Tizennegyedik fejezet

– Hát itt van végre! – szólította meg Volger gróf a hajtóműgondola támasztógerendájának takarásából. – Már majdnem letettünk önről.

Sándor végigmászott a keresztköteleken, közben érezte, ahogy a teremtmény a zubbonyában motoz. Megint megfeszítette karmait, és mintha apró tűk szúrtak volna a herceg bőrébe.

– Volt egy kis… gondom.

– Meglátta bárki felségedet?

Sándor vállat vont. – Néhány aeronauta. De nem kérdezték, hová tartok. Nagyon meggyőzően játssza az elromlott motor szvitet, Klopp maestro.

A gondolában a gépmester tisztelgett, arcán széles mosoly ült. Mellette a felettébb mérges Mr. Hirst ült betömött szájjal, az irányítópulthoz kötözve.

– Ideje indulnunk – mondta Volger. – Remélem, mindannyiuk készen áll a harcra, ha arra kerülne sor.

Bauer és Hoffman szerszámokat szorongattak, Volger pedig szablyáját viselte derékszíján. Sándor azonban aligha forgathatott kést a kabátjában megbúvó teremtménnyel. Most kellett beszélnie róla, nem a menekülés kellős közepén.

– Még mindig itt van a kis gondom kérdése.

Volger a homlokát ráncolta.

– Miről beszél? Mi történt?

– Ahogy távoztam, Dr. Barlow egyik tojása kikelt. Valamiféle lény bújt ki belőle. Meglehetősen hangos volt. Amikor megpróbáltam távozni, visítani kezdett, mint egy újszülött csecsemő. Attól féltem, felveri az egész hajót!

Volger bólintott.

– Tehát meg kellett fojtania. Rendkívül kellemetlen, biztos vagyok benne. De reggelig nem találják meg a tetemét, és addigra már bottal üthetik a nyomunkat.

Sándor pislogott.

– Megszabadult tőle, Sándor, vagy nem?

– Ami azt illeti, ez a lehetőség fel sem merült bennem. – Zubbonyában megmozdult a teremtmény, és Sándor arca megrándult.

Volger a kardja markolatára tette a kezét, és felszisszent. – Mi az ördög van a kabátja alatt?

– Biztosíthatom róla, hogy sejtelmem sincs. – Sándor megköszörülte a torkát. – De tökéletesen jól nevelt, amíg valaki nem kísérli meg magára hagyni.

– Magával hozta? – Volger közelebb hajolt. – Ha elkerülte volna a figyelmét, felség, éppen megpróbálunk megszökni a darwinistáktól. Ha önnél van valamelyik elfajzott teremtményük, legyen szíves kihajítani a fedélzetről!

Sándor szorosabban markolta a keresztköteleket.

– Semmi esetre sem, gróf. Már csak azért sem, mert az állat meglehetősen nagy zajt csapna lefelé.

Volger halkan felnyögött, ökle elernyedt. – Jól van akkor. Gondolom, ha harcra kerül sor, túszként használhatjuk.

Sándor bólintott, és kigombolta zubbonyát. A lény kidugta a fejét.

Volger megborzongva fordult el.

– Csak gondoskodjon róla, hogy csendben maradjon, különben én hallgattatom el! Csak ön után, felség.

Sándor elindult az orr felé, a többiek némán követték. Valamivel a hajó dereka fölött kúsztak végig a keresztköteleken, melyek megereszkedtek az öt férfi és nehéz zsákjaik súlya alatt. Lassan haladtak, és szegény, öreg Klopp halálra vált arcot vágott, de legalább a gerincről senki nem láthatta meg őket. Amikor a kölyök mocorogni kezdett, Sándor teljesen kigombolta zubbonyát. Az állat kimászott a vállára, és hatalmas szemét összehúzta a szélben.

– Csak légy óvatos! – suttogta a fiú. – És maradj csendben!

A teremtmény unott képpel fordult felé, mintha Sándor valami szörnyen nyilvánvalót mondott volna.

Hamarosan mindenütt ott voltak a rettenetes fléchette-denevérek.

Teljesen beborították a léghajó orrát, nyüzsgő, halkan csettegő, kis fekete alakok masszájaként. Dylan egyszer elmagyarázta Sándornak, hogy a kattogások visszhangokat keltenek, és ezáltal „látnak” a sötétben. Szemük is volt – ezer pár gombszem követte Sándort várakozásteljesen. Akármilyen óvatosan mozgott, a denevérek felrebbentek előtte. Mintha egy ösvényre leszállt galambrajon akart volna átvergődni.

– Miért néznek ilyen mereven? – súgta Klopp.

– Azt hiszik, azért jöttünk, hogy megetessük őket – mondta Sándor. – Dylan mindig éjjel eteti meg a denevéreket.

– Úgy érti, éhesek? – kérdezte Klopp, arca csillogott a verejtéktől a holdfényben.

– Nincs ok az aggodalomra. Csak fügét esznek – mondta Sándor, és hallgatott a fémtüskékről.

– Ezt örömmel ha… – kezdte Klopp, ám ekkor egy denevér röppent fel előtte. Ahogy elsüvített az arca előtt, a gépmester csizmája lecsúszott a keresztkötélről.

Klopp egy pillanat múlva már lefékezett, keze kifehéredve szorongatta a köteleket, ám megtermett teste a léghajó membránjának csapódott, amely minden irányban felpuffadt körülöttük. Denevérek rebbentek fel, csettegésük visításba csapott át.

Sándor megragadta Klopp csuklóját, miközben a férfi igyekezett lábával visszatalálni a keresztkötélre. Egy pillanattal később már biztonságban volt, ám a zavar továbbgyűrűzött, denevérek csapongtak kifelé, mintha egy sötét tóba valaki követ hajított volna.

Nekünk annyi, gondolta Sándor.

Vállán felegyenesedett az állat, karmai fájdalmasan a vállába vájtak. Halk, kattanó hang hagyta el torkát – mint amilyet a denevérek adtak ki egy pillanattal korábban.

– Hallgattassa el azt a fajzatot… – sziszegett Volger, de Sándor csendre intette.

Körülöttük lecsendesedtek a denevérek. A rikoltások elhalkultak, a fekete formák szőnyege visszatelepedett a léghajó bőrére.

A teremtmény elhallgatott, és ismét Sándorra meresztette nagy szemét.

Ő visszabámult. Ez a lény, akármi legyen is, az imént lecsitította a fléchette-denevéreket?

Talán… csak véletlen. Valamiféle utánzó lehet, mint a futárgyíkok. Mégsem volt szüksége idomításra, dajkálásra. Talán minden újszülött darwinista teremtmény ilyen.

– Gyerünk! – suttogta Volger, és Sándor engedelmeskedett.

*

A kikötőárboc előttük magasodott, de Sándor azon kapta magát, hogy lefelé bámul. A ködös sötétségben a talaj ezer kilométerre lévőnek tűnt.

– Elég erős az a kötél? – kérdezte Hoffmant.

A férfi letérdelt, hogy kitapogassa a pányvát, mely az árbocig feszült, talán harminc méter hosszan. Túl vékonynak látszott, hogy egy férfit megtartson, bár a darwinisták koholt anyagai mindig erősebbek voltak annál, amit a látszat mutatott.

– Az alapján, amit láttam, uram, a nehezebb kötelek mind a lenti gondolához kapcsolódnak. De valószínűleg ez is ugyanazt a feladatot látja el. Nem sok haszna lenne, ha nem bírná el egy ember súlyát.

– Gondolom – mondta Sándor. Ő tudott volna egyéb teremtményeket is mondani, amelyek használhatták volna a kötelet. Talán azért feszítették ki, hogy futárgyíkokat küldjenek át rajta, vagy a csatasólymoknak pihenőhelyül.

Hoffman lerázott a válláról egy kötéltekercset.

– Ez a kötél elbír kettőnket a felszerelésünkkel együtt. Át kell küldenünk valakit az egyik végével.

– Megyek – ajánlkozott Sándor.

– Nem az ön sérülésével, ifiúr – mondta Klopp.

– Én vagyok a legkönnyebb. – Sándor kinyújtotta a kezét. – Adja ide a kötelet!

Klopp Volgerre nézett, aki bólintott.

– Kösse a dereka köré, hogy ne ölje meg magát!

Sándor felvonta a szemöldökét, kissé meglepte, hogy Volger előreengedte.

A vadgróf olvasott az arckifejezéséből, és elmosolyodott.

– Ha ez a kötél elszakad, valamennyien itt ragadunk, ezért aligha számít, ki megy elsőként. És végtére is ön a legkönnyebb.

– Tehát a vakmerőségem a helyes stratégiához vezetett, gróf?

– Napjában kétszer még egy álló óra is helyesen mutatja az időt.

Sándor nem válaszolt, de vállán a teremtmény felborzolta szőrét, mintha megérezte volna a bosszúságát.

Klopp kuncogva letérdelt, és Sándor derekára kötötte a kötelet. Hamarosan sikerült rögzítenie, a másik végét pedig Bauer, Hoffman és Klopp fogták sorban.

– Rajta! – mondta Volger.

Sándor bólintott, és elfordult, lesétált a légbestia fejének lejtőjén. A többiek lassan kiengedték a kötelet, amit enyhe húzás jelzett a derekán. Arra emlékeztette Sándort, amikor tízéves volt, és az apja hagyta, hogy kihajoljon a kastély mellvédjéről, s közben szilárdan tartotta a derékszíjánál fogva. Persze akkoriban sokkal nagyobb biztonságban érezte magát.

A vékony kötél előrefutva eltűnt a kikötőárboc sötét támaszgerendái között. Sándor két kézzel a pányvára fogott.

– Remélem, nem félsz a magasban, szörnyecske!

Az újszülött teremtmény csak ránézett és pislogott.

– Jól van akkor – mondta Sándor, és lelépett a semmibe.

Egy pillanatig csak a kezével kapaszkodott, majd fellendítette lábát, hogy a kötél köré fonja. Noha az állat karmai a vállába mélyedtek, hangot nem adott ki.

Egy jó volt abban, hogy így, arccal felfelé lógott – nem látta a lenti, sötét talajt, csak a kötelet markoló kezét és a csillagokat odafönt. Kezeit egymás után rakosgatva távolodott a léghajótól, és miközben haladt, a kötél belevágott térdhajlatába.

Félúton járt, de már nehezen kapott levegőt. Sérült bordája lüktetni kezdett, már alig érezte a kezét. Az éjszakai levegő lehűtötte homlokán a verítéket. Ahogy elaraszolt a léghajótól, a derekáról lógó kötél egyre hosszabb és nehezebb lett.

Képzeletében a pányva elpattant, vagy az ujjai csúsztak meg. Egyetlen, szörnyű pillanatig zuhanna, de a derekára kötött kötél visszalendítené a léghajó felé, és az orrába ütközne – talán elég keményen ahhoz, hogy a bálna felébredjen és méltatlankodjon.

A kikötőárboc egyre közelebb látszott, de a kábel sajgó kezében most már enyhén felfelé tartott, és még nehezebb volt mászni. A teremtmény halkan nyögdécselni kezdett, a torony támasztógerendái között játszó szelet utánozva.

Sándor összeszorította a fogát, és felhúzódzkodott az utolsó néhány méteren, mit sem törődve égő izmaival. Most az egyszer hálás volt Volger kegyetlen vívóleckéiért az elmúlt években.

Végül elérhető közelségbe került az egyik fémrúd, és Sándor átkulcsolta karjával. Egy pillanatig csak lógott zihálva, majd felhúzódzkodott az árboc hideg acéljára.

Reszkető ujjakkal leoldozta a vastag kötelet a derekáról, és a gerendához kötözte. Most, hogy egészen a léghajó fejéig húzódott, a pányva tonnás súlyúnak érződött. Hogyan bírta idáig elvinni?

Sándor hanyatt feküdt, és nézte, ahogy a többiek az átkeléshez készülődnek, elosztják egymás között a szerszámokkal és fegyverekkel teli tarisznyákat.

Különös volt a Leviatánt szemből látni. Sándor jelentéktelennek érezte magát előtte, mint valami parány, amelyet a bálna éppen lenyelni készül. A léghajó mögött húzódó sötétség azonban még hatalmasabb volt. A leszállópálya kapujánál tüntetők tüzei pettyezték, és azok mögött a város fényei ragyogtak.

– Konstantinápoly – mondta halkan.

– Mmm, Konstantinápoly – ismételte a lény.