14.

A hideg térített eszméletre néhány órának is beillő perc múltán. A hideg és a fájdalom – a kaverna olyan nedves volt, hogy a sebeim összehúzódásához egy évszázad sem lett volna elegendő. Éreztem, hogy lábaimat lovaglócsizmaként borítja a vér, de hiába szimatoltam a levegőben égett hús bűze után. Megértettem, hogy a legkomiszabb még hátra van, és hogy kínzóim túl rég űzik az ipart ahhoz, hogy engedjenek kimaradni belőle.

– Magához tér – suttogta valaki.

Kinyitottam a szemem, és a tetovált képű ifjoncéval találkozott a pillantásom: átvágott torokkal, ernyedt denevérszárnyakkal mosolygott rám a parázzsal teli serpenyő mellől. Kínzómesterei ugyanilyen gyorsan végezték: rongyhalmokként hevertek egy-egy vértócsában a lábaim előtt. Balra néztem, ahogy valami végigsimított az arcomon. Egy bő ing ujja volt az. A hozzá tartozó férfi – olajos bőrű, kék homlokkendős gon-corga a rozsdás grádicson állva munkálkodott, hogy megszabadítson a kézbilincsektől.

– Hozzatok vizet – hallottam az iménti hangot. – Egy tiszta köpeny sem ártana: a sebeire majd odafent kerítünk sort.

Fejem előrebicsaklott, ahogy a bal oldali bilincs engedett. Karjaimat ketten ragadták meg, hogy testemet egyensúlyban tartsák – az első a gon-corga, a második az aszkétaarcú gorviki nemesember volt.

– Nem vagy túl jó bőrben – dorombolta, miközben köpenyt borított rám. – A Denevér igyekvő fajzat, de a faggatózás művészetéről még rengeteget kell tanulnia.

– Hogy…?

– Nem voltam elégedett a szereplésükkel a parkban, és mikor a te ügyedben is elvetették a sulykot, úgy döntöttem, saját kezembe veszem az ügyek intézését. Ezzel kellett volna kezdenem, de hát… – Az őszülő férfi az elreteszelt ajtó felé sandított, melynél két embere strázsált. – Maradt elég erőd, hogy megállj a lábadon, és velünk tarts?

– Miért kéne… bíznom benned?

– Mert kettőnk eszmecseréje az itt félbehagyottnál csak kellemesebb lehet. – A gorviki elbabrált a jobb oldali bilinccsel, mely fémes csattanással adta meg magát. – Nem titkokat, csak tényeket várok tőled, és nem látom értelmét, hogy fenyegesselek: már a kocsiban nyilvánvaló volt, milyen keveset tudsz a Maquesáról és rajongóiról.

– Igazán?

– Mikor az árnyékjáró a Pörölyről kérdezett, egy folyóparti lebujt emlegettél. Nos, mint mondtam, én ismerem a Pörölyt. A szokásait, a módszereit. Egyedül dolgozik, és gondosan ügyel rá, hogy sose tudják, merre jár.

– Ki az ördög az a Pöröly?

– Szívesen mesélek róla, de nem itt, és nem most; ideje mennünk, azt hiszem.

Az elreteszelt ajtóra fejszecsapások zuhogtak, mire a kaverna legtávolabbi sarkárba, a különítmény gyülekezőhelyére értünk. Még két férfi és egy feketébe öltözött nő várakozott ott – utóbbi látható erőfeszítéssel összpontosított valamire, ami lüktető peremű barlangnyílásként sötétlett a sziklafalon, és bálnatorokként nyelte a fáklyák füstjét.

– Befelé! – sziszegte meglepően mély hangon, futó pillantást vetve férfiasságomra, melyet alig takart a Denevérektől zsákmányolt köpeny. – Idelent nincsenek papok, a város inkvizítorai viszont hamar szagot fognak, és ha nem igyekszünk, a környék többi energiaforrásával együtt az enyémet is elapasztják.

A gorvikiakat bámultam, akik sorra vetették magukat a homály örvényébe, aztán a lányt, aki tekintetével lobbantotta lángra a lépcsőfeljárónál és a holttestek körül elhelyezett fekete gyertyákat. Fény nélkül égtek, körülöttük azonban mintha a színek is elhalványultak volna. Az őszülő férfi fogait kivillantva mosolygott, ahogy megérezte kesernyés illatukat a vérpárától sűrű levegőben.

– Tűnés! – sziszegte, és boszorkánya segítségével támogatott tovább a falon sötétlő árnyfoltig. Felemelt balom a semmibe ért, s noha egész valóm lázadt az ötlet ellen, mindenestül követnem kellett oda. Feketeség ölelt körül, de csak egy pillanatig: az ég megdördült, villámfény vakított el, és ha a fejvadászok el nem kapnak, végigterülök a halászvárosi sikátor nedvességtől síkos kövén. Hátrapillantottam. Az árnyékkapu gyorsan halványult, csakhamar körvonalai is elenyésztek az esőverte vályogfalon.

– Ide!

Kocsi kanyarodott mellénk. A gon-corgák egyike a bakra, két másik a hátsó állványra ugrott, a többi segédkezett a vadállatszeműnek és a lánynak: mire felocsúdtam, odabent, a kék bársonyhuzatú ülésen találtam magam.

– Gondoskodj róla! – parancsolt a nőre a gorviki, ahogy a hajtó a lovak közé csapott. – Tarts ki, grófom, tüstént jobban leszel: Lyssa előbb a fájdalmaidat enyhíti, aztán sort kerít a sebeidre is. Házamban étel, ital és vetett ágy vár – beszélgetni ráérünk aztán, hogy kipihented magad.

Gyanakodva bámultam rá duzzadt szemhéjam alól.

– Mit forgatsz a fejedben?

– Választ akarok néhány kérdésre, melyeket a történtek után csak neked tehetek fel.

– Hát a Pöröly? Bárki legyen is, többet tud nálam… és nyilván csak a pénzen múlik, hogy megint az oldaladra álljon.

– A Pöröly olyan, akár az eszköze: kész műremek, de nagy hibát vét, aki támaszkodni akar rá. Kényes természetű értesüléseket sem megszerezni, sem megtartani nem könnyű; okosabb, ha a cseréjüket egymás közt intézzük el. – A gorviki ártatlan szemeket meresztett rám. – Említettem már, hogy ez a hivatásom?

– Spion vagy?

– Otrombán hangzik, nemde? Pedig a kémkedés nagyúri mesterség, a hadakozáson kívül az egyetlen, mely méltó a magunkfajtához.

– Ismerem a fajtádat – nyögtem. – Éveket szántam a tanulmányozására a Zátonyvizek szigetein.

– Nem az enyéimre, hanem ránk gondoltam, Garmacor. A harcosokra, akik egyszer ilyen, másszor olyan módon szolgálják a hazát, s ha kell, még a becsületükből is engednek érte.

Homlokráncolva mértem végig. Köntöse kétszer hajtott brokát, hermelinszegély alól kilátszó lábbelijén aranyhímzés, bársonykesztyűs ujjain ékköves gyűrűk – a legapróbbról is lerítt, hogy egész vagyont ér.

– Szánlak az áldozatokért, melyeket a hazádnak teszel.

A gorviki követte pillantásomat, és fanyarul mosolygott közben.

– Az eronei kereskedelmi misszió vezetője, Tadieff Archeta a legjobbat érdemli mindenből… Corsario am Conte-Corcorant, a Szent Föld katonáját azonban fojtogatja a pompa. Tudja, hogy a biztonság óvatlanná tesz – ezért vét néha a szabályok ellen, ezért fogad a bizalmába idegen asszonyokat… és ezért kockáztat egy férfiért, akitől köszönet helyett csak gúnyt, rosszabb esetben hideg vasat kaphat.

Nem hozakodtam elő azzal, hogy már a Denevérek kocsijában agyonüthettem volna; tetszett vagy sem, a kavernában gavallérosan rendezte a számlát.

– Megbocsáss – mormoltam. – Az időváltozás se a csontjaimnak, se a modoromnak nem használ.

– A fájdalomra legalább van ellenszerünk. – A gorviki intett a lánynak, aki magától értetődő szemérmetlenséggel simult hozzám, és csak mosolygott, ahogy teste a testemet borító sebekhez ért. – Lyssa úgy csökkenti, hogy magába szívja, de ne aggódj: egyszerűen rajong a fájdalomért.

A boszorkány már nem figyelt rá. Ajka megremegett, lázas tekintete az enyémet kereste, s egy perc sem kellett, hogy torkából halk, gyönyörteli sikoly törjön elő.

– Lyssa hasznos segítőtárs – folytatta a kém, aki urunk birodalmában Tadieff Archetának nevezte magát. – Nem annyira, mint a Maquesa volt, de sokkal megbízhatóbb. – Pillantása elkalandozott, bársonykesztyűs ujjai táncot jártak ülése karfáján. – Neked mit adott, Garmacor? És mivel kecsegtetett, ha megszabadítod a szörnyetegtől, aki a sarkában liheg?

Sejtettem, mit érez, és eszembe sem jutott gúnyolni érte: ha másban nem is, a veszteség kínjában nyilvánvalóan osztozott velem.

– Nem mindegy? Egyikünk sem azt kapta, amit várt… amit egész életében remélt.

A vadállatszemek tovább keskenyedtek, a napégette arc bal felén megrándult egy izom. Düh? Keserűség? Képtelen voltam eldönteni.

– Érzem őt, Garmacor. Még mindig érzem, pedig tíz napja nem érintettem: ott van a véred és a verítéked szagában, ő szivárog a sebeidből, és ott lapul a dacodban is. Tudom, mit tesz az őrzőivel, és tudom, mi mindenre képes még. Ezért kell a nyomára jutnom, mielőtt…

Valami nagyot dobbant a tetőn, az égzengés moraját kiáltás és füttyszó harsogta túl – aztán meglódult velünk a világ.

A hajtó – ha élt még – mindent elkövetett övéiért: nekieresztette, aztán kifaroltatta a lovakat, mikor az utca végében felfedezte az újabb akadályt. A szár pattanásig feszült, a fékek a kárhozottak sikolyát hallatták, ahogy kopó-állkapcsuk összecsattant a kerekek vasán. Szinte láttam, ahogy az izzásig hevült karmantyúk beégnek, tudtam, hogy a tengely sem bírhatja sokkal tovább, és zaurak módján nyúltam a legközelebbi kapaszkodó után. A hátsó kerekek megugrottak, ahogy a súlyos alkotmány falnak vágódott az utca bal oldalán. A lány lefordult rólam, és gazdája mellé, a jobb oldali ajtónak zuhant. A gon-corgák egyike kábán, vérző fejjel hevert, a másik épp lendületet vett, hogy a ronggyá szakadt függönyön át az éjszakába vesse magát – az acélcsengés, a léptek dobogása számára minden szónál ékesebben beszélt. Tekintetem a vadállatszeműre villant. Vért láttam a homlokán, de tudtam, hogy nem vált harcképtelenné, és hogy ostobaság lenne a gondolkodás mellett a cselekvésre is időt hagynom neki.

Az ugrásra kész fejvadászra vetettem magam. Együtt zuhantunk a baloldali ajtónak, mely kiszakadt keretéből, és a zárszerkezet darabjaival együtt követett minket az esőverte kövezetre. Nyitott tenyér vágott az arcomba, ahogy a hátamra hemperedtem. Pengék tükrözte villámfény vakított el – inkább éreztem, mint láttam, hogy a fickó tőrt húz, és felém kaszál vele. A fejére eshetett, mert hibázott – aztán újra és újra. Ahogy fél térdre emelkedett, hogy a torkomnak essen, mellbe rúgtam. A kocsi oldalának zuhant, de nem ájult el, és mert a keretét vesztett ajtónyílásban mostanra árnyak mozdultak, nem is követhettem: tíz gorvikiból tizenegy hord tűvetőt, ha görbe utakon jár, és éltem a gyanúperrel, hogy ilyen távolságból sem a boszorkány, sem az őszülő spion nem téveszt célt.

Odébb hengeredtem, és összerándultam, ahogy csupasz térdem követ ért. A lendületemet megfékező sarok mögül fekete alakok szökkenték elő: maszkot viseltek, harci lázban égő szemük körül azonban hiába kerestem a Denevérek bélyegét. Ketten az egymásnak vetett háttal küzdő „fullajtárok”, ketten az ajtónyílás felé vették az irányt… és egy szemvillanással utóbb leterítették őket a nekem szánt lövedékek. A tájon elömlő villámfényben tisztán láttam Archetát: vadállatszeme résnyi, képe a féktelen indulat szörnymaszkja volt.

– Fogjátok el!

Hogy kiket szalajtott utánam, nem számított: jelenleg egy kóbor kutyának sem lettem volna méltó ellenfele. A falhoz lapulva hátráltam, igyekeztem eggyé válni a homállyal, de nem volt szerencsém: a föld megcsuszamlott, s én elfúló lélegzettel, jókora sárlavinában bukfenceztem az út menti árok fenekéig.

A szag ébresztett rá, hová kerültem, és ugyanez adott erőt, hogy feltápászkodva tovább vánszorogjak a hunyorgó fények felé. A part hosszában halászkunyhók lámpásai égtek, a Curzon-lebuj mólója cethátként sötétlett az esőfüggönyön túl egy mérföldnyire lehetett, de ilyen állapotban; sarkamban ilyen üldözőkkel az út feléig sem jutottam volna.

Villám lobbant odafent, s ahogy az égzengés moraja elült, újra hallottam a füttyjeleket és a kiáltozást – mögöttem, a Halászvárosból a Mestervárosba vezető úton tovább folyt a harc, az én küzdelmemnek azonban idelent kellett eldőlnie. A gorviki grimaszát, a Maquesa hazug mosolyát, a kaverna padlóján terjengő vért láttam magam előtt, s mert nem volt választásom, dühödt elszánással, ázott rongyaimat összefogva támolyogtam tovább, amerre a folyót sejtettem.