Huszonharmadik fejezet

Ahogy várta, senki nem őrizte a gróf kabinját. Deryn kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Volgert, aki félig kilógott az ablakán, hogy jobban lássa a szultán pompás lépegetőjét. Mielőtt Deryn elhagyta a navigációs kabint, látta a leszállópályán átvágó elefánt formájú gépet. Még a Rettenthetetlennél is nagyobb volt, baldachinja cifra, akár egy hölgy kalapja a derbin.

– Elnézést, uram – szólította meg Volger ülepét –, de látogatója van.

Míg a vadgróf visszahúzódott az ablakból, Deryn végignézett az üres folyosón, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Egy látogató? – kérdezte Volger. – Érdekes!

Az újságíró előlépett, és kinyújtotta a kezét.

– Eddie Malone, a New York World tudósítója.

Volger gróf nem válaszolt, csak tetőtől talpig végigmérte Malone-t.

– Üzenetet hozott Sándortól – mondta Deryn.

Volger arca megfagyott egy pillanatra.

– Sándortól? Hol van?

– Itt, Isztambulban. – Malone előhúzott egy ütött-kopott noteszt. – Elmondta, hogy önt fogva tartják a hajón. Jól bánnak önnel, uram?

– A nyavalyába, Malone! – szisszent fel Deryn. – Nincs időnk arra, hogy interjút készítsen! Nem tudja a maga apró szörnyecskéje végre átadni az üzenetet?

– Sándor azt mondta, bizalmas, és csak a gróf hallhatja.

Deryn mérgesen felnyögött.

– Sándor nem bánná, ha hallanám, amit mondani akar. Igaz, gróf úr?

Volger végtelen undorral nézte a kecskebékát, de biccentett a riporternek.

Malone levette a szörnyecskét a válláról, és letette az asztalra. Megvakarta az állát, és valamiféle kódot kopogott le rajta. – Jól van, Rozsdás. Ismétlés.

A béka Sándor hangján szólalt meg.

– Nem lehetek biztos benne, hogy˙tényleg ön az, gróf, de meg kell bíznom ebben a férfiban. Még mindig Isztambulban vagyunk, ami alighanem elkeseríti önt. De találkoztunk néhány baráttal… ön szövetségeseknek nevezné őket. Majd többet is mesélek róluk, ha szemtől szembe találkozunk.

Deryn összevonta a szemöldökét. Szövetségesek? Miről hadovál Sándor?

– Mr. Malone azt mondja, a Leviatán is még itt tartózkodik – folytatta a szörnyecske. – Ha ön és Hoffman el tudnának szökni, csatlakozhatnának hozzánk! Egy szállodában vagyunk a régi városrészben, úgy hívják, mint az édesanyámat. Addig maradunk, ameddig tudunk.

Volger gróf erre halkan felnyögött, és keze ökölbe szorult.

– Ó, és elnézését kérem, amiért kénytelen volt ezt az istentelen fajzatot meghallgatni. De szükségem van a segítségére, gróf, jobban, mint valaha. Kérem, csatlakozzon hozzánk. Ööö… azt hiszem, üzenet vége. – A kecskebéka elhallgatott.

– Nem bánja, ha felteszek pár kérdést, uram? – kérdezte Malone, készenlétben tartva tollát.

Volger gróf nem válaszolt, csak leroskadt az íróasztal melletti székbe, és gyűlölködve meredt a kecskebékára.

– Gondolom, ez tényleg ő volt?

– Sándornak hallatszott – mondta Deryn. – És a szörnyecskék csak azt tudják elismételni, amit hallottak.

– Akkor miért beszélt angolul? – kérdezte Volger.

– Mert engem meg nem Rosencrantznak hívnak – mondta Eddie Malone. – Nem voltam hajlandó olyan üzenetet elvinni, amit nem értek.

– A kis bolond – mondta halkan a gróf, fejét ingatva. – Most miben mesterkedik?

Eddie Malone összeráncolt homlokkal fölvette a kecskebékát, és visszatette a vállára.

– Nem látszik túlságosan boldognak, hogy üzenetet kapott ettől a fiútól. Ő a jelek szerint nagyra becsüli önt.

– Tudja, hogy miről beszélt? – kérdezte Volger Malone-t. – Kik ezek az új szövetségesek, akiket említett?

A férfi vállat vont. – Óvatos volt ezzel kapcsolatban. Isztambul a titkos társaságok és összeesküvések melegágya. Hat éve forradalom is volt.

– Tehát anarchistákkal szűrte össze a levet? Káprázatos.

– Anarchistákkal? – vonta össze szemöldökét Deryn. – Sándor nem teljesen süsü!

Volger a kecskebéka felé intett.

– Azt hiszem, ez azt bizonyítja, hogy mégis. Csak annyit kellett volna tennie, hogy elhagyja Isztambult, és elrejtőzik valahol.

– Igen, de miért tenné? – kérdezte Deryn. – Ön meg az apja egész életében bezárva tartották, mint egy törpepapagájt a kalitkájában! Most pedig végre szabad. Tényleg azt hitte, hogy Sándor majd keres egy lyukat, ahol meghúzhatja magát?

– A helyzet megkívánta.

– De Sándor nem menekülhet élete végéig! – kiáltotta a lány. – Szövetségesekre van szüksége, mint akiket ezen a hajón szerzett, mielőtt az átkozott háború összekavarta volna a dolgokat. Szüksége van egy helyre, ahová tartozhat. De megmondom kerek perec: örülök, hogy elmenekült az önhöz hasonlók elől, még ha a nyavalyás majomluddita brigádhoz csatlakozott, akkor is! Legalább most a saját útját járja!

Volger gróf egy hosszú pillanatig csak bámult rá, és Deryn ráébredt, hogy a hangja már megint visítássá vékonyult. Ez történt, valahányszor túl sokat gondolt Sándorra: néha pokolian lányos lett tőle.

– Ez a Sándor gyerek egyre érdekesebb – mondta Malone, tolla sercegett a notesz lapjain. – Tudnának még mesélni a hátteréről?

– Nem! – mondta Deryn és Volger egyszerre.

Megszólalt a ballaszt kidobására felszólító jelzés, és Deryn lépteket hallott a folyosóról. Káromkodott – a kapitány gyors fölemelkedést rendelt el. Napnyugta előtt le kell jutniuk a félszigetig, különben az egysége sötétben kísérli meg a vonóköteles ereszkedést.

– Mennünk kell – mondta, és az ajtó felé cibálta Malone-t. – Hamarosan őgrófságáért is jönni fognak, hogy segítsen a motoroknál.

– És mi lesz az interjúmmal?

– Ha elkapják itt, akkor egy nyavalyás hóhérral készíthet interjút! – Deryn kinyitotta az ajtót, kilesett, és várt, amíg a folyosó kiürült.

– Mr. Sharp – szólalt meg mögötte Volger gróf. – Remélem, megérti, hogy ez tovább bonyolítja a dolgokat.

Deryn hátrapillantott.

– Miről hablatyol?

– Csatlakoznom kell Sándorhoz, hogy lebeszéljem erről az őrültségről. Vagyis meg kell szöknöm a hajóról. Hoffmannak és nekem szükségünk lesz az ön segítségére.

– Önnek is elment az esze? – kiáltott fel. – Nem vagyok áruló… legalábbis nem ennyire.

– Talán, de ha nem segít nekünk, kénytelen leszek elárulni az ön kis titkát.

Deryn megdermedt.

– A vívóleckéink során kezdtem el gyanakodni – mondta a gróf hidegen. – Abból, ahogyan áll. A kitörései Sándor védelmében szintén árulkodóak voltak. De valójában az oszlatta el minden kételyemet, amilyen arcot most vágott.

– Nem tudom… mire céloz – mondta. A szavak nevetségesen hangzottak, mintha egy kisfiú próbált volna férfiként szólni.

– Én sem – jegyezte meg Eddie Malone, tolla csak úgy suhant a lapokon. – De ez kezd igencsak érdekes lenni.

– Tehát, ha továbbra is ezen a hajón kíván szolgálatot teljesíteni, Mr. Sharp, akkor azt hiszem, segíteni fog megszökni nekünk. – Kegyetlen mosoly terült el Volger gróf arcán. – Vagy meséljem el az újságíró barátunknak?

Deryn feje kóválygott. Száz rémálomban átélte már ezt a pillanatot, most mégis úgy érte, mint derült égből a ménkő. Ráadásul az átkozott Volger gróftól.

Derynt hirtelen gyűlölet fogta el az összes alattomos, ravasz ember iránt. Ajkába harapott, és erővel rendezte gondolatait. Dylan Sharp kadét volt, kitüntetett tiszt őfelsége légierejének szolgálatában, nem valami szamár, aki elveszti a fejét. Akármit mond is most, később majd kitalálja, hogyan bújjon ki alóla.

– Jól van – vetette oda. – Segítek megszökni.

Volger az ujjaival dobolt.

– Holnap este, mielőtt a Leviatán végleg elhagyja Isztambult.

– Ne aggódjon! Örülök, ha már a távolodó hátát láthatom!

Azzal kirángatta az ajtón Eddie Malone-t.

ì

Három órával később Deryn a Leviatán rakterének nyitott ajtaján bámult ki, hátán súlyos hátizsák, alatta sziklás táj suhant el.

Felsóhajtott. Akár most is kiugorhatnék, kötél nélkül.

Mindegy, hányszor gondolta át a dolgot, minden reménytelen volt, minden elromlott. A gróf rájött a titkára, és ráadásul egy újságíró előtt. Mindjárt megkapja az első parancsnokságát, de a karrierjének gyakorlatilag vége.

– Ne aggódjon, fiam! – szólalt meg mellette a fedélzetmester. – Soha nincs olyan messze, mint amilyennek tűnik.

Bólintott, és azt kívánta, bárcsak valami olyan badarságtól cidrizne, mint a vonóköteles ereszkedés. A gravitációt le lehetett győzni; csak hidrogénre volt szükség hozzá, forró levegőre, vagy egy darab kötélre. Lánynak lenni azonban nyomorúságos, soha véget nem érő küzdelem volt.

– Jól vagyok, Mr. Rigby. Csak alig várom, hogy elkezdjük. – Az emberei felé fordult. – Mi a helyzet önökkel?

A partraszálló egységet alkotó három férfi bátorságot erőltetett az arcára, tekintetük azonban az elsuhanó tájra tapadt. Ahogy a Szfinx közeledett, a léghajó lassított, és belefordult a tenger felől fújó szélbe. A tisztek azonban nem állíthatták meg teljesen anélkül, hogy a szultán és az emberei tisztán lássák a földet maguk alatt.

Kissé pimasz dolog egy nemzet uralkodójának orra előtt kémkedni.

A fedélzetmester az órájára pillantott.

– Azt mondom, húsz másodperc.

– Kötélre kapcsolódni! – Szíve hevesen vert, elűzve a borús gondolatokat. Pokolba Volgerrel és a fenyegetőzéseivel! Bármikor kidobhatja a kabinja ablakán.

A terep most már emelkedni kezdett a hajó alatt, a fák fűcsomóknak és köveknek adták át a helyüket, majd homok következett. Tőle jobbra a Szfinx magasodott, egy ősi, pogány istent ábrázoló szoborként felágaskodó természetes sziklaképződmény.

– Készüljenek fel, fiúk! – kiáltotta. – Három, kettő, egy… – Azzal kiugrott.

A kötél dühösen és magas hangos sziszegett keresztül a karabinerén a tengeri szélben. Hallotta, ahogy a társai körülötte ereszkednek, surrogó pányvák hangja hasított a levegőbe.

A talaj gyorsan közeledett, mire Deryn egy második karabinert is felcsatolt. A súrlódás megduplázódott, és lassított zuhanásán. A sziklák és a fűcsomók azonban még mindig elmosódtak alatta, olyan gyorsan haladt.

Aztán megérezte a lengést. A léghajó egy árnyalatnyit lassított. Kötele előrelendült, majd lassan vissza, így helyzete szinte állandó maradt a lenti talajhoz képest.

– Most! – kiáltotta Deryn, és lecsatolta második karabinerét a kötélről.

Gyorsan zuhant, keményen ért földet a homokon és a laza, lapos köveken, melyek elrepedtek és szétomlottak csizmája alatt. A becsapódásba belerázkódott a gerince, de tovább-botladozott, és sikerült talpon maradnia. A kötél maradéka átsurrogott a karabineren, rácsapott a lány kezére, majd elcikázott a parton a naplementébe.

Ahogy a Leviatán tovalebegett, motorjainak zaja beleolvadt a hullámok morajába. Deryn érezte, hogy borúja ismét ráereszkedik a magányos érzéssel együtt, hogy hátrahagyták.

Megfordult, és három másik alakot számolt meg a földnyelven. Legalább egyik emberét sem húzta be a léghajó a tengerbe.

– Mindenki jól van? – kérdezte.

– Igen, uram! – hallatszott két kiáltás a növekvő homályban, amit halk nyögés követett.

Matthews volt az, tíz yarddal odébb, aki nem állt fel. Deryn odasietett a laza köveken át, és összegömbölyödve talált rá a férfira.

– A bokám, uram – mondta Matthews fogát összeszorítva. – Azt hiszem, kifordult.

– Jól van. Hadd lássam, fel tud-e állni! – Deryn intett a többieknek, majd levetette nehéz hátizsákját. Letérdelt, és ellenőrizte, nem tört-e el az üvegtartály, amelyben a vitriolkagylók lapultak.

Amikor Spencer és Robins aeronauták odaértek, utasította őket, hogy állítsák talpra Matthewst. De amint a férfi súlya a kibicsaklott bokára nehezedett, felkiáltott fájdalmában.

– Tegyék le! – parancsolta Deryn, majd kifújta a levegőt.

A férfi bokája feldagadt. Képtelenség, hogy két mérföldet gyalogoljon a köves félszigeten át, majd vissza.

– Itt kell várnia, Matthews.

– Igenis, uram. De mikor vesznek föl minket?

Deryn habozott. Négyük közül csak ő tudta, pontosan mikor tér vissza a Leviatán a Szfinxhez. Ily módon, ha az embereit el is fogják, az oszmánok nem tudnak csapdát állítani a léghajónak. Ami pedig őt magát illeti, végtére is kitüntetett hős, nem igaz? Az oszmánok belőle sosem szedik ki az igazságot.

– Nem mondhatom meg, Matthews. Csak várjon itt, és vigyázzon, nehogy bárki meglássa. – A férfi arca megrándult fájdalmában, mire hozzátette: – Bízzon bennem, a kapitány nem fog minket itt hagyni.

Letérdeltek, és elosztották hármójuk között a négy csomagot. A víz nagy részét és egy kevés sózott marhahúst Matthewsnál hagyták. Aztán Deryn, Robins és Spencer elindultak a gerinc mentén a szoros felé, hátrahagyva társukat.

Alig néhány perce volt parancsnok, és máris elvesztett egy embert.