Harminckilencedik fejezet

Mielőtt követte volna Dylant, Sándor lenézett a dzsinnt felnyársaló harci elefántra.

A legénysége a hasi nyíláson át, köhögve, botladozva hagyta el a lépegetőt. Egyelőre nem jelentettek fenyegetést.

De látva a távoli földet, Sándor még szorosabbra húzta pilótakesztyűjét. Amikor megtanult „bakolni”, ahogyan Dylan nevezte, szert tett némi egészséges óvatosságra is a kötél horzsolásával kapcsolatban. Nagyot nyelt, szájában érezte a paprika és a cayenne-i bors ízét, majd ugrott…

A kötél elsüvített mellette, vadul és dühösen, akár egy forró vízpatak. Néhány méterenként fájdalmasan megakasztotta esését, csizmája a dzsinn páncéljának forró fémjén csattant. Gőzfelhők kavarogtak körülötte, és a lépegetőben a motorok kattogtak és sziszegtek, ahogy hűltek.

Amint a lába a kemény talajra ért, Sándor lehúzta kesztyűjét, hogy égő tenyerére bámuljon.

– Jó sokáig tartott – korholta Dylan, majd a vasgólem felé fordult. – Gyere már! A Tesla-ágyú mindjárt készen áll a tüzelésre. Meg kell mutatnunk Kloppnak, hogy jól vagy!

Sándor kicsatolta magát, és követte a fiút, aki futásnak eredt. A vasgólem még mindig feléjük tartott, egyenletesen vágott át a harcmezőn. Klopp nyilvánvalóan nem vette észre a hátulról érkező oszmán erősítést.

Sándor futás közben a távoli füstcsíkra nézett. Máris közelebb látszott, és most már látta, hogy a füstoszlop elkanyarodik a csillagos égbolt előtt.

Gyorsabb, mondta a teremtmény. De miféle lépegető ennyire gyors?

Dylan felkiáltott előtte. Megbotlott és arccal előre a földre bukott. Ahogy felkászálódott, Sándor lelassított, rámeredt arra, amibe Dylan lába beleakadt – vasúti sínek voltak.

– Ó, nem!

– Mi az ördög? – Dylan lebámult a sínekre. – Ó, bizonyára ez az, ahova az Orient expressz…

– Expressz – sziszegte halkan a lény.

Együtt a közelgő füstoszlop felé fordultak. Immár sokkal közelebb volt, tízszer olyan gyorsan száguldott végig a szikla mentén, mint bármelyik baktató lépegető. És egyenesen a vasgólem felé tartott.

– Nem látja – mondta Sándor. – Közvetlenül mögötte van!

– Klopp! – kiáltotta Dylan, és karját lengetve futásnak eredt. – Menjen le a sínekről!

Sándor néhány lépést rohant, vére a fülében lüktetett. De a kiabálás hasztalan. A zsebében keresett valamit, amivel jelezhetne – egy jelzőrakétát, egy pisztolyt.

A híres sárkányfejű mozdony már látható volt a távolban. Egyetlen szeme fehéren izzott, kéményéből füstöt fújt. Dylan még mindig Klopp felé szaladt, és hátramutatott a nagy vonatra.

A vasgólem nehézkesen megtorpant, fejét lehajtotta, hogy jobban megnézhesse az apró fiút maga előtt.

Sándor nézte, ahogy az expressz mozdonyából két hatalmas rakodókar emelkedik ki. Egy tucat méter hosszan nyúltak ki mindkét irányba, akár egy rohamozó lovas által kitartott két szablya.

Klopp megérthette Dylan kiáltozását, vagy meghallhatta maga mögött a vonatot, mert a lépegető lassan fordulni kezdett…

Ám az expressz abban a pillanatban elzakatolt mellette, és bal rakodókarja átvágta a gólem lábát. Fém sikoltott és hajlott meg, és gőzfelhő szökött ki a széthasadt térdízületekből.

A lépegető csapkodó karokkal hátrabillent, és az expresszre zuhant. Két teherkocsi feltorlódott az elesett gépezet körül, és a hátrébb lévő vagonok belerohantak, üveg- és fémszilánkokat szórva szerteszét.

A szakadás lökéshulláma végiggyűrűzött a vonaton, és elérte a mozdonyt, mely lesiklott a sínekről, és beleszántott a földbe. A pilóták azonban már felkészültek erre – az expressz karjai széttárultak, akár a szárnyak, hogy kiegyensúlyozzák a kocsit. Egy csomó szenes- és tehervagon vonódott utána port verve fel.

Sándor látta, hogy Dylan visszarohan hozzá. Bovril apró sziluett volt a vállán, és úgy látszott, mindkettejüket elnyeli a kavargó porfal.

– Fuss! – kiáltotta a fiú, és a sínek mellé mutatott.

A vonat elülső fele kisiklott ugyan, de még mindig egyenesen Sándor felé száguldott. Sarkon fordult és arra futott, amerre Dylan mutatta, el a sínektől. Pillanatokkal később a felhő utolérte, elvakította és eltömítette tüdejét. Valami kirepült a sötét tömegből és leverte a lábáról, erős kezek nyomták le a fejét a földre.

Hatalmas árnyék suhant el fölötte – az expressz rakodókarja. Talaj és kavicsok zápora zúgott el a feje fölött, és ezernyi öntöde robaja zakatolt el mellette, csikorgásokkal, döndülésekkel és robbanásokkal vegyesen.

Ahogy a zaj elhalt, a porfelhő eloszlott kissé, és Sándor fölnézett.

– Nos, ez közel volt – mondta. Nem egészen öt méterre a fejétől a rakodókar karma kocsiút szélességű árkot vájt.

– Szívesen máskor is, főhercegséged.

– Köszönöm, Dylan. – Sándor felállt, leporolta ruháját, és kábán körülnézett.

Az Orient expressz eleje végre megállapodott, majdnem belecsúszott a Tesla-ágyúba. A vasgólem sziszegve és gőzölögve hevert a földön, a vonat hátsó fele körülötte tornyosult. Sándor egy lépést tett arra, azon gondolkodott, vajon Klopp és Bauer rendben vannak-e. Bovril azonban morgott, a zümmögő hangot utánozta, mely átsodródott a csatamezőn. Sistergés pattogott a levegőben.

Dylan a déli égboltra mutatott, ahol hosszú sziluett tűnt fel – a Leviatán, mely feketén és hatalmasan takarta ki a csillagokat.

Sándor a Tesla-ágyú felé fordult. Ahogy nézte, a szörnyű izzás kezdett a hegyéhez vándorolni.

– Le kell állítanunk – mondta Dylan. – Senki más nincs itt.

Sándor kábán bólintott. Klopp és Bauer, Lilit és Zaven – valamennyiüknek szüksége volt a segítségére. De a Tesla-ágyú tüzelni készült, és a Leviatánon száznál is többen szolgáltak.

Ökle összeszorult tehetetlenségében. Bárcsak egy lépegetőben ülhetne, amelynek hatalmas karja le tudja rontani a tornyot!

– Expressz – sziszegte Bovril.

– A vonat – mondta halkan Sándor. – Ha el tudjuk foglalni a mozdonyt, használhatjuk a rakodókarjait!

Dylan először csak bámult rá, majd bólintott. Együtt rohantak, átbotladozva a romokkal teleszórt földön, kerülgetve a szétgurult rakományt, ami a vonatról borult le.

Az Orient expressz első fele csak tizenöt méterre esett a Tesla-ágyútól. A rakodókarok mozdulatlanul hevertek, de a kémények még mindig füstöltek. Néhány katona támolygott ki a mozdonyból, német egyenruhában, vállukon puskákkal.

Sándor az árnyékokban megállította Dylant.

– Nekik van fegyverük, nekünk viszont nincs.

– Igen. Kövess!

A fiú a sor utolsó kocsijához rohant, egy tehervagonhoz, mely féloldalasan hevert a vonat által túrt barázdában. Fölmászott a tetejére, és a mozdony felé indult. Sándor lekuporodva követte, nehogy észrevegyék.

A katonák nem tűntek ébernek. Kóvályogva sétáltak, a csata romjait szemlélték maguk körül, és fűszert köhögtek fel a tüdejükből. Néhányan a Leviatánt bámulták az égen.

Sándor ismerős hangot hallott – a léghajó hajtóműveinek moraját. Fölnézve látta, hogy a Leviatán félig már megfordult. A legénység fölfedezte a szikrázó Tesla-ágyút, és próbálták megállítani a hajót.

De elkéstek vele. Hosszú percekbe telne kirepülniük az ágyú hatósugarából, az azonban már kaptárként zümmögött, szinte teljesen készen a tüzelésre.

Dylan elérte a szénszállítót a mozdony mögött, és Sándor is beugrott utána. Széndarabok ugráltak szét talpa alól, és feketére festették a kezét, amikor megtámaszkodott, nehogy elessen.

Dylan előremászott, majd ki, és lenyúlt, hogy kisegítse Sándort.

– Siessünk! – súgta a fiú.

Sándor a két hatalmas rakodókar közé húzódzkodott. Érezte a levegő sistergését; a gigászi toronyból kipattogó szikrák megreszkettették az árnyékokat. A masiniszta fülkéje éppen előttük volt.

– Csak egy ember van bent – suttogta Dylan, átadta Bovrilt Sándornak, és előhúzta kését a zubbonyából. – Elbánok vele.

Nem várt válaszra, leugrott és egy mozdulattal belendült az ablakon. Mire Sándor az ajtóhoz ért, Dylan már sarokba szorította a magányos gépészt.

Sándor belépett és az irányítópultra nézett – ismeretlen tárcsák és műszerek, fékezőkarok és motoradagolók hada fogadta. A ballagókarok azonban rudakon lévő fémkesztyűk voltak, akárcsak a Şahmeran karjait irányítók. A padlóra tette Bovrilt, kezét bedugta a kesztyűkbe, és ökölbe szorította az egyiket.

Tucat méterre tőle a hatalmas karom engedelmeskedett, és összecsattant. Néhány német katona fölnézett a zajra, de a legtöbbjüket megbabonázta a szikrázó Tesla-ágyú és a léghajó látványa.

– Ne piszmogj már! – sziszegett rá Dylan. – Rombold le!

Sándor kinyújtotta karját, a torony felé nyúlt. A nagy karom azonban néhány méterrel a legközelebbi támoszlop előtt csukódott össze.

– Közelebb! – utasította Dylan.

Sándor a motort szabályozó karokra nézett, majd rájött, hogy a vonat kerekei sín nélkül amúgy is hasznavehetetlenek. De eszébe jutott egy láb nélküli koldus, akit Lienz városában látott, és aki egy kerekes deszkán, a kezével hajtotta előre magát.

Mindkét karmot letámasztotta a földre kétoldalt, és hátratolta őket. A mozdony kicsit fölemelkedett, és egy métert csúszott előre, majd visszaesett a földre.

– Közelebb – mondta Bovril elismerően.

– Nos, a németek figyelmét mindenesetre felkeltettük – mormolta Dylan, kinézve az ablakon.

– Azt rád hagyom – válaszolt Sándor, ismét végigkarmolva a talajt. A mozdony fülsértő csikorgással előrecsúszott, fém karistolta végig a sziklát.

Már kiáltásokat is hallani lehetett az ablakon keresztül, és egy katona felszökkent, hogy bedörömböljön. Dylan gyomorszájon vágta a gépészt, aki összeesett a padlón, majd késsel a kezében megfordult.

Sándor ismét kinyújtotta a rakodókarokat. Ezúttal az egyik óriási karom elérte a Tesla-ágyú legalsó támoszlopát. Ahogy a karom összecsattant, recsegés-ropogás hallatszott a fülkében. Sándor kezében sisteregtek a fémkesztyűk, és egy láthatatlan erő mintha összeszorította volna mellkasát. Bovril testén minden egyes szőrszál fölmeredt.

– Átok és pókmarás! – kiáltotta Dylan. – A villám belénk csap!

Szikrák táncoltak végig a pulton és a fülke falain, és a katona az ajtónál felkiáltott és leugrott a fém lépcsőről.

Sándor összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, és még erősebben húzta a ballagókart. A mozdony ismét a levegőbe emelkedett, az oszlop pedig fémesen felnyögött, ahogy lassan feléjük hajolt. A torony tövében fehér tűzgolyó teremtődött meg örvénylőn.

– Lőni készül! – kiáltotta Dylan.

Sándor olyan erősen húzta a kart, ahogy csak tudta, és a mozdonyon váratlanul remegés futott végig. A ballagókarok elernyedtek a kezében, és a fülkén táncoló villám kialudt.

– Eltörted, és az ágyú… – Dylan összeráncolta homlokát. – Dől. Az egész mindenség eldől!

– Egyetlen törött támoszlop miatt? – Sándor az ablakhoz lépett és fölnézett.

A torony lassan elhajolt, a villám a felső gerendákból fehér tűzlabdába gyűlt a túloldalán. Hatalmas, kígyószerű alak tapadt ott a fémrudakhoz, félig felmászva rá, és izzó elektromos burok vette körül.

– Az ott…?

– Igen – suttogta Dylan. – Az Şahmeran.

Zavennek valahogyan sikerült a sebesült lépegetőt a toronyig elvinnie. Most pedig vezetőként működött, és az ágyú elektromosságát magába vonzotta. Villám örvénylett az istennő-lépegető körül, egyre fényesebben, míg Sándor végül kénytelen volt behunyni a szemét.

– Odabent neki vége van – mondta Dylan, és Sándor bólintott. Néhány pillanattal később a Tesla-ágyú zuhanni kezdett.