Két oldalról megragadták a karját, és minden tiltakozás ellenére bevezették egy aprócska helyiségbe az újonnan épített állványok alatt. Egy harmadik praetorianus ült bent, valószínűleg a vezetőjük, egy tekercsekkel telepakolt asztalnál.

– Gond van? – kérdezte.

– Egy szökött keresztény, uram – felelte a tökéletes fogú.

– De hiszen ez nevetséges! – csattant fel Titus.

– Mi a neved, keresztény? – kérdezte a tiszt.

– Pinariusnak hívnak. Titus Pinarius szenátor vagyok.

A tiszt végignézett a listán.

– Ó igen, valóban van egy Pinarius az elítéltek között, akik ma a cirkuszban bűnhődnek. Férfi polgár, negyvenhét éves. Biztosan ő az.

Titus a fogát csikorgatta. Egész nap sikerült elkerülnie, hogy a testvéréről kelljen beszélnie, így már-már meg is győzte magát arról, hogy nincs fivére.

– Az Kaeso Pinarius, nem Titus…

– Most már felismerlek! – szólt közbe a tiszt. – Az első gyújtogatók között voltál, akiket elfogtunk. Mennyire megváltozott a külsőd! Hogy sikerült ennyire megtisztítanod magad, és kijutni a cellából? És Hádészra, honnan szerezted azt a tógát? Biztosan puszta kézzel öltél meg egy szenátort, hogy elvehesd tőle!

– Ez felháborító! – tiltakozott Titus. – Szenátor vagyok, jós, és a császár barátja!

A praetorianusok kinevették.

Titus szíve elszorult. Kezdett kicsúszni az irányítás a kezéből. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy higgadtnak kell maradnia.

– Hadd magyarázzak meg valamit – szűrte ki összeszorított fogai közül. – Van egy testvérem… egy ikertestvérem… aki keresztény…

A praetorianusok erre még harsányabban röhögtek.

– Ugyanolyan, mint te? – kérdezte a tökéletes fogazatú. – Hát neked aztán van fantáziád!

– Ilyen képzelőerővel színdarabokat kellene írnod, nem gyújtogatni – közölte a tiszt, majd hirtelen abbahagyta a nevetést, és elkomorult. – Ez az ostoba történet csak alátámasztja a gyanúmat! Ti mit gondoltok? Mit tegyünk egy hazudozó, gyilkos kereszténnyel?

A praetorianusok durván ide-oda lökték maguk között, és addig szaggatták a tógáját, amíg az alsó tunikája is csak foszlányokban lógott rajta, és végül csak az ágyékkötője maradt meg. Amikor egyikük a fascinumáért nyúlt, Titus megpróbált visszatámadni, ám olyan volt, mint egy óriások ellen küzdő gyerek. A tökéletes fogú katona arcul csapta, és kiverte néhány fogát. Titus szédülten ízlelgette a saját vérét.

Újfent megragadták a karját, és kivonszolták a kis szobából, hogy valahová máshová vigyék. A nézőtér mögötti nyílt téren elmentek két szenátori tógát viselő ember mellett. Titus megpróbálta felemelni a karját, ám a praetorianusok visszafogták.

– Segítsetek! – kiáltotta.

A szenátorok ránéztek, és az egyikük azt motyogta: – Mocskos gyújtogató!

A praetorianusok megint arcon vágták Titust, hogy elhallgattassák, majd egy kapu felé vezették. A kapu kinyílt, és a jóst egy gyéren világított kamrába lökték, ahol minden irányból a tömeg eltompult moraja hallatszott, és a feje fölött a faállványzat is nyikorgott, ahogy az emberek mozogtak rajta. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, látta, hogy egészen nagy helyiségbe lökték be, amely tele volt emberekkel, többnyire rongyokban, nála alig jobban felöltözve. Mocskosak és borzasak voltak, vizelettől és izzadságtól bűzlöttek. Az arcokat fürkészve ment végig közöttük. Néhányan remegtek a félelemtől, és behunyt szemmel imákat rebegtek. Mások furcsán nyugodtnak látszottak, és halk, biztató hangon suttogtak a társaiknak.

– Egy ilyen romlott világban a halál hőn áhított megkönnyebbülés – mondta egy hosszú, fehér szakállú férfi. Titus egyszer régen Kaeso lakásában látta. – Higgyétek el, még ilyen szörnyű körülmények között is jobb meghalni, mint ebben a szörnyű világban élni! A halál után egy sokkal jobb világba fogunk átlebegni.

Egy zaklatott szervező rohant el arra, egy csoport praetorianussal a nyomában.

– Próbálok rendet tartani itt, és próbálom követni a császár által kijelölt sorrendet! – kiáltozta. – Akkor most szépen osszátok csapatokra a foglyokat…

Titus odaszaladt a férfihoz.

– Figyelj rám! Itt tévedés történt, nekem nem szabadna itt lennem…

A férfi hátrahőkölt, mintha egy veszett kutya támadt volna rá. Mielőtt Titus egy újabb szót kiejthetett volna, az egyik praetorianus felemelte a pajzsát, és azzal taszította hátrébb. A fáklyák imbolygó fényében Titus megpillantotta a saját tükörképét a fényesre csiszolt fémen. Teljesen megrökönyödött attól, amit látott. Egy csaknem pucér, tébolyult tekintetű férfi nézett vissza rá, sérült arccal, vérző szájjal. Milyen gyorsan elvették tőle római szenátorhoz illő, érinthetetlen méltóságát!

Titus jobbra-balra nézett, hátha valakinek mégis elmagyarázhatja a helyzetét.

Váratlanul szemben találta magát Kaesóval.

Még soha nem látta ilyen nyomorultnak a testvérét. Hozzá hasonlóan Kaeso is csak egy ágyékkötőt viselt. Ismerős, mégis torz volt a teste, mintha az ő testének komikus utánzata lett volna, tele horzsolásokkal, sebekkel és vérfoltokkal. Megverték, megkínozták, és ösztövér arcából ítélve éheztették is. Semmi zárkózottság nem volt a viselkedésében, mint a keresztények egy részénél; teljesen megtörtnek és csüggedtnek látszott. Titus egy szánandó, rémült férfival találta szembe magát.

Ahogy a letartóztatások és a vallatások folytak, és közeledett a keresztények tömeges megbüntetésének napja, Titus mindinkább próbálta elterelni a figyelmét az ikertestvéréről. Olyan sokszor mondogatta magának, hogy nincs is fivére, hogy kis híján maga is elhitte. Most viszont Kaeso ott állt előtte, egykori önmagának csenevész árnyéka, mégis tagadhatatlanul Lucius Pinarius fia, Titus ikertestvére. A jós valami kibírhatatlan szomorúságot érzett, mert eszébe jutott alexandriai gyerekkoruk és az elidegenedésüket megelőző évek. Hogy távolodhattak ennyire el egymástól? Hogyan került Kaeso az őrült halálvágyók közé?

– Semmi baj, fivérem – suttogta Kaeso. – Megbocsátok neked.

Titus bánata elszállt, és irdatlan harag hullámzott végig rajta. Mit tett, ami miatt Kaesónak meg kellene bocsátania neki? Miért kellett folyton olyan önelégültnek és álszentnek lennie? Szeretett volna mondani valamit, de nem maradt rá ideje. A praetorianusok hirtelen közöttük termettek, és kettéválasztották őket, így Titus és Kaeso két különböző csoportba került. A katonák utasításokat ugattak feléjük, mire Kaeso csapatának szurokba áztatott tunikát kellett felöltenie, majd összekötötték hátul a kezüket.

Kinyílt egy ajtó. Az arénából a tömeg őrjöngése hallatszott. A szervező rárivallt a foglyokra, hogy szedjék a lábukat kifelé a versenypályára.

– Gyorsan! Gyorsan! Gyorsan! – hadarta, miközben az őrök lándzsákkal szurkálták őket a nyílás felé.

Titus ekkor döbbent rá, hogy nem véletlenül találkozott össze Kaesóval. Az istenek adtak neki egy utolsó esélyt, hogy megmentse a saját életét. Távolabb lépett a csoportjától, és megpróbálta magára vonni a szervező figyelmét.

– Ikrek vagyunk! Az ott az ikertestvérem! Nézz ránk! Nem látod? Kettő van belőlünk, de az ikertestvérem a keresztény, nem én! Nekem nem volna szabad itt lennem!

Az előadás szervezője felbőszülten ránézett, majd a szemét forgatta. Az egyik őr a lándzsája tompa végével lecsapta Titust, aki összeesett.

Kaesónak sikerült elszakadnia a csapatától, és odarohant a testvéréhez. Szuroktól bűzlő tunikában, hátrakötözött kézzel rogyott térdre Titus előtt.

– Add ide a feszületet! – suttogta. – Kérlek, Titus! Csak abból meríthetek erőt, hogy szembenézhessek a végzettel!

A hátán fekvő Titus megmarkolta a fascinumot, és megrázta a fejét.

– Titus, könyörgök! Elevenen el fognak égetni! Kérlek, testvérem, tedd meg ezt az utolsó szívességet értem!

Titus végül vonakodva levette a talizmánt, és ráakasztotta Kaeso fejére. Már a mozdulat közben sejtette, hogy meg fogja bánni ezt a döntést. Kétségbeesetten nyúlt az amulett után, hogy visszavegye, ám egy őr talpra rángatta Kaesót, és Titus többé nem érhette el a fascinumot.

A csapatából Kaesót hajtották ki utoljára a versenypályákra. Titus feltápászkodott a földről. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy a foglyokat felemelik, és berakják a szurokkal borított oszlopok tetején lévő vaskosarakba. Fáklyás őrök rohantak oda hozzájuk, majd megálltak az oszlopok között, felkészülve az emberi fáklyák meggyújtására.

Miközben Titus a rémes jelenetet nézte, Kaesót a legközelebbi oszlophoz rángatták. Őt emelték fel utoljára a kosárba. Titus valami ragyogó, csillogó tárgyat pillantott meg a fivére nyakában – a fascinumot –, majd elfordította az arcát. Nem bírta tovább nézni.

Halk mormogás futott végig a tömegen; egyszerre szívták be a levegőt, és ezzel olyan hangot adtak ki, mintha magas fűben suhanna végig a szél. Ezután ujjongás tört ki, amely a cirkusz egyik végéből indult, majd fokozatosan túláradó üdvrivalgássá fajult. A lelátókon fülsiketítő lett a nézők lábának dörömbölése.

Titus odalépett az ajtóhoz, és kinézett. A cirkusz túlsó végében egyetlen szekérhajtó jelent meg, és beállt az egyik versenysávra. Bőrből készült, zöld versenyruhát és sisakot viselt, mint a császár kedvenc versenyzői. Lassú ügetésre fogta fehér paripáit, és integetett.

Egyes szekérhajtók népszerűsége a leghíresebb gladiátorokéval vetekedett, ám a legtöbben el sem tudták képzelni, hogy milyen szekérhajtó emelkedhet ilyen magasra a császár szemében. Kinek ajándékozná Nero ezt a felséges, már-már isteni szerepet a brutális színdarabban? Az emberi fáklyák akkor gyulladtak meg, sorban egymás után, amikor a hajtó végighaladt mellettük, és rájuk mutatott. Félelmetes, túlvilági látvány volt, mintha a szekérhajtó képes lenne villámokat megidézni.

Ahogy egyre több fáklya gyulladt fel, az arénában is mind több lett a fény, és végül Titus is meggyőződött arról, amit a nézők már tudhattak: a szekérhajtó maga Nero volt.

A császár lassan előrehaladt, így egyre közelebb ért az ajtóhoz, ahol Titus állt, illetve a póznához, amelyre Kaesót felemelték. Nero intésére meggyújtottak egy fáklyát Kaeso mellett. Ő volt a következő áldozat.

Titust hirtelen kezek fogták le. Az őrök észrevették, hogy a kijáratnál van, és visszahúzták. Titus összeszedte minden erejét, és kiszabadult a szorításukból. Meg sem állt a versenypályáig.

Elcsúszott valami sikamlós, nedves folton, és elesett. Miközben feltápászkodott, hozzáért valamihez, és iszonyodva felkiáltott. Egy letépett emberi fül volt az. Talpra kecmergett. Ahol csupasz teste a talajt érte, mindenütt vér tapasztotta össze a homokot és a kavicsokat. Hallotta az őrök hangját a háta mögött, és továbbinalt.

Mennyire más volt odalent lenni, az aréna talaján, mint odafent, a császári páholyban! Az állványzatról komor elszántsággal és a kiváltságosok emelkedettségével nézett le, hiszen kényelmesen távol volt a véres eseményektől. Most azonban a magasba tornyosuló feszületek és az emberi fáklyák felfoghatatlan környezetében találta magát, lángok és mészárlás közepette. Vér, vizelet, valamint emberek és kutyák ürüléke szennyezte be a homokot. Mindenütt leszakadt ujjakat, lábujjakat és egyéb testrészeket látott, amelyeket a kiéhezett kopók hagytak maguk után. Gyomorkavaró bűz töltötte be az orrát, és a forró füst égette a tüdejét. A tömeg őrjöngésén túl hallotta a meggyújtott emberek üvöltését, az égő testek recsegését meg a kereszten lógók nyöszörgését.

Az őrökkel a sarkában Titus továbbrohant, egyenesen Nero felé. Amikor odaért a harci szekérhez, lefeküdt a földre.

A nézősereg csodálatában fürdő, a tűz fényében csillogó szemű császár egyáltalán nem lepődött meg a szenátor váratlan megjelenésén. Szélesen elmosolyodott, hátravetette a fejét, és elnevette magát. Meghúzta a gyeplőt, hogy megállítsa a lovakat, majd intett az őröknek, hogy vonuljanak vissza. Lelépett a szekérről, odasétált a földön ziháló Titushoz, aztán lehajolt, és megpaskolta a szenátor fejét.

– Ne aggódj, Pinarius szenátor! – mondta. – Caesar megment téged!

A megkönnyebbüléstől sírva fakadó Titus belekapaszkodott Nero cingár lábába.

– Köszönöm! Köszönöm, dominus!

A nézők úgy vélték, ez a beszélgetés is az előadás része. Tapsoltak, és harsányan röhögtek azon, ahogy Nero szatirikus módon irgalmat gyakorol valaki fölött, ilyen tömeges vérfürdő közepette.

– Nero könyörületes! Irgalmas Nero! – kiáltotta valaki, mire az egész nézőtér skandálni kezdte ezt a két mondatot: „Nero könyörületes! Irgalmas Nero! Nero könyörületes! Irgalmas Nero!” A kiáltások összevegyültek az emberi fáklyák sikolyaival.

Titus annyira remegett, hogy már-már azt hitte, darabokra fog szakadni. Visszatarthatatlan sírás tört ki belőle. Nem volt más választása, mint a császár előtt térdelni, mivel képtelen volt felállni.

Nero megrázta a fejét, és csettintett a nyelvével.

– Szegény Pinarius! Hát nem jöttél rá, hogy ez a kínos helyzet csupán egy otromba tréfa?

Titus összezavartan nézett fel a császárra.

– Egy otromba tréfa, Pinarius! Arról a nevetséges családi hagyatékról jutott eszembe, amit állandóan a nyakadban viselsz. Tényleg, hol van? Nehogy azt mondd, hogy elvesztetted!

Titus némán Kaesóra mutatott, aki a közeli oszlopon vesztegelt, a vaskosárban.

Nero bólintott.

– Értem. Odaadtad az ikertestvérednek. Így is van jól! Petronius véleménye szerint amúgy is nagyon rossz ízlésre vall, hogy egy feszülethez hasonló tárgyat hordtál, főleg mivel mindenki tudta, hogy a testvéred keresztény. Úgy gondoltam, rendkívül mulatságos lenne, ha Pinarius hirtelen a keresztények között találná magát!

– Te… te tervelted ki ezt az egészet?

– Nos, nem mindent. Fogalmam sem volt róla, hogy egyszer csak kirohansz ide, a lábam elé. De ez pont így tökéletes! Ez tényleg egy olyan ritka, váratlan pillanat, amely csak a színházban fordulhat elő, amikor valami csoda folytán minden elrendeződik.

– De meg is ölhettek volna! Elevenen elégethettek volna!

– Ó nem, egy pillanatig sem voltál veszélyben. Azt parancsoltam az őröknek, hogy álljanak készenlétben, tartóztassanak fel a latrina mellett – hiszen előbb-utóbb le kellett menned oda –, de ne bántsanak. Vagyis ne jobban annál, amennyire muszáj annak érdekében, hogy meggyőzőek legyenek, és velük tarts. Rendesen megijedtél, igaz? De végül is a színház egyik feladata a rémületkeltés is, ahogy már Arisztotelész is megmondta. Rémület és szánalom… amit nemsokára te is érezni fogsz. Hát nem felséges, hogy miután megcsapott Pluto tüzes lehelete, és elvesztetted minden reményedet, sértetlenül kerülsz ki az arénából? Attól tartok, gyújtogató fivérednek egészen más sors jut osztályrészül.

Nero megfogta Titus állát, és Kaeso felé nézett. A másik karjával úgy tett, mintha villámot hajítana el. Az oszlop, amin a fivére raboskodott, lángra gyúlt.

Titus nem volt képes elfordítani az arcát. Elszörnyedve, megigézve, kábultan nézte.

Soha nem érzékelte az istenek jelenlétét annyira erősen, mint azokban a percekben. Szavakkal nem lehetett volna kifejezni, mit érez, és elviselni is alig lehetett. Ez volt az a hely, ha egyáltalán létezett olyan hely, ahol a tragédiák szereplői összetalálkoztak; ez volt az a pillanat, amikor minden lelepleződött, halandó számára szinte kibírhatatlan borzalmakkal. Amit Titus érzett, egyszerre volt csodálatos és irtózatos, titkos jelentéssel teli, mégis teljességgel értelmetlen. Nero révén jutott ebbe a helyzetbe – Nero, aki éppen fölé magasodott, mosolyogva, higgadtan, akár egy istenség. Kétségkívül ő volt a valaha élt legnagyobb költő vagy drámaíró, hogy egy ilyen drámai fordulatot kitalált és megvalósított. Titus ugyanazt a csodálatot érezte, bár most ezerszer erősebben, amit akkor élt át, amikor az égő Trójáról hallotta Nerót énekelni. Az ifjú császár valóban isteni jelenség volt. Másként hogyan idézhette volna elő Titus számára ezt a páratlan élményt?

Nero lenézett rá, és mindentudóan bólintott.

– Ha pedig véget ér ez az egész, Pinarius… ha feltisztul a köd, és kialszik a parázs… visszavesszük az amulettet a fivéred hamvai közül, és újra mindennap viselni fogod. Igen, minden nap minden órájában, hogy soha ne felejtsd el ezt a pillanatot.

Kr. u. 68

– Immár felnőtt férfi vagy, fiam. Te vagy a Pinariusok örököse. A fascinum néha az előző viselője halála által került át az örököshöz, néha még annak éltében. Én úgy döntöttem, hogy átadom neked. Mostantól az őseid fascinuma a tiéd.

Titus Pinarius ugyanazt a szertartást ismételte meg, amit a Pinariusok számtalan generációja a történelem előtti időktől fogva. Átemelte a fején a fascinumot a nyaklánccal együtt, és a fia nyakába akasztotta. Titus ötvenéves volt, Lucius huszonegy.

A házban azonban nem uralkodott ünnepi hangulat. Chrysanthe lesütötte a szemét. Mindhárom lányuk sírt. Hilarion lehorgasztotta a fejét, és a többi rabszolga is ugyanezt tette. Még az ősök viaszmaszkjai is mélabúsnak látszottak, pedig kivitték őket a kertbe, hogy ott lehessenek szemtanúi a ceremóniának.

Maga a kert csordultig telt színekkel és illatokkal, és rózsákkal, bimbódzó folyondárral vette körbe a ház lakóit. Mint csodás palatinusi házuk minden része, a kert is rendkívül tágas és lenyűgözően karbantartott volt, és egy ilyen verőfényes, meleg juniusi napon mutatta a legszebb és legelőkelőbb arcát.

Titus igencsak sokra vitte az elmúlt években, mivel a császár egyik leghűségesebb alattvalójaként folyton ugrásra készen állt, hogy értelmezze a jósjeleket, és megbízható tanácsokat adjon vagy bátorítsa vállalkozásaiban. Nero bőkezűségének hála, tetemes vagyont halmozott fel, és Itália-szerte számos birtokkal büszkélkedhetett. Miután a régi aventinusi háza túlzottan zsúfolt és régimódi lett, egy dicső napon átköltöztek újonnan épített villájukba, amely mindössze pár lépésnyire állt Nero Aranyházának palatinusi szárnyától.

Titus távozáshoz készülődött. A trabeáját viselte – ugyanazt, amit akkor öltött fel, amikor unokatestvére, Claudius hívására elment a jóstestület felvételi vizsgájára –, ám csak a második legjobb lituusát vitte magával. Úgy döntött, hogy az apjától örökölt, ősrégi elefántcsont botot otthon hagyja.

– Biztos, hogy nem mehetek veled, apám? – kérdezte Lucius, könnyekkel a szemében.

– Nem, fiam. Azt akarom, hogy itthon maradj. Anyádnak és húgaidnak szükségük van rád.

Lucius bólintott.

– Értem, apám. Akkor ég veled!

– Ég veled, fiam!

Átkarolták egymást, majd Titus megölelte mindhárom lányát, és elbúcsúzott tőlük. A legifjabb tíz, a legidősebb tizenhat éves volt. Feltűnően hasonlítottak az anyjukra.

Chrysanthe és Hilarion követték a családfőt az előtérbe. A rabszolga kinyitotta előtte az ajtót. Felesége megfogta a kezét. Szavai belefúltak az érzelmeibe.

– Nincs rá mód, hogy…?

Titus a fejét csóválta.

– Ki tudja? Csak az istenek szeszélyétől függ, merre visz az utam a mai napon.

A családfő megcsókolta az asszonyt, majd visszahúzódott, és nagy levegőt vett. Gyorsan kiment az utcára, mert egy pillanatig sem mert tétovázni.

Utoljára Hilariont látta a ház lakói közül. Az ajtóból nézett utána. Titus megállt, és visszafordult.

– Jól szolgáltál engem, Hilarion.

– Köszönöm, gazdám.

– Hány éves vagy, Hilarion?

– Soha nem tudtam pontosan, gazdám.

Titus mosolyogva ingatta a fejét.

– Akárhány éves is vagy, számomra mindig fiú maradsz. Mégis, ha felszabadított volnál, most érkezne el az ideje a családalapításnak. Amint azt tudod, Luciusnál ott vannak a rendelkezéseim, amelyek szerint fel fogsz szabadulni, amint…

Hilarion bólintott.

– Igen, gazdám, tudom. Köszönöm.

– Természetesen elvárom tőled, hogy tovább szolgáld Luciust. Neki is szüksége lesz egy megbízható rabszolgára… illetve felszabadítottra. Egy hozzád hasonló hűséges emberre, aki értelmes és jó az ítélőképessége.

– Mindig hű leszek a Pinariusokhoz, gazdám.

– Jól van. – Titus megköszörülte a torkát. – Akkor hát…

– Becsukjam az ajtót, gazdám?

– Igen, Hilarion. Csukd és reteszeld be!

Az ajtó bezárult. Titus hallotta, ahogy a nehéz keresztpánt a helyére puffan. Megfordult, és gyorsan végigsietett az utcán.

Senkivel sem találkozott. Kihalt volt az utca. Ezt akár jó jelnek is el lehetett könyvelni.

Odaért az Aranyház legközelebbi bejáratához, amit nap mint nap használt, ám ezúttal útját állta a zárt, masszív bronzajtó. Korábban soha nem látta bezárva, mert az ő számára állandóan nyitva volt, az őrzésre odaállított praetorianusok azonnal beengedték. Ezen a napon azonban még őröket sem látott sehol.

Felemelte a súlyos bronzkopogtatót, majd elengedte. A hang ide-oda visszhangzott az utcán. Senki sem jött ajtót nyitni.

Többször is kopogtatott, és közben egyre jobban zavarba jött a zajtól, amit ő maga keltett. Még most sem válaszolt senki.

Muszáj volt egy másik bejáraton próbálkoznia. Úgy vélte, hogy a legközelebbi bejárat az Augustus által építtetett, régi császári palota eredeti kapuja, amely az utóbbi időben hátsó bejáratként szolgált, és a kapuk közül a legtávolabb esett az Aranyház fórummal érintkező, déli előcsarnokától. Titus régóta nem járt arrafelé.

Más is akadt az újjáépített Palatinuson, mint az Aranyház és az előkelő magánházak negyede. Titus boltok és tavernák között is elhaladt, amelyek csak a legmagasabb rangúakat szolgálták ki. Ezúttal minden boltot zárva talált, még az ablaktáblákat is bereteszelték, mindössze egyetlen fogadó állt nyitva, sőt – a korai óra ellenére – a jelek szerint kifejezetten jó forgalma volt. Amikor Titus elsétált a bejárat előtt, a részeg vendégek dalolását is hallotta:

Saját anyját gyilkoló,

Feleségét rugdosó,

Van-e betegebb, mint Nero?

Városát felgyújtotta,

Gyermekét megfojtotta,

Nero, az őrült ebugatta!

Hirtelen egy csapat férfi rohant el mellette. Titus rémültnek látta őket. Az egyikükben felismerte egy szenátortársát, aki éppen olyan elkötelezett támogatója volt a császárnak, mint ő maga, ám szenátori tógája helyett ezúttal egy közönséges tunikát viselt. A férfi felismerte Titust, és megfogta a karját.

– Hádészra, mit keresel te az utcán, Pinarius?! Otthon kellene lenned a családoddal. Vagy még jobb, ha elmenekülsz a városból! Nincsen vidéki birtokod?

A férfi további magyarázat nélkül elinalt.

Titus még több embert látott az utcán közeledni. Bunkósbotokkal hadonásztak, és jelszavakat kiáltoztak. A jós nem hallotta, mit mondanak, de sebtiben úgy döntött, hogy a másik irányba szalad.

Üres utcákon rohant végig, mígnem egy köztéri kúthoz ért. A téren ott állt a császár márványszobra is. Titus felnyögött: valaki egy koszos, színházi parókát tett csálén a szobor fejére, és a nyakába akasztott egy zsákot meg egy feliratot: „Színész, szedd a sátorfádat!”

Titus elborzadt. A szobor nyakában olyasfajta zsák lógott, amilyenekbe az elítélt apagyilkosokat varrták, mielőtt a Tiberisbe dobták őket.

Tehát idáig fajult a helyzet. De mikor kezdődött ez a bukás?

Talán akkor, amikor Nero megelégelte Seneca tanácsait, elbocsátotta régi tanárát, és egy hidegvérű, eszelősen gyanakvós prefektust vett maga mellé a praetorianus őrök közül, Tigellinust? Nem kizárt, hogy azután fordultak rosszra a dolgok.

De az is lehetett a döntő fordulat, amikor felszínre került a Nero-ellenes összeesküvés a szenátorok között. Bár a rákövetkező vérengzés valósággal széjjelszaggatta a várost, Nerónak nem volt más választása, mint könyörtelenül megbüntetni az összeesküvőket. Kétségtelenül elvetette a sulykot. Piso szenátor és egy maroknyi más ember egyértelműen bűnös volt, ám azt senki sem tudhatta, hogy pontosan miért kellett távoznia Senecának, Petroniusnak, Lucanusnak és egy sor más embernek, akik annak idején olyan vibráló hellyé változtatták Nero udvarát. Eltűntek, száműzetésbe vonultak, vagy öngyilkosságra kényszerítették őket. Haláluk éppen olyan emlékezetes volt, mint az életük, és máris legendákhoz szolgáltattak ihletforrást.

Petronius fényűző fogadást rendezett, majd felvágta az ereit a csuklóján, és felkötötte a kezét, hogy a lehető leglassabban vérezzen el, miközben a barátaival cseverészik. Azt mondták, ugyanolyan vicces és nyílt modorú volt aznap éjjel, mint máskor: Neróra fittyet hányva diktált egy levelet, amelyben ismertette a császár összes szeretőjének nevét, és együttlétük pikáns részleteit is. A császárielegancia-felelős utolsó cselekedeteként lepecsételte a levelet, és elküldte Nerónak.

Röviddel a keresztények tömeges megbüntetése után Lucanus összeveszett Neróval, aki megtiltotta neki, hogy újabb verseket jelentessen meg. Ennek ellenére tovább keringtek a császárról szóló költemények, amelyek őt tették felelőssé a nagy tűzvészért. Amikor letartóztatták a Pisóval való összeesküvés vádja miatt, meg kellett neveznie a cinkosait. Saját magát is szégyenbe hozta, amikor gyanúba keverte önnön édesanyját is, és ezután véget vetett saját életének. Miközben elvérzett, a polgárháborúról szóló saját költeményéből szavalta el a haldokló katona mondatait:

…Ami rám vár, nem kerülöm ki.

Éltemet eldobtam, és a halál vágyátul egészen

Át van hatva valóm; dühödök. Meghalni mi édes,

Ezt csak azok tudják, kiknek már napja fogyóban:

A kinek élnie kell, az előtt, hogy akarjon is élni,

Istenek ezt eltitkolják.^[2]

Seneca, akit sokan azzal gyanúsítottak, hogy szívesen váltaná pártfogoltját a császári trónon, keserű szavakkal fogadta a Nero által ráküldött praetorianusokat. „Hát így érnek véget a nevelésére tett erőfeszítéseim? A tanításomért ez volna a hála? Megölte a fivérét és az anyját, és most a mesterére támad?”

Seneca felesége úgy döntött, hogy a férjével együtt hal meg. Felvágták az ereiket, és lefeküdtek egymás mellé. A halál azonban lassan jött Seneca mérget ivott – Szókratész mintájára bürökből készült mérget –, ám attól sem végezte be gyorsabban. Végül egy forró fürdőbe helyezték, hogy serkentsék a vérzését, és ott fulladt meg a gőzben.

Amikor Nero megtudta, hogy Paulina még életben van, kijelentette, hogy az asszony nem ártott neki, és megparancsolta, hogy kössék be a csuklóját. Paulina tehát túlélte. A férje végakaratát követve, temetési szertartás nélkül hamvasztatta el Senecát.

Tigellinus olyan mélyreható nyomozást indított az összeesküvés felderítésére, hogy Titus már a saját életét is félteni kezdte. Nála azonban senki sem szolgálta hűségesebben Nerót. A császár egy percig sem kételkedett benne soha.

Miután az összes cselszövőt elítélték, Nero rátette a kezét a vagyonukra. A római törvények szerint az árulók vagyonát mindig az államnak kellett elkoboznia. Ennek dacára a lefoglalások igen nagy zúgolódást keltettek. Az emberek azt rebesgették, hogy Nero a birtokuk megszerzése végett ítélt el annyi vagyonos embert. Kétségtelen, hogy a császár mindenhonnan szerzett pénzt, ahonnan csak lehetett. Az Aranyház pazarló építtetése, illetve a római emlékművek és templomok látványos újjáépítése jelentős adósságba taszították a császárt. Az emberek morogva fogadták a felvetését, hogy az újjászületett város a Neropolis nevet kapja, de végtére is a császár jócskán megvásárolta magának a jogot az átnevezéshez is…

Pénz… ez a fő gond, könyvelte el magában Titus. Ha Nerónak volna még pénze, irányítása alatt tarthatná a várost, a szenátust és a birodalmat, Csakhogy időközben az összes pénze odalett. Kiürült a kincstár. Amikor Titus rádöbbent, milyen súlyos a helyzet, saját vagyonát is felajánlotta az állami kincsesládába, részben hogy meghálálja a császár mérhetetlen kegyességét irányában. Nero kinevette. Még Titus jelentékeny vagyona is csak nyomorúságos alamizsna volt a császár adósságaihoz képest, egy parányi csepp az óceánban.

A provinciák gondjai is a császár fejére nőttek. A britanniai Boudicca véres felkeléseit, Nero uralkodásának elején, még sikerült leverni, ám a Júdeában zajló zendülés a legutóbbi két évben már sokkal több bosszúságot okozott. Nero Vespasianust bízta meg a zsidó felkelés vérbe fojtásával. Sikerült is megsemmisíteni az ellenállást Júdea partvidékén és északi részén, ám Jeruzsálem városa, a fanatikusok darázsfészke egyelőre ellenállt a rómaiak ostromának. Titus emlékezett rá, hogy a kereszténység kultusza is Jeruzsálemből indult útjára. Vajon miért szülte meg magából unos-untalan a legveszélyesebb ideákat az a föld, és miért állt ellen a leghevesebben a római uralomnak?

Gallia helytartója, Vindex is fellázadt, látszólag Nero mértéktelen adói miatt. Azt a felkelést is leverték, ám azt nem sikerült megakadályozni, hogy Vindex Nero magánéletével kapcsolatos állításai buja pletykákat hintsenek el birodalomszerte.

Titus felsóhajtott. Akármilyen csapást jelentettek a nyilvánosság előtt zajló események – a Piso-féle összeesküvés, Tigellinus térhódítása és Seneca elvesztése, Nero belső körének megtizedelése, a leégett város újjáépítésével járó mérhetetlen költségek, valamint a britanniai, júdeai és galliai zavargások –, a legnagyobb szerencsétlenség mégis Poppaea Sabina halála volt. Talán akkor kezdődtek el az igazi bajok.

Szegény Nero! Titus a saját szemével látta, milyen mélységes bűnbánatba taszította a császárt Poppaea halála. Aznap este alaposan felöntött a garatra. Sokan hallották a császári pár veszekedését. Nero dührohamot kapott. Senki sem látta, de az asszony testét vizsgáló gyógyító később kijelentette, hogy csakis egy hasra mért erős rúgás okozhatta az anya és a meg nem született gyermek elvérzését.

Nero vigasztalhatatlan volt. Nem hamvasztana el Poppaeát római módra, hanem illatos fűszerekkel hintette be az asszony testét, és bebalzsamoztatta. Egyesek szerint ezzel a császárné különös hitvilága előtt tisztelgett, Titus azonban meg volt győződve róla, hogy Nero nem bírná elviselni a látványt, ahogy gyönyörű felesége elporlik.

Titus merő véletlenségből fedezte fel a fiút, aki akár Poppaea hasonmása is lehetett volna. Sporusnak hívták, és a császári palotában szolgált. A jós hívta fel Nero figyelmét a meghökkentő hasonlóságra, a császár pedig azonnal szerelembe esett. Nem csupán az érzéki vagy romantikus vonzerő kerítette hatalmába; úgy vélte, valami misztikus kötelék fűzi össze a fiút az elhunyt Poppaeával, esetleg a felesége a fiatal fiú képében tért vissza hozzá. Annyira eluralkodott rajta ez a téveszme, hogy kasztrációra kényszerítette Sporust. Kijelentette, hogy a fiú valami isteni akarat folytán vált lánnyá, és Sabinának nevezte el teremtményét, Poppaea családi nevét használva.

Megrendezte az egykori házassági ceremóniája pontos mását, és feleségül vette Sporust, azaz Sabinát. Agrippina vagy Seneca befolyása alatt állva soha sem vetemedett volna ilyesmire. Titus jósolt, majd Tigellinus elvégezte a szertartást, és attól a naptól fogva Nero egykori felesége ruháiban járatta Sporust, és minden tekintetben feleségeként kezelte az eunuchot. Amikor Titus látta, hogyan vesznek össze egy fogadáson, aztán hogyan békülnek ki és turbékolnak egymással, néha maga is összezavarodott, mert az az érzés kerülgette, hogy Poppaea még mindig közöttük van.

A jós számára úgy tetszett, hogy ez a tökéletes átmenet férfi és nő között, amit a császár meg tudott valósítani, újfent Nero isteni mivoltát bizonyítja. A császár étvágyát nem korlátozhatták a halandó test vélt vagy valós korlátjai. Az isten-császár áthágta a nemek közötti korlátokat, és így a maga módján egy halottat is képes volt feltámasztani.

Ugyanakkor nem mindenki látott bele a történésekbe annyira, mint Titus. Az egyszerűbb elmék viccek sorozatát alkották meg a szokatlan frigy kapcsán. Egyesek így köszörülték rajta a nyelvüket: „Bárcsak az apja is ilyen feleséget választott volna, úgy Nero soha nem születik meg!”

Titus sokáig nézte merengve Nero meggyalázott szobrát a kis kút mellett, aztán felmászott a talapzatra, és levette róla a nevetséges parókát, az apagyilkosok zsákjával együtt. Hirtelen lépteket hallott a háta mögül. Részeg férfiak érkeztek, és ugyanazt a gúnyverset énekelték, ami korábban a fogadóból is kiszűrődött:

Göröghon színpadán

Volt már király, de

Bolondként aratott: Nero!

Istenek is ellaknának

Az Aranyházban

Mégis tetű lakja: Nero!

Valamiféle bunkósbotokat vihettek magukkal, mert Titus hallotta, ahogy rá-rácsapnak a környező épületekre.

Titus leugrott a talapzatról, és továbbsietett.

Már nem volt értelme a múlton rágódni, és azt taglalni, hogyan fajulhatott idáig Nero helyzete. Inkább a szépre próbált emlékezni. Az Aranyház kétségkívül korának legnagyobb építészeti vívmánya volt, még ha itt-ott nem is fejezték be teljesen. A császár olyan palotát akart magának, amelyben az istenek is szívesen laknának; egy olyan gyönyörű házat, amelynek minden pontjáról pazar kilátás kényezteti a szemet, és száz szobájának mindegyike határtalan fényűzéssel kecsegteti a vendégeket. Micsoda fogadásokat rendezett benne Nero! A legkitűnőbb és legszebb előadóművészeket hozatta el a világ minden pontjáról, minden létező földi jót felkínált az asztalokon, és a legritkább, legezoterikusabb érzéki örömökkel kápráztatta el barátait. „A fájdalom a halandóknak való – mondta. – Az élvezet az isteneknek.” Aki meghívást kapott az Aranyházba, valóban félistennek érezhette magát, még ha csak egy éjszakára is.

Azonban akármilyen feledhetetlen volt is az Aranyházban eltöltött idő, Nero nagy görögországi körútját semmi sem múlhatta felül. A begyöpösödött római szenátorok és feleségeik bíráló szemétől távol a császár nyugodtan felléphetett Görögország legendás színházaiban, és eljátszhatta álomszerepeit – Ödiposzt, Médeát, Hekubát és Agamemnónt. Titus minden előadás előtt jósolt neki. Néhány bárdolatlan kritikus úgy vélte, hogy a császár énekesi és színészi teljesítménye a legjobb esetben is csak középszerűnek mondható, az általa elnyert díjak dacára. Vespasianus, aki szintén vele tartott a körutazáson, szintén faragatlan tuskónak bizonyult, mert Nero egyik nagylélegzetű szavalása közben elaludt. Egy válogatott belső kör azonban, köztük Titus, teljes egészében képesek voltak értékelni a császár briliáns tehetségét.

Akárhol lépett fel Nero, a színház zsúfolásig megtelt nézőkkel; mindenki látni akarta a császárt a színpadon. A klasszikus drámák alatt Nero, ősi görög módra, egy tragikus maszkot tartott az arca elé. Az újabb kori előadásokon, ahol a többi színész maszk nélkül szerepelt, Nero az illendőség kedvéért ugyancsak maszkot viselt, ami azonban a saját arcát ábrázolta. Titus úgy vélte, ezzel csak fokozta a drámai hatást. Különös élmény volt látni a császár képmását, és tudni, hogy maga a császár van mögötte! Hogy megfordult a színház logikája azáltal, hogy egy császár állt a színpadon! Rendes körülmények között a közönség láthatatlannak érezte magát, és közös pillantásuk egy emberre összpontosult, de ki érezhette volna magát láthatatlannak, amikor maga a császár nézett vissza rá? A nézőkből látvány lett, a színész pedig megfigyelővé vált. A színház valaha szent intézménynek indult, és vallási ünnepeken kapott fontos szerepet. Nero visszaállította a színház eme kenetteljes rangját, és így transzcendens élménnyé változtatta az előadásokat. Titus nem győzött ámuldozni az isten-császár zsenialitásán.

Végre odaért a régóta keresett bejárathoz, az Augustus által építtetett, eredeti előudvarhoz. Az isteni Augustus vértje még mindig a helyén állt, ahogy a régi bronzajtók is, meg a márvány szemöldökfa a belevésett babérkoszorúval. Titus legnagyobb sajnálatára azonban az ajtó mellett őrködő két babérfa, amelyeket még Livia ültetett, és amelyek csodával határos módon túlélték a Nagy Tűzvészt, lecsupaszodott és elsorvadt. Megérintette az egyik ágat. A töredezett, fekete fadarab elporladt a kezében.

Saját mondata visszhangzott a fülében, amit egyszer Nerónak és Poppaeának mondott: „Azok a babérfák mindaddig élni fognak, amíg az isteni Augustus utolsó leszármazottja él.” Most viszont halottak voltak. Titust borzongás járta át; az elpusztult növények látványa még jobban felzaklatta, mint az utcákon tomboló bandáké.

Zárva találta az óriás, vaskos bronzajtókat. Benyomta az egyik szárnyat. Nagyon nehéz volt, és eleinte ellenállt neki, ám végül sikerült betolnia, és átsurrannia a nyíláson.

Ami egykor Augustus szerény otthonának előcsarnokaként szolgált, az most egy nyitott kert volt. Cseresznyefákat, szőlőtőkéket, rózsákat és más illatos virágok ágyásait lehetett látni körös-körül. A bokrokat állat formájúra nyírták. A kerten túl egy mesterséges, füves mező tárult fel, és azon egy patak kanyargott végig, itt-ott kisebb, sziklás zuhogókkal. A réten túl folyosók, oszlopsorok és szobák következtek, majd ismét kertek és ismét szobák.

Miközben a palotában bóklászott, anélkül, hogy egyetlen embert is látott vagy hallott volna, néha az épületen belül, néha azon kívül találta magát. Mintha az Aranyház egyfajta varázslatot bocsátott volna rá; tökéletes egyensúlyban volt a belső és külső tér. Odabent Titus gyakran úgy érezte, hogy a természet szívében jár, ahol zöld tájak tündökölnek a falfestményeken, vízfelületként csillámlanak a padlómozaikok, szökőkutak csörgedeznek, és magas ablakok tárják fel az ég kékjét. Odakint pedig sokszor úgy tűnt, mintha a létező legpompásabban berendezett teremben volna, márványpillérek, elefántcsont rácsok, finom kelmék, kőbútorok és káprázatosan megmunkált fém bútordarabok között, amelyekre bársonypárnákat helyeztek.

Számtalan szobor ékesítette a belső és külső tereket is. Nero az egész birodalmat felforgatta, hogy elég kőfaragványt találjon a hatalmas házba. Egyedül Delphoiből ötszáz műalkotást hozatott magának. Némelyik istent, némelyik embert ábrázolt, akadt bizarr és erotikus is közöttük bőven, volt valósághű és merészen hősies is. Nem számított, hogy új vagy régi, mert mindegyiket újrafestették, méghozzá olyan meggyőzően, hogy Titus néha már-már attól félt, megszólalnak vagy megmozdulnak.

Az Aranyházat díszítő festők a világ legjobbjai közül kerültek ki. A szobrokon kívül szinte az összes falat lefestették, sőt az irdatlan magas mennyezeteket is. A szegélyekhez és keretekhez geometrikus mintákat, kerek domborműveket és természeti elemeket – leveleket, kagylókat és virágokat – használtak, a nagyobb felületeket pedig olyan jelenetekkel töltötték ki, amelyek az emberiség és az istenek leghíresebb történeteit elevenítették fel. Hihetetlenül gazdag és vibráló árnyalatokat használtak, és remekbe szabták a kompozíciókat. Olyan sok szoba volt az Aranyházban, több száz helyiség, hogy Titus akármilyen gyakran járt benne, minden alkalommal rábukkant egy addig ismeretlen helyiségre, tele újnak ható festményekkel és még több káprázattal.

Tündöklően szépek voltak a márvánnyal fedett padlók és falrészletek, valamint a magasba tornyosuló márványoszlopok is. Spártából hozatták a zöld márványt, Numidiából a feketével erezett, sárga márványt, és Egyiptomból a királyi porfírt – ám ezek csak a szokványos típusok voltak. Olyan színű és mintájú márványfajták is akadtak az Aranyházban, amelyekhez hasonlót Titus még soha sehol nem látott. Ezeket is hatalmas mennyiségben, irdatlan költséggel szállították Rómába a világ minden tájáról.

A kinti és a benti padlót is sok helyütt mozaikokkal burkolták. A gyönyörű képeket többszörös, szédítően gazdag geometrikus mintázatú szegély keretezte. A mozaikokon halászó tengerészeket, gabonát arató munkásokat, arénában küzdő gladiátorokat, cirkuszban versengő szekérhajtókat, könyvtárban ülő tudósokat, táncoló nőket, áldozatot bemutató papokat és játszó gyermekeket lehetett látni. A mozaik kövecskéi sziporkáztak, ahogy különböző szögekből visszaverték a napfényt, így a jelenetek szinte életre keltek, és lélegezni látszottak Titus lába alatt.

Amint a jós kertről kertre, épületről épületre és szobáról szobára járt, egyszer csak rádöbbent, milyen némaság és mozdulatlanság uralkodik mindenütt. Mintha az egész palotát otthagyták volna az emberek. Egyre jobban idegesítette az üresség. Végül, miután lesétált a Palatinus fórum felé eső, lépcsős oldalán, és betért egy újabb épületbe, valami zaj ütötte meg a fülét a szomszéd helyiségből. Még el sem tudta dönteni, hogy elrejtőzzön-e, amikor egy oroszlán indult meg felé az ajtóból.

Nero népes állatseregletet tartott az Aranyház túloldalán húzódó kertek egyikében, az Oppius-domb mellett. A jelek szerint az állatgondozók is elmenekültek, mindenki mással együtt, és valamelyikük nyitva hagyta az oroszlánketrecet.

A nagymacska megállt egy pillanatra. Ránézett Titusra, majd megremegtette a bajszát és a farkát. Csodálatos példány volt, tömött, csillogó, sötétsárga bundájú.

Titus földbe gyökerezett lábbal állt, és olyan erősen dörömbölt a szíve a mellkasában, hogy már-már attól félt, hogy a vadállat is meghallja. Érezte, ahogy az izzadság egy cseppje végiggurul a gerincén. Ösztönösen a fascinumhoz nyúlt, ami azonban nem lógott a nyakában. Már átadta Luciusnak.

Az oroszlán felszegte a fejét, megrázta a sörényét, és úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott. Elindult egyenesen Titus felé.

Titus ellenállt a menekülés késztetésének. Sokszor látta már, ahogy az elítélt bűnözők futásnak erednek az oroszlánok elől az arénában. Soha nem volt jó vége. Felmerült benne, hogy ráordíthatna az állatra, hátha meg tudja ijeszteni vele, de képtelen volt megmukkanni vagy megmozdulni.

Az oroszlán odaért hozzá, előrebillentette a fejét, és hozzádörgölte a képét Titus combjához. Morgásféle hangot hallatott, aztán a jós rájött, hogy valójában dorombol. Az állat nagy szemmel nézett fel rá, aztán a másik combjához simította a fejét.

Titus remegő kézzel simogatta meg az oroszlán sörényét. A teremtmény kinyújtotta hosszú, reszelős nyelvét, és megnyalta a kezét.

Titus lassan visszafordult, az ajtó felé, de közben nem vette le a szemét az oroszlánról. Az állat értetlenül nézett vissza rá, de nem követte. Hátrahajtotta a fejét, kinyitotta éles fogakkal teli száját, és nagyot ásított.

Amint kikerült az oroszlán látóteréből, nyomban futásnak eredt.

Befordult egy sarkon, és beleütközött két középkorú rabszolgába, az első két emberbe, akikkel az Aranyházban találkozott. A férfi a hátára gurult, és elejtette pukkadásig megpakolt zsákját, ami nyomban szét is nyílt. Ezüstkupák, tálcák és evőeszközök repültek széjjel a márványpadlón.

A rabszolganőnek sikerült állva maradnia, és szorosan markolnia a mindenütt kidudorodó zsákot, amit cipelt – és amit nem is lehetett igazi zsáknak nevezni, mivel egyszerűen csak felkapott egy lepedőt, és abba gyűjtötte a tárgyakat. Az asszony tágra nyílt szemmel nézett Titusra.

A jósnak elakadt a lélegzete. Mielőtt megszólalhatott volna, a rabszolganő arca egészen mélyvörös lett, hangja pedig idegesen fakadt ki:

– Fényesíteni! Elvisszük ezeket… fényesíteni!

Közben az összes szétszóródott tárgy megállt, csak egy kisebb tányér nem. Egyre kisebb kört leírva gurult a peremén, fémanyaga harsányan csörömpölt a márványfelületen. Végül felbillent, és ritmikus csinnadrattával megállapodott egy helyben. Az ezüstdarabok élesen fénylettek, és szemernyi patina sem borította őket.

Titus elengedte a füle mellett a rabszolga nyilvánvaló hazugságát.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte.

Az asszony vállat vont.

– Mindenki másfelé ment.

– Hát a gazdád? A császár hol van?

– A nagy udvaron láttuk nemrég. A kolosszus lábánál ült. Arra van, egyenesen előre…

– Tudom, hol van a szobor! – szakította félbe Titus, és továbbsietett. Egy darabig még hallotta a háta mögül a két rabszolga civódását, miközben összeszedték az ezüstöt.

A nagy udvarra való kilépés, történjék akár előszörre, akár századszorra, minden alkalommal csodálatot és szédítő érzést okozott. Ezen a helyen semmit sem mértek emberi mércével. Az oszlopsorokat körös-körül inkább óriásokhoz szabták, és csak úgy káprázott az ember szeme, ha ránézett váltakozó fekete-fehér mintázatukra, amely a járókövezeten is megismétlődött. Zenodorus meggyőzte Nerót arról, hogy az egyszerű fekete-fehérrel érhetik el a legfeltűnőbb, egyszersmind a legharmonikusabb hatást az udvar közepén álló, hatalmas, aranyozott, minden másnál magasabb szobor körül.

A nyaktól lefelé tökéletes testarányokkal rendelkező alak semmiképpen sem emlékeztetett Neróra, hiszen neki kiálló hasa és vézna lába volt. Zenodorus ugyanakkor példásan adta vissza Nero ábrázatát nyaktól felfelé, hiszen még jelentős távolságból is egyértelműen fel lehetett ismerni a császárt, aki Sol jelmezében, napsugaras koronával tekintett ki a palotából a nagyvilágba.

Titus négy aprócska figurát vett észre a kolosszus lábánál. Az egyiküket azonnal felismerte: Nero szokás szerint bíbor-arany köpenyt viselt, és a hátán feküdt. Énekelt, vagy valami hasonlót művelt. Hosszan kitartott hangjait visszaverte a nagy udvar.

A többiek közül egy férfi fel-alá járkált, a másik kettő pedig, egy férfi és egy nő, egymás mellett állva beszélgetett. Egyszerre csak mindhárman megdermedtek, és zaklatottan néztek a közeledő Titusra. Amikor a jós elég közel ért, felismerte Nero személyi titkárát, Epaphroditust, és mellette a beszélgetőtársát is, Sporust. A járkáló figura Nero egyik bizalmas felszabadítottja, Phaon volt. Mindhárman megkönnyebbülten sóhajtottak, amikor felismerték a jós-szenátort.

Nero tényleg a földön feküdt. Két fémtányér volt a mellkasán, amelyeket bőrszíjakkal erősítettek a testére. Olyan sokáig tartott ki egy énekhangot, ameddig csak bírta, hogy erősítse a tüdejét. Lehelete hagymától bűzlött. Amikor énekversenyre készült, mindig egy olívaolajból és hagymából álló, sajátságos étrendet választott, a torka, az orra és a tüdeje kitisztítása végett.

Titus felnézett a kolosszusra, majd le a fekvő Neróra. Milyen óriási volt az egyik, és milyen apró a másik! A hang, amit kiénekelt, csak zengett és zengett, mígnem a tüdeje nem bírta tovább, és kénytelen volt újra nagy levegőt venni, a mellkasára szorított fémtányérokkal dacolva. Miután teleszívta a tüdejét levegővel, és a mellkasa a lehető legmagasabbra emelkedett, újabb hangot tartott ki, ezúttal magasabbat.

Titus végignézett Nero társain. Epaphroditus egy roppant művelt görög felszabadított volt, középkorú, simára borotvált arcú, őszes halántékú. Mivel kulcsszerepet játszott a Piso-féle összeesküvés leleplezésében, Nero a személyi titkárává tette, valamint udvari kincstárnokká. Nála többet senki sem tudott az Aranyházban zajló munkálatokról meg az irdatlan bonyolult császári bürokráciáról, és semmi jelentős lépést nem lehetett megtenni a tudta vagy a jóváhagyása nélkül. Filozófiát is tanult, és arról vált híressé, hogy válsághelyzetekben is meg tudta őrizni a nyugalmát.

Sporus haja, arcfestése és elegáns stólája hátborzongatóan hasonlóvá tette a néhai Poppaeához. A testtartása is olyan volt: egyik lábát kissé a másik elé helyezte, kezét csípőre tette, és magasra emelte az állát. Amikor azonban oldalra fordította a fejét, Titus látta, hogy egy sebhely csúfítja el az egyik orcáját. Sporus észlelte, hogy Titus nézi, megérintette a sebhelyet, és gyorsan elfordította a fejét.

Phaon ugyan sebesen járkált fel-alá, de látszott rajta, hogy belül abszolút megtorpant. Ugyan fiatalabb volt Epaphroditusnál, fürgébben mászott fel a ranglétrán Nero mellé. Hűséges szolgálatáért cserébe értékes birtokokat kapott a császártól, többek között egy szép területet a városon kívül, a Nomentum felé vezető út mellett.

A hosszan kitartott hang elfulladt, amikor Nero tüdeje ismét kifáradt. Titus azt hitte, a császár abbahagyja a gyakorlást, és valahogy fel akarta hívni magára a figyelmét, ám Nero újból vett egy nagy levegőt, feltolta a fémtányérokat, és újabb hangot kezdett rezgetni, ezúttal kifejezetten mélyet.

Titus rohanó léptek hangját hallotta. Meg sem fordult, már tudta, hogy a szabálytalan neszek csakis Epiktétosztól, Epaphroditus egyik rabszolgájától származhatnak. Epiktétosz az egyik lábára sántított, ezúttal azonban futnia kellett, a maga furcsa, bicegős módján. Bár csak húsz év körül járt, hosszú szakállát nem nyírta, inkább hagyta szabadon burjánzani, mint az érett filozófusok és pedagógusok.

Amikor végre odaért hozzájuk, levegőért kapkodott. Nem volt hozzászokva a futáshoz. Nero mintha őt sem vette volna észre. Abbahagyta az addigi hangot, és elkezdte újból teleszívni a tüdejét.

– Caesar! – kiáltotta Epaphroditus. – Lehet, hogy a rabszolga új híreket hozott! Szünetet kellene tartanod.

Nero felfelé fordította a tekintetét, Epaphroditusra. Kioldotta a fémtányérokat tartó bőrszíjakat, amelyek csörömpölve zuhantak le a márványkövezetre. Felpattant, és csillogó szemmel, széles mosollyal nézett a felszabadítottjára. Titus sehogy sem tudta hova tenni a császár túláradóan lelkes hangulatát. Talán a légzőgyakorlatok mellékhatása volt.

– Nos, hát mi hír? – kérdezte Nero. – Levágta végre valaki a vén kecske fejét?

A vén kecske kifejezéssel Servius Sulpicius Galbára célzott, Hispánia helytartójára, aki légióival éppen Róma felé igyekezett. Galba a hatvanas éveiben járt, magas, kék szemű, markáns arcú, teljesen kopasz férfi volt. Sok tekintetben az ellentéte volt Nerónak: fösvény katonaemberként szolgálta a birodalmat, megvetette a pompát és a hivalkodást, és kérlelhetetlen fegyelmező hírében állt. Amikor Caligulát meggyilkolták, néhányan Galbát szerették volna a szenátus élén látni, főleg mivel akkoriban ő volt a fénykorában járó, energikus katona mintapéldánya. Galba azonban nem volt hajlandó előtérbe lépni, inkább hűségesen szolgálta Claudiust. Miután Nero fennhatósága megroggyant, és senki sem jelentkezett az Augustus-féle vérvonalban utódjaként, Galbát végül meggyőzték a támogatói, hogy eljött az ő ideje. Rómát valóságos káoszba taszította a trónigény hivatalos bejelentése, valamint a hír, hogy Galba serege megrohamozza a várost.

Epiktétosz a botjára támaszkodott, és lenyúlt, hogy megmasszírozza béna lábát.

– A szenátusból jövök, caesar. Most tanácskoznak róla, hogy mi legyen Galbával. Meghallgattam némelyik beszédet…

– Igen? – kérdezte a császár, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Rossz híreket hoztam, caesar.

– Mit akarsz ezzel mondani? Senki sem támogat engem?

– De igen, páran. A többség azonban elnyomja azt a kisebbséget. Sokan várják Galbát.

Nero megcsóválta a fejét.

– Mi van a praetorianusaimmal? Hogyan kezeli a helyzetet Tigellinus? Ő hűséges hozzám, a praetorianusok pedig hűségesek Tigellinushoz.

Epiktétosz zaklatott pillantást váltott a gazdájával, mire Epaphroditus lebiggyesztette a száját, és válaszolt.

– Nincs tudomásunk Tigellinus hollétéről, caesar. Küldtem hírvivőket…

– És ők sem találják?

– Nem tudjuk. Nem jöttek vissza. Caesar, éppen tegnap beszéltünk erről…

– Igen, igen, emlékszem. Nos, ha Tigellinus valóban elszökött, akkor merre van a másik prefektus, Nymphidius Sabinus?

Epaphroditus a rabszolgájára nézett, aki vonakodva szólalt meg ismét.

– Nymphidius nyíltan kijelentette, hogy Galbát támogatja. A praetorianusok a jelek szerint elfogadják az utasításait…

– Hogyan? De hát ez lehetetlen! Nymphidius Poppaea rokona. Soha nem árulná el őt! Hogy képzeli, hogy… – Nero Sporusra nézett, és zavartan elhallgatott. Titus a homlokát ráncolta. Vajon tényleg elhitte, hogy az eunuch azonos a halott feleségével?

Nero hirtelen sírva fakadt.

– Az én praetorianusaim! Azok a bátor, hűséges katonák! Hogyan ronthatták meg őket? Mi lesz Neropolisszal, ha senki sem védi meg? Mi lesz az Aranyházzal?

Nero hátat fordított a többieknek, hátrafeszítette a vállát, és nagy levegőt vett. Amikor újra feléjük fordult, megint mosoly ült az arcán.

– Jó, hogy erősítettem a hangomat. Hamarosan szükség lesz rá, így vagy úgy. – Egyik megnyúlt arcról a másikra nézett. – Miért vágtok ilyen képet? Miért néztek rám így?

– Hallani szeretnénk, hogy mi a caesar következő terve – mondta Epaphroditus.

– Hát nem egyértelmű? Meg kell jelennem a köznép előtt, Neropolis lakói előtt, akiknek új házakat, fürdőket és színházakat építtettem, a szeretett gyermekeim előtt, akiket olyan sok mesés ünnepséggel és bemutatóval szórakoztattam. Az emberek imádnak engem! Hálásak nekem azért, amit tettem értük. Élvezik a szépséget és az örömöt, amit művészként adtam nekik. Csak a szenátorok gyűlölnek, az a sok sötét elméjű, rosszindulatú, irigy, a szépséget és kultúrát megvető kis Galba! Szerintetek mit tegyek? Küldjek kikiáltókat, hogy hívjanak össze egy nyilvános gyűlést? Rendben van, feketébe öltözöm, és felmegyek a Rostrára, hogy onnan szóljak a néphez. A hajamat tépve siránkozom és jajgatok, emlékeztetem őket rá, mennyi szeretetet mutattam irányukban, és megkérem őket, hogy álljanak mellettem a szükség óráiban. Be kell vetnem a tragikus színész teljes eszköztárát; talán Antigoné vagy Andromaché mintájára szabom az előadást. Rémület- és szánalomkeltéssel befolyásolom őket. Rémület és szánalom… ettől majd biztosan az én oldalamra állnak!

– Szerintem… – szólalt meg óvatosan Epaphroditus. – A város mostani hangulata túl ingatag ahhoz, hogy megjósolhassuk egy ilyen beszéd fogadtatását.

– Arra céloz, hogy a tömeg valószínűleg széjjeltépne – szólt közbe Sporus, hosszú hallgatás után. Távolabb állt a többiektől, és elfordította arcának sebesült felét. Még a hanghordozása is hátborzongatóan emlékezetett Poppaeáéra.

Nero elfehéredett, összeszorította az állkapcsát, és belenézett Sporus szemébe. Sokáig rezzenéstelenül állták egymás tekintetét, majd Nero pislogott először. Nagyot nyelt.

– Széjjeltépnek? – suttogta. – Jól van, ha nem számíthatok a nép védelmére, akkor tárgyalni fogok a szenátussal. Persze nem közvetlenül. A caesar nem érintkezik közvetlenül az alattvalóival. – Összevonta a szemöldökét, ránézett Titusra, és elmosolyodott. – Te remekül helytállsz az ilyen helyzetekben, Pinarius! Emlékszem arra a napra, amikor szót emeltél a rabszolgák érdekében a szenátus előtt. Ahhoz aztán kellett bátorság! Olyan ékesszólóan, mégis szenvedélyesen beszéltél! Ha az én érdekemben is felszólalnál…

Titus elvörösödött. Kiszáradt a szája.

– Caesar, a rabszolgákat, akiknek az életéért könyörögtem, mind keresztre feszítették.

Nero pislogott néhányat.

– Ó igen, tényleg így történt. Hát… akkor talán levélben kellene egyezkednünk. Te majd megfogalmazod a feltételeket, Epaphroditus. Például mi lenne, ha lemondanék a császári címről, ellenkezés nélkül, és a szenátus cserébe Egyiptom helytartójává nevezne ki? Az egyiptomiak imádják a Ptolemaioszok által rájuk hagyományozott görög kultúrát. Értékelnék a tehetségemet. Oda kellene mennem, Alexandriába. Ott rajongással fognak körülvenni. Mi a véleményed, Sabina? – Sporus felé fordult. – Mit szólnál ahhoz, ha egy fenséges bárkán hajóznánk le-föl a Níluson, ahogy Kleopátra tette az isteni Juliusszal?

Sporus továbbra is csak az arca egyik oldalát mutatta, és a semmibe révedt.

Epaphroditus elgyötört arccal nézett a császárra.

– Caesar, még ha a szenátust meg is lehetne győzni arról, hogy prefektusi hivatalt adjon neked Egyiptomban, amiben kételkedem, Galba nem hagyna jóvá egy ilyen egyezséget. A Nílus mentén termesztett gabona létfontosságú a római gazdaság számára, ezért Egyiptom helytartójának mindig is a császár közvetlen irányítása alatt kell állnia…

– Igen, igen, értem, amit mondasz – szólt közbe Nero. – De mi lenne, ha egyszerűen megkérném őket, hogy engedjenek biztonságban elhajózni Alexandriába? Nem kell feltétlenül helytartónak lennem. Színészként is meg tudok élni, vagy lírásként.

Epaphroditus elfintorodott.

– A caesar nem gondolhatja komolyan, hogy…

– De akkor már nem leszek caesar! – förmedt rá Nero a felszabadítottra, inkább riadtan, mint mérgesen. – Éppen ez a lényeg! Megszabadulok ezektől az örökös, fárasztó illemszabályoktól! Végre a saját magam ura leszek. Vagy talán kételkedtek benne, hogy fenn tudom tartani magam a tehetségemből? Emiatt aggódtok? Elfelejtettétek, mennyi virágfüzért és díjat nyertem Görögországban? Csaknem kétezret, Epaphroditus! Nem volt még egyetlen előadó sem a világtörténelemben, aki ilyen sikereket ért volna el! Ráadásul nem csak a bírák szerettek! Idézzétek csak fel, milyen tapsot kaptam Olümpiában, és milyen ujjongással fogadtak az Isztmiai Játékokon! Felbecsülhetetlen emlékek! – Nero sóhajtott, és elmorzsolt egy könnycseppet. – Szerintem az alexandriaiak örömmel és izgalommal fogadják majd maguk közé a világ leghíresebb színészét. Az egész város ott lesz az első előadásomon. Mit játsszak? Valami kedvükre valót kellene, gondolom. Melyik az a darab, amelyben Odüsszeusz hajótörést szenved, és egy Nílus-közeli palotában megtalálja Helénát? Az eredeti helyszíneken játszhatnánk el a történetet! De melyik főszerep állna igazán jól nekem? A fifikás Odüsszeuszt mindenki szereti, de Heléna az, aki elmenekül az égő városból, és egy idegen tájon találja magát… istennő a krokodilok között… talán Helénát kellene eljátszanom…

Sporus ideges kacajjal sikoltott fel, majd a szájára csapott a kezével. Epaphroditus is felnyögött, a rabszolgája viszont csak idegesen dörzsölgette tovább a béna lábát. A felszabadított Phaon újrakezdte az ideges járkálást. Titus igyekezett másfelé nézni, és azon kapta magát, hogy a kolosszust fürkészi. Arról a helyről a gigantikus műalkotás alig-alig hasonlított emberi alakra, inkább egy rémálom különös szörnyalakjaként magasodott fölébük.

Nero végignézett rajtuk, majd összevonta a szemöldökét. Sokáig hallgatott, végül felemelte a kezét.

– Jól van, akkor nem a művészetet választom, hanem maradok az államvezetésnél! Térjünk át rögtön a végső megoldásra? Elmegyek a párthusokhoz kérvényezni. Miért is ne? Feladom magam az egyetlen birodalomnak, amely versenyre kelhet Rómával. A görögök és a perzsák régen sokszor tettek ilyesmit, nem? Amikor elűzték trónjáról az uralkodót, ő átszökött a határon, és az ellenség irgalmasságára bízta magát. Ki más érthetné meg jobban szorult helyzetemet, mint egy idegen rivális? Ha szerencsém van, a párthusok még abban is segítenek, hogy visszatérhessek a trónra. Azzal ugyan lekötelezettjévé válnék egy idegen királynak, ami nem a legideálisabb helyzet, de ha ezáltal visszatérhetek az Aranyházba, akkor vállalom. Mit gondolsz, Epaphroditus?

Titus arra számított, hogy a kincstárnok újabb kínos tiltakozásba kezd, ám Epaphroditus a jelek szerint komolyabban vette az ötletet, mint a többiek.

– Ha a caesar végre készen áll Róma és az Aranyház elhagyására egy biztonságosabb úti cél kedvéért, akkor igen, azt tanácsolnám neki, hogy vegye fontolóra a párthusok megkeresését. De nagyon kevés idő maradt. Nincs megbízható értesülésünk Galba haladásáról; lehet, hogy csak pár napnyi távolságra van innen. Az sem kizárható, hogy a szenátus éppen most szavaz Galba császárrá választásáról. Ha pedig Nymphidius és a praetorianusok úgy döntenek, hogy támogatják őket, bármikor a tettek mezejére léphetnek.

– A tettek mezejére? – kérdezte Nero.

Epaphroditus megköszörülte a torkát.

– Caesar, a nagyapád sorsa jutott az eszembe.

Az emlék hatására mindnyájuknak lúdbőrös lett a háta. Ezekben az időkben mindenki sokat rágódott Caligula halálán, amit áruló praetorianusok okoztak.

– Egy ilyen utazásra rendkívül sokat kell készülődni – tűnődött Nero, miközben mutatóujjával a száját tapogatta. – Emlékszel, mekkora kísérettel jártam be Görögországot? Azt tanácsoltad, hogy kevesebb embert vigyek magammal, Epaphroditus, mégsem tudtuk a létszámot ezer alá vinni. Képtelenség volt! Ilyen sok embert etetni és elszállásolni…

– Azért történt úgy, mert szinte minden este felléptél, és fogadást rendeztél a bemutatók szervezőinek – mondta a felszabadított. – Most viszont egy egészen más természetű utazásról beszélünk. Minél kevesebben kísérnek el, annál jobb. Mi több, ajánlatos lenne álruhában utaznod.

– Álruhában? Felismerhetetlenül? – kérdezte a császár. – Ez nem tetszik.

– Gondolj rá úgy, mint egy szerepre, caesar. Jusson eszedbe a ravasz Odüsszeusz a hazatérése idején, amikor földönfutó képében járt túl Pénelopé udvarlóinak eszén!

Nero merengve bólintott.

– Ó igen, már értem. Rongyokba öltözve még a caesar is láthatatlan lesz az ellenségei számára. – A császár hirtelen énekelni kezdett:

…S most jött közelébe Athéné,

égből szállva alá, fölvette egy asszony alakját

és odaállt a fejéhez s hozzá íly szavakat szólt:

„Mondd, mindenki fölött gyászsorsu, miért virrasztasz?

Hisz palotádban vagy, feleséged is itt van a házban,

és fiad, oly kitűnő, amilyent mindenki kívánna.”^[3]

Mialatt a császár Homérosz sorait szavalta, Titus megfogta Epaphroditus karját, és belesúgott a fülébe:

– Hát idáig jutottunk? Már csak menekülhetünk?

A titkár felmordult.

– Napok óta próbálom rávezetni erre a döntésre! Eddig hallani sem akart arról, hogy elhagyja az Aranyházat. Azt mondta, inkább meghal, és komolyan is gondolta, legalábbis időnként. Tegnap elküldött az egyik kedvenc gladiátoráért, hogy végezzen vele, ám a harcosnak nyoma veszett, amikor meghallotta, mit akar a caesar. Aztán mérget kívánt, amit bizonyára valahogy az én hátam mögött szerzett meg, de a rabszolgák elszaladtak a folyadékkal, és nem voltak hajlandóak átadni neki.

– De elmenekülhet még egyáltalán? – kérdezte Titus. – Vannak még lovai? Várja valami hajó Ostiában?

– Ostiában nem, legalábbis már nem, de a hegyeken át lehet kelni, aztán lejuthatunk Brundisiumba, ahol hajót bérelhetünk, Pompeius hajdani útvonalán, midőn az isteni Julius átkelt a Rubiconon. Álruhában kell mennie, ahogy mondtam… sőt, mindnyájunknak. Ha a caesar felismeri szorult helyzetét, ha kibírja a nehézségeket…

– De tényleg veszélyben forog az élete? Idáig fajult a helyzet? – Titus hirtelen úgy érezte magát, ahogy bizonyára maga Nero is: végletesen elárasztotta a kétségbeesés. Hiába próbált volna hibát találni Epaphroditus kikezdhetetlen logikájában. – Tudom, hogy Caligulát praetorianusok ölték meg, de azok az összeesküvők titokban szervezkedtek. Claudius később halálra is ítélte őket! Merné most valaki ugyanúgy megtámadni Nerót?

– Nem kell titokban szervezkedniük. A caesar sorsáról most a szenátus dönt, nyilvánosan.

– Komolyan úgy véled, hogy a szenátus merné halálbüntetéssel sújtani a törvényes uralkodót, Augustus örökösét? A szenátorok többsége helyt adna egy ilyen precedensnek?

Epaphroditus a fejét rázta.

– Az a gond, hogy nincs precedensünk egy önként lemondó császárra. Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius… mindnyájan a trónról fordultak le. Igen, a caesarnak megvannak a maga támogatói a szenátusban, és egy részük még most is próbálja elérni, hogy a császár vérontás nélkül átadhassa a pozícióját Galbának. Sajnos azonban nem túl derűsek a kilátásaink. Még ha a vita eredménye elfogadható is lesz, a caesarnak időközben valami biztonságos helyre kell menekülnie…

– Heuréka! – kiáltott fel Nero, félbehagyva énekét. – Már ha idézhetem Arkhimédészt…

– Tudjuk, milyen véget ért – motyogta Phaon, még mindig idegesen járkálva. – Egy vértócsában, Siracusa partvidékén.

Nero meg sem hallotta.

– Én úgy látom, nem vesszük észre a nyilvánvalót! Nem a szenátust, és nem is a népet kell megszólítanom, hanem közvetlenül a légiókat!

Epaphroditus sóhajtott.

– Sajnálatos módon gall és görög szövetséges seregeinket elvesztettük, caesar. Emlékezz vissza, miről beszélgettünk nemrég…

– Én Galba seregeire gondoltam, akik most Hispániából vonulnak errefelé.

Epaphroditus felszegte a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Attól, hogy azok a seregek egy lázadó parancsnok parancsait követik – folytatta Nero –, még nem biztos, hogy maguk a katonák is gyűlölik a császárt. Mi lenne, ha közvetlenül hozzájuk fordulnék? Igen, ha összegyűjtünk egy színházi csapatot, kimegyünk a légiók elé, felállítunk egy színpadot… és eljátszom életem legfontosabb és legjobb szerepét? Ha meglátnak a satnya, félhalott Galba mellett, egyértelmű lesz a döntés. Mit szóltok hozzá?

Nero végignézett az arcokon. Senki sem válaszolt, ám az ő lelkesedését nem tudták lehűteni.

– A katonák persze majd egy harcos szerepében akarnak látni. Mit gondoltok, inkább Herculest vagy Ajaxot kellene eljátszanom? Hercules felségesebb, Ajax viszont tragikusabb, így több együttérzést csikarhat ki belőlük. Ráadásul többet énekel, és tíz esetből kilencben a hang nyeri meg a közönséget. Herculesként viszont megölhetném a nemeai oroszlánt! Te tudod, Epaphroditus, milyen régóta gyakorlom azt az előadást. Utoljára egy szelídített oroszlánnal próbáltunk, és minden hibátlanul sikerült! A jószág szó szerint az orromat nyaldosta! Kár, hogy meg kell ölnöm, ám az előadás hitelessége miatt szükséges. Úgy teszek, mint aki küzd az oroszlánnal, csurgatok magamra egy kis művért, mintha összekarmolta volna a hátamat és az arcomat… A nézők a lélegzetüket is visszafojtják, mert elhiszik, hogy bármikor széttéphet, majd egy dicsőséges fordulattal lemészárolom a vadállatot, és győzedelmesen emelem fel a karomat. Legjobb lenne csupasz kézzel megölni, de nem hinném, hogy akár egy szelíd oroszlán is megengedné, hogy összeroppantsam a fejét a hónom alatt… inkább egy bunkósbotot kellene használni. Nos, erről mit gondoltok? Megidézem Hercules szent emlékét, a kezébe helyezem az életemet, belemerülök az élet-halál harcba, majd – ott a katonák szeme láttára – megölöm a világ legfélelmetesebb ragadozóját. Tényleg úgy gondolja valamelyikőtök, hogy ezután egy katona is kezet merne emelni rám?

A többiek bizonytalan pillantást váltottak egymással. Felfoghatatlannak tartották az ötletet, mégis magával ragadta őket Nero buzgalma. Egy ilyen őrült szerencsejáték valóban megfordíthatná az események folyását?

Titus megköszörülte a torkát.

– Akadhat egy gond – jegyezte meg halkan. – Az említett oroszlán alighanem megszökött.

– Megszökött? – kérdezte Nero.

– Láttam egy oroszlánt az Aranyházban sétálni. Meg is nyalta a kezemet.

Sporus bólintott.

– Valaki kinyitotta az állatkert összes ketrecének ajtaját. Mindenfelé zebrák és zsiráfok kószáltak. A krokodilok is elszabadultak a tóban.

– Akkor el kell fogni az oroszlánt, és vissza kell tenni a ketrecbe! – toporzékolt Nero. – Hol az oroszlánszelídítő? Hány segédre lesz szükségünk a színházi kellékek szállításához és a bemutatóhoz? Ó, és kell valaki a ruhatáram kiválasztásához is…

– Caesar, inkább térjünk vissza az előző ötletedhez! – javasolta Epaphroditus halkan, de határozottan. – Azonnal el kell szöknünk a városból.

Nero szemében ismét fellobbannak a lángok, majd kialudtak. Megereszkedett a válla. Halk nyögést hallatott, és lehajtotta a fejét.

Sporus sóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Odalépett a császárhoz, hogy átölelje. Nero azonban elhátrált tőle, sőt pofon vágta az eunuchot.

Sporus megérintette az égő sebhelyet, majd sírva fakadt. Elhátrált az uralkodó mellől. Epiktétosz, a rabszolga odarohant hozzá, mielőtt összeesett volna. Sikerült elkapnia és megtartania a válla köré font karjával.

Phaon egyszeriben abbahagyta a járkálást.

– Epaphroditusnak igaza van. Azonnal el kell szöknünk. Nincs több habozás, nincs több tébolyult ötlet.

– De hova megyünk? – kérdezte Nero halkan.

– Először lemehetünk a Nomentumba vezető út melletti birtokomra – ajánlotta Phaon. – Csak pár órányi járásra van a Porta Collinától.

Nero arca felragyogott.

– Akkor pont a praetorianusok laktanyája mellett fogunk elhaladni! Ha a katonák meglátnak, legalább eldől, hogyan fogadnak engem. Biztos vagyok benne, hogy…

– De a caesar álruhában lesz! – emlékeztette a felszabadítottja.

– Ó igen… – felelte Nero csüggedten. Mintha megint tétovázott volna.

Epaphroditus felnyögött. Phaon a levegőbe emelte karját. Epiktétosz még mindig Sporust vigasztalta.

– Pinarius! – kurjantott hirtelen Nero, mindenkit megijesztve. – Most rajtad áll minden.

Titus megrázta a fejét.

– Ezt nem értem, caesar.

– Olyan sokszor értelmezted nekem az előjeleket. Itt az ideje egy újabb jóslásnak. Menjek vagy maradjak? Döntsék el az istenek!

Titus benyúlt a trabeájába, és elővette a lituust. Tartott tőle, hogy Nero észreveszi: nem a legjobbat hozta el, csak a tartalékot. A császár azonban nem figyelt ilyesmire. A jövendőmondó szabadon válogathatott a nagy udvaron, hogy az égbolt melyik szegletéből fog jósolni. Kicsit ellépett a többiektől, a kolosszus hosszú árnyékába, majd a pálcájával kijelölte az ég egy részét.

A mozdulatsor egyszerű méltósága és szinte már bensővé vált megszokottsága megnyugtatta és megerősítette. Felidézte magában, hogy ki és mi ő: Róma polgára, patrícius, a város egyik legrégibb famíliájának leszármazottja, az isteni Julius és az isteni Augustus vérrokona, az istenek akaratának kifürkészésére kiképzett jós, Lucius Pinarius fia és Lucius Pinarius apja, élete nagy részében az ősi fascinum viselője, illetve a császár barátja és bizalmasa.

Titus sokáig figyelte az eget. Semmit sem látott; egyetlen madár, felhő vagy szellőn utazó falevél sem bukkant fel. Az istenek hallgattak.

A jós számára úgy tűnt, hogy a mennybolt némasága már önmagában is egy üzenet. Az istenek magukra hagyták Nerót.

Tituson hideg borzongás futott végig, amit harag, majd egy hirtelen felbuzgó büszkeség követett. Lehet, hogy a szeszélyes istenek elárulják kedvencüket, de ő soha!

Nero felé fordult.

– Követned kell Epaphroditus és Phaon tanácsát. Azonnal el kell szöknöd a városból!

A császár végignézett az Aranyház teraszain és tetőin, majd felpillantott a kolosszusra. Hunyorgott. Az aranyozott napsugarak csillámló koronája vakította a szemét.

– Te is velem jössz, Pinarius?

Kérdés volt, nem parancs. Titus meghatódott.

– Természetesen, caesar.

– Hát te, Epaphroditus? És te, Phaon? Meg persze te, Sabina. Drága Sabina! – kiáltott fel Nero, és szélesre tárta a karját.

Sporus egy darabig habozott, majd kiszabadította magát Epiktétosz karjának szorításából. Lesütött szemmel ment oda a császárhoz, és hagyta, hogy átölelje. Nero gyengéden érintette ujjbegyeit az eunuch arcát csúfító sebhelyekhez, és megsimogatta aranyszőke haját.

*

Epiktétosz elment a rabszolgák szállására ruhákért. A többiek addig egy elzárt kis szobába vonultak vissza az udvaron túl. Nero egy paraván mögött levette bíbor-arany tógáját, és leoldotta drágakövekkel kirakott papucsának szíjait. Titus is levette a trabeát. Epaphroditus és Phaon szintén kiléptek a finom köpenyekből, amelyek felszabadított státuszukat jelezték a császári palotán belül. Sporus egy nő szemérmességével vonult át egy másik helyiségbe levenni a stóláját, lemosni az arcfestékét és kiengedni a haját.

Végül Epiktétosz visszatért a ruhadarabokkal. Nero elfintorodott a számára felkínált, foltozott tunika, kifakult köpeny és foszlott saru láttán, és majdnem meggondolta magát. Aztán kínjában nevetni kezdett.

– Majd úgy teszek, mintha Plautust játszanánk… mondjuk a „Bögrét”… Én leszek az eltiport rabszolga. A komédiákkal hadilábon állok, ezért gyakorolnom kell. A tragédia az én világom. Egy művésznek állandóan bővítenie kell a játékkészletét.

A durva gyapjútunika szinte karistolta Titus bőrét. Megborzongott, amikor belegondolt, hogy Nerónak ilyen alantas rongyokat kell viselnie, ám aztán erőt merített a császár rendületlen humorérzékéből.

Sporus újra megjelent. Egyszerű tunikájában, tisztára törölt arcával és leengedett hajával éppen annyira nézett ki fiúnak, mint lánynak, hosszú, szőke fürtök ide vagy oda. Epiktétosz egy csuklyás köpenyt terített az eunuch vállára. Sporus a fejére húzta a csuklyát, hogy eltakarja a haját és az arca nagy részét is.

Epiktétosz ezután lovakat hozott az istállóból. A legjobbakat már elvitték, a maradék pedig zömmel megszökött. Titusnak elszorult a szíve, amikor meglátta, milyen gebén kell majd lovagolnia, ám Nero újfent elnevette magát.

– Pont a jelmezeinkhez illenek! Ki ismerné fel a világ legnagyobb szekérhajtóját egy ilyen szánalmas teremtmény hátán?

– Ennek ellenére jobb lenne eltakarni az arcodat, caesar – tanácsolta Epaphroditus.

Epiktétosz elővett egy kendőt, és Nero fejére kötötte, mélyen a homlokába, hogy a szemét is beárnyékolja.

– Legközelebb egy szemvédőt adtok rám! – viccelődött Nero.

Epiktétosz tőrökkel is ellátta mindnyájukat. Amikor a rabszolga átadta Nerónak az egyik fegyvert, gondosan kiválasztva a legjobbat, a császár különös arckifejezéssel nézett a pengére, majd ledobta a földre, és többé nem volt hajlandó felvenni.

Epaphroditus rászólt a rabszolgájára, hogy maradjon az Aranyházban, szerezzen híreket Galba előrehaladásáról, illetve a szenátus tárgyalásának eredményéről.

– Amint valami fontosról értesülsz, kövess minket, amilyen gyorsan csak lehet. Egyedül gyere. Senki másban nem bízunk meg.

A rabszolga erősen bicegve otthagyta őket. Nero ugatásszerű kacajt hallatott.

– Egy sánta hírvivő! Ez tényleg egy komédia, mert egyetlen tragédiaíró sem folyamodna ilyen olcsó eszközökhöz! Na, induljunk!

Felszálltak a lovaikra, úgy, ahogy voltak, és Phaon vezetésével elindultak. Titus úgy döntött, hátul fog haladni. Meg kellett várnia Sporust, aki némileg késlekedett, és folyton hátranézett, amíg a bicegő Epiktétosz el nem tűnt a szemük elől.

*

Elhagyatottak voltak az utcák, leszámítva néhány magányos kószálót és a szakadt, részeges bandákat. Titus gyakran lesett visszafelé, de nem látta jelét annak, hogy követnék őket. Mögöttük jó darabig Nero monumentális képmása uralta a látképet, ám ahogy a Porta Collina felé közeledtek, mind kisebb és kisebb lett. Csupán néhány katona őrizte a falat, de rá sem hederítettek a várost elhagyó csoportra.

Elhaladtak a praetorianusok laktanyája mellett is, a városfalon kívül. A fegyelem teljesen odalett. A katonák a földön ültek a szálláshely előtt, kisebb csoportokban, egyesek teljes vértben, mások tunikában, és beszélgettek, iszogattak, kockáztak. Ők is felnéztek, amikor Nero csapata ellovagolt mellettük, de nem észleltek semmi különöset.

Aztán váratlanul megremegett a talaj a lábuk alatt. Titus lova megbokrosodott és felnyerített. A földön ülő harcosok még erősebben érezték a rázkódást, mint a lovasok. Némelyik lábra kecmergett, ám egy újabb rengés ledöntötte a talajra.

A földrengés ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. Titus visszaszerezte az irányítást a lova fölött. Látta, hogy Sporus is nehezen birkózik a lovával, ezért odaügetett hozzá, hogy segítsen.

Az egyik közelben álló katona szitkozódni kezdett.

– Numa golyóira! Nézzétek a kockákat! Esküszöm, hogy teljesen mást dobtam, de most mindegyiken egyes van!

Egy másik harcos elnevette magát.

– Ütődött vagy, Marcus! Tényleg azt hiszed, hogy az istenek azért rengették meg a földet, hogy Kutyát csináljanak a te Venus-dobásodból? Ez egy égi jel volt ugyan, de nem neked szól az üzenet!

– Hát akkor kinek?

– Nerónak, gondolom. Az isteneknek is elegük van már abból a gazfickóból. Lehet, hogy a rengés azt a nevetséges szobrot is ledöntötte, meg az egész Aranyház nevű kócerájt is!

– Hallgass, Gnaeus! Ne káromold a császárt!

– Már nem sokáig császár! – jelentette ki a katona, és elhúzta a kezét a nyaka előtt, sziszegő hangot hallatva, akár egy penge.

Titus Neróra nézett, aki még mindig a lovát próbálta megnyugtatni. A fejére csavart rongy eltakarta az arcát, de a jós egy pillanatra meglátta félelemtől tágra nyílt szemét. Tudta, hogy Nero is hallotta a beszélgetést.

– Most már Galba a császár, vagy rövidesen az lesz – folytatta a katona a bajtársai felé. – Én azt mondom, forduljon fel az anyagyilkos, meg az a szépfiú is vele együtt, akinek lenyisszantotta a golyóit!

– Haha! Őt szívesen felfordítanád, mi? Gerincre vágnád! – kiáltotta valamelyik, mire mindnyájan röhögtek.

Nerónak sikerült lenyugtatnia a lovát. Phaon meggyorsította az iramot.

Kicsivel később egy újabb otromba csapattal találkoztak. Lehettek vagy húszan, és a város felé lovagoltak. Nero és kísérete az út szélére húzódott, hogy ne akadályozzák őket. Hasonlóan ösztövér lovaik voltak, mint nekik, ruházatuk pedig talán még rongyosabb. Egyikük odakiáltott Phaonnak, mivel őt hitte a vezetőjüknek.

– Mi hír a városban?

Phaon nem válaszolt.

– Nem hallod, idegen? – kérdezte a férfi. – Nero él még?

– A császár életben van – felelte Nero bizalmasa.

– Nagyszerű! Még időben vagyunk a vadászathoz! – A férfi és társai nevettek. Egyesek tőrökkel hadonásztak, mások bunkósbotokat vagy köteleket tartottak fel a magasba. – Azt mondják, remek mulatság lesz, amikor a szenátus törvényenkívülivé nyilvánítja Nerót az egész rohadt bandájával együtt! Ti rossz irányba mentek! Lemaradtok a vigasságról!

Nero megszédült a lován, mintha el akarna ájulni. Titus megfogta a vállát, nehogy leessen. A fegyveres csapat továbbállt, Phaon pedig továbbvezette őket a másik irányba.

Elértek az Anio folyóhoz. A hídon éppen egy praetorianus őr kelt át egymagában. Fényes szőrű lovából, a rajta szállított erszényekből és magányosságából ítélve csakis hírvivő lehetett. Alighogy a praetorianus leért a hídról és elment mellettük, Nero lova meglátott egy holttestet az út mellett, és rémülten felnyerített.

Az idegen nemrég halhatott meg, mert a vér még mindig szivárgott a fejsebéből.

– Biztos az a banda ölte meg, akikkel az imént találkoztunk! – suttogta Titus döbbenten.

A császár lova felágaskodott. Nerónak sikerült lecsillapítania, ám a kendő leoldódott a fejéről, és a földre esett. Közben a praetorianus is megállt, és amikor meglátta a császár arcát, elsápadt. A fiatal harcos egy darabig megnémult a zavarodottságtól, de végül tisztelgett Nero előtt, és azt kiáltotta:

– Caesar!

Nero visszanézett rá, és ösztönösen felemelte a karját, hogy fogadja a köszöntést.

A praetorianus megzabolázta a lovát. Lenézett a földön fekvő holttestre, majd Neróra és rongyos kíséretére, végül ismét a hullára.

– Menj tovább, praetorianus! – szólt rá Nero, de a hangja reszketett.

A férfi tétovázott.

– Ha a caesarnak segítségre van szüksége…

– Azt mondtam, menj tovább!

A praetorianus belerúgott a sarkával a lovába, és távozott.

– A laktanya felé megy – mondta Epaphroditus. – Meg kellett volna kérdeznünk, milyen értesüléseket visz. Lehet, hogy Galbáról hozott hírt…

– Felismert! – sikoltotta Nero. – Meg kellett volna ölnünk.

– Nincs közöttünk senki, aki képes lenne megvívni egy felfegyverzett praetorianussal – motyogta halkan Sporus.

Nero lenézett a holttestre. Középkorú, jól öltözött férfi volt.

– Ha tényleg az a mocskos útonállóbanda végzett vele, vajon csak a pénzét akarták… vagy azért csapták agyon, mert az én pártomat fogta?

– Már nem vagyunk messze a birtokomtól, caesar – mondta Phaon. – Siessünk!

Átkeltek a hídon. Phaon egy keskeny erdei csapásra vezette őket a főútról, mert jobbnak látta egy hátsó útvonalon megközelíteni a birtokot, és a főépülettől távolabb, egy félreeső házban meghúzódni, hogy még a rabszolgák se tudjanak az ottlétükről.

Egy épület hátsó falához érkeztek, amelyen sem ajtó, sem ablak nem látszott.

Ahogy körbefordult, és megszemlélte a tájat, Titus azonnal megértette, miért választotta Phaon ezt a birtokot, amikor a császár meg akarta ajándékozni. Kellemes, csendes, a világtól elzárt vidék volt, csodás kilátással a Tiberis menti erdős síkságokra. A távolban Róma körvonalait is látni lehetett. A földrengés ellenére a kolosszus még mindig állt, és szemkápráztató koronájáról még mindig visszacsillant a délutáni napfény. Ilyen messziről inkább valamiféle gyerekjátéknak látszott.

Phaon rájuk szólt, hogy maradjanak egy helyben, amíg ő kinéz a ház sarka mögül. Kisvártatva visszatért.

– Úgy van, ahogy gondoltam. Ez a régi, használaton kívüli rabszolgaszállás. Távol van a birtok többi épületétől, a hegyoldaltól, ám az elülső udvart kitakarították, ezért a főhomlokzatot jól lehet onnan látni. A bejárati ajtón át nem juthatunk be észrevétlenül.

– Nekem pihennem kell! – tiltakozott Nero.

Phaon elgondolkodott.

– Ez egy régi ház. Vékonyak a falai. Valahol áttörhetjük a hátsó falat. Ez azonban eltarthat egy ideig, és zajt is keltünk vele. Ha valaki meghallja, és idejön megnézni, semmiképpen sem láthat meg téged, caesar. Van egy régi homokgödör amott, az árnyékban. Ha a caesar ott lepihenne…

– Nem! Gödörbe nem bújok! Nem megyek a föld alá. Még nem…

Mialatt a többiek találtak egy kilazult deszkát, és nekifeszültek, Nero lejjebb sétált a domboldalon egy kis tóhoz. Letérdelt, merített némi enyhén sós vizet a tenyerével, és beleszürcsölt. Titus hallotta, ahogy kiált:

– Ez iható számomra?

Az Aranyházban hozzászokott, hogy csak szűrt, hóval hűtött vizet ivott. Most elveszetten ücsörgött a földön, és az ábrázatából ítélve Titus azt is hihette volna, hogy sír. Könnyek azonban nem folytak le vörös arcán. Mintha csak színlelte volna a kétségbeesést, vagy egy szánalomkeltő arckifejezést gyakorolt volna.

Nem kellett sokáig erőlködniük, hogy a deszkát kitépjék a helyéről. Hamarosan egy csinos lyuk tátongott a hátsó falban. Phaon bekukkantott, majd intett a többieknek, hogy gyűljenek köré. Nerót engedték előre, aki négykézláb bújt át a résen.

Egy poros kis szobában találták magukat, ahol mindössze néhány rozoga zsámoly állt, valamint egy penészes szénával teletömött zsák, amit alighanem ágyként használtak. Egy rövid folyosó is feltűnt; egy kisebb előtérbe vezetett. A rabszolgaszállásoknál megszokott módon az ajtót nem lehetett belülről bezárni, még egy keresztpánttal sem lehetett elreteszelni.

Csupán egy koszos ronggyal takart ablak szolgáltatta a fényt az ínséges kis helyiségben. Titus átnézett a szövet egyik lyukán, és egy földes udvart látott, mögötte egy füves hegyoldalt, annak a tetején pedig a főépület egy részét. Milyen előkelőnek látszott a ház vörös cseréptetőjével, sárga márványoszlopaival, tekintélyes ciprusfáival, virágzó rózsabokraival és obeliszkeket, kockákat és gömböket mintázó sövényeivel!

Nero leült az ágyra, és a falnak döntötte a hátát. Most már szíve mélyéből sírt, sőt zokogott. Az egész arcát könnyek áztatták.

– Sírjunk együtt, Sabina! – jajgatott. – Sirass meg engem, és tépd a hajad, ahogy egy jó feleséghez illik!

Sporus engedelmesen söpörni kezdte a piszkos padlót hosszú fürtjeivel, és sápítozó hangokat adott ki.

– Caesar, ne adjuk fel a reményt! – kérte Epaphroditus halkan. – Még ne.

– Te azt hiszed, hogy magam miatt sírok, pedig nem – felelte Nero. – Azokért sírok, akik soha többé nem láthatnak engem a színpadon. Micsoda művészt veszít el a világ!

Titus leült az egyik zsámolyra. Ő is a falnak támasztotta a hátát, és fáradtan behunyta a szemét. Valahogy képlékenynek tűnt a tudata. A délután lassan az este fele haladt, mégis mintha megállt volna az idő. Az egész világ összezsugorodott abba a gyászos kis szobába, amelyben váratlanul ott találták magukat.

Phaon valahonnan kenyeret és vizet hozott. Nero kortyolt a vízből, de nem evett. Azt mondta a társainak, hogy kezdhetik ásni a sírját, így legalább elrejthetik a testet az ellenségei elől.

– Különben levágják a fejem, és visszaviszik Rómába, hogy bizonyságot adjanak a halálomról. Ne hagyjátok, hogy levágják a fejemet, Epaphroditus!

– Ez nem fog megtörténni, caesar. Esküszöm neked, hogy ez nem fog megtörténni.

– Akkor már inkább égessetek el. Hozzatok vizet, és mossátok meg a holttestemet. Gyűjtsetek tűzifát, és építsetek máglyát!

– Még nem, caesar – suttogta Epaphroditus, és kimerülten becsukta a szemét. – Még nem. Pihenj. Aludj, ha tudsz. Leszáll az éj, és egy új nap kezdődik…

Titus egy időre elszundított.

Aztán valami neszre riadt fel. A többiek az ablaknál álltak, és ijedten néztek kifelé.

Homályos volt a szoba, mert az alkony előtti utolsó órában jártak. Titus csatlakozott a többiekhez, és hunyorogva kisandított a tépett függönyön át. Hosszú árnyak húzódtak végig a poros udvaron, az épület előtt. Ferde napsugarak döfték át a porfelhőket, amelyeket egy magányos lovas kavart az úton. Hosszú, tömött szakálláról Titus rögvest felismerte Epiktétoszt.

Mielőtt bárki egy szót szólhatott volna, Sporus a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta, és kirohant az udvarra. Odaszaladt Epiktétoszhoz, aki még mindig a lován ült. Váltottak egymással néhány szót, amit a bent lévők nem hallottak, akárhogy hegyezték a fülüket.

Epiktétosz leszállt a nyeregből. Rossz lába nem bírta el, így összeesett. Fintorogva állt lábra, és keresett egy helyet, ahova kikötheti a lovát, de béna lába újfent cserbenhagyta.

Sporus közben beszaladt a házba.

– Hogy talált meg minket? – kérdezte Phaon.

– A főépületnél kérdezősködött. A rabszolgák nem tudtak semmit, de valaki azt javasolta, hogy keressen minket itt.

– Mi hírt hozott? – türelmetlenkedett Epaphroditus.

Sporus a császárra nézett, mintha őmiatta félne válaszolni.

– Mi történt? – förmedt rá Nero.

– A szenátus szavazott.

– Igen? – faggatta Nero metsző hangon.

– Császárrá választották Galbát.

Nero lélegzete elakadt pár pillanatra.

– És én? Velem mi lesz? – kérdezte aztán.

– A szenátus közellenségnek nyilvánított. – Sporus lesütötte a szemét. – Azt mondják… azt mondják, az ősi módszerrel kell kivégezni téged.

– Az ősi módszerrel? – ráncolta a homlokát Nero.

– Így mondta Epiktétosz.

– Hádészra, mi a fenét jelentsen ez? Mit jelent ez, Epaphroditus? – kérdezte Nero.

A felszabadítottja nem válaszolt.

Titus szólalt meg helyette. Alvástól reszelős hangját ő maga is tompának hallotta.

– Az ősi módszer egy olyan kivégzési formát jelent, amit még az elődeink találtak ki. Az áldozatot körbevezetik a nép előtt, és levetkőztetik…

Nero felkiáltott.

– Amikor már meztelen, a nyakát egy kétágú villába teszik, hogy akaratuk szerint mozgathassák. A testét addig verik botokkal, amíg…

– Nem! – jajgatott Nero, aki most már tetőtől talpig remegett. Szeme rémülten kidülledt.

Titus furcsa módon nem érezte át a császár félelmét. Valami egészen más motoszkált benne. Ugyanaz a furcsa, csodálatos kinyilatkoztatásélmény kerülgette, ami akkor tört rá, amikor Nero a parázsló Róma fölé magasodva az égő Trójáról énekelt, illetve akkor, amikor a fivérét elemésztette a tűz.

– Caesar, hát nem érted? Az istenek kezdettől fogva ezt a sorsot szánták neked.

– Mit beszélsz, Pinarius?

– Kaphat ennél méltóbb szerepet a világ legnagyobb színésze? Te leszel a bukott hős, az isten-császár, akinek át kell élnie a legszörnyűbb, legalantasabb halált mind közül. A kivégzésedet egész Róma nézni fogja. Mindenki látni fog meztelenül. Mindenki látja majd, ahogyan szenvedsz és vérzel. Mindenki látja, ahogy magad alá ürítesz és kegyelemért könyörögsz. Mindenki látni fogja a halálodat. Soha senki sem felejti el Nerót. Nyilvános kivégzésed egy egész életművet fog megkoronázni!

Nero döbbenten, tátott szájjal bámult a jósra. Egy darabig komolyan fontolóra vette a szavait. Aztán lassan leszegte a fejét. Elborzadva hátrébb lépett, megrázta a fejét, és a kezét is megrázta az arca előtt.

– Őrültség! Őrültséget beszélsz, Pinarius!

Nero hirtelen megdermedt. Lenézett a jobb karjára, és megfogta a bal kezével.

– Hol van? – sikoltotta.

– Tessék, caesar? – kérdezte Epaphroditus.

– A karkötőm! Hol az arany karkötő, amit az anyámtól kaptam? Az amulett, ami a szerencsehozó kígyóbőrömet rejti?

– Hát nem emlékszel? – kérdezte a felszabadított. – A caesar már nagyon régen eldobta. Az anyja halála után kijelentette, hogy gyűlöli azt az ékszert.

Nero zavartan nézett Epaphroditusra, majd még jobban megriadt. A poros udvarról paták morajló hangját hallotta.

Kinéztek az ablakon. Fegyveres praetorianusok érkeztek lóháton.

– Biztosan követték Epiktétoszt – suttogta Phaon.

Elkezdte összeszedni a zsámolyokat és a fal kibontásából származó törmeléket, és amit csak tudott, az ajtó elé pakolt, hogy eltorlaszolja a katonák útját.

A praetorianusok sietve leugrottak a lovaikról. Néhányan megragadták Epiktétoszt, aki megpróbált elsántikálni előlük. Egyikük szemügyre vette a rozzant épületet, kivonta a kardját, és elindult az ajtó felé.

Sporus újra tépni kezdte a haját, és siránkozott. Éles sikolyai hallatán felállt a szőr Titus hátán. Ránézett a császárra. Egyszeriben nem egy istent, nem egy géniuszt, hanem egy szánalomra méltó, rettegő halandót látott maga előtt.

Nero Epaphroditushoz rohant.

– Add ide a tőrödet! Gyorsan!

A bizalmasa átadta neki a kést.

Nero a mellkasához tartotta a pengét, majd végignézett a többieken.

– Nem akarja valaki elsőként megölni magát, hogy bátorságot öntsön belém?

Sporus tovább óbégatott. A szobában lévők sóbálvánnyá dermedtek a rémülettől. Az előtérből hallották, ahogy a praetorianus a kardja markolatával bekopog az ajtón.

– Ó, Jupiter, mekkora művészt veszít el a világ! – kiáltott fel Nero, majd beledöfte a tőrt a hasába. Bár nem sikerült tövig beleszúrnia, a vér azonnal vörösre festette a tunikáját, és a földre zuhant. Kétségbeesetten, elgyötörten vonaglani kezdett. – Segíts! – nyöszörögte.

Epaphroditus letérdelt mellé. Szemében könnyek csillogtak, ám a kezét határozottan mozgatta. A hátára fordította Nerót, és kihúzta a tőrt a hasából. A szíve fölé helyezte a penge hegyét, és mélyen belehasított vele a testébe.

Nero megremegett. A szájából és az orrából is eleredt a vér.

A praetorianus betaszította az ajtót, és szétdobálta a torlaszként odaállított zsámolyokat. Egy kis időre megállt az előtérben, hogy szeme hozzászokhasson a félhomályhoz, aztán berohant a szobába. Titus felismerte a hídon látott hírvivőt. A döbbenet egészen gyermekivé változtatta az ábrázatát. Levette a köpenyét, és ráterítette a vérző Neróra. Aztán letérdelt a császár mellé.

– Túl késő! – nyögte Nero, és megfogta a katona kezét. – Túl késő, hűséges harcosom!

A császár újra megvonaglott, még több vért hányt, összeszorította a fogát, majd hirtelen megdermedt. Üveges szeme tágra nyílt. Szája egy véres grimaszban merevedett meg, olyan visszataszítóban, hogy a praetorianus elborzadt, és a többiek is félrenéztek – kivéve talán Titust, aki megbabonázva figyelte Nero agóniába facsarodott vonásait.

Titus számára szinte elviselhetetlenül átható és tökéletes volt a pillanat borzalma. Seneca legvéresebb színpadi jelenete sem vetekedhetett ezzel a látvánnyal. Nero halála kimondhatatlanul ízléstelen és szánalmas volt. A szenátor elborzadva és elszorult szívvel szemlélte. A császár még az utolsó pillanatban is színészként viselkedett, és egy olyan rettenetes maszkot öltött magára, amelynek láttán a legerősebb férfi is elájulhatott volna.

Nerónak igaza volt, Titus azonban tévedett. Az ősi modorban végrehajtott kivégzés túlzottan harsány lett volna; elvesztegették volna Nero tehetségét egy olyan közönség előtt, amely nem érhet fel az ő géniuszához. Inkább egy zártkörű előadást választott, amit csak néhány kiváltságos nézhetett végig. Titus határtalan hálát érzett, amiért szemtanúja lehetett a valaha élt legnagyobb művész utolsó jelenetének.

Titus végignézett a többieken. Epaphroditus, Phaon és Sporus egyszerű szabadosok és udvaroncok voltak, ezért még reménykedhettek benne, hogy megússzák a kivégzést. Titus azonban szenátor volt, ráadásul jósként számtalanszor tolmácsolt isteni jóváhagyást Nero terveihez. Most, hogy a császár meghalt, Titus biztos volt benne, hogy bíróság elé állítják és halálra ítélik. Ha ez megtörténik, a családját is megfosztják a rangjától és a vagyonától, sőt el is űzhetik őket Rómából. Ha ő is önkezével vetne véget életének, a felesége, a fia és a lányai megmenekülhetnének a megtorlástól.

Titus megragadta Epaphroditus csuklóját.

– Tégy nekem egy ígéretet, Epaphroditus! Esküdj Nero szellemére! Ha túléled ezt a napot, ígérd meg, hogy megteszel mindent a családom érdekében, és vigyázol a fiamra, Luciusra!

Epaphroditust annyira elragadták az érzelmei, hogy nem jött ki hang a torkán, csak bólintani tudott.

Újabb praetorianusok rohantak be a szobába kivont karddal. Mielőtt azonban odaértek volna hozzá, Titus előhúzta a tőrét, és a mellkasába mélyesztette.