18.

Ladikon vittek Seca Mora szigetére, és saroglyán cipeltek a bazilika falai közé, ahová papok csak a negyedik kvalithea után, főrangúak csak legszentebb ünnepeinken, a többiek legfeljebb álmukban nyerhetnek bebocsátást. Talán a tudat, talán a gyengeség tette olyan álomszerűvé ott töltött óráimat, melyekből utóbb csak egy-egy pillanatnyit sikerült visszaidéznem: az erők, melyek az éjszaka minden nyomát eltörölték testemről, kényük-kedvük szerint formálták emlékeimet is. Ismerős-idegen arcok lebegtek felettem, s én megadó kábulatban úsztam tova a tömjénfüst és a litániák hullámain. Magasan és messze jártam – messze attól, ami voltam, de közel az angyalokhoz és mindahhoz, ami Domvik kegyéből a jövőben várt rám. Az első hold fénye úgy áramlott át rajtam, mintha üvegből lennék: fehér üvegből a csontok, vörös üvegből a hús és a zsigerek helyén. Valami megérintett, valami beszélt hozzám, aztán átolvadt a második hold hideg tüzébe, mely lassan összezáruló sebeimet tapogatta fénydárdáival.

Apámra gondoltam, s csak ennyi kellett, hogy a szférák magasából ismerős kacaj szálljon felém, aztán Aerielle-re, és a legközelebbi boltív hajlatában máris ott láttam teste márványba metszett körvonalait. Serena, a gorviki vadmacska az ágyékomban lakozott, Gudrid, Badrid és Celestius fura szentháromságként vigyázta épségemet. Csak a Maquesa maradt távol, s én hálás voltam ezért a Kortalanoknak: sejtettem, milyen kínt okoz majd az elkerülhetetlen viszontlátás.

Miután a papok végeztek velem, szerzetesek jöttek, és máshová vittek – a föld alatti imacellák egyikébe, ahol valaha a Szeptádok és az ikonok szentjei, a krónikák uralkodói és vezérei meditáltak a tegnap, a ma és a holnap dolgain. Élnem kellett volna az alkalommal, de mert tudtam, hogy egy bölcsebb Vadkan sem szolgálhatná eredményesebben az ország érdekeit, aludtam inkább. Aludtam, hogy csordultig teljek a barlangszentélyek sötétjével, a kegytárgyak ékköveinek tisztaságával, a gyermeki álmok és imák erejével – és kipihenten, elszántságom teljes vértezetében ébredjek a napközép utáni harmadik órában, mikor egy halárus kiereszti hangját hálószobám ablaka előtt.

Pár pillanatig azt hittem, álom volt az egész… aztán megpillantottam Gudridot és Badridot, akik köpenyemmel és csizmámmal szöszmötöltek, és megpillantottam Braban Monacerót is: talpig szürkében, indulásra készen várakozott a küszöbön, s mikor mozdulni látott, féloldalas fakó felföldi mosolyt villantott rám.

– Készen állsz, Garmacor?

A kapu előtt fel-felhorkantak, idegesen forgolódtak a lovak: kürtök nélkül is tudták, hogy számukra – akár mi számunkra – itt és most kezdődik a vadászidény.