5.

A kopogtató fémes csattanására rezzentem fel. Ismertem annyira tanyámat, hogy képzeletben elkísérjem Gudridot (vagy Badridot) az előcsarnokon át. Arra gondoltam, hogy a láncruha errefelé nem épp illendő libéria… és megállapítottam, hogy egy fikarcnyit sem érdekel.

Ahogy mozdulni próbáltam, egyszerre zuhant rám minden: hajam és köntösöm lőrebűze, a falba lőtt nyílvesszők árnyai, a macskák a konyhában, a kék szemű dög az ágyon, egy zokogó meg egy konokul összeszorított szájú nő, ahogy elporzanak koporsóforma batárjukon… és kezdtem sajnálni, hogy minden tükröt összetörtem már.

Semmi kedvem végignézni, ahogy elemészted magad, mondta Aerielle.

Semmi kedvem.

Sarokvas csikordult odalent: az egyik (esetleg mindkét) pór az érkező szeme közé nézett. Az ajtó nem vágódott be rögtön, és egyszerre úgy éreztem, megint van szívem; vert, akár a Seca Mora bazilika nagyharangja, klang, klang, kladang. Elvergődtem valahogy a pohárszékig, és a fejemre loccsantottam egy kancsó állott vizet. Felmeredő farkú árnyak rebbentek szét a homályban, de ahhoz sem volt elég erőm, hogy utánuk rúgjak: a macskák, Ranagol szálláscsinálói újabb diadalt arattak felettem.

Legyintettein, ahogy meghallottam a közeledő lépteket: a pórok, ha ő jött volna vissza, kezüket-lábukat törnék nagy igyekezetükben.

Badrid jelent meg a küszöbön. Aerielle távozta óta kék véraláfutások különböztették meg testvérétől. Egyszer megfenyegettem, hogy ha nem növeszt Elorand-szakállt, hazaküldöm földet túrni, a dologból mégsem lett semmi – túl jól ismer ahhoz, hogysem komolyan vegyen.

– Egy rangbéli férfi kíván szólni veled, nemesenszületett – jelentette most. – Sokat fáradt, azt mondja. Shadleki címert láttam a kocsiján.

– Szegény pára – dünnyögtem. – Adjátok ki az útját, ha nem ért a szóból, verjétek össze: ma nem tartok audienciát.

Badrid egyik lábáról a másikra állt. Ezt csak olyankor tette, ha félreugrani készült valami elől.

– Azt állítja, ismer – folytatta halkabban. – Azt állítja, ott volt a szigeteken, hogy szolgálatot tett neked… és hogy ha megtagadod a viszontszolgálatot, örök kárhozat vár rád.

A hideg ürességben, ahol azelőtt egy Garmacor lelke lakozott, megmoccant valami – ez a csoda elegendő volt ahhoz, hogy ne nyúljak se a kancsó, se a zsámoly után. Az álomra gondoltam, a vízparton gyülekező légióra, és arra, hogy a holtaknak tisztelniük kell a holtak törvényeit.

– Fürdőt, nemesenszületett? – kérdezte a pór reménykedve.

– Egy ing és egy másik köntös is megteszi – morogtam, aztán bizonytalan léptekkel nekiindultam, hogy rendezzem adósságomat.