Hetedik fejezet

– Hallja? – kérdezte Bauer tizedes.

Sándor megtörölte kezét egy olajos rongyban, és fülelt. A levegő reszketett egy életre kelő, kezdetben köpködő, majd halk, kitartó morajlással zúgó motor távoli zajától.

A fogaskerekek kuszaságára bámult maga előtt, és azt mondta az embereinek:

– Hárman egy ellen, és mégis Klopp motorja indult be elsőként!

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram – tárta szét Bauer gépolajtól fekete kezeit –, de ön meg én nem vagyunk nagy segítség.

Hoffman mester a tüzér vállára csapott, és nagyot kacagott.

– Egy szép napon még gépészt faragok belőled, Bauer. A reménytelen eset az ott. – Mr. Hirstre pillantott, aki mogorván nézte őket a hajtóműgondola támasztórúdjáról, keze makulátlan tiszta volt.

– Miről van szó? – kérdezte a férfi.

Sándor angolra váltott.

– Semmi, Mr. Hirst. Csak úgy halljuk, Klopp megelőzött minket.

– Úgy tűnik – mondta a férfi, és ismét csendbe burkolózott.

Késő délután volt, kevesebb mint negyvennyolc óra telt el a szerencsétlen találkozás óta a Breslauval és a Goebennel. Sándort, Hoffmant és Bauert meg Hirstet a jobb oldali gondolába vezényelték, míg Klopp mester a bal oldalon volt fegyveres őrizet mellett, és Volger gróf tolmácsolt a számára. A légpisztolyos incidens miatt az a döntés született, hogy Klopp és Mr. Hirst többé nem szolgálhat ugyanabban a gondolában. Sándor mellé nem rendeltek ki őrt, de gyanította, hogy ez csak a sérült mellkasára tekert kötések miatt van. Valahányszor fölemelt egy villáskulcsot, eltorzult az arca a fájdalomtól.

De legalább senki nem került a hajózárkába. Dr. Barlow állta a szavát, és rábírta a kapitányt, gondolkozzon ésszerűen: Klopp segítsége nélkül a léghajót elsodornák a szelek. Vagy ami még rosszabb, a hatalmas légbestia a saját feje után menne velük együtt.

A kapitány jóindulatának feltételei is voltak. A négy osztráknak a Leviatán fedélzetén kell maradnia, amíg a darwinisták teljesen meg nem értik új hajtóműveik működését, bármennyi időbe telik is ez.

Sándor úgy sejtette, így nem fognak Konstantinápolyban kiszállni.

Fél órával később a jobb oldali hajtómű is életre kelt. Füst ömlött ki a kipufogócsöveken, Hoffman mester visszakapcsolta a fogaskerekeket, és a propeller pörögni kezdett. Sándor behunyta szemét, elveszett a dugattyúk ütemes dübörgésében. A szabadság talán nincs közel, de a léghajó legalább ismét egész volt.

– Jól érzi magát, uram? – kérdezte Bauer.

Sándor nagyot szippantott a tengeri levegőből.

– Csak örülök, hogy végre úton vagyunk.

– Jó érzés, hogy megint motor dorombol a talpunk alatt, igaz? – Hoffman Mr. Hirst felé biccentett. – És talán a mi savanyú képű barátunk is eltanult egy-két fortélyt.

– Reménykedjünk benne – mosolygott Sándor. Bauer és Hoffman a csata óta görbe szemmel néztek a Leviatán főgépészére. Végtére is ők ketten azóta Sándor mellett álltak, hogy a szülei meghaltak azon az iszonyú éjszakán, és lemondtak életpályájukról, hogy megvédhessék őt. Nem repestek, amikor Mr. Hirst rálőtt a hercegre és Klopp mesterre, lázadás ide vagy oda.

Hamarosan egyszerre működött a két motor, a Leviatán pedig ismét észak felé fordult. A víz felszíne egyre sebesebben suhant el alattuk, mígnem a léghajó maga mögött hagyta éhes sirálykíséretét és a kíváncsi delfineket.

Sándor úgy vélte, az áramló levegőnek még a zamata is jobb. A légbestia a nap nagyobbik részében csak sodródott, a szél iramához és irányához igazodva, és mindent halálos nyugalommal burkolt be. Most azonban, hogy ismét dolgoztak a motorok, a sós levegő élesen, elevenen csípte a fiú arcát, és elhajtotta a bebörtönzöttség érzését.

– Az egyik beszélő szörny – mondta Bauer homlokráncolva.

Sándor megfordult, megpillantott egy futárgyíkot a légbestia bőrén, és sóhajtott. Bizonyára Dr. Barlow küldi ismét tojásokat felügyelni.

Amikor azonban a gyík kinyitotta a száját, a csónakmester hangján szólalt meg.

– A kapitány a parancsnoki hídon óhajtja látni önt, mihelyst önnek alkalmas.

Bauer és Hoffman Sándorra néztek, mert felismerték az angol „kapitány” szót.

– Látni akar, amikor nekem legkorábban alkalmas – fordította le, mire Bauer felhorkant. Repedt bordával sohasem alkalmas lemászni a főgondolába.

Sándor azonban mosolyogva törölte le kezéről a gépolajat. Ez volt az első alkalom, hogy bármelyiküket is a hídra invitálták. Azóta érdekelte, hogyan irányítják a tisztek a léghajó emberekből, koholt állatokból és gépekből álló rendszerét, hogy a fedélzetre tette a lábát. Vajon olyan volt, mint egy német szárazföldi csatahajó, ahol a híd legénysége közvetlenül irányította a hajtóműveket és ágyúkat? Vagy mint egy tengeri hajó, ahol a parancsokat a fűtőkhöz és a fegyverállásokhoz továbbítják?

Sándor Mr. Hirsthöz fordult.

– Önre hagyom a motort, uram.

A férfi kissé mereven bólintott. Nem kért bocsánatot, amiért meglőtte Sándort, és egyik tiszt sem ismerte be, hogy Klopp megmentette a hajót. De amikor reggel munkához láttak, Hirst kifordította a zsebeit, mutatván, hogy már nincs nála pisztoly. Legalább ennyi történt.

*

Sándor a gondola főlépcsőjénél találkozott a rá várakozó Volgerrel.

Különös volt a gróf lovaglóruháját olajfoltosan, haját propeller által összeborzoltan látni. Tulajdonképpen a csata óta nem látta. Sándor szabadulása után minden áldott percet a hajtóműveknél töltöttek javítással.

– Á, felség! – szólalt meg a vadgróf, és kelletlenül meghajolt. – Kíváncsi voltam, önt is elhívták-e.

– Oda megyek, ahová a gyíkok küldenek.

Volger nem mosolygott, csak megfordult és elindult lefelé a lépcsőn. – Rémes teremtmények. A kapitánynak fontos hírei lehetnek, ha hagyja, hogy megtekintsük végre a parancsnoki hidat.

– Talán köszönetet akar mondani nekünk.

– Úgy gyanítom, ennél kellemetlenebb mondanivalója van – mondta Volger. – Valami, amit nem akart elmondani, csak miután ismét üzembe helyeztük a motorjait.

Sándor összevonta szemöldökét. A vadgróf, mint rendesen, most is ésszerűen érvelt, noha érezhető volt rajta a bizalmatlanság. A Leviatán istentelen fajzatai közti élet nem javított hozzáállásán.

– Nem bízik a darwinistákban, igaz? – kérdezte Sándor.

– Önnek sem kéne. – Volger megtorpant, és mindkét irányban végignézett a folyosón. Várt, amíg két aeronauta elhaladt mellettük, majd lejjebb húzta a lépcsőn Sándort. Egy pillanattal később már a gondola legalsó szintjén voltak egy sötét folyosón, amelyet csak a hajó fényférgei világítottak meg.

– A hajó raktárjai csaknem teljesen üresek – mondta halkan Volger. – Már nem is őrzik.

Sándor elmosolyodott.

– Körbeszaglászott, igaz?

– Amikor éppen nem a fogaskerekeket bütykölöm, mint egy közönséges gépész. De nem beszélhetünk sokáig. Egyszer már rajtakaptak itt.

– Tehát mit gondol az üzenetemről? – kérdezte Sándor. – Azok a csatahajók Konstantinápolyba tartanak, nem?

– Elmondta nekik, kicsoda – olvasta a fejére Volger gróf.

Sándor megdermedt, amíg fel nem fogta a szavakat. Aztán pislogva elfordult, szemét égette a szégyen és a harag. Ismét kisfiúnak érezte magát, amikor még Volger kényére-kedvére elpáholhatta a szablyájával.

Megköszörülte a torkát, és emlékeztette magát, hogy a vadgróf többé nem az oktatója. – Dr. Barlow mondta el, igaz? Hogy megmutassa, van mivel sakkban tartania.

– Nem tévedett nagyot. De ennél egyszerűbb volt rájönni… Dylan kottyantotta el.

– Dylan? – Sándor megrázta a fejét.

– Nem tudta, hogy önnek vannak titkai előttem.

– Nincsenek… – kezdte Sándor, de nem volt értelme vitatkozni.

– Megbolondult? – suttogta Volger. – Felséged az osztrák–magyar trón várományosa. Miért mondta el az ellenségeinknek?

– Dylan és Dr. Barlow nem ellenségek – jelentette ki Sándor határozottan, és Volger gróf szemébe nézett. – És nem tudják, hogy én vagyok a jogos örökös. Senki nem tud a pápa leveléről, csak ön meg én.

– Nos, ezért hálát adok az égnek.

– És valójában nem árultam el nekik. Dr. Barlow magától is kitalálta, kik voltak a szüleim. – Sándor ismét elfordította a tekintetét. – De sajnálom, meg kellett volna mondanom, hogy tudják.

– Nem. Soha nem lett volna szabad semmit beismernie, akárhogy találgatnak is! Az a Dylan kölyök a végletekig naiv – képtelen titkot tartani. Lehet, hogy ön azt gondolja, a barátja, de valójában csak egy paraszt. Felséged pedig a kezébe helyezte a jövőjét!

Sándor a fejét csóválta. Dylan talán közrendű, de a barátja. Már kockáztatta az életét, hogy megőrizze Sándor kilétének titkát.

– Gondolkozzon el egy pillanatra, Volger! Dylan ön előtt szólta el magát, nem a hajó tisztjei előtt. Megbízhatunk benne.

A férfi közelebb lépett a sötétben, hangja alig volt erősebb suttogásnál.

– Remélem, Sándor, igaza van. Különben a kapitány azt fogja mondani nekünk, hogy az új hajtóművei visszavisznek minket Britanniába, ahol már készen vár önre a ketrec. Gondolja, hogy kedvelné a darwinisták bábkirályának szerepét?

Sándor nem válaszolt rögtön, újrajátszotta fejében Dylan őszinte ígéreteit. Majd elfordult, és elindult fölfelé a lépcsőn.

– Nem árult el minket. Majd meglátja.

*

A híd nagyobb volt, mint Sándor képzelte, a gondola teljes egészét elfoglalta, és szelíd félkörben ívelt a léghajó orra felé. A délutáni napfény beáradt a csaknem a mennyezetig nyúló ablakokon. Sándor közelebb lépett az egyikhez – az üveg szelíden kifelé dőlt, és így le tudott pillantani az elsuhanó, szikrázó vízre.

Az ablakban tükröződve tucatnyi futárgyíkcső tekergett a mennyezeten: mások a padlóból bújtak elő, akár csillogó, réz gombák. Karok és irányítópultok szegélyezték a falakat, és hírvivő madarak verdestek szárnyukkal az egyik sarokban lógó kalitkákban. Sándor egy pillanatra behunyta a szemét, és fülelt az emberek és állatok zsivajára.

Volger gyengéden megrángatta a karját.

– Azért jöttünk, hogy tárgyaljunk, nem azért, hogy bámészkodjunk.

Sándor komoly kifejezést erőltetett az arcára, úgy követte Volgert. De továbbra is mindenre figyelt maga körül. Akármilyen hírekkel fogadja is őket a kapitány, ő minden részletét meg akarta jegyezni ennek a helynek. A híd elülső részén volt a főkormány, akár egy régi vitorlás hajóé, amelyet a darwinisták íves stílusában faragtak ki. Hobbes kapitány elfordult tőle, hogy mosolyogva üdvözölje őket.

– Á, uraim. Köszönöm, hogy eljöttek.

Sándor követte Volgert, és enyhén meghajolt, ahogy a bizonytalan jelentőségű, kisebb nemeseknek dukál.

– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte Volger.

– Ismét úton vagyunk – mondta Hobbes kapitány. – Személyesen akartam köszönetet mondani érte.

– Örömmel segítettünk – mondta Sándor, remélve, hogy ez egyszer Volger gróf gyanúi nem igazolódnak be.

– Ám rossz híreink is akadnak – folytatta a kapitány. – Most kaptam hírt róla, hogy Britannia és az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalosan hadban áll. – Megköszörülte a torkát. – Rendkívül sajnálatos.

Sándor lassan beszívta a levegőt, azon töprengett, mióta tudhatta ezt a kapitány. Várt a bejelentéssel, amíg meg nem javították a hajtóműveket? Aztán Sándor rájött, hogy ő és Volger mindketten olajosak, és úgy öltöznek, mint a mesteremberek, miközben Hobbes kapitányt a kék egyenruhájában mintha csak skatulyából húzták volna elő. Hirtelen elöntötte a gyűlölet a férfi iránt.

– Ez nem változtat semmin – mondta Volger. – Elvégre mi nem vagyunk katonák.

– Valóban? – vonta össze szemöldökét a kapitány. – Pedig az egyenruháik alapján az emberei a Habsburg gárda tagjai, nemdebár?

– Amióta elhagytuk Ausztriát, nem – mondta Sándor. – Mint már említettem, politikai okokból kellett elmenekülnünk.

A kapitány vállat vont.

– A dezertőrök is katonák.

Sándor felfortyant.

– Az embereim aligha…

– Azt mondja, hogy hadifoglyok vagyunk? – vágott a szavába Volger. – Ha igen, már vissza is hívjuk az embereinket a hajtóműgondolákból, és visszavonulunk a hajózárkába.

– Ne olyan hevesen, uraim! – Hobbes kapitány fölemelte a kezét. – Pusztán a rossz híreket akartam közölni önökkel, és az elnézésüket kérem. Ez rendkívül feszélyező helyzetbe hoz engem, meg kell érteniük.

– Mi is… feszélyezőnek találjuk.

– Hát persze – mondta a kapitány, figyelmen kívül hagyva Sándor hangsúlyát. – Szeretnék valamiféle egyezségre jutni. De kérem, próbálják megérteni a helyzetemet! Soha nem árulták el pontosan, kicsodák önök. Most, hogy az országaink hadban állnak, az önök státusza rendkívül bonyolulttá válik ettől.

A férfi várakozóan elhallgatott, és Sándorra meg Volgerre vetette pillantását.

– Gondolom, így van – mondta a vadgróf. – De még mindig szívesebben tartózkodnánk attól, hogy felfedjük magunkat.

Hobbes kapitány sóhajtott.

– Akkor kénytelen leszek az Admiralitáshoz fordulni parancsokért.

– Tájékoztasson, kérem, a válaszukról – felelte kurtán Volger gróf.

– Természetesen. – A kapitány megpöccintette kalapját, és visszafordult a kerékhez. – Szép napot kívánok, uraim!

Miközben Volger ismét meghajolt, Sándor mereven sarkon fordult és elsétált, még mindig a férfi pimaszságán háborogva. Ahogy azonban az ajtónyílás felé tartott, lassított léptein, hogy még néhány pillanatig hallgassa a léghajó szívének dübörgését.

Voltak ennél cudarabb börtönök is a világon.

– Ön is tudja, milyen parancsokat kap majd az Admiralitástól – súgta Volger a folyosón.

– Hogy zárjon be minket – mondta Sándor. – Amint boldogul a segítségünk nélkül.

– Pontosan. Ideje megtervezni a szökésünket.