Apollóniosz vajon látta előre ezt a fordulatot? Miért menekült el, a saját bőrét mentve, és miért hagyta, hogy Lucius egyedül nézzen szembe ezzel a szörnyűséges és megalázó végzettel? Miért nem használta a mágiáját arra is, hogy Luciust is magával vigye?

Egy rövid időre Lucius valóban kétségbeesett. Aztán hirtelen felderült a kedélye. Valami nagy könnyedséget érzett, mintha jókora súly gördült volna le róla. Még a bilincseit sem érezte annyira nehéznek. Úgy döntött, hogy teljesen a Tanítóra bízza magát, és elhiszi, hogy Apollóniosz előre látta ezt a pillanatot. Kellően felkészítette arra, hogy nyugodtan és méltóságteljesen nézhessen szembe vele. Minden a lehető legjobban alakult.

Amikor az őrök eljöttek érte, meglepődtek a viselkedésén. Remegő, vonakodó, síró, küszködő, könyörgő foglyokhoz voltak szokva, vagy olyanokhoz, akik lebénultak, megdermedtek, és csak bámultak a semmibe. Lucius azonban a szemükbe nézett, szívélyesen biccentett feléjük, és magától felkelt, hogy kövesse őket.

Levették róla a béklyót. Gyengének és merevnek érezte a végtagjait a hosszú korlátozás után, de örült is, hogy kiszabadult. A karjaival nyújtózott egyet, és még az ujjait is széttárta. A lábával rúgott néhányat, majd a térdeit emelgette, mintha azt akarná ellenőrizni, hogy van-e még uralma a teste fölött. Szerencsés dolognak könyvelte el, hogy az utolsó perceiben ismét embernek érezheti magát, akármilyen rövid időre.

Az őrök levették róla a kopott tunikát, így csak az ágyékkötő maradt rajta. Egy bőrövet csatoltak a derekára, amin egy hüvely is volt, benne egy tőrrel. Egy pillanatra kihúzta, és látta, hogy nagyon tompa. Ezután egy íjat és egyetlen nyilat kapott Az íj gyenge volt, húrja laza, a nyíl feje pedig nem fémből, hanem parafából készült. A nézők a közönség távlatából nem vehették észre, hogy haszontalan fegyvereket forgat.

Miközben végigmentek a folyosón, a tömeg moraja egyre hangosabb lett. Egy vasrácsokból álló kapuhoz értek, amely nemsokára kinyílt. Az őrök leengedték a lándzsáikat, de nem kellett vele Luciust döfködniük. Önként gyalogolt mezítláb a felforrósodott homokon, a vakító napfénytől hunyorogva.

A lelátóról már sokszor megfigyelte az építmény roppant méreteit, ám az arénából még soha. Felfoghatatlanul sok ember nyüzsgött körülötte és fölötte. Ebben a néptengerben a császári páholy is eltörpült, és a benne ülők egy festmény parányi alakjainak látszottak. Lucius felismerte Domitianust és a császárnét, valamint a császár kis fejű kísérőjét is a távolban. Jelen volt a császári család egyik leghíresebb és legszebb tagja is, az uralkodó unokahúga, Flavia Domitilla, a férjével és két kisfiukkal együtt. Earinus is ott ült, az eunuch mellett pedig Lucius némi megdöbbenéssel vette észre Martialist. Arról is verset ír majd, ami most fog történni? Az udvaroncok között felfedezte Catullust és Epaphroditust is.

A tömeg elcsendesült. A kikiáltó bejelentést tett. Mondatai furcsán visszhangoztak Lucius fülében. Semmit sem értett a férfi szavaiból, csak egy nevet: „Lucius Pinarius…”

Szokatlannak találta a saját nevét, mintha a hangok egymásutánjának semmi köze nem lett volna az ő személyéhez.

– Lucius Pinarius – mondta magában. – Lucius Pinariusnak hívnak. Egy Róma nevű helyen vagyok. Meg fogok halni.

Ezután az aréna közepére sétált, és lassan forogva körülnézett.

Úgy érezte, mintha a világmindenség kellős közepében volna, és minden irányból körülvennék Róma lakói, az egész nép, mi több, az egész város, sőt, a hatalmas birodalom, a földek, tengerek, és minden, ami azokon túl terül el. Az amfiteátrumban minden szempár rászegeződött, mégsem érezte magát leleplezve, mégsem érezte, hogy kiszolgáltatott és sebezhető, inkább különös módon az elszigeteltség és a védettség érzése uralkodott el rajta. Teljesen körbemosta a szüntelen zaj és az örvénylő káosz, ott azonban, ahol állt, csak csend volt és mozdulatlanság. Az egyedülvaló istenség szemének pupillájában állt. Apollóniosz vajon előre tudta, hogy így fogja érezni magát? Maga a Tanító vezérelte el eddig a helyig és pillanatig?

Egy kapu dörrent, és amikor Lucius megfordult, látta, hogy nincs egyedül az arénában. Egy oroszlánt engedtek ki a homokra. Az állat körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, majd észrevette Luciust. Egy pillanatra lekuporodott, megfeszítette az izmait, aztán futásnak eredt, egyenesen a prédája felé.

Minek volt nála az íj és a nyíl? Még ha meg is célozza és el is találja a ragadozót, csak még jobban felbőszíti. Lucius eldobta mindkettőt.

Hát a tőrt ugyan mire használhatta volna? Volt némi csekély esélye, hogy a tompa pengével megsebzi a fenevadat, sőt valami csoda folytán akár végzetesen is lecsaphatott volna rá. De mire hozzáfért volna, az oroszlán bizonyosan szétmarcangolja, és a legjobb végkifejlet csak az lehet, hogy mindketten meghalnak. Lucius nem akarta megölni az állatot. Kihúzta a tőrt a hüvelyből, amivel felizgatta a tömeget, de aztán eldobta, gúny és értetlenség hangjait váltva ki a tömegből.

Lucius lenézett a derékszíjára. Mit szólna Apollóniosz, ha látná, hogy egy bőrből készült tárgyat visel? Azt is lecsatolta magáról, és elhajította.

Egyszeriben megundorodott a testével érintkező, koszos ágyékkötőtől is. Nem akart abban meghalni. Lerángatta magáról, és ledobta a földre.

Meztelenül állt a kozmosz középpontjában, megszabadulva minden földi látszattól. Csupasz volt, csak a fascinum maradt rajta, ami ragyogóan fénylett a napsütésben.

Nem tudott volna magyarázatot adni arra, ami a következő percben megtörtént. Egy öreg rabszolga, egy hosszú életút megannyi veszélyes vadászatának megtépázott túlélője egyszer felvilágosította arról, hogy mit kell tenni, amikor egy veszélyes állattal találkozik a vadonban, és nincs nála fegyver: „Olyan vadnak és vérszomjasnak kell lenned, mint az ellenfelednek. Nem… még vadabbnak és vérszomjasabbnak! Ugrálj, hadonássz a karoddal, sikoltozz és üvölts, mint aki megőrült!”

– Tegyek úgy, mintha veszélyes volnék? – kérdezte tőle Lucius.

– Ne tégy úgy. Meg kell találnod magadban azt a részedet, ami tényleg olyan vad, mint a ragadozó.

– És mi van, ha bennem nincs olyan rész? – kérdezte Lucius.

– De van – felelte a rabszolga.

Lucius hamar megfeledkezett erről a beszélgetésről, de most eszébe jutott, miközben az oroszlán felé rohant.

Olyan velőtrázó sikoly ütötte meg a fülét, hogy még az ő hátán is felállt a szőr, holott ő maga adta ki a hangot. Mozgásba lendült a teste, de nem fogta fel, milyen mozdulatokat tesz. Lehet, hogy komikusan nézett ki, mint egy rángatózó némajátékos, mert a lelátóról nevetés hallatszott. Az oroszlánt azonban nem mulattatta a sikoly, a trappolás és a hadonászás. Riadtan megtorpant, és értetlenül nézett. Lucius kiszagolta, hogy most előnyhöz juthat, és üldözőbe vette az állatot. Azt tette, amit értelmes ember soha nem tett volna: megtámadta az oroszlánt.

Mit tesz, ha az állat egy helyben marad? Nem lesz más választása, mint ráugrani és megbirkózni vele. Képtelen ötlet volt, de most már nem fordulhatott vissza.

Hitetlenkedő nyögések és izgatott sikolyok keltek a tömegből. Az oroszlán lekushadt, lelapította a fülét, felemelte az egyik lábát, és kivillantotta a fogait. Lucius mind közelebb ért hozzá, torkaszakadtából üvöltött, karját lóbálta, és közben egyre jobban felgyorsult. Amikor már ugrott volna, az állat megfordult, és elszaladt.

Lucius tovább üldözte az oroszlánt. A tömeg őrjöngése szinte már fülsiketítő volt Lucius érzékelte a sokaság mozgását maga körül. A nézők egyszerre ugrottak fel a helyükről.

Az oroszlán még futott egy darabig, aztán megállt, és lelapult füllel visszanézett rá. Harcra készült, ám aztán ismét inába szállt a bátorsága, és újból futásnak eredt, szinte osonva. Az állatot legalább annyira meglepte a saját gyávasága, mint Lucius váratlan támadása. A ragadozó nem szokott hozzá, hogy őt hajszolják.

Lucius nem sokáig bírta az üvöltést és a futást. Elgyengült a hosszú fogságtól. Megtalálta magában a korábban ismeretlen erőforrást, és hagyta, hogy az energia szinte kirobbanjon belőle, hangban és mozdulatokban egyaránt, de egyre jobban fáradt.

Aztán az ereje egy szempillantás alatt elhagyta. Megállt és elhallgatott. Levegő után kapkodott. Alig bírt talpon maradni.

Az oroszlán egészen az aréna túlsó végéig futott. Megpördült, és ránézett Luciusra, aztán leült a homokba, mint egy szfinx, és ide-oda csapkodta a farkát.

Egy darabig mozdulatlanok maradtak, a férfi és az oroszlán is, és egymást nézték a homok fölött. Végül kinyílt az egyik kapu. Hosszú póznákkal felszerelkezett segédek rohantak ki az arénába, és bökdösni kezdték az oroszlánt, hogy rávegyék Lucius megtámadására. A nagymacska azonban inkább a segédekre támadt: sziszegett és a mancsával csapkodott feléjük. A szolgák végül kénytelenek voltak visszavonulni. Az állat ismét lekuporodott, és a nyelvét lógatva zihált.

Lucius nem tudott tovább állni, le kellett ülnie. Egy vértócsát vett észre a közelben a homokon, a közepén egy húscsomóval. Valószínűleg egy emberi lénytől származott, a nap egyik korábbi áldozatától, de annyira véres és formátlan volt, hogy inkább egy mészárosüzlet kidobott maradványának látszott. Lucius elfintorodott, és hányingert érzett.

Egy ideig mindketten ültek a helyükön, és egymástól tisztes távolságban pihentek. Aztán a ragadozó felkelt, és nagyon lassan Lucius felé kezdett poroszkálni. A tömeg izgatott morajlással leste. Luciustól egy kőhajításnyira az állat megállt, és ismét eleven szfinx lett belőle.

Lucius összeszedte utolsó maradék erejét, négykézlábra tápászkodott, és odamászott a homokban heverő véres húscafathoz. Mit gondolna Apollóniosz a szándékáról? A Tanító azt vallotta, hogy az ember ne egye meg az állatokat, de soha nem hallotta tőle azt, hogy az állatok nem ehetik meg az embert. A természetükhöz tartozott, így nem lehetett őket lenevelni róla.

Lucius émelyegve megragadta a húsdarabot, és odadobta az oroszlánnak. Az állat hátrahőkölt, majd közelebb vitte a fejét a húshoz, és megszagolta. Végül rávetette magát a maradványokra, a mancsa közé fogta, és erőteljes fogaival marcangolni kezdte.

Az oroszlán mohón falt. Amikor végzett, felkelt a földről, és Lucius felé indult, aki maradt a helyén, mert csak ahhoz volt ereje, hogy behunyja a szemét. Mélyeket lélegzett, és várta az elkerülhetetlen sorsát. Miközben az oroszlán egyre közelebb ért, Lucius hallotta a lábai dobbanását a homokban, és érezte a szájából kiáradó bűzt.

Valami durva és nedves ért hozzá Lucius kezéhez. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy az oroszlán a kezén maradt vért nyalogatja. Nem sietett, alaposan letisztította, majd leült a férfi mellé, és látszólag elégedetten behunyta a szemét.

A lelátóról vegyes hangok érkeztek – nevetés és taps, de mérges kiabálás és gúnyos fütyülés is. A nézők egy részét rabul ejtették a látottak, és éltették Luciust a bátorsága miatt. Mások csalódottak voltak, amiért megfosztották őket egy újabb ember széttépésének látványától, és azt gyanították, hogy valami trükk készülődik.

Lucius a császári páholy felé fordította a tekintetét. Domitianus állva nézte. Catullus is ott volt mellette, és a jobb fülébe suttogott. Epaphroditus közben a bal fülét foglalta le. Domitianus mindkettőjüket elhessegette magától, és egy harmadik udvaroncnak adott parancsot a kíséretéből. Pár pillanattal később a hosszú botokat hordozó segédek ismét kiléptek az arénába. Az egyik pózna végére egy darab húst kötöttek. Az egyik nyílás felé csalták a nagymacskát, majd miután kiment, a kapu bezáródott mögötte.

Egy udvaronc a császári páholyhoz intette Luciust. Az elítéltnek valahogy sikerült talpra kecmeregnie, és botorkálva elindult abba az irányba. Domitianus odaállt a korláthoz, és lenézett.

A császár felemelte a kezét. Az összes néző elhallgatott.

Rideg mosoly villant fel Domitianus arcán. Az amfiteátrum kivételes hangviszonyainak köszönhetően alig kellett felemelnie a hangját, Lucius így is jól hallotta.

– Azt hiszem, Lucius Pinarius, hogy te vagy a legszerencsésebb ember, akivel valaha találkoztam. Nem egyszer próbáltalak már eltenni az utamból, és nem egyszer gondoltam meg magam.

– A caesar könyörületes – nyögte ki Lucius. Fájt a torka, és berekedt a sok üvöltéstől.

– Talán. De lehet, hogy a caesar inkább attól tart, valami mágikus erő birtokában vagy. A tüanai mágus arra is megtanított, hogyan kell megbabonázni egy oroszlánt?

– Mindig szem előtt tartottam a Tanító példáját, dominus, de semmilyen varázsigét nem tanított nekem.

– Akkor lehet, hogy a nyakadban lógó amulett felelős a jó szerencsédért. Nagyon erős mágiát hordozhat.

Lucius megérintette a fascinumot.

– Életben maradsz, és elengedünk, Lucius Pinarius. Ezennel az elkobzott vagyonodat is visszaszolgáltatjuk neked. Epaphroditus, gondoskodj mindenről!

– De dominus… – tiltakozott Catullus, ám Domitianus rátette az ujját a szájára.

A segédek ismét bejöttek, hogy kivezessék Luciust az arénából. Lucius hálás volt azért, hogy ilyen erősek. Az ő lábából időközben minden erő kiment, így gyakorlatilag ki kellett vinniük.

Kr. u. 96

Szokatlanul viharos volt az időjárás egész nyáron, és még septemberben is – vagyis Germanicus hónapban, ahogy Domitianus átnevezte ezt az időszakot. Egyik vad égiháború követte a másikat, és még a felületes szemlélők is észrevették, hogy milyen páratlan gyakorisággal fordul elő villámlás. A villámok ráadásul belecsaptak a capitolinusi Jupiter-templomba és a Flaviusok templomába is, amelynek szentélyében megrongálták Vespasianus szobrát. A császári palota sem tudta kivédeni a többszörös villámcsapást, és a mendemondák szerint az egyik ménkű a császár hálószobájában okozott kisebb tüzet. Sokan tanakodtak arról, hogy mit jelenthet ez a sok ómen az égből.

Lucius gyapjúköpenybe burkolózva ült egy kőpadon alaposan felázott kertjében, a fenyegető délelőtti égbolt alatt. Egy villám pont a feje fölött cikázott át, és furcsa fényt vetett a nedvességtől csillogó, zöld növényzetre. Egy szívdobbanásnyi idővel később akkora mennydörgés hangzott fel, hogy megremegtek a fák és bokrok levelei. Lehet, hogy ez a sok villám hordozott valami üzenetet, ám Luciust ez vajmi kevéssé érdekelte. Megint mélyponton volt az élete; ennyire talán egyszer sem veszítette el a talajt a lába alól Cornelia halála óta. Még mindig nagyon hiányzott neki a papnő, de ebben az időszakban az érzés valósággal mardosta.

Apollónioszt is hiányolta. Amióta eltűnt Rómából, a Tanító folyamatosan költözött egyik helyről a másikra, állítólag a keleti provinciák városait járta, és mindig sikerült egérutat nyernie Domitianus ügynökei elől. Lucius sokáig semmit sem hallott felőle, végül azonban Nerva egyszer meglátogatta, és elárulta neki, hogy továbbra is tartja a kapcsolatot Apollóniosszal. Azt is felajánlotta, hogy üzenhet neki rajta keresztül, és megismertetett vele egy titkosírást, amivel mások számára olvashatatlanná tehette a leveleit.

Apollóniosz bátorító leveleket küldött vissza Luciusnak, ám annyira rövideket, hogy Lucius túlzottan is sekélyesnek érezte őket. Egy tipikus rejtélyes üzenete így szólt: „Egy tengerparti városban vagyok, amelynek nevét nem árulhatom el, jó emberek között. Meséltem nekik egy római barátomról, aki lefeküdt egy oroszlán mellé az arénában. Bárcsak ott lettem volna, hogy láthassam! A te bátorságod másokba is erőt önt. Ég veled!”

Amikor Lucius visszaírt a Tanítónak, ő is keveset árult el magáról – visszavonult életmódja nem volt túl izgalmas –, inkább olyan római hírekről számolt be, amelyek talán érdekelhették Apollónioszt, noha gyanította, hogy Nerva ezekről idejében tájékoztatja őt.

A gyér levelezés természetesen nem pótolhatta azt a személyes kapcsolatot, amit Lucius korábban ápolt a Tanítóval. Most, hogy Apollóniosz nem járt előtte napi szinten követendő példával, Lucius sokszor zavarodottnak és elveszettnek érezte magát. Még mindig szem előtt tartotta a bölcs öreg tantételeit, vagyis tartózkodott a bortól, a hústól és a testi együttléttől, ám az a kiegyensúlyozottság és elégedettség, amivel Apollóniosz társasága ajándékozta meg, kezdett elszivárogni belőle.

Újabb villámok hasították keresztbe az eget, és hosszú morajlás hangja követte őket.

Annak ellenére, hogy a Tanító tiltotta a szomorúságba való belesüppedést, Lucius egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy a számára legtöbbet jelentő emberek elvesztése miatt búsong. Apja öngyilkossága rettentő csapás volt, Sporus halála pedig még az azóta eltelt hosszú idő ellenére is kísértette. Az anyját az a járvány vitte el, ami a Vesuvius kirobbanását követő hamufelhő miatt tört ki a városban; az asszony nélkül pedig szétesett a család is, és Lucius fokozatosan egyre jobban eltávolodott a három lánytestvérétől. Amikor felbukkant az aréna homokján, elhidegülésük teljessé vált. Lucius megsínylette azt is, amikor Domitianus száműzte a pruszai Diót, és vele együtt gyakorlatilag az összes római filozófust. Bár egy időben élvezte Martialis humorát, a költő talpnyaló viszonyulása a császárhoz viszolygást keltett benne, és emiatt olybá tűnt, mintha Martialis is meghalt volna. Azután pedig, hogy Apollóniosz – feltehetőleg örökre – elhagyta Rómát, Lucius elhagyatott és elszigetelt lett, akár egy katasztrófa egyetlen túlélője. Ez a katasztrófa pedig nem volt más, mint a saját élete.

Ezek a morbid gondolatok azután szökkentek szárba a fejében, hogy előző nap elérkezett hozzá a hír: Epaphroditus is meghalt.

Soha nem volt nála jobb barátja. Epaphroditus biztonságos menedéket nyújtott Luciusnak a Nero halálát követő, alattomossággal teli hónapokban, és bevezette roppant művelt és emelkedett baráti körébe is. Ő volt az egyetlen ember, akinek Lucius mesélt a Corneliához fűződő viszonyáról. Az utolsó időkben már nem álltak olyan közel egymáshoz, de csak azért, mert Lucius nagy melankóliájában inkább elfordult Epaphroditus köreitől.

Epaphroditus visszatérése Lucius életébe, Apollóniosz tárgyalásán, éppoly rövid volt, mint amilyen váratlan. Miután Domitianus kihirdette, hogy életben hagyja, Lucius hazatért, és a házában azonnal egy levél várta Epaphroditustól. Nem egy császári hírvivő hozta, hanem egy személyes küldönc. Soraiban a barátja kifejezte, mennyire örül Lucius jó szerencséjének, de azt is egyértelművé tette, hogy többé semmilyen kapcsolat nem lehet közöttük: „Az által, hogy visszatértem az udvar szolgálatába, és neked is megvan a magad szövevényes története a császárral, már nem lehetünk olyan közel egymáshoz, mint egykoron. Téged ismerni immár veszélyes dolog. Ahogy engem is. Tartsunk tisztes távolságot, mindkettőnk érdekében. Azt viszont tudnod kell, Lucius, hogy mindig is kedvelni foglak, és csakis a legjobbakat kívánom neked. Bízom benne, hogy megsemmisíted a levelemet, miután elolvastad.”

Az azóta eltelt években Lucius nem látta régi barátját és mentorát, és levelet sem váltottak egymással. Most pedig a haláláról kapott hírt.

Ismét Hilarion gyűjtötte be a fórumról az előző nap értesüléseit, és ő hozta el Luciusnak. Azt nem tudta kideríteni, hogy pontosan miért és hogyan halt meg Epaphroditus, de a ház ura azt remélte, hogy a nemsokára megérkező látogatója fel fogja világosítani.

A felhős délelőtti ég lassan úgy besötétült, mintha már az éjfél köszöntött volna be. Vadul zuhogott az eső. A gyapjúköpenyében is borzongó Lucius visszavonult kertjéből a könyvtárába, ahol Hilarion felszította a tüzet a szénserpenyőben. Az eső olyan erősen korbácsolta a tetőt, és olyan fülsiketítő volt a mennydörgés, hogy Lucius meg sem hallotta a kopogást a bejárati ajtónál. Hilarion viszont hallotta, és be is vezette a látogatót a könyvtárba, majd tapintatosan távozott.

A hosszú, terebélyes köpeny eltakarta a jövevény nemét, a csuklya pedig az arcát. Vajon azért vette fel, hogy megóvja magát a zord időjárástól, vagy azért, hogy észrevétlenül osonhasson végig a Palatinuson? Megállt a szénserpenyő előtt, majd hátratolta a csuklyáját, és megrázta a fejét. Egy nő volt. Dús, fekete fürtök szabadultak el minden irányba, amelyek közé még alig vegyültek ősz tincsek.

Flavia Domitilla, a császár unokahúga volt, Domitilla nevű lánytestvérének gyermeke, de nem igazán hasonlított a Flaviusokra. Arccsontja magas volt, orra kicsi, homloka pedig széles, és mindehhez sötéten csillogó szem és érzéki száj társult. Köpenye formája kirajzolta nőies formáját, amely már elkezdett megvastagodni. Bár Flavia életútja nem hasonlított egy Vesta-szűzére – elvégre hét gyermeket szült –, valamiért mégis Corneliára emlékeztette Luciust. Talán az önfejűsége és a lendületessége okán. De lehet, hogy csak azért idézte fel a papnő alakját, mert ő volt az első nő Cornelia óta, aki némi testi vonzalmat volt képes gerjeszteni Luciusban. Flavia azonban nem azért jött, hogy elcsábítsa Luciust, sőt, barátkozni sem akart vele.

– Üdv, Flavia! – köszöntötte a ház ura.

– Üdv, Lucius!

– Mit tudsz nekem mondani Epaphroditus haláláról? – kérdezte a férfi.

A nő felsóhajtott.

– Ha jól tudom, ti ketten már a nagyapám idején közeli barátok voltatok.

– Igen. Mindig is barátomnak tartottam Epaphroditust, jóllehet, régóta nem találkoztunk.

– Mennyit hallottál?

– Csak azt, amit a felszabadítottam a fórumon keringő pletykákból össze tudott rakni, de az vajmi kevés. Igaz hát, hogy meghalt?

– Igen.

– Hogy történt?

– Domitianus elítélte. Önkezével vetett véget az életének.

– De miért? Mi volt a vád?

– Ugyanaz, amit a nagybátyám az ellenségei ellen fel szokott hozni, legyenek valódi vagy csak vélt ellenségek. A caesar elleni szervezkedéssel vádolta.

– És ez igaz?

Flavia belenézett a tűzbe.

– Nem tudom, miből feltételezed, hogy én tudom a választ… hogy sejtésem van róla, ki akarja holtan látni a császárt.

– Gondolom, rengetegen kívánják a halálát. De csak néhányan kockáztatnák meg, hogy tegyenek is valamit a cél érdekében. Epaphroditus ezek közé tartozott volna?

Flavia lebiggyesztette a száját. A tűz fénye sziporkázott a szemében. Lucius észrevette, hogy a szépsége minden másról eltereli a figyelmét. Mit szólna Apollóniosz, ha látná, hogy idejött, az ő házába? Bizonyára megvetné azt a testi vonzalmat, amit a nő iránt érzett, bár Flavia nem ezért látogatta meg. Azért jött, mert mindketten Domitianus halálát kívánták. Hát erről mit gondolna Apollóniosz? Elfogadna valaha egy gyilkosságot, egy önkényúr elveszejtését?

Flavia megcsóválta a fejét.

– Régen sokat láttam Epaphroditust a császári udvarban. Meghunyászkodón, félénken viselkedett, gondoltam is magamban, hogy ebből az alakból elsőrangú ügynök lehetne. Ki gyanakodna rá? Ezért megkerestem őt – óvatosan, minden feltűnés nélkül. Ő azonban visszautasított. Azt mondta, elég káoszt látott Nero halála után, és soha nem tudna részt venni egy olyan tervben, amely hasonló káoszhoz vezethet, akármi is legyen a szándékunk. A félénksége tehát nem színlelés volt, hanem az őszinte magatartása. Nem akart több bonyodalmat az életébe. Szegény ember! A nagybátyámnak békén kellett volna hagynia, nem újabb szolgálatra hívni az udvarba a visszavonulása után. Végső soron ez a döntés okozta Epaphroditus bukását.

– Mivel keltette fel Domitianus gyanakvását?

A nő ismét sóhajtott.

– Olyan szánalmas ez az egész történet, hogy szinte fáj elmesélni. Domitianus hallott egy pletykát, amely szerint midőn Nero megpróbálta megölni magát, nem járt sikerrel, így Epaphroditus tette meg helyette. Persze hűségből és könyörületből, de tulajdonképpen Epaphroditus kezétől eredt a végső szúrás. A császár magához hívatta Epaphroditust, és követelte, hogy árulja el a teljes igazságot. Epaphroditus túlzottan megrémült ahhoz, hogy hazudjon. Elismerte, hogy ő segítette át Nerót a túlvilágra. Ezek után Domitianusnak valóságos rögeszméjévé vált ez a történet. Újra és újra elmeséltette Epaphroditusszal, olykor az éjszaka közepén, mintha valahogy rá akarta volna venni, hogy valljon be egy bűncselekményt, áruljon el valami titkos részletet. Végül a fejébe vette, hogy Epaphroditus meggyilkolta Nerót. „És akkor mi van? – kérdezték az udvaroncai. – Szívességet tett mindenkinek.” Végtére is, ha Nero még élne, a nagyapám soha nem lehetett volna császár. A nagybátyám viszont a fejébe vette, hogy Epaphroditus fenyegetést jelent rá nézve. „Ha valaki egyszer kezet emel egy császárra, megteszi még egyszer” – mondogatta. Epaphroditus semmiféle császárellenes összeesküvésben nem vett részt. De ő ölte meg Nerót, és ezért az életével kellett fizetnie.

– Hiszen ez majdnem harminc évvel ezelőtt volt! Nevetséges az egész!

– Úgy van, őrültség. A nagybátyám megőrült. Ezért is jöttem el hozzád. Ezért van szükségem a segítségedre.

Először egy hónappal korábban látogatta meg Luciust, és azóta kétszer kereste fel. Pontosan úgy próbálta megnyerni magának, mint annak idején Epaphroditust – óvatosan, minden feltűnés nélkül. Epaphroditusszal ellentétben azonban Lucius fogékonynak bizonyult a barátságos közeledésekre. Flavia pedig negyedszer is visszajött.

– Hadd mondjam el azt is, hogy Epaphroditus végrendeletet hagyott – folytatta a nő. – Ma reggel elhozták a Vesta-szüzektől, akik őrizték, és felolvasták. Téged is megnevezett benne.

– Engem?

– Igen. A nagybátyám valószínűleg érvényteleníttetni fogja a végakaratot, és magának fogja követelni a vagyont, mivel Epaphroditust az állam ellenségének nyilvánította.

Azzal akarta feltüzelni Luciust a császár ellen, hogy elárulta: ki akarja túrni az örökségéből? Ha így lett volna, Luciust vérig sérti ezzel. Soha nem hajtotta a mohóság. Az asszony következő mondata azonban ráébresztette Luciust, hogy eddig tévesen ítélte meg őt.

– Nem sokat hagyott neked a végrendeletében. Szinte mindent a felszabadítottjára örökített, egy Epiktétosz nevű filozófusra, akit száműztek Itáliából. Epaphroditus kikötötte, hogy ebből a jövedelemből egy iskolát kell létrehoznia. „Hadd mozdítsa elő a vagyonom, ha már van, a filozófia népszerűsítését!” Rád egy szobrot hagyott.

– Egy szobrot?

– Bizonyára a kertjében tartja. Egy atléta szobra, ha jól emlékszem.

– Melankomasz, az ökölvívó – suttogta Lucius, és felidézte a pillanatot, amikor először látta a szobrot, azon a napon, amikor a Vesuvius hamufelhője elborította Rómát.

– Igen, arról van szó.

„Melankomasz akkor is itt lesz, amikor már egyikünk sem él”, mondta egyszer Epaphroditus. A szobor túlélte a gazdáját.

Lucius megállt a tűz előtt, Flaviával szemben, és a lángok fényében megszemlélte az arcát. Próbált nem úgy nézni rá, mint egy szép nőre, vagy egy gyászoló özvegyre, vagy a császár unokahúgára, hanem úgy, mint egy lehetséges szövetségesre egy veszélyes vállalkozásban. Vajon lehet bízni abban, hogy tartja a száját szükséghelyzetben? Elég okos ahhoz, hogy sikeres összeesküvést szervezzen egy olyan gyanakvó ember ellen, mint a nagybátyja, és lesz elég bátorsága, hogy véghezvigye a tervet?

Nyilvánvaló volt, miért gyűlöli annyira a nagybátyját, és miért fél tőle annyira. Mivel egy Flavius-unokatestvérhez ment férjhez, és hét gyereket szült, régóta beletartozott Domitianus legbelső köreibe. A császár fiának halála, valamint a trónörökös nemzésére tett meddő próbálkozások után Domitianus Flavia két fiát helyezte előre az örökösödési sorban. Ekkortájt fényesnek és ragyogónak tetszett a családja jövője.

Lucius felidézett egy ősi etruszk mondást: „Ha túl közel ülsz a tűzhöz, meggyullad a köpenyed.” Egyik gyanakvási rohamában Domitianus az unokahúga ellen fordult, azzal az ürüggyel, hogy titokban a férjével együtt áttért a zsidó vallásra, vagy keresztény lett – mindegy, melyik, mert a rómaiak szemében mindkét kultusz az istentagadást hirdette, illetve az istenek iránti tiszteletlenséget, amit a császári famílián belül nem lehetett eltűrni. Lucius soha nem kérdezte meg Flaviát, hogy igaz volt-e a vád, és az asszony sem beszélt erről.

Akármi is volt az igazság, Flavia férjét a császár kivégeztette, az özvegyet és a gyerekeit pedig Pandateria szigetére száműzte, Itália nyugati partjára. Domitianus végül engedélyezte Flaviának, hogy visszatérjen Rómába – mi több, kényszerítette rá –, a gyerekeinek viszont a szigeten kellett maradniuk, hogy biztosítsák az anyjuk császár iránti hűségét.

Flavia megkeseredett asszony lett. A bosszú ösztönözte lépéseit, ugyanakkor a leszármazottai túléléséről is gondoskodni akart. Amíg Domitianus életben volt, az ő családja számára minden nap újabb veszélyt jelentett. Egy elfuserált összeesküvés kétségkívül mindnyájuk halálát jelentené. Még egy sikeres merénylet is a bukásukhoz vezethetne, ugyanakkor felszabadíthatná őket az állandó rettegésből, és újraegyesíthetné a családot.

Ahogy a lángok fölött az özvegyet figyelte, az az elhatározás született meg Luciusban, hogy meg fog bízni benne.

– Tudod, miért jöttem ide – mondta az asszony.

– Igen.

– Segítesz nekünk?

Luciusnak Cornelia jutott eszébe. Aztán Epaphroditus. Apollónioszra is visszagondolt, ám a jelen körülmények között nem érzett késztetést rá, hogy a Tanító szabályait kövesse. Lucius nem volt igazán filozófusalkat, csak egy őszinte és gyakran gyenge szívű útkereső. Tettre késznek sem lehetett nevezni – bár ez még megváltozhatott.

– Igen. Segítek. De mit tehetek én?

Flavia arcán győzedelmes mosoly villant fel, és hirtelenjében kissé el is csúfította. Lucius újra a császár unokahúgának látta, aki nagyon is hasonlít Domitianusra – telhetetlen, megállíthatatlan és vérszomjas. Még csak nem is utalt rá, hogy mennyi veszéllyel kell szembenéznie. Valószínűleg nem is érdekelte, hogy Lucius élve kerül-e ki az összeesküvésből; egyszerű eszközként használta. Megkérdőjelezhető indítékai, a halálos veszély és a lebukás kockázata – Lucius számára most már egyik sem volt fontos. Osztozni akart az asszony sorsában.

– A nagybátyám nemsokára érted küld – mondta Flavia. – Talán már ma. Talán egy órán belül.

Lucius szíve elszorult.

– Az istenekre, mit tettem, amivel magamra vontam a figyelmét?

– Nem az az érdekes, hogy mit tettél, hanem hogy ki vagy. Majd megérted, ha elmondja neked. Szívességet fog tőled kérni.

– Miféle szívességet?

Az asszony megcsóválta a fejét.

– Annál jobb, minél kevesebbet tudsz. Bólints rá a kérésére! Tedd, amit mond! Figyelj meg mindent, hegyezd a füled! Te vezethetsz el bennünket a siker útjára.

– Ezt nem értem.

– Nem is kell. Még nem. Csak menj, ha hívat.

– Csak ennyit tudsz mondani?

– Nem, még valamit. A Flaviusok házában csak egyetlen ember van, akiben teljes mértékben megbízhatsz. Ha tőle hallod, hogy mit tégy, vagy mit mondj, akkor kövesd az utasításait. Egy Stephanus nevű császári gondnokról van szó. Bátor ember nem kényes gyomrú. Ha végre elérkezik a döntő pillanat, ő lesz az, akire mindnyájan számítunk.

Hilarion jelent meg az ajtóban, láthatólag megrettenve.

– Bocsáss meg, hogy közbevágok…

– Mi történt, Hilarion?

– Egy látogató áll az előtérben. Egy udvaronc a palotából. Azt mondja, hogy fel kell téged vinnie a császárhoz. Praetorianusok is jöttek vele. Odakint várakoznak az utcán.

– Ne rémüldözz annyira, Hilarion! Akkor kellene aggódnunk, ha a praetorianusok bejöttek volna a házba. Számítottam erre a látogatásra.

Lucius Flaviára nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.

– El kellene rejtőznöm – mondta az asszony.

Lucius biccentett Hilarion felé, aki odalépett az egyik könyvállványhoz. A bútordarab látszólag be volt építve a falba, ám az egyik tekercs valójában egy emelőkar volt, ami ajtóként kinyitotta az egész szekrényt. Hilarion betessékelte Flaviát a titkos szobába, és bezárta a rejtekajtót. Lucius sóhajtott. Egy ilyen világban az a bolond, akinek nincs legalább egy titkos szobája a házában.

*

A palotába tett látogatásához a legjobb tógáját vette fel. Ez időre az eső is elállt. Napok óta nem látott, ragyogó napfénynyalábok törtek át a felhők között, és az utcakövek és pocsolyák csillogni kezdtek.

A palotának egy olyan részébe vezették, ahol korábban még soha nem járt. A keskeny folyosók, a kisméretű helyiségek és az udvaroncok kevésbé hivatalos magatartása azt jelezte, hogy magánlakosztályok irányába haladnak, ahova idegent nagyon ritkán engednek be. Több helyen is megmotozták, nehogy fegyver maradjon nála – nemcsak kétszer, hanem háromszor is. Végül, miután órákig várt egy kisebb kert melletti szobában, csatlakozott hozzá a vak Catullus.

– Üdv, Pinarius! – köszöntötte a császár csatlósa, színtelen hangon, amely semmit sem árult el kettőjük közös történetéről.

– Üdv, Catullus!

Lucius küszködött vele, hogy az ő hangja is semleges maradjon, holott már a férfi látványára is dübörögni kezdett a szíve a mellkasában. Izzadt a tenyere, méghozzá olyan erősen, hogy bele kellett törölnie a tógájába. Szerencsére a vak udvaronc nem látta, milyen kínban van.

– Ahhoz képest, hogy nem érdekelnek az állami ügyek, meglepően gyakran fordulsz meg a palota környékén – jegyezte meg Catullus. Elmosolyodott. Talán tréfálkozott, hogy enyhítse Lucius zavarát. Vagy csak játszott vele?

– Azért jöttem, mert hívattak. Mit akarsz tőlem?

Catullus járkálni kezdett fel-alá. Jól ismerte a szobát. Habozás – és minden jel szerint gondolkodás – nélkül sétált végig egyik faltól a másikig, és mindig az utolsó pillanatban fordult meg, amikor már beleütközött volna a falba.

– Amit most mondok, azt senkinek sem szabad továbbadnod. Megértetted, Pinarius?

– Igen.

– Halálbüntetés terhe mellett.

– Értem.

– Valóban? A caesar páratlanul könyörületesen bánt veled a múltban. Véleményem szerint nem voltál rá méltó. De ha azt, amit most hallani fogsz, bárkinek elmondod, én magam gondoskodom róla, hogy rövid úton átköltözz a túlvilágra!

– Érthetően beszélsz, Catullus.

– Jól van. Förtelmes ez az időjárás, nem igaz?

– Nem hinném, hogy ezt akarod velem megvitatni.

– Ami azt illeti, valahogy úgy. – Catullus abbahagyta a mászkálást. – Tudod, milyen sok villámcsapást észleltek a városban az elmúlt hónapokban?

– Igen, hallottam róla.

– A caesar nem örül ennek a sok csapásnak. Hogy őszinte legyek, el van keseredve.

– Mindenki fél a villámtól.

– A caesar nem magától a villámtól fél, hanem attól, amit a sok csapás esetleg előre jelez. Elmagyarázom. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a császár még kisgyerek volt, egy asztrológus megjósolta neki a halála napját, sőt az óráját is. Azt is előre megmondta, hogyan fogja bevégezni: egy penge által. Annak idején bizonyára nagyon távolinak tűnt a megjelölt nap. Csakhogy közben eltelt az idő, és a végzetes dátum egyre közeledik. Egy kisfiú számára a „penge általi halál” azt jelentette, hogy csatában fog elesni, bátor harcosként, most viszont, ha elképzeli, hogy egy tőr mar a testébe, nem tud másra gondolni, csak arra, hogy összeesküvő árulók gyilkolják meg.

– A caesar még ennyi idő után is elhiszi azt a jóslatot?

– Akár komolyan veszi, akár nem, az ember nem felejt el egy ilyen jóslatot. Egyszer az apja viccelődött is vele. Az isteni Vespasianus a két fiával vacsorázott; az ifjú Domitianus tartott a felszolgált gombától, ezért nem volt hajlandó megenni. Az isteni Vespasianus elnevette magát. „Lehet, hogy valóban mérges gomba, de neked semmiképpen sem árthat, fiam, hiszen tudjuk, hogy a halálod napja még messze van, és nem gomba fogja a vesztedet okozni!”

Lucius megvonta a vállát.

– Talán ha valóban közeledik a megjelölt nap, a caesarnak magához kellene hívatnia azt az asztrológust, és meg kellene parancsolnia neki, hogy számítsa ki újra a horoszkópját.

– Az a csillagjós már régen halott.

– Szóval azt az embert meg sem lehet büntetni, ha hamisnak bizonyul a jóslata, és meg sem lehet jutalmazni, ha kiderül, hogy igaza volt.

Catullus felmordult.

– Úgy csűröd-csavarod a szavakat, mint a tüanai Apollóniosz!

– Ez hízelgő, Catullus. De a caesar más asztrológusokkal is értekezhet.

– Már meg is tette. Ascletarion, akivel a caesar soha nem beszélt korábban, készített egy új horoszkópot a caesarnak. Nem mondott konkrét jóslatot, de amit kiderített, nyugtalanító volt. A csillagok bizonyos együttállása folytán a caesar által legjobban tisztelt istennő, Minerva jótékony pártfogása gyengülni látszik. Ascletarion szerint Minerva oltalma pont azon a napon lesz a leggyengébb, amikor a jóslat szerint a caesar elhalálozik. Természetes, hogy a caesart felzaklatta a hír. Úgy határozott, hogy próbára teszi a férfi képességeit, csak hogy önmagát megnyugtassa. Megkérdezte Ascletariont, hogy meg tudná-e jósolni a saját végzetét, mire az asztrológus így felelt: „Igen, dominus; engem kutyák fognak széttépni.”

Lucius kis híján hangosan felnevetett.

– Lehet, hogy Ascletarion attól félt, a rosszkedvű császár a kutyák elé akarja vetni az arénába, és úgy gondolta, ezzel a jóslattal megmentheti magát. Remélte, hogy ha előre leleplezi a szándékát, a caesar nem mer ilyesmit tenni.

Catullus arca elfintorodott.

– Ha az asztrológus túl is járt valaki eszén, akkor az csak saját maga lehetett. A caesar parancsba adta, hogy fojtsák meg a csillagjóst, ott helyben. Előttem lehelte ki a lelkét, méghozzá a lehető legszörnyűbb halállal – gúnyt is űztünk a csodálatos jóslási képességeiből. A caesar utasított, hogy szervezzem meg a férfi temetését még aznap délután, így hamar megszabadulhattunk a testétől. Csakhogy míg addig tiszta volt az idő, akkor hirtelen vihar kerekedett. Vízözönhöz hasonló eső oltotta el a lángokat, mielőtt elhamvaszthattuk volna a holttestet. Vad kutyák jelentek meg. Senki sem tudta megállítani őket: rávetették magukat a máglyára, és darabokra tépték a testet.

Lucius megcsóválta a fejét.

– Szóval mégis igaznak bizonyult Ascletarion jóslata. Az asztrológusok érdekében remélem, hogy a caesar többé nem kéri ki a tanácsukat.

– Jelenleg egy germán törzsből származó jóst tüntet ki a figyelmével, egy Eberwig nevű embert. Egyenesen Colonia Agrippinából hívatta magához, mert állítólag mindenkinél jobban ismeri a villámok természetét. A rómaiak között már régóta hanyatlik a villámolvasás tudománya, a jelek szerint viszont a germánok között felvirágzott. A férfi most is az elmúlt hónapokban történt villámcsapásokat tanulmányozza; meghatározza a helyüket és a gyakoriságukat. Eberwig ma fog beszámolót tartani a caesarnak.

– Ez mind lenyűgöző – szólt közbe Lucius –, de mi köze ennek az egésznek hozzám? Miért kellett idejönnöm?

– Ha éjszaka nem tud aludni, a caesar olvasni szokott. Újabban nagyon keveset alszik, vagyis rengeteget olvas. Mostanában főként Tiberius uralkodásával foglalkozik, az ő életútja bilincseli le. Az éjszaka közepén különféle tekercsek fölé görnyed, amelyek az elődje korából származnak. Rendszeresen küldözgeti a titkárait ilyen-olyan iratokért. Tiberius személyes feljegyzései között a caesar a te nagyapád nevére is rábukkant, akit szintén Lucius Pinariusnak hívtak. Tudtál róla, hogy jövendőmondó volt?

– Akárcsak az apám.

– Igen. Az apád az isteni Claudiusnak és Nerónak is jósolt. De azelőtt a nagyapád töltötte be a jós szerepét Tiberius, Claudius, sőt, még az isteni Augustus mellett is.

Lucius apja keveset mesélt a fiának a nagyapjáról, akinek alexandriai száműzetése a család történetének feledésre ítélt fejezetei közé tartozott.

– Tudom, hogy a nagyapám jó barátságban volt az unokafivérével, Claudiusszal. Azt is tudom, hogy később összekülönbözött Tiberiusszal, aki száműzte Rómából. Ennek azonban semmi köze nem volt a jósláshoz vagy a villámokhoz. Úgy tudom, a nagyapám nehézségei abból származtak, hogy belekontárkodott az asztrológiába egy olyan időszakban, amikor Tiberius betiltotta a csillagjóslást.

– Igen, így volt. Előtte azonban, amikor az isteni Augustus még élt, magához hívatta az apádat, hogy értelmezzen egy villámcsapást, amely a régi császári palotában történt. Ezt a történetet soha nem mesélte el neked a nagyapád?

– Nem ismertem a nagyapámat, az apám pedig soha nem mesélt ilyesmit.

– Elképesztő, hogy a generációk pont a legérdekesebb történeteket nem mesélik tovább! Biztosíthatlak róla, hogy a személyes naplójában Tiberius részletesen leírta az esetet. A palotába becsapott egy villám. Augustus magához hívta a nagyapádat, hogy értelmezze az óment. A nagyapád azt mondta Augustusnak: a csapás üzenete szerint már csak száz nap van hátra az életéből. Amikor pedig elérkezett a századik nap, Augustus meghalt.

– Ez úgy hangzik, mint egy legenda.

– Tiberius tényként írja le, és Domitianus is tényként fogadja el.

– Ismét megkérdezem: mi köze ennek hozzám?

– Ahogy az isteni Augustus – jogosan – meg volt győződve róla, hogy az apádnak kell értelmeznie a jósjelet, úgy a mi caesarunk is meg van győződve róla, hogy te, Lucius Pinarius unokája vagy egyedül képes rá, hogy meghatározd a jelenlegi villámcsapássorozat jelentését. Mi másért ösztökélték volna az istenek a caesart arra, hogy meghagyja az életedet, amikor minden oka meglett volna arra, hogy kioltsa azt, nem is egyszer, hanem kétszer? A caesar most már látja, hogy ennek a feladatnak a végrehajtása volt a sorsod.

Lucius nyomban badarságnak könyvelte volna el az ötletet, de hirtelen rádöbbent, hogy Flaviának tudnia kellett róla, miért hívatta Domitianus a palotába. Catullus felajánlott egy lehetőséget, hogy Lucius az uralkodó közelébe kerülhessen, mi több, talán még a bizalmát is elnyerje. Vajon hogy vezet el mindez majd ahhoz a célhoz, amit Flaviával közösen maguk elé tűztek? Ezt nem láthatta előre, de tudta, hogy Flavia azt akarná: működjön együtt Catullusszal.

– Ugye tudod, hogy én az apámmal és a nagyapámmal ellentétben nem vagyok jós?

– Igen. Csakhogy gyerekkorodban az apád rendszeresen jósolt Nerónak. Bizonyosan tanultál tőle valamit, már csak azáltal is, hogy figyelted, amit csinál.

Épp csak annyit, gondolta magában Lucius, hogy képes legyek mímelni a jóslást, ha muszáj, és közben ne tűnjek teljesen bolondnak.

– Igen, számtalanszor láttam, hogyan jósol. Tudom, mi a módja.

– Az apád titkokat is elárult neked erről a tudományról… a szakma fortélyairól, ugye?

– Ami azt illeti, igen. Szeretett a jóslásról beszélni. Gondolom, abban reménykedett, hogy egy nap majd követem a példáját, és magam is jós leszek.

Lucius felidézte az apjával való utolsó találkozását. Aznap, amikor Titus Pinarius elhagyta az otthonát, hogy csatlakozzon Neróhoz az utolsó menekülőútján, a második legjobb lituusát vitte magával, és a családi örökséget, az őseik gyönyörű elefántcsont lituusát otthon hagyta Luciusnak, aki azóta szinte rá sem nézett, és más módon sem kísérletezett a jóslás gyakorlásával. Megtartotta a régi lituust, méghozzá egy emléktárgyakkal teli ládában a háza előterében, pontosan az alatt a fülke alatt, amiben apja viaszmása pihent.

– A caesar azt akarja, hogy olvasd meg neki a jósjeleket – mondta Catullus. – Azt szeretné, hogy figyeld az égen megjelenő villámokat, és értelmezd neki az üzenetet, nem a jósok testületének tagjaként, hanem Lucius Pinarius unokájaként és nevének viselőjeként.

– Itt? Most?

– Miért ne? Viharos nap van, bőven akadnak villámok.

– Ez szabálytalannak tűnik számomra. Nem azt mondtad, hogy a caesar germán jósa már belevetette magát a villámcsapások értelmezésébe?

– A caesar mindkettőtöket meg fog hallgatni, és összehasonlítja az eredményeket. Teljesíted a parancsot, vagy sem?

– Mi van, ha visszautasítom?

– Nem ezt a választ akarom hallani.

Lucius nagy levegőt vett.

– Megteszem, amit a caesar kér tőlem.

A vak udvaronc segítség nélkül, mindössze a pálcája használatával átvezette Luciust a kicsi, felázott kerten, majd tovább, egyik folyosóról a másikra. Egy kavicsos udvaron álltak meg, amit alacsony oszlopsorok határoltak. Lucius felismerte az auguratoriumot; többször látta az apját ezen a helyen jósolni. Nem esett nehezére azonosítani, noha régen a császári palotán kívül volt, mostanra pedig teljesen bekebelezte a Flaviusok háza.

Domitianus egy közeli csarnokban foglalt helyet, a szemerkélő esőtől védett helyen, udvaroncai gyűrűjében. Amikor Lucius és Catullus megérkeztek, felkapta a fejét. Lucius hirtelen elbizonytalanodott. Mivel egy vallási paródiát készült előadni annak az embernek, akit holtan akart látni, aligha számíthatott volna a Tanító útmutatására vagy támogatására.

Hogy időt nyerjen, azt mondta Catullusnak, hogy szüksége lesz az ősei lituusára.

– Biztos valami más pálca is megteszi – vágta rá a vak ember.

– Nem, az az elefántcsont lituus kell nekem, amit az apámtól örökölt ládában tartok! Haza kell mennem érte.

– Te itt maradsz! Majd valaki elhozza neked.

A közelben álló egyik udvaronc meghallotta ezt, és előrelépett. Középkorú férfi volt bozontos szemöldökkel és takaros formára nyírt szakállal.

– Én elmegyek érte – jelentette be.

– Jól van, Stephanus – helyeselt Catullus. Lucius felfigyelt a névre. – Pinarius elmondja neked, hol találod, én pedig elmagyarázom a caesarnak a késés okát.

Amint Catullus hallótávolságon kívül került, Lucius ezt suttogta Stephanus fülébe:

– Már hallottam a nevedet a mai napon, mielőtt idejöttem.

Az udvaronc bólintott.

– Tíz nap múlva – felelte halkan, alig mozgatva a száját.

Lucius összeráncolta a homlokát. Miről beszél ez az ember?

– Tíz nap múlva – ismételte Stephanus. – Tizennégy nappal domitianus kalendaeja előtt, a nap ötödik órájában. Meg tudod jegyezni?

Lucius egy darabig bambán nézett a férfira, aztán bólintott.

– Igen – mondta megszokott, hétköznapi hangszínén. – Egy antik ládában tartom az előtérben, az apám viaszképmása alatt. Nem lehet eltéveszteni… gyönyörű ódon tárgy, színtiszta elefántcsontból. A felszabadítottam, Hilarion majd segít megkeresni.

– Akkor én indulok – közölte Stephanus. – Sietek vissza, amennyire tudok.

Domitianus nem örült a késlekedésnek. A széke karfáján dobolt az ujjaival, és a lábát is idegesen csapkodta a földhöz. Dühödten nézett Luciusra, és motyogott valamit Catullusnak.

A vak férfi a fejét ingatta.

– Dominus, jobb lenne megvárni, amíg…

– Hozzátok ide most! – fortyant fel Domitianus. – Pinariust pedig vigyétek el, amíg fel nem készül a jóslásra!

Miközben Luciust elvezették, egy különös öltözéket viselő férfi haladt el mellette. Úgy nézett ki, mintha egy germánból akarna gúnyt űzni: hatalmas vörös sörénye és vörös borostája volt, a lábán szőrmecsizma és őzbarna bokavédő, bozontos, széles mellkasát pedig egy sűrűn fűzött bőrmellény takarta – valamelyest. Csupasz karjára tekergő kígyókat mintázó, rúnákkal ékesített karpereceket húzott fel.

Luciust egy kis váróhelyiségbe vezették, majd egyedül hagyták. Az egyik falon, jó magasan egy rácsos ablakot fedezett fel. Felállt egy székre. Ha oldalra fordította a fejét, tekintete végigfutott az oszlopcsarnokon, és láthatott-hallhatott mindent, ami Domitianus színe előtt zajlott.

Catullus egy tolmáccsal beszélt.

– Mondd meg Eberwignek, hogy a caesar készen áll a beszámolója meghallgatására!

A tolmács Eberwighez fordult. A germán hosszú választ adott neki.

Domitianus türelmetlenül előredőlt a székén.

– Mit mond?

A tolmács kényelmetlenül feszengett.

– Azt kérdi, hogyha olyan hírt hoz, ami nem tetszik a caesarnak, mi lesz vele.

– Mondd meg neki, hogy beszéljen! – rivallt rá Domitianus. – Amíg az igazat mondja, megkapja a jutalmát, és sértetlen marad. De ha nem kezd beszélni most rögtön, itt helyben meg fogják fojtani!

A tolmács megint hosszasan beszélgetett Eberwiggel. Végül a császár felé fordult, és remegő hangon lefordította, amit a jós mondott.

– Dominus, a jós azt mondja, hogy alaposan megvizsgált minden bizonyítékot a villámokkal kapcsolatban, és meggyőződése, hogy helytálló következtetésre jutott. Szerinte a becsapódások gyakorisága és helye azonnali változást mutat a hatalom legfelsőbb szintjén. Azt mondja, ez csak… veled lehet összefüggésben.

– Beszélj világosan!

– Azt mondja, hogy hamarosan új császára lesz Rómának.

Domitianus hátradőlt, és idegesen piszkálta a homlokát.

– Mikor?

– Azt nem tudja pontosan. De nagyon hamar.

– Hónapok múlva?

A tolmács megkérdezte Eberwiget.

– Nem hónapok múlva, dominus. Napokon belül.

Megint villámlott, és mennydörgött is.

– Vigyétek el! – parancsolta Domitianus.

Eberwig tiltakozni kezdett. A tolmács megköszörülte a torkát.

– Azt kérdezi, mi lesz a jutalmával.

– Ha beigazolódik a jóslat, akkor majd az utódom megfizet neki! – csattant fel Domitianus. – Most vigyétek el, és tartsátok szigorú őrizet alatt!

Feszült csend állt be. Aztán visszatért Stephanus, kissé kifulladva a futástól. Luciust visszavitték az udvarra. Stephanus odament hozzá, és átadta neki a lituust.

Nem lehetett tovább késlekedni. Lucius nagy levegőt vett. Ránézett a kezében tartott jóspálcára. Évek óta hozzá sem ért. Milyen gyönyörű volt, azzal a sok aprólékosan kifaragott madárral és ragadozóval!

Ahogy kiskorában az apjától látta, felnézett az égre, és a pálcával kijelölt rajta egy területet a jósláshoz. Az égbolt együttműködött vele; szinte azonnal egy villám hasította szét az észak felé gomolygó, sötét felhőket, aztán egy újabb követte. Lucius várt még egy darabig, és jutalma egy harmadik villám lett, ami olyan közel sült ki, hogy az egész udvart kísérteties, kék fénybe burkolta. Hatalmas mennydörgést lehetett hallani, akkorát, hogy Luciuson kívül mindenki összerezzent. Lucius figyelme teljes egészében arra irányult, amit mondani készült.

Megfordult, és a császárra nézett.

– Elvégeztem a jóslást, dominus.

– Ilyen hamar?

– A jelek egyértelműek.

– És?

– Nagy változás ígérkezik. Akkora, hogy az egész világot érinteni fogja. Hirtelen változás lesz, nem fokozatos. Egyetlen pillanat alatt történik… mint a mennydörgés.

– Mikor?

– Ezt is világosan mutatják a jelek… szokatlanul világosan. Összeszámoltam a három villám ágait, és megfigyeltem, hogyan helyezkednek el a villám törzséhez képest, így pontosan ki tudtam számítani a napokat és órákat is, mostantól fogva. Ez az esemény…

– Ne hangosan, te ökör! – förmedt rá Domitianus. – Súgd bele a fülembe!

Lucius odament a császárhoz. Soha nem került még ilyen közel hozzá. Érezte a leheletét is, ami arról árulkodott, hogy nemrég hagymát evett. Elég közel volt ahhoz, hogy lássa az orrából kilógó fekete szőrszálat és a homlokán lévő bibircsókot is. Elég közel volt ahhoz, hogy megölhesse, ha van fegyvere. Leküzdötte magában a viszolygást, és belesúgta a császár fülébe:

– Pontosan tíz nap múlva, a nap ötödik órájában.

Domitianus kiszámította a dátumot.

– Tizennégy nappal a kalendaeja előtt, a dél előtti órában. Biztos vagy ebben?

– Teljességgel.

Domitianus megragadta Lucius csuklóját, és fájdalmas erővel megszorította.

– Azon a napon visszatérsz ide, Lucius Pinarius. Velem leszel abban az órában. Ha hamisnak bizonyul a jóslat… Ha csak játszadozol velem… itt fognak megfojtani a lábamnál. Megértetted?

– Megértettem, dominus.

– Erről senkinek sem beszélhetsz!

– Ahogy óhajtod, dominus.

A császár elbocsátotta. Hátradőlt a székén, és idegesen babrált a homlokán lévő bibircsókkal. A másik kezével rövid elbocsátó mozdulatot tett. Luciust néhány őr kivezette az udvarról, és egészen a házáig kísérték. Lucius észrevette, hogy az egyik őr megállt a bejárati ajtajával szemben, az utca túloldalán. Innentől fogva minden lépését figyelték, és senki sem látogathatta meg észrevétlenül. Tudta, hogy Flavia Domitilla sem fogja többé felkeresni.

Aznap éjjel egy rejtjeles üzenetet írt Apollóniosznak, és beszámolt neki a nap eseményeiről: arról, hogy a palotába hívatták, hogy milyen idegesen viselkedett Domitianus, valamint az áljóslásról, amiről részletesen írt. Fogalma sem volt, merre lehet most a Tanító. Sejtette, hogy Nerva tudja. Amikor elkészült a levéllel, megbízta Hilariont, hogy vigye azonnal Nervához. Soha nem érintkeztek egymással közvetlenül.

Lucius szokás szerint úgy fejezte be a levelet: „Ég veled!” De most hideg borzongás futott végig rajta, miközben leírta.

*

A tizennegyedik nap reggelén, domitianus kalendaeja előtt, a korábban octoberként ismert hónapban praetorianus őrök érkeztek Lucius Pinarius házához.

Lucius már készült erre, fel is öltötte a legjobb tógáját. Meglepően jól aludt a korábbi éjjelen. Pirkadatkor kelt, és búcsúleveleket írt a régi barátainak, Diónak és Epiktétosznak, sőt még Martialist is megajándékozta egy szeretetteljes üzenettel. Hilarion mit sem sejtve ácsorgott mellette. Lucius nem mesélt neki a palotában tett látogatásáról; úgy vélte, minél kevesebbet tud a felszabadítottja, annál jobb neki. Milyen gyászos reggel lett volna ez, ha Hilarion gyanítja, hogy Lucius még ebédidő előtt halott lesz! Hilarion így kifejezetten derűs hangulatban volt, és egyfolytában azzal nyaggatta egykori gazdáját, hogy egyen valamit. Képtelen volt felfogni, miért nincs Luciusnak étvágya.

Lucius tett egy sétát a kertjében. Borús volt az ég, de ezúttal nem fenyegetett vihar. A kert szokatlanul satnya és lehangoló látványt nyújtott az évnek ebben a szakában, jóllehet, az elmúlt napok esőzései élénkzölden tartották. A kert közepén ott állt Melankomasz szobra, amit Epaphroditustól örökölt. Az előző napon hozták el neki, és Lucius ragaszkodott hozzá, hogy a munkások azonnal állítsák is fel a kertjében. Epaphroditushoz hasonlóan ő sem talapzatra helyezte a képmást, hanem a talaj szintjére. A lelke mélyén sajnálta, hogy ilyen rövid ideig élvezhette a bámulatos műalkotást.

Amikor a praetorianusok megérkeztek, Hilarion rendkívül ideges lett. Lucius biztosította róla, hogy minden rendben lesz, és a felszabadított hitt is neki, egészen addig, amíg a ház ura el nem mondta neki, hogy leveleket hagyott a dolgozószobájában, amelyeket kézbesítenie kell, ha ő nem térne vissza. Hilarion sírva fakadt. Lucius átölelte, aztán az őrökkel együtt távozott.

Ezúttal a palota még rejtettebb lakosztályaiba nyert bebocsátást. A fogadóterem, ahol Domitianus várta, a jelek szerint a császári hálószobával volt szomszédos, mert egy nyitott ajtón keresztül Lucius megpillantott egy bevetetlen ágyat, telepakolva gazdagon hímzett párnákkal és takarókkal. Ezen a reggelen a császár nem merészkedett távolabbra attól a helytől, amit a legbiztonságosabbnak vélt.

A kis fogadóhelyiség túlsó végében ült az uralkodó egy emelvényre helyezett széken, és csak Catullus meg a kis fejű lény nyújtott neki társaságot. Egy vízóra is feltűnt Luciusnak az emelvényen, egy csodálatosan kifaragott eszköz, amin óralap tette láthatóvá az idő múlását. A számlap mutatója már csaknem elérte a nap ötödik óráját.

Az egyik oldalon egy balkonról érkezett be a borús égből leszűrődő, halovány napfény. Lucius ösztönösen megfigyelte a balkont, és megpróbálta felmérni, milyen menekülőutat biztosíthatna számára, ám hamar rájött, hogy a szoba a palota egyik legfelső emeletén van. A kert, amelyre a balkon lenézett, többemeletnyi mélységben terült el.

– Vetkőzz le! – parancsolta Domitianus.

Lucius sóhajtott.

– Dominus, a katonáid már alaposan megmotoztak. Nincs nálam fegyver.

– Nem kérdeztem, hogy megmotoztak-e. Azt mondtam, hogy vedd le a ruhádat! Az összeset!

Lucius teljesítette az utasítást. Nem érezte zavarban magát. Inkább valami felszabadulásérzés uralkodott el rajta, mint amikor kibújt az ágyékkötőjéből az amfiteátrumban, a császár és egész Róma szeme láttára.

Domitianus odaküldte a kis fejű lényt Lucius levetett tógájához és alsóneműjéhez, hogy keressen bennük fegyvereket, aztán élesen beszívta a levegőt, amikor észrevette a láncon függő fascinumot Lucius nyakában.

– Az az amulett! Mindig rajtad van, igaz? Ezért nem görbül soha a hajad szála sem!

– Ez nem igaz, dominus. Sokszor kellett szenvednem. Ráadásul a hozzám legközelebb állók is meghaltak vagy eltűntek, mind miattad.

– De te még életben vagy. Az amulett miatt van? Add ide azonnal!

Domitianus tágra nyílt szeme véreres volt, arca pedig ösztövér és beesett. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt.

Lucius leemelte a láncot a nyakáról. A kis fejű teremtmény kikapta a kezéből, és odasietett vele az emelvényhez. Domitianus felvette a láncot, és megérintette a fascinumot, ami befészkelte magát bíborköpenye redői közé.

– Igen – suttogta. – Érzem az erejét. Add, hogy ma engem védelmezzen, áldott Minerva! Add továbbá, hogy ennek az embernek a jelenléte is engem oltalmazzon!

– Az én jelenlétem, dominus?

– Hát nem vagy mágus, Lucius Pinarius, mint az az átkozott tanítód? Kétség sem fér hozzá, hogy valami védelmező mágia övezi a személyedet. Az ilyesmi átterjedhet másra is. A mai napon a közelemben kell tartózkodnod, amíg el nem érkezik a végzetes óra.

Lucius megmosolyogta a gondolatot, hogy az ő személye felér egy szerencsehozó amulettel. Ugyanakkor megdöbbentette, hogy felcserélődtek a szerepeik. Egykor ő állt halálraítéltként a császár előtt; most pedig a császár ült előtte, azzal a meggyőződéssel, hogy a halál nemsokára lesújt rá. Lucius akkor talált rá a belső békéjére, amikor a szinte biztos halál torkába indult; Domitianus ellenben minden perccel egyre idegesebb lett.

A kis fejű lény felsikoltott, és a vízórára mutatott. A mutató elérte az V-ös számjegyet.

– Ellenőrizzétek, hogy az ajtó be van-e zárva! – kiáltotta az uralkodó.

Catullus, aki úgy mozgott a szobában, akár egy látó ember, lelépett az emelvényről, elsétált Lucius mellett, és ellenőrizte az ajtót.

– Felöltözhetek, dominus? – kérdezte Lucius. – Huzat jön a balkon felől.

Domitianus felmordult, és intett a kezével.

Gyötrő lassúsággal telt az idő. Lucius nem tudta, mire számítson, de erre a végtelenbe nyúló unalomra végképp nem volt felkészülve. Lehet, hogy mégsem kísérlik meg megölni a császárt? Milyen szerepet szántak ebben Luciusnak? Vagy egyszerűen csak ott kellett állnia, és várni, hogy Domitianus meghal-e vagy sem, aztán magának is bevégeznie ugyanabban a helyiségben? Minden lélekjelenlétére szüksége volt ahhoz, hogy érzelmeket nem mutatva ott álljon a szoba közepén, miközben az idő komótosan csorgott tova.

Domitianus fészkelődni kezdett, majd sóhajtott. Megkordult a gyomra.

– Hallottad ezt, Lucius Pinarius? Tegnap reggel óta nem ettem semmit.

– Mérgezéstől tartasz, dominus?

– Nem méreg fog végezni velem. Valami olyan szertől tartok, ami öntudatlanná és sebezhetővé tesz. Éhes vagyok!

– Az én gyomrom is üres, dominus.

– Valóban? Félretettem néhány almát tegnap, hogy legyen mára ebédem – ha akkor még életben leszek. Az ágyam melletti asztalon vannak, egy tálban. Hozz egyet, Catullus, aztán add oda Lucius Pinariusnak! Lássuk, megbetegszik-e tőle!

Catullus kihozta az almát. Lucius harsogva beleharapott a gyümölcshúsba. Domitianus figyelte, ahogy eszik, és nyáladzani kezdett, méghozzá olyan bőségesen, hogy meg kellett törölnie a száját. Amikor Lucius befejezte az evést, a császár megparancsolta neki, hogy dobja le a csutkát a kertbe. Lucius kilépett a balkonra. Lehajította a csutkát, és figyelte, ahogy jó sokáig zuhan. Megszédült a mélységtől. Az almacsutka egy jókora napórára esett a kertben, majd lepattant róla. A számlap egy kőtalapzatra helyezett vas háromszög volt. Túlzottan borús volt az ég ahhoz, hogy a mutató árnyékot vessen.

Lucius megfordult, és az emelvényen lévő vízórára nézett. Majdnem véget ért az ötödik óra.

Domitianus továbbra is feszengett a székén. Húzogatta az állán a bőrt, és ropogtatta az ujjait. Aztán a homlokán lévő bibircsókot kezdte piszkálni. Váratlanul vér jelent meg az ujjain. Rémülten felkiáltott, ám utána rájött, hogy a vér a bibircsókból eredt el.

– Minerva, legyen ez az egyetlen csepp vér, amit ma folyatok!

A kiáltás hallatán valaki bekopogott az ajtón.

– Dominus, valami baj van?

– Ne törődj vele, Parthenius! – szólt ki a császár. – Minden rendben van. De nézzétek, a mutató elérte a hatodik órát! Vége! Eltelt a kiszabott idő, és én még sértetlen vagyok! Nyisd ki az ajtót, Catullus, és engedd be!

Parthenius lépett be a szobába. Mögötte a leláncolt germán jós, Eberwig érkezett, őrök gyűrűjében.

– Most mit mondasz, te látnok? – förmedt rá Domitianus.

Eberwig motyogott valamit, de senki sem tudta lefordítani a helyiségben. Az őrök térdre kényszerítették.

– Fojtsátok meg a fajankót! – parancsolta a császár.

Az egyik őr rátekerte a láncot a fogoly nyakára, és megcsavarta. Eberwig arca sötét karmazsinvörös lett, a szeme kidülledt, és kilógott a nyelve a szájából. Domitianus mosolyogva hátradőlt a székén. Szemlátomást örömét lelte a másik ember haláltusájában.

Az őrök kivonszolták a holttestet a szobából. Parthenius követte őket. Lucius egy helyben maradt, a balkonon. Nem csekély akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy az utóbbi egy órában megőrizze nyugalmát. A teste azonban lassacskán utat engedett a kétségbeesésnek. Szaporán kezdett verni a szíve, nyirkos lett a tenyere, és izzadság jelent meg a homlokán.

Vajon a császár őt is meg akarja öletni, ahogy a germán jóst? Ezekben a percekben egészen máshova nézett: rászólt Catullusra, hogy hozza ki neki a hálószobából az egész tál almát. Miközben a vak udvaronc elsétált a balkon mellett, Lucius még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy magára vonja a férfi figyelmét. Catullus kihozta az almákat a császárnak, aki mohón rájuk vetette magát, és gyors egymásutánban felfalta őket.

Parthenius ismét betoppant.

– Stephanus császári gondnok kíván látni téged, dominus.

– Nem fogadok senkit – jelentette ki a császár. – Amint megettem az almákat, visszavonulok a saját fürdőmbe.

– Stephanus azt mondja, nagyon sürgős és fontos. Nem hajlandó tágítani. Azt mondja, hogy egy ellened szövődő összeesküvésről akar értesíteni.

– Helyesebben egy sikertelen összeesküvésről! Hiszen még élek! – nevette el magát Domitianus. – Nos, akkor vezesd be. Lehet, hogy neveket is tud mondani. Várj! Megmotozták?

– Természetesen, dominus. Senki sem léphet úgy a színed elé, hogy nem motozták meg alaposan.

– Akkor menj, és vezesd be!

Lucius szíve elnehezült. A Domitianus halálára kijelölt óra elérkezett, majd elmúlt, és most már azt is tudta, miért: Stephanus elárulta őket. Szegény Flavia; ez lesz a végzete! Vajon a gyermekeit életben hagyja Domitianus? Aligha. Lucius lenézett a balkon korlátja fölött, és azon tűnődött, melyik halál jobb: ha lezuhan, vagy ha megfojtják. Egyszeriben menekülni akart, de túl magasan volt a föld fölött. Bárcsak eltűnhetne, mint Apollóniosz, egyetlen füstfelhőként!

Lassan szétoszlottak a fellegek. Meleg napsugarak nyaldosták az arcát. Mintha maga az égbolt is felderült volna a császár megmenekülése miatt.

Stephanus belépett a szobába. Mielőtt megszólalhatott volna, Domitianus félreintette, majd odaszólt Catullusnak, és egészen közel húzta magához.

– Majdnem megfeledkeztem Pinariusról. – Akármilyen halkan beszélt, Lucius hallotta. – Mi legyen a sorsa?

– Tégy vele belátásod szerint, dominus! – javasolta Catullus.

Mialatt arra várt, hogy szólítsák, Stephanus csatlakozott Luciushoz a balkonon. Jobb kezében egy összetekert iratot szorongatott. Az lett volna az árulkodó lista, rajta többek között Lucius nevével? Lucius észrevette, hogy a gondnok bal alkarja be van kötözve.

– Egy vaddisznó agyara nagyon csúnya sérülést tud okozni – magyarázkodott Stephanus halkan. – Akkor történt, amikor pár napja vadászni voltam. Talán el sem hiszed, de az őrök ezt is kibontatták velem a visszatérésemkor. Amikor meglátták a vért és a szivárgó sebet, nyomban elégedettek lettek. Azt hiszem, kicsit fel is fordult a gyomruk. Azóta valahányszor jövök, megmotoznak ugyan, de ezt a kötést minden alkalommal rajtam hagyják.

Domitianus befejezte a beszélgetést Catullusszal, majd magához szólította Stephanust. A gondnok odasietett az emelvényhez, Catullus pedig lesétált róla.

– Dominus, amint kézhez kaptam ezt az iratot, azonnal ideindultam.

– Mi volna ez?

– Nevek listája, dominus. Azt hiszem, meg fogsz döbbenni, ha beleolvasol.

Catullus a balkon felé lépett. Lucius a lehető legtávolabb húzódott tőle. Megint kinézett a korlát fölött. A napfény egy nyalábja elérte az alant fekvő napórát. Valami nem volt rendjén. Lucius hunyorgott, és megpróbálta még pontosabban kivenni, mit mutat a napóra. Az árnyék nem a nap hatodik óráját mutatta – az árnyék nélküli delet –, hanem az ötödik órát.

Ezután Lucius a vízóra felé fordult, ami kétségkívül a hatodik órát jelezte. Hibásan állították be – avagy valaki szándékosan rontotta el.

Stephanus átnyújtotta az iratot a császárnak, aki széttekerte, és megnézte. Összeráncolta a homlokát.

– Mit jelentsen ez? Csak provinciák magisztereinek nevét látom. Mi köze ennek…

Stephanus gyorsan és ügyesen meglazította a kötést a bal alkarján, és belenyúlt. Előhúzott egy tőrt, és rátámadt az uralkodóra. Mivel a szék emelvényen helyezkedett el, nem ért fel a császár szívéig, így a penge az ágyékába fúródott.

Domitianus fájdalmasan felüvöltött. Belecsapott Stephanus arcába. A gondnok visszatántorodott, kezében a véres tőrrel. Domitianus lebucskázott a székről, a trónus pedig hátraesett. A kis fejű lény felsikoltott, és elszelelt a gyilkos közeléből. Domitianus dulakodni kezdett Stephanusszal.

– A késem! – kiáltotta a császár. – Amit a párnám alatt tartok… hozzátok ide nekem!

Az alacsony teremtmény elosont Catullus mellett, és meglökte a könyökével, mire a vak férfi kitántorodott a balkonra, ahol majdnem beleütközött Luciusba. Végül sikerül megkapaszkodnia a korlátban, és visszanyernie egyensúlyát. A talpnyaló berohant a hálószobába, és a következő pillanatban rémült arccal bukkant fel ismét. Egyik kezében egy kardhüvelyt tartott, a másikban egy markolatot, amelyben nem volt penge. Valaki kicserélte a tőrt, amit Domitianus a párnája alatt tartott.

Újabb udvaroncok rohantak be a szobába. Domitianus köré sereglettek, aki üvöltve küzdött mindenki ellen, akár egy kutyáktól megtámadott oroszlán.

– Mi történik? – kérdezte Catullus. – Dominus, segíthetek valamiben?

A vak férfi hirtelen ráeszmélt, hogy Lucius ott áll mellette. Állatként kezdett vicsorogni, és nekitámadt. Luciust teljességgel váratlanul érte a férfi pontos célzása és erőteljes ugrása. Amíg Domitianus az udvaroncokkal viaskodott, Lucius és Catullus a balkonon birkóztak.

Catullus éles körmeivel megpróbálta kivájni Lucius szemét, és felsérteni az: orrát, majd belemélyesztette fogait Lucius karjába. Lucius megragadta a vak férfi csuklóját, és megkísérelte lefogni, Catullus azonban sokkal erősebbnek bizonyult. Luciusnak mindössze annyit sikerült elérnie, hogy oldalra taszította a vak férfit, a korlát irányába. Mielőtt ráébredt volna, mi történik, Catullus már át is bucskázott a korlát fölött. Vérfagyasztó sikollyal zuhant le a kertbe.

Lucius valami émelyítő becsapódáshangot hallott, aztán lenézett. Catullus felnyársalódott a napóra fémmutatójára, arccal felfelé, széttárt végtagokkal. Kis híján kettészakadt a teste. A szája tátva maradt, és a szeme törött üvegként csillogott. Karja és lába egy darabig visszataszító módon rángatózott, aztán mozdulatlanná dermedt.

Ekkor döbbent rá, hogy időközben elcsendesült a szoba a háta mögött, mindössze néhány férfi kapkodott levegőért. Véget ért a küzdelem. Stephanus kilépett a balkonra Lucius mellé, felemelte a fejét, és élvezte a melengető napfényt. Szétborzolódott a haja, és szanaszét tépett ruháját vérfoltok csúfították el.

A kötés foszlott maradványai lelógtak a bal alkarjáról. A seb nagyon is valódinak látszott. Stephanus észrevette, hogy Lucius a karját nézi, és elvigyorodott.

– Én magam ejtettem ezt a sebet, egy vaddisznó agyara segítségével. A hitelességet semmivel sem lehet pótolni.

Mit is mondott Flavia Stephanusról? Bátor ember, nem kényes gyomrú.

Lucius hátranézett, és megpróbálta kipislogni a verejtéket a szeméből. Egy császári bíborba burkolt, véres kupac hevert a szoba közepén. Az udvaroncok késekkel a kezükben, zihálva állták körül, és zsibbadtan nézték tettük eredményét. Vér és belsőségek maszatolták össze a padlót.

– Tényleg…?

– Az önkényúr halott – bólintott Stephanus. Büszkén emelte fel a jobb kezében tartott tőrt. A napfény megvillant a vérfoltokon. Ezután a gondnok a bal kezét tárta szét, és átnyújtotta Luciusnak a láncon függő amulettet. – Azt hiszem, ez a tiéd, Lucius Pinarius.

Lucius visszavette a fascinumot, amit szintén vér borított.

Kr. u. 99

A filozófusok visszatértek Rómába.

Három év telt el Domitianus halála óta. Egy kora septemberi reggelen – a hónapot immár nem germanicusnak hívták – Lucius vendégül látott két olyan ismerőst a kertjében, akiket réges-rég száműztek Rómából.

– Kár, hogy nem akartok visszaköltözni a városba – jegyezte meg Lucius, majd belekortyolt a poharába, amelyben szárított almahéjjal, fahéjjal és szegfűszeggel fűszerezett víz volt. A vendégeinek bort szolgáltak fel, de Lucius – szokás szerint – tartózkodott tőle.

– Rómához egyetlen város sem fogható – ismerte el Epiktétosz, aki előző este érkezett. – Most viszont már a Nikopoliszban alapított iskolám körül forog az életem. Olyan okos és buzgó tanulók járnak oda! Legalább annyira lelkesítenek engem, amennyire én lelkesítem őket. Ráadásul olyan környezetben élek, ahol hajnaltól estig görögül beszélnek, és egyetlen latin szó sem hangzik el. Sokkal inkább otthon érzem magam ott, mint bárhol másutt a világon.

– Hát te, Dio? Hogy mehetsz el Rómából most, hogy végre visszatértél?

Ahogy a szofistára nézett, Lucius fájdalmasan átérezte az idő múlását. Dio már a hatvanas éveiben járt, és sokkal öregebbnek nézett ki, mint amikor utoljára látta. Persze ötvenkét évesen Lucius is jóval idősebbnek tűnhetett Dio szemében.

– Örültem, amikor Nerva lett a császár, és feloldotta a büntetésemet – mesélte a filozófus. – Vágytam újra látni Rómát, de még jobban vonzott annak lehetősége, hogy visszatérhetek Pruszába. Annyi változás zajlott le rövid idő alatt, hogy úgy éreztem, a szülőföldemen kell megvetnem a lábamat, és a többi bithüniai lakos érdekeit kell képviselnem. Prusza mindamellett annyira szép és békés! Azt hiszem, a hosszú száműzetésem valahogy kigyógyított Róma szeretetéből. Nem is kívánhatnék kellemesebb szállást, mint amit nálad kapok, Lucius, de ha kilépek az utcára, elborzaszt a nagy zaj és a tömeg!

– És a bűz! Ne feledkezz meg a bűzről! – tette hozzá Lucius harmadik vendége.

A házigazda úgy érezte, hogy a két filozófus társasága tökéletes lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a megbékélést keresse Martialisszal, habár a megbékélés talán kicsit erős szó volt arra, amit eltervezett. Lucius és a költő soha nem vesztek össze; egyszerűen csak eltávolodtak egymástól az eltelt években. Lucius viszont úgy döntött, hogy félreteszi a Martialis és Domitianus kapcsolata miatt érzett keserűségét, és őt is meghívja közös barátaikkal együtt.

– Ó, csakhogy neked jó okod van Rómában maradni! – szólalt meg Dio. – Igen nagy elismerésben van részed az egybegyűjtött verseid megjelenése kapcsán, aminek már régóta itt lett volna az ideje. Végre nem csak a… hogy is fogalmazzam meg… az előkelő körök élvezhetik az alkotásaidat.

– Bah! – fortyant fel Martialis. Ő is megöregedett az eltelt időben. Habár valamelyest fiatalabb volt Diónál, idősebbnek nézett ki, valószínűleg a züllött életforma miatt, amit Domitianus udvarában folytathatott. – Elismerés? Mit érdekel engem az elismerés? Abból nem tudom kifizetni a költségeimet, amelyek újabban igen magasra rúgnak. Miért van az, hogy valahányszor új császár kerül a trónra, észveszejtően megnőnek a létfenntartás költségei? Én is elhagyom Rómát, amint elrendezem az ügyeimet. Miért ne tenném? Kiélveztem az összes arra érdemes fiú társaságát, legalábbis akiket ki tudtam fizetni. Visszavonulok Hispániába, a szülőföldemre, ahol állítólag a költségek és a fiúk is nagyon olcsók.

– Új uralkodónk is Hispániában született – jegyezte meg Lucius. – Azt mondják, Traianus az első idegen földön született császár.

– Miért lenne ez baj? – kérdezte Dio. – Jó részét láttam a birodalomnak és az azon túli területeknek az utóbbi években, és úgy hiszem, Róma hasznára fog válni egy olyan császár, aki Itálián kívül született. Habár be kell vallanom: elszomorított Nerva halálának híre. Jó ember volt, a filozófia nagy kedvelője. Mennyire örültem, amikor megesküdött, hogy nem emel kezet szenátorokra! Még jobban fellelkesültem, amikor hallottam, hogy a Domitianus által Flaviusok házának nevezett épületegyüttest a nép házává akarja átnevezni. Ez már ad egyféle jó ízű alaphangot. Nerva azonban idős volt és rozoga, és valószínűleg a magas ranggal járó kötelezettségek kiszívták a maradék erejét. Csak remélhetjük, hogy az utódja feleannyira jó ember lesz.

– Traianus katonaember – mondta Lucius. – Sokat utazott, sok tapasztalatot szerzett Szíriában, illetve a germán és dák határon. Nerva azért választotta őt, hogy a praetorianusok kedvében járjon, akik ragaszkodtak hozzá, hogy rátermett parancsnokot jelöljön ki utódnak. Mivel Nervának nem született utódja, beleegyezett, és Traianust választotta.

– Reménykedjünk benne, hogy jó példával jár elöl – tette hozzá Dio. – A vérségi trónutódlás amúgy sem bizonyult bölcsnek. Augustus szintjéről lesüllyedtünk Nero szintjére; Vespasianus után pedig Domitianusszal kellett beérnünk. Talán ha sikerül egy ésszerűbb módszert találnunk a trónörökös kiválasztására, jobbra fordul a birodalom és a nép sorsa is.

– Csak az a lényeg, hogy minden császár gyermektelen legyen! – csattant fel Martialis. – Mint az öreg Nerva… vagy akár Traianus. Szegény Plotina! Traianus oly hevesen üldözi a fiúkat, hogy az ember már kételkedik benne, ágyba bújik-e egyáltalán valaha azzal a lófejű asszonnyal.

– Amennyit hallottam róla, abból úgy tűnik, Plotina tud vigyázni magára – mondta Lucius. – Állítólag igen fenyegetően tud fellépni.

– Nos, ha minden igaz, nemsokára a saját szemünkkel is láthatjuk a császári párt – sóhajtott Martialis. Miután több mint egy éven keresztül rendezte sorait a germán és dák határvonalon, elérkezett a nap, hogy Traianus hivatalosan is bevonuljon Rómába. – Gondolom, együtt fogunk lesétálni a fórumra, és a város többi lakójával együtt bámuljuk a felvonuló császárt!

– Nem hagynám ki – vallotta be Dio.

– Ha a lábam engedi… – mondta Epiktétosz.

– Nem írtál egy verset a várva-várt diadalmenetről? – kérdezte Lucius.

Merő udvariasságból érdeklődött, hogy lehetőséget adjon Martialisnak némi szavalásra, de a költő savanyú arccal nézett vissza rá.

– De, írtam, és el is küldtem az új császárnak, remélve, hogy elnyeri a tetszését. Mindeddig azonban nem kaptam választ.

Lucius bólintott. Ezek szerint Martialis tett ugyan kísérletet arra, hogy behízelegje magát az új uralkodói körökbe, ám visszautasították. Nem csoda, hogy el akarta hagyni Rómát.

– Szerintem mi mindnyájan szívesen meghallgatjuk az írásodat.

– Hát legyen! – felelte Martialis, akinek nem kellett több biztatás.

Felállt, és megköszörülte a torkát.

Fortuna áldása ama boldogokon, kik láthatják

Új vezérünket bevonulni, s homlokán az északi

Csillagképek vakító visszfényét!

Mikor jön el ama dicső nap? Mikor gyűlnek

Róma szépséges asszonyai a Via Flaminiához,

Hogy megcsodálják daliás léptét?

Gyere, várva-várt nap! Jöjjetek, távoli por felhői,

Oszoljatok, s jelezzétek Caesar közeledtét!

Hogy minden polgár és előkelő idegen vendég

Egyként ünnepelhesse az új kor eljöttét!

A többiek udvariasan tapsoltak, Martialis pedig meghajolt. Visszaült a heverőjére, és szomjasan meghúzta a kupáját.

– Most tényleg elérkezett az idő – szólalt meg ismét. – Vajon milyen diadalszekéren érkezik Traianus? Egy díszes aranyszekéren, vagy egy zord harci járművön, amely katonai mivoltát hangsúlyozza? Ha hadvezérként akar feltűnni, legjobb lenne, ha lóháton vonulna be. Esetleg kényelmesen hátradől majd egy hordszékben, és a birodalom legtávolabbi sarkaiból begyűjtött szépséges fiúk fogják a vállukon vinni?

Lucius sóhajtott. Milyen bárgyúnak és tenyérbe mászónak látta most Martialist! Már majdnem megbánta, hogy meghívta a házába, de Dio és Epiktétosz a jelek szerint őszintén élvezték a költő társaságát. Lehet, hogy némi borral könnyebben el lehetett viselni Martialis humorát.

– Ahogy mondtad, nemsokára a saját szemünkkel is láthatjuk – ismételte Lucius. – De most még túl korán van. Hilarion szólni fog, ha itt az indulás ideje.

– Addig Lucius még mesélhetne nekünk a Rómában lezajlott átalakulásokról – vetette fel Dio. – Már maga a tény is, hogy egy ilyén józan ember kezébe került az állam irányítása, mint Nerva, valóságos csodának tűnhetett Domitianus rettentő uralma után.

– Ez igaz – válaszolt Lucius. – Tizennégy hosszú év után végre fellélegezhettem!

– Csak lélegezz nyugodtan, ha el bírod viselni a város szagát! – tréfálkozott Martialis, az ujját ingatva. – Habár be kell látnom, hogy amióta lerombolták azokat a förtelmes diadalíveket és szobrokat, sokkal szabadabban lehet mozogni a városban. Több a mozgástér most, hogy nem les ránk egy aranyozott Domitianus minden sarokról. Tényleg, mi történt azokkal a szobrokkal?

– Nerva beolvasztatta őket, hogy megtöltse a kincstárat, és kifizesse a praetorianusokat – világosította fel Lucius a költőt.

– Ha már a szobrok kerültek szóba – vágott közbe Dio –, öreg barátunk éppolyan csodálatos, amilyennek először láttuk. – Melankomasz szobrára mutatott, amely a kert legfeltűnőbb dísze volt. – Emlékeztek a leleplezése napjára?

– Arra a napra, amikor a Vesuvius hamvai a fejünkre hullottak? – kérdezte Epiktétosz. – Ki tudná elfelejteni?

– Mintha már egy egész emberöltő telt volna el azóta – sóhajtott Dio. – Melankomasz viszont mit sem változott. Micsoda egyedülálló műremek! Helyes döntés volt, hogy Epaphroditus rád hagyta a vagyona nagy részét, Epiktétosz, de annak is örülök, hogy Melankomasz szobrát rád hagyta, Lucius. Káprázatosan fest itt, a kertedben.

Lucius bólintott.

– Mindig Epaphroditus jut eszembe, ha ránézek. Márpedig mindennap ránézek.

– Igyunk Epaphroditusra! – emelte fel a kupáját Martialis.

– Igyunk őrá! – vágták rá a többiek egyszerre.

Lucius egy hajtásra megitta az összes fűszeres vizet, a vendégei pedig a borukat.

– Nem értem, hogy vagy képes meginni azt a borzalmat – közölte a költő. – Gondolom, azért tartózkodsz a bortól, mert a régi tanárod példáját követed.

– Igen – felelte Lucius. – Igyekszem minden téren őt követni, amennyire tőlem telik.

– Hol van mostanság Apollóniosz? – érdeklődött Dio.

– Utoljára azt hallottam róla, hogy visszatért a szülőhazájába, Tüanába. De állandóan úton van. Bíztam benne, hogy visszajön Rómába, és élvezi egy kicsit régi barátja, Nerva uralkodását, ám ő nem tért vissza.

Epiktétosz elmosolyodott.

– Epheszoszban egy hallatlan történet kering Apollónioszról. Eljutott hozzátok?

– Persze – vágta rá Dio, mire Lucius is bólintott, csak Martialis vonta meg a vállát.

– Világosíts fel, Epiktétosz.

A sztoikus elmosolyodott, mert örült, hogy valakinek elsőként ő mesélheti el.

– Aznap, amikor az orgyilkos udvaroncok végeztek Domitianusszal, Apollóniosz éppen Epheszoszban tartózkodott, messze Rómától, és egy hatalmas tömeghez beszélt. Tulajdonképpen az egész város elment meghallgatni. A beszéd közben azonban egyszer csak elhallgatott, megtántorodott, és a levegőt kezdte markolászni. Úgy bámult a semmibe, mintha elvesztette volna a szeme világát. „Jól van, Stephanus! – kiáltotta. – Nagyszerű volt, Stephanus! Éljen Stephanus! Így kell ezt csinálni! Taposd el a vérszomjas férget! Úgy! Remek! Pompás! A nagy tett végrehajtatott! Lesújtottál, megsebesítetted, megölted az önkényurat!”

– Annyi szemtanú volt, hogy nem fér kétség a történet valódiságához… ráadásul pontosan abban az órában történt, amikor Domitianus meghalt. Akkor senkinek sem volt fogalma róla, mit hadovál össze Apollóniosz, de miután megérkezett a hír Rómából, egyértelművé vált, hogy a vén bölcs látta a merényletet, miközben az megtörtént. Az a férfi tényleg csodálatos távolbalátó képességgel rendelkezik! Azóta még több követőt vonz, akármerre jár. Biztosíthatlak róla, hogy Nikopoliszban mindenki ismeri a históriát.

– Pruszában is gyakran emlegetik – mondta Dio. – Apollóniosz híre az egész birodalomban elterjedt, annak az esetnek köszönhetően. Szerinted mindössze kitaláció, Lucius?

– Nem, igaz lehet – válaszolt Lucius fanyar mosollyal.

Eszébe jutott a rejtjeles levél, amit a Tanítónak írt, tíz nappal a merénylet előtt. Azt hitte, az lesz az utolsó üzenet, amit a bölcsnek leírt, ezért nemcsak azt mesélte el benne, hogy melyik napra tervezték Domitianus megölését, hanem azt is, hogy melyik órában, mi több, a merénylő nevét is elárulta. Mulatságos volt belegondolni, hogy amikor ő a balkonon küzdött Catullusszal, és Stephanus éppen leszúrta a császárt, Apollóniosz a távoli Epheszoszban hangosan szurkolt nekik.

Hilarion lépett ki a kertbe. Eljött az idő, hogy elinduljanak a fórumra.

*

Luciusnak úgy rémlett, soha nem látott még ilyen felszabadultan ünneplő tömeget a fórumon. Hónapok óta az új császár türelmetlenül várt bevonulásáról beszéltek Rómában. Az emberek valósággal elbódultak az izgatottságtól, és úgy tűnt, hogy minden római lakos jelen van, még azok az öregemberek is, akik általában kerülték a tömeget, és szinte az összes gyerek ott lógott az idősebbek nyakában. Az épületek teteje már-már megroskadt a bámészkodók súlya alatt. Hosszú sorok kígyóztak a templomoknál és oltároknál, ahol a sokaság az új császár egészségéért imádkozott, a levegő pedig sűrűvé vált a sok tömjéntől. Nem a vallásos áhítat határozta meg a közhangulatot, ahogy bizonyos fesztiválokon lenni szokott, sem a hazafias buzgalom, ami a diadalmeneteket jellemezte, sőt, nem is a tomboló vérszomj, amit az amfiteátrum előcsalt a közönségből. Könnyedebb volt a hangulat, mégis hasonlóan átható. Az örömöt és a megkönnyebbülést lehetett észrevenni az embereken – valamint a reményt, tette hozzá magában Lucius, amikor végre sikerült megfogalmaznia.

Martialis tévedett, amikor megpróbálta megjósolni Traianus érkezésének körülményeit. Az új császár nem harci szekéren, nem lóháton és nem is hordszéken vonult be. Gyalog sétált be a városba, és nem hadvezéri öltözetben és jelvényekkel, ahogy Domitianus is járt nyilvános eseményeken, hanem tógában. A fesztelenül, közember módjára sétáló új uralkodó látványa ösztönösen ujjongást és tapsolást váltott ki a népből. Azonban még a gyalogosan járó Traianust sem lehetett senkivel összetéveszteni, távolról sem, feltűnő magassága miatt. Mellette vonult a felesége, Plotina, és szívélyes mosollyal az arcán integetett a tömegnek. Mindketten a negyvenes éveiket taposták, és meglehetősen csúnyák, testileg azonban erős felépítésűek voltak. Olybá tetszett, hogy higgadt viselkedésük cseppet sem színlelt.

Kicsivel mögöttük gyalogolt Traianus unokatestvére és gyámfia, Hadrianus, aki a húszas évei elején járt, és szintén Hispániában született. Traianushoz hasonlóan Hadrianus is magas és robusztus alkatú volt, de sokkal megnyerőbb arccal rendelkezett, igaz, simára borotvált bőrét hegesedések rútították el. Jóval merevebb tartással vonult végig az üdvrivalgó tömeg előtt, mint a mesterkéletlen Traianus. Az unokafivérek állítólag nagyon közel álltak egymáshoz; a germán határon szolgálatot teljesítő Hadrianus vitte el a hírt Traianusnak, hogy Rómában császárrá választották.

A fórum szívében az egész szenátus csoportokba gyűlt, hogy üdvözölje az új uralkodót, a legelőkelőbb magiszterekkel és idősebb tagokkal az élen. Lucius nem messze állt tőlük a barátaival együtt. Amikor Traianus megközelítette a rangos fogadóbizottságot, Hadrianus Lucius felé nézett, és belesúgott valamit a császár fülébe. Traianus bólintott, majd odasétált hozzájuk.

– Pruszai Dio! Nikopoliszi Epiktétosz! Hát ti is eljöttetek ezt a szerény római polgárt köszönteni? – kérdezte határozottan provinciális kiejtéssel.

Lucius megrökönyödött a császár közeledésén. Még jobban meglepte azonban az a fesztelenség, ahogy filozófus barátai viszonozták az üdvözlést.

– A caesar hazaérkezett, népe pedig örvendezik – mondta Epiktétosz.

– A nép háza már túl sokáig kongott üresen – vélte Dio. – A caesar és felesége fénnyel és örömmel fogják megtölteni az épületet.

Traianus elnevette magát. Ilyen közelről még sokkal nagyobb volt, mint amilyennek Lucius addig látta. Arca csúf volt, mégis valahogy kellemes; mindenekelőtt a nagy orr határozta meg, valamint a sűrű, őszes hajkorona.

– Mivel eddig még nem találkoztunk, biztosan csodálkoztok, hogy így rátok ismertem. Ezt az unokafivéremnek köszönhetitek. Az ifjú Hadrianus nagy tudós… Kis Görögnek is szoktam nevezni. Túlzottan szemérmes ahhoz, hogy megszólítson titeket, de én ragaszkodtam hozzá, hogy idejöjjünk. Sokszor bejött este a sátramba, hogy felolvassa nekem valamelyik írásodat, Dio. Nevettem, sírtam… már ha el tudsz ilyet képzelni egy ilyen tagbaszakadt emberről, mint én. A Melankomaszról írt értekezéseid… micsoda élvezet! És te, Epiktétosz… a feleségem nagyra becsül, habár gyanítom, hogy az epikureusok közelebb állnak hozzá, mint ti, sztoikusok. Jómagam inkább Plotinára hagyom a filozófiát, és elhiszem, amit mond. Így sokkal egyszerűbb. Hát a társaitok?

A császár Luciusra és Martialisra mutatott, akik időközben oldalra húzódtak.

– Ő a vendéglátónk a városban – mondta Dio. – Lucius Pinarius. Ő pedig Martialis, a híres költő.

Martialis lelkesen előrelépett.

– Légy üdvözölve, caesar! Végre elérkezett a bevonulásod napja. Minden polgár és előkelő idegen vendég egyként ünnepli az új kor eljöttét! – mondta a költő, majd kissé meghajolt.

Traianus egy darabig a nála jóval alacsonyabb Martialist nézte. Előre-hátra mozgatta nagy állkapcsát, aztán biccentett a filozófusok felé.

– Most üdvözölnöm kell a szenátorokat – közölte, majd elindult a fogadóbizottság felé.

– Elképesztő! – szakadt ki Luciusból. – Titeket még a magiszterek előtt köszöntött!

– Ez jó jelnek ígérkezik – vélte Dio. – Lehet, hogy az új császár nem rajong a filozófiáért, de elismeri a filozófusok jelentőségét. Nagy reményeket fűzök ehhez az emberhez.

– Hallottátok a kiejtését? – kérdezte Martialis, kissé fintorogva. – Akár egy hispán halaskofa.

– Az ember már szinte bánja, hogy elutazik Rómából, mert szívesen látná, milyenné lesz a társadalmi élet Traianus uralkodása alatt – mondta Epiktétosz.

Martialis felmordult.

– Én ugyan nem vagyok kíváncsi rá! Alig várom, hogy kikerüljek ebből a bűzös trágyahalomból!

Miután Traianus mindegyik szenátor üdvözlését fogadta egyenként, sokuknál csókkal és öleléssel, Plotinával együtt felmentek a capitolinusi Jupiter-templomba, a hivatalos ceremóniára. Később visszatértek a fórumra, és átvágtak a tömegen a császári palota hatalmas bejáratához. A lépcsőn Traianus rövid szónoklatot mondott, amelyben főleg Nervát dicsérte. Az ő példáját követve szintén megesküdött, hogy nem ölet meg szenátorokat. Aztán magához hívta Plotinát, hogy ő is mondjon pár szót. Az asszony úgy tett, mint akit meglepett az ajánlat, és illedelmesen tiltakozott, mire a tömeg buzdítani kezdte. Nem kellett sok erőfeszítés a meggyőzéséhez.

– Nerva a nép házának nevezte el ezt az építményt – szólalt meg Plotina. – Mi is így fogjuk hívni, mert így mindennap emlékeztetjük magunkat arra, hogy kiknek köszönhetjük megbízatásunkat, és kikért fáradozunk: Róma népéért. Nemrég az emberek még féltek belépni ebbe a házba, és sokakat, akik megtették, soha többé nem láttak. Remélem, hogy mi egy olyan hellyé tesszük ezt az épületegyüttest, amelyben minden polgár biztonságban érzi magát, sőt, szívesen látott vendégként. Én egy egyszerű asszony vagyok, katonafeleség, a Pompeius-ház ivadéka. Életem legnagyobb kitüntetése az, hogy áldásotokkal a nép házában lakhatom. A ti megbecsülésetek a legnagyobb elképzelhető jutalom. Dolgozni fogok azért, hogy megérdemeljem és megtartsam.

– Szeretünk, Plotina! – kiáltotta valaki a tömegben. – Maradj mindig ilyen!

A császárné elnevette magát.

– Nem áll szándékomban megváltozni. Remélem, ugyanaz leszek, amikor kihoznak ebből a házból, mint ma, amikor először megyek be.

Erre hatalmas üdvrivalgás tört ki, majd a császári pár búcsút intett a tömegnek, és eltűnt a palota kapujában.

– Elragadó páros! – áradozott Dio.

– Két színész, semmi több! – vágta rá Martialis. – Némajátékos-csoportot kellene alapítaniuk.

– Igen rokonszenvesek – ismerte el Lucius is.

A költő felhördült.

– Pinarius, ez a férfi kifejezetten durva volt veled. Egy szót sem szólt, amikor Dio bemutatott.

– Engem ez nem zavar – vont vállat Lucius. – Jobban szeretek kívül maradni a császárok érdeklődési körén.

– Na én megyek! – jelentette ki Martialis. – Innom kell valamit, és társaságra is szükségem van, ezeket pedig nem találom meg a te házadban, Pinarius. De azért jó volt téged utoljára látni.

Miután mindenkitől búcsút vett, Martialis távozott, akárcsak Dio, aki a délután hátralévő részét a fürdőben akarta tölteni, pihenéssel és a nap eseményeinek leírásával. Lucius hazafelé indult, lassan, hogy a sánta Epiktétosz lépést tudjon tartani vele.

Amikor ismét leültek Lucius kertjében, a filozófus is inkább fűszeres vizet ivott. Grimaszba torzuló arccal dörzsölgette a lábát.

– Ha az segít, szólok valamelyik rabszolgámnak, hogy masszírozzon meg – ajánlotta a házigazda.

– Nem, ne fáradj! Igazából egész nap arra vártam, hogy kettesben maradhassak veled.

– Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte Lucius.

Epiktétosz egész nap hallgatag és levert volt. Egészen komor arcot vágott.

– Tudod, hogy Epaphroditus rám hagyta a vagyonát.

– Igen, hogy iskolát alapíts. Nemes cél.

– Igen, valóban nemes célra szánta a vagyonát. Csakhogy a sok örökölt tárgy között, amit rám hagyott, némelyiknek semmiféle üzleti értéke nincsen. Köztük volt ez is.

Epiktétosz egy rozsdás vaskarikát húzott elő.

– Hát ez mi a fene? – kérdezte Lucius.

– Egy üzenetet fogtak össze vele.

Epiktétosz átadott egy pergamendarabot Luciusnak.

„Ez a bilincs fogta körbe egy tüanai ember csuklóját, de nem tarthatta vissza. Ahhoz kell kerülnie, aki aznap is mellette állt.”

Lucius a kezébe vette a bilincset, és elnevette magát a csodálkozástól, amit az emléktárgy váratlan közelsége hozott ki belőle.

– Ez az egyik bilincs, amit Apollóniosz az utolsó alkalommal viselt Domitianus színe előtt! Lenyűgöző, hogy Epaphroditusnak sikerült megszereznie, és figyelmes, hogy nekem szánta.

Epiktétosz bólintott, de nem mosolygott.

– Van még valami?

– Igen. Epaphroditus vagyonába rengeteg irat is beletartozik, képzelheted… temérdek capsa, tele tekercsekkel és pergamenekkel, amelyek közül egyik-másik még Nero korából való, mások újabbak. Lassan átrágtam magam rajtuk, ahogy az időm engedte. Mielőtt elhagytam Rómát, rábukkantam egy iratra, ami téged különösen érdekelhet.

– Csakugyan?

– Egy levélről van szó, Epaphroditus saját írása… vagy annak vázlata, mert a jelek szerint nem fejezte be, meg sem címezte, és alá sem írta. Először fogalmam sem volt, kinek szól, de ahogy újra és újra elolvastam, és láttam a hozzá csatolt iratokat, rájöttem, hogy csakis neked írhatta. Hogy miért nem fejezte be, és miért nem küldte el, azt nem tudhatom. Lehet, hogy meg akarta várni Domitianus halálát. Lehet, hogy meggondolta magát, és mégsem akart beavatni. Én is sokat tanakodtam azon, hogy átadjam-e neked. Úgy látom, irigylésre méltó elégedettséggel éled mindennapjaidat, Lucius. Miért zaklatnálak fel olyan hírekkel, amelyek megzavarhatják a nyugalmadat? Aztán úgy döntöttem, mégis odaadom neked.

Epiktétosz átnyújtott a ház urának egy kisebb tekercset. Lucius szétnyitotta, és belevetette magát Epaphroditus ismerős kézírásába.

„Két dolog van, amit soha nem mondtam el neked.

Az első azzal kapcsolatos, akit te Tanítónak hívsz. Amikor azon a napon odamentem hozzátok, a tárgyalás előtt, úgy tettem, mint aki nem ismeri őt. Az ő kérését teljesítettem. Bocsáss meg hogy becsaptalak. A Tanító eszméi őszinték és egyszerűek, ám ennek a világnak a veszélyei őt is titokzatoskodásra kényszerítik néhanapján, sőt akár fondorlatosságra is. Talán már magad is rájöttél, hogy trükkjei és hőstettei mögött nem a mágia áll, hanem az arra való bámulatos képessége, hogy befolyásolja mások észlelését. Szerintem merő sugalmazással éri el ezt a hatást, habár annak működéséről szinte semmit sem tudok. Azt viszont tudom, hogy egyes embereknél erősebb hatást lehet elérni vele, mint másoknál. Én a jelek szerint érzéketlen vagyok rá, ám a mi úgynevezett dominusunk nagyon is fogékony rá – ahogy te is, barátom. A Tanító aznapi eltűnését részben egy olyan eszköz tette lehetővé, amit titokban én helyeztem el nálad, a tudtodon kívül, és amit magad nyújtottál át a Tanítónak, hogy használja. Ha visszaemlékezel, máskor is láthattál vagy hallhattál valami csodaszámba menő dolgot, pedig mindössze érzéki csalódás volt, amit a Tanítótól származó illúziók ültettek el a fejedben. Végül is ki a megmondhatója, hogy egy ilyen képesség nem az egyedülvaló istenség ajándéka? Nem ártott vele, hanem bölcsen használta, mindnyájunk javára.

Remélem, ez az értesülés nem csökkenti a tiszteletet, amit a Tanító elvei iránt táplálsz. Mégis, most, hogy a vég közeledik számomra, kötelességemnek érzem bevallani neked, amit tudok.

A másik dolog amibe be akarlak avatni, sokkal személyesebb ügy. Arról a nőről van szó, akit oly sok éven keresztül szerettél titokban.

Nem sokkal tragikus halála előtt megkért, hogy látogassam meg a cellájában. Tudta, hogy barátok vagyunk, és egy titkot akart rám bízni.

Azt, hogy gyermeke született tőled.

Talán emlékszel arra az időszakra, amikor hónapokig távol volt Rómától. Az albai nővérei tudtak az állapotáról, és segítettek neki eltitkolni. Ott szülte meg a gyermeket. Egy fiút. A nem várt utódtól „megszabadultak”, vagyis az ősi és sajnos igen elterjedt szokást gyakorolták – elvitték egy elhagyatott helyre, és otthagyták meghalni, kiszolgáltatva őt az isteneknek vagy egy arra járó halandónak.

Soha nem árulta el neked, és ezért bűnösnek érezte magát. Meg volt győződve róla, hogy ugyanúgy fogja végezni, mint a gyermeke, akit hagyott a vadonban meghalni. Tudta, hogy magányosan fog éhen halni. Azt hiszem, ezért nézett szembe olyan higgadtan a büntetésével. Úgy gondolta, a halála Vesta büntetése, és a mi úgynevezett, dominusunk csak az istennő bábja.

Rám bízta, hogy elárulom-e neked a titkot a halála után. Én ezt nem tudtam megtenni, és nem is láttam értelmét. Mostanáig. A története ugyanis annyira megzavarta a saját lelki békémet, hogy felkerekedtem, és a gyermek – a fiad – nyomába eredtem. A mi úgynevezett dominusunk gyakran teszi át székhelyét az Alba melletti birtokára, és ilyenkor nekem is követnem kell őt. Felhasználtam a rangomat arra, hogy értesüléseket szerezzek a helybeliektől és az ottani papnőktől, akik titkolták a születést.

Az utóbbi napokban egyre több okom van feltételezni, hogy a sorsára hagyott gyermeket valaki megmentette – ahogy odalent mondják, „begyűjtötte”. Egy úttakarító volt, aki rabszolgaként nevelte fel a fiút. (Úgy hallottam, az ilyen rabszolgákat gyakran nevezik „fogadott gyereknek”, és ennek a jövedelmező gyakorlatnak igen nagy hagyománya van vidéken.) Elhatároztam, hogy felkutatom őt – és azért volt okom bizakodni az eredményben, mert egy tulajdonság megkülönbözteti ezt a gyermeket a többitől: a jobb lába második és harmadik ujja a legfelső percig össze van nőve. Mégsem jártam sikerrel, de remélem, hogy még életben van, és előbb-utóbb a nyomára fogok bukkanni – habár sejtelmem sincs, milyen érzelmeket fogok ezzel kiváltani belőled.

Arra az esetre, ha ez a levél halálom után eljutna hozzád, csatolok néhány értesülést, amit eddig sikerült összeszednem.

Ha bánni történne”

A levél ezzel a befejezetlen mondattal ért véget.

Lucius lerakta a tekercset. Az Apollónioszról leírtak egyáltalán nem háborgatták a lelkét; tudta, hogy a Tanító az illúzió nagymestere, és ő ebben a minőségében is szívesen szolgálta, akármilyen keveset tudott a trükkjei hátteréről. Ám Cornelia és a gyermek híre villámcsapásként érte. Visszatekintve fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt, hogy miért vonult vissza Albába. Miért nem gyanította, hogy várandós? A papnő miért nem avatta be?

Most végre megértette, miért súgta neki a sírhely szájánál: „Bocsáss meg!” A közös gyermekükről beszélt.

A Cornelia iránt érzett szerelme, amit olyan szorgalmasan próbált eltemetni minden más, a halott múltjából származó emlékkel együtt, hirtelen felbuzgott benne. A tudat, hogy van egy fia, egy szempillantás alatt megváltoztatta a világról alkotott felfogását.

Akármilyen nehéz vállalkozásnak tűnt, eltökélte, hogy megtalálja a gyermeket.

Kr. u. 100

– Amikor Vespasianus látta, hogy kiürült a kincstár, kifosztotta Jeruzsálemet és az onnan szerzett kincsekkel töltötte fel – mondta Traianus. – Számunkra ugyanilyen kézenfekvő lehetőség Dacia meghódítása. Sarmisegethusa hihetetlen kincsekkel gazdagítana bennünket. Képzeld el, mi mindent építhetnénk abból a rengeteg aranyból!

A császár magánmeghallgatást tartott a nép házának egyik szerényebb fogadótermében. Egyedül ült az emelvényen. Plotina és Hadrianus a saját székeiken foglaltak helyet nem messze tőle, az emelvény két oldalán. Azóta, hogy feleségül vette Traianus unokahúgát, Sabinát, Hadrianus már nemcsak a császár unokafivére volt, hanem egyfajta vője is, és Traianus gyakorta beavatta a terveibe. Plotina részvételét pedig már mindenki természetesnek tekintette.

– Dacia aranybányái és Decebalus hordái valóban legendásak – jegyezte meg Hadrianus.

Lassan és megfontoltan beszélt, nem elővigyázatosságból, hanem azért, mert minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy levetkőzze provinciális kiejtését, amely egy évvel korábban még hangsúlyosabb volt, mint Traianusé. Nemegyszer hallotta, ahogy egy veterán udvaronc az uralkodó hispán kiejtésén gúnyolódik. Traianusnak a jelek szerint nem állt szándékában változtatni, ám Hadrianus úgy akart beszélni, mint egy született római, és ezért órákat is vett.

A kincstárról társalogtak, és az újrafeltöltésének módját vitatták meg. Az adóztatás nagyon népszerűtlen volt, ezért inkább a hódításra szavaztak – ez, ahogy Plotina rámutatott, Róma hosszú történelme során mindvégig így volt.

– A köztársaság nagy hadvezérei elpusztították Karthágót, majd elfoglalták Hispániát és Görögországot. Az isteni Julius leigázta Galliát; az ott szerzett aranykincs és tömérdek rabszolga a történelem leggazdagabb emberévé tette, és hozzájárult, hogy a birodalom egyeduralkodója legyen. Az isteni Augustus elfoglalta Egyiptomot, a világ legrégebbi és leggazdagabb királyságát. Vespasianus kifosztotta Jeruzsálemet, és a hazahozott aranyból, az ott megszerzett rabszolgák felhasználásával megépítette az amfiteátrumát. Ha az ember ránéz a térképre – mutatott a császárné az egyik falfestményére –, milyen számottevő forrás maradt még, Dacián kívül?

– Meg Párthián kívül – tette hozzá Traianus. Az állát dörzsölgetve figyelte a térkép egész távol-keleti részét elfoglaló, hatalmas birodalmat.

– Persze ennek is megvannak a maga veszélyei – jegyezte meg Hadrianus. – Még az isteni Augustus is visszarettent, amikor megpróbálta rabszolgasorba hajtani a germánokat. Párthiában pedig még egyetlen rómainak sem sikerült igazán megvetnie a lábát. Egyszerűen túl nagy és erős királyság. Dacia szüretre váró, érett gyümölcsnek látszik, de leigázása nem kockázatmentes. Domitianus mindent elkövetett, hogy túljárjon Decebalus király eszén, ám soha nem járt sikerrel.

– Ez azért történt így, mert Domitianus csak a képzeletében volt olyan zseniális hadvezér – közölte Plotina.

Hadrianus bólintott.

– Kétségtelen, hogy a caesar sokkal rátermettebb katona volt Domitianusnál, de jobb diplomata is. Semmiképpen sem ajánlatos szemből lerohanni Decebalus királyt, inkább meg kellene nyerni magunknak a szomszédait és a szövetségeseit, és a nyílt támadás helyett az államvezetés művészetével kellene elszigeteltté tenni a dákokat.

– Minél kevesebb vért ontanak a rómaiak, annál jobb – helyeselt Plotina. – Ne felejtsük el, mi történik a római katonákkal, ha dák fogságba kerülnek! Átadják őket a dák nőknek, és olyan kínzások várnak rájuk, amelyek csak a legszörnyűbb rémálmokban fordulnak elő. Minél zökkenőmentesebbé tudjuk tenni a hódítást a diplomácia segítségével, annál jobb.

– Ne küldjünk ügynököket, akik beleavatkoznak a dákok vallási ceremóniáiba? – kérdezte Hadrianus.

– Hát annak mi haszna volna? – kérdezte Traianus.

– A dákok legfontosabb vallási ceremóniáját ötévente rendezik meg. Egy ifjút áldoznak fel az istenüknek, Zalmoxisnak.

– Soha nem hallottam felőle – szólt közbe Plotina.

– Dacián kívül nem sok helyen ismert – folytatta Hadrianus. – Zalmoxis valamikor ember volt, egy dák, akiből rabszolga lett, majd a görög filozófus, Püthagorasz tanítványa. Miután a görög tudós felszabadította, Zalmoxis visszatért Daciába, és saját jogán gyógyító, illetve vallási tanító lett. Halála után feltámasztották, és sokáig prédikált a dákoknak a lélek halhatatlanságáról, mielőtt végleg elköltözött erről a világról egy másikra.

– A keresztények is egy istenné lett embert imádnak, nemde? – kérdezte Traianus. – Vagy egy istent, aki ember lett?

– Vannak hasonlóságok a két vallás között – ismerte el Hadrianus. – Zalmoxis kultusza azonban sokkal régebbi. A legfontosabb ceremóniát ötévente tartják egy barlangban Kogaionon szent hegyén, ahol Zalmoxis három évet töltött teljes elvonultságban. A kiválasztott ifjút három lándzsára húzzák fel. Az a küldetése, hogy meghaljon, majd elvigye a dákok kéréseit Zalmoxisnak a túlvilágra. Néha azonban az ifjú életben marad. Ha ez történne, a küldöncöt érdemtelennek nyilvánítják, és egy másikat választanak, az ómen azonban egyértelmű.

– Mikor zajlik le ez a szertartás? – kérdezte Traianus.

– A kémeink szerint a következőre néhány hónap múlva kerül sor. Ezért jutott eszembe, caesar, hogy ha egy római ügynök valahogy megakadályozhatná ezt az áldozatbemutatást Daciában, kétséget és elégedetlenséget ültethetne el a dákok szívében birodalomszerte.

Traianust olyan nevetés fogta el, hogy még a térdét is csapkodta közben.

– Te Kis Görög! Csak te vagy képes arra, hogy beleásd magad abba a tömény idegen badarságba, és kitaláld, hogy használhatnánk fel azt a saját érdekünkben! Lehet, hogy több haszonnal járt a végeérhetetlen taníttatásod, mint azt gondoltam volna. Nagyon tetszik az ötlet! Igen, mindenképpen oda kell küldenünk néhány ügynököt, hogy összezavarják a dákok ceremóniáját!

– Mi lesz, ha lelepleződnek? – kérdezte Plotina.

– Letagadjuk, hogy tudtunk róluk. Decebalus azt fogja hinni, hogy a saját udvarából származnak az ellenséges szándékú ügynökök.

– A dák nők meg kitölthetik rajtuk a haragjukat – vetette közbe Plotina.

– Az ilyen emberek tisztában vannak a küldetésük kockázataival, és elfogadják azokat a kilátásba helyezett, busás jutalom fejében – szögezte le Traianus. – Ó, viszont erről a Zalmoxisról folytatott eszmecseréről a keresztények jutottak eszembe! – Intett a titkárának, aki egy tekercset vitt oda neki. – Az egyik provinciánk helytartója hivatalos utasítást kért a keresztényekkel kapcsolatban. Nem hajlandóak állampolgári hűségesküt tenni a császári udvarnak – vagy akármilyen istenség előtt hódolni –, ezért fenyegetést jelentenek a társadalomra nézve.

– De viszonylag kevesen vannak, nem igaz? – kérdezte Plotina.

– Egy helytartóm becslése szerint a lakosság öt százalékát teszik ki – mondta a császár.

– Tisztelettel megjegyezném, caesar, hogy szerintem ez a becslés túlzó, még a keleti városokra nézve is, ahol a legtöbb keresztény található – szólt közbe Hadrianus. – Viszont a valós létszámukhoz képest arányaiban tényleg nagy bonyodalmat okoznak. Az emberek többsége fenyegetőnek érzi égbekiáltó istentagadásukat a római államra nézve, amely mindig is függött az istenek jóindulatától. Ha egy jámbor, istenfélő és törvénytisztelő polgár – mondjuk Antiókhiában – megtudja, hogy egy keresztény a szomszédja, valószínűleg szól a helyi magiszternek, hogy tegyen valamit ellene.

– És ha a magiszter cselekszik?

– A keresztényt elfogják, börtönbe vetik, és felajánlják neki a választás lehetőségét: vagy elismeri a császár és az istenek fennhatóságát azzal, hogy eléget némi tömjént egy oltáron, vagy kivégzik.

– Vannak, akik a halált választják?

– Ezek fanatikusak, caesar.

– Mi van, ha a magiszter nem tesz semmit?

– Akkor az emberek a saját kezükbe veszik az ügyet. Nem ritka, hogy a keresztények házait felgyújtják, és elkergetik őket, sőt a mérges szomszédok időnként halálra is kövezik őket. Képzelheted, mennyi fejfájást okoz egy ilyen esemény a rend és béke fenntartásán ügyködő helyi hatóságoknak!

Traianus töprengve dörgölte az orrát.

– De ilyesmi csak ritkán fordul elő, nem igaz? Tapasztalatom szerint akár Antiumban, akár Antiókhiában él valaki, igyekszik a saját dolgával foglalkozni, és nem a szomszédjával, még ha az keresztény is.

– Hát a légióknál mi a helyzet? – vetette fel Hadrianus.

– A keresztény katona már önmagában ellentmondást jelent – világosította fel Plotina. – Én úgy tudom, a szekta tagjai nem hajlandóak gyilkolni.

– Ennek ellenére hallani néha keresztényekről a caesar katonáinak sorában, igaz, csak arra jók, hogy bomlasszák a közhangulatot. Egy olyan légiós, aki nem hajlandó csaták előtt áldozatot bemutatni az isteneknek, nagy veszélyt jelent a bajtársaira nézve. Egyetlen valamirevaló, istenfélő római katona sem akar ilyen társaságban harcolni.

Traianus megcsóválta a fejét.

– Számomra úgy tűnik, hogy ennek a jelentéktelen kis kultusznak az erőszakos nyomon követése és büntetése csak az erőforrásaink pazarlása, és több gondot okoz, mint amennyi haszonnal jár. Feleslegesen zaklatja és ingerli fel a polgárokat. Semmiképpen sem akarom megjutalmazni ezeket a halálvágyó fanatikusokat azzal a kitüntetett figyelemmel, amire sóvárognak. Domitianus példáját sem szándékozom követni. Ő bárkiről elhitte, hogy keresztény, ha valamelyik hírszerzője súgta a fülébe. Ezzel a váddal könnyű megzsarolni egy ellenséget, vagy megszabadulni tőle, és részben ennek tudható be, hogy annyira megszaporodtak a keresztények a birodalomban. Többen vannak a kereszténységgel vádoltak, mint a keresztények!

Traianus intett a titkárának, aki íróvesszőt és viasztáblát vitt oda hozzá. Diktálni kezdett.

– Jegyzetek a tartományi helytartó keresztényekkel kapcsolatos kérésére adott válaszomhoz: Ezeket az embereket nem kell felkutatni. Ha eléd hozzák őket, és bűnösnek találtatnak, meg kell őket büntetni. De az utolsó pillanatig fenn kell tartani a felmentés lehetőségét, amennyiben megbánják bűneiket, és hajlandóak az istenek előtt tisztelegni. A névtelen vádak semmilyen szerephez nem juthatnak az eljárás során; ez a gyakorlat egy letűnt kor felszámolt hagyománya. A keresztényekkel kapcsolatos hivatalos eljárásmód dióhéjban összefoglalva: „Ne kérdezz, ne árulkodj!”

A császár Hadrianushoz fordult.

– Nos, mi a véleményed erről?

– A caesar olyan, akár egy apa, aki békét igyekszik teremteni a gyerekei között, még a legrakoncátlanabbak között is.

Traianust mulattatta a hasonlat.

– Beszélj szabadon, Kis Görög! Mit gondolsz valójában?

– Azt, hogy talán a caesar elnéző türelmessége már-már túlzó. Igaz, ez csak egy olyan ember véleménye, aki sokkal fiatalabb és kevésbé tapasztalt a caesarnál.

– Ezt azért ne hangoztasd annyira! – nevetett Traianus. – A mi Kis Görögünk művelt, istenfélő és okos is.

– No meg jóképű! – tette hozzá Plotina mosolyogva.

Hadrianus egy biccentéssel fogadta a bókot, de ujjaival gátlásosan megérintette hegekkel teli arcbőrét.

– Mi is van még napirenden? – kérdezte a császár. A titkár egy másik iratot tett az orra alá. – Igen, a népszámlálás, amit elrendeltem! Hinnétek, hogy Rómának egymillió lakosa van? Milyen iszonyú sok ember!

– És milyen sok nyomorúság! – tette hozzá Plotina. – Tegnap tettem egy sétát a Suburában. Elképesztő volt az a mocsok; mindenütt rongyokba öltözött gyerekek szaladgáltak!

– A nincstelenek egyre növekvő száma nemcsak Rómában jelent gondot – közölte Hadrianus –, hanem a birodalom összes városában.

– Domitianus persze csak legyintett a problémára – húzta el a száját Traianus, – Nerva viszont bevezetett egy segélyrendszert a szűkölködő gyerekeknek és az árváknak. Ezt én is folytatni kívánom. Talán még ki is terjeszthetjük, ha meg tudjuk tölteni a kincstárat.

– Úgy hallani, hogy manapság sokkal több a magára hagyott csecsemő, mint korábban – vetette fel a császárné. – Az újszülötteket nem távol eső hegycsúcsokra rakják ki, hanem a városfalon kívülre. A helyzet annyira súlyos, hogy az embereknek már fel sem tűnik, ha egy csecsemő holttestét látják az út menti árokban. Honnan származnak azok a szerencsétlen gyerekek, méghozzá ilyen nagy számban?

– Nemrég éppen ebben a témában olvastam egy értekezést a pruszai Diótól – mondta Hadrianus. – Ő arra gyanakszik, hogy rabszolganők szabadulnak meg ily módon a gyerekeiktől, akiket a gazdájuk vagy egy másik rabszolga nemzett, és akiket gyakran idő előtt hoznak a világra, erőszakos beavatkozással. Más esetekben rejtegetik a terhességüket, és a világra jötte után magára hagyják az újszülöttet.

– Elhagyni a saját gyermekünket, hogy ott haljon meg a koszban… hogy lehet erre képes akár egy rabszolga is? – kérdezte Plotina. Bár régóta voltak házasok Traianusszal, gyermekük még nem született.

– Dio szerint azért szabadulnak meg a rabszolganők a csecsemőktől, mert nem akarnak még egy rabszolgasorsot a nyakukba venni, hiszen olyan gyermeket kellene felnevelniük, akiből később ugyancsak rabszolga lesz, a gazdája kénye-kedvének kiszolgáltatott.

– Micsoda idegőrlő helyzet lehet! – sóhajtott fel Plotina. – Ennyi gond, ennyi szenvedés…

– Ráadásul aligha tehetünk valamit ellene! – vonta fel a szemöldökét Traianus.

– Eggyel több ok arra, uram, hogy valamit mégis megpróbáljunk tenni.

A császár kesernyésen elmosolyodott.

– Ha már szóba került a pruszai Dio, öcsém, jómagam szinte már bánom, hogy bemutatkoztam neki. Vette a bátorságot, és elküldött nekem egy hosszú darabot „Szónoklat a királyságról” címmel. A jelek szerint arra vár, hogy elolvassam, és valami választ fogalmazzak. Szerintem nem fogja fel, hogy a világ irányításával megbízott embernek nincs ideje bő lére eresztett értekezéseket olvasni, akármennyi hasznos tanács rejlik benne, és akármilyen jó szándékkal írták!

– Hasznos tanácsok volnának benne? – kérdezte Plotina.

– Hogy őszinte legyek, megpróbáltam átfutni rajta, de annyira tele van szertelen kifejezésekkel és homályos irodalmi célzásokkal, hogy alig értettem belőle valamit. Te talán elolvashatnád Dio szónoklatát, és készíthetnél belőle nekem egy rövid összefoglalót, öcsém. Akkor megfelelő választ küldhetnék a filozófusnak.

– Már elolvastam – szögezte le Hadrianus.

A császár felvonta az egyik szemöldökét.

– Neked is küldött egy másolatot?

– Szerintem mindenkinek küldött, aki csak eszébe jutott. Széles körben terjeszti az orációját.

– Hát ennek aztán van bőr a képén!

– Dio befolyásolni szeretné a világot. Ehhez elsősorban a császárt kell befolyásolnia. A császár befolyásolásához pedig egyetlen eszközt tud avatottan használni: a szavak hatalmát.

– A szavak valóban nagy hatalmúak tudnak lenni – ismerte el Traianus.

– Szerfölött. Ezért fontos, hogy a caesar barátokként és ne ellenségekként tartsa számon a filozófusokat. Tény, hogy a tanácsai zömmel nagyon is helyénvalóak. Majd elolvasom megint, és készítek egy összefoglalót, amit a caesar kevés szabadidejében el fog tudni olvasni.

– Szabadidőmben! – nevetett Traianus. – Hát az nagyon kevés és értékes. Nos, azt hiszem, egyelőre eleget beszéltünk a világ nagy problémáiról. Lássunk hozzá valami hasznos teendőnek is a mai délelőtt folyamán! Milyen felterjesztések vannak ma napirenden?

Az uralkodó ismét intett a titkárának, aki a meghallgatásra váró polgárok listáját nyújtotta át neki, ügyeik rövid összefoglalásával együtt.

– Hát ez mi? – Traianus belemélyedt a listába. – Lucius Pinarius: valahonnan ismerős ez a név. Találkoztam már ezzel az alakkal?

– Nem hinném – felelte Hadrianus. – Amikor átfutottam a listát, az én szemem is megakadt a nevén. A Pinarius család ősi patríciusfamília, az isteni Julius és az isteni Augustus unokatestvérei között is ott voltak, ám ez a fickó nem különösebben kimagasló személyiség… Nem is szenátor… habár kétségkívül jelentős vagyona van.

A császár felmordult.

– A jegyzetek szerint a kérése egy olyan témához kapcsolódik, amit épp az imént vitattunk meg. Ez a Lucius Pinarius egy árva rabszolgagyereket akar magához venni; saját utódjának ismeri el, és szeretné, ha a törvény is ezt tenné, hogy a fiú nevet és polgári rangot kaphasson. Ez nem ugyanaz, mint a felszabadítás, ugye? Jogilag ez azt jelentené, hogy a fiú polgárnak született, és soha nem volt rabszolga, annak ellenére, hogy rabszolgaként nevelték.

– Számtalanszor előfordult már ilyen a jogi történelemben – közölte Hadrianus –, de minden esetet egyenként kell elbírálni, mert tömérdek apró mozzanat befolyásolja. El kell például dönteni, hogy az örökbefogadásra kerülő gyermek jelenlegi gazdáját kell-e kártalanítani a neveltetés költségei miatt, vagy fizetség nélkül át kell adnia a gyermeket a vér szerinti szülőnek.

Traianus elmélázva bólintott.

– Mennyi idős a gyermek?

A titkár belenézett a jegyzeteibe.

– Tizenöt éves, caesar.

A császár felvonta a szemöldökét.

– Ó! Nos, akkor lássuk! Vezesd be őket!

A legjobb tógájába öltözött Lucius Pinarius belépett a szobába, és megállt a császár előtt. Szerényen, de magabiztosan viselkedett, és úgy tekintett körbe a helyiségben, mintha már százszor járt volna ott. Egy tágra nyílt szemű fiú követte, akinek viszont a jelek szerint vadonatúj élményt nyújtott a szoba pompája.

Traianus és Hadrianus röpke, ám sokat sejtető pillantást váltottak egymással. Mindketten méltányolták a férfiszépséget, és a fiú kifejezetten szép volt. Sötétszőke hajával és villogó zöld szemével nem sokban hasonlított állítólagos apjára.

A császár átvette az üggyel kapcsolatos jegyzeteket a titkártól, átolvasta, majd átadta őket az unokafivérének. Ezután Lucius Pinariusra nézett.

– Olybá tűnik, polgár, hogy a fiúra benyújtott örökbefogadási kérelmed meglehetősen ingatag lábakon áll. Egyfelől nem vagy hajlandó felfedni az anyja kilétét. Miért nem?

– Nem… szabályos kapcsolat fűzött a fiú anyjához, caesar.

– Vagyis botrányt okoztatok.

– Ha nem tartjuk titokban, bizonyosan botrányt okoztunk volna – pontosított Lucius. – Ezért nem akarom, hogy utólag kiderüljön a neve, habár már nem él. De az istenekre esküszöm, hogy szabadnak született asszony volt, és a gyermekünk is szabadnak született.

– Biztosan tudod, hogy a fiú a te utódod, és nem egy másik férfié?

– Igen, caesar.

Hadrianus felnézett a jegyzetekből.

– Ha helytálló ez a beszámoló, a fiút nem sokkal a születése után magára hagyták Alba közelében. Egy úttakarító gyűjtötte be, majd eladta rabszolgának, és számos kézen végigment, mielőtt a jelenlegi gazdája megvásárolta. Egyértelműen leírtad, milyen lépésekkel bukkantál a nyomára, mégsem értem, hogyan lehetsz ennyire biztos benne: ő az, akit keresel.

– A szokatlan külső jegyei meggyőztek.

Hadrianus újra a jegyzetekre pillantott.

– Ó igen, látom: összenőtt lábujjak. – Ezután a fiúra nézett, és elmosolyodott. – Az arca tökéletes, az istenek mégis elrejtettek rajta egy kis testi hibát. Ez olyan, mint egy Theokritosz-költemény!

Traianus elnevette magát, majd megcsóválta a fejét.

– A Kis Görög! Láttál már olyan szépséges fiút, aki nem juttatott eszedbe valami verset? De hol van a gyermek jelenlegi gazdája? Vezessétek be!

A következő jövevény nem tógát, hanem élénk színű tunikát viselt. Amikor megszólalt, városias görög kiejtéssel beszélt, így nyilvánvalóvá vált, hogy nem római polgár.

– A nevem Acacius, caesar. Neapolisban élek. A fiú az én tulajdonom.

Traianus lenézett a férfi lábára.

– Por lepi a szandálodat.

– Márványpor, caesar. Szobrász vagyok. Azért vettem meg ezt a fiút, mert a korábbi gazdája észrevette, milyen ügyesen formál tárgyakat a kezével, és felajánlotta nekem. Már öt éve az enyém. Tényleg figyelemre méltó tehetség. Nem, több is, mint figyelemre méltó; egyenesen az istenektől kapta a képességét! A neveltetésének köszönhetően immár avatott kézműves, sőt, egy nap talán igazi művésszé is válhat, akár híres is lehet. A rabszolga jelentős befektetést igényelt tőlem időben és pénzben is, caesar, és ha annyira tehetséges, ahogy én gondolom, akkor sok pénzt kereshetek vele a jövőben. Nem szándékozom eladni.

Traianus az állát dörgölte.

– Értem. Elmehettek, amíg a caesar megfontolja a kérést.

– De caesar… – akadékoskodott Lucius. – Úgy érzem, nem képviselhettem eléggé az érdekemet.

– A tények itt vannak a jegyzetekben, nem igaz? Vonuljatok vissza.

Miután a peres felek kimentek, Traianus bort hozatott egy rabszolgával.

– Azt hiszem, ennek az ügynek a megoldásához Bacchustól kell ihletet kérnünk – közölte, majd hátravetette a fejét, és kiürítette a kupáját. – Nos, mit gondolsz, öcsém? Lucius Pinarius valóban az az odaadó apa, aki Herculeshez méltó hányattatásokon ment keresztül rég elvesztett fia előkerítése érdekében? Vagy egyszerűen csak egy kéjsóvár vén kecske, aki egy másik ember rabszolgájára akarja rátenni a kezét?

– Nekem is pontosan ez jár a fejemben – vallotta be Hadrianus.

– Jaj, ti ketten! – sóhajtott fel Plotina. – Mindig a saját hajlamatok ködén keresztül kell néznetek a világot? Nem minden ötvenéves férfi akar szép fiúkkal hálni.

Traianus elszürcsölte második pohár borát is, majd gúnyosan elvigyorodott.

– Drága Plotina, ez a férfi soha nem nősült meg. Komolyan úgy hiszed, hogy nem érdeklik a fiúk? – A császárból váratlanul olyan hangos, hosszú és visszafojthatatlan nevetés tört ki, hogy egy könnycseppet is el kellett morzsolnia. – Eszembe jutott valami, amit egyszer az egyik szolgám mondott. Akkor történt, amikor az apám Szíria helytartója volt, és én néptribunusként szolgáltam alatta. Egyszer, egy különösen fárasztó nap után éppen visszavonultam volna a hajlékomba, amikor a szolga megkérdezte, hogy hozhat-e nekem valamit. Azt feleltem: „Hát, nem bánnám, ha bevezetnél ide pár tizenöt éves szíriai fiút!” A szolga teljesen komoly arccal válaszolt: „Természetesen, gazdám; de ha nem találok két tizenöt évest, jó lesz egy harmincéves is?” Micsoda humorérzéke volt!

Erre még Plotina is nevetett. Régen elfogadta már a férje hajlamait, és néhanapján szórakoztatta is. Örült, hogy gyakran van tréfás kedvében, és olykor még saját magán is nevetni tudott. Az ifjú Hadrianus vele szemben túlzottan is komolyan vett mindent. Inkább a vágy filozófiai és misztikus vonatkozásairól szeretett elmélkedni, míg Traianus egyszerűen jól akarta érezni magát.

– Szóval – folytatta a császár –, mit tudunk erről a Lucius Pinariusról?

Hadrianus tovább böngészte a jegyzeteket.

– A leírás szerint egyszer egy oroszlánnal küzdött meg Domitianus előtt. El tudjátok ezt képzelni? Nem írták le, mi történt az oroszlánnal, de Pinarius minden jel szerint túlélte.

– Sokan kerültek Domitianus útjába – jegyezte meg Plotina. – Jó néhány szenátor is az arénában végezte, büntetés gyanánt. Nem jelent semmit Pinariusra nézve, hogy vele is megtörtént. A túlélése viszont azt jelezheti, hogy az istenek pártfogását élvezi.

– Az apja szoros kapcsolatban állt Neróval – tette hozzá Hadrianus. – Az idősebb Pinarius különféle jóslásokkal mozdította elő Nero piszkosabb ténykedéseit.

– Nerónak számtalan talpnyalója volt, egyesek készségesebbek, és ezért vétkesebbek másoknál – ecsetelte Plotina. – Egy fiút azonban nem lehet az apja bűneiért felelősségre vonni.

– Ezt hallgassátok! – kiáltott fel Hadrianus. – Ennek a jegyzetek elején kellett volna szerepelnie, nem a vége felé! A személyét olyan emberek ajánlják az uralkodó figyelmébe, mint a pruszai Dio és Epiktétosz, a filozófus. Mindketten hosszú ajánlólevelekben áradoztak Pinarius erényességéről és becsületességéről.

– Hát ott találkoztunk! – kiáltott fel Traianus is, és rácsapott a térdére. – Aznap, amikor bevonultunk Rómába, és odaküldtél ahhoz a két bölcshöz a fórumon. Lucius Pinarius is ott volt velük. Nos, ha Dio és Epiktétosz így dicséri, azt hiszem, a kérdés el van döntve. Te nem így gondolod, Plotina?

Traianus ismét behívatta a peres feleket.

– Lucius Pinarius, neapolisi Acacius, halljátok döntésemet: ezt a fiút elismerjük Pinarius szabadon született fiának. Habár rabszolgaként nevelték, szabad embernek számít; nem felszabadított, hanem törvényesen szabadnak született, mindig is szabad volt, így szabad polgárok utódjának tekintjük. Ugyanakkor, figyelembe véve az ügyet övező bizonytalanságokat, téged sem lehet vétkesnek nevezni, Acacius, és elvesztett befektetéseid elismeréseképpen Lucius Pinarius annyit fog neked fizetni, amennyiből egy hasonlóan képzett rabszolgafiút vásárolhatsz.

A szobrász tiltakozni kezdett.

– Caesar, ezt a fiút nem lehet csak úgy pótolni! Soha nem találok hasonlóan tehetséges tanoncot!

– Ha úgy véled, túl ritka kincs a tehetség, az isteneknek panaszkodj, ne nekem!

– De caesar…

– Az ítéletem végleges. Távozz!

A dühöngő szobrász elvonult, Lucius és a fia viszont a császár előtt maradt.

Traianus előredőlt, és elmosolyodott.

– Hogy hívnak, fiú?

– Minden gazdám más nevet adott nekem – felelte az ifjú, és merészen belenézett az uralkodó szemébe. – Acacius gazdám Pügmalionnak nevezett.

– Valóban? És ismered Pügmalion történetét?

– Görög szobrász volt, aki szerelembe esett gyönyörű szobrával. Venus életre keltette az alkotást, Pügmalion pedig feleségül vette.

– A ritka, boldog végezetű görög mesék egyike – jegyezte meg Hadrianus.

– Te hogyan fogod nevezni őt, Lucius Pinarius? – kérdezte Traianus. – A saját első nevedet kapja?

– Nem. Ha megengeded, caesar, a te tiszteletedre a Marcus nevet adnám neki.

– Az én első nevem – bólintott Traianus széles mosollyal. – A caesar elégedett.

Lucius a fiúhoz fordult.

– Akkor mostantól fogva Marcus Pinarius a neved, fiam.

Most, hogy első alkalommal hangosan is kimondta a nevet, egyszeriben ólomsúllyal telepedett rá a helyzet valóságossága. Nemcsak hogy rátalált a tizenöt éves fiára, vissza is kapta, és közelgett az idő, hogy férfiúi tógát adjon rá. Hirtelen sugallattól vezérelve Lucius olyasmit tett, amit soha nem tudott volna elképzelni magáról. A császár szeme láttára levette a nyakláncát, és a fia nyakába akasztotta. Ahogy a Pinariusok számtalan korábbi nemzedékében is történt, Lucius az örökösére hagyományozta a fascinumot. Apa és fia megölelték egymást.

Traianus egy pillanatra meglátta a csillogó amulettet. Zavartan görbítette be az ujját, hogy Hadrianus közelebb hajoljon hozzá, és a fülébe suttogott.

– Az nem egy kereszt volt? A kereszt egy keresztény szimbólum, nem?

Hadrianus a homlokát ráncolta.

– Egyetlen hírszerzőnk sem mondott olyat, hogy Pinarius keresztény volna. Ha mégis, akkor a caesar talán másképp dönt?

Traianus felemelte a poharát, hogy töltsék tele ismét. Pillantását a bort hozó rabszolgán pihentette, aki szép volt ugyan, de feleannyira sem vonzó, mint Marcus Pinarius.

– A caesar talán vissza akarja vonni az ítéletét, és ki akarja kérdezni Pinariust a vallási hovatartozásáról? – kérdezte Hadrianus.

– Nem, dehogy! – vágta rá a császár, és belekortyolt a borba. – Ismered a hivatalos állásfoglalásomat: „Ne kérdezz, ne árulkodj!”