A Birodalom egy Rómáról szóló regény, amely az első császár, Augustus korától a birodalom fénykoráig, Hadrianus uralmáig kalauzolja el az olvasót, vagyis a Kr. u. 14-től 141-ig tartó időszakon ível át. A Róma című korábbi regényemben ugyanennek a vérvonalnak a leszármazási útját követtem a város alapításától Augustus felemelkedéséig és a Római Köztársaság bukásáig.
A Birodalomban ábrázolt időtartam bizonyos értelemben a történelem legkönnyebben hozzáférhető fejezetei közé tartozik. Bárki elolvashatja a kor kiemelkedő történészeinek, Suetoniusnak, Tacitusnak és Plutarkhosznak a munkáit, akár eredeti latin vagy görög formájukban, akár számtalan fordítás segítségével világszerte. Még a legapróbb írásos forrásokat (feliratok, verstöredékek stb.) is egyszerűen megtalálhatja a laikus, de elszánt olvasó. Építészeti emlékekben is bővelkedünk, hiszen Pompeji egész városa fennmaradt a Vesuvius Kr. u. 79. évi kitörése után is, és a korszak nagy építményei közül sok a mai napig áll (pl. a Pantheon). A római ásatások állandóan újabb és újabb emlékeket tárnak fel, így került napvilágra 2007 januárjában az a helyiség, amit Augustus Lupercaljának tartanak. A numizmatikusok is rengeteg bizonyítékkal szolgálhatnak, és mivel a római érmékkel kiterjedt kereskedelmet folytattak, az internetre a világ minden tájáról töltenek fel nagy, éles képeket, még a legritkább római pénzekről is. Lévén, hogy ilyen sok a könnyen elérhető forrás, a mai kor történészei szeretik ezt az időszakot, és évente jelennek meg újabb kiadványok a Római Birodalomról. Ennyi könyvet képtelenség volna egy embernek elolvasni.
A regényíró számára mégis akad egy speciális probléma a korszak kapcsán: a császárok. Helyesebben a császárok középpontba helyezése.
Amikor a Rómát írtam, egészen más kihívással kellett szembenéznem. A város történetének első ezer évéről sokkal kevesebb forrás és emlék áll rendelkezésünkre, a mesélőnek mégis elképzelhetetlenül gazdag történeti tárházat nyújtanak. Vannak félistenekről és hősökről szóló legendák, zendülésekről és véres osztályharcokról szóló történetek, így a történelem valóságos mozgó színpadként szolgál a saját sorsukat beteljesíteni vágyó, nagy hatalmú családoknak, csoportoknak és személyeknek. Ott az volt a kihívás, hogy valamiképpen helyet szorítsak az összes lényeges karakternek egyetlen regényben.
A köztársaság bukásával és az egyeduralkodói rendszer életbelépésével azonban megváltoztak a történetvezetés szabályai. Háttérbe szorultak az osztályok közötti konfliktusok és a magányos hősök (illetve gonosztevők). Minden a császárokról szólt: a személyiségükről, a családjukról, a szexuális szokásaikról, a gyakorta kicsapongó életükről, és az olykor véres halálukról. Innentől Róma története gyakorlatilag életrajzok láncolatává válik, a birodalmat irányító személyek történetévé. Az egyeduralkodóhoz képest minden és mindenki másodrangú.
Ez rendben is van, ha az ember a császárokat akarja a figyelme középpontjába állítani, ahogy Robert Graves tette az Én, Claudiusban vagy Marguerite Yourcenar a Hadrianus visszaemlékezéseiben. Az autokráciában azonban, ahol a hatalom mindössze néhány kézben összpontosul, ahol a legbátrabb hadvezéreknek is a gazdájuk kedve szerint kell cselekedniük, és ahol a legjobb költők is legfeljebb a zsarnoknak hízeleghetnek, nincs helyük az olyan emberfeletti teljesítményt nyújtó hősöknek, akik a Rómát benépesítették – mint Coriolanus vagy Scipio Africanus. Mivel az emberek sem a nagyobb eseményekre, sem a saját életükre nem gyakorolhattak befolyást, inkább az elragadó látványosságokban nyertek kielégülést, valamint a mágiában. Befelé fordultak, mentális és spirituális megvilágosodást kerestek a katonai dicsőség és a politikai szereplés helyett. Egy ilyen miliő egészen más történetet hoz létre, mint amilyen a Róma volt. A hősök és gazemberek túlélőknek és útkeresőknek adják át a helyüket.
Manapság sokan hasonlítják Rómát az Egyesült Államokhoz, ám a Római Birodalom hétköznapi élete feltehetőleg sokkal jobban hasonlított az egykori Szovjetunió elnyomó miliőjéhez. Bár a szovjet birodalom ugyan soha nem termelt ki egy Traianust vagy Hadrianust, Sztálint azért nem nehéz Domitianusként elképzelni.
*
Azok az olvasók, akik az eredeti forrásokat szeretnék megismerni, kezdjék Suetoniusszal, aki megírta az első tizenkét caesar életrajzát, Juliustól Domitianusig. Otho és Galba életrajzát Plutarkhosznak köszönhetjük. Tacitus Tiberius uralmától a Négy Császár Évéig követi nyomon a római eseményeket az Annales és a Historiae című írásaiban. Nerváról és Traianusról nem áll rendelkezésre ókori életrajz, ám róluk is rendkívül sokat megtudhatunk a Historia Augusta című műből, amely Hadrianusról és az utódjairól szól. Az ókori szerzők elfogultságát, előítéleteit és módszereit tekintve bőven van okunk kételkedni az említett írások hitelességében. A mai történészek nagy energiát fektetnek abba, hogy különválasszák a valós és a nem valós részleteket.
Dio Cassius is egy jelentős forrás, bár a Római történelem kötetei, amelyek a Claudius utáni korszakot mutatják be, csak töredékesen, kivonatok formájában maradtak fenn. Josephus írása, a Zsidó háború a Róma és Jeruzsálem közötti konfliktust örökítette meg. Plinius Naturalis Historiája sok történelmi részletet tartalmaz, amelyek remélhetőleg pontosabbak és hitelesebbek tudományos megfigyeléseinél. Az unokaöccse, az ifjabb Plinius leveleiből színes korrajz tárul elénk, többek között a Vesuvius kitöréséről, és Domitianus paranoiás uralmáról, de ott olvashatunk Traianus elvéről is a bajkeverő keresztényekkel kapcsolatban – „Ne kérdezz, ne árulkodj!”. A tüanai Apollóniosz életébe Philostratus hóbortos beszámolóján keresztül pillanthatunk be, aki csaknem száz évvel később élt. Állítólag életrajzot írt, de sokkal inkább lehetne regénynek nevezni.
A költők és drámaírók is rengeteg információval szolgálnak a korszak hétköznapi életéről. Augustus idejéből fennmaradtak nekünk Vergilius, Horatius és Ovidius alkotásai, Nero idejéből Petronius, Seneca és Lucanus írásai, a későbbi császárok idejéből pedig Quintilianus, Martialis és Juvenalis költeményei.
A két tizenöt éves fiú egy harmincévesre való lecserélésének vicce a létező legrégebbi vicckönyvből származik, egy Philogelosz („A nevetés szerelmese”) című görög szövegből. Először Mary Beardtől hallottam, amikor az éves Sather Lecture előadásai egyikét tartotta a berkeley-i University of Californián, 2008-ban. Az eredeti viccben persze nem szerepel Traianus, de úgy véltem, illik hozzá. (Egy későbbi császár, Julianus, szintén viccelődött Traianusszal kapcsolatban a Caesarok című szatírájában, midőn leírja Traianus Olümposzon tett látogatását: „Zeusz tartsa nyitva a szemét, ha nem akarja elveszíteni Ganümédészt!”)
A pruszai Dio, a regényben megjelenő szofista filozófus, nemcsak így, hanem Dio Khrüszosztomoszként („Aranyszájú”, ahogy a későbbi nemzedékek elnevezték) is szerepel a forrásokban. Dio volt az, aki a 21-es számú értekezésében utal rá, hogy Sporusnak köze volt Nero halálához, holott a császár még tovább uralkodhatott volna. Ez az idézet árulkodik róla: „Kizárólag a saját bujaságának köszönhető, ahogyan Nero életét vesztette… mármint annak, ahogyan a kasztrálttal bánt. Az utóbbi ugyanis dühében feltárta a Császár terveit a kíséretének, mire ők felháborodtak, és visszahúzódásra intették. A valóságra a mai napig nem derült fény, ugyanis ami a többi alattvalóját illeti, semmivel sem akadályozták volna meg, hogy továbbra is Császár legyen, hiszen látták, hogy ez a köznép óhaja.”
Tacitustól tudjuk (Annales, 15.70), hogy Lucanus a saját versét szavalta haldoklás közben; a történészek feltételezik, hogy ez a Pharsalia egyik részlete lehetett (4:516-17). Statius költeménye, amelyben Earinust Domitianus pohárnokaként tünteti fel, a Silvaeből (3.4) származik. Earinus éneke Lucretius De Rerum Satura (On the Nature of Things) című művéből való, és korábban megjelent a Végzet fegyverében is. Martialis verse, amellyel Traianus Rómába való bevonulását ünnepli, az Epigrammákban található (10.6). A Vergilius-sorok, amelyek segítségével leírják Ceioniust, az Aeneisből valók (6:869-70). Hadrianus költeménye a Historia Augustában fennmaradt életrajzából vált ismertté.
Szinte minden fent említett forrást meg lehet találni angol és egyéb nyelveken, kereshető formátumban az interneten; az embernek csak el kell indítania a keresőprogramot, és belevetnie magát a kutatásba. A saját kutatásaim során szinte naponta kerestem fel Bill Thayer honlapját, a LacusCurtiust, ahol töméntelen mennyiségben olvashatunk Suetoniustól, Tacitustól, Plutarkhosztól, a Historia Augustából, Dio Cassiustól, Dio Chrysostomtól, Samuel Ball Platner könyvéből, az Ókori Róma topográfiai szótárából, a William Smith-féle Antik görög és római szótárból és számtalan más forrásból, amelyeket a honlap gazdája gyönyörűen mutat be és intelligens jegyzetekkel lát el. A webcím: http://penelope.uchicago.edu/Thayer/E/Roman/home.html.
Jona Lendering Livius című honlapja is kimagasló (www.livius.org). Az illusztrációkkal ékes, Philosztratosz-féle Apollóniosz élete hű cimborámmá vált. (További linkeket is fel fogok tenni a Birodalomhoz a saját honlapomra, a www.stevensaylor.com-ra). Bizonytalan időkben a hosszú, tartós barátságok még jobban számítanak, mint máskor. Keith Kahla 1994 óta szerkesztőm, Alan Nevins 1995 óta ügynököm, Rick Solomon pedig 1976 óta a társam. Köszönöm mindnyájuknak! Hálával tartozom Gaylan Dubose barátomnak, a latintanárnak, aki szívesen olvasta és kommentálta a hasáblevonatokat.
Szintén régi, kedves barátomként említhetem a néhai Michael Grantet, noha személyesen soha nem találkoztunk. Gyerekkoromban, amit a texasi Goldthwaite-ben töltöttem, Grant könyvei voltak az első komoly írások az ókori világról, amelyeket elolvashattam. Ahogy egyre fokozódott az érdeklődésem, még több művét megismertem, és akármerre vezérelt a kíváncsiságom, Michael Grant neve valahogy mindig felmerült a témában – legyen szó akár Kleopátra, akár Julius Caesar, akár Nero vagy Jézus életéről. Írt az etruszkokról, a gladiátorokról, a római érmékről és az ókori történészekről is. Grant fordításában ismertem meg először Cicero Gyilkossági pereit (főképpen a Sextus Roscius védelmében mondott beszédét), és így született első regényem, a Római vér. A későbbi könyveimet, a Catilina rejtélyét, a Venus kezébent, illetve a Gyilkosság a Via Appiát is az ő Cicero-fordításai ihlették, egész pontosan a Válogatott politikai beszédek. Amikor a Birodalomhoz végeztem a kutatásaimat, rájöttem, hogy semmilyen iránytű nincs a kezemben a római gondolkodásmód labirintusában, hiszen ott az asztrológia, a sztoicizmus, az ősi istenek és az új kultuszok is jócskán egybemosódnak. Végül ezúttal is Grant mutatta meg a kivezető utat két briliáns művével, a Róma világával és a Róma fénykorával Hálás vagyok Michael Grantnek mindazért, amit az életemben tőle kaptam, és ezt a könyvet az ő emlékének ajánlom.