Hatodik fejezet

Teclis megtalálta átjáró megnyitásának módját. De mielőtt bárminek is nekilátott volna, néhány pillanatot rászánt arra, hogy ellenőrizze a testét és lelkét oltalmazó őröket. Miután úgy ítélte meg, hogy valamennyi amulett és varázslat a helyén van, és megfelelő hatékonysággal működik, megnyitotta lelkének kútját a mágikus áramlatok előtt. Elkántálta a kiválasztott igét, majd előreküldte tudatának láthatatlan csápjait, hogy felderítse az ősök varázslatait. Végtelenül gyengéden és óvatosan, ahogyan egy mestertolvaj vezeti a zárba az álkulcsát, az anyagtalan tapogatókkal megérintette a rég halott mesterek műveit. Néhány szívverésnyi ideig nem észlelt semmit. Elmormolt egy átkot, aztán először csupán gyenge, ám egyre erősödő reszketést érzékelt a mágikus szövet mélyén. Színes fények táncoltak a köveken és egyre gyorsabban örvénylettek, így azokra a fényjelenségekre emlékeztették őt, amelyeket az északi pólus közelében látott.

A kapu feltárult előtte. Szabadon beléphetett az Elődök ösvényeire. Messze maga előtt finom rezgéseket érzékelt, amelyeket a hálózatba beáradó mágikus energiák keltettek. Hiába figyelte a környezetét mind a természetes, mind a különleges érzékszerveivel, nem tapasztalt semmi rendkívülit. Nem hozott működésbe csapdákat – legalábbis nem észlelt erre utaló jeleket –, bár azt is biztosra vette, hogy az átjáró építői képesek voltak tökéletesen elrejtett és álcázott csapdákat felállítani. Fontolóra vette, hogy mi legyen a következő lépése. Nem szívesen vetette volna bele magát a nagy ismeretlenbe.

Ám hiába forgatta elméjében a különféle érveket, mindig arra a következtetésre jutott, hogy tovább kell mennie, mert itt ítéletnapig törhetné a fejét a rejtélyeken, nem oldana meg az égvilágon semmit. Végül teljes magasságában kihúzta magát, és az ösztönei parancsának engedelmeskedve átsétált a mágikus kapun.

Az utazás egyetlen pillanatig sem tartott. Az egyik másodpercben még mélyen Ulthuan felszíne alatt, egy hosszú alagút végében állt, a következőben már valahol másutt. Kőfalakkal körülzárt tágas folyosót látott maga körül. Valamennyi sziklatömböt számára ismeretlen, az előző alagútban látottakhoz megszólalásig hasonló rúnák egész garmada borította. Miután alaposabban szemügyre vette a köveket, felfedezte, hogy a felszínüket valami érdesre marta, míg a bennük rejlő erőket valami megrontotta vagy eltorzította. Azonnal tudta, hogy a Káosz rászabadult az Ösvényekre. A feje felett különös formájú ékkövek villóztak a mennyezeten, amelyek kísérteties, zöld derengésbe vonták a járatot.

Teclis félig megfordult, és visszanézett. A háta mögött az átjáró továbbra is nyitva állt. Hirtelen ötlettől vezérelve átbicegett rajta, mert tudni akarta, hogy működik-e még. A következő pillanatban ismét Ulthuanon találta magát, a kőpegazus alatti folyosón. Megfordult a fejében, hogy visszatér a felszínre a griffért, de jól tudta, hogy az őrület határáig vagy azon túlra kergetné hátasát, ha rákényszerítené, hogy kövesse őt ebbe a titkokkal teli, hatalmas útvesztőbe. így aztán kibocsátotta az eddig fenntartott varázslatból a griffet, és egy újabb, utolsó parancsával arra utasította, hogy térjen vissza Lothernbe.

Mélyet sóhajtott, és feltette magának a kérdést, hogy most mihez kezdjen? Azt mindenképpen rossz ötletnek ítélte, hogy nyitva hagyja a kaput. Attól tartott, hogy egy erre tévedő, ártatlan szerencsétlen a szörnyű veszélyekről mit sem tudva átmegy rajta, vagy ami még kockázatosabb, a túloldalról érkezik valami, ami egyenesen Ulthuan szent földjén fog felbukkanni. Hamarosan elhatározásra jutott; ekkor még egyszer átlépett az átjárón, és elmormolt egy újabb varázsigét. A kapu olyan gyorsan zárult be, amilyen gyorsan a hóhér bárdja sújt le a halálraítélt nyakára. Az ulthuani alagút nyomban eltűnt a szeme elől, és az imént látott hosszú, kőfalakkal határolt folyosó került a helyére. Teclis ismét mélyet sóhajtott. Nehéz döntést hozott, és mostantól viselnie kellett ennek következményeit.

Tisztán érzékelte, hogy a mágikus energiák lüktetve keringenek az ősi hálózatban. Mélyen áthatották a köveket és a rúnákat. Emlékezetébe idézte azokat a nyilvánvaló túlzásoktól hemzsegő leírásokat, amelyeket részben Tasirion vetett pergamenre, részben más varázslók, akik elég merészek voltak ahhoz, hogy tanulmányozzák az ősi rejtélyeket. A legtöbben határozottan állították, hogy ez a hely halott, mások azt, hogy mély álmát alussza, és a rettegett erőknek éppen csak vékony erecskéi csordogálnak benne. Ehhez képest Teclis azzal szembesült, hogy nagyon is eleven, az energiák valósággal tombolnak benne.

Ezek vajon a törpék rúnáinak korai változatai? – töprengett a falakat fürkészve. – Vagy pedig egy másik nép írása, amelynek alapjait a törpéktől vették át, majd továbbfejlesztették? Avagy nincsenek is kapcsolatban egymással...

Hiába törte a fejét, nem tudta megítélni, hogy melyik válasz a helyes. A lelkében lakó tudóst lenyűgözte a látvány. Azt kívánta, bárcsak volna ideje tanulmányozni a képjeleket, és vázlatokat készíteni róluk mágustársai számára, de nem ragadhatott le itt, hogy kutatómunkára vesztegesse az időt. A feladata nem tűrt halasztást, mihamarabb le kellett hatolnia a hatalmas, mágikus útvesztő mélyére.

Hamarosan felismerte, hogy félúton jár: az általa ismert világ határain túl, de még az ismeretlen birodalmon innen. Az a nyugtalanító benyomása támadt, hogy egy végtelen mélységbe vezető függőleges akna peremén egyensúlyoz. Jól tudta, hogy valahol előtte egy újabb, az előzőnél jóval nagyobb és sokkal több varázslattal átitatott átjáró rejtőzik.

Mialatt végiggondolta mindezt, ráeszmélt, hogy nincs egyedül. Gonosz teremtmények közelségét érzékelte, hatalmas, erős, és valószínűleg démoni lényekét. Azt is tudta, hogy egy-

előre nem figyeltek fel rá, de valószínűnek tűnt, hogy ez csupán idő kérdése. A leghatékonyabb rejtővarázslata jószerével áthatolhatatlan leplét terítette magára, és nekivágott az előtte nyújtózó folyosónak.

Rövidesen ráeszmélt, hogy valaki vagy valami roppant különös hatást gyakorol rá. Ahogy kitartóan bicegett előre, egyre magasabbnak és tágasabbnak látta a járatot, mintha az idő és a tér eltorzult volna körülötte. Lehetségesnek tartotta, hogy valóban ez a helyzet, mert úgy sejtette, csakis így tehet meg egyetlen szempillantás alatt akkora utat, amelynek megtételéhez még griffháton is napok, gyalogosan pedig hetek kellenének. Vagy talán valami megzavarta az érzékszerveit, amelyek aztán megtévesztették az elméjét? Ez is könnyen előfordulhatott ezen a különös helyen, ahol tengernyi mágikus energia keringett.

Tasirion könyvében akadtak utalások, melyek szerint ezek az ősi útvonalak keresztülhaladtak magán a Káosz démoni birodalmán is, bár egyes kutatók azt állították, hogy az Ösvényeken titokzatos és jótékony erők féken tartották annak hatásait. Teclis tudta, hogy szüksége is lesz erre a védelemre, mert a Káosz nyersanyaga, az a szörnyű valami képes eltorzítani mindazok testét és lelkét, akik kapcsolatba kerülnek vele. Egyes tudósok azt állították, hogy ez az anyag a mágia alapja, annak úgyszólván vegytiszta kivonata, amely elfajzást okoz, végtelenül hatékony, és iszonyúan pusztító. Ezt az elméletet senki sem találta megnyugtatónak azok közül, akiket a különleges képességeik alkalmassá tettek arra, hogy a varázslómesterséget válasszák hivatásuknak.

Az elfek természetesen jóval ellenállóbbak voltak a Káosz hatásaival szemben, mint más fajok gyermekei. Szerte a nagyvilágban sokan hitték, hogy eleve ilyennek teremtették őket. Ám ez még korántsem jelentette azt, hogy a Sötét Istenek nem árthattak nekik. Teclis régóta élt a gyanúperrel, hogy a Káosz valaha jelentős mértékben befolyásolta az elfek életét, noha ezt népének büszke fiai a világ minden kincséért sem ismerték volna be. Sőt néha még az is megfordult a fejében, hogy a sötét elfek annak a hatásnak a termékei, amelyet a Káosz gyakorolt évezredeken át az elf lélekre és szellemre. Úgy sejtette, sosem fog bizonyítékot találni erre a feltételezésére, de ettől függetlenül úgy vélte, akár igaz is lehet.

Mialatt kitartóan haladt tovább, észrevette, hogy egyre magasabb falak állnak körülötte. Némelyik kőtömb mintha erősen lekopott, elvékonyodott volna, és különös, nyugtalanító fényminták ragyogtak át rajtuk. Teclis úgy érezte, hogy minél mélyebbre hatol az útvesztőbe, annál romlottabb, annál fertőzöttebb környezetbe kerül. Most örült csak igazán, hogy magával hozta a leghatékonyabb védőamulettjeit, sőt azt kívánta, bárcsak lennének még erősebbek. Érzékelte, hogy egyre közelebb jut a keresett átjáróhoz.

Menet közben eltöprengett azon, hogy vajon az ősök is az övéhez hasonló módon közlekedtek-e az ösvényeken. Bizonyos régi írásokból másra lehetett következtetni. Egyes töredékek és részletek szerint az Elődök őrült sebességgel utaztak tüzes harci szekereiken, így nem is napok, hanem órák alatt szelték át a földrészeket elválasztó távolságokat. Teclis a gondolat nyomán más elméleteket is fontolóra vett.

Némely tudós azt állította, hogy a skavenek óriási kiterjedésű alagúthálózatot ástak a szárazföldek alá. A mágus annak idején a saját szemével látta a művüket, és tudta, hogy a patkánylények valóban lenyűgöző munkát végeztek, de az egész világot lefedő járatrendszer létezése erős túlzásnak tűnt. Lehetséges lenne, hogy a skavenek valahogyan behatoltak az Elődök Ösvényeire, kimódolták, hogy az mire és hogyan használható, aztán azóta is a saját gálád és önző céljaikra használják az ősi útvonalakat? Nagyon is elképzelhető – gondolta Teclis, főleg miután megérezte, hogy a torzkő éppen csak észlelhető, de eltéveszthetetlenül jellegzetes szaga járja át a levegőt. Az aljas teremtmények mindenre készek voltak, hogy minél többet birtokoljanak ebből a veszedelmes anyagból, és ha a torzkő előfordult ezen a helyen, ők kétségkívül kiszimatolták.

A mágus hamarosan azt is felfedezte, hogy itt, ebben a bal-jóslatúan komor folyosórendszerben nem a torzkő az egyetlen veszélyforrás. Kettőzött erővel tört rá az érzés, hogy különös teremtmények ólálkodnak a közelében. Megállt, és lassan körbefordulva végigjáratta tekintetét a környezetén. Egy pillanatra sem fogta el az idegesség, legalábbis egyelőre nem. Tökéletesen ismerte a képességeit, bízott is bennük, továbbá kevés olyan lény vagy jelenség akadt akár ezen, akár a másik világokon, amelyektől megijedt volna. Viszont jól tudta, hogy még így is óvatosan kell cselekednie. Sietve megidézte a legpusztítóbb varázslatait, és felkészült, hogy szükség esetén szem-pillantás alatt szabadjára engedje őket.

Az ösztönei riadót fújtak. Akármiféle teremtmény jelenlétét érzékelte az előbb, az kitartóan közeledett. Aztán a falakon izzó rúnák fényének köszönhetően meglátta, hogy a távolban mozog valami. Megidézett egy kémvarázst, és a folyosó távolabbi vége felé repítette a szívverésnyi idő alatt kialakuló külső szemet. Néhány pillanattal később döbbenten látta, hogy bestiák rohannak felé, akiket egy fekete páncélos káoszharcos vezet. Legalább száz káoszhívő patás lába taposta az Elődök Ösvényeit. És ezek az ocsmány, aljas dögök az Ulthuanra vezető átjáró felé tartottak...

Teclis-nek a lélegzete is elállt, amikor rádöbbent, hogy milyen irtózatos horderejű felfedezést tett.

Száz nyomorult bestia ugyan nem jelentett veszélyt az elfek szigetére, de könnyen előfordulhatott, hogy ez a csoport csupán egy nagyobb csapat előőrse. A mágikus útvonalakon akár egész hadseregek is közlekedhettek, amelyek lerohanhatták bármelyik birodalmat, még mielőtt azok uralkodói felállíthatták volna a saját hadaikat, hogy megállítsák a támadást. Noha az elfek tökéletesen uralták az Ulthuan körüli tengereket, ez már nem jelentett semmit ezen új, megváltozott körülmények között, sőt inkább hátráltató tényezőnek tűnt. A szigettől távolabb cirkáló hajók fedélzetén tartózkodó harcosok nem szállhattak szembe a szárazföld szívében felbukkanó ellenséggel. És ha a gyilkolásra és fosztogatásra bármikor kapható káoszfajzatok megosztják titkaikat a naggaroth-i népséggel... Teclis azzal próbálta lecsillapítani lelkének háborgását, hogy elhamarkodottan vonja le a következtetéseket. Arra gondolt, valójában nem tudhatja, hogy kikkel találkozott: egy támadó hadsereg felderítőivel, avagy néhány tucat becsvágyó bolonddal, akik ostobaságuknak és tájékozatlanságuknak köszönhetően véletlenül betévedtek ebbe a halálos veszélyeket rejtő sötét birodalomba. Ráadásul, még ha valóban megszerezték is az Elődök Ösvényének kulcsát, talán egyetlen átjáró sem vezet a Boszorkánykirály fennhatósága alá tartozó földekre.

Ám a mágus hiába erőlködött, nem tudta visszanyerni korábbi nyugalmát. Tasirion a könyvében kapuk százainak létezéséről számolt be, és az Elődök bizonyosan képesek voltak egy, az egész világot behálózó rendszer megteremtésére.

Teclis úgy érezte, minden korábbinál nagyobb veszély leselkedik a szülőföldjére. Az ősi ösvények – a puszta létezésükkel – nem csupán megbontották Ulthuan egyensúlyát, hanem felvonulási útvonalakként szolgálhatták valamennyi békeszerető nép legádázabb ellenségeit: a Káosz pokolra való híveit. A varázsló ráeszmélt, hogy mostantól fogva még a korábbinál is fontosabb, hogy rátaláljon a fenyegetés forrására, és mihamarabb semlegesítse azt.

Megfordult a fejében, hogy visszatér Ulthuanra, és figyelmezteti népét a várható fejleményekre, de rövid megfontolás után elvetette az ötletet, mert úgy ítélte meg, hogy erre már nincs idő. Jól tudta, hogy ameddig az átjárók nyitva állnak, minden elvesztegetett pillanat döntő fontosságúnak bizonyulhat. Idáig jutott a töprengésben, amikor az események megfosztották őt a további mérlegelés lehetőségétől.

A káoszharcos körülnézett, mintha megérzett volna valamit, és intett a bestiáknak, hogy nyomuljanak előre. Teclis csak ekkor, vagyis kissé megkésve fedezte fel, hogy a gyalázatos banda vezére nem egyszerű káoszharcos, hanem egy olyan illető, akit a Változások Ura varázshatalommal ajándékozott meg. A sötét mágus észlelte Teclis varázslatait, és immáron egy könyörtelen ellenség kereste őt. Teclis fontolóra vette, hogy a helyén marad és harcba száll, de rövid latolgatás után úgy döntött, hogy ezzel újabb drága perceket pazarolna el, amit aligha engedhet meg magának. Ezenfelül tartalékolnia kellett az erejét a fontosabb, nagyobb kihívást jelentő ösz-szecsapásokra, nem vesztegethette el apránként a jelentéktelen ellenfelekkel vívott kisebb-nagyobb csetepaték alatt.

A gyors elhatározást követően megidézett egy lebegtetővarázst, közben megérezte, hogy egy titokzatos erő kissé akadályozza őt a mágikus szövet kialakításában. A Káosz mindent megrontó befolyása még az ő színtiszta és jó szándékú elf varázslótudományát is megzavarta ebben a téren és időn kívül eső, mérhetetlen útvesztőben. Mialatt elmormolta az utolsó igét, látta, hogy a bestiák egyre közelebb érnek hozzá. Teclis továbbra sem ijedt meg. A múltban számtalanszor jutott már ennél sokkal rosszabb helyzetbe, és bár az esélyek ellene szóltak, mindig győztesen került ki a gyilkos párbajokból vagy ütközetekből. A varázslat működésbe lépett, és ő elindult felfelé. A mennyezet vagy tízelfnyi magasságban húzódott felette, és minden egyes lépésével közelebb került hozzá. Fennállt ugyan a lehetőség, hogy a bestiák hajítódárdákkal vagy nyilakkal próbálják majd levadászni odafentről, de számtalan varázslatot ismert, amelyekkel könnyűszerrel megóvhatta magát ezektől a közönséges fegyverektől.

A káoszharcos varázslatai miatt sem aggódott. Tökéletesen bízott a saját képességeiben, tudta, hogy szükség esetén képes lesz elbánni az illetővel. Réges-régen rájött, hogy nagyon kevés olyan mágus él a világban, akitől tartania kell.

Miután úgy ítélte meg, hogy biztonságban tudhatja magát, fontolóra vette, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésére az ellentámadáshoz. Számos hatékony varázslat akadt a tarsolyában, amelyekkel könnyedén és tisztán végezhetett a mintegy száz főt számláló horda valamennyi tagjával. Tekintetét a rohanva közeledő nyomorultakra szegezve válogatott az eszközei között. Megteheti, hogy iszonyatos hőfokon izzó plazmát zúdít rájuk, vagy tűzlabdákkal és másfajta mágikus lövedékek százaival árasztja el őket. Hatalmában áll, hogy ködfelhőbe burkolja őket, avagy téveszméket plántál a tudatukba, amelyek mindannyiukat összezavarják, és úgy megőrjítik, hogy végül egymás torkának ugranak. A legrosszabb esetben alkotóelemeikre, vagyis parányi atomokra robbanthatja őket, bár ehhez annyi energia kellene, amennyit nem szívesen áldozna rájuk...

Olyannyira belefeledkezett ezekbe a számításokba, hogy eltartott néhány másodpercig, mire ráeszmélt, hogy a bestiák nem őellene indítottak rohamot, hanem menekülnek valami elől.

A váratlan fordulatot követő pillanatokban fanyarul elmosolyodott. íme, egy újabb lecke – bölcselkedett magában. – Lásd be végre, hogy nem körülöttedforog a világ.

Magasabbra sétált, közben egy különleges varázsszövetet szőtt a teste köré, amely meghajlította a fényt, így elrejtette őt a közönséges szemek elől. Tíz szívverésnyi idő múlva örült, hogy ehhez a módszerhez folyamodott. A bestiákat egy hát-borzongató, titáni lény üldözte, amely úgy festett, mintha egy meztelen csiga és egy sárkány lehetetlen nászából született volna. A felül óriási pikkelyekkel borított test surrogó és cuppogó hangok kíséretében siklott a kövezeten, enyhén füstölgő, maró szagú nyálkacsíkot húzva maga mögött. A lény akkora volt, mint egy kikötői teherbárka. Hosszú, vaskos kígyónyakán lengedező, a sárkányokéhoz hasonlatos fejét csaknem a mennyezetig emelte.

A teremtményt fenyegetést hordozó és óriási hatalmat sejtető aura vette körül, amitől még Teclis is elbátortalanodott. Nem hibáztatta sem a bestiákat, sem a vezérüket azért, mert észvesztve menekültek a szörnyeteg elől. Mialatt ő döbbenten bámult, a lény hatalmasra nyitotta förtelmes pofáját. Teclis éppen elégszer találkozott már Ulthuan óriási sárkányaival, így jól tudta, hogy mi következik. Csakhogy újabb meglepetés várt rá. A gigász szájából mindent felemésztő, hatalmas lángnyelv helyett sötét, sűrű és bűzös nyálka tört elő, amely pillanatok alatt beterítette a bestiákat. Miután az undorító folyadék a káoszhívőkre zúdult, szempillantás alatt megkeményedett, mozdulatlanságra kényszerítette a nyomorultakat, akik így lépni sem tudtak, és a lendületüktől hajtva sorban elzuhantak. Úgy tűnt, a szörnyeteg nyála a pókhálóéhoz, illetve a lepkebábéhoz hasonló tulajdonságokkal bír, bár egy különleges vonása is akadt. Amikor elérte a bestiákat, azok úgy üvöltöttek kínjukban, mint a Pokol örök tüzében égő elkárhozott lelkek.

Teclis lelke mélyén felébredt a tudós alkimista, és feltette a kérdést, hogy vajon miféle vegyület – sav vagy méreg – művét látja? Akármiből állt össze a nyálka, szemlátomást szörnyű szenvedést okozott azoknak, akik a nyakukba kapták...

A mágus fikarcnyit sem szánta a gyötrődő bestiákat. A gonosz teremtmények élete nem állt másból, csak gyilkolásból, rablásból, gyújtogatásból és fosztogatásból. Noha valóban szörnyű sorsra jutottak, kétségkívül megérdemelték.

Aztán az óriás lehajtotta a fejét, és nekilátott az evésnek. Teclis néhány pillanatig mozdulatlanul figyelt, majd nagy nehezen elszakította tekintetét a megrázó látványosságról, és folytatta útját. Tovább kellett mennie az ösvényen, amelyről tudta, hogy a zavarok forrásához vezet. Nagyjából százlépésnyire előtte a folyosó végét jókora sziklatömb zárta el, amelyben újabb, éles fényt árasztó boltív állt. Teclisnek azt súgták az ösztönei, hogy azon túl kezdődik utazásának igazán veszélyes szakasza.