14.

A szokottnál is sápadtabbnak, de nagyon elégedettnek látszott, mikor visszatértünk. A boszorkány eleresztette a csuklómat, és eltűnt. Örültem, hogy így alakult: a látását sem álltam volna az iszonyat képei után.

– Hallottam egyet-mást a szárazföldi csatározásokról – tűnődött Montargis –, de nem hittem volna, hogy…

– Senki sem hiszi – dünnyögtem. – Senki, míg nem látja a saját szemével.

Úgy meredt rám, mint egy idegenre, aztán lassan bólintott.

– Amit vállaltál, teljesítetted, Garmacor uram. Most rajtam a sor. – Kinyújtotta jobbját, és csettintett. A homályból kibontakozó Acapella gyűszűnyi aranypoharat nyújtott át neki. Én elhárítottam a szíves kínálást: émelygett a gyomrom, és ódzkodtam attól, hogy szabadosa ruhája után fogadószobája kárpitját is összerondítsam. – Értesültem róla, hogy a szertartás résztvevőinek egyike… nos, megragadta a figyelmedet. Nem kárhoztatlak érte. Ritka értékes vad; tízévente egyszer ha akad hozzá fogható. Némelyek egész vagyont kínáltak érte, még abba is belementek volna, hogy a végén életben hagyják, én azonban nemet mondtam nekik. Olyasvalakinek tartogattam ezt a kincset, aki eleget szenvedett ahhoz, hogy kiérdemelje; valakinek, aki a hazát szolgálta, de nem feledkezett meg nemesi méltóságáról sem. – Megint mosolygott; irtóztató volt látni, amit a nyelvével művelt közben. – A felőled hallott hírek ellentmondásosak voltak, ám az elmúlt órákban sikerült kivívnod elismerésemet. Közénk tartozol, Rudrig Ves Garmacor, bármit beszéljenek az ostobák. Ha igényt tartasz a szukára, a tiéd: megfizettetheted vele övéi minden vétkét, két keserű esztendő kamatával együtt.

A szeme közé néztem. Kezeim mozdulatlanok maradtak a lószőrtől dagadozó karfán.

– Mikor?

– Holnap – mosolygott Montargis. Félárbocra eresztett szemhéja mögött egymást váltották az álomképek, ajka nedvesen fénylett; nyilvánvalóan örömét lelte abban, amit hall és lát. – Az éjközép előtti harmadik órában. Kíváncsiskodókat nem, csak néhány barátot hívok meg; bármit teszel, senkinek nem tartozol számadással érte. Az első alkalom különös lesz, talán kissé ijesztő is, de ne feledd: e házban önmagad lehetsz, és mi, a testvéreid, mindig szívesen látunk.

– Köszönöm – suttogtam, és felemelkedtem, hogy jobbommal illessem címeres gyűrűjét. – Köszönöm nagylelkűségedet, testvér.

Néha igenis hasznos, ha valakinek nincsenek érzelmei.

A kocsi a pirkadat utáni első órában kanyarodott ki velem az utcára. Magam sem tudom, miért, Del Arco címét adtam meg a hajtónak, és csak a Belazar-híd innenső partján kaptam észbe. Megálljt parancsoltam, kifizettem és elzavartam a fickót, aki tüstént új fuvar után nézett – így nem láthatta, hogyan öklendezik Cormasa grófja, Shadon és Domvik katonája a szélesen hömpölygő folyó felett.