18.

Sötétedésre eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy megvacsorázzak, bár azzal, amit elpusztítottam, legfeljebb egy koldust lehetett volna jóllakatni. Celestius visszatért a túlsó partra, hogy biztosítsa számomra az Egyetlen támogatását, és választ találjon néhány fontos kérdésemre – azt ígérte, legkésőbb másnap délig jelentkezik. Curzon maga szolgált ki, és mindvégig rajtam tartotta a szemét; valami azt súgta, ez egyszer nem kell kötözködőktől tartanom.

Új papírost kértem, letisztáztam az Éji Báró tanyájának alaprajzát, aztán megkongattam mellvértemet, melytől órákkal korábban szabadultam meg, és a szomszédos szék támlájára akasztottam. Rendeltem még egy kupával, felhajtottam Del Arco üdvére, aztán újabbat kértem, hogy én se maradjak áldomás nélkül. A harmadikat a néhai Artemil király emlékének szenteltem. Ekkorra ketten-hárman is hozzám csapódtak – rendes fickók lehettek, mert a tulaj nem próbált butéliát törni a fejükön, ahogy az alkalmatlankodókkal tette. Tovább vedeltünk az első, majd a második hold fényében. Az ezüstkék korong úgy függött a kikötő felett, mint egy patinás tallér, melyet az idők kezdetén hajítottak a magasba, hadd találgassák a halandók, melyik felére esik. Szerencse? Balszerencse?

„Bizonyos játékokban csak az osztók nyernek” – mondogatta apám.

Gudrid és Badrid hajnaltájt jött értem a kordéval. Miközben a szalmazsákra emeltek, holmi vadmacskáról hadováltam nekik. Hazafelé zötykölődve Del Arcót és a Nyolcadik Arcot, a Bosszú Angyalát emlegettem… aztán beleszédültem az enyhet adó sötétségbe.