Tizenhetedik fejezet

Az új nap hajnala lassan köszöntött rá a hatalmas ingoványra. A nehézkesen szállongó sűrű ködfelhőkön átszűrődő gyenge napfény először csupán halovány derengésbe vonta a tájat. Félix magába roskadva üldögélt a bárka tatjánál. Nagyokat ásítva hallgatta a vízbe merülő tolórudak halk csobbanásait, és a reggelt köszöntő madarak lelkes csivitelését. Hátuk mögött a dobolás egyre tompábban szólt, de így is hallható maradt. Félix fülében úgy hangzott, mint egy hatalmas szörnyeteg szívverése, és számára ez a rém nem volt más, mint maga a mocsár.

Végigsimított borostás állán, és megdörzsölgette könnyező, égő szemét. Pocsék éjszakát töltött a bárka kemény és vizes deszkáin kuporogva. Képtelen volt elaludni, legfeljebb elbóbiskolt egy-egy percre, mert egyetlen pillanatra sem tudta kiverni a fejéből, hogy a haldokló Dugal ott hever tőle alig néhány lépésnyire. A sebesült hallgatása és mozdulatlansága már-már ijesztőnek tűnt, és az állapota miatt a csapat valamennyi tagját nyomott hangulat szállta meg. Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Dugal egyik lába már a túlvilág földjét tapossa, és ez a tudat mindenkit elkeserített. A mocsárlakókat valószínűleg még jobban, mint engem – gondolta Félix. – Hiszen ők együtt nőttek fel, egy faluban éltek, míg Dugal számomra gyakorlatilag vadidegen.

Megcsóválta a fejét, és néma fohászt rebegett Shallyához, de nem túl őszintén, inkább csak megszokásból, mert egy ideje már nem bízott a gyógyítás istennőjének könyörületében.

Hányszor történt ez meg velem? – tépelődött magában. – Hányszor történt, hogy csak üldögéltem, Á végignéztem egy ismeretlen ismerős halálát? Úgy érezte, hogy már vagy százszor. Úgy érezte, hogy már legalább az ezredik életévében jár. Úgy érezte, hogy a megrázó események már elkoptatták a lelkét, az egész lényét. Azt kérdezte magától, hogy akkor is megesküdött volna, hogy társául szegődik Gotreknek, ha annak idején, azon a részeg éjszakán előre tudja, hogy miféle sors vár rá? A gondolat nyomán szomorúan lehorgasztotta fejét, mert tudván tudta, hogy a válasz: igen.

Dugal ugyan az élők és a holtak világát elválasztó mezsgyén járt, Felixben viszont fennen lobogott az életerő lángja. És amikor ennek tudatára ébredt, még a mocsár orrfacsaróan büdös levegőjét is élvezettel szívta magába, és még itt, ezen az elhagyatott lápon is fel tudta fedezni a szépséget. A nádasból kiemelkedő fák ágairól hatalmas, tarkabarka virágok csüngtek. A csatornákon óriási tavirózsák ringatóztak több lépés átmérőjű levéltutajokon. A vízi utakat helyenként eltorlaszoló, és az előrehaladást jelentősen akadályozó indás növények különös, bódító illatot leheltek magukból.

Teclis egész idő alatt ott állt a bárka elejére ácsolt dobogón, szálfaegyenesen és mozdulatlanul, akár a tengerjáró vitorlások orrszobrai. Finom metszésű, nemes vonásairól egyetlen emberi érzést sem lehetett leolvasni, és semmivel sem tűnt fáradtabbnak, mint egy fából faragott sellő, védőszent vagy tengeri istenség. Amikor már elég fény hatolt át a ködön, kioltotta a botjának végén izzó mágikus lámpást. Onnantól kezdve szótlanul figyelt, mialatt Murdo halk, kurta parancsokkal irányította embereit, akik lankadatlan erővel tolták előre, és fordították hol jobbra, hol balra a bárkát – ahogyan az útvonal megkívánta.

Az elf külsején egyetlen árva nyom sem utalt arra, hogy évszázadok óta él ezen a világon. Ugyanolyan fiatalosnak és szellemileg frissnek tűnt, mint egy a huszadik nyarát éppen csak megért ifjú. Ennek ellenére bizonyos vonásai magas korról meséltek, bár hogy pontosan miféle vonások, azt Félix nem tudta meghatározni. Talán az a tökéletes önuralomról árulkodó kifejezés, amely soha, még a legforróbb pillanatokban sem tűnt el az arcáról. Vagy talán a bölcsesség és a tengernyi tapasztalat aurája, amely úgy lengte körül őt, ahogyan a fátyolszövet egy tíleai táncosnő karcsú és kívánatos testét. Félix hiába igyekezett megfejteni a titkot, nem boldogult vele. Végül felsóhajtott, és azzal a gondolattal próbált vigasztalódni, hogy talán ezúttal is csupán a képzelete játszik vele.

Gotrek a hátát az oldalpalánknak vetve üldögélt, és az elfhez hasonló módon lankadatlanul figyelt. Folyamatosan szemmel tartotta a bárka környezetét, és minden nesz hallatán gyanakodva hegyezte a fülét. Akármi történt vele az éjszaka folyamán, akármilyen érzések kavarogtak a lelkében, nem hagytak nyomot azon a mogorva ábrázatán, és nem tompították az éberségét, sőt mintha még inkább felerősítették volna azt. Durva, rezzenéstelen vonásai lehettek volna egy ősi kőszoboréi is. Kifejezetten öregnek, megviseltnek, ám roppant erők birtokosának tűnt, és ezen sajátosságok révén azt a benyomást keltette, hogy nem is eleven teremtmény, hanem a világ születésének hajnalán élt hadistenek egyike. A fejszéje még nálánál is öregebbnek látszott. Ha az a fegyver beszélni tudna, vajon miféle történeteket mesélne? – tűnődött szórakozottan Félix.

Lassú mozdulatokkal feltápászkodott, és átsétált a bárka elejébe, közben gondosan kikerülte a fenékdeszkákon alvó harcosokat – vagy éppen átlépett felettük. A mocsárlakók hat-hét fős váltásokban pihentek, őrködtek, illetve tolták-kormányozták a bárkát. Szemlátomást feltették magukban, hogy a társuk megmentése érdekében egy percre sem állnak meg, amíg el nem érik az úti céljukat. Félix szinte a bőrén érezte, hogy az éppen az egyik tolórudat kezelő Culum egyfolytában szemmel tartja őt, ami kezdett az idegeire menni. Szívesen odavágta volna a megtermett fajankónak, hogy „nem tettem mást, csak beszélgettem a feleségeddel”, de tudta, hogy úgysem menne vele semmire. Élete során számtalanszor összeakadt már Culumhoz hasonló alakokkal, így tisztában volt azzal, hogy mire számíthat, és mire nem. A tagbaszakadt férfi elhatározta, hogy gyűlölni fogja őt, a messziről jött betolakodót, az aljas csábítót, és ez a döntése egy életre szólt. Félix tudta, hogy értelmes szóval nem képes rávenni Culumot arra, hogy meggondolja magát.

Ha nekem ugrik, hát nekem ugrik – bölcselkedett magában. – Itt és most nem tehetek semmit, amivel ezt megakadályozhatnám.

És ezekben a pillanatokban önkéntelenül is irigyelte az el-fet azért a félelmetes varázslótudományáért.

* * *

Teclis a bárka orrában állt, és szomjasan itta magába a látványt. Úgy sejtette, hogy valószínűleg soha többé nem fog a világnak erre a fertályára vetődni, ezért igyekezett mindent elraktározni az emlékezetében. Az utóbbi időben ritkán fordult elő vele, hogy új, eladdig ismeretlen helyzetbe került, és szerette volna minél alaposabban kihasználni a váratlan lehetőséget.

A fák ágait ellepő kúszónövényekre meg a baljós külsejű, hatalmas virágokra fordította fürkész tekintetét. A szeme elég éles volt ahhoz, hogy fel tudja fedezni a szirmok és levelek között bujkáló százlábúkat, kisebb-nagyobb pókokat és a szitakötőket, amelyeknek apró ékkövekhez hasonlatos szemei ezernyi színre bontották szét és verték vissza a természetes fényt. Tisztán látta a zavaros vízben cikázó halak ezüstös testét. Az orrával legalább hétféle, bódító vegyületeket tartalmazó növény illatát érzékelte, és megesküdött magában, hogy ha szerét ejtheti, vissza fog térni ide, hogy mintát vegyen belőlük, és legjobb tudása szerint osztályozza őket. Ha életben marad, a jövőben bőven lesz ideje a tudományos munkára...

Egész idő alatt tudatában volt annak, hogy az emberi lények bosszús, sanda vagy éppen gyűlölködő pillantásokkal méregetik őt. Ám ez fikarcnyit sem idegesítette, hanem éppen ellenkezőleg, valahogy mulattatta. Úgy érezte magát, mintha egy csapatra való mérges kisgyerek venné körül, akik ugyan haragudhatnak rá, de ártani nem árthatnak neki. A gondolat mosolyt csalt volna az arcára, ám ellenállt a késztetésnek. Hirtelen felismerte, hogy kezd úgy viselkedni, ahogyan azok az általa mérhetetlenül utált elfek szoktak, akik lenézik és megvetik a fiatalabb fajok gyermekeit. Lám-lám, te is milyen könnyen elköveted ugyanezt a hibát! – feddte meg magát gondolatban.

Megfordult a fejében, hogy aligha érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani a hangulatában beállt változásnak, mert az talán nem egyéb, mint az előző éjszakai eseményekre adott válasz. A velejéig megrázta, hogy szembekerült néhány teremtménnyel, amelyek olyannyira ellenálltak a varázslatainak. Abban viszont egy pillanatig sem kételkedett, hogy a szörnyetegeket szántszándékkal tervezték és teremtették ilyennek. Bizonyosnak látta, hogy a démoni pókokat az Elődök hagyták hátra, hogy elbánjanak mindazokkal, akik merészségüktől vagy ostobaságuktól vezérelve nem átallnak betolakodni az erődítménnyé alakított templomba. Számtalan év telt el azóta, hogy olyan lényekkel találkozott, amelyek ellen alig tudta megvédeni magát a varázslataival, és az élmény a vártnál sokkal jobban kibillentette a lelki egyensúlyából.

Ugyanakkor a lelke mélyén megörült az érzésnek. Az ütközet folyamán régóta nem tapasztalt izgalom járta át. Az utóbbi évtizedek során ritkán fordult elő, hogy a túlélésért kellett harcolnia, ám az erőd mélyén, a hatalmas csarnokban pontosan ez történt vele, és ettől a tudattól valósággal megfiatalodott – persze csak átvitt értelemben.

Ismét körülhordozta tekintetét a tájon, majd eltöprengett előző esti ellenfeleinek természetén. Nem csupán ködös találgatásokra alapozta elméletét. Bizonyos titkos könyvekben bőven akadtak utalások arra, hogy az Elődök őröket állítottak az átjárókhoz, csakhogy a csarnokba betörő lények nyilvánvalóan a Káosz fattyai voltak. Lehetséges lenne, hogy az Ösvények őrzőit átalakították a kapukon átszivárgó sötét mágikus energiák? – kérdezte magától Teclis, és úgy vélte, minden jel arra utal, hogy igen, így történt. Nem számított, hogy az Elődök rendkívüli ellenálló képességgel vértezték fel a teremtményeiket, a pusztító hatások az idők folyamán ugyanúgy beférkőztek a testükbe, ahogyan az Ösvényekre is. Sőt a Káosz az eleven lényeket jóval könnyebben mérgezte meg és torzította el, mint az élettelen anyagot. És Teclis élt a gyanúperrel, hogy a távoli jövőben ugyanez a sors vár az elfekre is. Hiszen Ulthuan szigetén is szép számmal akadnak mágikus átjárók, amelyekben hatalmas mennyiségű mágikus energia kering...

Teclis azt a lehetőséget sem tudta kizárni, hogy a változás máris bekövetkezett, de legalábbis megkezdődött. Úgy sejtette, hogy a sötét elfek és a saját népe között tátongó szakadékot nem belső ellentétek, hanem külső behatások hozták létre és mélyítették el. Vagy talán a saját népe is megváltozott. Az évezredek folyamán talán ők is átalakultak, ami bizonyos értelemben véve máris láthatóvá vált – például évről évre kevesebb elf született. Vajon miféle folyamatok zajlanak még a háttérben, annyira rejtetten, hogy még a legbölcsebbek sem képesek felismerni őket? Teclis úgy érezte, hogy csupán Malekith és az ő rettegett anyja vannak abban a helyzetben, hogy megbízható választ adjanak a nyugtalanító kérdésre. Ám erősen kételkedett abban, hogy képes lenne kicsikarni belőlük az igazságot, még akkor is, ha egyszer netán nem a csatamezőn, hanem másutt, békés körülmények között találkozna velük.

A gondolat nem hagyta nyugodni, és néhány pillanat erejéig lázasan szövögette terveit. Talán el lehetne intézni, hogy a sötét elfek vezérei leüljenek tárgyalni. Talán a két nép képviselői kicserélhetnék egymással tapasztalataikat, tudásukat. Teclis hirtelen észbe kapott, és csaknem kinevette magát a saját ostobaságáért. Tudván tudta, hogy ha egyszer betenné a lábát Naggaroth-ba, másról nem, csupán a testi fájdalmakról szerezne ismereteket, amelyeket egy sötét kínzókamra mélyén okoznának neki a sötét elfek pribékjei. Nem – gondolta magában szomorúan –, az az út mindörökre lezárult.

Mialatt a nyomasztó jövőképek miatt emésztette magát, megint megérezte, hogy a törpe őt nézi, valósággal a hátába fúrja a tekintetét, mire Gotrek Gurnissonról kezdett töprengeni. A trollvadász sötét rejtély volt számára, amelyről úgy vélte, hogy egy napon fel kell tárnia. A fejsze, az a félelmetes erőkkel felruházott fejsze többféle módon is átalakította a hordozóját.

Teclis lelki szemei előtt a trollvadász aurájára íródó jelek le-tisztultabbá, érhetőbbé váltak az előző esti ütközet folyamán, amikor is a törpe és a fejsze valósággal eggyé váltak – egy eleven testből és egy élettelen acélból álló rettenetes fegyverré. Az összecsapás ideje alatt közönséges szemnek láthatatlan energiák áramlottak mindkét irányba – a fejszéből a hordozójába és viszont –, de hogy ez a jelenség pontosan hogyan zajlott le, és miféle következményekkel járt, azt a mágus egyelőre képtelen volt megfejteni. Mindenesetre teljesen lenyűgözte és zavarba ejtette őt az a hihetetlen tudás, amelyről a néhai rúnakovácsok a fejsze megteremtésével tanúbizonyságot tettek. Annak idején az Elődök felfedték a törpék előtt azokat a titkokat, amelyeket az elfekkel valamiért nem osztottak meg.

Oh, ha csak néhány hétig tanulmányozhatnám azt a fejszét! – sóvárgott magában Teclis, majd fanyarul elmosolyodott. Ezen vágyának beteljesülésére sem látott több esélyt, mint arra, hogy a sötét elfek Boszorkánykirálya szóba áll vele. Ráadásul gyanította, hogy mindkét esetben halálos veszélyek leselkednének rá.

Mindettől függetlenül úgy ítélte meg, hogy a törpe rendkívül hasznos lesz az előttük álló megpróbáltatások során. A pókdémonokkal való találkozás minden szónál ékesebben bizonyította, hogy bizonyos esetekben egy jóféle fejsze és egy rettenthetetlen harcos ugyancsak kapóra jön. Teclis azzal is tisztában volt, hogy a törpe régi bajtársát sem szabad figyelmen kívül hagyni vagy alábecsülni. A saját szemével győződött meg arról, hogy Félix Jaeger bátor és leleményes, ezért úgy érezte, hogy talán a férfit is az istenek küldték az útjába, hogy a segítségére legyen.

Végül a haldoklóról kezdett tűnődni – mert ő már annak tekintette a sebesültet. Tudván tudta, hogy a szerencsétlen mocsárlakó sorsa megpecsételődött, hacsak a híres-neves orákulum nem rendelkezik minden elképzelést felülmúló gyógyító ismeretekkel. Itt, a mocsár mélyén ő maga legfeljebb annyit tehetett, hogy késleltette a halált, noha ezt nem csupán könyörületből tette, hanem mert hasznot húzott belőle. Azt akarta, hogy a többiek lássák, amint segít Dugalen, nehogy őt hibáztassák a társuk sorsáért. Továbbra is szüksége volt a Crannog-mocsár harcosaira, legalábbis még egy darabig. Meg aztán az is megfordult a fejében, hogy ebben a kiélezett helyzetben nem fog megártani, ha a mocsárlakók úgy hiszik, hogy a rokonuk sorsa és élete az övéhez van kötve.

Teclis persze egy pillanatig sem áltatta magát. Tisztában volt azzal, hogy ha Dugal meghal, azzal sok minden megváltozik, de úgy számította, hogy ezt az akadályt majd akkor fogja leküzdeni, ha odaér hozzá. Nem akart ártani a koldusszegény és tudatlan népségnek, de ha választania kellett volna a saját túlélése és Ulthuan fennmaradása illetve az ő életük között, a döntése egy pillanatig sem lehetett kétséges. Szilárdan megfogadta, hogy szükség esetén készséggel, akár ezerszer is feláldozza a jelenlévőket, saját magát is beleértve, amennyiben ezen az áron óvhatja meg az elfek birodalmát...

Szinte a bőrén érezte, hogy a törpe fagyos, fürkész tekintete újra meg újra végigpásztáz a testén, a koronája csúcsától egészen a bokájáig. Ostobaság – szólt rá magára –, csupán kivetíted másokra a saját kételyeidet. Hasonló körülmények között Gotrek Gurnisson is ugyanúgy döntene, ahogyan te. Egyébként sem számít, hogy a törpe mit gondol rólad. Jelenleg csupán egy eszköz, amelyet a céljaid megvalósítása érdekében szabadon felhasználhatsz.

A gondolat elszórakoztatta Teclist. A törpéknek talán igazuk van, amikor úgy ítélnek meg minket, ahogy – tűnődött derűsen. Aztán erről a felvetésről is eltöprengett, és úgy vélte, hogy ebben a tekintetben a saját népe messze felülmúlja Gurnissonét. A világ egyetlen törpéje sem ismerte volna be, hogy egy elfnek akár igaza is lehet. Az a népség mindig is szigorú, hajlíthatalan észjárású, végtelenül konok és engesztelhetetlen volt – és mindig is ilyen lesz.

Ám Teclis azt is jól tudta, hogy ezen vonásoknak is megvan a maguk haszna.

Félix felnézett az égboltra. Végre maguk mögött hagyták a sűrű nádasokat. A köd errefelé már feloszlott, és a kora reggel óta könyörtelenül zuhogó eső is elállt. Még a mindeddig fáradhatatlanul rajzó szúnyogok is békén hagyták a bárka utasait. Előttük, a parttól távolabb egyre magasabb és magasabb kopár dombok sorakoztak egymás mögött, míg a messzeségben fehér hósapkát viselő hegyek nyújtózkodtak az ég felé. A sziklás hegyoldalakon száz és száz kisebb-nagyobb patak száguldott lefelé, amelyek összegyűjtötték és a mocsárba szállították a lehullott csapadékot. Néhány kósza napsugárnak sikerült áttörnie az ólomszín felhők között, és ezek egy-egy pillanatra aranyló köntösbe öltöztették az örökös félhomályban úszó táj egyes részleteit. A maga kegyetlen módján szép ez a vidék – gondolta Félix. – Vad' elmaradott, de szép.

A Crannog-mocsár harcosai immáron tökéletesen elcsendesedtek. Valamennyien idegesnek tűntek, mintha a látvány éppen az ellenkező hatást gyakorolta volna rájuk, mint Felixre. Nyugtalanul kapkodták hol ide, hol oda a fejüket, akár a városi népek, ha hirtelen egy erdő mélyére kerülnek. Félix ráeszmélt, hogy Murdo emberei immáron kiszakadtak ismert és megszokott világukból, és emiatt nyilván elbizonytalanodtak, mert gyökértelennek érezték magukat. Ő maga a Gotrek mellett töltött időszak alatt már annyi ehhez hasonló gyors átmeneten esett át, hogy gyakorlatilag fel sem figyelt az újabbakra. Valóban alig egy-két napja történt, hogy Sylvania hóval borított fenyveseiben járt?

Most valahogy úgy érezte, hogy sokkal több idő telt el azóta. Ezzel párhuzamosan elcsodálkozott azon, hogy az emberi elme milyen gyorsan képes elfogadni a körülményekben beállt változásokat, ha a szükség erre kényszeríti.

Megcsóválta a fejét, és szemügyre vette társait. A trollvadász ugyanolyan komornak, egykedvűnek és rendíthetetlennek tűnt, mint mindig. Teclisről viszont lerítt, hogy örül, amiért újra láthatja a napot. A karját széttárva, arcát az ég felé fordítva állt, mintha üdvözölte volna a világosságot. Murdo nyugodtabbnak látszott a harcosainál, talán azért, mert velük ellentétben ő már többször megtette ezt az utat. Culum átható tekintetéből ezúttal sem sugárzott más, csakis a feltételezett csábítónak kijáró gyűlölet, amitől Félix hirtelen kevésbé fényesnek látta a nappalt, és valamivel hidegebbnek érezte a szelet.

A halászok áttolták a bárkát a nádas határai és a part között elterülő nyílt tavon. A víz itt már annyira tiszta és áttetsző volt, hogy látni lehetett a tómederbe ágyazódott szürke sziklatömböket. Ezek némelyikéből éles és hegyes kőpengék meredtek ki, amelyek könnyűszerrel felhasították volna a bárka fenékdeszkáit. így aztán Murdo az eddiginél is éberebben figyelt, mialatt kurta parancsszavakkal irányította embereit. Messze előttük komor hegyek sötétlettek. A magasban egy óriási sas széttárta szárnyát, hogy a szélre támaszkodva vitorlázzon, majd lustán pásztázta tekintetével a szárazföldet. A fenséges ragadozó zsákmány után kutatott...

Vajon miféle lények élnek még errefelé – tűnődött Félix –, amelyek szintén prédára lesnek ezekben a pillanatokban?

Noha nem rendelkezett a varázslók különleges képességeivel, tisztán érzékelte, hogy a Káosz gyilkos hatásai átjárják ezt a vidéket. Biztosra vette, hogy ő és szövetségesei számtalan szörnyet fognak még látni.

A mocsárlakók partra futtatták a bárkát, majd miután mindenki kiszállt, feljebb vonszolták, egy nagyobbfajta bokorcsoportba, ahol többé-kevésbé elrejthették a kíváncsi tekintetek elől. Négy harcos hátra maradt, hogy őrizze a hazatérés zálogává nemesült, ormótlan alkalmatosságot. A többiek felkerekedtek, és elindultak az orákulum otthona felé. Felixet ezúttal nem izgatta, hogy Culum is a kísérőnek kijelölt harcosok közé került, mert az eszméletlen Dugal cipelése teljesen lekötötte a bosszúszomjas alakot.

Alig tettek meg száz lépést, amikor Murdo rámutatott egy vidáman csörgedező patakra, és a társai felé fordulva megszólalt:

– Ezt a vízfolyást fogjuk követni, egészen a forrásáig. Ha valaki elszakad a csapattól, keresse meg, és haladjon a partján.

Lefelé tartva visszavezet ide, a tóhoz és a bárkához. Felfelé pedig elvezet a Bölcs Asszony barlangjához. Bár ő kétségkívül képes megtalálni minket, ha úgy tartja kedve.

Az utolsó mondat hallatán a harcosok idegesen nevetgéltek, mire Félix azon kezdett töprengeni, hogy a nevezetes orákulum vajon miféle szerepet játszhat Albion népeinek életében. A mocsárlakók viselkedése arra utalt, hogy részben tisztelik a szóban forgó asszonyságot, részben pedig félnek tőle. Félix ezt szemernyit sem találta meglepőnek, mert élt a gyanúperrel, hogy az illető hölgy boszorkány. A gondolat nyomán a gyerekkorában olvasott mesék rút, vén csoroszlyái jutottak eszébe, továbbá fortyogó katlanok, düledező erdei kalyibák és gonosz varázsitalokkal teli színes üvegcsék képei forogtak lelki szemei előtt. Akárhogyan próbálkozott, képtelen volt kisöpörni elméjéből a felkavaró emlékeket. Aztán amikor meghallotta Murdo újabb figyelmeztetését, a boszorkányok miatti aggodalmai egy csapásra elillantak...

– És jól tartsátok nyitva a szemeteket! – mondta fennhangon az öreg. – Errefelé hemzsegnek az orkok!

– Tessék? – hüledezett Félix. – Orkok?

– így igaz, iíjú barátom – erősítette meg az előbbi kijelentését Murdo. – Az elmúlt hónapok során többször láttak errefelé zöldbőrűeket. Régebben csak elvétve bukkantak fel ezen a környéken, de nemrégiben valaki felingerelte őket. És az illető alapos munkát végzett.

Mialatt Félix letörten bólogatva hallgatta a vészjósló szavakat, megint az a benyomása támadt, hogy az aggastyán többet tud annál, mint amennyit hajlandó elárulni.

Miféle titkokat rejtegetsz előlünk, öi'egember? – kérdezte gondolatban a mocsárlakók vezérétől.