Egy pápa halála

Amikor 1978. augusztus 26-án, a vatikáni konklávé második napján, a harmadik fordulóban a bíborosi testület megválasztja a hallgatag, szerény, már-már félénknek is mondható Albino Luciani velencei pátriárkát a katolikus egyház 263. pápájának, az új Szentatya ajkát – szinte reflexszerűen – a következő szavak hagyják el: Mit tettetek velem?! Az Úr bocsássa meg ezt néktek!

Egyike volt a legrövidebb időn keresztül uralkodó egyházfőknek: a megválasztását követő 33. napon holtan találták lakosztályában. A hivatalos nyilatkozatok szerint szívelégtelenség végzett vele. A konteósok persze másként tudják.

Jó szokásunkhoz híven röviden vázoljuk fel az előzményeket, hogy aztán teret kapjanak a mai alanyunk halálával összefüggő elméletek is.

1. Egy kis háttér

Az 1962–65 között lezajlott Második Vatikáni Zsinat addig szinte soha nem látott reformokat eredményezett a katolikus egyház életében: ökumenikus nyitás a protestánsok, az anglikánok és az ortodoxok (görögkeletiek) felé, az anyanyelvi misézés hivatalossá és általánosan elfogadottá tétele, az egyház belső életének megújítására tett kísérletek satöbbi.

A reformok azonban a Vatikánon belül nem örvendtek osztatlan népszerűségnek: mivel az Egyházi Állam is gyarló emberekből áll, elkezdődtek a frakciózások, áskálódások, klikkesedések. Egyesek szinte kénkőszagú liberalizmussal vádolták az újítások fő hangadóit, mások viszont azzal, hogy félúton elakadtak a reformok felé vezető úton. A születésszabályozás tekintetében már-már az áttörés küszöbére értek, s egyre többen reménykedtek abban, hogy egy – akár csak nyomokban is – liberális gondolkodású pápa át tudná billenteni a fogamzásgátlás problémájának mérlegét a nyakaskodó ultrakonzervatívok ellenére is.

1978 augusztusának elején, 15 év uralkodás után meghal VI. Pál pápa, s ahogy az égi és földi ügymenet megköveteli, összehívják a kardinálisok csúcsgyűlését, a híres-neves konklávét, amelynek feladata az új egyházfő kijelölése és megválasztása titkos szavazás útján. Alanyi jogon meghívót kap Velence akkori főpapja, Albino Luciani is, aki a maga – még be sem töltött – 66 évével szinte csikónak számít a többi bíboros között. Ahogyan azt a bevezetőben említettük, gyakorlatilag mindenki meghökkenésére a harmadik fordulóban pápává választják.

2. Az új pápa

Lássuk, mennyire volt liberális I. János Pál (ezen a néven kerül a történelemkönyvekbe a velencei főpap, amivel máris két primátust tudhat a magáénak: ő az első, aki kettős nevet választ, s ugyancsak az első, aki rögtön az I. sorszámra voksol, mintha tudná, hogy utána hamarosan lesz második).

Szóval igen: beosztásához és környezetéhez képest igenis szabadelvűen, rugalmasan és tabudöntögetően gondolkodik, alkot és tevékenykedik. Például ő az első, aki a pápák által közkedvelt fejedelmi többest („mi”) sima, mezei „én”-re változtatja beszédeiben és felszólalásaiban (amit a vatikáni lapok eleinte szorgalmasan és kötelességtudóan visszaírnak „mi”-re). Elutasítja a közel kétezer éves megkoronázási szertartást, és komoly tervei voltak a Vatikáni Bankkal: szúrós szemű könyvvizsgálók tucatjainak felbukkanását helyezte kilátásba és évekre visszamenőlegesen aktákat, kimutatásokat, mérlegeket és statisztikákat kért be – sajnos ezeket már nem tudta átnézni…

A roppant eufemisztikus Istituto per le Opere Religiose (IOR, vagyis a Vallási Műveletek Intézete) a Vatikáni Bank hivatalos neve. Csak 1994 óta engedi meg, hogy mérlegét független szakintézetek vizsgálják és publikálják, azt megelőzően elég gyanús homály lengte körül. Természetesen nem hihetünk feltétel nélkül azoknak a rosszindulatú pletykáknak, amelyek szerint évtizedeken keresztül az elvárhatónál sokkal szorosabb kapcsolatot alakítottak ki holmi szicíliai, nápolyi és calabriai… khm, üzletemberekkel. Az „Isten bankárának” – Roberto Calvinak – a történetét néhány oldal múlva amúgy is külön bemutatjuk.

Még csak két bekezdés az IOR-ről, csak hogy tudjuk, kivel is állunk szemben:

Az első: a bank szürke eminenciása és egyik igazgatója akkoriban (már hét éve, és még tizenegyig) egy Paul Marcinkus nevű amerikai püspök volt, aki abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy 1973 tavaszán ő lett az első katolikus püspök, akit vatikáni dolgozószobájában az amerikai szervezett bűnözés elleni speciális ügyészség munkatársai kihallgattak pénzmosás, értékpapír-hamisítás, tiltott szerencsejáték szervezése, védelmi pénzek beszedése, zsarolás és más hasonló nyalánkságok kapcsán. Marcinkus többek között arról is közismert volt, hogy vatikáni rendjeleket, kitüntetéseket és címeket osztogatott olyan amerikai katolikus üzletembereknek, akik azt a bizonyos első milliót enyhén szólva is aggályos körülmények között szedegették össze (kötelező olvasmány: Mario Puzo könyve, illetve az ebből készült, A keresztapa c. filmtrilógia). Marcinkus 2006-ban segédlelkészként halt meg egy arizonai kisváros plébániáján, ahová 1991-ben (lemondása után) visszavonult.

A második: az IOR és a maffia között egy Michele Sindona nevű pasi játszotta az összekötőkapocs-szerepet, méghozzá éveken keresztül. Sindona országos cimborája volt Marcinkusnak is és Calvinak is, és úgy tűnik, az egyházat abszolút nem zavarta, hogy olyan zavaros ügyekben vett részt, mint önmaga elrablásának megszervezése, a Franklin Bank 1974-es összeomlása (az Egyesült Államok legnagyobb addigi bankcsődje), védett tanúk meggyilkolásának megszervezése és finanszírozása Olaszországban és hasonlók. Sindona, akinek a Cápa becenév is elég sok mindent elárul üzleti magatartásáról, 1986-ban olyan cappuccinótól hal meg egy lombardiai börtönben, amelyikbe szorgos kezek extra adag kálium-cianidot kevernek.

És most lapozzunk vissza I. János Pálhoz.

A frissiben megválasztott pápa hatalmas lendülettel látott munkához. Elhatározta például, hogy kitakarítja a Vatikánt azoktól a szabadkőművesektől, akik a legmagasabb szintekig kiépítették kapcsolataikat a katolikusok világközpontjában. Az általa leginkább célba vett két illető a már említett Marcinkus püspök volt (IOR – emlékszünk, ugye?), valamint egy Jean-Marie Villot nevű francia bíboros, aki a pápain kívül minden fontosabb vatikáni beosztást betöltött a hatvanas-hetvenes években: volt „camerlengo” (pápai titkár és a pápamentes időszakokban informálisan az egyház első embere), volt államtitkár, volt a Congregatio pro Clericis első embere, szóval tényleg minden volt, csak – ahogy mondani szokás – halott orosz katona nem.

Congregatio pro Clericis, vagyis a Klérus Kongregációja: a Vatikán egyfajta miniszterelnöki hivatala, amelyet katolikus körökben egyszerűen (és csöppet sem hízelgően) csak „a Vatikán KGB-jének” neveznek. Ennek az az oka, hogy évszázadok óta ez az intézmény felelős a világ katolikus lelkipásztorai által készített, állomáshelyükre vonatkozó hangulatjelentések összesítéséért és feldolgozásáért. A számok mindennél többet mondanak: a világban jelenleg mintegy félmillió katolikus pap él és tevékenykedik, akik évente legalább egyszer megteszik bizalmas jelentésüket a Kongregációnak. Van még kérdés…?

Bizonyos elméletek szerint (elsősorban Carmine Pecorelli oknyomozó újságíró munkássága nyomán) Marcinkus és Villot egyaránt az olasz P2 (Propaganda Due) szabadkőműves-páholy tagjai voltak. Pecorellit erről már nem nagyon lehet megkérdezni, mert 1979 márciusában (miután felvette a kapcsolatot a különleges ügyészséggel és bizonyítékokat ígért a Vatikán, a szervezett bűnözés és a szabadkőművesek összefonódásáról) sajnálatos módon úgy végzi, hogy négy (más források szerint öt) lövést kap a gerincébe, miközben egy római sikátorban parkoló kocsijában üldögél. Biztosan ólmos pizzát rendelt.

3. A halál

33 nappal a megválasztása után, 1978. szeptember 28-án, hatalmas tervekkel az íróasztalfiókjában, I. János Pált holtan találják a pápai rezidencián. A körös-körül őrt álló, és minden szempontból elitkatonáknak számító svájci gárdisták semmit nem láttak, semmit nem hallottak. Az első verzió arról szólt, hogy két titkára, Magee ír és Lorenzi olasz főpap talál rá, de később pontosítani kénytelenek: egy apáca riasztja a többieket, aki a reggeli kávét hajnali ötkor vitte be a hálószobába (emlékszünk a Keresztapa vonatkozó részeire?). Renato Buzzonetti, a pápa személyi orvosa állapítja meg a halál beálltát fél hatkor – okként szívrohamot ír be a jegyzőkönyvbe. A pápákat sohasem boncolják, ezért délután negyed háromkor megjelennek a Vatikán hagyományos balzsamozói – generációk óta a Signoracci testvérek –, akik lélekszakadva nekilátnak a munkának: este negyed kilenckor a holttest olyan állapotban van, hogy készen áll a következő pár száz évre, de mindenféle esetleges igazságügyi vizsgálat (boncolás, mintavétel, laborozás stb.) értelmetlenné válik. Innen kezdve a halál okáról semmit nem lehet megállapítani (na nem mintha bárki is nagyon akarta volna…).

A Vatikán természetesen érezte, hogy elég cinkes dolgok történtek, így hát jó pénzért felbérelt egy angol történész-újságírót, bizonyos John Cornwellt, hogy populáris hangulatú könyvben írja meg a hivatalos verziót a pápa haláláról. John mindent bedob, ami egyrészt egy hívő katolikustól elvárható, másfelől pedig a Vatikántól honoráriumként kapott pár tízezer font is meghozza gyümölcsét: könyvében (amelyet kicsit késve, 1989-ben ad ki, miután a Vatikán négy körben is előzetes cenzúrát gyakorolva átírat bizonyos részeket) teljesen tisztára mossa a komplett Pápai Államot, az elhunyt egyházfőből pedig egy eleve haldokló, nyomorult, szerencsétlen, jobb sorsra érdemes, idealista plébánost fabrikál. Cornwellnek mindenre van kincstári magyarázata – és csak egy kicsit meglepő, hogy ezek 99%-ban megegyeznek a hivatalos vatikáni forgatókönyvekkel.

Egy másik arc, bizonyos David Yallop szintén könyvet írt a pápa haláláról – őt nem a Vatikán fizette, ezért meglehetősen szabadon értelmezte a történteket. Egy biztos: katolikus könyvesboltban célszerű inkább a Cornwellt kérni, ha nem akartok botrányt.

4. Az előjelek

A Mosolygó Pápának (Róma népe ezt a hízelgő melléknevet adta neki, nem véletlenül) rövid pontifikátusa alatt számos olyan, valós időben aprólékosan dokumentált, tehát biztosan nem utólag kitalált megnyilvánulása volt, amely még az olyan szőrösszívű kételkedőket is elbizonytalanítja, mint amilyen a jelen cikk szerzője. Lássunk most ezek közül kettőt, amelyekkel utódjára utalt:

a) „Azért használom az I. megjelölést, mert tudom, hogy nem sokáig leszek pápa, és úgy gondolom, hogy az utódom is János Pál lesz…” – mondta, amikor névválasztásáról kérdezték. S való igaz: utódja II. János Pál lett, alig hat hét múlva;

b) Ugyancsak utódjáról nyilatkozva következetesen „az idegen”-ként említette, s hozzátette: ő lesz az, aki előttem ült a konklávén. Nos, utódja tényleg idegen lett: Karol Wojtyla lengyel bíboros, aki – mint azt utólag kiderítették – valóban előtte ült az 1978-as pápaválasztási konklávé első napján.

5. A konteók

És akkor lássuk az összeesküvés-elméleteket, amelyekkel az ezekre máskülönben is oly hajlamos Itália és Róma roppant bőkezűen bánt. A hivatalos verzióként futtatott szívrohamot most nem tárgyaljuk, mert annyira triviális.

5.1. A CIA és az FBI tette, karöltve

Marcinkus püspök az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség és a Szövetségi Nyomozó Iroda által közösen futtatott kiemelt ügynök (egyfajta fedett nyomozó) volt, aki nagyon komoly sikereket ért el a maffiaellenes küzdelemben. Vatikáni legendáját felhasználva annyira mélyen sikerült beépülnie az olaszországi és az amerikai szervezett alvilágba, hogy amikor a jenkik megneszelték a pápa purifikációs szándékait, kénytelenek voltak megmérgezni a katolikus egyházfőt annak érdekében, hogy Marcinkus tovább tudjon tevékenykedni a maffián belül, s szállítani tudja azokat az információkat, amelyek létfontosságúak voltak az amerikai és olasz szervezett bűnözés elleni hatékony fellépés területén.

5.2. A szabadkőművesek tették, francia segédlettel

A pápa véget akart vetni a szabadkőművesek vatikáni dorbézolásának, amit ezek nem tudtak szó nélkül elviselni. Villot bíboros (akit zsarolás segítségével a francia hírszerzés szervezett be a második világháború után, mert rájöttek, hogy a lyoni főpap több zsidó családot felnyomott Adolféknak holmi készpénzért és zsenge ministránsfiúkért cserébe), szóval Villot bíboros az akkor még az SDECE betűszó által fémjelzett párizsi gumitalpúak műveleti segítségét kérte – és meg is kapta: Alexandre de Marenches gróf, a francia hírszerzés főgóréja és kabinetfőnöke, Michel Roussin (szintén szabadkőműves) személyesen intézkedik a szükséges tárgyi és személyi feltételek megszerzése érdekében. Ezek közé tartozott egy kis gyűszűvirág-kivonat (Digitalis ambigua), amelyből szívgyógyszer készül, de nagyobb mennyiségben szívmegállást okoz; megzsarolható vatikáni egyházi személyek felkutatása; a nyomok eltakarítása satöbbi.

5.3. A Vatikán keményvonalasai tették

A héják nem tudták volna elviselni, hogy a pápa nyíltan kiáll a nyilvánosság elé, és október első szerdáján esedékes első komolyabb üzenetében a születésszabályozás, mint alapvető emberi és keresztényi jog mellett tör lándzsát. Állítólag ugyanis ilyen tartalmú beszédvázlatokat találtak a dolgozószobájában, és talán nem meglepő, hogy később a hivatalos Vatikán ezerrel tagadta ezek meglétét. I. János Pál kilátásba helyezte a fényűző bíborosi udvartartások költségvetésének megnyirbálását, valamint komoly nyitást szeretett volna egyrészt a harmadik világ (Afrika, Dél-Amerika, Ázsia) szélesebb rétegei felé, másrészt fel szerette volna újítani a keresztény párbeszédet a másik hatalmas monoteista világvallással, a muszlimokkal.

5.4. A maffia tette

Különösebb magyarázatra nem szorul ez a verzió; a szervezett alvilágnak nem hiányzott egy olyan pápa, aki felrúgja az évtizedek óta kiválóan működő, mindkét fél számára előnyös üzleti megállapodást a mocskos pénzek tisztára mosásáról, ezért a saját forgatókönyvük szerint oldották meg a problémát, a Vatikán cinkos és álságos félrepillantása mellett. A maffiának nem okozott gondot kapcsolatokat találni a pápai titkárságon, s a gyilkossággal kettős célt értek el: először is, még az események elején megszabadultak a számukra egyre veszélyesebb pápától, másfelől pedig megmutatták az egész világnak, és kiemelten a Vatikánnak, hogy vannak dolgok, amikhez még Jézus Krisztus földi helytartójának sem szabad hozzányúlnia (a büntetőjogászok ezt nevezik generális prevenciónak).

5.5. A Moszad tette

Izraelnek nagyon nem lett volna ínyére egy olyan vatikáni trend, amely a feltétlenül szükségesnél szorosabb kapcsolatokat ápol az iszlámmal (lásd 5.3.). Finoman üzentek is a pápának, hogy nem kéne cimborálni a félholdasokkal, de I. János Pál csak mosolygott és azt mondta: köszöni a tanácsokat, de ő már nagyfiú és pontosan tudja, mit kell tennie Isten nagyobb dicsőségére.

5.6. Az oroszok voltak

Moszkva első körben örömmel nyugtázta, hogy az új pápa (gyakorlatilag elsőként a katolikus egyházfők hosszú sorában) klasszikus munkásszármazású (majdnem proletárt írtam, bocsánat…), de amikor a KGB Első Főigazgatóságának dolgozó vatikáni szakemberek (magyarul: a szovjetek által beszervezett főpapok) jelentették, hogy I. János Pál középtávú tervei között hangsúlyosan szerepel a fejlődő országok szerepének növelése a katolikus világban, összerezzentek: az ébredő Afrika és Ázsia népeinek kezében ők inkább Marx–Engels–Lenin összest szerettek volna látni, nem Bibliát, s a rózsafüzérek iránti kereslet növekedése automatikusan a Kalasnyikov-export csökkenését jelentette volna.

Ennyit a mára rendelt összeesküvés-elméletből, de zárás előtt még felhívom a figyelmet, hogy a 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa eddigi ténykedésének jó része nem csak szerintem hasonlít I. János Pál intézménytisztító lendületéhez. Ami engem illet, mindehhez tiszta szívemből kívánok Ferencnek sok erőt, elszántságot és hosszú uralkodást. Hogy nem lesz könnyű dolga, az már most látszik.