Hatodik fejezet

– Nyavalyás hercegek – morogta Tazzát maga után húzva a léghajó folyosóin.

Előző éjjel alig aludt szemhunyásnyit, mert Newkirkre vigyázott, ráadásul az erszényesfarkast nemsokára meg kell sétáltatnia. Mindennek a tetejébe még Dr. Barlow drágalátos tojásait is ellenőriznie kellett. Azonban ahelyett, hogy a feladataival törődött volna, titkos üzeneteket vitt a barkácsoknak.

Háborúban segíti az ellenséget. Ez vajon nem árulás?

Ahogy a kabin közelébe ért, Deryn kifogásokat, és magyarázatokat kezdett el fogalmazni. „Csak meg akartam kérdezni a gróf barátunkat, nincs-e valamire szüksége.” „Titkos küldetésben jártam a kapitány megbízásából.” „Valakinek rajta kellett tartania a szemét azokon a lázadó barkácsokon, és ez volt a legjobb módja!” De minden magyarázat átkozottul szánalmasan csengett.

Tudta, valójában miért mondott igent Sándornak. Olyan védtelennek tűnt, ahogy ott feküdt sápadtan, bekötözve, azt se tudván, másnap reggel felakasztják-e. Ettől csak még nehezebb volt elfojtania az érzéseit. Deryn nagy levegőt vett, és bezörgetett a kabin ajtaján.

Hosszú pillanat telt el, majd egy magas, előírásos egyenruhát viselő férfi nyitotta ki. Keskeny orrát felhúzva nézett le a lányra és Tazzára, de egy szót sem szólt. Deryn fejében megfordult, meghajoljon-e, végtére is egy gróf előtt áll. De Sándor meg herceg volt, ami sokkal fontosabbnak hangzott, mégsem hajbókolt előtte senki sem.

– Mi az? – kérdezte a férfi végül.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr… ööö… Volger gróf. Dylan Sharp kadét vagyok.

– Tudom, ki vagy.

– Igaz. Mert Sándor meg én vívtunk meg ilyenek. Barátok vagyunk.

– Te vagy az az ostoba kölyök, aki kést szegezett Sándor torkának.

Deryn nyelt egyet, és szerette volna, ha a nyelve nem akad össze. Amikor az Alpokban túszul ejtette Sándort, csak megjátszotta az egészet, hogy tárgyalásra kényszerítse a barkácsokat ahelyett, hogy felrobbantanák a léghajót.

A férfi uralkodói pillantása alatt azonban cserbenhagyta a magyarázat.

– Aha, én voltam – nyögte ki. – De csak a figyelmét akartam felkelteni.

– Sikerrel jártál.

– És a kés fokát használtam a biztonság kedvéért!

Jobbra is, balra is végignézett a folyosón.

– Bemehetnék?

– Miért?

– Üzenetet hoztam Sándortól. Titkosat.

Ezekre a szavakra Volger gróf márványarca egy csapásra megváltozott. Felvonta bal szemöldökét, majd végül hátralépett. Egy pillanattal később Deryn és Tazza már a szobában voltak, és az erszényesfarkas a férfi csizmáját szaglászta.

– Miféle lény ez? – kérdezte, és egy lépést tett hátra,

– Ó, ez csak Tazza. Ártalmatlan – mondta Deryn, aztán eszébe jutott, mekkora károkat okozott az állat a nagyeszű hölgy kabinjában, és hozzátette: – Kivéve, ha ön függöny, de, ööö, nyilvánvalóan nem ez a helyzet.

Megköszörülte a torkát, és úgy érezte magát, mint egy félkegyelmű. A férfi fagyos, gőgös modora habogásra késztette.

– Elismétli később a szavainkat?

– Mi, hogy Tazza beszél-e? – Deryn elfojtott egy nevetést. – Ő nem futárgyík. Természetes állatka, egy tasmán erszényesfarkas. Dr. Barlow útitársként hozta magával, bár, amint azt ön is látja, nagyrészt az én gondjaimra van bízva. Mindenesetre üzenetet hoztam…

Volger feltartott kézzel elhallgattatta, majd felpillantott a kabin hírvivő csöveire. Az egyikből egy gyík dugta ki a fejét, és a gróf összecsapta tenyerét, hogy elijessze.

– Ezek az istentelen lények mindenütt ott vannak – mormolta. – Mindig figyelnek.

Deryn a szemét forgatta. A többi barkács még Sándornál is idegesebb lett a szörnyecskéktől. Mintha azt hitték volna, hogy mindennek, ami a léghajón él, életcélja, hogy őket zaklassa.

– Igen, uram. De a gyíkok csak üzeneteket szállítanak. Nem hallgatóznak.

– És mitől vagy ebben ilyen biztos?

Ez együgyű kérdés volt. A futárgyíkok talán olykor-olykor tévedésből elismételtek egy-egy beszélgetésfoszlányt, különösen, ha nem sokkal előtte összezavarta őket egy Tesla-ágyú. De ez nem ugyanaz, mint a hallgatózás, nem igaz? Aztán eszébe jutott, hogy amikor Volger gróf a fedélzetre lépett, megjátszotta, hogy nem tud angolul, hátha kifürkészhet egy-két titkot. Dr. Barlow pedig éppígy csapta be a barkácsokat, és tette, hogy nem tud egy mukkot sem németül. Nem csoda, ha ezek ketten mindenkire gyanakodnak – hiszen mind a kettő minden lében kanál.

– Azoknak a gyíkoknak az agya mogyorónyi – mondta. – Úgy vélem, nem volnának valami pompás kémek.

– Talán nem. – A gróf leült az asztalához, melyet térképek és jegyzetek borítottak, és egy hüvelybe zárt szablya szolgált papírnehezékül. – És mi a helyzet a te agyaddal, Sharp kadét? Te elég agyafúrt vagy, hogy kém lehess, nem igaz?

– Mi, hogy én? Mondtam már, hogy Sándor küldött!

– És én ezt honnan tudhatnám? Múlt éjjel arról tájékoztattak, hogy Sándor megsérült a csatában, de sem őt, sem Klopp mestert nem engedték meglátogatnom. Most pedig kapok egy „titkos” üzenetet Sándortól, és az a fiú hozza, aki túszul ejtette?

– De ő… – kezdte Deryn, majd kétségbeesett nyögéssel elhallgatott. Ez a hála, ha szívességet tesz a barkácsoknak! – A barátom. Ő megbízik bennem, még ha ön nem is.

– Bizonyítsd be!

– Hát persze, hogy megbízik bennem! Elvégre elárulta a kis titkát, nem?

Volger gróf szeme összeszűkült, majd az asztalon heverő kardra villant tekintete.

– A titkát?

– Igen, elárulta, hogy kicsoda… – kezdte Deryn, de aztán lassan eljutott agyáig a felismerés. Mi van, ha Sándor nem említette Volgernek, hogy kiöntötte neki a lelkét? Ha a gróf most szembesül ezzel, akkor rájöhet a frász. – Tudja, a nagy titka?

A levegő felszisszent, ahogy Volger megpördült, napfény csillant valami fémen, a szék hátrabucskázott a padlón, és Tazza talpra szökkent. A kard egyszeriben Volger kezében termett, hideg, meztelen hegye Deryn torkát csiklandozta.

– Mondd meg, miféle titok! – parancsolta a vadgróf. – Most!

– A… a szüleiről! – dadogta. – Az édesapját és az édesanyját meggyilkolták, az robbantotta ki ezt az egész nyomorult háborút! És valaminek a hercege!

– Ki tud még erről?

– Csak én! – hebegett, de a penge tovább noszogatta. – Ööö, és Dr. Barlow. De senki más, esküszöm!

Volger egy végtelen pillanatig csak meredt rá, tekintetét az övébe fúrta. Tazza halkan morgott. Végül a vadgróf néhány hüvelykkel hátrébb húzta a szablyát.

– Miért nem tájékoztattad erről a kapitányodat?

– Mert Sándor megesketett minket. – Deryn a kard hegyére bámult. – Azt hittem, ön tudta, hogy elmondta nekünk!

Volger gróf leengedte a kardot.

– Nyilvánvalóan nem tudtam.

– Hát, ez nem az én hibám! – kiáltotta Deryn. – Talán ön az, akiben nem bízik meg!

A férfi lesütötte a szemét.

– Talán.

– És nem kell lenyisszantania a fejemet!

Volger erőltetett mosollyal nézett rá, miközben felállította a felborult széket.

– Csak a figyelmedet akartam felkelteni. Tompa pengét használtam. Bizonyára felismersz egy gyakorlószablyát?

Deryn odanyúlt, és megragadta a kard pengéjét, majd szitkokban tört ki: ugyanaz a szablya volt, amellyel előző nap gyakorolt, nem élesebb egy kenőkésnél.

Volger gróf nehézkesen leült, fejcsóválva megtörölgette zsebkendőjével a kardot, majd ismét a hüvelyébe tolta. – Az a kölyök a sírba visz.

– Sándor legalább megbízik valakiben! – mondta Deryn. – A többi Dummkopfnak meg annyi esze van, mint egy skatulyára való békának! Hazudozni, titokzatoskodni meg… cidrizni a futárgyíkoktól. Amennyit ármánykodnak, nem csoda, hogy a világban kitört a nyavalyás háború!

Tazza ismét morgott, majd felvinnyogott, és hátsó lábán ugrándozott. Deryn leguggolt, hogy megnyugtassa, és hogy elrejtse égő szemét Volger gróf elől.

– Sándor valóban megsérült? – kérdezte a férfi.

– Aha. De csak a bordáját zúzta meg kissé.

– És miért nem hagyják, hogy meglátogassam őt vagy Kloppot?

– Az amiatt van, amit Klopp mester művelt a csatában – mondta Deryn Tazza véknyát simogatva. – Megfordította a hajót, mielőtt a Tesla-ágyú elsült volna. Parancs nélkül.

Volger felhorkant.

– Szóval ezért hívatott a kapitányod? Hogy megvitassa, ki adja a parancsot?

Deryn dühösen pillantott fel. – Azt is gondolhatja, hogy lázadás történt – amiért akasztás jár!

– Abszurd elképzelés, hacsak nem akarja, hogy a hajója csak sodródjon a végtelenségig.

Deryn lassan mély lélegzetet vett, és ismét megsimogatta Tazzát. Igaz – a Leviatánnak szüksége volt a barkácsokra és a hajtóműveikre. Most még inkább, mint valaha, hiszen a légbestia rakoncátlankodni kezdett.

– Gondolom, a kapitány csak le akarja szögezni, ki a főnök – mondta. – De én nem emiatt vagyok itt.

– Ó, igen. A titkos üzeneted.

Deryn szúrós pillantást vetett rá.

– Nos, lehet, hogy önt nem érdekli. De Sándor úgy véli, az a két páncélos csatahajó Konstantinápolyba tart, akárcsak mi!

Volger erre felvonta a szemöldökét, majd a korábban felborult székre mutatott.

– Ülj le, fiú, és mondj el mindent töviről hegyire!