Huszonötödik fejezet

A Kék mecset minaretjei a fák mögött tornyosultak, hat magas oszlop, akár a nemrégiben kihegyezett, végükre állított ceruzák. A mecset kupolájának kecses íve sötétszürkén rajzolódott ki a füstös égre, és napfény csillant a fenti girotopterek és aeroplánok pörgő rotorlapátjain.

Sándor egy kis kávéházban üldögélt, ahova Eddie Malone vitte előző nap. Egy csendes mellékutcában állt. Sándor fekete teát kortyolgatott, és oszmán érmegyűjteményét vizsgálgatta. Már kezdte megtanulni a török nevüket, és azt, melyeket dugja el a boltosok elől, ha tisztességes árat akar.

Most, hogy a németek fényképeket osztogattak Bauerről és Kloppról, Sándor feladata volt a vásárlás. Sokat tanult abból, hogy egyedül járta Isztambul utcáit. Hogyan alkudozzon a kereskedőkkel, hogyan menjen át észrevétlenül a város német kerületein, és még azt is, hogyan mondja meg az időt a minaretekből szálló imák alapján. S ami a legfontosabb, rájött valamire a várossal kapcsolatban: itt kellett lennie. Itt fordul meg a háború, itt billen a barkácsok oldalára vagy ellenük a mérleg nyelve. A távolban keskeny vízsáv csillogott, a rajta úszó teherhajók ködkürtjeinek tülkölése halkan odahallatszott. Ez az átjáró a Földközi-tengerből a Fekete-tengerbe az orosz sereg mentőkötele volt, a szál, amely összetartotta a darwinista hatalmakat. Ezért hozta őt a sors keresztül fél Európán.

Sándor azért volt itt, hogy véget vessen a háborúnak.

Időközben pedig törökül tanult.

– Nasılsınız? – gyakorolt.

– Iyiyim – jött a válasz egy letakart kalitkából az asztalon.

– Pszt! – Sándor körülnézett. A koholt állatok itt nem voltak kimondottan tiltottak, de semmi értelme nem volt felhívni magára a figyelmet. Különben is elviselhetetlenül bosszantotta, hogy a teremtmény akcentusa jobb volt az övénél.

Megigazította a kalitka takaróját, és behúzta a rést, amin a lény kileskelődött. Az állat máris a sarokban duzzogott. Kísértetiesen jól olvasott Sándor hangulatából, ami jelenleg a bosszúság volt.

Hol volt már Eddie Malone? Már fél órát késett, és Sándornak hamarosan újabb találkozója lesz.

Éppen távozni akart, amikor Malone hátulról megszólította.

Sándor megfordult, és biccentett.

– Á, végre itt van!

– Végre? – vonta fel szemöldökét Malone. – Siet valahová?

Sándor erre nem felelt semmit.

– Találkozott Volger gróffal?

– Igen. – Malone intett egy pincérnek, és ebédet rendelt, átolvasta az étlapot és nem siette el. – Lenyűgöző hajó a Leviatán. A szultán sétarepülése érdekesebbnek bizonyult, mint vártam.

– Örömmel hallom. De jobban érdekel, mit mondott Volger gróf.

– Sok mindent mondott… aminek nagy részét nem értettem. – Malone előhúzta jegyzetfüzetét, és készenlétbe helyezte a tollát. – Kíváncsi vagyok, ismeri-e a fickót, aki segített, hogy találkozhassak Volgerrel. A neve Dylan Sharp.

– Dylan? – kérdezte Sándor homlokráncolva. – Persze, hogy ismerem. Kadét a Leviatánon.

– Észrevett rajta bármi különöset?

Sándor megrázta a fejét.

– Mit ért különös alatt?

– Nos, amikor Volger gróf meghallotta az ön üzenetét, úgy döntött, jó ötlet csatlakozni önhöz, és ezt meg is mondta. Azt gondoltam, kissé meggondolatlan szökést emlegetni a legénység egyik tagja előtt. – Malone közelebb hajolt. – De aztán ráparancsolt Mr. Sharpra, hogy segítsen neki.

– Ráparancsolt?

Malone bólintott.

– Mintha fenyegetné azt a fiút. Nekem zsarolásnak tűnt. Van ennek bármi értelme?

– Én… nem vagyok benne biztos – mondta Sándor. Dylan tett néhány dolgot, amiről nem szerette volna, ha a hajó tisztjei tudomást szereznek – mint például megőrizte Sándor titkát. De Volger aligha zsarolhatja ezzel Dylant anélkül, hogy elárulná a darwinistáknak, ki is valójában Sándor. – Nem értem, Mr. Malone. Talán rosszul hallotta.

– Nos, akkor talán hallgassa meg a saját fülével! – A férfi levette válláról a kecskebékát, az asztalra állította, és megvakarta az állát. – Jól van, Rozsdás. Ismétlés.

Egy pillanattal később Volger gróf hangja tört elő a béka szájából.

– Remélem, megérti, hogy ez tovább bonyolítja a dolgokat. – Utána az állat Dylan hangjára váltott. – Miről hablatyol?

Sándor körülnézett, de a maroknyi többi vendég nem figyelt fel rájuk. A távolba meredtek, mintha mindennap beszélő békák jelennének meg a kávéházban. Nem csoda, hogy Malone ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzanak.

A béka hupákolni kezdett, olyan hangon, akár a Leviatán riadója. Aztán hangzavarban folytatta, amibe időnként belehasított a riadójel visítása. A legtöbb szó túl gyorsan hangzott el, semhogy a béka tisztán visszaadhassa őket.

Aztán a ricsajból Volger gróf hangja csendült ki.

– Talán, de ha nem segít nekünk, kénytelen leszek elárulni az ön kis titkát.

Sándor összevonta a szemöldökét, nem értette, mi történik. Volger rejtélyesen célozgatott holmi vívóleckékre. Dylan először hebegve válaszolt, hogy nem érti, de a hangja remegett, mintha a sírás szélén állna. Végül segített a grófnak és Hoffmannak elmenekülni, és a riadó egy utolsó sivításával a kecskebéka elhallgatott. Eddie Malone fölvette az asztalról, és gyengéden visszatette a vállára.

– Meg tudja ezt világítani nekem?

– Nem tudom – kezdte lassan Sándor, és az igazat mondta. Még soha nem hallott ilyen páni félelmet Dylan hangjában. A fiú azt kockáztatta érte, hogy felakasztják. Miféle fenyegetéssel rémiszthette meg ennyire Volger?

De semmi jó nem sült volna ki abból, ha elkezd hangosan gondolkodni a riporter előtt. A férfi így is túl sokat tudott.

– Hadd kérdezzek én valamit, Mr. Malone. – Sándor a békára mutatott. – Tudták, hogy ez a fajzat megjegyzi a szavaikat?

A férfi vállat vont.

– Nem állítottam az ellenkezőjét.

– Milyen őszinte öntől!

– Sosem hazudtam – mondta Malone. – És azt megígérhetem, hogy Rozsdás most nem memorizál. Nem is fog, hacsak nem kérem meg rá.

– Nos, akár figyel, akár nem, nincs mit hozzátennem. – Sándor a békára bámult, fülében még Dylan hangja csengett. Szinte teljesen más embernek hallotta.

Dylan segítségével persze Volgernek és Hoffmannak több reménye van a szökésre.

– Volger nem említette, mikor próbálkoznak meg vele?

– Ma éjjel kell lennie – mondta Malone. – Majdnem letelt a négy nap. Hacsak a britek nem tervezik valóban átadni a Leviatánt a szultánnak, holnap el kell hagyniuk Isztambult.

– Remek! – mondta Sándor, fölállt, és kezet nyújtott. – Köszönöm, hogy közvetítette az üzeneteinket, Mr. Malone. Sajnálom, de most el kell köszönnöm.

– Netán találkozója van az új barátaival?

– Ezt az ön képzeletére bízom – mondta Sándor. – Mellesleg remélem, nem ír erről egyhamar. Volger meg én talán úgy döntünk, még egy kis időre Isztambulban maradunk.

Malone hátradőlt a székében, és elmosolyodott.

– Ó, ne aggódjon amiatt, hogy összezavarom a terveit. Amennyire látom, ez a sztori még csak most kezd igazán érdekessé válni.

*

Sándor maga mögött hagyta a noteszébe körmölő férfit, aki alighanem mindent leírt, ami csak elhangzott. Vagy talán hazudott, és a kecskebéka mindent megjegyzett. Őrültség volt az ő titkaival megbíznia egy újságíróban, de ha ezáltal Volger ismét csatlakozhat hozzá, akkor megérte a kockázatot.

Azt kívánta, bárcsak a vadgróf is jelen lehetne a következő találkozóján. Zaven az Egység és Haladás Bizottsága újabb tagjainak akarta bemutatni. Zaven barátságos fickó volt és művelt úriember, de a többi forradalmár nem biztos, hogy hasonlóan tárt karokkal fogadja. Egy barkács arisztokratának nem egyszerű feladat elnyernie a bizalmukat.

– Jól viselkedtél, amikor csendben maradtál – suttogta Sándor a kalitkának, miközben elsétált. – Ha továbbra is jó leszel, veszek neked szamócát.

– Mr. Sharp – válaszolta a teremtmény, és kuncogó hangot hallatott.

Sándor összevonta a szemöldökét. A szavak csupán a kecskebéka által elismételt beszélgetés foszlányai voltak. A lény nem szokta utánozni a hangokat, de Volger gúnyos hangsúlya így is tökéletesen felismerhető volt.

Sándor kíváncsi volt, hogy az állat miért épp ezt a két szót ragadta ki az elhangzottak közül.

– Mr. Sharp – ismételte a fajzat, mélységes önelégültséggel.

Sándor lepisszegte, és előhúzott a zsebéből egy kézzel rajzolt térképet. A Zaven cirkalmas kézírásával feliratozott út a Kék mecsettől északnyugatra vitte, abba a kerületbe, ahová két éjszakával korábban tévedt. Miközben sétált, az épületek egyre magasabbak lettek, és a barkács befolyás jobban szembeötlött. Villamossínek kanyarogtak a macskakövek között, a falakat kipufogógáz kormozta, és majdnem olyan feketék lettek, mint Berlin és Prága tornyai. Német gyártmányú gépek pöfögtek végig az utcákon, visszafogott, gyakorlatias formáik furcsán hatottak Sándor számára az állatformájú lépegetők után. A forradalom jelei is megszaporodtak – ismét ábécék és szimbólumok keveréke borította a falakat, az Oszmán Birodalmat alkotó rengeteg kisebb nemzet jelzései.

Zaven térképe raktárépületek közé vezette Sándort, ahol mechanikus karok lógtak a rakodómólók mellett. A kőfalak a keskeny utcák fölé magasodtak, olyannyira, hogy szinte összeérni látszottak. A napfény szürkén szűrődött le a füstön keresztül.

Itt csak kevés járókelő volt, és Sándor kezdett nyugtalankodni. Tegnapelőtt járt először egyedül egy városban, és sejtelme sem volt, miféle környékek biztonságosak, és mifélék nem.

Megállt, és letette a kalitkát, hogy ismét megnézze Zaven térképét. Ahogy a kacskaringós kézírást böngészte, Sándor egy alakot pillantott meg a szeme sarkából.

A nő hosszú, fekete köntöst viselt, arcát fátyol takarta el. Hátát meggörbítette a kor, fejkendőjébe néhány ezüstpénzt varrtak. Sándor számos hozzá hasonló sivatagi törzstagot látott Isztambul utcáin, de még soha nem találkozott magányosan sétáló nővel. Az asszony mozdulatlanul állt egy raktár fala mellett, és lenézett a macskakövekre. Amikor Sándor egy pillanattal korábban elhaladt az épület mellett, a nő még nem volt ott.

Gyorsan összehajtogatta a térképet, majd felkapta a kalitkát, és ismét elindult. Kisvártatva hátralesett. Az öregasszony követte őt.

Sándor elkomorult. Vajon mióta volt a nyomában a nő?

Menet közben az ajkát harapdálta. Már a Zaven által megadott cím közelében járt, de nem vezetheti ezt az idegent egyenesen az új szövetségeseihez. Isztambul tömve volt kémekkel és forradalmárokkal, valamint titkosrendőrökkel.

De nem lehet nehéz lehagyni egy öregasszonyt. Sándor magasabbra emelte a nehéz kalitkát, és gyorsított léptein. Egyre hosszabbakat lépett, és nem törődött a takaró alól kiszűrődő méltatlankodással.

Amikor hátrapillantott, üldözője még mindig a nyomában volt, kecsesen siklott a kövezeten, köntöse úgy hullámzott, akár a fekete víz.

Ez nem öregasszony volt, és talán egyáltalán nem is nő.

Sándor keze a derékszíjához tévedt, és halkan káromkodott. Csak egy hosszú kése volt, amelyet aznap reggel vásárolt a Nagybazárban. Görbe pengéje egzotikusan halálosnak látszott a vörös bársonyon. De Sándor még nem élezte meg, és soha nem tanult ilyen fegyverrel bánni.

Befordult az utolsó sarkon, már majdnem ott volt a Zaven térképén szereplő címnél. Mikor az üldözője egy pillanatra eltűnt szem elől, előreiramodott, és egy sikátorba húzódott.

– Csitt! – suttogta a kalitka takarója alá. A teremtmény bánatosan felmordult, amiért megint összevissza rázták, de aztán elhallgatott.

Sándor óvatosan a földre tette a kalitkát, és kilesett. A sötét alak, immár lassan közeledve, felbukkant, és megállt egy rakodódokk előtt az utca túloldalán. Sándor megpillantotta a dokkra festett szimbólumot, és összeráncolta homlokát.

Ugyanaz a szimbólum volt, mint amit Zaven olyan cirkalmasan a térképre rótt.

Ez vajon véletlen? Vagy az üldözője eleve tudta, hová tart Sándor?

A fekete ruhás alak egyetlen szökkenéssel a rakodómólón termett, és ezzel elárulta magát: egyáltalán nem nő volt. A férfi az árnyékokba húzódott, de ruhája még látszott, kicsit meglebbent a szellőben.

Sándor a sikátorban állt, hátát a hideg kőnek vetette. Eddie Malone-nak hála, már így is fél órát késett. Ha megvárja, hogy az üldözője föladja és elkotródjon, akkor még több idő telik el. Mit gondolnak majd az új szövetségesei, ha órákat késik a titkos találkáról?

Persze, ha ezt a kémet foglyul ejtené, akkor talán ámulatba ejthetné őket…

Egy hatlábú német lépegető ment végig az utcán, nehéz utánfutót vontatva maga után – tökéletes fedezék. Sándor leguggolt, és halkan a kalitkának súgta:

– Mindjárt visszatérek. Csak maradj csendben.

– Csendben – motyogta válaszul az állat.

Sándor várt, amíg az utánfutó elzötyögött mellette, és közé és a másik férfi közé került. Akkor kilopózott a sikátorból, és a kocsi után sietett, majd közé és a lépegető közé rohanva átkelt az utcán.

Hátát a raktár falának vetette, és a rakodómóló felé araszolt. A hosszú, görbe kés idegennek érződött a kezében, és megfordult a fejében, vajon a férfi észrevette-e őt.

De már túl késő volt a kételyekhez. Sándor közelebb osont…

Hirtelen mániákus kacaj hangzott fel az utca túloldaláról, abban a sikátorban visszhangozva, ahol a fajzatot hagyta. Sándor megdermedt. Vajon az állat bajban volt?

Egy pillanat múlva a fekete köntösű alak az utcára szökkent. A hisztérikus kacagás felé osont, hogy belessen a sikátorba.

Sándor megragadta a kínálkozó alkalmat, a férfi mögé lopózott, és kését a torkának szegezte.

– Adja meg magát, uram! Előnyben vagyok.

A férfi alacsonyabb volt, mint gondolta – és gyorsabb is.

Szemtől szemben álltak egymással.

Sándor sötétbarna szempárba bámult, az arcot göndör, fekete fürtök keretezték. Ez itt egyáltalán nem férfi volt!

– Nem nagy előny, fiú – szólalt meg a lány tökéletes németséggel. – Hacsak nem akarsz csatlakozni hozzám a halálban.

Sándor bökést érzett, és lenézett. A lány késének hegye a gyomrának szegeződött.

Sándor nagyot nyelt, azon gondolkodott, mit tegyen. Ekkor azonban a dokk ajtaja fölemelkedett, és láncok és csörlők csikorgása hallatszott.

Mindketten fölnéztek a halálos ölelésből.

Zaven állt az ajtóban, és rájuk vigyorgott.

– Á, Sándor! Végre itt van. És látom, már találkozott a lányommal!