Roberto Calvi – Isten bankára

Az I. János Pál halálát elemző konteócikkben olvashattátok, hogy külön írásban foglalkozunk majd Roberto Calvival, a talán leghírhedtebb vatikáni bankárral. Eljött a ragyogó alkalom megismerkedni annak az embernek a történetével, aki ugyan még életében elnyerte a roppant hízelgő „Isten bankára” címet, de minden jel arra utal, hogy olyan nagy hasznát nem vette a kiemelt ügyfélnek. Sőt.

Tisztelt olvasók, Roberto Calvi szövevényes históriája következik.

Mielőtt azonban belevágnánk a történet húsába, a könnyebb áttekintés és a majdani hivatkozások megértése érdekében lássuk először egy olasz pénzintézet felemelkedésének és bukásának igaz történetét. Sajnos rengeteg – csupa magánhangzóban végződő – névvel fogtok találkozni, de az ilyen talján sztoriknak ez az egyik hátulütőjük. Viseljétek türelemmel.

1. A Banco Ambrosiano

A szóban forgó bankot 1896-ban alapította Milánóban egy jogász, bizonyos Giuseppe Antonio Tovini. Az elnevezés főhajtás a lombard főváros negyedik századi püspöke, Szent Ambrus előtt, aki (többek között) arról nevezetes, hogy még azelőtt püspökké választották, mielőtt meg lett volna keresztelve.

Nem vagyok jártas a kora középkori egyházi eljárásjogban, de azt hiszem, ez egy igen szép teljesítmény.

Nos, a bankalapítással az volt Giuseppe deklarált célja, hogy – ellentétben számos olyan világi pénzintézettel, amely kizárólag az anyagi gyarapodást hajhássza, s láthatóan elhanyagolja az erkölcsi értékeket, a jótékonykodást és az egyház támogatását – létrehozzon egy olyan pénzügyi vállalkozást, amely tőkéjével a Katolikus Anyaszentegyház (és a hozzá kapcsolódók) legfontosabb pénzügyi pillére lehet.

Az évek múlásával a Banco Ambrosiano (a továbbiakban: BA) szépen gyarapodik, s a második világháború utáni évtizedre (nem túl meglepő módon) a több tízezernyi itáliai katolikus pap 85-90 százaléka nemcsak a saját megtakarításait, hanem gyakran a gyülekezet pénzét is a BA-ban tartotta. A huszadik század hatvanas évei elhozták a pénzügyi szektor első globalizációját, s a bankok elkezdtek terjeszkedni. A BA sem volt kivétel: első körben a már akkor is adóparadicsom hírében álló Luxemburgban hoztak létre egy társaságot, a fantáziadús nevű Banco Ambrosiano Holdingot, amelyet 1963-ban jegyeztek be. A BA Holding ötlete egy Carlo Canesi nevű figurához köthető, aki akkoriban a BA egyik igazgatója volt, és akit 1965-ben elnökké választ az igazgatótanács.

Holding: más társaságok részvényeit birtokló, azok felett irányítást gyakorló, közvetlen üzleti tevékenységet egyébként nem folytató gazdasági társaság.

Ennek a Carlónak (a holdingon túl) volt még egy zseniális ötlete: 1967-ben odahozta a BA-hoz Roberto Calvit, akit akkoriban az olaszországi bankpiacon valódi pénzügyi zseninek tartottak. Roberto beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s teljesen huszadik századi irányt szabott a BA-nak: offshore cégek létrehozása a Karib-térségben, további bankok részvényei feletti rendelkezési jog megszerzése, kulcspozíciók elfoglalása a sajtótermékek piacán és így tovább.

Roberto barátunk úgy volt vele, hogy ha már ilyen szép múltja van a BA-nak (lásd katolikus pénzintézet, kinyilvánított ideológiai alapok, kiakasztott kereszt, valamint a térden alul érő szoknyák kötelezővé tétele az összes bankfiókban), akkor itt az idő, hogy szorosabbra fűzzék a szálakat a Vatikánnal, pontosabban a Szentszék bankjával, amelynek fedőneve Istituto per le Opere di Religione (a továbbiakban: IOR), amit talán úgy lehetne lefordítani, hogy a Vallási Műveletek Intézete.

Ez a szál-szorosabbrafűzés egészen pontosan úgy nézett ki, hogy az IOR lassacskán megszerezte a BA részvényeinek jelentős részét, és Calvi mester roppant jó cimboraságba keveredett Paul Marcinkus érsekkel, az IOR (amúgy amerikai származású) elnökével, akiről a már említett pápás cikkben olvashattok egy kicsit részletesebben.

2. A probléma gyökerei

Önmagában az, hogy az egyik világegyháznak saját bankja van, s ez érdekeltséget szerez egy (azaz inkább több) magánbankban és biztosítótársaságban – nos, ez szerintem semmiféle problémát nem jelent. Még az sem gond, hogy az IOR (egykét áttételen keresztül) a hatvanas évekre komoly tulajdonrészt szerzett az olasz nemzetgazdaság számos területén: az ingatlanüzletben, a nehéz- és a gyógyszeriparban, továbbá az energiaszektorban is. Egy évtizeddel később (tehát a hetvenes években) a Vatikán pénzéből dollár százmilliók hagyták el Olaszországot és pihentek meg amerikai és nyugat-európai bankok széfjeiben, illetve lényegültek át külföldi részvényekké. A Szentszék pénzügyi illetékesei így próbálták csökkenteni az itáliai adóterheket, s növelni a hasznot.

Az igazi fordulópontot az a momentum jelentette, amikor Roberto Calvi felvetette az IOR illetékeseinek (jelesül a hírhedt Marcinkus érseknek), hogy bizony az offshore cégeket és az ezekhez kapcsolódó roppant diszkrét kajmán-szigeteki, bahamai és panamai számlákat mintha direkt azért találták volna ki, hogy az elképesztően magas olaszországi adóterhek elől menekülő tőkének biztonságos búvóhelyet nyújtsanak. Az IOR pedig rácuppant a javaslatra. Körülnézett a pénzügyi szakértők piacán, és rövid hezitálás után 1969-ben egy Michele Sindona nevű fazont bízott meg azzal, hogy a tőkekihelyezéseket lebonyolítsa.

3. Michele Sindona

A Vatikáni Bank által kiválasztott pénzpiaci szakértővel egy apró gond volt csupán, méghozzá az, hogy ő volt az amerikai maffia kemény magjához tartozó, New Yorkban és Szicíliában tevékenykedő Gambino család pénzmosási szakértője. Michele (akit bankárkörökben simán csak Cápának becéztek) a szicíliai és az amerikai szervezett bűnözés heroincsempészetből származó dollárjait futtatta át a nemzetközi bankszektoron, s ebben az sem akadályozta, hogy közeli jó barátja volt egy Giovanni Battista Montini nevű milánói püspöknek, akit a világ 1963-tól inkább csak a felvett nevén ismert: VI. Pál pápáról van szó.

Sindona imádta a titokzatos, rejtőzködő szervezeteket, hiszen mi mással is lehetne megmagyarázni, hogy a maffia mellett egy másik titkos társaságnak is tagja volt, mégpedig a Propaganda Due (P2) szabadkőműves páholynak, amely negyed évszázadon keresztül (1958-tól 1982-ig) könyékig benne volt minden olyan olaszországi eseményben, ahol a politikai vagy gazdasági hatalom kérdései dőltek el. A P2 irányultságát nem nehéz felvázolni, ha figyelembe vesszük, hogy vezetője, Licio Gelli a Mussolini-féle fasiszta olasz állam egyik rajongója volt.

4. Licio Gelli

A P2-es páholy Nagymestere a második világháború során kötelezte el magát a szélsőjobbos ideológia mellett, amikor az olasz fasiszta párt és a német nácik között politikai összekötői szerepet játszott. A kommunistáknál jobban senkit sem gyűlölt, s a hidegháború éveiben sokszor nyújtott anyagi segítséget azoknak a titkosszolgálatoknak, amelyek a komancsok nyugat-európai és dél-amerikai terjeszkedése elleni harcot szerepeltették abszolút prioritásként a szervezeti és működési szabályzatukban. Ennek jegyében Licio ott virított például a CIA és az MI6 bérjegyzékén is, de nagyon komoly kapcsolatai voltak a perónista Argentína szakosodott szervezeteivel is.

A P2 igen jelentős szerepet vállalt a Gladio fedőnevű félhivatalos szervezet működtetésében, amelyet a hidegháború legelején a nyugati titkosszolgálatok (élükön a CIA-vel) azért hoztak létre, hogy az olasz kommunistákat bármilyen módszerrel a lehető legtávolabb tartsák a politikai hatalomtól, s egy esetleges itáliai szovjet invázió esetén egyfajta partizánakció-sorozattal minél több borsot törjenek Moszkva orra alá.

5. A nagypolitika

De kanyarodjunk vissza a BA és az IOR viselt dolgaihoz (nyugi, Michelével és Licióval még találkozunk).

Tehát 1970-et írunk, s a Vatikáni Bank (az Ambrosiano közvetítésével) elkezdi kifelé pumpálni Olaszországból a befektetők pénzét. A maffia által előzőleg jól bejáratott módszerek kiválóan működnek: a kiszemelt bankok és számlák között a tíz- és százmillió dolláros átutalások, a drágaköveket, aranyat, bemutatóra szóló részvényeket és készpénzkötegeket tartalmazó, számzáras és tűzbiztos diplomatabőröndök úgy cikáznak, mint a villám. A buliba diszkréten a CIA is beszáll, elvégre a Langley-i fiúk mindig is tudták értékelni, ha az innen-onnan befolyó piszkos pénzeik (lásd például a vietnami háború során a Cég által folytatott kábítószer-kereskedelmet) a washingtoni Kongresszus figyelő tekintetét elkerülve landolnak a megfelelő számlákon, későbbi műveleti felhasználásra készen.

Az „okos” befektetések (mert az IOR, illetve a BA pénzét bizony dolgoztatták és fialtatták is ezeken a számlákon) még hasznot is termeltek, amiből aztán bőven jutott a P2 által finanszírozott itáliai szélsőjobboldali terrorcsoportoknak, Anastazio Somoza nicaraguai és Juan Perón argentin rezsimjének, de komoly jelek utalnak arra, hogy ezekből a pénzekből hozták létre később magát az antikommunista lengyel Szolidaritást is.

6. Az első összeomlás

1974 októberében csődöt jelent Sindona egyik pénzintézete, a New York-i székhelyű Franklin National Bank (FNB). A több éven át tartó pénzügyi nyomozás megállapítja, hogy az FNB vezetői maffiakapcsolatokkal rendelkeztek, bűncselekményekből származó pénzeket mostak tisztára, mérleget hamisítottak, fedezet nélküli csekkeket bocsátottak ki, tiltott tőzsdei műveletekben vettek részt, egyszóval kimerítették szinte a teljes bétékát (talán a határjelrongálás és a tiltott magzatelhajtás kivételével). Az is kiderül, hogy a Vatikáni Bank úgy 30 millió akkori dollárral volt benne ezekben az ügyekben – ez mai értékre átszámítva úgy 150 millió dollár, vagyis laza 30 milliárd forint.

Sindonát 25 évre elítélik, majd 1984-ben kiadják Olaszországnak, ahol ráadásnak emberölésért életfogytot kap.

Az emberölés: Sindona bérgyilkosokkal ölette meg azt a Giorgio Ambrosoli nevű olasz jogászt, aki anno perdöntő bizonyítékokat szolgáltatott az amerikai igazságszolgáltatásnak Michele szerepéről az FNB csődjében.

Michele Sindona 1986 márciusában (miközben Olaszország legjobban őrzött börtönei egyikében üldögél) éppen reggeli kávéját szürcsölgeti, amikor a torkához kap, hörren egyet, összeesik és meghal. A vizsgálat kideríti, hogy bögréjében, a minden bizonnyal kiváló minőségű olasz eszpresszókávén kívül akkora adag cianid volt, amely elegendő egy elefántcsorda megmérgezéséhez is. A tettes ismeretlen maradt.

7. Egy pápa halála

1978 augusztusában a Vatikánban új pápát választanak. I. János Pál egyik legfontosabb feladatának tekinti az egyházi állam megtisztítását az egyre kínosabbá váló, gyanús pénzügyi és egyéb kapcsolatoktól. Alig egy hónapig ül Szent Péter trónján, mert szeptember végén (azóta is tisztázatlan körülmények között) elhunyt.

8. A figyelmeztető jel

Az olasz központi bank (Banca d’Italia) 1978 őszén egy igen részletes jelentésben hívja fel az állami illetékesek figyelmét, hogy a BA körül nincs minden rendben. Egészen pontosan: hogy semmi sincs rendben. Rávilágítanak a vélelmezett szabálytalanságokra, a gyanús pénzügyi összefonódásokra, a piszkos (vagy legalábbis tisztázatlan eredetű) pénzek egyre jelentősebb hányadára, a külföldi kihelyezések minimum aggályos mértékére stb. A jelentés gyászos jóslattal fejeződik be, amit nagyjából így lehetne zanzásítani: ha az olasz állam nem lép közbe, nagy bajok lesznek. A főügyészség felkapja a fejét, majd kijelöli Emilio Alessandrini milánói vizsgálóbírót a jelentésben megfogalmazottak tisztázására. A 37 éves Emilio hatalmas elánnal lát munkához, de 1979 januárjában a Prima Linea nevű terrorcsoport egyik kommandója agyonlövi. Azóta az is világossá vált, hogy a terroristák mögött felbújtóként (és finanszírozóként) a Gladio vagyis a P2 páholy állt.

Ettől kezdve a BA ellen irányuló vizsgálat eléggé fékezett habzásúvá vált, a Banca d’Italiát pedig megnyugtatták, hogy minden rendben lesz. Igaz, hogy egy évvel később Calvit feljelentik a devizaszabályok megsértése miatt (több milliárd lírát váltott át engedély nélkül dollárra és svájci frankra), 1981 májusában előzetesbe is kerül, majd négy évet kap valutaüzérkedésért, de pár hónap fogság után feltételesen szabadon engedik.

9. A Nagy Bankcsőd

1982. június ötödikén Roberto Calvi levelet ír II. János Pál pápának, amelyben a Szentatya közbenjárását kéri Marcinkus érseknél annak érdekében, hogy az IOR segítse ki a pénzügyi csávába került BA-t. Roberto azzal a vészjósló mondattal hangsúlyozza a problémát, hogy „a BA összeomlása elképzelhetetlen katasztrófát idézne elő, melynek során a Katolikus Anyaszentegyház szenvedné a legnagyobb károkat”.

A pápa nem válaszol, és Roberto legnagyobb bosszúságára Marcinkus érsek hallani sem akar semmiféle anyagi mentőövről.

Egy héttel később, 1982. június 11-én Calvi (hamis útlevéllel, leborotvált bajusszal, Velencén keresztül) Londonba repül, kétségbeesetten próbálva felhajtani valami pénzmagot. Ezzel nagyjából egyidőben odahaza (mármint Rómában) kipattan a botrány, s a nagyközönség számára is nyilvánvalóvá válik az eddig csak pletykák szintjén terjedő hír: a Banco Ambrosiano fizetésképtelen, tartozása, helyesebben veszteségei megközelítik a másfél milliárd dollárt – mai dollárban számolva ez úgy a duplája, vagyis hárommilliárd, forintban pedig kábé 650 milliárd.

Calvi még otthon, csomagolás közben azt mondja a fiának, Carlónak: ha nem segítenek rajtam és a bankon, olyan információkat fogok nyilvánosságra hozni, amelyek alapjaiban fogják megrengetni a Vatikánt, s amelyek hatására a pápának le kell mondania.

Hát… nem pont így történt.

10. Calvi halála

1982. június 18-án reggel fél nyolckor egy postai kézbesítő arra lesz figyelmes, hogy a londoni Blackfriars híd egyik lábának alsó tartóoszlopán egy holttestet himbál a szél. Értesíti a rendőrséget, s egy fél óra múlva azonosítják a hullát: Roberto Calvi az, halála oka pedig fulladás. A bankár öltözékének valamennyi zsebében tégladarabokat és egyéb építési törmeléket találnak, valamint 14 ezer dollárnak megfelelő készpénzt fontban, dollárban és svájci frankban. A helyszínen a halottkém még bizonytalanul hümmög, amikor a villámgyorsan összesereglett újságírók a halál körülményeiről faggatják, de a másnapra írásba foglalt szakvélemény egyértelműen az öngyilkosság mellett foglal állást. A Scotland Yard rekordidő (nyolc nap) alatt lezárja az aktát: bűncselekmény nem történt, idegenkezűség kizárva. Dixit.

További érdekesség, hogy titkárnője és legfőbb bizalmasa, Graziella Corrocher, aki londoni utazása előtt segített Calvinak összegyűjteni a magával vitt aktatáskányi anyagot, egy nappal Roberto halála előtt kiugrik a BA milánói székházának negyedik emeletéről és szörnyethal. Egy aláíratlan, írógéppel készített búcsúlevelet találnak a zsebében, amelyben Calvit kárhoztatja a bank tönkretétele miatt.

11. Utózöngék

Carlo Calvi, a bankár fia nem nyugodott bele a történtekbe (főként az öngyilkossági verdiktbe), ezért pénzt, időt és energiát nem kímélve magánnyomozókat fogadott, akik Jeff Katz New York-i szakember irányításával hosszú éveken keresztül próbálták kideríteni, hogy mi is történt valójában Robertóval. A privátszimatok által összegyűjtött bizonyítékok alapján 1998-ban elrendelik a nyomozást és a kihantolt holttestet ismét megvizsgálják. Talán nem fogtok meglepődni, ha azt mondom: a szakértők megállapítják, hogy a halál oka bizony valóban fulladás, de idegen kéz által: Roberto nyakcsigolyáinak állapota arról árulkodott a halottkémnek, hogy az akasztás előtt simán megfojtották.

Éveken át tartó nyomozás, majd ugyanilyen hosszú bírósági procedúra után végül minden gyanúsítottat felmentenek, az utolsókat 2010-ben. A dolgok jelenlegi hivatalos állása tehát az, hogy Calvi gyilkosai és azok esetleges felbújtói valamennyien ismeretlenek. Ja: az IOR, illetve a Vatikán soha nem ismerte el felelősségét a BA csődjében, de „méltányossági és erkölcsi okokra” hivatkozva 1984-ben 224 millió dollárt fizetett be abba az alapba, amelyből a bankcsőd áldozatait kárpótolták.

12. A konteók

Lássuk akkor, milyen verziói vannak a Calvi-gyilkosság hátterének. Túl sokat nem fogok rugózni a különféle alpontoknál, hiszen aki elolvasta az eddigi összefoglalót az előzményekről (és túl van a pápa halálával foglalkozó cikken), az mindenféle szájbarágás nélkül is világosan látja az egyes alkonteók mellett szóló érveket.

12.1. A maffia

A szervezett bűnözésnek akkor szaladt tele a zsákja Calvival és a BA-val, amikor Roberto megpróbálta kijátszani őket: a Gambinók jóváhagyása nélkül pörgetett át több tízmilliárd lírát a rendszeren, és – a megállapodások ellenére – nem forgatott vissza húsz százalékot a maffiacsalád bukszájába. A parancsot a gyilkosságra bizonyos Pippo Calò, a Cosa Nostra római „nagykövete” adta ki, és egy Silvano Vittor nevű bérgyilkos hajtotta végre. A szervezési munka dandárját Silvio Berlusconi (igen, a nem is oly régi olasz miniszterelnök) közeli üzlettársa, Flavio Carboni vállalta magára.

12.2. A Vatikán

A Katolikus Egyházat nagyon kellemetlenül érintette volna, ha Calvi valóban kipakol, s egy olyan botrányt végképp nem tudott volna elviselni, amelynek hatására egy pápa kénytelen lemondani (az nem az a korszak volt, mint XVI. Benedek ideje). Gondoljuk csak el: a világ több mint egymilliárd katolikusának azzal kellett volna szembesülnie, hogy az anyaszentegyháza a maffiával közösködve jogtalan és erkölcstelen pénzügyi machinációkkal lehetetlenít el anyagilag sok millió hívet. És teszi ezt egy olyan vallás, amelynek alapítója – egy zsidó fiatalember, úgy kétezer évvel ezelőtt – az emberek közötti szeretetet, az önzetlenséget, a szolidaritást és az anyagi javak megvetését hirdette rongyokba öltözve és szamáron közlekedve (nem pedig páncélozott szuperautóban)… A Vatikán tehát lépéskényszerbe került, az Úr nagyobb dicsőségére természetesen, és felkérte az Opus Dei nevű, hozzá millió szállal kötődő világi szervezetet, hogy tegyen valamit. És igen, mielőtt még rákérdeznétek: egyetértek, előbb-utóbb az Opus Deivel is foglalkoznunk kéne egy cikk erejéig.

Bónuszinfó 1.: A Szentszék hivatalos közleménye szerint a BA és az IOR közötti kapcsolatokra, illetve a Vatikáni Bank 1972 és 1981 közötti tevékenységére vonatkozó dokumentumok jelentős része sajnos megsemmisült egy 1982-es épülettűz során, ezért nem áll módjukban ezeket egyetlen bíróság rendelkezésére sem bocsátani.

Bónuszinfó 2.: A BA-t egy multinacionális befektetőcsoport konszolidálta, alig két héttel a Calvi-gyilkosság után. A spanyol, olasz, svájci és francia tőkéseket magába foglaló csoport tagjai köztudottan közel álltak az Opus Deihez.

12.3. A P2

A szabadkőművesek, Calvi feltételezett előremenekülése miatt, veszélyeztetve látták mindazokat a „vívmányokat”, amelyekért oly régóta harcoltak. Roberto rengeteg olyan információval rendelkezett, amelyek nyilvánosságra hozatala heteken belül megsemmisítette volna a P2 olaszországi és külföldi pozícióit is. A hírek szerint – mintegy ráadásul – Licio Gelli 1982 tavaszán egy komoly (több tízmillió dollárnyi) összeget adott át Calvinak, amelyet a P2 egyik panamai számlájára kellett volna befizetnie, a bankár azonban ezt ostoba módon „átmeneti kölcsönnek” tekintette, és a BA deficitjét próbálta vele kiegyenlíteni. Ez volt az utolsó csepp a szabadkőműves pohárban.

És egy szimbolikai csemege, amiben az okkult társaságok mindig erősek voltak: a londoni híd, amely alatt megtalálták Calvi holttestét, a Blackfriars nevet viseli. Black friar = fekete szerzetes. A sötét csuhába öltözött barát az olasz szabadkőművesek egyik szimbóluma, s magát a Testvériséget jelképezi.

12.4. A CIA

Az amerikaiak jó ideig csak hűvös távolságtartással figyelték a főként európai színtereken folyó pénzügyi machinációkat, majd a Vatikán erősödő kommunista- és szovjetellenes tevékenységét pozitíven értékelve anyagilag is beszálltak az üzletbe. A lengyel pápa örült az óceánon túlról érkező segítségnek (lásd még a Szolidaritás-vonal), s amikor Calvi a kétségbeesés szélén gyakorlatilag megfenyegette a Szentszéket, Ronald Reagan – nem utolsósorban a mintegy 65 milliós amerikai katolikus közösség szavazatára számítva – felhívta Langley-t és arra kérte a fiúkat, hogy találjanak valami megoldást. Márpedig azok a srácok mindig tele vannak ötletekkel.

12.5. A szovjetek

Az elsődleges (és felületes) logika azt mondatná velünk, hogy Moszkva ellenérdekelt volt Calvi halálában. Azonban gondolkozzunk csak egy kicsit orosz aggyal – még akkor is, ha nehezünkre esik. Mi történik, ha Roberto valóban kitálal? Hát korántsem biztos, hogy valódi botrány lesz belőle, hiszen egy-két ember állításával (és pár dokumentummal) szemben ott áll a Vatikán teljes tekintélye és a nyugati titkosszolgálatok befolyása, valamint ezek pénzügyi lehetőségei.

Ha valaki, a szovjetek aztán igazán tudták, hogy a Rendszerrel folytatott csatát az Egyén csak elveszíteni tudja.

Nem, az oroszok (magukból kiindulva) úgy gondolták, hogy a bankár meggyilkolása sokkal nagyobb károkat okoz majd a lengyel pápa által irányított világvallásnak, mint egy esetleges sajtótájékoztató. Ha az egy évvel korábbi merénylet (Ali Agca) nem hozott eredményt, akkor majd a Calvi halála során a Vatikánra fröccsenő sár megteszi a hatását. Nos, nem így történt: a Szentszék viszonylag sértetlenül, jelentősebb arcvesztés nélkül megúszta az ügyet, de ezt a Lubjanka elemzői nem láthatták előre.

Egy másik alverzió szerint 1982 márciusában a KGB megpróbálta beszervezni Calvit, de ellenállt. Vesztére.

12.6. Az olasz állam

A hetvenes évek az „anni di piombo” (ólomévek) címkét kapta az olasz belpolitikában. Egyre súlyosbodó válságok, anarchia, a szervezett terrorcsoportok felbukkanása és virágzása, emberrablások, nyílt színi gyilkosságok, egymást érő kormányválságok, káosz a közigazgatásban, mindent elsöprő korrupció, az országot megbénító gigasztrájkok, tüntetések… Az olaszoknak elképesztő nehézségek árán sikerült a nyolcvanas évek elejére valahogy stabilizálni a helyzetet (legalábbis önmagukhoz képest), és nagyon nem hiányzott egy olyan esemény, amely Itáliát visszalökte volna a pár évvel korábbi anarchikus viszonyok közé. Márpedig Roberto Calvi tervezett lépése, a BA pénzügyi hátterének megvilágítása nagyjából ilyen hatással lett volna, hiszen a BA akkoriban a legnagyobb kereskedelmi bank volt Olaszországban…

Emanuele De Francesco, az olasz polgári titkosszolgálat (a Servizio per le Informazioni e la Sicurezza Democratica, vagyis a SISDe) vezetője áttekinti a helyzetet és hoz egy huszáros döntést…

12.7. A tanúvédelem-konteó

Roberto nem is halt meg, az olasz és az amerikai hatóság megbundázta a dolgokat. Calvi helyére egy holttestet tettek, a bankár pedig bekerült a tanúvédelmi programba (plasztikai műtét, készpénz, floridai nyaraló, all inclusive). Cserébe hosszú éveken keresztül segítette információkkal az FBI-t és az olasz bűnüldözőket, főleg a maffiaellenes harcuk során.

A vatikáni vonalról természetesen mindenki nagyvonalúan megfeledkezett – vagy nem. A Vatikánt kézben tartani sem utolsó mulatság, ugye…

Kedves olvasó, ez lett volna a Calvi-konteó. Gyakorló katolikus olvasóink figyelmét pedig felhívom a gyónás közben tanúsítandó őszinteség fontosságára.