Tizenötödik fejezet
A toronyból lemászni gyerekjáték volt. Közepén fémlépcső kanyargott lefelé, és ők öten hamar leértek.
Vagy most már hatan voltak? Sándor érezte a vállán a koholt állat súlyát. Az egyetlen, kiejtett szótól súlyosabbnak érződött, mintha hátborzongató rejtélyessége szilárd lenne.
Sándor természetesen egy szót sem szólt a többieknek. Volger így is rettegett a futárgyíkoktól. Miért adott volna újabb érvet a kezébe, hogy megszabaduljon az újszülött kölyöktől? Legalább azt tudta már, mikor maradjon csendben. Azóta a szó óta egy nyikkanást sem hallatott.
Ahogy elérték a lépcső alját, Sándor a léghajó hídjával egy szinten találta magát. Fénylámpások izzása sütött át az ablakokon, kirajzolva a két szolgálatban lévő tiszt alakját. A halványzöld derengés azonban nem érte el az árnyékokat az árboctorony belsejében.
A Leviatán őrei vigyázzban álltak a léghajó ajtónyílásaiban. A földi személyzet piros fezben sorakozott fel velük szemben, a két csoport gyanakodva méregette egymást. A többi oszmán a leszállópálya kapujánál volt, hogy szemmel tartsa a tüntetőket.
A kikötőárboc alját senki nem őrizte.
Felkelt a hold, kövér kifli az égen, a torony pedig hosszú árnyékot vetett nyugatra, el a várostól és a tömegtől. Volger ennek a keskeny, sötét ujjnak a mentén vezette a többieket egy üres kerítésszakasz felé a pálya szélén.
Sándor azon tűnődött, vajon mi történne, ha most észrevennék őket. A Leviatán legénységének oszmán földön nem volt hatalma. De nem hitte, hogy a darwinisták hagynák, hogy egyedüli mérnökeik harc nélkül meglógjanak. És ha már itt tartunk, az oszmánok sem vennék jó néven, hogy külföldiek járkálnak engedély nélkül a leszállópályán. Mindent összevetve, jobb észrevétlennek maradni.
Az újszülött kölyök váratlanul hátsó lábaira emelkedett, füleit visszafordította a hajó felé. Sándor megtorpant, és fülelt. Egy parancsnoki síp távoli sivítását hallotta meg.
– Volger, azt hiszem, ők…
Egy hidrogénszaglász üvöltése hasított az éjszakába. A hang a hajtóműgondola közeléből eredt – valaki megtalálta a megkötözött, kipeckelt szájú Mr. Hirstöt.
– Mozgás! – suttogta Volger. – Még fél kilométerre vagyunk a kerítéstől. Előbb átvizsgálják a hajót, és csak aztán néznek körül kint.
Sándor futásnak eredt, még a gondolatba is beleremegett, miféle állatokat küldhetnek utánuk a darwinisták. A hatlábú szaglászkutyákat? A rettenetes fléchette-denevéreket? Vagy a hajó fedélzetén még ezeknél szörnyűbb teremtmények is akadnak?
A riadó végigterjedt a hátuk mögötti hosszú, sötét sziluetten, és a gondola fényei halványzöld helyett ragyogó fehérben villantak fel. Sándor vállán a teremtmény halkan utánozta a riadó hangját, a kutyák ugatását és vonítását, a kiáltozásokat és a parancsnoki sípok fütyülését.
– Nem hiszem, hogy ez segít – mormolta neki a herceg.
– Segít – ismételte a lény halkan.
Egy perccel később vakító reflektor fénye csapott elő a hajó gerincéről. Először a leszállópálya kapujára mutatott, majd lassan fordulni kezdett, akár egy világítótorony a sötét tengeren. Ennyit arról, hogy a darwinisták hagyják őket elmenekülni.
– Maguk négyen menjenek előre – mondta Klopp vöröslő arccal. – Nem bírok tovább így loholni!
Sándor lassított, és átvette a férfi nehéz szerszámosládáját.
– Ostobaság, Klopp. Ha szétszóródunk, csak annál könnyebben észrevesznek minket.
– Igaza van – mondta Volger. – Maradjunk szorosan együtt!
Sándor hátranézett a válla fölött. A fény feléjük lendült, és úgy futott végig a füvön, akár egy fénylő hullám.
– Le! – suttogta, és mind az öten hasra vágódtak.
A vakító fény elsöpört fölöttük, de nem pihent meg rajtuk – túl magasra célozták. A reflektorkezelők kintről befelé fésülték át a leszállópályát, és először a határait ellenőrizték. Sándor azonban nem hitte, hogy Klopp eléri a kerítést, mielőtt a fény ismét feléjük lendülne.
A kölyök karmai a vállába vájtak, és új hangot dünnyögött a fülébe… verdeső szárnyak hangját.
Sándor visszanézett a hajóra, és szeme kitágult. Sötét felhő forrongott a gondola alatt, ezernyi fekete alak emelkedett a levegőbe. A szárnyak vihara átkavargott a keresőfény sugarán, és acélkarmok csillantak meg.
– Csatasólymok! – lehelte Sándor. A gleccseren látta a német katonákra támadó sólymokat, és éppen tegnap figyelte meg, ahogy egy aeronauta egy bőrszíjjal, akár a borotvát, megfeni az acélkarmokat, melyeket viseltek.
A madarak eltávolodtak a hajótól, és a levegő hamarosan tele volt csapdosó alakokkal.
Sándor előrenézett – a kerítés csupán száz méterre volt. Egy pillanattal később azonban a sólymok körözni kezdtek, szárnyak és csillogó acél förgetege alakult ki fölöttük. Sándor válla megereszkedett, várta a támadást.
– Csak fussanak tovább! – kiáltotta Volger. – Holtan semmi hasznunkat nem veszik.
Sándor rohant, és nagyon remélte, hogy a grófnak igaza van.
Ahogy a kavargó tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett, a reflektor irányt váltott, és a madarak tornádója felé tartott. Pillanatokon belül megérkezett, és úgy szegeződött Sándorra, akár egy hatalmas, vakító szem.
Sándor fülét ismét hidrogénszaglászok vonítása ütötte meg, ezúttal közelebbről. A vállán ülő teremtmény utánozta a hangot.
– A földön jönnek – mondta Sándor.
– Menjen, Bauer! – kiáltotta Volger. – Magánál van a vágó!
Sándor követte az előreiramodó férfit. A leszállópálya pereme már nem volt messze tőlük; a mellettük áradó reflektorfény megcsillant a szögesdrót tekercsein.
Amikor Bauer és Sándor elérték a kerítést, Bauer elővette a harapófogót, és munkához látott. Elcsípte a dróthálót, és lassan utat nyitott rajta keresztül. Az állatok vonítása azonban minden pillanatban erősödött a hátuk mögött. Bauer félig volt még csak kész, amikor a többiek beérték.
– Az erdő erre sűrű – mondta Volger, és a kerítés mögötti sötétségbe mutatott. – Rohanjanak nyugatra, amíg csak bírják, aztán keressenek búvóhelyet!
– És ön? – kérdezte Sándor.
– Hoffman és én addig tartjuk az átjárót, ameddig csak tudjuk.
– Tartják az átjárót? – kérdezte Sándor. – Villáskulcsokkal meg egy vívószablyával? Nem tudja visszaverni azokat a fajzatokat!
– Valóban, de lelassíthatjuk őket. És amint a darwinisták rájönnek, hogy a kezükre került egy gépész és egy tolmács, talán úgy döntenek, nem érdemes a többieket üldözni. Különösen nem oszmán területen.
– Átgondoltuk mi ezt, ifiúr – mondta Klopp zihálva. – Mindez benne volt a tervben!
– Miféle tervben? – kiáltotta Sándor, de senki nem válaszolt neki. – Miért nem avattak be?
– Elnézését kérem, felség. – Volger kardot vont. – De az utóbbi időben kissé megoldódott a nyelve, ha a titkainkról volt szó.
– Krisztus sebeire, Volger! Mártírt akar játszani?
– Ha nem lennének a sarkunkban, én is önnel tartanék. De valakinek fel kell tartóztatnia őket. Hoffman és én lehetőséget kínálunk nekik, hogy a hajójuk tovább repüljön, ameddig nem bánnak velünk túlságosan durván.
– De én nem tehetem… – Sándor nyelt.
– Kész, uram – szólalt meg Bauer.
– Akkor menjenek! – mondta Volger, átadva zsákját a résen átfurakodó Kloppnak. A hidrogénszaglászok és férfiak árnyékát óriásira nagyította a reflektor.
– De Volger… – Sándor ökölbe szorította a kezét. – Ezt nem tudom ön nélkül véghezvinni! Semennyire sem!
– Attól félek, kénytelen lesz. – Volger kardjával tisztelgett. – Isten önnel, Sándor! Tegye büszkévé az apját!
– De az apám halott… ön viszont még nem az.
– Jöjjön, uram! – Bauer megragadta a karját. Sándor megpróbált elhúzódni, de a férfi nagyobb és erősebb volt. Átrángatta Sándort a kerítésen támadt résen; a herceg zubbonyát feltépték a dróttüskék, a vállán ülő teremtmény lelapult és úgy vonított, akár egy vadászó hidrogénszaglász.
Egy pillanattal később már a sötét fák között voltak, Klopp előttük lihegett. Bauer tizedes még mindig magával rángatta Sándort, és halkan mentegetőzött miatta. Az erdő hamarosan elnyelte a harc hangjait, és a reflektor is alig csillogott át a lombok között. A szaglászok üvöltése tompán hallatszott, a csatasólymokat magasabbra kényszerítették a sűrű ágak.
A három menekülő mélyebbre tört a fák közé, amíg mindent el nem nyelt a feketeség. Sándor csak foltokat látott, melyeket a keresőfény égetett bele a látásába. Mögöttük hirtelen elhaltak a hangok.
Volger most már bizonyára alkudozik, Hoffmant és magát ajánlja fel a többiek szabadságáért cserében. A darwinistáknak nem sok választásuk akad. Ha átküzdik magukat a kerítésen, kockáztatják, hogy megölik az utolsó gépészüket és tolmácsukat.
Sándor lassított. Volger gróf terve tökéletesen működött.
Bauer fogása szorosabb lett.
– Kérem, uram! Nem mehetünk vissza!
– Persze, hogy nem. – Sándor lerázta magáról a kezet, és megállt. – De nem szükséges rohannunk, hacsak nem akarjuk, hogy szegény öreg Klopp szívrohamot kapjon.
Klopp nem vitatkozott. Görnyedten, zihálva megtorpant, térdére támaszkodott. Sándor visszanézett arra, amerről jöttek, fülelt, nem hallja-e az üldözőket – de nem. Még egy madár sem suhant az égen.
Végre szabad volt, de soha nem érezte magát ennyire egyedül. Sándor herceg tudta, mit mondott volna az apja. Ideje volt átvenni az irányítást.
– Elhagytunk bármit?
Bauer gyorsan megszámolta a zsákokat.
– A drótnélküli távíró, a szerszámok, az aranyrúd… minden itt van, uram.
– Az arany… – szólalt meg Sándor, és azon töprengett, vajon mennyire lassította le őket az apja vagyona. Szívesen odaadta volna a plusz percekért, amiket Volger önfeláldozása vásárolt a számukra.
De nem volt idő önsajnálatra, vagy arra, hogy azt kívánja: bárcsak másként történtek volna a dolgok.
– És itt van ez is – tette hozzá Klopp, előhúzva egy bőr tekercstartót a zubbonyából. A pápai pecsét egymást keresztező kulcsai jelölték. – Azt mondta, mostantól ön hordja magával.
Sándor a tárgyra nézett. A pápa levele volt benne, mely azt állította, hogy Sándor apja címeinek és birtokainak örököse, nagyapja fivérének, a császárnak a kívánságai ellenére. Egyesek szerint azt is jelenthette, hogy Sándor egyúttal Ausztria–Magyarország trónörököse is. Ezért vadásztak rá a németek – egy napon meglesz a hatalma, hogy véget vessen ennek a háborúnak. Ahogy Sándor ujjai a tok köré zárultak, ráébredt, hogy mindig arra számított, Volger majd biztonságban megőrzi a levelet. Most neki magának kell hordoznia a saját sorsa kulcsát.
Egyik zsebébe csúsztatta a tokot, és begombolta.
– Nagyon jó, Klopp. Vigyem Volger zsákját?
– Nem, ifiúr – zihálta a férfi. – Jól leszek.
Sándor kinyújtotta a kezét.
– Attól félek, ragaszkodnom kell hozzá. Lelassít minket.
Klopp elhallgatott. Máskor ilyenkor szokott a vadgrófra nézni megerősítésért, de többé nem tehette. Átadta a zsákot, és Sándor felmordult, amikor megérezte a súlyát.
Természetesen Volger vitte az aranyat.
A teremtmény utánozta a nyögést, mire Sándor felsóhajtott. Alig egy órája született, és máris fárasztó.
– Remélem, hamar új trükköket tanulsz – morogta, mire a lény csak pislogott.
Bauer felvette a két zsákot.
– Merre, uram?
– Úgy érti, Volger gróf nem avatta be további titkos tervekbe?
Bauer Kloppra nézett, aki vállat vont.
Sándor mély lélegzetet vett. Most minden rajta állt. Nyugatra Európa terült el, mely őrületbe és háborúba süllyedt. Keleten az Oszmán Birodalom nyújtózott hatalmasan és idegenül Ázsia szívébe. A két kontinenst pedig Konstantinápoly ősi városa kötötte össze.
– Egyelőre a fővárosban maradunk. Ruhákat kell vennünk… és talán lovakat. – Sándor elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy az aranyrúddal akár még a saját lépegetőjüket is megvásárolhatják, ha arra szottyan kedvük. A lehetőségek végtelenek voltak. – A városban legalább néhány boltos érti a német nyelvet.
– Nagyon ésszerű – mondta Klopp. – De ma éjjel hol leszünk, ifiúr?
Bauer bólintott, és visszanézett arra, amerről érkeztek. Az erdő csendes volt, de a reflektor még a látóhatáron fénylett.
– Egy órát megyünk nyugatra – mondta Sándor. – Aztán visszakanyarodunk a városhoz. Talán találunk egy barátságos fogadót.
– Fogadót, uram? Nem fognak keresni az oszmánok? – kérdezte Bauer.
Sándor elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem tudják, kit keressenek, hacsak nem árulják el nekik a darwinisták. És nem hiszem, hogy ők elmondanák.
Klopp összevonta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Nem érti? A darwinisták nem akarják, hogy elfogjanak minket. – Amikor Sándor kimondta a szavakat, a gondolatai kitisztultak. – Túl sokat tudunk a Leviatánról… hogyan működnek a motorjai, mi a küldetése. Nem segít nekik, ha oszmán kézre kerülünk.
Klopp lassan bólintott.
– Azt mondhatják, hogy csak Volger és Hoffman próbált megszökni, őket pedig elkapták. Tehát nincs más, akit kereshetnének!
– Pontosan – mondta Sándor. – És mivel a Leviatán hadihajó, holnap el kell hagynia a semleges területet. Miután elmentek, senki nem fogja tudni, hogy mi itt vagyunk.
– Uram, mi a helyzet a németekkel? – kérdezte halkan Bauer. – Látták a viharjárót az Alpokban a Habsburg címerrel, és látták a Leviatánon a motorjainkat. Tudniuk kell, hogy a fedélzeten voltunk, és azt is kitalálják, ki próbált megszökni ma éjjel, még ha az oszmánok nem is jönnek rá.
Sándor káromkodott. Konstantinápolyban nyüzsögtek a német ügynökök, és a ma éjszakai felfordulás nem volt éppen feltűnésmentes.
– Igaza van, Bauer. De kétlem, hogy német ügynökök lapulnának ebben az erdőben. Továbbra is azt mondom, éjszakára szálljunk meg egy fogadóban – egy csendes, kényelmes helyen, ahol aranyforgácsokkal is fizethetünk. Holnap rendes álruhát kerítünk.
A sötétségbe sétált, az irányt a reflektor utolsó villanásai alapján határozta meg. A másik kettő felvette zsákjait, és követte. Nem vitatkoztak, nem ellenkeztek. Sándor átvette az irányítást.