2.

Másnap este nem a családi batáron indultam útnak: a kocsit a palotanegyedből küldték értem. A hajtót és a fullajtárt nem ismertem, de biztosra vettem, hogy jó megfigyelők, akik közös utunk minden apró mozzanatáról számot adnak majd a Triatos vizsgálói előtt. Fesztelennek és vidámnak mutatkoztam, s mosolyogva intettem búcsút, ahogy a száz fonttal megkönnyebbült jármű tovagördült a palotakerítés mentén. Odaintettem a kapuban várakozó Trevilnek is – visszaintett, és mint egyik öreg katona a másiknak, a hadiszerencse ősi jelét mutatta felém.

A hátralévő utat gyalogszerrel tettem meg: éjközép múlt, mire a domb és a hivatalnoknegyed kövezetlen ösvényein a másik, kevésbé előkelő palotához értem. A fagy mostanra a legmerészebbeket is fedél alá űzte, világosság csak a közeli imaház ablakaiban derengett, a kerítést mégis a túloldalon másztam meg – hátha a fickónak megjött az esze, és mégis beszerzett pár kutyát tegnapelőtt óta. Nem mintha aggódtam volna miattuk – a bankár emberei hetekig figyelték a környéket, s valami azt súgta, figyelnek most is, hogy szükség esetén közbelépjenek. Ezt az eshetőséget mindenképp el kellett kerülnöm – sem rájuk, sem munkaadójukra nem vonatkozott a titkos megállapodás.

Keresztülvágtam a kerten: tempósan mozgó árny a téli csillagok alatt. Kutyák sehol. Megkerültem az épületet, és néhány lándzsást pillantottam meg a hátsó bejárat közelében. Nekik is látniuk kellett, hogy valaki jön, de tüntetően hátat fordítottak – ahol az acél és az arany kevés, a lelkiismeret viszi végbe az áhított csodát.

A hátsó ajtó tárva-nyitva állt. Számítottam rá, hogy így lesz, jobbom mégsem mozdult a kardmarkolatról, miközben végigsiettem a konyhán, a lovagtermen, az előcsarnokon. Kék holdfény tűzött a szemembe, ahogy az emeletre indultam – a szélsírás elnyomta lépteim neszét. A palota néptelen volt, hideg és halott: gazdáját, aki csak a törvény előtt találtatott ártatlannak, hetekkel ezelőtt elhagyták a maga Gudridjai és Badridjai. Halódó lámpás fénykörében, egyedül gubbasztott fogadószobája drága szőnyegén, és üvegből vedelte a szeszt. Keze ügyében tőr – mostanáig egy festményt hasogatott vele. A kép egy gesztenyeszín hajú nőt és egy hatévesforma fiúgyereket ábrázolt. Szemük helyén lyukak tátongtak, én mégis tudtam, milyen zöldek voltak valaha: a bankár zokogta el azon a bizonyos éjszakán Curzon lebujában, ahol Celestius útmutatását követve rám talált. Meghallgattam, aztán csak ittunk és ittunk – hátha elfelejtjük, hogy nem minden fájdalomra akad gyógyír e világ térségein.

A küszöböt átlépve úgy intéztem, hogy megnyikorduljon a padló. A házigazda – szoborarcú, keskeny ajkú férfi, urunk könnyűgyalogságának legifjabb generálisa – összerezzent, felpillantott rám.

– Mi a…

– Tudod, ki vagyok? – kérdeztem.

– Nem ismerlek. Ha a pénzemet akarod…

– Téged akarlak. A véredet azért, amit a Gustinada-lánnyal meg a fiával tettél. A szeretőddel, aki megelégelte a játékaidat, és a gyerekkel, akihez sosem volt közöd – akinek csak annyi volt a bűne, hogy éjnek évadján felriadt a sikoltozásra.

A generális arca árnyfolt volt a lassan mozduló árnyak között.

– Tudom már, ki vagy – suttogta. – Hallottam felőled. Nem hibáztatlak, ha rosszra gondolsz, de hallgass meg, kérlek… hisz harcosok vagyunk, a mi fajtánknak tűzön-vízen át össze kell tartania! Szerettem a bankár lányát, mindent megtettem, hogy embert neveljek a fiából: a régi nóta. Vitáztunk olykor a pénz miatt, néhány pofon is elcsattant, nem tagadom… de szerettem mindkettőt, és a ház közelében sem jártam azon az átkozott éjszakán! Szürkecsuklyások, igen, csak ők tehették: így álltak bosszút az öregen valami régi sérelemért. – Nem maradt benne elég kurázsi ahhoz, hogy a tőrért nyúljon: üres volt, mint én, kiégett, akár a lámpaolajban fuldokló kanóc. – Urunk parancsára a legjobb vizsgálók vették kézbe az ügyet. Jártak a házamban, elszámoltattak minden percemmel, mielőtt…

– Rosszul fogtak hozzá: a tüzes vasakkal kellett volna kezdeniük. – A tompa fényű szemek közé néztem. – Mit ajánlott a vezérkar, ha segítesz elsimítani az ügyet? Mit ajánlott, hogy tiszt és nemes létedre a sajátoddal fizess a lobogó becsületéért?

A szoborarc megvonaglott, a pincefakó bőrön veríték pergett végig.

– Nem értelek. – Rekedt suttogás. – Iszonyú, ami a nővel meg a kölyökkel történt, de Domvik szent nevére mondom, semmi részem benne! A gyilkosság éjjelén a palotanegyed vendége voltam. Tiszttársaim eskü alatt vallották, hogy hajnalig el se mozdultam a…

– Tudom, hol jártál – közöltem, és kardot húztam. – Ma éjjel én is ott vagyok.