Huszadik fejezet

A férfi választ sem várva leült, csettintett a pincérnek, és kávét rendelt.

– Azt mondta, riporter? – morogta Bauer. – Bölcs dolog ez, Fritz?

Sándor bólintott – ez tökéletes lehetőség volt. Végtére is egy külföldi újságíró feladata az, hogy megértse a politikát, a nagyhatalmak manőverezését az Oszmán Birodalomban. Malone-nal biztonságosabb volt csevegni, mint pletykálásra bírni egy németet, akinek feltűnne Sándor arisztokrata akcentusa.

Néhányan a többi asztaltól a riporterre pillantottak, amikor leült, de most senki nem bámulta őket. Konstantinápoly utcáin furcsább látványosságok is akadtak, mint egy koholt béka.

– Nem tudom, mennyit tudok segíteni önnek – mondta Sándor. – Nem régóta vagyunk itt.

– Ne aggódjon! A kérdéseim nem lesznek túl bonyolultak. – A riporter előhúzott egy ütött-kopott noteszt. – Csak kíváncsi vagyok arra, amit mekanzimatnak neveznek itt – az új épületekre, amiket a németek építenek Isztambulban. Azért vannak itt, hogy valamin dolgozzanak?

Sándor köhintett. A férfi feltételezte, hogy németek. Valószínűleg nem tudta volna megkülönböztetni az osztrák akcentust a saját kecskebékája brekegésétől sem. De nem volt értelme helyreigazítani. – Nem építkezéssel foglalkozunk, Mr. Malone. Jelenleg csak utazgatunk. Megnézzük a látványosságokat.

Malone végigmérte Sándort, és tekintete megpihent a széken pihenő fezen.

– Látom, már be is vásároltak. Különös. Hadköteles korú férfiak, akik háborús időben nyaralnak!

Sándor elfojtott egy káromkodást. Mindig reménytelenül rosszul hazudott, de képtelenség volt turistát játszani, amikor Európában minden férfi jelentkezett a seregbe. Malone valószínűleg dezertőröknek vagy kémeknek nézte őket.

Persze valamennyi titokzatosság még hasznos is lehet.

– Mondjuk így, nem szükséges tudnia a nevünket. – Sándor a fényképezőgép felé intett. – És kérem, ne fényképezzen!

– Nem gond. Isztambul tele van névtelen emberekkel. – A férfi felnyúlt, és megvakarta a kecskebéka állát. – Gondolom, az expresszel jöttek?

Sándor bólintott. Az Orient expressz Münchenből egyenesen Konstantinápolyig közlekedett, és azt aligha vallhatta be, hogy léghajóval érkeztek.

– Bizonyára zsúfolt volt a sok új munkás miatt.

– A vonat talán zsúfolt volt, de saját kabinunk volt. – Alighogy kiejtette a szavakat, Sándor ismét átkozni kezdte magát. Miért kellett mindig egyértelművé tennie, hogy gazdag?

– Vagyis nem beszélt senkivel, aki azon a drótnélküli adótornyon dolgozna?

– Drótnélküli adótorony? – kérdezte Sándor.

– Igen. Amit önök németek a nyugati sziklákon építenek. Azt mondják, különleges megbízás a szultán részéről. Hatalmas – saját generátora is van!

Sándor Bauerre pillantott, és kíváncsi volt, vajon mennyire tudja követni a férfi a beszélgetést azzal az angollal, amit a Leviatán fedélzetén szedett föl. Egy nagy drótnélküli adótoronynak talán szüksége lehet egy saját generátorra, de egy Tesla-ágyúnak nemkülönben.

– Attól tartok, erről nem tudunk semmit – mondta Sándor. – Még csak két napja vagyunk Konstantinápolyban.

Malone éles pillantást vetett rá, szemében valami csillant, mintha Sándor finom, de szellemes viccet mondott volna.

– Látom, hogy még nem elég ideje, hogy Isztambulnak nevezzék.

Sándornak eszébe jutott, hogy Dr. Barlow azt mondta, a helyiek más néven emlegetik a várost, de a szálloda személyzete nem bánta.

– Akárhogy hívják is a várost, még nem sokat láttunk belőle.

– Tehát még nem voltak a dokkoknál, hogy megnézzék a szultán új hadihajóit?

– Új hadihajók?

– Két páncélos csatahajó, melyeket épp most adtak át a németek az oszmánoknak. – Malone szeme összeszűkült. – Nem látták őket? Elég feltűnőek.

Sándor összeszedte magát annyira, hogy megrázza a fejét.

– Nem, még egyáltalán nem jártunk a kikötőben.

– Még nem voltak a kikötőben? Ez egy félsziget, mint tudja. Az Orient expressz nem a víz mellett megy végig?

– Azt hiszem – mondta mereven Sándor. – De meglehetősen fáradtak voltunk, amikor megérkeztünk, és sötét éjszaka volt.

A férfi ismét mintha mulatott volna – ez reménytelen volt. Malone most biztos azt fogja mondani, hogy telihold volt, vagy az Orient expressz soha nem érkezik meg éjjel. De mit számít? Amúgy sem hitte el Sándor egyetlen szavát sem. Talán ideje témát váltani.

– Különös itt látni azt a teremtményt – mutatott Sándor a kecskebékára. – Nem tudtam, hogy az oszmánok beengedik az országukba a darwinista förmedvényeket.

– Ó, csak tudni kell, kit kell lefizetni. – A férfi nevetett. – És soha nem mennék sehova Rozsdás nélkül. Sokkal jobb a memóriája, mint az enyém.

Sándor szeme kerekre tágult.

– Emlékszik… dolgokra?

– Persze. Látott valaha futárgyíkot?

– Hallottam róluk.

– Nos, Rozsdás közeli rokonuk. Kivéve, hogy neki több a sütnivalója, de kevesebb a futkosnivalója. – A férfi megveregette a kecskebéka fejét, mire a gombszemek pislantottak. – Egyórányi beszélgetést is képes megjegyezni, és szóról szóra vissza tudja mondani.

Sándor összevonta a szemöldökét, és arra gondolt, vajon a szállodában hagyott kölyök nem szintén valamiféle felvevőfajzat-e.

– Ez az állat azt is megjegyzi épp, amit mondunk?

A riporter vállat vont.

– Nem mintha mondtak volna bármit is.

– Mint már említettem, nemrég érkeztünk.

– Nos, legalább az ön angolja jólesik a fülnek. – A férfi ismét nevetett. – Mintha csak miattam gyakorolt volna.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondja – jegyezte meg Sándor. Az elmúlt két hétben természetesen többször beszélt angolul, mint németül. – Önnek meg jó füle van. Nem bánja, ha én kérdezek öntől?

– Csak nyugodtan. Miért is ne? – Az újságíró megnyalta tollát.

– Mit gondol, az oszmánok csatlakoznak a barkácsokhoz ebben a háborúban?

Malone ismét vállat vont.

– Kétlem, hogy a németeket érdekelné, akár így lesz, akár nem. Ők hosszú távra terveznek. Le akarják győzni a darwinistákat Európában, aztán elterjeszkedni az egész világon. Már el is kezdték Bagdadig meghosszabbítani az expresszt.

Sándor korábban hallotta az apjától ugyanezt, hogy az Orient expresszt azért építették, hogy a Közel-Keletre, majd aztán Ázsia szívére is kiterjesszék a barkács befolyást.

Malone felmutatott a Sándor mögött függő propagandaplakátra.

– Most már csak annyit akarnak, hogy az oszmánok zárják le a Dardanellákat, hogy az oroszok ne tudjanak élelmet behajózni délről.

– Könnyebb kiéheztetni az ellenséget, mint megküzdeni vele – mondta Sándor. – De képesek az oszmánok megtartani a szorost a brit tengerészet ellen?

– A felszíni hajók nem juthatnak túl az aknákon és az ágyún, és hálóik vannak a krakenek távoltartására. Vagyis nem marad más, csak a léghajók, és az oszmánok talán azokból is szereznek egyet.

– Tessék?

Malone arca felderült.

– Ezt okvetlenül látniuk kell. A Leviatán, az egyik óriási hidrogénfújó itt van Isztambulban.

– Még mindig… úgy értem, egy brit léghajó itt? Ez nem különös most, hogy háború van?

– De bizony az. És ami még furcsább, a britek oda akarják adni a szultánnak! – Malone megcsóválta a fejét. – Úgy tűnik, a britek nem hagynák annyiban, hogy a németek két csatahajót ajándékoztak az oszmánoknak, és rá akarnak tromfolni. Holnap maga a szultán megy vele sétarepülésre néhány újságíróval együtt, mint amilyen én is vagyok.

Sándor alig jutott szóhoz a döbbenettől. Képtelenség, hogy a Leviatánt barkács hatalom kezére adják. De ha a léghajó még nem repült el, akkor Volger gróf még Isztambulban van.

– Ön is elmegy erre a… sétarepülésre?

Malone arca ragyogott.

– A világ minden kincséért sem szalasztanám el! Az Egyesült Államokban is vannak hidrogénfújóink, de azok fele ekkorák sincsenek. Csak figyeljék holnap az eget, és majd meglátják, mire gondolok!

Sándor fürkészőn nézte a férfit. Ha igaza van a Leviatánnal kapcsolatban, Volgernek még egy lehetősége adódhat a szökésre. Persze Volger azt hiszi, hogy Sándor és a többiek már rég bevették magukat a vad vidékre.

Őrültség volt megbízni ebben a különös amerikaiban, de Sándornak muszáj volt kockáztatnia. – Talán meg tudna tenni nekem valamit – mondta halkan. – Van egy üzenet, amit szeretném, ha eljuttatna a hajóra.

Malone szemöldöke felszaladt.

– Érdekesnek hangzik.

– De nem írhatja meg az újságjában.

– Ezt nem ígérhetem. De ne feledje, a lapom székhelye New Yorkban van, és postacséreket használok a cikkeim leadására. Bármit írok, négy napba telik, mire eljut New Yorkba, és még egy nap vagy több, mire a hírek visszajutnak ide. Érti, mire gondolok?

Sándor bólintott. Ha Volger tényleg el tudna szökni, öt nap bőven elegendő lenne, hogy eltűnjenek.

– Jól van. – Sándor mély levegőt vett. – Van egy férfi a Leviatán fedélzetén, egy fogoly.

Malone fürgén körmölő tolla megállt.

– Felteszem, egy német fickó?

– Nem, osztrák. A neve…

Sándor hangja elhalt – a gázlámpák hirtelen kihunytak körülöttük, és a teremre sötétség borult.

– Mi történik? – sziszegte Bauer.

Malone fölemelte a kezét.

– Ne aggódjanak! Ez csak egy árnyjáték.

A kávézó elhallgatott, és a hátsó fal hamarosan kivilágosodott. Sándor ekkor jött rá, hogy nem is fal, hanem vékony papír, melyet a mögötte égő erős gázlámpák világítanak meg.

Sötét alakok élesedtek ki a papírfalon, szörnyeket és embereket formáló árnyak.

Sándor elámult. Egyik prágai nagynénje indonéz árnybábokat gyűjtött, mozgatható kezekkel-lábakkal ellátott bőr szerkezeteket, melyek úgy néztek ki, mintha csak zsinórok helyett pálcákkal mozgatott marionettek lennének. Itt az árnyékok azonban tökéletes gépi mintázatban táncoltak. Barkács bábuk voltak, melyeket nem kezek, hanem a fal mögött elrejtett gépezetek mozgattak. A rejtőzködő színészek mintha törökül beszéltek volna, de a történetet könnyű volt követni. A papírfal aljában hullámok emelkedtek és süllyedtek, közöttük egy tengeri teremtmény úszott, egy csapkodó csápokkal és hatalmas fogakkal ellátott darwinista szörnyeteg. Megközelített egy hajót, fedélzetén két beszélgető férfival, akik mit sem sejtettek a közelgő krakenről. Sándor az ismeretlen szavak közül kihallotta Churchill nevét.

A lény váratlanul kiszökkent a vízből, felkapta az egyik férfit, és a vízbe rántotta. A másik férfi furcsamód csak nevetett…

Amikor valaki megszorította Sándor karját, összerezzent. Bauer volt, aki két német katona felé biccentett – éppen átvágtak a kávéházon. Asztaltól asztalig haladtak, és egy kezükben tartott fényképpel vetették össze az arcokat.

– Mennünk kell, Fritz – suttogta Bauer.

– Valaki mást keresnek – mondta határozottan Sándor. Őróla soha nem készült fénykép.

Malone-nak feltűntek ideges pillantásaik, és megfordult, hogy a német katonákra nézzen. Előrehajolva odasúgta:

– Ha most dolguk van, talán találkozhatnánk holnap. Délben, a Kék mecset kapujánál?

Sándor épp magyarázni kezdte volna, hogy nem kell távozniuk, ám ekkor az egyik katona megtorpant. Lenézett a fényképre, majd Sándorra.

– Lehetetlen! – suttogta Sándor. Aztán rádöbbent, hogy a katona nem is őt nézi.

Hanem Bauert.