7.

Zsibbadt tagokkal, zavaros emlékektől kábán jártam végig a földszintet. Néhány fehércselédet és a ragadozóléptű inast találtam ott – bármilyen utasításokat kaptak is úrnőjüktől, az én kényeztetésem láthatóan nem szerepelt köztük. Lézengtem egy darabig a fogadóteremben, melynek falait lobogónyi vásznak, távoli vidékek és rég elhalt nagyságok képei díszítették, szemügyre vettem a hátsó udvart is, és mert kocsinak, kocsisnak színét se láttam, az utcai kapu felé vettem az irányt. A világos szemű árnyékként követett mindenhová – ügyelt rá, nehogy a mázolmányok, szobrok vagy súlyos tölgybútorok valamelyikének lába keljen.

– Mikor ment el az asszonyod? – fordultam hozzá a felhajtón zúgó szélben, mely a poshadt víz, a mész és a kátrány ismerős szaga helyett a virágzó loncét sodorta felénk. – Hová indult, és mikorra várjátok vissza?

A fickó hallgatott. Napvilágnál már nem csak a szeme tűnt különösnek; minden pillanattal erősödött bennem a bizonyosság, hogy bölcsőjét (ha jutott neki) a Sheral túloldalán ringatták.

– Kocsin ment el? Szokása hazaküldeni onnét, ahol hosszabban időzik?

A világos szemek tükrében fények villóztak: nyári villámok az északi égbolt alatt.

– Hajlandó vagy másik kocsit keríteni, ha megfizetlek érte?

Tetőtől talpig végigmért, de nem válaszolt. Szívesen kiderítettem volna, mi jár a fejében, és megfogadtam, hogy egy lépést sem teszek többé az erre alkalmas eszközök – fattyúkard és szöges buzogány – nélkül.

– Jól elbeszélgettünk – dünnyögtem. – Ha így folytatod, magasra jutsz még; egy nap jó anyád, a kapuszájú toroni ribanc is büszke lesz rád.

A villámok szaporábban csapkodtak szeme párás kékjében, ahogy faképnél hagytam, de hiába vártam, hogy nekem ugorjon, és az út túloldaláról visszanézve mosolyt láttam az ábrázatán.

Olyan embernek tűnt, aki esztendőkig vár, ha kell… de a megfelelő időben és helyen kamatostul törleszt minden sérelemért.