Elbert János halála

Az Elbert János rejtélyes halála óta eltelt harminc év nem volt elég arra, hogy a magyar érdeklődők megnyugtató választ kapjanak a hogyanokra, hogy a miértekről ne is beszéljünk. Az esettel foglalkozó mostani írásunk sem tűz ki maga elé megoldhatatlannak tűnő célokat, mindössze – hagyományainkhoz híven – kövér kérdőjeleket rajzolunk, s lehetséges magyarázatokat adunk, amelyekből olvasóink kedvükre szemezgethetnek, saját véleményük kialakítása, erősítése vagy módosítása érdekében.

Hozzászokhattatok, hogy ha egy halálesethez kötődő összeesküvés-elméletet dolgozunk fel, mindig egy rövid életrajzzal kezdünk. Tesszük ezt abban a hitben, hogy egy-egy életpálya befejeződésének körülményeit az előzmények ismerete általában érthetőbbé teszi, még akkor is, ha egyértelmű magyarázatot nem mindig ad rá. Nincs ez másként mai főszereplőnk esetében sem.

1. Élete

Elbert János György (második utónevét soha nem használta, ezért mi sem fogjuk) 1932 tavaszán született Budapesten. Apja, Elbert Ferenc az első zsidótörvény után kikeresztelkedett magánhivatalnok (1939-ben a református vallást választotta azt remélve, hogy a hátrányos megkülönböztetéseket családja majd megúszhatja), édesanyja, Weisz Zelma egy terézvárosi zsidó cipészmester négy lánya közül a legfiatalabb, aki egy bankban volt titkárnő. Weiszék a negyvenes évek elején szintén kitérnek a zsidóságból, de – Elbertékkel ellentétben – ők a katolicizmust választják. Főhősünk zsidónak születik tehát, de a hagyományos felnőtté avatási szertartást, a fiúgyermekek 13 éves korban esedékes bár-micvót már nem szervezik meg neki, hiszen alig hétévesen megkeresztelik.

Sok tízezer budapesti zsidóhoz hasonlóan az Elbert család 1944 nyarán arra kényszerül, hogy elhagyja eredeti lakását és a sárga csillaggal megjelölt, úgynevezett zsidóházakba költözzön, mivel a nácik befolyása alá került magyar kormány nem igazán vette figyelembe a kikeresztelkedéseket. Elberték a budapesti Ferencvárosban található Bakáts térről a belvárosi Kossuth Lajos utca 15. szám alatti bérházba hurcolkodnak, ahol a háború után is maradnak.

Az apát 1945 februárjában, az ostrom utolsó napjaiban egy becsapódó – állítólag Budáról kilőtt német – akna fia szeme láttára tépi darabokra, ideiglenes sírját is ő ássa meg, kettesben egyik unokatestvérével az ostrom romjai között. A félárvává lett Jancsi az első békeévben kezdi a középiskolát, amit 1950-ben fejez be. Rögtön egyetemre megy: a nagyhírű ELTE Bölcsészettudományi Karán kezdi el felsőfokú tanulmányait, méghozzá a komoly perspektívával bíró, éppen ezért menőnek számító orosz–lengyel szakon. A két szláv nyelven kívül viszonylag rövid idő alatt megtanul még angolul is, németül (von Haus aus) akkor már tökéletesen beszélt. Fakultációként, illetve magánszorgalomból felveszi a svédet és a japánt; úgy tanul nyelveket, ahogyan más szotyolázik: minden látható erőfeszítés nélkül, szinte kedvtelésből. Oktatói noszogatásra természetesen az oroszra fekszik rá igazán, de olyannyira, hogy már végzősként kikérik tolmácsolni a hazánkban egyre gyakrabban megforduló orosz (akarom mondani szovjet) állami küldöttségek mellé, s hamarosan bekerül a Szovjetunióba rendszeresen delegáltak névsorába is. Egy évet még Leningrádban is tanul, ahova köztársasági ösztöndíjjal, szovjet meghívásra utazik.

Az egyetem után két évig a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) Külkapcsolati Osztályán dolgozik, először fordító- és levelezőként, később tolmácsként, majd szervezési csoportvezetőként. Itt alkalma nyílik szoros kapcsolatokat kiépíteni a Béketábor országaiból származó fiatal elvtársakkal, akiket (jó komancs szokás szerint) általában hazájuk gumitalpú szervezetei delegáltak.

Demokratikus Ifjúsági Világszövetség: a nemzeti kommunista ifjúsági szervezetek internacionalista gyűjtőmozgalma (egyfajta Komintern, csak ifjoncoknak), amit a Varsói Szerződés államaiban úgy átitatott és behálózott a hazai és a szovjet titkosszolgálat, hogy – legalábbis egyes rosszmájú elemzők szerint – az ötvenes évektől kezdve gyakorlatilag a KGB egyik kiegészítő főcsoportfőnökségeként működött. A DIVSZ jelenleg is létezik, s talán sokaknak újdonság, hogy központja a mai napig Budapesten van, magyar tagja a Baloldali Front, a boldogult emlékezetű KISZ utódszervezete.

Elbert János 1956-os szerepléséről a mai napig keveset tudni, s az a kevés is meglehetősen ellentmondásos: egyesek a Budapestre november negyedikén bevonuló szovjet csapatok egyik magyar kísérőjeként vélték felismerni, mások szerint ő volt az akkori szovjet nagykövet, bizonyos Jurij Andropov (későbbi KGB-vezető, még későbbi szovjet pártfőtitkár) tolmácsa a Nagy Imréékkel folytatott, már november elsején megkezdett tárgyalások során.

Nem tudjuk tehát pontosan, mit tett (vagy mit nem tett) azokban a napokban, mindenesetre egy dolog tény: az 1956-ban megalapított világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág rögtön lecsap rá és az alig 25 éves Elbert János az egyik szerkesztője lesz a kétségkívül színvonalas kiadványnak. Számos műfordítás fűződik a nevéhez; oroszból, angolból és lengyelből ültet át magyarra novellákat, regényeket, verseket és színdarabokat, szemlézi a külföldi irodalmi publikációkat, s gyakran kéri ki tanácsait a hivatalos kultúrpolitika (többek között a szocialista kultúrpápa, Aczél György titkársága) is.

Elég sokszor utazik külföldre irodalmi delegáció tagjaként (főként Varsóba, Moszkvába, Leningrádba és Kelet-Berlinbe – érdekes módon Nyugatra nem nagyon ment akkor sem, amikor tehette volna), de továbbra is vállal állami és pártszervektől érkező tolmácsolási megbízásokat. Andropov például – aki 15 éven át volt a KGB teljhatalmú főnöke – minden budapesti látogatásakor őt kéri, és ha magas rangú magyar állambiztonsági küldöttség utazott Moszkvába, ritkán repültek Elbert nélkül. Az ilyen alkalmakkor „állami és pártérdekre” való hivatkozással kérték ki az ELTÉ-ről, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról (mindkét helyen évekig tanított, a Tudományegyetemen tanszékvezető-helyettességig vitte). Vannak, akik arra is emlékeznek, hogy lengyel–magyar, sőt, orosz–lengyel tárgyalásokon is tolmácsolt; ez utóbbi felállás (magyar anyanyelvű személyről lévén szó) tolmácsberkekben több, mint szokatlan. Hogy ne mondjuk: meghökkentő.

1974-ben kinevezik a kifáradófélben levő, vagy bármilyen okból az élvonalból kivonni szándékozott értelmiségiek elfekvőjeként elhíresült Színházi Intézet igazgatójává – ez valójában egy múzeum, egy fékezett habzású lájtos cenzori hivatal és egy ideológiai továbbképző kereszteződéseként működő intézmény volt. Vezetői posztja mellett továbbra is tanít (többek között drámatörténetet, orosz és lengyel irodalmat, Shakespeare-t, műelemzést), előadásokat tart, és egyre gyakoribb vendége a rádió és a televízió kulturális műsorainak. Éli a budapesti csúcsértelmiségiek életét, közel a pártállami tűzhöz (de nem gusztustalanul közel), olvasgatja kedvenc könyveit, (mű)fordít, nyarait rendszeresen a Balaton-felvidéken – egy Köveskál melletti bérelt parasztházban – tölti feleségével és cseperedő fiával. Egyszóval semmi különös, ami előrevetítené a közelgő tragédiát.

2. A család

Nem szoktunk külön foglalkozni a célszemély családjával, de ebben az esetben kivételt teszünk – meglátjátok majd, hogy nem véletlenül.

Elbert János kétszer nősült. Először 1958-ban (más források szerint egy évvel később), de a kezdeti fellángolás mindkét részről hamar kihunyt, s alig kétévnyi házasság után már a bontóperre is sor kerül; a nő nevére már senki sem emlékszik azok közül, akiket megkérdeztem, s nyomtatott vagy netes forrásokból sem sikerült kiderítenem. A második feleség félig-meddig a szakmából jött: a későbbi dr. Elbert Jánosné a Magyar Nemzet főszerkesztői titkárnőjének a gyermeke volt, és elbűvölő, csodaszép lányként emlékeznek rá sokan. Clauzer (más források szerint Józsa) Zsuzsanna, a barátoknak simán csak Suzy, a megismerkedésüket követő harmadik napon elérte, hogy a nála tizenegy évvel idősebb, eléggé visszahúzódó Elbert megkérje a kezét – egyes vélemények szerint erre másfél óra is elég volt neki. 1964-et írunk (vagy egy évvel kevesebbet?), s Jánossal madarat lehet fogatni.

1966-ban megszületik ifj. Elbert János, azaz (családi becenevén) Jánoska. A szülés, majd az azt követő időszak nem tesz jót az addig karcsú és jó kedélyű Suzynak: a felszedett kilókat nemhogy leadni nem tudja, de havonta hozzájuk pakol még továbbiakat is. Nemcsak önmagát hanyagolja el, hanem főiskolai tanulmányait is feladja a bölcsészeten, és elkerüli a baráti társaságot, melynek sokáig egyik központja és mozgatórugója volt. A gyereket persze imádja, de már semmi sem olyan, mint azelőtt. A nyolcvanas évek legelején végül dramaturgnak felveszik a Thália Színházba (figyelemmel a Színművészetin is eltöltött pár félévére, ahol saját férje tanította), de ez inkább Elbert János előtti tiszteletadás volt, mint saját érdem.

Mindezt Elbert is megérzi. Soha nem volt egy szoknyabolond, most sem válik azzá, a megoldást inkább a munkában keresi. Egyre több tolmácsolást és fordítást vállal (Bulgakovtól Albee-ig), egyre több társadalmi szervezetben tölt be aktív szerepet (a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökségi tagja, a lengyel kultúra önkéntes magyarországi nagykövete, az orosztanárok hazai egyesületének elnöke, az orosz nyelv- és irodalomtanárok nemzetközi szervezetének alelnöke, hogy csak a jelentősebbeket említsük). Minden meghívást elfogad, érkezzen az nyugdíjas bányászoktól, úttörőőrstől, szövőnők szakszervezeti klubjától vagy a Magyar Televízió Kulturális Főszerkesztőségétől. Részt vesz és szót kap könyvbemutatókon, szoborleleplezéseken, festménykiállításokon, színházi premiereken, éppcsak a Népi Demokratikus Fejőnők Kongresszusáról hiányzik. Közben erősen elhanyagolja a tudományos munkát: egy kisdoktorit összehoz ugyan, de az egyetemi adjunktusoktól megkövetelt kandidátusi disszertáció egyre csak várat magára.

És ez így folytatódik, egészen addig a rejtélyes márciusi napig…

3. A halálesetek

Az esetet nem ismerők részéről most joggal vetődik fel a kérdés, miért fogalmazok többesszámban. Nos, az ezotéria és a reinkarnáció kedvelőit most el fogom kedvetleníteni: nem arról van szó, hogy János többször hunyt volna el. A nyelvi fordulat megértéséhez az Elbert család tagjainak halálát vesszük sorra.

3.1. Elbert János halála

A történtek viszonylag jól dokumentáltak, noha a különféle beszámolókban néhány apróbb, zömében lényegtelen részleteket érintő eltérés felfedezhető. Itt és most a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyvet vázolom fel, a lehetséges miértekre majd a konteóknál térek ki.

1983. március kilencedikét írjuk, egy borús szerdai nap köszönt Budapestre. Elbert nyolckor kezdi a munkát a Krisztina körúti Színházi Intézet igazgatói irodájában, mint mindig, most is adminisztrációval: beérkezett dokumentumok kiszignálása, hivatalos levelek aláírása, meghívók átnézése (ezekből naponta tucatnyi lapult a beérkező postában), vagyis semmi különös. Fél tízre már bejelentkezett nála egy osztályvezető a kulturális tárcától, vélelmezhetően a közelgő Magyar Költészet Napjához kapcsolódó tennivalókról akartak vele egyeztetni.

Fél tízkor megcsörren a telefon, nem a közvetlen igazgatói, hanem a titkárságon csengő. A titkárnő, egy rutinos, jó ötvenes elvtársnő – akit Elbert elődjétől, Bizó Gyulától örökölt – bekapcsolja a hívót. Később erről csak annyit mond: egy számára teljességgel ismeretlen férfihang volt, s az igazgató urat kérte. Majd pontosít: az ismeretlen telefonáló az igazgató elvtárssal akart beszélni. Elbert becsukja az általában nyitva tartott irodaajtót, körülbelül fél percig beszél a hívóval, majd felveszi átmeneti kabátját és távozik. A titkárságon még annyit odavet, hogy „Nemsokára jövök!” Az a tény, hogy nem visz magával semmit, még az aktatáskáját és az asztalon kinyitva heverő, tőle szinte elválaszthatatlan noteszét sem, arra engedi következtetni a titkárnőt, hogy valóban csak percekre ugrott ki valahová, ezért rá se kérdez a főnök visszaérkezési időpontjára.

Akkor látta utoljára.

Mint említettem volt, a történtek rekonstruálása egészen jól ment a rendőrségnek, mert szinte minden, ezt követő másodperccel el tudnak számolni. Ezek szerint a Krisztina körúton Elbert leint egy taxit, beleül és egyenesen a Rádió pénztárához siet, ahol felvesz egy éppen esedékes, 1050 forintos honoráriumot (nem volt az rossz pénz akkoriban, körülbelül egyhavi átlagbér negyedéről beszélünk). Innen, ugyancsak egy kockás taxival a Déli pályaudvarra hajtat, ahol még éppen eléri a tizenegykor induló siófoki személyvonatot. A végállomásig vált menettérti jegyet (közalkalmazotti igazolványát becsülettel felmutatja a kasszánál, ezért ugyanis 50%-os kedvezmény jár), majd kiballag a vágányokhoz és helyet foglal az egyik fülkében, az ablak mellett.

A szerelvény már elindult, amikor a kalauz tájékoztatja az utasokat, hogy a Lepsénynél folyó pályakarbantartási munkálatok miatt a vonatról át kell majd szállni autóbuszokra, amelyek továbbviszik az embereket. Elbert rákérdez, hogy akkor hányra érkeznek Siófokra? A válasz hallatán (hát úgy egy óra körül, de lehet, hogy negyed kettő is lesz belőle) összevonja szemöldökét, majd Lepsénybe (más források szerint már Székesfehérvárra) érve leszáll a vonatról és az utasokra várakozó autóbuszok helyett taxiba vágva magát ezzel folytatja útját. Beszédbe elegyedik a taxissal, aki a tévéből felismeri utasát (akkoriban a taxisok is néztek ám kulturális műsorokat!). A csevegés során például azt mondja, hogy azért siet, mert Siófokon, a móló melletti Bányász üdülőben munkatársakkal van előre megbeszélt találkozója, pontban egykor. Ezen kijelentés valóságtartalmát a későbbi rendőrségi vizsgálat eredményei cáfolták: semmiféle előre lefixált megbeszélés nem volt napirenden, legalábbis nem tudtak róla sem a színházi intézetes munkatársak, sem a környék színházainak dolgozói, de még a minisztérium sem. Ennek ellenére Elbert az út alatt legalább négyszer nézi meg az óráját.

A taxis később azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy utasánál egy csomagot (mégpedig egy papírba tekert dossziészerűséget) látott, amit egyetlen percig sem tett le, végig a kezében tartotta. Hogy ezt a paksamétát hol és mikor vette magához, nem világos; a titkárnője szinte teljes bizonyossággal állította, hogy főnöke az irodából üres kézzel távozott.

A taxi 12 óra 50 perckor teszi ki a móló elejénél. Innen csak egy nagyon rövid séta a Bányász üdülő, egyike a néhány siófoki létesítménynek, amelyik a 60–70 napos balatoni szezonra fittyet hányva egész évben nyitva volt. Elbert belép, üdvözli a recepciónál tartózkodó fiatalasszonyt (a taxishoz hasonlóan ő is felismeri a tévéből), és kér egy „gyors és forró” kávét. Mivel az üdülő presszógépe éppen elromlott, a recepciós sajnálkozva közli, hogy nem tud eleget tenni a rendelésnek, ezért a pár tíz méterre levő Napsugár (más források szerint Napfény) üdülőbe irányítja. János is kifejezi sajnálkozását, majd az órájára néz: 12 óra 55 perc. Elbúcsúzik a portástól, kilép a Bányász ajtaján, és elindul a mólón kifelé.

Ettől kezdve élve már nem látta senki (kivéve talán a gyilkosát – már ha valóban gyilkosság volt), de az időpontot jegyezzük meg: 1983. március kilencedike, szerda, déli 12 óra 55 perc.

Másnap, csütörtökön, március tizedikén reggel fél tíz óra körül egy kutyát sétáltató helybélinek feltűnik, hogy a móló melletti sekély (60-70 centis) vízben, a parti kövektől két-három méterre lebeg valami. Közelebb megy, s egy arccal lefelé forduló emberi testet fedez fel, körülötte pár darab százforintos bankjegy úszkál a víz színén. Azonnal berohan az első nyitva tartó presszóba, ahonnan felhívja a rendőrséget.

A helyi zsaruk körülbelül 10-kor kiszállnak, s a szakmai protokoll szerint elkezdődik a helyszínelés. Az ilyen eseteket (amikor első blikkre nem világos, hogy mi is volt a halál oka: baleset, öngyilkosság vagy netán emberölés) a szaknyelv „rendkívüli halál”-nak nevezi, és a vonatkozó szabályzat szerint az eljárási cselekményeket (halottszemle, nyomkutatás és -rögzítés, hatósági boncolás stb.) úgy kell végrehajtani, hogy az adatok és nyomok szükség esetén a későbbiekben bizonyítékként felhasználhatóak legyenek egy esetleges büntetőeljárásban. Ennek megfelelően történik minden, legalábbis a hivatalos tájékoztatás szerint. Mivel zakója zsebében megtalálják az iratait, a holttest azonosítása nem jelent problémát. A siófoki kapitányság jelenti a megyének az eseményt, a megye az ORFK-nak, az ORFK a BM-nek. Az információ nagyon gyorsan (úgy is mondhatnánk: meglepően gyorsan) végigfut a rendszeren, mert 10.30-kor már az az egyértelmű elöljárói utasítás futja végig az előbbi szolgálati utat visszafelé, hogy Elbert halálát kiemelt ügyként kell kezelni. Erre ráerősít a másfél óra múlva, pontban délben meghozott döntés: az ügyet elveszik a helyiektől és a továbbiakban az ORFK folytatja a vizsgálatot.

Nem akarok túlságosan sokat időzni a hivatalos megállapításoknál, ezért közülük csak a legfontosabb tényszerű részleteket elevenítem fel:

– Elbert János karórájának üvege ütés következtében betört (vélelmezhetően egy sziklának ütődött), a mutatók egy óra öt percet mutatnak. Ebből, illetve a később kihallgatott taxis és az üdülői recepciós által elmondottakból, továbbá a boncolást végző szakember megállapításaiból a szemle azt a következtetést vonja le, hogy a halál a feltalálást megelőző napon 13.05-kor következett be. Vagyis mindössze tíz perccel azután, hogy elhagyta a Bányász üdülőt.

– A halál oka fulladás;

– az áldozat tüdejében vizet találtak, vagyis (és ezt mindenki tudja, aki akár csak egyetlen fulladásos krimit is látott) élve került a körülbelül combközépig érő vízbe;

– a testen a szikláktól származó zúzódásokon kívül más külsérelmi nyomot nem találtak;

– a rendőrorvosi végkövetkeztetés csak az idegenkezűséget zárja ki, az öngyilkosság és a baleset lehetősége között nem foglal egyértelmű állást, de az utóbbit valószínűsíti;

– az áldozat zakójának zsebében találják meg a szemüvegét, sértetlen állapotban;

– a baleset lehetséges okai közül a pár nappal később készült rendőri összefoglaló jelentés az áldozat – valóban létező – arcidegzsábáját emeli ki. A hivatalos forgatókönyv szerint miközben a mólón sétálgatott, Elbert Jánosra hirtelen rátört a mindent beborító fájdalom. Hogy ezt enyhítse, lement a mólóról, hogy hideg vízzel mossa meg az arcát. Levette a szemüvegét, zsebre vágta, majd lehajolt a vízhez. Ebben a pillanatban megcsúszott és beleesett a Balatonba. Közben eszméletét vesztette (a fején több apró hámsérülés is látható, amelyek származhattak akár a kövektől is), és így fulladt meg.

A rendőri vizsgálat az örök cherchez la femme lehetőségnek is utánajárt, de nem találtak szeretőt. Ezzel a megállapítással vitatkozik egy Miklós György nevű történész, a kalocsai főiskola tanára (aki amúgy a kommunista állambiztonsági szolgálat kutatója). Az ő információi szerint Elbertnek igenis volt egy nőismerőse, aki Siófokon élt, s akinek nőnapi ajándékot vitt azon a napon. Ez a nő (akit végül nem sikerült azonosítani) állítólag azt is végignézte, amint Elbert a vízbe esik és megfullad. Ha ez igaz, akkor joggal tevődik fel a kérdés: miért nem értesítette a hatóságokat?

Hogy a kutató honnan szedi az információit, az számomra nem világos, az viszont tény, hogy ő (mármint a történész) 1979 és 1989 között dokumentáltan a III/III „önkéntes és hazafias alapon” beszervezett ügynöke volt, először „Fehér Pál”, majd „Víg Pál” fedőnéven, és ifjúságvédelmi, majd belső ellenzéki vonalon dolgozott a kádárista titkosszolgálatnak, ettől azonban a témával kapcsolatos hitelessége (előttem legalábbis) egy kicsit kétséges. De persze senkit nem akarok befolyásolni.

A rendkívüli halálesettel kapcsolatos rendőri intézkedésekről folyamatosan tájékoztatni kellett nemcsak a BM-et, hanem a kulturális tárcát és az igazságügyet is. Önmagában ez nem lett volna meglepő (mégiscsak egy fontos elvtársról volt szó), az viszont igen, hogy maga az országos rendőrfőkapitány, a miniszterhelyettesi sarzsival is rendelkező Ladvánszky Károly altábornagy többször leutazik a siófoki helyszínre, majd személyesen is találkozik a család tagjaival. Ne feledjük: a hivatalos vélemény szerint egy sajnálatos, mégis triviális baleset történt, nem pedig különleges gyilkosság…

A korabeli (természetesen pártvezérelt) média több alkalommal is megemlékezik a „szerencsétlen baleset” áldozatává vált Elbert Jánosról.

Mielőtt továbbmennénk, még megemlítjük az Ungvári Tamás (Elbert unokatestvére, ő azonosította a holttestet Siófokon) által írásban is rögzített megfigyeléseket. Szerinte a halottszemlén készült fotókon (amiket megnézhetett) tisztán látszik az áldozat – naptárfunkcióval is rendelkező – Poljot típusú karórája, amely tényleg egy óra öt perckor állt meg, de a naptárablakban tizedike látszik, és nem kilencedike. Ungvári interpretációjában ez azt jelenti, hogy János talán nem szerdán délben halt meg (mint ahogyan ez a hivatalos iratokban szerepel), hanem csütörtökön hajnalban. S ha ez így volt, akkor jogos a kérdés: hol volt és mit csinált Elbert 12 órán keresztül, azaz szerda déltől csütörtök hajnalig? És egy igazságügyi boncolás nem tudja megállapítani, hogy egy holttest 9 vagy 21 órán keresztül van a vízben? Az oké, hogy a való világ az nem a Miami helyszínelők, de ennél azért még a nyolcvanas évek magyar szakemberei is pontosabb diagnózisokra voltak képesek.

Ungvári felvetésére a rendőrség zavaros hivatalos magyarázata a következő volt: Elbert biztosan egy igazi szórakozott professzor volt, ezért amikor az órája kilenc nappal korábban, február 28-án éjfélkor február 29-re ugrott (az ilyen órák 31 napos hónapokra voltak felkészítve, ezért ha éppen nem ilyen a hónap, akkor az utolsó napon manuálisan kell előretekerni a naptárat elsejére), ő ezt nem vette figyelembe, vagyis ezért az óra egy nappal későbbi dátumot mutatott, mint a valódi időpont.

Hogy ezen logika alapján az órának kilencedike helyett nem tizedikét, hanem (31 napos forgókoronggal számolva) hatodikát kellett volna mutatnia, az nem zavarta a jardot. Vagy a rendőrök között senkinek nem volt addig naptáras órája.

3.2. Ifj. Elbert János halála

A tragédia idején mindössze 17 éves Jánoska nem volt egy kiegyensúlyozott gyerek. Az otthoni feszültségek, anyja régóta tartó magába fordulása és depressziója csak súlyosbította az állapotát, apja halálakor pedig még egy (kissé gyerekes, de annál nagyobb riadalmat kiváltó) öngyilkossági kísérletet is elkövet: egy ócska nyakkendővel próbálja úgymond felkötni magát a padlásszobában. Miután a rémült család körülveszi és elkezdik babusgatni, Jánoska (17 évének minden határozottságával és lendületével) kijelenti: igenis ki fogja deríteni, kik voltak apja gyilkosai! Ezt követően azonban gyorsan rendbejön, egy hét után már ismét iskolába jár, és áprilisban örömmel újságolja anyjának, hogy beleszeretett az egyik osztálytársnőjébe, akivel nagyszerűen megértik egymást.

Ehhez képest egy május eleji éjszakán eltűnik a lakásból, s három nap (más források szerint három hét) elteltével holtan húzzák ki a Dunából, valahol Tököl magasságában. A pesti folklór már másnap tudni véli, hogy a kezei hátul össze voltak drótozva, hogy lövésnyomok voltak a testén, hogy kivágták a nyelvét, de mindezen borzalmakat a hivatalos papírok nem erősítik meg. Egy nagykamasznak, az apja halálát követő első sikertelen kísérlete után másodszorra összejön az öngyilkosság, passz, lehet oszolni, nincs itt semmiféle látnivaló.

A konteósok azért már akkor sem pihentek: tudni vélték, hogy március 9-én délután Suzy elküldte Jánoskát apja munkahelyére azzal a feladattal, hogy hozza haza – az akkor még csak eltűntnek gondolt – Elbert irodában maradt holmiját. Az aktatáska mellett hagyott notesz azonban a jól értesültek szerint tartalmazta annak a személynek a nevét, aki telefonon lecsalta az apát Siófokra, s Jánoska ennek alapján elkezdett nyomozni. Jutott is valami eredményre, ezért kellett meghalnia: egy rejtélyes üzenet őt is arra késztette, hogy éjnek idején távozzon otthonról – egyenesen a halálba. A történet első részét (a színházi intézetes-beküldésest) a család is megerősítette, a másodikat (a nyomozós-elcsalóst) természetesen senki.

A rendőrség állítja, hogy közvetlenül apja halála után Jánoska megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Erről a momentumról a család nem tud (vagy nem akar tudni).

3.3. Elbert Jánosné halála

Férje és fia két hónapon belül bekövetkezett halála idegileg teljesen padlóra küldte Suzyt, ami abszolút meg is érthető. Addigi depressziója tovább mélyült és inni is elkezdett. Az otthon elfogyasztott pohár borokat a konyak váltotta fel, majd jött a kocsmákban egymás után lehajtott felesek korszaka. Hazaköltözött az anyjához, aki világosan látta a problémát. Mozgósította a szocialista összeköttetések teljes rendszerét, így Suzy augusztusban befeküdt a Sportkórház pszichoterápiás osztályára, ahol nem kisebb szakember, mint a már akkor is elismert pszichoterapeuta, a kríziskezelés és az önsegítés tudora, dr. Buda Béla foglalkozik vele.

Pár hét intenzív kezelés után a neves pszichiáter megnyugtatja a családot: a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben van, Suzy állapota szépen javul, az öngyilkosság valószínűsége rohamosan csökken. Október elejére már ismét olyan stádiumban van, hogy hazaköltözhet a Kossuth Lajos utcai lakásba. Novemberben új állást is szerez: a Kazimir Károly által irányított Thália Színház gerinces illetékesei ugyanis nem újították meg dramaturgi szerződését (ugyan minek, Elbert János már úgyis halott, nem kell nyalni neki), viszont az Országos Széchényi Könyvtár felajánlott egy könyvtárosi beosztást, amit örömmel el is fogad.

Szűk egy évvel férje, tíz hónappal fia halála után Suzy élettársi kapcsolatot létesít egy István nevű férfival, akit az egyik környékbeli kocsmában ismert meg, s aki a Vasedény egyik belvárosi boltjában dolgozik eladóként. Három hónap „együttjárás” után István beköltözik az Elbert lakásba, majd nem sokkal később, 1984 egyik őszi hajnalán (vagy 1985 januárjában?) Suzy áthajol a ház második emeleti körfolyosójának korlátján és leveti magát a magasból. A lebetonozott belső udvarra zuhan, a halál azonnal beáll. A vérbe fagyott testet csak reggel fél hétkor veszi észre a házmester, aki felismeri az áldozatot és értesíti a mentőket. Ők ébresztik fel Istvánt, aki az egész éjszakát átaludta és nem vette észre, amint élettársa kilopózik a lakásból. Ebben egészen biztosak lehetünk, elvégre ő maga mondta. Elbertné állítólag búcsúlevelet is hagyott, ennek tartalma azonban nem került nyilvánosságra.

Eddig tartott az előzmények és a tényanyag ismertetése. Biztosan nektek is lennének kérdéseitek mondjuk a rendőrséghez, esetleg a még élő családtagokhoz, a történészhez vagy a titkárnőhöz, esetleg a siófoki recepcióshoz. Buda Béla már nem tud nyilatkozni, 2013 nyarán elhunyt, de őt amúgy is kötné az orvosi titoktartás. Nem tudom, a többiek közül kik olvassák ezeket a sorokat, de veszítenivalótok nincs, úgyhogy mindenkit bátorítok: ha kíváncsiak vagytok valamire, bátran kérdezzetek!

4. A konteók

Most pedig lássuk az összeesküvés-elméleteket, elvégre ezért vagyunk itt.

A konteók már órákkal Elbert János halála után szárnyra kaptak a pesti flaszteren; az itt és most felsorolásra kerülő verziók java része közel harmincéves, csak persze itt-ott még finomított rajtuk az elmúlt három évtized. Talán a megszokottnál több lesz bennük a kérdőjel, de bízom abban, hogy ezek egy részét majd valamelyik lelkes tényfeltáró-oknyomozó újságíró elég érdekesnek találja ahhoz, hogy utánamenjen.

4.1. Az öngyilkosság

A látszólagos sikerek ellenére 1983 tavaszára Elbert Jánosnak kezdett elege lenni az életből. Többféle verzió is van, hogy miért dobta el magától az egészet. Terjedelmi okokból az öngyilkosságot alátámasztó lehetőségeket csak röviden sorolom fel.

a) A titokzatos nőismerős tényleg létezett, aki szeretőjét azért hívta le Siófokra, hogy személyesen jelentse be a szakítást. Elbert (aki nem erre számított) elvesztette a fejét, s hirtelen felindulásában a víznek ment.

b) Elbert évtizedek óta szerepelt a háromperakárhány (vagy a Moszad, esetleg a KGB, netalántán mindhárom) ügynökeinek listáján, de megbízói eddig semmi olyat nem kértek tőle, ami ellen különösebben berzenkednie kellett volna: hangulatjelentések, külföldi kapcsolatairól részletes beszámolók, színházi emberek különféle megnyilatkozásai stb. Most azonban egy olyan feladatot kapott, amivel erkölcsi érzéke nem tudott egyetérteni. Hogy ez a feladat ténylegesen miben állt, senki sem tudhatja (vagy aki tudja, azt köti a szakmai titoktartási esküje), de mindenféle hírek szárnyra kaptak: hogy kiváló lengyel kapcsolatait kihasználva be kellett volna férkőznie a Szolidaritás legbelső köreibe és onnan kellett volna híreket hoznia. Hogy kifejezetten egy Lech Wałęţsa elleni szovjet merényletben szántak neki kulcsszerepet, amit ő visszautasított. Hogy az izraeli titkosszolgálat kért tőle olyasmit, aminek Magyarország komoly kárát látta volna, s Elbertben (eredeti származás ide vagy oda) felébredt a magyar hazafi és megtagadta a parancsot, ezután megzsarolták a családjával, amire ő inkább a halált választotta. Akárcsak később a fia és a felesége is, akik ugyancsak önkezükkel vetettek véget életüknek. Az pedig, hogy ők mit tudtak János titkosszolgálati kapcsolatairól, valószínűleg soha nem derül ki.

Apropó: vajon kikérte már valaki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a teljes Elbert-dossziét? Hát a teljes rendőri vizsgálati anyagot a halálesetről? És vajon sért-e jelenlegi titkosszolgálati érdeket ezek esetleges nyilvánosságra hozatala? Élnek-e még olyanok, akiknek bármiféle közük volt Elbert Jánoshoz, mint ügynökhöz? Az elmúlt 23 évben harmadosztályú rockerekre, nevenincs segédszínészekre és a nagyközönség által abszolút nem ismert újságírótanoncokra is rárepültek a dossziészakértők, s egy olyan formátumú közéleti szereplő, mint Elbert János (aki ráadásul furcsa körülmények közepette vesztette életét) tényleg senkit nem érdekel ilyen szempontból? Azt pedig, hogy ne lett volna valamilyen – megfigyelői vagy megfigyelti – dossziéja a III/III-nál, na ezt végképp nem tudom elhinni.

Megannyi kínzó kérdés. Harminc éve történt a haláleset, egy akkoriban huszonéves gumitalpú mára már nyugdíjas lehet, de még távolról sem olyan idős, hogy esetleg ne tudna visszaemlékezni bizonyos dolgokra. Már ha nagyon akar…

4.2. A baleset

A rendőrségi verzió ezúttal tökéletesen fedi a valóságot: arcidegzsába, őrjítő fájdalom (aki átélte, az tudja, hogy ilyenkor tényleg minden egyes idegpályádon az észveszejtő kín uralkodik, semmi másra nem tudsz koncetrálni, csak arra, hogy minél rövidebb idő alatt s bármi áron enyhítsd azt), lebotorkálás a moszatos (nem moszados!), síkos, éles köveken az enyhet adó hideg vízhez, megcsúszás, fejbeverés, eszméletvesztés, fulladás. Hogy ki telefonált az irodába, meg hogy miért kellett Siófokra utaznia, kivel találkozott vagy nem találkozott – ilyen szempontból teljességgel irreleváns részletek. Miután a baleset ténye nyilvánvalóvá vált, a rendőrség (tegyük hozzá: joggal) nem forszírozta ezeket a momentumokat, elvégre az ügy szempontjából nincs jelentőségük, állampénzen magánéleti dolgokban turkálni pedig nem a bűnügyi szolgálat feladata, legalábbis nem egy baleset kapcsán.

4.3. A gyilkosság

Nem kell különösen járatosnak lenni sem a kriminalisztikában, sem a pszichológiában ahhoz, hogy az ember világosan lássa: Elbert János halála mögött vegytiszta emberölés húzódik. Mert miért is lett volna öngyilkos (ráadásul ilyen módon) az az ember, akinek életpályáját egyrészt szakmai elismerések, másrészt magánéleti sikerek szegélyezik? Hogy a feleségével voltak apróbb gondok? Hogy nem tudott, vagy nem akart letenni egy nagydoktorit az asztalra? Ne vicceljünk: az ország lakosságának 99,9%-a bármikor szívesen lecserélte volna a saját problémáit az övéivel. A halála hetében négy színház is műsoron tartott olyan darabokat, amelyeket ő fordított, rendszeres heti vendége volt a tévének és rádiónak, irodalmi díjakat és elismeréseket kapott, két egyetemen is állandó óraadó volt, kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatokkal.

A baleset talán még nevetségesebb magyarázat, a rendőrséget pedig innen is csókoltatjuk, ha akár egy pillanatig is elhitték a saját ostoba, kincstári verziójukat. Nem egészen száz méterre több (folyóvizes, összkomfortos, telefonos, személyzetes) üdülőtől lebotorkál a móló csúszós kövein, hogy a Balaton vizében mosson arcot?! És megszédül, majd belefullad a hatvancentis vízbe? És mit szóltok a százforintosokhoz, amelyek 21 órás ázás után sem itatódtak át annyira vízzel, hogy lesüllyedjenek? A szökőéves magyarázatot – amit a karórája naptárához fűztek a zsaruk – pedig hagyjuk, ha legalább a látszatát meg akarjuk őrizni a komolyságunknak.

Elbert Jánost bizonyosan meggyilkolták, gyermekét és feleségét valószínűleg ugyancsak. Volt egy információ, aminek Elbert a birtokában volt, ami még a nyolcvanas években is olyan értékes volt, hogy legalább egy, de az is lehet, hogy három emberéletet is megért valakiknek.

4.3.1. A KGB

1983 tavaszát írjuk. A Kreml 1. számú irodájából immáron ötödik hónapja az a Jurij Andropov irányítja a bolygó legnagyobb államát, akinek 1956-ban, mint budapesti szovjet nagykövetnek, Elbert János több alkalommal is tolmácsolt, és aki később, már a KGB teljhatalmú vezetőjeként többször kérte, hogy ugyancsak ő fordítsa mondandóját, amikor a magyar elvtársakkal tárgyalt.

Gondolkozzunk együtt egy kicsit: mi lehetett olyan horderejű információ, ami miatt a szovjetek eltették Jánost láb alól? Vajon egy közel 27 éves információ most (vagyis akkor) vált vitálissá? 1956-ban Elbert megtudott valamit, aminek valódi jelentőségéről csak 1983-ban győződött meg? Vagy most akarta megzsarolni Andropovot valamivel, ami csak mostanra, a hajdani nagykövet főtitkárrá válásakor ért volna be? Esetleg a szovjetek rájöttek volna, hogy János a CIA-nek dolgozik?

A naptárat nézegetve feltűnik, hogy egy nappal Elbert halála előtt a szovjet–amerikai hidegháborús feszültség olyan magasságokba (vagy mélységekbe?) ér, amihez csak a húsz évvel korábbi kubai rakétaválság hasonlítható. Ronald Reagan elnök ugyanis a nemzetközi nőnapra időzíti híres beszédét, amelyben a Szovjetuniót a „Gonosz Birodalmának” titulálja, majd két héttel később bejelenti az amerikai űrfegyverkezési program elindítását, amely közvetett módon bár, de végül hét év múlva a szovjet birodalom széthullását eredményezi.

Vagy azoknak van igazuk (például Odze György újságírónak és a már említett Miklós György történésznek), akik szerint Elbert szoros kapcsolatot épített ki ellenzéki orosz értelmiségiekkel, s az általuk jegyzett szamizdat-kiadványok Nyugatra csempészésében vállalt jelentős szerepet? Esetleg nem csak földalatti orosz irodalmat és publicisztikát, hanem szovjet államtitkokat is kijuttatott Leningrádból és Moszkvából? Egy együttműködési megállapodás aláírásának megtagadásáért 1983-ban már a szovjeteknél se járt automatikusan kivégzés, pláne, ha egy kipróbált magyar elvtársról van szó, nem pedig egy megátalkodott disszidensről.

Legalábbis nem az adott ország titkosszolgálatának beleegyezése nélkül.

4.3.2. A magyar állambiztonság

Említettük már azokat az eseti megbízásokat, amikkel Elbert tolmács-szakértelmét olykor a magyar hivatalos szervek is igénybe vették bizonyos kényes (orosz és lengyel nyelvű) tárgyalások során. Vajon a Jaruzelski-féle szükségállapot 1981. decemberi bevezetésével kapcsolatos információk váltak nagyon forróvá 1983 márciusára? Esetleg a tervezett lengyelországi szovjet katonai beavatkozásnak, és az ezzel kapcsolatos (titkos) magyar állásfoglalásnak voltak olyan részletei, amelyekkel Elbert tisztában volt, s mostanra megérett benne az elhatározás, hogy ezeket külföldön nyilvánosságra hozza?

1983 januárjában a Varsói Szerződés tagállamai Prágában csúcstalálkozót tartottak, s a magyar delegáció tolmács-csapatának állítólag Elbert János is tagja volt. Az ilyenkor hagyományos kétoldalú megbeszélések közül nekünk most a Kádár–Jaruzelski, illetve a Kádár–Andropov találkozók érdekesek, amelyeken (ha tényleg ott volt) Elbert egészen biztosan részt vett. Vajon tudomására jutott-e az egyiken vagy a másikon olyan információ, amivel nem tudott megbékélni? És hazaérkezését követően vajon beszámolt-e ezekről a feleségének, vagy másnak?

Azt már lehet sejteni, hogy János szerepel a magyar ügynöklistán, csak a részletek körül van még óriási homály, és ahogy már szóvá is tettem, a dokumentumok pontos tartalma ismeretlen.

4.3.3. A Moszad

Azt már a poszt legelején megemlítettük, hogy a zsidó Elbert család 1939-ben keresztelkedik ki. Erre ennél az alkonteónál még akkor is emlékeztetnünk kell az olvasókat, ha egyesek emiatt az „antiszemita” jelzővel kezdenek dobálózni.

Szóval a Moszad. Hát igen, itt érdemes megemlékezni az izraeli titkosszolgálat szajjánjairól (vagyis azokról az önkéntes, zsidó származású segítőkről, akik a világ számos országában készen állnak arra, hogy az őshaza kérésére segítsenek az izraeli érdekek érvényesítésében). A szajjánokról néhány oldal múlva, a Fenyő Jánosról készült írásban részletesen olvashattok.

Nos, Elbert János lehet, hogy hétéves korában megkeresztelkedik ugyan, de amikor (valószínűsíthetően a DIVSZ-es időszakában) a fiatal zsidó állam képviselői megkeresik, nem utasítja el őket. Elvégre egy szajjántól soha nem azt kérik, hogy állampolgársága szerinti hazáját elárulja, és soha nem kényszerítik arra, hogy válasszon Izrael és aktuális országa között. Számos mózeshitű honfitársunkhoz hasonlóan Elbert is úgy vélte, hogy kettős identitása nem akadályozza semmiben: tud ő becsületes magyar ember, ugyanakkor Izraellel szimpatizáló zsidó is lenni. Hogy ebbe a (halálakor legalább harminc éve fennálló és különösebb gond nélkül működő) kapcsolatba milyen prücök csúszott 1983 kora tavaszán, nem tudhatjuk. Talán rájöttek, hogy Elbert máshová is aláírt? Vagy olyan bűnt követett el, amit a moszadosok nem tudtak lenyelni? Ha igen, mi lehetett ez a bűn? Visszautasított volna egy olyan felkérést, amit nem tudott összeegyeztetni a lelkiismeretével? Megzsarolták volna, amire úgy reagált, hogy „Akkor én most bemegyek a magyar elhárításhoz és mindent elmondok nekik”?

Gyorsan tisztázzunk valamit: a Moszad (és általában a titkosszolgálatok) ügynökei csak a másodvonalbeli akciófilmekben nyúlnak hatra-vakra fegyverhez, tőrhöz vagy ciánkapszulához. A valóságban ahhoz, hogy valaki kiérdemelje a halálos ítéletet, bizony oltári nagy és nagyon-nagyon rossz fát kell tennie arra a bizonyos tűzre. Egy olyan komplex szervezet, mint egy gumitalpú cég, sohasem cselekszik hirtelen felindulásból, érzelmek által vezérelve, s a jelentős döntéseik mindig (na jó, finomítsunk: általában) testületiek; egy halálos ítélet pedig a nyolcvanas években még egy Szovjetunió típusú diktatúrában is több tábornoki ellenjegyzést kívánt, hát még Izraelben, ahol (s ezt még a zsidó állam ellenségei is elismerik) azért polgári demokrácia van, azokkal az ominózus fékekkel és ellensúlyokkal, amikről a jenkik olyan szívesen beszélnek, az alkotmányukra hivatkozva.

Persze elszabadult hajóágyúk mindig is voltak (lásd még Jerzy Popiełuszko atya gumitalpú gyilkosainak esetét Lengyelországban 1984 októberében), de ez a ritkább.

Mindezzel csak azt akartam körülírni, hogy Elbertnek tényleg valami nagyon nagyot kellett alakítania, és egészen extrém módon, közvetlenül kellett veszélyeztetnie az izraeli érdekeket ahhoz, hogy „kiérdemelje” egy moszados kidon (kivégzőosztag) közvetlen beavatkozását.

4.3.4. Szerelemféltés

Triviális verzió, de ne hagyjuk ki a számításokból: tételezzük fel, hogy tényleg létezett az a bizonyos szerető, akiről a 4.1. a) pontban írtunk. Nos, mi van, ha miután a csaj közölte szakítási szándékát, veszekedni kezdtek? És ha a nő elővigyázatosságból esetleg hozott magával valakit, aki – a konfliktus elmérgesedését látva – simán belefojtotta Jánost a Balatonba? Vagy mi van, ha Elbert maga akart szakítani a csajjal, nem pedig az vele? Hősünk nem volt egy kifejezetten sportos alkat, az indulat, a szakítás miatt érzett düh pedig megduplázhatta a nő testi erejét…

Nagyjából ezek a fő konteók, amelyek tetszés szerint tovább is bonthatók, illetve bővíthetők szobátok magányában, vagy akár baráti közösségben. S ha egyszer majd tényleg fény derül arra, hogy mi is történt valójában azon a siófoki mólón, boldog leszek, ha ez az írás akár csak egyetlen százalékkal is hozzájárult ahhoz, hogy tisztábban lássunk. Mert ha más nem is, Elbert János emléke szerintem megérdemli a világosságot.