A Gyatlov-incidens

Akárhogyan csűrjük-csavarjuk, és bármennyire szomorú is ezt elismerni, az emberek jelentős része a hírek közül a halállal, az elmúlással kapcsolatos információkra bukik. A konteósok egy csoportja (szerves részét képezvén a Nagy Egésznek) hasonlóképpen vélekedik: az igazi összeesküvés-elmélet az, ahol – lehetőleg minél rejtélyesebb körülmények között – emberek földi pályafutásának végére kerül egy véres pont, azaz inkább kérdőjel. Amint azt olvasni fogjátok, ez a történet nem szűkölködik sem halálban, sem titokzatos, megmagyarázhatatlan eseményekben. Arra biztatunk mindenkit, hogy tartson velünk, garantáltan nem fog unatkozni.

Kezdjük most is azzal, amit büntetőjogászok és harcban edzett zsaruk történeti tényállásnak, forgatókönyvírók és angolszász anyanyelvű jegyzőkönyvvezetők pedig chain of events-nek neveznek.

1. Az előzmények

1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991 után: Jekatyerinburg). A helyi műszaki egyetem hallgatói épphogy kipihenték a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, és erőt gyűjtenek az első féléves vizsgákra. A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos Igor Alekszejevics Gyatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának) hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy kiadós síkirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság kellemetlen tüneteitől.

A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez egy kilencfős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember. Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű (ma Ozjorszk), akkoriban zárt városnak minősülő településen dolgozik, nem is akárhol: annál a vállalatnál, amely a 817-es hadrendi számot viseli, és a szovjet hadsereg plutóniumszükségleteinek kielégítéséért felel.

Az ifjak (a legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21) lelkesen készülődnek: összegyűjtik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszú távú meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett vállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű hegymászással kombinálva. Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt (emlékeztetőül: 1959-et írunk, s a Szovjetunió azon körzetében járunk, ahol a közepes hatótávolságú rakéták száma jelentősen meghaladja a húsboltok, cukrászdák és pártonkívüli állampolgárok számát – összesen).

Egyes források szerint Gyatlov ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét. Azzal viszont minden forrás egyetért, hogy a kilencfős társaság, fiatal koruk dacára nem volt kezdő sem síelés, sem hegymászás tekintetében: már középiskolás koruk óta, minden évszakban szorgalmasan járták a hegyeket, s távolról sem voltak kocaturistáknak nevezhetők. Ennek ellenére (a körülményekre később még visszatérünk) hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető, a 38 éves Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov, aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként – csapattag lesz.

2. A túra

Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között. Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol reggeli után a csapat felcsatolja a túraléceket, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé. A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja – egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van. A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt élénk tiltakozása ellenére visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az északkeleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve.

És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. Nem veszünk górcső alá minden momentumot, mert az regényhosszúságúvá hizlalná a cikket, s a konteó szempontjából talán indifferens is. Elégedjetek meg azzal, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy hegyoldalban (1080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halat Szjal-nak (Halálhegynek) neveznek. Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még munkásmozgalmi nótákat is énekelnek egy kicsit a tábortűz körül, amint az lelkiismeretes komszomolecekhez illik. A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből, mert az a mínusz 18-20 fok azért mégse piskóta, ráadásul éjjelre még hűlni fog.

3. A kutatás

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) két héttel korábban eljuttatta hozzájuk Gyatlov üzenetét: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül. A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület). Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek. És amit ott találnak…

4. Furcsaságok a helyszínen

A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „Titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek belőlük részletek. Az itt, ebben az alpontban olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.

Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.

Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek a konteókat közel 55 éve éltetik. Gyenge idegzetűek a most következőket lehetőleg ne olvassák este, pláne ne egyedül egy sátorban.

a) A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bentlévők olyan gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor madzaggal összefont bejáratával bíbelődni.

b) A holttestek közül kettőn (más források szerint hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.

c) A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).

d) A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok, vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak. A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.

e) Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott. Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött – ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg. Igen ám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.

f) Zolotarjov (a túravezető, aki nem mellesleg a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében. Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult. Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.

g) Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.

h) A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól. Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.

i) A szóban forgó fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára. Ez elég embert próbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek. Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fára mászással, talán sikertelenül. A letört gallyak mellesleg ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet – mint említettem – gyújtottak).

j) A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) igencsak szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján. Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.

k) Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alexejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.

l) Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igen ám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.

m) A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőre, különösen az arcuk és a kézfejük. Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.

n) Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre. Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajda ért, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna. Mellesleg Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak. Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy alaposabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton…

Ehhez a ponthoz már csak három érdekesség (a végén még elfogynak az ábécé betűi), aztán megyünk tovább.

o) Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe. Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte. A szerző később elmondta, hogy az Újságíró-szövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet (Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem egy kicsit hepiendesítve sikerült elfogadtatnia azt. Megjegyzésként ide kívánkozik, hogy Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.

p) 1991-ben egy másik (már orosz, nem szovjet) újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Gyatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa. Nos, Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több benthagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott. Mellesleg Anatolij barátunk ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel. Az alkotás sokat ígérő címmel bír – „Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней).

r) Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt. Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilenc hullát (plusz két bónusz-testet), de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban „találják meg” – újra… Hogy a ráadás két hulla ki volt és hová tűnt, nem tudni.

5. A nyomozás

Ahhoz képest, hogy mégiscsak kilenc ember furcsa körülmények közepette bekövetkezett haláláról beszélünk, a büntetőeljárást (legalábbis annak nyílt, nem titkosított részét) viszonylag gyorsan lezárják. Eltűnés miatt február 19-én rendelik el a nyomozást, 26-án megtalálják az első öt holttestet, május 4-én a másik négyet, s május 19-én megszületik a nyomozást megszüntető határozat, amelyben „A halál oka ismeretlen; valószínűsíthetően egy mindent elsöprő külső erő miatt következett be” végső következtetés szerepel. Történik ez akkor, amikor a hatályos szovjet büntetőeljárási jogszabályok lazán lehetővé tették volna a további határidő-módosításokat, akár évekre elnyúlóan is.

Utólag (mármint a kilencvenes években, miután az ügy egyes részleteit nyilvánosságra hozták) több résztvevő azt állította, hogy politikai oldalról hatalmas nyomás nehezedett a nyomozókra annak érdekében, hogy minél hamarabb és „minél kevesebb csinnadrattával” tegyenek pontot az ügy végére. Kirendeltek például mindenféle szakértőket (orvos, meteorológus, geológus, még néprajzosokat is), majd a legtöbbjüket arra kérték, hogy megállapításaikat sűrítsék egy-másfél oldalba. Az egyetemi csoporttársak kihallgatása során szemmel láthatóan nagyobb figyelmet fordítottak az elhunytak tanulmányi eredményeire és társadalmi munkavégzésükre, mint például arra, hogy milyen habitusú, személyiségű embereknek ismerték őket.

Egy Szorokin nevű (azóta elhunyt, de annak idején az ügy felderítésében aktívan részt vevő) KGB-tiszt hozzátartozója 2004-ben azt nyilatkozta egy orosz tévéműsorban, hogy emlékezete szerint Szorokin már február negyedikén (!) úgy távozott otthonról, hogy azt mondta a családjának: most jó három hétig nem fogják látni, mert egy kiemelt állambiztonsági ügyben dolgozik, lévén hogy „valami hülye hegymászók olyasmibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.

Az incidens közvetlen környékét (nagyvonalúan számoltak, mert egy fél magyar megyényi területre, vagyis 1500 négyzetkilométerre vonatkoztatták) 1962 nyaráig zárt területnek minősítették, ahová csak külön engedéllyel lehetett belépni.

6. A konteók

Elérkeztünk tehát a habhoz a tortán: tekintsük át, melyek azok a potenciális lehetőségek, amelyek még mindig ott keringenek a levegőben a lassan 55 évvel ezelőtti tragikus események magyarázataként.

6.1. A lavina

Hegyvidéken vagyunk, ráadásul a tél kellős közepén, úgyhogy a hógörgeteg teóriája automatikusan adta magát. Furcsa ugyan, hogy a szakképzett hegyi túrázók lavinaveszélyes hegyoldalon vertek tábort, amelynek dőlésszöge elérte a 15 fokot, de mindenki követhet el hibát. Arra a felvetésre pedig, hogy milyen lavina az, amely után a kutatóexpedíció egyfelől még lábnyomokat is talált, másfelől pedig három hét elteltével a sátor még mindig látszott a levegőből, a havas magyarázat elkötelezettjei az válaszolják: hegyvidéken a szél csodákat tud művelni.

A hivatalosságok a mai napig ezt a verziót látszanak bátorítani, nem sajnálva időt és energiát például arra, hogy számos internetes fórumon, különböző nickek felhasználásával, akár hamisított bizonyítékok kreálásával a konteóhívőket (vagy simán: a hivatalos magyarázatokban kételkedőket) megpróbálják jobb belátásra bírni.

6.2. A bennszülöttek

Felröppentek olyan hírek is, melyek szerint a helybéli manysi vadászok ölték volna meg a hegymászókat, mert őseik szellemének megszentségtelenítőit látták a turistákban. Igaz ugyan, hogy – amint azt említettük – a holttesteken nem voltak külsérelmi nyomok, de a manysiknak nem is volt szükségük arra, hogy lemészárolják Gyatlovékat; elég, ha rájuk ijesztettek valamivel az éjszaka folyamán, s arra kényszerítették őket, hogy hiányos öltözékben kirohanjanak a mínusz huszon-akárhány fokba, a természet elvégezte a többit.

És hogy miért nem csináltak ebből ügyet a hatóságok? Nos, abban az időben (1958–1960) nagyon komoly altalaj-feltárások folytak a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben, mert jelentős kőolaj-tartalékokra bukkantak, s a kitermelés előkészítése folyt; senkinek nem hiányzott volna nyílt konfrontációba keveredni az őslakosokkal. Lehet, hogy a háttérben még alku is köttetett a törzsi vezetőkkel: hivatalos oldalról nem forszírozzák a kilencrendbéli emberölés elkövetőinek felkutatását, a másik oldalról pedig nem gördítenek akadályokat a kőolaj vagy földgáz kitermelői elé.

Mivel csak egyetlen, általam ismert forrás említi, nem is hangsúlyozom azt az állítólagos manysi legendát, mely szerint a Halálhegy onnan kapta a nevét, hogy valamikor évszázadokkal ezelőtt kilenc (!) manysi vadász lelt furcsa, megmagyarázhatatlan halált a környéken, holmi repülő szellemek miatt. A vadászok bordái összetörtek, s megfagyott tetemeikre csak hetekkel később bukkantak a hozzátartozók…

6.3. A mérgezés

Lévén, hogy a fiatalok első pillantásra meglehetősen irracionális dolgokat is tettek (sátorvászon kivágása, mezítláb történő távozás, szétfutás, majd találkozó a fenyőfa alatt, visszatérési kísérletek arra a helyre, ahonnan alig 20-25 perccel korábban pánikszerűen távoztak stb.), logikusnak tűnik egy kollektív mérgezés lehetőségét is megvizsgálni. A hallucinogén anyag akár véletlenül, akár szándékosan is a hegymászók szervezetébe kerülhetett; ez utóbbi esetben a mérgezéses konteó összefolyik a következő fegyverkísérletes változattal. Az erre vonatkozó teszteket és laborvizsgálatokat biztosan elvégezték, de az eredményeket (már ha egyáltalán bármi is kimutatható volt) meghamisították, illetve megsemmisítették.

6.4. A fegyverkísérlet

Szibéria és a kazah sztyeppe mellett az Urál vidéke is megfelelő környezet a különféle új, inkább taktikai, mint stratégiai fegyverfajták kipróbálásához. A Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben (ahol a Halálhegy is található) a Vörös Hadsereg több bázist és kísérleti telepet is fenntart(ott), amelyekben egyes hírek szerint a nem-konvencionális hadviselés szakemberei is feltünedeztek. A hegymászók véletlenül egy kísérleti fegyver áldozataivá válhattak (lásd a furcsa, csak belső sérüléseket dokumentáló kórbonctani jelentések). Ennek alátámasztásaként egyes források olyan, speciálisan megmunkált fémlemezekre utalnak, amelyeket állítólag a helyszín közelében találtak, de amelyeket (felső utasításra) kihagytak a tárgyi bizonyítékok közül. Az is elképzelhető, hogy nem a fegyver ölte meg őket, hanem a fegyver felhasználói – s mindössze azért, mert szemtanúi voltak valaminek, aminek nem lett volna szabad.

A hivatalos titkolózás ebben az esetben teljesen érthető, arról nem is beszélve, hogy (amint azt már említettük) a halottak közül ketten is olyan munkahelyen dolgoztak, ahol minden a hadseregnek volt alárendelve.

a) Korábban szó volt arról, hogy milyen hirtelen bukkant fel a csoporttagok között a 38 éves Zolotarjov. Nos, őt két héttel korábban senki sem ismerte, de amikor Gyatlov útvonalengedélyért folyamodott, behívatták a KGB-hez és azt mondták neki, hogy az engedélyt megkapja ugyan, de ennek feltétele, hogy egy általuk kiválasztott illető is velük kell tartson. Igor beleegyezett, s aláírta a titoktartási nyilatkozatot is. Ez a valaki volt Zolotarjov, aki – túl azon, hogy tényleg képzett túravezető volt – főállásban a belső (esetleg a katonai) elhárítás tisztjeként tevékenykedett.

b) A kísérleti fegyver egyfajta mentális módszerrel befolyásolta az áldozatokat, pillanatnyi elmezavart és/vagy pánikreakciót váltva ki belőlük. A KGB már a kirándulás elején eldöntötte, hogy a diákokon fogják kipróbálni az új masinát. Zolotarjovnak eredetileg meg kellett volna menekülnie, hogy aztán tanúként hihető magyarázattal szolgáljon a többiek haláláról, de valami nem úgy működött, ahogy működnie kellett volna.

6.5. Az ufóteória

A kilenc síelőt egy (vagy több) földönkívüli jármű támadta meg (furcsa fények a táborhely felett), vagyis egy tipikusan negyedik típusú találkozásról beszélhetünk, amely – valami miatt – nagyon rossz véget ért. Lehet, hogy élve akarták őket magukkal vinni (lásd még a klasszikus „Taken”-történeteket, amelyekben idegenek ragadnak el embereket), de hiba csúszott az ítík számításába. Lehet, hogy csak sima mintavételt akartak eszközölni, de eldurvult a helyzet.

6.6. Cherchez la femme

A csoporton belüli ivararányok miatt a két lányra többen is ráhajtottak, s emiatt tört ki egy óriási, később a tettlegességig fajuló veszekedés. Egyesek szerint Jurij Judkinnak is azért kellett visszafordulnia, mert a csoport vezetője benne látta legfőbb riválisát: mindketten Ljudmillát nézték ki maguknak, már odahaza. Hogy pontosan ki kivel, miért, hogyan és ki ellen szövetkezett, soha nem fogjuk megtudni, de a tragédia mozgatórugója (mint annyiszor a történelemben) most is a féltékenység és azok az átkozott hormonok voltak.

6.7. A jeti

A kriptozoológia rajongói természetesen a hegyi ember felbukkanását látják a leghihetőbb magyarázatnak: a kirándulók megzavarták a jeti békés hétköznapjait, aki (ami?) ezért véres bosszút állt. A helyszínen utólag fellelt, és a kirándulók által készített fotókat tartalmazó filmtekercseken mindenesetre van pár olyan kép, ami elég furcsa körvonalú alakokat (tárgyakat?) ábrázol.

Akárhogyan is történt, kilenc ember már nem tért haza a kirándulásból, s ez elől még a nagy hatalmú pártállam sem tudott kitérni. A halálos incidens helyének nevét hivatalosan is Gyatlov-hágóra változtatták, s Jekatyerinburgban, a helyi egyetem patronálásával a mai napig működik egy egyesület, melynek vezetője a néhai Igor Gyatlov egyik hajdani barátja, Igor Kuncevics. Az egyesület célja, hogy rábírja az orosz igazságügyi szerveket: minden anyagot hozzanak nyilvánosságra, ami az egykori nyomozás és titkos információgyűjtés során keletkezett, és ha ezek alapján szükségesnek mutatkozik, újból vegyék elő a dossziét és folytassák a büntetőeljárást. Egyrészt a felelősöknek (már ha vannak ilyenek) bűnhődniük kell, másrészt pedig mert a közvélemény és az érintett családok megérdemlik a hiteles, objektív és minden részletre kiterjedő tájékoztatást – szól Kuncevicsék hitvallása az ügyről.

Valami azt súgja, hogy nem ez a cikk lesz a természetjárók kedvenc olvasmánya, remélem azonban, hogy ez őket sem fogja megakadályozni abban, hogy elgondolkodjanak erről a titokzatos esetről. Akárhogyan is döntesz, kedves olvasó, azt azért ígérd meg, hogy februárban soha nem fogsz sátortáborozni a Gyatlov-hágó közelében.

* * *

A fenti írás a világhálón követhető Konteóblog legsikeresebb és legkommenteltebb posztjának bizonyult, amely jelen kézirat lezárásáig (2013. ősz) két bloghelyen közel 4000 hozzászólást generált, s több mint negyvenezerszer tekintették meg. A kommentek egy része érdekes kiegészítéseket tartalmaz, s az olvasók olyan háttérinformációkat is előbányásztak az internet feneketlen bugyraiból, amelyek felett a szerző figyelme átsiklott. Ezért külön köszönet jár nekik.

A több ezer hozzászólás között kiemelt jelentősége van azoknak, amelyek kifejezetten a Konteóblog olvasóinak tulajdoníthatók, tehát egyetlen más forrás által sem említett lehetséges magyarázatot tartalmaznak. A Gyatlov-incidensről a mostani cikk kiegészítéseként ezt a teóriát szeretnénk röviden ismertetni, természetesen az ötletgazda (sztalker kolléga) engedélyével. Előre szólok: ez az elmélet nem tartalmaz sem természetfeletti, sem katonapolitikai összetevőt, ettől függetlenül (épp az újszerűsége és közérthetősége miatt) érdemes átgondolni még azoknak is, akik nem rendelkeznek természettudományos előképzettséggel.

És innen átadom a szót sztalkernek, aki illusztrációval is alátámasztja elméletét:

Az Urál-hegység ezen része lakatlan, emberi kéz által még érintetlen terület, nincsenek telepített erdők, amelyek védenék a völgyekben lakókat. Eróziónak (szél, csapadék) erősen kitett térség ez. Ellentétes irányú légáramlatok találkozásánál fekszik (alul keleti, magasabban nyugati szelek fújnak), ami bonyolult áramlástani helyzetet idéz elő. A kelet felől érkező szél először a Gyatlov-hágó környékén emelkedő csúcsokkal találkozik, melyek nem magasak ugyan, de rendkívül meredekek. A beléjük ütköző levegő ekkor összenyomódik, irányváltásra kényszerül (a hegy két oldala felé, s közben a csúcs felett is átbukik), miközben keresi a szabad kijáratot lefelé, egy alacsonyabb légnyomású hely felé.

Ezt a helyet a hágó szűkületében, úgynevezett „palacknyakában” találja meg, amelyen keresztülhaladva felgyorsul. Amikor azonban elhagyja ezt a szűkületet, ez a felgyorsult szél egy tágasabb térbe érkezik (völgy, lejtő), áramlása mentén pedig légritka tér keletkezik (Bernoulli-törvény), amely rendkívül erős szívóhatást okoz. Emellett, ha ilyenkor egy platónak (kisebb vízszintes lépcsőnek) is ütközik (a lejtőn voltak ilyenek), akkor azon felugorva tovább gyorsul, és maga alatt komoly örvényeket hoz létre. A fizikában ez a határréteg-leválás jelensége, az ilyenkor képződő „leválási buborék”-okban levegő-visszaáramlás, vagyis örvényzóna van. Ezt a lehetséges esetet mutatja az 1. ábra.

Ezek a légörvények képesek az útjukba eső tárgyakat, vagy akár a lejtőn haladó embereket is felemelni és magukkal ragadni.

Gyatlovék sátorhelye aznap este éppen egy ilyen áramlási zónába esett. Maga a sátor kicsit feljebb volt felállítva, a kis lejtésű platónál, ezért a lezúduló légáram nem sodorta el a sátrat, „csak” felborította azt. Mivel a sátorban lévők elsősorban egy lavinától tartottak, ezt a lökést tévesen a lavina kezdetének gondolták, ezért késsel kiszakították a vásznat, hogy mihamarabb kijussanak belőle. Mivel ilyen körülmények között (szakadt, sérült sátor), az egyre erősödő szélben és hidegben lehetetlen volt ott éjszakázniuk (a szél csak fokozta a hidegérzetüket), felszerelésük javát hátrahagyva, elkezdtek levonulni a lejtőn a biztonságosabb alsó, erdős rész felé. Hiányos öltözékben ugyan, de lábbelikben, rendezetten (tehát nem pánikszerűen) haladtak lefelé, hogy majd az erdő védelmében várják meg a szélvihar végét, vagy ott vészeljék át a hideg éjszakát.

Sajnos épp mindannyian a lejtő közepén tartózkodtak akkor, amikor a lezúduló légáram – feltehetően egy ellentétes irányú nyugati széllel találkozva – újabb lendületet kapott és elkezdett átfordulni, hatalmas, forgó szélrotort képezve a fejük felett. Ez egymás után felkapta őket és egyeseket a lejtő felett megpörgetve levágott a hóba, másokat a lejtőn áthaladva a közeli erdő fáihoz csapott, illetve néhányuk tehetetlen testét a fák koronája felett a közeli vízmosásba hajította. Az örvények forgó mozgása okozta, hogy ennyire különleges sérüléseik voltak (faszilánk-maradványok a testükön, lágy szövetek roncsolódása, zúzódások, egész mellkas bordáinak törése), nem beszélve arról, hogy a lejtő ferdesége, hasonlóan a síugrók földet éréséhez, önmagában is csökkenthette a becsapódás erejét.

Ez a lehetséges verzió a 2. ábrán látható.

Akik túlélték a becsapódást, azokra a belső sérüléseik (illetve a bénulás, vakság, idegsokk, tudatzavar okozta sérülések) és a lassú kihűlés jelentett halálos veszélyt. Sokan órákig feküdtek eszméletlenül a hidegben, és mire magukhoz tértek, teljesen átnedvesedtek. Fagyási sebeik miatt érzéketlenné vált testük megégett a tűzgyújtási kísérletek során. Többen kénytelenek voltak a fák alatti tűz fölé mászni az ágakra, hogy felmelegedjenek. Vackot is próbáltak építeni a vízmosásban, a kihűlés ellen. Páran még utolsó erejükből megpróbáltak visszamenni a sátorhoz (meleg ruhákért, kötszerért, jelzőrakétáért), de ekkor már agonizáltak, s útközben megfagytak.

A halál mindegyiküknél 8-10 órán belül bekövetkezett.