Kr. u. 125

A város teljesen felbolydult a császár régóta várt visszatérésének napján. Bár Hadrianus eleinte csak egy rövidebb utazást tervezett az északi provinciákba, végül az egész birodalmat bejárta Britanniától Hercules oszlopaiig és Mauritániáig – ahol le is vert egy véres lázadást –, sőt a Mare Internumon is átkelt Kis-Ázsia legtávolabbi szegletébe, majd vissza Görögországba. Különféle kedvezményeket tett Athén városának; egy új könyvtárral, egy új főtérrel, valamint az olümposzi Zeusz templomának felépítésével ismét az oktatás fellegvárává tette.

Rómába való visszaérkezése után nem sokkal Marcus Pinariushoz is bejelentkezett.

A ház ura és a szolgák az utolsó simításokkal bíbelődtek. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Marcusnak eszébe jutott, milyen más ez a látogatás, mint az első alkalom, amikor Hadrianus tiszteletét tette náluk. Akkor még Lucius Pinarius volt a vendéglátó, és azért rendezték a vacsorát, hogy megemlékezzenek Marcus részvételéről Traianus oszlopának építésében. Akkor Hadrianus csupán egy volt; a kitüntetett vendégek közül, ezen a napon azonban mintha egy isten szállt volna le a házba. Apollodora minden apró zegzugot kitakaríttatott a rabszolgákkal, meg kellett metszeniük az összes bokrot a kertben, és szikrázóra kellett csiszolniuk a márványfelületeket. Marcus tudta, mi jár asszonya fejében: ha jó benyomást tesznek a császárra, talán enyhíteni fog Apollodórosz büntetésén, aki még mindig Damaszkuszban sínylődött.

– Ugye megemlíted a témát? – kérdezte Apollodora aznap tizedszer.

– Megpróbálom, asszony. Ha eljön a megfelelő pillanat…

Amüntasz kiszaladt a kertbe.

– Gazdám, már itt vannak az utcán! Bármikor bekopoghatnak az ajtón!

– Csillapodj, Amüntasz! Végy egy nagy levegőt! Ha kinyitod az ajtót…

– Én, gazdám? Nekem kell ajtót nyitnom?

Marcus elmosolyodott. Ki lett volna alkalmasabb erre a feladatra, mint a legszemrevalóbb fiatal rabszolgája?

– Igen, Amüntasz, te.

– De én nagyon ideges vagyok, gazdám. Nézd, hogy remeg a kezem!

– A császár elragadónak fogja találni a viselkedésedet. Most menj! Kopogást hallottam.

Egy hozzávetőleg húsz főből álló kíséret vonult végig az előtéren és az átriumon, majd megérkeztek a fogadószobába, ahol frissítők vártak rájuk. Marcus hivatalos köszöntője után a fenséges, bíbortógát viselő Hadrianus félrevonta a házigazdát.

– Menjünk ki a kertedbe, Marcus Pinarius. Csak mi ketten.

Marcus a császár mellett sétált.

– Jól nézel ki, caesar – bókolt, és nem is merő hízelgésből.

A császár ugyan közel járt már az ötvenhez, és már némileg őszbe fordult a haja és a szakálla is, ugyanolyan izmos volt, mint fiatalkorában, és élénk, lendületes kedélye sem kopott meg. Javára vált az éveken át tartó, sok utazás.

– Ó hát itt van! – kiáltott fel Hadrianus, amikor kiléptek a kertbe.

Marcus emlékeiben még élénken élt a pillanat, amikor a császár először látta meg Melankomasz szobrát. Most mintha nem lett volna annyira lenyűgözve. Felszegte a fejét, és tetőtől talpig végigmérte a szobrot, sokkal inkább sóvárgó, mintsem megrökönyödött arccal.

– A caesar biztosan rengeteg pazar műalkotást látott az utazásai során – jegyezte meg Marcus.

– Ó, igen. Elképesztő élményeket szereztem. A legizgalmasabb persze az volt, amikor beavattak az eleusziszi misztériumokba, de erről természetesen semmit sem mondhatok. Az utazásaim felnyitották a szememet. Kiváló képzést kaptam ugyan fiatalkoromban, és a tanítóim minden elkövettek az elmém pallérozása érdekében, ám a könyvek és a szavak csak a leíráshoz jók. A lényeg a személyes tapasztalat. Ó, és mielőtt elfelejtem, Epiktétosz megkért, hogy adjam át neked üdvözletét. Úgy tudom, ő és az apád nagyon közel álltak egymáshoz.

– Igen, caesar. Hogy van?

– Éles eszű, mint mindig, és most is a nikopoliszi iskolájában tanít. Remélem, az én szellemem is olyan friss lesz még hetvenéves koromban, mint az övé.

– Ha jól tudom, Epiktétosz az utolsó élő ember az apám baráti köréből – mélázott Marcus.

Hadrianusnak olyan jókedve volt, hogy Marcusban felmerült: talán most kellene felvetnie az apósa ügyét. Már köszörülte a torkát, amikor a császár visszafordult Melankomasz felé.

– Emlékszel, mit mondtunk erről a szoborról, Pinarius, azon a sok évvel ezelőtti estén? Azt mondtam: „Bárcsak én is találkoznék valamikor egy ilyen szép ifjúval…” Te pedig azt felelted: „Bárcsak én is alkothatnék valamikor egy ilyen szép szobrot!”

Marcusból mosolyt csalt elő az emlék.

– Igen, Favonius pedig rávágta: „Teljesüljön mindkettőtök kívánsága… és legyen örömötök benne!”

– A scurra! El is felejtettem, hogy jelen volt aznap este, de igazad van, most már én is emlékszem. Nos, Favonius végül is bölcs embernek bizonyult. Tudod, most, hogy ennyi idő után újra látom Melankomasz képmását, már nem babonáz meg annyira. Hát te, Marcus, a híres művész, akinek most már sokkal több tapasztalata gyűlt össze: te mit gondolsz róla?

Marcus megpróbált friss szemmel nézni a szoborra.

– Talán túl széles a válla, és túl keskeny a csípője. De a szobrásznak egy élő modell valós arányait kellett megörökítenie. Magában a művészi kialakításban nincs hiba.

– Nincs? Nos, szeretném, ha megismerkednél valakivel.

Hadrianus egy titkárt hívott magához, aki addig a kert szélén állt. Belesúgott valamit a fülébe, mire a férfi beszaladt valakiért a fogadóterembe. Marcus észrevette, hogy Apollodora idegesen figyeli őket egy rejtett zugból. Megint azon morfondírozott, hogy miként említse meg az apósát, de közben Hadrianus ifjú barátja kilépett a kertbe, és odament hozzájuk.

Marcus megdöbbent. Az előtte álló fiatal férfi az álmaiban megjelenő isten tökéletes, élő mása volt.

Hadrianus elnevette magát.

– Mindenki így viselkedik, amikor először látja Antinooszt. De most már becsukhatnád a szád, Pügmalion. Így neveztek régebben, igaz? Ahogy engem Kis Görögnek.

Marcus becsukta a száját. Túlzottan felfoghatatlan volt a hasonlóság ahhoz, hogy a véletlen műve legyen. A ház ura megérintette a mellkasán lógó fascinumot.

– Bocsáss meg, caesar. Egyszerűen csak… nehéz ezt elmagyarázni…

– Akkor ne is próbáld. Legalábbis ne szavakkal. – Hadrianus latinról görög nyelvre váltott. – Tessék, Antinoosz, mit gondolsz erről a szoborról?

Az ifjú is görögül válaszolt, bithüniai kiejtéssel.

– Csodálatos. Ki ez?

– Melankomasz, a híres ökölvívó.

– Él még?

Hadrianus felnevetett.

– Melankomasz Titus császár szeretője volt ötven évvel ezelőtt.

– Na és? – szegte fel a fejét Antinoosz. – Most egy vonzó hetvenéves férfi lehetne.

Hadrianus mosolya lekonyult.

– Nem, Melankomasz fiatalon meghalt. De gyere csak, állj a szobor mellé! Egymás mellett akarlak látni titeket. Erre azóta kíváncsi vagyok, hogy először megpillantottalak. Vetkőzz le, Antinoosz! Pügmalion előtt nem kell szemérmeskedned; ő művész.

Antinoosz odaállt a szobor mellé. Levette ókori görög stílusú ingét, khitonját, és a földre dobta. Aztán az ágyékkötőjét is engedte lehullani.

Hadrianus karba fonta a kezét, és bólintott.

– Tessék! Látod, Pinarius? Nem igazán lehet őket összehasonlítani, ugye? Akármilyen gyönyörűnek találtuk Melankomaszt, Antinoosz mellett jellegtelennek tűnik. – A császár megkerülte az ifjút és a szobrot, és közben hol egyiket, hol másikat nézte. – Persze a hideg márvány soha nem veheti fel a versenyt a meleg, eleven testtel, ahogy egy könyv sorai sem igazán idézhetnek fél egy valóságos élményt. De még ha Melankomasz élne is, és ott állna Antinoosz mellett, vajon lenne kétségünk, melyikük a szebb?

Marcus még mindig annyira meg volt rökönyödve, hogy válaszolni sem tudott.

– Fogalmam sincs, mit mondhatnék.

– Akkor ne mondj semmit. Végtére is nem költő vagy, hanem szobrász. Nekem pedig pontosan ezért van szükségem rád… a művészetedért. Azt akarom, hogy alkosd meg Antinoosz szobrát. Tisztában vagyok vele, hogy a márvány vagy a bronz soha nem adhatja vissza az emberi test kifinomultságát és kézzelfoghatóságát, de tégy meg minden tőled telhetőt. Mit szólsz hozzá, Pügmalion? Megformázod nekem Antinoosz képmását?

– Ahogy óhajtod, caesar.

Az elrévült Marcus észrevette a szeme sarkából, hogy a felesége még mindig utánuk leskelődik. Azonban akárhogy is törte a fejét, fogalma sem volt, hogy mit akarhat.

*

A császár megbízásának teljesítéséhez Marcus az Aventinus-domb lábánál rendezett be egy műhelyt, a folyótól nem messze. Magas mennyezetű, ideálisan megvilágított, tágas helyiség volt. A polcok hamar megteltek az ifjúról és a különféle testrészeiről alkotott agyagmodellekkel. Marcus néha hallotta a rakparton dolgozó munkások hangját, de amúgy teljes csendben alkotott.

Soha nem élvezett semmit annyira, mint ennek a szobornak a kifaragását. Minden más feladatát félbehagyta, még Venus és Roma templomának építését is.

Antinoosz eszményi modell volt. Soha nem késett, kifogástalan volt a modora, és korát meghazudtoló lélekjelenléttel rendelkezett. Készségesen pózolt akár órákon keresztül, és szemlátomást elégedett volt azzal, hogy egy tökéletes testben létezik. A gondolatai azonban titokzatos módon elbújtak makulátlan arca mögé.

Ritkán és röviden beszélgettek, de Marcus annyit megtudott, hogy Hadrianus az utazásai során találkozott a bithüniai ifjúval. Marcus megjegyezte, hogy a pruszai Dio is Bithüniából származott, ám Antinoosz soha nem hallott a bölcsről. Egyáltalán nem érdekelte a filozófia.

A vallás és a tudomány sem lelkesítette, amikor azonban az asztrológia került szóba, elárulta Marcusnak, hogy maga a császár is avatott asztrológus.

– A caesar gyakran megrajzolja a horoszkópját – mesélte. – Nem engedheti, hogy más számolja ki neki, hiszen akkor túl sok titok derülne ki róla. Ezért nem enged asztrológusokat az udvarába sem, inkább ő maga tanulmányozza a csillagokat. Fel nem foghatom, hogyan képes megjegyezni annak a sok alakzatnak a jelentését, de neki igazi tudós elméje van. A környezetében élőknek is gyakran elkészíti a horoszkópját.

– Neked is?

Antinoosz összevonta a szemöldökét.

– Nem, nekem soha. Ezzel kapcsolatban nagyon babonás. Azt mondja, hogy bizonyos dolgoknak rejtve kell maradniuk.

Az ifjú leginkább a vadászatban lelte örömét. Egy nap, amikor ez a téma került szóba – Marcus egy Aktaión nevű híres görög vadász szobrairól beszélt neki –, Antinoosz sokkal jobban felélénkült, mint bármikor korábban.

– Engem egyszer majdnem megölt egy oroszlán – jegyezte meg az ifjú.

– Tényleg?

– A caesarral vadásztunk, lóháton. Egy sziklafalnál sikerült becserkésznünk egy oroszlánt. A caesar nekem akarta átadni a lehetőséget, így először én dobtam el a lándzsámat. De csak megsebesítettem a fenevadat. Üvöltve lekuporodott, csóválta a farkát, aztán rám vetette magát. A szívem is megállt egy pillanatra. Azt hittem, meghaltam. Amikor viszont a ragadozó a levegőben volt, a caesar lándzsája átszúrta a szívét. Holtan zuhant a földre. Ha a caesar nem öli meg, biztosan darabokra tép. A caesar megmentette az életemet. Soha nem tudom neki meghálálni.

– Micsoda történet! – vágta rá Marcus, aki olyan csillogást látott az ifjú szemében, amit muszáj volt megörökítenie. Fogott egy széndarabot meg némi pergament, és lázasan vázolgatni kezdte.

– Azt hiszem, valaki verset is ír róla – mondta Antinoosz nyájasan, elragadó bithüniai kiejtésével, mintha valami egészen hétköznapi dolog lenne, hogy egy költő megénekli az ember tetteit. Antinoosz bizonyára sok mindent természetesnek vett, legalábbis Marcus így gondolta. Milyen lehet úgy végigélni egy életet, hogy mindenki rajong az emberért, akivel csak találkozik?

A kezdeti megdöbbenés után Marcus egyre inkább rájött, hogy Antinoosz nem az álmaiban megjelent istenség. Először is, a letaglózó első benyomást követően mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy az ifjú nem azonos az álomistennel, vagy legalábbis nem mindig. Volt valami higanyszerűen képlékeny a megjelenésében, ahogy minden emberi arcban; a hangulata, a szemlélő szemszöge és a fényviszonyok függvényében változott. Néha egyáltalán nem hasonlított az álombéli istenre, és Marcus el sem tudta képzelni, hogy merülhetett fel benne a párhuzam. Aztán a következő pillanatban Antinoosz máshogyan fordította a fejét, és ismét életre kelt a csodálatos látomás. Pontosan ez a csalóka, megfoghatatlan jelleg izgatta annyira az ifjú külsejében, ezt akarta megörökíteni, és a kihívás az összes erejét felemésztette. Ha Antinoosz nem volt isten, akkor bizonyára egy isten eszköze volt, valamennyi természetfölötti hatalommal a kezében. Marcus mindent elkövetett, hogy ezt az éteri jelleget márványba öntse.

Hadrianus – rá nem jellemző módon – távol tartotta magát az alkotó folyamattól, be sem nézett, mintha nem lett volna kíváncsi Marcus agyagmodelljeire. Kijelentette, hogy csak akkor mutathatja meg neki, ha készen van. Marcust meghatotta a császár iránta tanúsított bizalma, és a bensőséges alkotás közepette teljesen a munkának szentelhette magát.

Antinoosz egyik nap éppen hazaindult volna, amikor Marcus kopogást hallott az ajtó felől. A műhelyt egy kisebb előtér választotta el a bejárattól, így a szobrász ott fogadta váratlan látogatóját: Gaius Suetoniust.

– Marcus Pinarius! Évszázadok óta nem láttalak! – üdvözölte Suetonius. – Néha elmegyek az épülő új templom mellett, de soha nem találkozunk ott.

– A templommal kapcsolatos feladataimat átmenetileg felfüggesztették. Ide jövök mindennap.

– Bujkálsz, mi? Már azt hittem, meg sem találom ezt a műhelyt, annyira elvész a csűrök és raktárak között. A császárnak készítesz valamit, nemde?

– Lehet.

– Ugyan már, Pinarius, mindenki tudja, miben mesterkedsz! Szobrot faragsz a bithüniai fiúról.

Marcus összeráncolta a homlokát.

– Honnan tudod?

– Favoniustól. Bár már nem vagyok bennfentes az udvari ügyekben, a scurra mindenről értesít. Azt mondja, mindenki a készülő szobrodról beszél, no meg Hadrianusról és az új kedvencéről.

– Mit mondanak?

– Sokakat állítólag felháborít Hadrianus illetlen viselkedése. Egy ilyen alacsony származású ifjút ilyen magas rangra emelni a császári udvarban! Sabina csoportja nyilvánvalóan fel van háborodva; a caesar sokkal kevesebb időt szán a feleségére. Mások azonban örülnek, hogy az uralkodó elégedett. Egy boldog caesar egyszersmind jóindulatú caesar is. Szóval, megnézhetem, miféle szobor miatt van ekkora felhajtás?

Marcus megcsóválta a fejét.

– Sajnos senki sem nézheti meg a szobrot.

– Nem? Akkor talán mutass valami kezdetleges vázlatot! Soha nem láttam azt az ifjút. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki.

– Lehetetlen. Még a caesar sem látott semmit, márpedig ő lesz az első, akinek megmutatom.

Suetonius arca elfancsalodott.

– Ó… nos, gondolom, egyik bithüniai ifjú olyan, mint a másik. Egy római bármelyiket megvásárolhatja, legalábbis amikor arrafelé laktam, így tapasztaltam. Be sem teheti az ember a lábát a fürdőbe, mert azok a fiúk az első pillanatban megrohanják.

– Hát ezt nem tudom – felelte Marcus. – Soha nem jártam Bithüniában.

Kellemetlen csönd állt be, amit aztán Suetonius tört meg.

– Én is keményen dolgozom.

– Valóban?

– A császári életművekből álló gyűjteményemen munkálkodom. Az utóbbi időben Domitianusról írtam… igazi lélekgyilkos téma. Azon gondolkodtam, hogy az apád biztosan sokat mesélt neked azokról az időkről. Nem említett egy „fekete szobát” véletlenül? Volt egy szoba a császári palotában, amelybe Domitianus azokat a vendégeket hívatta be, akiket halálra akart rémíteni.

– Nem emlékszem, hogy szóba került volna fekete szoba.

– Ó, szerencsére sok más embernek van mesélnivalója! Azt kell mondanom, hogy az összegyűjtött történetek egy része már-már hihetetlennek tűnik. Már csak azért is megdöbbentik az embert, mert igazak. Nincs ínyemre, hogy pont Domitianusszal, ezzel a mogorva alakkal kell befejeznem az életművek sorát, de Traianusról és Nerváról nem emlékezhetek meg, hiszen ők a császár apja és nagyapja, még ha nem is vér szerintiek. Az ember soha nem tudhatja, mivel sérti meg az uralkodót. A leghízelgőbb beszámolóban is lehet valami, ami felzaklatja a császárt.

– A caesar szabad kezet adott neked a korábbi dinasztiák életének leírásához?

– Pompás, nem? Minden magas rangú személy biztosított róla, hogy kedvem szerint alkothatok. Csak amiatt aggódom, hogy a császárnak talán nem fog tetszeni a prózám. Tudod, Hadrianus többek között írónak is képzeli magát. Építész, császár, író, irodalomkritikus… Egyáltalán van valami, amihez nem ért? Szereti begyűjteni a furcsaságokat, és valóságos katalógust állít össze csodaszámba menő eseményekből. A könyve bármikor megjelenhet. Persze ilyesmit nem adhat ki a saját neve alatt, ezért az egyik kegyencének, Phlegónnak a nevét íratja a könyvre. Triviális, időrabló egyveleg… amit mostanában úgy imádnak olvasni az emberek.

– Nem olyan fennkölt munka, mint a te császári életrajzaid, igaz?

– Pontosan. Feltételezem, szívesen elolvasnád, amit eddig írtam. Hasznomra válnának a benyomásaid, hiszen művelt és tapasztalt férfi vagy, aki nem játssza el az irodalmárt, és nincs tele csordultig sérelmekkel. Küldjek neked egy példányt?

– Igen, megköszönném – vágta rá Marcus, csak hogy megszabaduljon az egykori levéltárostól.

Alig várta már, hogy visszatérjen a műhelybe, és egyedül elmélkedjen az Antinoosz-szobor utolsó csiszolgatásain.

*

Pár nappal később, miközben elhagyni készült az otthonát, hogy átmenjen a műhelybe, egy császári hírvivő érkezett, és azt kérte Marcustól, hogy vonuljon át vele együtt a nép házába.

– Nem tudod, miért hívatnak? – kérdezte a szobrász.

– Sajnos nem.

Marcus nyugtalan lett. A szobor kialakításában elért ahhoz a szakaszhoz, ami minden eddiginél több örömöt okozott számára – simításokkal és csiszolgatással kellett tökéletesíteni a márványfelületet. Ezzel a meghívással azonban sok időt veszíthetett, pont a legvilágosabb napszakban, ráadásul tógára kellett cserélnie egyszerű tunikáját.

A meghívás is felzaklatta. Ha Hadrianus a haladására kíváncsi, miért nem megy el a műhelybe, és győződik meg róla a saját szemével? Lehet, hogy valaki megleste a műhelyben látogatást tevő Suetoniust, és jelentette a császárnak? Hadrianus már ismerte annyira Marcust, hogy megbízzon benne, és nem hihette, hogy tiltása ellenére bárkinek is megmutatja a szobrot, még mielőtt ő megnézné. Öltözködés közben Marcus úgy döntött, hogy nincs értelme idegeskedni. Talán a templom építésével kapcsolatban akar valamit megvitatni vele a császár.

Hadrianus egy gusztusosan kialakított szobában fogadta, amit az utazásain begyűjtött görög bútorokkal rendeztetett be. Inkább egy magánember otthonára emlékeztetett, mintsem egy uralkodó fogadótermére. Egy rabszolga vezette be Marcust, majd egy heverőhöz kísérte, és egy kupa bort hozott neki. Néhány másik vendég is jelen volt, és további meghívottak érkeztek. Antinoosz is ott ült a szobában, de Sabina császárné hiányzott. Több író és filozófus volt jelen, mint szenátor és magiszter, ezért irodalmi gyűlésekre jellemző hangulat uralkodott a helyiségben. Szinte minden vendégnek szakálla volt, habár kevesen tudtak olyan szabályos és takaros arcszőrzetet növeszteni, mint a császár.

Hadrianus végül felállt a helyéről, és behívta a trallészi Phlegónt, egy alacsony, jelentéktelen külsejű tudóst, akit úgy mutatott be az egybegyűlteknek, hogy a Csodálatos történetek című új írás alkotója. Phlegón megállt a társaság előtt, és felolvasott néhány kivonatot, amelyeket állítása szerint gondos kutatások támasztottak alá. Valóban csodákról emlékezett meg – élő kentaurokról, kísértetekről, gyereket szülő férfiakról és a nemüket megváltoztató emberekről. Végül gigászi fogak és csontok feltárásáról is felolvasott egy részt, amelyek szerinte azt bizonyították, hogy egykoron óriás élőlények népesítették be a földet.

– „Egy emberláb nagyságú fog került elő egy szicíliai földrengés során. Tiberius császár elé vitték – olvasta Phlegón. – Tiberius egy Pulcher nevű mértantudóst hívott magához, aki megállapította, hogy a teremtmény, amelyhez a fog valamikor tartozott, hajó nagyságú lehetett – sokkal nagyobb bármelyik ma létező élőlénynél. Egy dalmatiai barlangban is irdatlan méretű csontokat találtak, és hasonló furcsaságokat tártak fel Rhodoszon, Athénban és Egyiptomban is. Egyesek szerint az ilyen tárgyak kőből készültek, és csak véletlenül hasonlítanak csontokra. Mások azt vallják, hogy megtévesztésként faragták őket, én viszont amondó vagyok, hitelt kell adnunk ezeknek a bámulatos leleteknek. Gondoljunk csak bele: az idők kezdetén, amikor a természet még tombolva uralkodott, a teremtmények még közelebb álltak az istenekhez, ahogy azonban telt az idő, a lények egyre kisebbek és hitványabbak lettek.”

Phlegón meghajolt. Marcus látta, hogy Hadrianus büszke íróként feszít a helyén. Eszébe jutott Suetonius állítása, amely szerint valójában ő írta a könyvet. Gyorsan tapsolni kezdett a többiekkel együtt.

A röpke szórakoztatás után a császár komolyabb témákra terelte a szót.

– A közelmúltban egy polgár halálára hívták fel a figyelmemet, egy gyilkosságnak látszó esetre. A gyanú szerint egy rabszolga ölte meg a gazdáját.

A vendégek egy része morgolódni kezdett, főként a szenátorok.

Hadrianus felemelte a kezét.

– Lehet, hogy felháborító és illetlen a téma, de azért kell róla beszélni, mert lehetőséget látok bizonyos ősi törvények megváltoztatására, különös tekintettel arra a szabályra, hogy a gazda halála esetén a ház összes rabszolgáját kínzással kell vallomásra bírni, és ha bármelyikük bűnösnek bizonyul, ki kell végezni az összeset. Marcus Pinarius…

Marcus pislogott néhányat, majd meglepődve felnézett. Váratlanul érte a felszólítás.

– Azért hívtalak ide a mai napon, Pinarius, mert a nagyapád egyszer szenvedélyes beszédet tartott a szenátusban erről a témáról, Nero uralma idején. Gondolom, tudtál erről.

Marcus megköszörülte a torkát.

– Igen, caesar, az apám mesélt róla valamennyit.

– Tudom, hogy nem ismerhetted a nagyapádat, de büszke lehetsz arra a beszédre. Szerencsére fennmaradt az utókor számára a szenátus irattárában. Tegnap este olvastam el először. Phlegón, megtennéd, hogy felolvasod az általam kijelölt részt?

Az író magához vette a tekercset, és ismét a vendégek elé állt.

– „Ezeket a rabszolgákat nemcsak más házak rabszolgái ismerik, hanem a kereskedők, a kézművesek, és mindenféle más polgár is, akivel érintkeznek. Vannak közöttük küldöncök és hírvivők, varrónők és borbélyok, szakácsok és takarítók, könyvelők és írnokok, valamint egészen magas képzettségű szolgák, akiknek tudása tiszteletet érdemel. Néhányan már vénséges vének. Mások nemrég születtek, éppen csak kezdik az életüket. Egyesek a legszebb korukat élik, amikor a leghasznosabbak és legértékesebbek. Akadnak közöttük viselősek, akik nemsokára szülnek. A törvénynek ezen áldozatai nem arctalan tömeget képeznek, hanem emberi lények, akiket ismernek a szomszédjaik, így nem csodálkozhatunk azon, hogy mindenfelé azt suttogják a városban: túl kegyetlen a törvény.”

Hadrianus bólintott, és visszavette a tekercset.

– Szerintem ezek rendkívüli szavak, kivált, ha figyelembe vesszük az időszakot és a közhangulatot, amelyben a beszéd elhangzott. A nagyapád nem tulajdontárgyként, hanem emberi lényként említette a halálra szánt rabszolgákat; mintha bárkinek is számított volna a szenvedésük. Akkoriban megrótták és kigúnyolták a nagyapádat az érzései miatt; ám a generációk váltakozásával az emberiség is továbbfejlődött, és most már véleményem szerint képesek vagyunk belátni, hogy a nagyapád nemcsak bátor és együtt érző volt, hanem bölcs is. Ahogy az isteni Traianus mondogatta nekem: ha a császár akár csak egy módot is lát arra, hogy csökkentse alattvalói szenvedését, legyen szó akár a legnyomorultabbakról is, kötelessége megtenni, jelen esetben pont erre nyílik lehetőség. Ezért elő fogok terjeszteni néhány kiáltványt a rabszolgák megbüntetésével kapcsolatban.

– Először is azt, hogy ha egy gazdát meggyilkolnak a házában, ne faggassanak ki minden rabszolgát kínzással, csak azokat, akik elég közel voltak a tett színhelyéhez, és tudhatnak róla valamit. Ez az újítás már régóta érlelődik.

Helyeslő mormolás hallatszott a társaságból. Néhányan tiszteletteljesen biccentettek Marcus felé, hogy kifejezzék a nagyapja iránt érzett megbecsülésüket.

– Továbbá – folytatta Hadrianus –, egy gazda sem ölheti meg egyetlen rabszolgáját sem a saját kénye-kedve szerint. A rabszolgák kivégzéséről bíróságnak kell döntenie. Emellett a gazda nem adhatja el a rabszolgáit, sem a nőket, sem a férfiakat egy kerítőnek vagy egy gladiátorkiképzőnek, hacsak nem tudja bebizonyítani, hogy az adott rabszolga semmi másra nem jó. Ráadásképpen eltörölni szándékozom azokat a házakat, amelyekbe a gazdák a nemkívánatos rabszolgáikat küldik bizonyos fizetségért cserébe, és ahova néhány szerencsétlen felszabadított is kerül, ha már nem tudja fizetni az adósságait. Jártam ilyen helyeken, és elképesztő szenvedést láttam. Be akarom záratni ezeket.

A császár szavait csend fogadta. Hadrianus körülnézett.

– Van valakinek hozzáfűznivalója?

Egy fehér hajú, simára borotvált arcú szenátor állt fel.

– Caesar, ma bemutattál nekünk egy Csodák könyve című írást. Azok a radikális ötletek azonban, amelyeket utána előadtál, sokkal inkább csodának tűnnek. Elakadt a lélegzetem, amikor a hajó nagyságú lény fogáról hallottam… de az állam is leesett, amikor megütötte a fülemet, hogy egy római polgárnak többé nem állna hatalmában belátása szerint fegyelmezni a rabszolgáit. Attól tartok, hogy a caesar új törvényei nagyon népszerűtlenek lesznek, és nemcsak a sok rabszolgával rendelkező gazdagok körében. Vegyünk egy hétköznapi embert, akinek csak fél tucat rabszolgája van. Ha nem gyakorolhat teljhatalmat a szolgái fölött – igen, akár a halálbüntetésig is –, hogyan érezheti magát biztonságban éjjel a saját házában? Ősapáink nem véletlenül alkották meg ezt a törvényt, és az isteni Augustus sem ok nélkül újította meg. Félek, hogy az új törvények jelentős felzúdulást keltenének, olyan mértékű elégedetlenséget és rendetlenséget, amit már a magiszterek sem tudnak ellenőrzés alatt tartani.

Hadrianus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a szenátort.

– Ha zúgolódás törne ki, a magisztereket fogom felelősségre vonni miatta. Az ő feladatuk kordában tartani a felkeléseket, legyen akármi a kiváltó ok, és nekik kell betartatniuk a törvényeket – minden törvényt, az újakat is. Ha egy magiszter erre nem képes, akkor alkalmasabb jelöltet kell a posztjára emelni.

A szenátor fejet hajtott, és hátralépett. Senki nem mert további kifogásokat felhozni.

– Ha nincs más megbeszélnivalónk ma délelőtt, akkor hozhatják az ebédet! – közölte Hadrianus.

Miközben a különféle fogásokat felszolgálták, a császár maga mellé hívatta Marcust.

– Neked mi a véleményed az ötleteimről, Pügmalion?

– Én nem vagyok államférfi, caesar.

– Te talán nem vagy, de a nagyapád az volt. Ki hitte volna? Kétszer is ellenőriznem kellett, hogy az a Pinarius, aki Nero és a szenátus előtt felszólalt, azonos-e a nagyapáddal. Kiderült, hogy igen. Büszke lehetsz az ereidben folyó vérre, Pinarius.

– Az vagyok, caesar. Köszönöm, hogy elhívtál ide, és meghallgathattam a nagyapám szavait.

– Igen, sejtettem, hogy tetszeni fog. Hogy haladsz a szoborral?

– Jól, caesar, és gyorsan. Hamarosan leleplezem előtted.

– Kitűnő! – Hadrianus ujjongva Antinooszra nézett, aki Phlegón mellett ült, és a Csodák könyvét böngészte. – Már alig várom, hogy láthassam!

*

Marcus rövidesen csakugyan készen állt a császár fogadására a műhelyében.

Apollodora is vele volt, és felügyelte a rabszolgákat, akik rendbe rakták, kitakarították és feldíszítették a házat a nagy alkalomra. Marcus hiába bizonygatta, hogy felesleges a felhajtás.

– Ez egy műhely! Úgy van rendjén, ha zsúfolt, és márványporral van tele. Ezt a császár is tudja.

Apollodora ragaszkodott a tökéletességhez. Ha Hadrianus elégedett – márpedig minden oka meglesz rá –, ez talán Marcus utolsó lehetősége arra, hogy szokatlan kéréssel álljon elő: hívja vissza az apósát a száműzetésből.

Az asszonyt nem lehetett eltántorítani arról, hogy a négyéves Luciust is magával hozza. Makacsul állította, hogy a fiúnak is látnia kell az apja legdicsőségesebb pillanatát. Valószínűleg azzal is számolt, hogy Lucius láttán a császár engedékenyebbé válhat, és hajlandó lehet hazaengedni a gyermek nagyapját.

Amint a látogatás órája közeledett, Marcus egyre idegesebbé vált. Hadrianus nemcsak a teljesítményét fogja értékelni, hanem az apósával kapcsolatos kéréssel is most fog először szembesülni, ráadásul ettől függ majd a felesége jövőbeli boldogsága. Marcus még egyszer, utoljára megállt a szobor előtt, és végignézett a meztelen test érzéki domborulatain, oldalra billenő fején, mélázó tekintetén és sejtelmes mosolyán. Kétségkívül ez volt a legkiválóbb és legszebb munka, amit életében valaha is alkotott. Megfogott egy vitorlavásznat, és letakarta vele a szobrot.

Zajt hallott az előtérből. Amüntasz szaladt be a műhelybe.

– Gazdám…

– Igen, tudom, megérkezett a császár.

– A kíséretét kint hagyta az utcán. Csak Antinoosz van vele.

– Nos hát? Mire vársz még?

A császár Antinoosz társaságában belépett a műhelybe. Marcus a letakart szobor mellett állt. Apollodora nem volt messze tőle, és Lucius is mellette ült.

Néma csend lett. Hadrianus mosolyogva intett Marcusnak, hogy leveheti a leplet.

Marcus lehúzta a vitorlavásznat, és leleplezte a szobrot.

Hadrianus odament a szoborhoz. Lassan körbejárta, és tetőtől talpig végigmérte. Semmilyen kifejezést nem lehetett felfedezni az arcán.

Antinoosz mosolygott; a jelek szerint tetszett neki az alkotás. Persze neki nem volt oka meglepődni, hiszen készülésének minden szakaszában látta a szobrot.

Marcus gondolatban egy kis beszéddel készült a császár látogatására: caesar, nemrég elismerően beszéltél a nagyapám egykori szónoklatáról, amelyben a legalantasabb származású emberekkel szemben akart könyörületességet kicsikarni. Nekem is volna egy kérésem, amit csak a caesar teljesíthet. Kérlek, könyörülj és bocsáss meg…

– Hiba! – szólalt meg Hadrianus.

Időközben teljesen körbejárta a szobrot, majd megállt előtte, és úgy nézte. Még mindig közömbösnek látszott az arca.

Marcus pislogott néhányat. Olyan váratlanul érte a mondat, hogy hirtelenjében azt hitte, rosszul hallotta.

– Hiba van benne, caesar? Ha maradt valami kis egyenetlenség, ahol nem csiszoltam le eléggé a márványt… – kezdte, bár tudta, hogy a szobor minden ízében tökéletes.

– Nem. Az egész ötlet egy nagy hiba volt. – Hadrianus rideg hangon beszélt. Sem Marcusra, sem a szoborra nem nézett. – Én vagyok a hibás, Marcus Pinarius, nem te. Nem lett volna szabad elvárnom tőled, és senki mástól sem, hogy teljesítse a szívem vágyát. Ezt most értettem meg.

– Caesar, ha nem tetszik a testtartása vagy a fejtartása…

– Semmi sem tetszik ezen a szobron! Herculesre, nézz rá Antinooszra! Aztán nézz rá erre a… erre a paródiára!

Apollodora remegve lépett közelebb.

– Caesar, ennél jobban nem is hasonlíthatna!

– Honnan tudhatnád te azt? Akár vak is lehetnél. Ahogy te is, Marcus. Tehetséges vagy, ez kétségtelen. Biztos vagyok benne, hogy így akartad megformázni. De nincs szemed a látáshoz. Ez… ez a valami… nem Antinoosz; távolról sem hasonlít rá. Hát csak én látom ezt az embert?

Hadrianus hátat fordított a szobornak, mintha undorodna tőle.

Apollodora kétségbeesetten nézett Marcusra.

– Uram, tedd meg! – suttogta.

– Most nem alkalmas – szűrte ki a szobrász összeszorított fogai közül.

Apollodora azonban olyan sokat várt ettől a találkozásról, hogy nem mulaszthatta el a lehetőséget. Odasietett Hadrianushoz, miközben kifelé sétált, és térdre rogyott.

– Caesar, nagy kérésünk van hozzád! Az apám Damaszkuszban van… de nagyon szeretne visszatérni Rómába. Kérlek, bocsáss meg neki… könyörgök!

A császár megborzongott. Legyintett, elfordult az asszonytól, és kiment a műhelyből.

Antinoosz követte, de közben hátranézett, és a pillantásával elbúcsúzott a szobortól. Marcus számára az ifjú arca és a szobor arca tökéletesen egyforma volt; egymás tükörképei.

Az előtérbe nyíló ajtónál a császár megállt, és összeszedte magát. Még mindig nem méltatott senkit pillantásra. A hangja feldúlt volt, bár nem kifejezetten ideges.

– A templom építését fogod folytatni, Marcus Pinarius. Sok félbehagyott feladatod van még ott. Ezt a förtelmet elpusztítod, és mindent, ami hozzá köthető. Megértetted? Amint kiteszem innen a lábam, megsemmisíted az összes modellt, és elégeted az összes rajzot. Ripityára töröd a szobrot. Porrá zúzod a darabjait is. Senkinek sem szabad meglátnia.

Kr. u. 129

Folytatódott a munka a Venus és Roma templomán – végre a helyükre kerültek az óriás oszlopok, és egyértelművé váltak a szerkezet lehengerlő arányai –, ezen a napon azonban Marcus egy másik területen dolgozott, Mars mezején. Hadrianus egy elhanyagolt romot, a Pantheont akarta újjáépíteni.

Az eredeti építményt, amit a nagy isteneknek szenteltek, még Agrippa vezetésével készítették, Augustus uralkodása alatt. Domitianus időszakában tűzvész rongálta meg, de kijavították. Ezek után villám csapott bele, és gyakorlatilag elpusztította az egész templomot, mialatt az építészek és a munkások Traianus oszlopán és a fórumon szorgoskodtak. Mivel a két nagyszabású vállalkozás lefoglalt minden lehetséges forrást, a Pantheon újjáépítése halasztódott. Csaknem húsz évig maradt romos állapotban, egy kordonnal körülzárt területen, a Mars-mező nyüzsgő szívében. Amikor Hadrianus császár egy napon elhaladt a szemet bántó, de már megszokott rom mellett, hirtelen friss szemmel kezdte látni. Olyan korlátozott terület állt rendelkezésre, hogy csaknem négyszög alakban kellett gondolkodnia. Nehéz volt elképzelnie egy szemrevaló templomot, amely nem mélyebb, mint amilyen széles – tulajdonképpen egy kocka. Aztán eszébe jutott, hogy kerek alapú templomot is építtethetne, vagy – váratlan sugallattól vezérelve – akár gömb alakút. Az uralkodó rájött, hogy végre akad egy hely, ahol maradéktalanul kiélheti rajongását a kupolák iránt, vagy az „óriás dísztökök” iránt, ahogy Apollodórosz fogalmazott. Az újjáépített Pantheon egyedülálló volna: egy kockán belül egy gömb, amit egy csaknem felfoghatatlan méretű nagy kupola koronázna meg. Az ilyen hatalmas kupolákba beletört a korábbi időszakok építészeinek foga, de Hadrianus eltökélte, hogy megépítteti, és Marcust bízta meg az úttörő feladattal.

Marcus meglepődött azon, hogy a császár ennyire megbízik a képességeiben, főleg azok után, hogy durván elutasította a számára faragott szobrot. A mű leleplezése óta azonban Hadrianus egyszer sem emlegette fel csalódottságát, és a szobrász be akarta bizonyítani az uralkodónak, hogy a továbbiakban is megérdemli a bizalmát. A Hadrianus lelkesedése által feltüzelt Marcus mérnökcsapatával együtt számtalan tervet készített a kupolához. A tetején fakazettákkal csökkentették a tömeget, és alkalmaztak egy oculust, szemet is, kör alakú nyílást a kupola tetején, amely fényt enged be, és tovább könnyíti a szerkezetet. Marcus elszántan igyekezett minden apró részletben a császár kívánalmai szerint eljárni. Gyakran érezte ugyanakkor Apollodórosz hiányát, mert nagy szüksége lett volna a tanácsaira, illetve arra, hogy felügyelje a veszélyes, de izgalmas vállalkozást.

A kupola építésének kezdetéig még mindig egy hosszú nap volt hátra, és addig Marcusnak a vastag teherhordó falakat kellett ellenőriznie. Egyszer csak ismerős kiáltás ütötte meg a fülét, és amikor felnézett, a fia szőke hajfürtjeit látta megvillanni a napfényben.

A nyolcéves Lucius már elég idős volt ahhoz, hogy meglátogassa az apját az építkezési területen, de soha nem hagyták felügyelet nélkül. Marcus meglepődött azon, hogy a fiát ezúttal nem a megszokott rabszolga kísérte el, hanem Amüntasz, aki időközben magas rangra emelkedett Marcus házában, és ennél rendszerint fontosabb feladatokat teljesített.

Marcus üdvözlésképpen felemelte a fiát – ami már nehezebben ment neki, mint régebben –, aztán rájött, miért pont Amüntasz kísérte el. Egy tekercset tartott a kezében, amin Marcus már távolról felfedezte a császári pecsétet.

Hadrianus ismét utazgatott. Gyakran váltott levelet Marcusszal, de az üzeneteit általában más császári iratokkal együtt hozták az udvaroncok a palotába, ahova Marcus egy rabszolgát küldött értük. Olyan még nem fordult elő, hogy egyenesen Marcus házába érkezzen a levél.

Miközben Amüntasz körbevitte Luciust a területen, és megmutatta neki a falakat, Marcus feltörte a pecsétet, és széttekerte a pergament. A császár korábbi levelei Szicíliából, Karthágóból, az alsó-afrikai Lambaesisből, Athénból, Epheszoszból és Antiókhiából érkeztek. A levél fejlécéből kiderült, hogy Palmürából, egy sivatagi kereskedővárosból küldték. Marcus tudta, hogy Palmüra közel van Damaszkuszhoz, ezért felcsillant benne a remény. A legutóbbi levelében Apollodórosz kifejtette, hogy mindenképpen meghallgatást fog kérni Hadrianustól, amennyiben utazásai során eljut Damaszkusz környékére.

Hadrianus nem a szokásos első szám első személyben írta a levelet, magasröptű megjegyzésekkel és irodalmi utalásokkal teletűzdelve, hanem rendkívül merev és hivatalos első szám harmadik személyben. Marcus már az első szavaknál tudta, hogy rossz híreket kapott:

„A caesar személyesen kívánja értesíteni Marcus Pinariust egy roppant szerencsétlen fejleményről, hogy elsőként tőle, és ne más forrásból hallja. A caesar kertelés nélkül fogalmaz: Marcus Pinarius apósát, a damaszkuszi Apollodóroszt kivégezték a császár ellen szövött gyilkos összeesküvés miatt. Mivel a caesar cáfolhatatlan bizonyítékokhoz jutott hozzá, nem maradt más választása, mint meghozni ezt az ítéletet. Az ítéletet gyorsan hajtották végre, tiszteletben tartva az elítélt személy polgári státuszát.”

Marcus tudta, mit jelent ez: Apollodóroszt lefejezték, és nem valami alantasabb módon ölték meg, mondjuk keresztre feszítéssel.

„Marcus Pinariusnak nem kell a személye ellen irányuló megtorlásról tartania. Habár a caesar tudatában van Marcus Pinarius és az apósa közötti lelki és vérségi köteléknek, caesar bízik benne, hogy Marcus Pinarius semmiféle szerepet nem vállalt az összeesküvésben, mert maradéktalanul hűséges az uralkodóhoz. A caesar azt kívánja, hogy Marcus Pinarius folytassa értékes munkáját Venus és Roma templomán, valamint a Pantheonon. A caesar reméli, hogy ennek a szerencsétlen fordulatnak nem lesz hatása a közte és Marcus Pinarius között fennálló baráti viszonyra. Többet nem is fogunk szót ejteni róla.”

Marcus megrökönyödve eresztette le a levelet. Lehetséges volna, hogy Apollodórosz részt vett egy császárellenes összeesküvésben? Annyira elkeserítette volna a sokéves száműzetés, hogy ilyen borzalmas cselekedetre ragadtassa magát? Az utazásai során Hadrianus nemcsak azokkal találkozhatott, akik a kegyeit keresték, hanem azokkal is, akik bosszúra szomjaztak vele szemben, legyen szó akármelyik régióról, márpedig Damaszkuszban, ahol olyan sokan szenvedtek és sínylődtek a római fennhatóság miatt, számtalan ilyen ember akadhatott. Apollodórosz vajon összefogott volna más zúgolódókkal? Lehetséges, hogy Hadrianus kémei valóban lecsaptak rá? Vagy pletykák és hazugságok áldozata lett? Hadrianus „cáfolhatatlan bizonyítékokról” írt, de ez még nem jelentett semmit, hiszen minden alkalommal ezt a kifejezést használták, ha az állam ellenségének nyilvánított személyeket kivégezték.

Marcus sejtette, hogy soha nem fog fény derülni az igazságra. A császár döntését nem lehetett megkérdőjelezni, Apollodórosz pedig már nem adhatott neki válaszokat.

Marcus valami mozgást látott a szeme sarkából. Beletelt pár percbe, mire rájött, hogy egy tógát viselő férfi közeledik, és csak azután ismerte fel Gaius Suetoniust, hogy az megszólalt.

– Pinarius! Egy titánkorszak is eltelt, mióta legutóbb találkoztunk. Tegnap pont egy Marcus Agrippáról szóló fejezetet tanulmányoztam, és az jutott eszembe: meg kell néznem, mit ügyködtök ti itt Agrippa romos templománál! Ezek mérhetetlenül vastag falak! Micsoda súlyos tetőt akartok rájuk helyezni? Tudod, nem üzentél semmit azóta, hogy elküldtem neked a készülő munkámat, pedig az már évekkel ezelőtt volt! Ó végül is semmi baj, nem lehet mindenki irodalomkritikus, hála az isteneknek! Viszont… ha már a jó híreknél tartunk… Végre elkészültem az írással, és az írnokaim éppen másolatokat készítenek. Küldjek neked egyet? Élvezetes olvasmány, nekem elhiheted! Ígérem, hogy nem fogsz unatkozni. Azt is hiheted majd, hogy a csodákról írtam könyvet, mint Phlegón barátunk, olyan sok elképesztő anekdotát sikerült összegyűjtenem. Félelmetes, mi mindent a fejükbe nem vettek azok a császárok! Még engem is megleptek a napvilágra került részletek, márpedig évekig fésültem át a császári levéltárat! Van egy történet Caliguláról… komolyan mondom, hihetetlennek tűnik…

Marcus nem is hallotta, amit Suetonius mond. Azon töprengett, hogyan közölje a szörnyű hírt Apollodorával.

Hirtelen a fia szőke haján megcsillanó napfény vonta magára a figyelmét. Lucius váratlanul veszélyesen magas téglarakások közé tévedt.

– Amüntasz! – kiáltott fel Marcus. – Amüntasz, figyelj Luciusra! Semmi keresnivalója ott! Túl veszélyes az a hely!

Suetonius elmosolyodott.

– Fiúk! Mindig bajba keverednek, nem igaz? Kár, hogy a császárunknak nincs fia; akkor talán ő maga nem keveredne ennyi bajba. Ó hiszen elfelejtettem, hogy igenis van egy fiú, akire vigyáz. Mindenhova magával viszi… legalábbis így tudom az útitársaitól, akikkel levelezek. Úgy tudom, a legközelebbi célpontja Jeruzsálem – vagyis amit régebben Jeruzsálemnek neveztek. Hadrianus újjá akarja építeni a Vespasianus által lerombolt várost, és egy szép új nevet talált ki neki: Aelia Capitolina. Az őseiről, az Aeliusokról kapná a nevet. Gondolom, egy szobrot is állíttat saját magáról Jupiter mellé, és megnézi, hajlandóak-e azok a csökönyös zsidók tömjént égetni az oltáron. Később Alexandriába utazik, hogy első ízben megnézze magának Egyiptomot. Antinoosszal el fogják játszani Caesart és Kleopátrát; bágyadtan hajókáznak majd a Níluson, vízilovak és krokodilok között. Szerinted az egyiptomiak ráraknak majd valami állatfejet Hadrianus szobrára, és kikiáltják istennek?

A férfi tovább csacsogott magában, de Marcus egyetlen szavát sem hallotta.

Kr. u. 132.

 

Hadrianus visszatért Rómába.

Többévnyi utazgatást követően természetesen ünnepségekkel és fogadásokkal köszöntötték a birodalom fővárosában. A császári palotában eltöltött első éjszaka után rögvest Venus és Roma templomához igyekezett, egy verőfényes kora reggelen, bejelentés nélkül. Kíváncsi volt, mennyit haladtak az építkezéssel a távollétében. Amikor értesült róla, hogy Marcus Pinarius nincs jelen, mert a műhelyében dolgozik, a császár a kíséretével együtt az Aventinus-domb felé indult.

Marcus és segédei annak a gigantikus Venus-szobornak a bronzrészeit állították össze, amit a templomban készültek felállítani. Amikor Amüntasz beszaladt a műhelybe bejelenteni, hogy a császár az előtérben várakozik, Marcus ráparancsolt a többiekre, hogy hagyják félbe a munkát, de maradjanak a helyükön. Letette eszközeit, és leporolta a tunikáját. Amüntasz is ellenőrizte gazdája megjelenését; leszedte a maradék fémdarabokat a szakálláról.

Hadrianus kifogástalanul öltözött fel, mint mindig. Futólag megszemlélte a szobrot, aztán azt javasolta, hogy a munkások pihenjenek egy kicsit. Négyszemközt akart Marcusszal beszélgetni.

– Az imént a templomnál jártam – kezdte a császár. – Elégedett vagyok a haladással. Remek munkát végeztél, Pinarius.

– Köszönöm, caesar. Én csak egyike vagyok azon kézműveseknek és mérnököknek, akik nap mint nap a császár nagy elképzeléseinek megvalósításán fáradozhatnak.

– Nem kell ennyire szerénykedned, Pinarius. Egész életemben építészek és kézművesek vettek körül, a világ minden tájáról. Talán te vagy mind közül a legtehetségesebb.

Most, hogy Apollodórosz halott, gondolta magában Marcus. Aztán eszébe jutott a másik haláleset is, amely Hadrianus utazásai alatt történt. A nílusi kirándulás során Antinoosz vízbe fulladt.

A szobrász úgy látta, az uralkodó jócskán megöregedett, amióta utoljára látta. Sokkal több ősz tincs vegyült a hajába, a szakálla pedig szinte teljesen ezüstbe fordult. Az arcát is ráncosabbnak ítélte meg. Lassabban beszélt, és remegett a hangja. Kifejezetten fakó volt a tekintete, mintha valami veleszületett szikra kihunyt volna benne.

Hadrianus körbejárta a műhelyt, és megsimította a különféle eszközöket.

– Olyan sok időt töltöttél el itt vele, ebben a szobában… kettesben voltatok, nézegethetted, megfigyelhetted. Rajtam kívül te voltál az egyetlen a világon, aki ezt megtehette, így biztosan jól emlékszel rá, hogy nézett ki.

– A caesar Antinooszról beszél – állapította meg Marcus halkan. – Amikor értesültem a haláláról, megsirattam.

Nem túlzott. Nem is annyira magát az ifjút siratta, hiszen a személye mindörökre rejtély maradt előtte, sokkal inkább egy ilyen szépség elmúlása miatt bánkódott. Elméjében még mindig létezett valami talányos kapcsolat a bithüniai ifjú és az álmaiban szereplő istenség között. Antinoosz végzete nem pusztán egy egyszerű földi halandó pusztulása volt, hanem jelképes módon minden földi dolog elmúlására emlékeztette.

– Tisztában vagy a halála körülményeivel? – kérdezte Hadrianus suttogva.

– Csak azt tudom, amit mindenki: Antinoosz belefulladt a Nílusba.

– Egyiptom valami varázslatot bocsátott ránk… a hőség, a duruzsoló bogarak, a végtelenül hullámzó folyam, a különös szimbólumokkal és állatfejű istenekkel teli templomok, az elképzelhetetlenül távoli múltból ott maradt, gigantikus emlékművek… Ahogy egyre feljebb és feljebb utaztunk a Níluson, valami névtelen, ősi rémület lett úrrá rajtunk.

– Ahogy korábban az eleusziszi misztériumokba, úgy az egyiptomiak titkos rítusaiba is beavatást nyertem. A papok belenéztek a jövőmbe, és valami szörnyűséget láttak. Azt mondták, hogy vége az életemnek, napokon belül meghalok, hacsak… hacsak valaki fel nem áldozza magát értem. Nem akartam hinni nekik. Amikor viszont megrajzoltam a horoszkópomat, és a számításokat hozzáigazítottam a nagyobb befolyást gyakorló déli csillagokhoz, láttam, hogy igazuk van. Nagy veszély leselkedett rám. Közel járt a halál.

Marcus nagy levegőt vett.

– Szóval Antinoosz…

– Feláldozta magát értem. Nem kértem rá. Nyugtalan voltam aznap éjjel. Hallottam, hogy kimegy a hajófülkéből. Halk csobbanás ütötte meg a fülemet, de félig aludtam, álomnak hittem…

Marcusnak eszébe jutott egy történet, amit egyszer Antinoosz mesélt neki a műhelyben az oroszlánvadászatról, amelynek során Hadrianus megmentette az életét. Ha a caesar nem öli meg, biztosan darabokra tép. A caesar megmentette az életemet. Soha nem tudom neki meghálálni.

Ezek szerint mégis sikerült meghálálnia.

– Amit Antinoosz tett, nem egy földi halandó tette volt – mondta Hadrianus. – Mindig érzékeltem benne valami isteni jelleget. Szerintem te is tudod, miről beszélek, Pinarius. De amíg itt volt, a földön, soha nem értettem meg a természete isteni oldalát. Egy várost is építtettem a tiszteletére a Nílus partján, ahol felszenteltettem egy templomot, és kijelöltem egy papot a kultusza fenntartására. Miközben visszafelé utaztam Rómába, Epheszoszban és Athénban is emeltettem egy-egy templomot Antinoosz istennek.

Marcus már hallott róla, hogy a császár megalapította egy új isten kultuszát. Egész Róma arról beszélt, mennyire letaglózta a szeretője halála. Néhányan kigúnyolták, másokat azonban szinte megbabonázott. Marcus még olyat is hallott, hogy Hadrianus tébolyát Nagy Sándor őrületéhez hasonlították, miután a szeretője, Hephaisztion meghalt, de neki nehezére esett a káprázatos, de elveszett Nagy Sándor alakját meglátni a korosodó, pocakos Hadrianusban.

– Itt, Rómában nem építünk templomot Antinoosznak – közölte a császár. – Ahogy a császár imádatát sem várjuk el senkitől Itálián belül, úgy azt sem várom el, hogy Róma népe ápolja annak az ifjúnak a kultuszát, aki az én vigaszom volt oly sok éven át. De szándékomban áll egy síremléket létrehozni neki Tibur városától keletre. Magam is oda akarok költözni, hogy elvonulhassak kissé a világtól. – Hadrianus pár percre behunyta a szemét. – Természetesen a te munkádra is igényt tartok az új építményeknél, Pinarius.

– Állok szolgálatodra, caesar. Megteszem, ami tőlem telik.

Hadrianus közelebb lépett a szobrászhoz. Mélyen a szemébe nézett.

– Igazából azt akarom kérni tőled, kedves Pügmalion, hogy készítsd el Antinoosz szobrát.

Marcus döbbenten nézett a császárra. A gyász vajon kitörölte az emlékeit?

Hadrianus halványan elmosolyodott.

– Megértem a vonakodásodat, Pinarius. Hadd magyarázzam meg! Templomokat építtettem. A templomokban szobroknak kell lenniük, ezért egyiptomi és görög művészek már alkottak képmásokat az isteni Antinooszról. Azok a szobrok azonban legjobb esetben is… hogy fogalmazzak… legfeljebb elfogadhatóak. Antinoosz éteri jellegét azonban senkinek sem sikerült megragadnia. Meggyőződésem, hogy csak te vagy képes erre… hiszen te faragtad őt ki márványból még éltében. Azt akarom, hogy alkosd meg Antinoosz szobrát. Együtt is dolgozhatunk, te és én. Összerakhatjuk az emlékeinket.

Marcust hirtelen sokféle érzés rohanta meg: kétség, félelem, harag és izgatottság is, méghozzá olyan mértékű, amilyet nagyon régóta nem tapasztalt.

Hadrianus bánatosan nézett a szobrászra.

– Gondolom… amikor utasítottalak, hogy pusztítsd el a szobrot…

– Teljesítettem a parancsot, caesar. Elégettem a vázlatokat. Széttörtem a modelleket. Letörtem a szobor karjait és lábait, összezúztam a torzóját, porrá zúztam mindkét lábfejét és kézfejét…

Hadrianus arca összerándult, majd behunyta a szemét.

– De… – Marcus egy darabig tétovázott, aztán úgy döntött, hogy bevallja az igazságot. – A fejét megtartottam.

Hadrianus szeme tágra nyílt.

– Az volt a legszebb tárgy, amit valaha készítettem, és nem is remélhetem, hogy valaha sikerül megközelítenem azt az eszményt. Nem bírtam elpusztítani.

– Hol van?

Marcus a műhely egyik zsúfolt sarkába sétált. Hadrianus követte. A szobrász eltakarította az eszközöket és a szakadt tekercseket az útjából, mire egy apró, porral lepett szekrényke tűnt fel. Vaspántja nagy részét megette a rozsda. Marcus évek óta nem nyitotta ki. Túlzottan fájdalmas lett volna ránézni a benne tárolt tárgyra.

Sikerült kinyitnia a zárat. Benyúlt a szekrénybe, majd felállt, és a magasba tartotta Antinoosz fejét. A császár szája tátva maradt. Elvette a fejet Marcustól, és szinte átölelte az ujjaival. Aztán hozzáérintette ajkait a márványhoz. A szeme könnyekkel telt meg.

*

A következő napokban és hónapokban az uralkodó minden szabad percét Marcusszal töltötte a műhelyben, először rajzok és apró agyagfigurák körében, majd életnagyságú modellek között. Együtt próbálták megalkotni Antinoosz alakját, Hadrianus nagy megelégedésére. Marcus rajzolt és formázott, Hadrianus kritizálta, körbejárta az életnagyságú modelleket, és csukott szemmel tapogatta őket, mintha kézzel fogható emlékeket akart volna felidézni. Hol azt mondta Marcusnak, hogy nagyobbítsa meg a mellkast, hol azt, hogy hosszabbítsa meg az orrot, hol pedig azt, hogy tegye hangsúlyosabbá a vádli domborulatát.

Mivel egyszer már élő modell alapján formázta meg Antinooszt, Marcus a saját emlékeiben is megbízott. Néha kétkedve fogadta Hadrianus javaslatait, de mindig teljesítette a parancsokat. A császár elégedett volt, és olykor annyira megrázta a hasonlóság, hogy el is sírta magát. Marcus szemében pedig az új szobor furcsa módon sokkal jobban hasonlított az álmában látott istenre, mint annak idején maga Antinoosz.

*

Végre elérkezett a leleplezés napja.

Hadrianusnak nem szolgálhatott a szobor semmiféle meglepetéssel, mivel az első elképzelések születésénél is ott bábáskodott, egészen az utolsó simításig. Marcus ennek ellenére ragaszkodott a hivatalos leleplezéshez, inkább a fia, mintsem az uralkodó kedvéért. Az ifjú Lucius azonban késett. Hadrianus előbb érkezett, de nem bánta, hogy várnia kell. Fel-alá járkált a műhelyben, tárgyakkal babrált, és mély lélegzeteket vett.

– A caesarnak sok minden kavaroghat a fejében a mai napon – állapította meg Marcus.

Egyre fesztelenebbül viselkedtek egymás jelenlétében. Hadrianus gyakran kiöntötte a szívét a szobrásznak.

– A zsidó felkelés – magyarázta a császár. Ez a probléma nyomasztotta napok óta. – Olyan ez, mint a hüdra; levágjuk az egyik fejét, és nő a helyébe kettő. Továbbra is tízezrek halnak meg. Amíg jelentős számú zsidó úgy gondolja, hogy az a bajkeverő Bar-Kochba az ő régen várt Messiásuk, képtelenség megoldani ezt a helyzetet. Az egyetlen módszer a lázadások végleges leverésére a teljes megsemmisítés volna, amit Traianus már kipróbált a dákokon. Ez azonban szóba sem jöhet a zsidók esetében, hiszen szétszóródva élnek a birodalomban. Hosszú távon csak úgy lehetne megoldani a kérdést, ha valahogy egy helyre terelnénk őket, akár össze akarnak olvadni, akár nem. Mindenesetre egy törvénnyel már megtiltottam nekik az előbőr megcsonkítását. Felfoghatatlan módon ragaszkodnak a körülmetéléshez, mert valamilyen vallási jelentőséget tulajdonítanak ennek a barbár eljárásnak. Újabb módja a szándékos elkülönülésnek. A saját érdekükben, illetve a véres lázadások befejeződése érdekében félre kell tenniük primitív vallásukat, és el kell fogadniuk az igazi isteneket, akárcsak a világ többi népének.

– Úgy tudom, át is nevezted a provinciát – vetette közbe Marcus.

– Igen, a régió, amelyet korábban Júdeának hívtak, mostantól Szíria Palesztina, a fővárosa pedig Jeruzsálem helyett Aelia Capitolina. Nagyon sokat számítanak az ilyen dolgok… nevek, szimbólumok és hasonlók.

– Mi a helyzet a keresztények problémájával? – kérdezte Marcus. A császár ezt a nehézséget is gyakran felemlegette.

Hadrianus gúnyosan felhorkantott.

– A keresztényekkel kapcsolatos vajúdás könnyű a zsidók által okozott felforduláshoz képest. Egyes tanácsadóim összemossák a két csoportot, ám ez a szemléletmód tudatlanságról árulkodik és idejétmúlt; sok keresztény nem zsidó, és nem is volt az soha. A zsidókhoz hasonlóan őket is a vallásuk különbözteti meg a szomszédaiktól, ám a zsidókkal ellentétben ők igen szelídek, sőt, a szelídség a tanításaik része. Amíg kevesen vannak, és lehajtott fejjel járkálnak, szerintem a Traianus által bevezetett „Ne kérdezz, ne árulkodj!” a megfelelő stratégia.

– Mit jelent ez pontosan? – kérdezte Marcus, aki soha nem értette igazán ezt a szabályt.

– Azt jelenti, hogy a római magiszterek csak akkor lépnek fel a törvény erejével a keresztények ellen, ha hivatalos panasz vagy vád érkezik. Ha nincs vád, nincs fellépés.

– Ezzel nagy hatalmat adott a szomszédaik kezébe – jegyezte meg Marcus.

– Ha a keresztények tovább ragaszkodnak perverz hitükhöz, akkor helyénvaló, hogy a rendes, törvénytisztelő többség alakítsa a sorsukat. – Hadrianus letette az agyagmodellt, amit éppen szemlélt, és felvonta az egyik szemöldökét. – Neked is volt egy keresztény rokonod, igaz?

– Nem hinném! – nevetett fel Marcus. Őszinte szívvel tagadta az állítást, hiszen soha nem meséltek neki keresztény dédnagybátyjáról.

– Ó, én egészen biztosan tudom! – ellenkezett a császár, aki minden Marcusszal kapcsolatos feljegyzést átnézett a palota levéltárában, amikor Apollodórosz sorsáról határozott. – Ami azt illeti, a nyakadban lógó talizmán is keresztnek néz ki. Mindig úgy gondoltam, hogy csakis a családod keresztény tagjától örökölhetted, és inkább érzelmi, mint vallási okokból ragaszkodsz hozzá, mivel te magad nyilvánvalóan nem vagy keresztény.

– Keresztény szimbólum? Az én fascinumom! Már hogy lenne az? – Marcus megérintette az aranyrögöt. – Ezt az örökséget az apámtól kaptam, amikor te és az isteni Traianus is jelen voltatok. A fascinum már jóval azelőtt létezett, hogy az első keresztények megjelentek volna.

– Nyugodj meg, Pügmalion! Talán tévedek az amuletteddel kapcsolatban. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy a nagyapád testvére keresztény volt. A neve most nem jut eszembe, de tudom, hogy Nero végeztette ki a nagy tűzvész után. Jókora botrányt kavarhatott annak idején. Talán ezért sem hallottál róla. A családok gyakran hallgatnak a múltbeli botrányokról, és a gyerekek tudnak meg mindent utoljára, ha egyáltalán kiderül az igazság. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Suetonius barátodat, amikor legközelebb találkoztok. A kutatásai során biztosan ráakadt arra a Pinariusra, aki keresztény volt.

– Már megbocsáss, caesar, de Suetonius nem a barátom – közölte Marcus, akit megzavartak és felzaklattak az imént hallottak.

– Nem? Hiszen Suetonius egy személyes ajánlással ellátott példányt küldött neked a császári életrajzokból, nem igaz?

Létezett olyan dolog, amiről Hadrianusnak nem volt tudomása? Vajon a császári kémekből álló hálózat tényleg mindenről értesítette?

Marcus megköszörülte a torkát.

– Igen, Suetonius küldött egy példányt… de nem én kértem, és esküszöm, hogy bele sem olvastam.

– Nem? Pedig tanácsos lenne. Nem rossz iromány. Meglehetősen trágár, de úgy sejtem, ha nem volnának benne szaftos részletek, akkor a legtöbb olvasó korán beleunna. Ó, de azt hiszem, végre megérkezett a fiad is!

Az előtérből érkező hang irányába fordultak. Elsőként Amüntasz lépett be, szégyenlős arccal. Nyilvánvalóan attól tartott, hogy Marcus őt fogja számon kérni a késés miatt. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Apollodora is beviharzott a szobába, a legkiválóbb stólájában. Soha nem bocsátotta meg Hadrianusnak az apja kivégzését, de a jelenlétében ügyelt rá, hogy ne mutassa ki a keserűségét. Harmadiknak Lucius jött be, aki meglehetősen nagyra nőtt tizenegy éves korához képest, és már majdnem olyan magas volt, mint az apja. Lucius tőle örökölte zöld szemét és szőke haját, ám a testalkata inkább a nagyapját, Apollodóroszt idézte.

Marcus örült neki, hogy nem kell többet nagyapja állítólagos keresztény bátyjával foglalkoznia, és nekifoghat a leleplezésnek. Odament a szoborhoz, és levette róla a vitorlavásznat.

Hadrianus úgy tekintett a képmásra, mintha először látná. Sokáig nézegette, majd kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Marcus ugyanazt az ámulatot látta az arcán, amit egyszer régen, a Melankomasz-szobor bemutatásakor.

– Sikerült megragadnod őt, Pinarius – suttogta Hadrianus. – Sikerült a lehetetlen! Most pedig meg fogod ismételni.

– Megismételni, caesar?

– Még több szobrot kell alkotnunk. Mindegyik legyen egy kicsit más, mindegyik örökítse meg isteni lényének egy más darabkáját, de mindnek ugyanolyan élethűnek kell lennie, mint ennek. Ezek lesznek majd a modellek, amelyek alapján mások is kifaragják őt a birodalom különböző részeiben. Készen állsz, Pinarius?

– Semmi sem okozna ennél nagyobb örömöt számomra, caesar – biccentett Marcus, és hirtelen megremegett a hangja. Ha belegondolt, hogy mostantól fogva minden idejét és képességét ilyen szobrok alkotására fogja szentelni – amelyekkel nem is annyira Hadrianus szeretőjéről, mint inkább a saját álomistenéről fog megemlékezni –, ujjongani tudott volna az örömtől.

– Örülök, hogy a fiad is itt van a mai napon – folytatta Hadrianus. – Hálám jeléül egy egészen különleges lehetőséget ajánlok fel az ifjú Luciusnak. Az utóbbi időben, miközben horoszkópokat rajzoltam, furcsa dolgot derítettem ki: a fiad ugyanazon a napon született, mint az egyik pártfogoltam, Marcus Verus. Mivel szinte percre pontosan egyidősek, javaslom, hogy mutassuk be a te Luciusodat az ifjú Verissimusnak…

– Verissimusnak, caesar?

– Néha így hívom Verust. Annyira szereti az Igazságot, hogy kénytelen voltam ezt a csúfnevet aggatni rá. Nos, ha Lucius és Verus jól megértik egymást, akár együtt is folytathatják tanulmányaikat.

Marcus a fiára nézett, akit egy kicsit letaglózott a lehetőség.

– Attól tartok, a fiamnak jelentős lemaradása van, caesar. Próbáltam jó tanítókat szerezni neki, de műveltségben aligha veheti fel a versenyt a te pártfogoltaddal.

Hadrianus elmosolyodott.

– Ne aggódj, nem várom el Luciustól, hogy a tudomány terén versenytársa legyen Verusnak. Ő valóságos csodagyerek. Néha még engem is meglep szerteágazó tudásával. De nagyon kedveli a testmozgást is. Jó hasznát venné egy társnak az ökölvívásban, a birkózásban, a labdajátékokban, a lovaglásban, a vadászatban és hasonlókban. Mit szólsz?

Marcus fejében szöget ütött, hogy atlétikai versenyekben Lucius akár még fölébe is kerekedhet Verusnak, hiszen szokatlanul nagy és erős volt a korához képest. Marcus a feleségére nézett, akinek tágra nyílt a szeme az izgalomtól. Akármennyire haragudott a császárra, felfogta, milyen hatalmas lehetőséget ajánlott fel a fiuk számára. Lucius Pinarius tizenegy évesen egy csapásra bekerül a császári udvar legbelsőbb köreibe.

*

Lucius túl fiatal volt a tógához, de kapott egyszer egy rendkívül finom és előkelő tunikát, amit Marcus megfelelő viseletnek tartott a Verusszal való találkozáshoz. Apollodora azon idegeskedett, hogy a fiú gyors növekedése miatt már rövidnek látszik a tunika hosszú ujja, de a szobrász nyugalomra intette.

– Nem foglalkoznak annyit a nép házában ilyen kérdésekkel, mint hiszed – mondta.

– A nép házában? – nevette el magát Apollodora. – Rajtad kívül ma már senki sem hívja így, uram!

– Nem?

– Biztos vagyok benne, hogy a köznép lekenyerezésének Plotina halálával vége szakadt.

– Igazad van, ideje ügyelni erre. Nos hát, Lucius, készen állsz rá, hogy belépj Hadrianus házába?

A császári palota bejáratánál egy udvaronc várta őket a megbeszélt időpontban, és bekísérte mindkettőjüket egy csobogó szökőkutakkal ékes, buja kertbe. Első ízben ebben a kertben állították fel Antinoosz szobrát. A márványfigura melletti kőpadon ült Hadrianus az ifjú Marcus Verusszal, aki neki távoli unokatestvére, Traianusnak pedig unokaöccse volt. A göndör hajú Verusnak horgas orra és kicsi szája volt. Az elképzelhető legkifinomultabb környezetben nőtt fel, nagy tudású filozófusok és tudósok között, és korát meghazudtolóan méltóságteljes tartással vegyült az emberek közé.

Hadrianus bemutatta Verust Marcusnak és a fiának. Amikor Lucius kifejezte, milyen nagy megtiszteltetés számára a találkozás, ahogy az apja javasolta, Verus megcsóválta a fejét.

– Részemről a megtiszteltetés, hogy megismerkedhetem egy velem egykorú ifjúval, akinek a nagyapja a tüanai Apollóniosz jó barátja volt. – A fiú ezután a szobrászhoz fordult. – Az apád sokat mesélt Apollónioszról?

– Az igazat megvallva, egyetlen nap sem telhetett el úgy, hogy az apám ne mesélt volna valamit Apollónioszról. Az apám Tanítónak hívta, és elkötelezett követője volt, éltében és holtában is.

Veruson őszinte lelkesedés lett úrra.

– Nekem is el kell mesélned mindent! Sőt, le is kell írni a visszaemlékezést!

– Sajnos az én kezem a vésőhöz szokott, nem az íróvesszőhöz – sóhajtott Marcus.

– Akkor diktáld le a történeteket egy rabszolgának! Mostanra szinte már mindenki halott, aki személyesen ismerte Apollónioszt…

– Elragadó, nem igaz? – vágott közbe a császár, és megborzolta a fiú haját. Verus kisgyerek módjára, duzzogva forgatta a szemét. – Azon tanakodom, hogy nem kellene-e egy szobrot faragni róla ebben a korban. Talán tudnál rá egy kis időt szakítani, Marcus, habár nem szívesen szakítom félbe a következő Antinooszon végzett munkálataidat.

– Nagy örömömre szolgálna, caesar.

Marcus ránézett az ifjúra, és rögtön maga előtt látta azt az arckifejezést, amit meg tudna örökíteni márványban – az ártatlanság, bölcsesség, kifinomultság és jámborság sajátságos egyvelegét.

– Úgy tudom, az apád nemcsak vele volt jó barátságban, hanem a néhai… – Verus elhallgatott, és kérdőn nézett Hadrianusra.

– Verissimus csak most jött rá, hogy te még nem hallhattad a hírt, amit ma reggel hozott egy császári hírvivő – magyarázta az uralkodó. – Epiktétosz meghalt.

Marcus nagy levegőt vett, és lesütötte a szemét.

– Igen, valóban ő volt az apám baráti körének utolsó élő tagja.

Verus megfogta Marcus kezét.

– Talán Epiktétosznak saját szavai vigaszt nyújthatnak nekünk. „Nem az események zaklatnak fel minket, hanem az, ahogyan szemléljük őket.” Hát nem így van, akár még a szeretteink halálakor is?

Marcus fanyarul elmosolyodott.

– Én nem értek annyira a filozófiához, mint az apám annak idején. Igazából azt sem tudom, mit jelent ez a mondat.

– Ha fájdalmat okoz nekünk egy külső történés, valójában nem az esemény zaklatja fel a lelkünket, hanem az, ahogy megítéljük a dolgot. Az ítéletet pedig akár most hatalmunkban áll eltörölni, megváltoztatni.

Verus a korához képest meglepően erős meggyőződéssel beszélt.

– Jól mondtad, Verissimus! – dicsérte Hadrianus, majd Marcus felé fordult. – A származástantudósok szerint a fiú Numa király utódja, és szerintem igazuk van.

Marcus bólintott. Fogalma sem volt, hogyan lesz képes az ő félszeg és szófukar fia lépést tartani az ifjú Verusszal.

– Jó ötletnek tartanám, ha a két fiú eltöltene velem némi időt Tiburban – vetette fel Hadrianus. – Mit szólnál egy kis lovagláshoz és vadászathoz, Lucius?

– A tüanai Apollóniosz ellenezte az állatok leölését – jegyezte meg Lucius komoran.

A császár elnevette magát.

– Kitűnő! Neked és Verissimusnak máris van egy remek témátok a vitához: élvezheti vajon a filozófia rajongója a vadászatot? Neked is velünk kellene jönnöd, Pügmalion. Antinoosz sírhelyét is kiválasztottam már, és pár más helyet is meg akartam mutatni neked… a fürdőnek, a könyvtárnak és a nagy medencének kiszemelt területet…

– Megtisztelő a meghívás, caesar.

Marcus Antinoosz szobrára emelte a tekintetét, arra az istenre, aki olyan jó szerencsével áldotta meg.

Kr. u. 136

A maius nonaeja előtti hatodik napon Marcus Pinarius a fiával, Luciusszal az ősi auguratorium oszlopsorai között összegyűlt udvari emberek tömegében ácsorgott a Palatinus-dombon. Maga a császár végezte el a jóslást az oltár előtt, és ezzel tette emlékezetessé Marcus Verus férfivá avatását. Verus a kavicsos udvar közepén állt, első férfiúi tógájában.

Akármilyen érett volt a szellemisége, szakálla még nem nőtt, és finom vonásai inkább idéztek fiút, mint férfit. Hadrianus szakállában és hajában azonban rohamosan szaporodtak az ősz tincsek, arca pedig egészségtelenül sápadtnak látszott. Marcus szemében nem egy hatvanéves férfinak látszott, hanem sokkal idősebbnek. Az a hír járta, hogy súlyos betegségben szenved. Már a saját mauzóleuma felépítését is elrendelte.

Marcus is részt vett a mauzóleum építésében. „Az összes többi császári kripta tele van már – mondta neki Hadrianus. – Emellett nem áll szándékomban Traianusszal együtt egy oszlopba zsúfolva tölteni az egész örökkévalóságot.” Egy hatalmas, kerek épületet terveztek, amely kialakításában ugyan hasonlított Augustus mauzóleumához, de sokkal nagyobb volt. A Tiberis partján készültek a falai, a Mars-mezővel átellenben. Marcus számára úgy tűnt, hogy a császár csak akkor elégedett, ha mindig zajlik valami elképesztően nagy építési vállalkozás. Most, hogy végre Venus és Roma temploma elkészült, a Pantheonra is rákerült a gigantikus kupola, és a Tiburban lévő villája is úgy festett, ahogy eltervezte, nem is maradt más hátra, mint mauzóleumot építeni.

A hatalmas építmények felavatásánál Marcus mindig azon kiválasztott építészek és művészek között volt, akikről Hadrianus a leghevesebb elismeréssel beszélt. A korábbi dicséretek közül azonban egyik sem érhetett fel azzal a megtiszteltetéssel, ami ezen a napon érte a Pinariusokat. Alighogy a császár befejezte a Marcus Verusnak végzett jóslást, Lucius Pinarius nevét szólította, és megkérte, hogy lépjen előre.

Lucius riadtan nézett le az apjára – tizenöt évesen már valamivel magasabbra nőtt Marcusnál. Atletikus termetét és szemérmességét tekintve ideális társa volt Verusnak; különbözőségeikkel is csak kiegészítették egymást. Ezúttal azonban nem engedhette meg a fiának, hogy féljen. Igyekezett a pillantásával szigorúságot és támogatást sugallni Lucius felé, majd meglökte egy kicsit, hogy elinduljon végre.

Lucius kilépett a sokaságból. Eleinte tétovázott egy kicsit, aztán határozottabban folytatta útját. Verus sem állt egy helyben, hanem előrelépett, és üdvözölte barátját. Hadrianus sem tiltakozott az illemszabályok áthágása ellen; nagyon megkedvelte Luciust az elmúlt hónapokban, és ezért döntött úgy, hogy egyszerre avatja férfivá mindkét ifjút.

Marcusnak el kellett ismernie, hogy akármilyen szokatlannak látta eleinte, Lucius ragyogóan festett férfiúi tógájában. Az ő szemében a fiú megcáfolta azt a népszerű hitvallást, hogy az emberiség hanyatlóban van, és minden generációval egyre csökken szellemi fényessége, illetve testi ereje. Marcus úgy látta, hogy a fia mindkét vérvonalról a legjobb tulajdonságokat örökölte, és semmi sem akadályozza meg abban, hogy az összes lehetséges tekintetben az ősei fölé emelkedjék. Aztán eszébe jutott, hogy a büszkesége talán eltorzítja az ítélőképességét. Lucius ott állt Róma legfontosabb emberei előtt, a császár személyesen olvasta meg neki a jósjeleket, és kedvezőnek kiáltotta ki őket. Ezután bejelentette, hogy Lucius Pinarius, Marcus Pinarius fia, magára vehet minden előjogot és kötelességet, amely a világ legnagyobb városában a férfi polgárok sajátja.

A fiatal férfiak felavatására és köszöntésére összegyűlt tömegben volt az az ember is, akit Hadrianus nemrégiben fiává fogadott és örökösének nevezett meg. Lucius Ceionius a harmincas évei közepén járt, és noha már túl idős volt ahhoz, hogy testi vonzalmat ébresszen a császárban, el kellett ismerni, hogy rendkívül megnyerő jelenség, szoborszerű alkattal. Ahogy egyszer Hadrianus Marcus Pinariusnak megjegyezte: „Az egész birodalomban nincs szebb férfi Lucius Ceioniusnál.”

– De biztosan nem ezért jelölted ki örökösödnek – válaszolt Marcus tréfálkozva.

– Ne legyél ebben annyira biztos! – emelte fel az ujját Hadrianus. – Ha a szépség az isteni kegyelem jele, akkor Ceionius bővében van az áldásnak. Néha, amikor ránézek, úgy érzem, nem is egy fiút, hanem egy istent fogadtam örökbe.

Marcus azonban úgy vette észre, hogy Ceionius ezen a napon nem festett valami jól. Ugyanolyan sápadt volt, mint a császár, és miközben a szobrász figyelte, olyan erős köhögés lett úrrá rajta, hogy el kellett hagynia az udvart. Hadrianus aggódva nézett utána. Valaki odahajolt Marcushoz, és belesuttogott a fülébe.

„Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,

s nem hagy időt neki.”^[4]

– Favonius! – kiáltott fel Marcus. – Csak te lehetsz az, aki ilyen ómenné ferdíted Vergilius sorait!

– Vergilius? Sejtésem sem volt – felelte a scurra. – Én a császárt idéztem. Hallottam, hogy pár órával ezelőtt ezt szavalta. Amikor Ceionius megérkezett.

– Súlyos a betegsége?

– A caesar a jelek szerint úgy véli. Hallottam, hogy készített egy horoszkópot Ceioniusnak, és ijesztő jeleket látott benne. Szegény Hadrianus! Most, hogy olyan gondosan megtervezte a jövőt, a birodalom kordonnal körbezárva, a nagy templomai készen, a mauzóleuma építés alatt, és a következő császár is kiválasztva… bumm! A sors váratlan fordulatot hoz. Amúgy gratulálok a fiad férfivá avatásához, méghozzá ilyen előkelő társaságban! Úgy látszik, a Pinariusokra fényes jövő vár!

– Köszönöm – válaszolt Marcus, és bár bosszantotta a férfi nyeglesége, sikerült kierőltetnie magából egy hálás biccentést.

– Majdnem olyan fényes, mint az a furcsa csecsebecse a nyakadban. Hogy csillog az arany a napfényben!

Marcus felnyúlt, és megérintette a fascinumot, amit ezen a napon a tógáján kívül hordott, hogy mindenki láthassa, hiszen ez alkalommal vette fel utoljára.

– Most bocsáss meg, kérlek! – szólalt meg. – Oda kell mennem a fiamhoz.

Hadrianus éppen akkor vezette a két ifjút az auguratorium mögötti magánszobába. Marcus azt kérte, hogy a soron következő ceremóniának rajta, a fián, a császáron és Veruson kívül ne legyen más szemtanúja.

Nem volt sok bútor a kicsi, csendes szobában. Az egyik falon Antinoosz mellszobra díszlett egy fülkében. Szintén Marcus kérte, hogy az isteni ifjún kívül semmilyen más kép vagy szobor ne legyen a helyiségben.

Miközben a császár és Verus félrehúzódtak, Marcus odament a fiához. A nyilvános ünnepség végeztével Lucius is láthatóan megkönnyebbült. El is mosolyodott, amikor Marcus a feje fölé emelte a láncot, és a magasba tartotta a fascinumot.

– Fiam, sokszor láttad már ezt az amulettet az én nyakamban lógni. Előttem az apám viselte, azelőtt pedig az ő apja. A fascinum számtalan nemzedék óta a családunkhoz tartozik, eredete a város alapítása előtti időkbe nyúlik vissza. Megóvott és vezérelt bennünket, valamint erőt adott nekünk a vészterhes időkben. Most, hogy felnőtt férfi lettél, előtted is ott áll egy bizonytalanságokkal teli életút. A mai napon át kívánom neked adni a fascinumot, hogy soha ne kelljen egyedül szembenézned az említett bizonytalanságokkal. Vezessen téged is, ahogy engem vezetett! Ahogy pedig én is egy császár jelenlétében kaptam meg, az isteni Traianus színe előtt, úgy én is a caesar előtt adom át neked.

Marcus ráakasztotta a láncot a fia nyakára. Furcsa volt az aranytalizmán csillogását látni egy másik mellkason, és a szobrász egy pillanatra úgy érezte, meg is bánta. Az apja is ennyire sajnálta, amikor át kellett adnia az örökséget? Ha így is volt, soha nem mondta, és úgy döntött, ő sem fogja bevallani a fiának.

*

A két ifjút körülbelül egy órára kettesben hagyták, mielőtt a fogadás megkezdődött volna.

– Nem tudom, te hogy vagy vele – szólalt meg Verus –, de én inkább leveszem ezt a tógát, és átöltözöm valami kényelmesebbe.

– A fogadásra ismét fel kell venned – emlékeztette Lucius. – Amúgy meg nem nagyon van más, amit felvehetnék.

– Odaadom az egyik tunikámat, habár rád biztosan rövid lesz. Különben meg mindegy, most már felnőtt férfiak vagyunk, akár mutogathatjuk is a lábunkat. Menjünk a szobámba!

Amikor beléptek a Verus számára fenntartott lakosztályba, elsőként Minerva szobra fogadta őket. Befordultak egy sarkon, mire Szókratész magas talapzatra helyezett mellszobrával találkoztak. A mennyezeten és a falakon nem tűntek fel háborús képek, csábításról szóló jelenetek, táncoló lányok vagy harcoló gladiátorok; mivel egyáltalán nem voltak festmények ezen a területen. Békés égszínkékre festették a falakat, amellyel Verus szerint az elmélyülést és a filozofikus hangulatot szándékozták elősegíteni.

Miközben levették a tógájukat, és átöltöztek a tunikába, Verus figyelmét a barátja nyakában lógó fascinum vonta magára. Megkérte, hogy hadd érintse meg.

– Tényleg olyan régi, ahogy az apád mondta?

– Az isteni Claudius így gondolta.

Verus komoran bólintott.

– Az isteni Claudiusnál kevés ember tudott többet a távoli múltról. Lenyűgöző, hogy ez a tárgy már Numa király idejében is létezett, vagy talán még annál is régebben, amikor Hercules és a többi félisten itt járkált az emberek között! Csodálatos érzés lehet, hogy ez az amulett összeköt téged az őseiddel. Lehet, hogy az egyikük akkor viselte, amikor Hannibal és elefántjai átkeltek az Alpokon, egy másik pedig talán éppen akkor, amikor az isteni Juliust ledöfték az orgyilkosok. Hol fogod tartani, amikor nem viseled?

– Biztosan láttad azt a szentélyt a házunk előterében. Az őseink viaszszobrait őrző fülkék között egy olyan fülke is akad, amiben egy kis capsát tartunk. Abban vannak a levelek, amiket a nagyapám tüanai Apollóniosztól kapott, illetve a bilincs, amit Apollóniosz levetett magáról. Az apám Antinoosz egyik kis mellszobrát is odarakta. Ott tartjuk a talizmánt is.

Verus bólintott. Korábban egyszer engedélyt kért rá – és meg is kapta –, hogy elolvassa Apollóniosz leveleit, de eléggé kiábrándult. Lehet, hogy a bölcs egykor nagy tanítómester volt, de az íráshoz nemigen konyított. Rövid üzenetekben buzdította barátját, lelkesen, de filozófiai tartalom nélkül, és gyakran vétett nyelvtani hibákat. A bilincs még kevésbé nyűgözte le Verust. Rozsdás vasdarabnak látszott, és az ifjú titokban még a valódiságában is kételkedett. Ami Antinooszt illette, Verus nem osztozott Hadrianusszal a szép ifjak iránti rajongásban, és bár soha nem vallotta volna be nyíltan, nem lelkesedett az isteni ifjú kultuszáért sem.

A fascinumra azonban egészen más szemmel tekintett. Valódi csodának tartotta a létezését. Úgy vélte, a múlt számtalan rejtélyét őrzi, és már csak azért is izgalmas, mert az idő foga ugyan lekoptatta róla a részleteket, aranyfényét egyáltalán nem homályosította el.

Lucius megmutatta neki a talizmánt. Verusban felötlött, hogy valami hasonlóan bámulatos tárgyat kellene mutatnia a barátjának cserébe.

– Kövess! – kérte.

A császári palotának egy olyan részébe mentek, ahova Lucius soha korábban nem tette be a lábát. Hamar rájött, hogy tiltott területen járnak. Verus suttogva szólt rá, hogy maradjon csendben, és ha valaki elhaladt mellettük, mindig félrehúzta valami rejtekhelyre.

Egy zárt ajtóhoz érkeztek. Lucius ámulatára Verus egy apró fémeszközt vett elő, és azzal kezdte piszkálni a lakatot.

Egy hosszú folyosóra nyílt az ajtó, ami újabb ajtóban végződött. Verus ezt is ugyanolyan könnyedén kinyitotta.

Miután bejutottak, Verus halkan becsukta a bejáratot. Egy boltozatos, pinceszerű helyiségben álltak. A falakba magasan vágott, keskeny rések legyengítve engedték be az erőteljes napfényt. Mielőtt a szeme hozzászokott volna a helyiséget beburkoló homályhoz, Lucius már látta, hogy kisebb, fából készült szekrények sorakoznak benne, a tetejükön tárgyakkal, amelyek élénk, színes fényekkel sziporkáztak.

– Ez a drágakőterem – suttogta Verus.

Hatalmas ékkőgyűjtemény vette körül őket. A nagy részét a szekrényekben tárolták, de a látványosabb darabokat a szekrények tetejére vagy emelvényekre helyezték, esetleg felakasztották a falra. Csak Hadrianus, Sabina és néhány udvaronc gyönyörködhetett a kincsekben. Egyik-másikban valami faragványt is fel lehetett fedezni. Némelyiket sokoldalúra csiszolták, majd arany és ezüst nyakláncokba vagy karperecekbe erősítették. Másokat meghagytak természetes állapotukban. Volt ott rubint, zafír, smaragd, lapis lazuli, ametiszt, jáspis, karneol, achát, tigrisszem és borostyán is.

– Ezt nem mind Hadrianus szerezte az utazásai során, ugye? – suttogta Lucius.

– Ó, dehogy! Ezt császárok nemzedékei gyűjtötték össze. Nero olyan szorult helyzetbe került annak idején, hogy eladta a legtöbb drágakövet, amit örökölt, de Vespasianusnak és az utódjainak sikerült visszaszerezniük a nagy részüket. Látod azt a karneol nyakláncot? Azt Kleopátra királynő viselte a halála napján. Augustus nagyon haragudott az öngyilkossága miatt, és a saját kezével emelte le a nyakáról, mint egy trófeát.

– Nem tudtam, hogy létezik egy ilyen gyűjtemény – vallotta be Lucius.

Ámulatba ejtették a kincsek. A császár hatalmas tiburi villáját már látta. Ott állt az apja mellett, amikor felavatták Venus és Roma templomát meg a Pantheont, a valaha látott legnagyobb és legpompásabb épületeket. Mindig is tudta, hogy Hadrianus leírhatatlanul gazdag, de most, hogy végignézett a csillogó ékköveken, rájött, hogy a császár vagyona minden emberi számítást felülmúl.

– Nagyon kevesen láthatták ezt a szobát – mondta Verus. – Ezt pedig még kevesebben.

Kinyitott egy szekrényt, és előszedett egy követ. Két ujja közé fogta, és a legközelebbi napsugárnyalábba emelte.

Lucius számára úgy tűnt, mintha az álmaiból került volna oda a kő. Dió nagyságú, nyolclapú ékkő volt. Átengedte, mégis valahogy megragadta a fényt, és szédítő színkavalkádban bocsátotta ki magából. Lucius soha nem látott hozzá foghatót.

– Gyémántnak hívják – világosította fel Verus. – Ez a valaha talált legnagyobb és legtökéletesebb példány. Nemcsak szép, de elpusztíthatatlan is. Tűz nem rongálhatja meg, penge nem fog rajta.

– Honnan származik?

– Tudomásunk szerint Domitianus szerezte. Ő viszont annyira szeretett titkolózni, hogy senkinek sem árulta el a kő történetét. Sejtjük, hogy csakis Indiából érkezhetett, hiszen az a valódi gyémántok hazája. Nerva a pártfogása jeléül ajándékozta Traianusnak. Traianus jutalomként adta Hadrianusnak, Minerva Első Légiójának vezetéséért. Ez a gyűjtemény legritkább darabja, vagyis az egész világon egyedülálló.

– Káprázatos! – ismerte el Lucius.

– Engem nem érdekelnek a drágakövek – folytatta Verus. – Ahogy más vagyontárgyak sem. Az anyagi javaknak nincs lényegi értékük, csak annyi, amennyit az emberek tulajdonítanak nekik. Mégis, ha ránézek egy ilyen gyönyörű és tökéletes tárgyra, azt kell hinnem, hogy pontosan annak az erőnek a megtestesülése, amit Apollóniosz egyedülvaló istenségnek hívott.

– Órákig tudnám bámulni – vallotta be Lucius. – Köszönöm, hogy megmutattad.

Verus elmosolyodott.

– Mégis úgy hiszem, hogy nem ez a gyémánt a legértékesebb dolog ebben a teremben, hanem a nyakadban lógó talizmán.

– Tényleg úgy gondolod?

Lucius lenézett a fascinumra, amely egy törékeny, durván megmunkált kődarabnak látszott a gyémánt törhetetlen tökéletességéhez képest. Azt is hihette volna, hogy Verus tréfál, de tudta, hogy a barátja nem szokott ilyesmivel viccelődni.

– Igen, tényleg így hiszem. Nemcsak a barátodként, Marcus Verusként mondom ezt, hanem Verissimusként is, aki az Igazságot szereti mindenekfelett.

Kr. u. 138

Szokatlanul meleg volt junius hónapja, és a julius még forróbbnak ígérkezett. Marcus Pinarius a tógájában, izzadó homlokát törölgetve igyekezett felfelé, a császári palotába, hogy eleget tegyen az uralkodó hívásának.

Azt mondogatta magában, hogy a hőség miatt izzad; egy hozzá hasonló, ötvenes éveiben járó férfinak gyaloghintóval kellene közlekednie egy ilyen napon, nem a saját lábán. Valójában azonban az idegességtől szenvedett. Hónapok óta nem látta a császárt, és újabban senki sem örülhetett annak, ha a palotába hívták, inkább aggodalomra volt oka. Hadrianus már a hatvankettőt is betöltötte. Sebesen romlott az egészsége, és a betegsége előhozta a jelleme veszélyes, sőt gyilkos vonásait. Félresöpörte a húsz évvel ezelőtt tett esküjét, hogy nem öl meg szenátorokat. Baljós, félelemmel teli hangulat lett úrrá mindenkin, akinek személyes ügyei voltak az uralkodóval.

Marcust nem egy fogadóterembe vezették, hanem a császár magánlakosztályába. Az udvaronc egy olyan szobában hagyta, amelynek balkonja egy kertre nézett. A kintről beáradó erős napfény először elvakította a szobrászt, így csak apránként tudta megszemlélni az előkelő bútorzatot, az elegáns szobrokat és a falakat díszítő festményeket. Arra is csak késve jött rá, hogy nincs egyedül. Pusztán a körvonalait vette észre a heverőn ülő alaknak, aki a hátát fordította a napfény felé. Marcus egy pillanatig azt hitte, a császár az – haja és szakálla teljesen olyan volt, mint az uralkodóé –, de a testtartása sokkal fiatalabb korról árulkodott. Marcusnak elakadt a lélegzete, mert felmerült benne, hogy esetleg Ceionius ül vele szemben, aki januarius kalendaeján halt meg. Azt pletykálták, hogy a lemurja még mindig a palotában kering, annyira megindította Hadrianus gyásza.

Az a férfi azonban idősebb volt, mint Ceionius a halálakor, bár Hadrianusnál kétségtelenül fiatalabb – talán a negyvenes éveit taposta. Láthatóan kiváló egészségnek örvendett, csak az arcán uralkodott feszült kifejezés.

– Te csak Marcus Pinarius lehetsz – szólalt meg halkan. – Az én nevem Titus Aurelius Antoninus. Szerintem még nem találkoztunk, de úgy hiszem, az unokafivéremet, Marcus Verust ismered. Vagyis inkább a fiamat, mert mostantól alighanem így kell rá utalnom.

Szóval ez volt az a férfi, akit a Ceionius halála miatt gyötrődő és a saját halála előszelét érző Hadrianus utódjának kiáltott ki. A császár eltökélte, hogy halála után is irányítása alatt fogja tartani a leszármazási sort, ezért rákényszerítette Antoninust, hogy fogadja örökbe a néhai Ceionius fiát, illetve az ifjú Marcus Verust. Verus fel is vette újdonsült apja nevét, így most már Marcus Aureliusnak hívták, és a harmadik helyet töltötte be az utódlási sorban.

Hadrianus nem csak a kierőltetett örökbefogadásokkal próbálta ellenőrzése alatt tartani a jövőt. Úgy távolította el és állította újra helyükre az embereket maga körül, mint korongokat egy táblás játékban. Mélységesen lesújtott, ágyhoz kötött állapotában szinte rögeszméjévé vált az örökösödési sorrend megóvása, így attól sem riadt vissza, hogy kivégezzen vagy öngyilkosságra kényszerítsen általa túlzottan nagyravágyónak tartott embereket. A legutóbbi és legbotrányosabb ilyen haláleset a kilencvenéves sógorának, Servianusnak a kierőltetett öngyilkossága volt, akit a császár azzal gyanúsított, hogy a saját unokáját akarja a trónra juttatni. Sabina császárné halála is nagy felhördülést okozott; néhány rokona azt terjesztette, hogy Hadrianus mérge végzett vele.

– Úgy hallottam, a caesar hívatott – szólalt meg Marcus.

Antoninus bólintott.

– Ez volt az első kívánsága, miután ma reggel felébredt.

– Remélem, jobb egészségben találom, mint amikor legutóbb láttam.

– Gondolom, így akarsz tapintatos módon az egészsége iránt érdeklődni. Hát nemsokára a saját szemeddel is láthatod. Próbáld meg leplezni a megrökönyödésedet. Az egész teste feldagadt a folyadéktól. Az arca szinte a felismerhetetlenségig felpuffadt. Azt mondják, Traianusszal is ez történt a halála előtt.

– Megkérdezhetem, milyen elmeállapotban van a caesar?

Antoninus majdnem átszúrta a tekintetével.

– Te nagyon régóta ismered, ezért nem szépíthetem az igazságot. Az utóbbi napokban többször is megpróbálta kioltani a saját életét. Először megparancsolta egy rabszolgának, hogy szúrja le. Amikor a rabszolga visszautasította, ő fordította a kést maga ellen, de túl gyengének bizonyult. Aztán mérget kért egy gyógyítótól. „A caesar azt akarja, hogy én legyek a gyilkosa!” – sopánkodott szerencsétlen ember, Hadrianus viszont Szophoklészt idézte neki: „Gyógyító megváltóm legyél, s a fájdalom egyetlen gondos orvosa.”^[5] Hercules szavai ezek a Trakhiszi nőkből, a haldoklása alatt mondja, amikor a fiának könyörög, hogy gyújtsa fel. Az orvos persze nem adott neki mérget, ezért a caesar elrendelte, hogy végezzék ki, mindenki mással együtt, aki megakadályozta öngyilkossági kísérleteit.

Marcus letörölte a friss izzadságot a homlokáról.

– Kivégezték az orvost?

– Ugyan már! Egyszerűen elvittem őket a caesar szobájából, és másokat állítottam a helyükre. Szigorú parancsot kaptak, hogy őrizzék a caesart, és akadályozzanak meg minden további öngyilkossági kísérletet. Közben, mivel az orvosainak nem sikerült meggyógyítaniuk, a caesar csodatévőkhöz és mágusokhoz fordult segítségért. A többségük sarlatán volt, ez kétségtelen, de azt sem tagadhatjuk, hogy az uralkodó mostanra jobban lett. Fejébe vette, hogy már az utazáshoz is elég erős. Holnap el akar indulni Baiae-be. Állítja, hogy a tengeri levegő helyrehozza az egészségét. Mielőtt azonban elmegy, mindenképpen találkozni akart veled.

Antoninus odavezette a hálószoba ajtajához. Kinyitotta, de egy helyben maradt. Intett a szobrásznak, hogy lépjen be egyedül.

A helyiségben behúzták a függönyöket, hogy kizárják az erős napfényt. Csak mécsesek világították meg a császár groteszk módon feldagadt testét az ágyon. Az ágy lábánál Antinoosz szobra állt egy talapzaton. Nem volt pontosan életnagyságú, de élethűen tekintett le az uralkodóra.

Antoninusnak igaza volt: az ödéma szinte felismerhetetlenné tette Hadrianust. Nemcsak az orcája és az álla, de a homloka is jócskán felduzzadt, miközben a szeme és a szája aprónak és vértelennek tűnt. Amikor azonban megszólalt, a jól ismert hang ütötte meg Marcus fülét, leszámítva azt, hogy visszatért a régen levedlett hispán kiejtése.

– Pügmalion! Te vagy az?

– Igen. A caesar látni kívánt?

– Igen. Gyere közelebb! Jól nézel ki, Pinarius. Nem, nem kell viszonoznod a bókot. Elborzadok, ha eszembe jut, hogy nézhetek ki. Talán észrevetted, hogy Antoninus minden tükröt eltávolított ebből a szobából.

A császár gyenge nevetést erőltetett magára.

Marcus meglepődött azon, hogy ilyen jó hangulatban találja az uralkodót. Ez tényleg ugyanaz az ember volt, aki jobbra-balra dobálta a halálos ítéleteket?

– Azért hívattalak, Pinarius, mert meg akartam köszönni, amit az évek során tettél nekem, főként az Antinoosz kultuszáért tett fáradozásaidat. Nem volt még egy hozzád fogható, odaadó követője az isteni ifjúnak. Az általad készített képmások mindnyájunkat túlélnek majd. Mi csak a testet ismerjük ebben az életben, ám a test megöregszik és elrothad. Én már csak tudom, sajnos! Egyedül a tökéletesség lehet halhatatlan, és minket megáldottak azzal az istenek, hogy tanúi lehettünk a tökéletességnek, sőt meg is érinthettük. Te és én.

A beszéd kifárasztotta a császárt. Csak némi szünet után bírta folytatni.

– Nézd meg azt a tárgyat az asztalon, az ablaknál! Nyisd szét a függönyt, ha túl sötét van.

Marcus az új mauzóleum modelljét vette észre az asztalon. Amikor széttárta a függönyt, azt is láthatta, hogy az ablak pont arra a Tiberis túloldalán álló épületre néz, ami kicsiben is jelen volt a szobában. Jól haladt az építkezés, ám a császár senkinek sem árulta el, milyen díszítőelemet tervez a hatalmas, kerek mauzóleum tetejére – mostanáig. Marcus egy szobrot látott a modell csúcsán, amely Hadrianust örökítette meg egy négylovas szekéren. A szobrásznak leesett az álla. A modell arányaiból kiindulva ez a quadriga lesz a valaha alkotott legnagyobb szobor. Lehet, hogy magasságban nem veszi fel a versenyt Sol kolosszusával, de a tömege legalább annyinak ígérkezik.

– Mi a véleményed, Pügmalion?

– Megkérdezhetem, ki alkotta ezt a modellt, caesar?

– Jómagam, ezekkel a feldagadt ujjakkal. Tudom, hogy durván faragtam ki, de soha nem állítottam magamról, hogy szobrász vagyok. A részleteket egy igazi művészre akarom bízni… rád, Pinarius. Nos? Mit szólsz hozzá?

– Megfelelően számítottad ki a szobor és a mauzóleum arányát, caesar?

– Nagyjából.

Marcus összevonta a szemöldökét.

– A mauzóleum négyzetes alépítménye majdnem húsz láb magas. A szobor kis híján ekkora. Tisztában vagy azzal, caesar, hogy mekkora lesz a szerkezet végleges magassága?

– Hogyne.

– De hogy lehet megépíteni egy ilyen irdatlan emlékművet? Hogy szállítanánk, és hogy helyeznénk a mauzóleum tetejére? Az a hihetetlen mennyiségű bronz, ami ehhez kell…

– A jelentéktelen részleteket rád hagyom, Pügmalion! – csattant fel Hadrianus. Sötétvörös lett az arca, és a szeme két baljós fényponttá változott. Marcus egy pillanatig azt hitte, fel fog robbanni a feje, mint a két ujj közé szorított szőlőszem.

Aztán a császár váratlanul elnevette magát.

– Hallgasd csak, amit mondok! Észleled a kiejtésemet? Durvább, mint Traianusé! Ha belegondolok, mennyi időt töltöttem el az ékesszólás tanítómestereivel, Cicerót olvasgatva, hangosan, amíg be nem rekedtem… Numa golyóira, kamaszkorom óta nem volt ennyi hispán íz a beszédemben! Pedig milyen régen volt az!…

Az uralkodó behunyta a szemét, és a messzi múltba nézett.

Marcus sokáig nézett a császárra. Mit gondolt volna a tüanai Apollóniosz Hadrianusról? Kétségtelenül sokkal jobb volt Domitianusnál, és jártasabb volt a filozófiában Traianusnál, de ha a filozófia megbékíthette az embert az élettel, és felkészíthette a halálra, akkor Hadrianus esetében minden filozófialecke hasztalannak bizonyult. Ahogy a halál közeledett, még sokkal jobban ragaszkodott az anyagi világhoz, mint korábban, sokkal nagyobb emlékművet akart, mint mások, és azt is el akarta dönteni, hogy ki uralkodjon utána, egészen a második generációig. Valóságos rögeszméje lett az élet; a halált képtelen volt elfogadni – a sajátját sem, és imádott Antinoosza végzetét sem, akit úgy akart életben tartani, hogy az egész birodalmat elárasztotta a képmásával.

Lehet, hogy egyetlen császár sem válhatott filozófussá, mivel az anyagi világgal és a benne élő halandókkal kellett foglalkoznia, ám Hadrianus a többi uralkodónál is mélyebben belesüppedt a fizikai létbe. Lehet, hogy végső soron, összes hibája ellenére jó császár volt, és a világ soha nem fog hozzá mérhetőt látni. Antoninus talán jobb lesz? Vagy az ifjú Marcus Aurelius, ha valaha trónra kerül?

Marcus ösztönösen meg akarta érinteni a fascinumot, de az nem lógott a nyakában. Most már Luciusé volt az ereklye. Marcus ezért inkább hangosan suttogva imádkozni kezdett a rá vigyázó isteni ifjúhoz: „Szerencsés ember vagyok, hogy ebben a korban élhettem, egy ilyen császár uralma alatt.”

– Tessék? – motyogta Hadrianus. Kinyitotta a szemét. – Még itt vagy, Pügmalion?

– Igen, caesar.

– Majdnem elfelejtettem. Szenátorrá tettelek.

– Engem, caesar?

– Mi kifogásod ellene?

– Sok szenátor szerint egy szobrásznak semmi keresnivalója közöttük.

– Kit érdekel, mit mondanak azok a haszontalan alakok? Én azt mondom, hogy szenátor vagy, ezért az is vagy. Éppen olyan jól szolgáltál, mint bármelyik hadvezér vagy magiszter… ha nem jobban. Azt se feledd, hogy a nagyapádat az isteni Claudius választotta be a szenátusba, és az ő apja is szenátor volt, sőt az ükapád Julius Caesar három örökösének egyike volt. Szóval mostantól te Pinarius szenátor vagy… kivéve, ha merő szeszélyből Pügmalion szenátornak foglak nevezni.

Marcus elmosolyodott.

– Köszönöm, caesar.

– Antinoosz papjai közé is beválasztottalak.

– Hogy én mint pap?

– A vallási szolgálat a véredben van, hiszen az őseid között több jós is volt. Lényegében már eddig is Antinoosz papja voltál, így hát miért ne élvezhetnéd a címet, valamint a fizetséget is a kötelezettségek mellett?

– Miféle kötelezettségek?

– Még több szobrot fogsz készíteni Antinooszról, és népszerűsíted a kultuszát.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, caesar.

Hadrianus behunyta a szemét. Lelassult a légzése. Marcus azt hitte, elaludt, de aztán nagyon halkan beszélni kezdett. Egy verset szavalt. Talán ő maga költötte, hiszen Marcus még soha nem hallotta korábban.

Hívságos, kósza lelkecske,

testemnek vendége és társa,

hová illansz most innen el,

sápadt, komor, borús országba?

Játékos kedved elhagy immár!^[6]

Hadrianus sóhajtott, majd elaludt. Marcus halkan elhagyta a szobát.

*

Másnap a császár a kíséretével együtt elindult Baiae-be. Tíz nappal később érkezett a hír Rómába, hogy Hadrianus bevégezte.

Antoninus, aki a caesar távollétében irányította az államot, azonnal Baiae-be indult, hogy gondoskodjon a holttestről, és felszállítsa Rómába. Az ifjú Marcus Aurelius kapta a feladatot, hogy felügyelje a temetési előkészületeket, köztük az elhunyt tiszteletére rendezendő gladiátorjátékokat is.

Amikor visszatért a fővárosba, a szenátus egyhangú szavazással császárrá választotta Antoninust. „Legyen szerencsésebb Augustusnál! – kiáltották. – Legyen jobb Traianusnál!”

Hadrianus utolsó hónapjai keserű szájízt hagytak sok szenátorban. Mozgalom indult néhány utolsó törvényének eltörlésére, például az ellen, amely lehetővé tette a kegyencek beválasztását a szenátusba és egyéb magas pozíciókba. Antoninus azonban kijelentette, hogy a törvények megsemmisítése tiszteletlenség az örökbe fogadó apjával szemben, ezért nem engedélyezte. Ragaszkodott hozzá, hogy a szenátus istenné kiáltsa ki Hadrianust, a széles körű tiltakozás ellenére is. Így Marcus Pinarius megtarthatta szenátori rangját, és Antinoosz papja maradt, míg a megboldogult császárból isteni Hadrianus lett.

Kr. u. 141

Végre elkészült Hadrianus mauzóleumának építése és díszítése. A felavatás napján hivatalosan is elhelyezték benne az elhunyt uralkodó maradványait.

Hogy a síremlék könnyebben megközelíthető legyen, egy új hidat emeltek a Tiberis fölé. A hídról káprázatos kilátás nyílt a hatalmas építményre, ezért Antoninus császár és a méltóságok körei ott gyűltek össze a ceremóniához. Hadrianusszal együtt Sabinát és Hadrianus egykori örökösét, Ceioniust is az új, látványos kriptába temették el.

A szenátori tógába öltözött Marcus Pinarius számára ez az esemény egy hosszú pályafutás csúcspontját jelentette, egyszersmind ritka lehetőséget biztosított neki arra, hogy egyszerűen csak megálljon, és utolérje magát. Marcusnak soha életében nem volt még ennyi dolga, még a dák hadjárat kaotikus korszakában sem, amikor Apollodórosz segédjeként munkálkodott. Rendszeresen részt vett a római szenátus ülésein. Gyakran leutazott a tiburi villába, hogy felügyelje Antinoosz kultuszát, és új képmásokat alkotott az isteni ifjúról, akárhányszor csak megérintette az ihlet. A legtöbb erőt és figyelmet azonban a Hadrianus mauzóleumának tetejére kerülő hatalmas szerkezetnek szentelte. Kétségtelenül az Antinooszról készült szobrok voltak a pályafutása legszebb darabjai, de Hadrianus quadrigás szobra volt a legnagyobb.

Az egyik kihívás abban rejlett, hogy ilyen irdatlan arányokkal rendelkező szobrot kellett megalkotni, a másik pedig abban, hogy illő pompával kellett tisztelegni a néhai uralkodó előtt. Miközben az új hídon állt, és fél füllel a végeérhetetlen beszédeket és imádságokat hallgatta, Marcus felnézett a gigantikus szoborcsoportra, és leírhatatlan elégedettséget érzett. Apollodórosz biztosan túl nagynak ítélte volna az alkotást, mondván, hogy merő talapzattá alacsonyítja az alatta lévő épületet, amitől az egész szerkezet hangsúlya a csúcsára helyeződik. Marcus azonban ellenállt a kísértésnek, hogy átrajzolja Hadrianus terveit, és hű maradt a császár kívánságaihoz, legfeljebb apró trükkökkel alakított a látószögön, hogy a talajról hízelgőbb képet mutasson. Az utóbbi napokban Marcus bejárta mind a hét dombot, valamint a városból sugárszerűen kiinduló utakat, és ellenőrizte, hogy a különféle helyekről és távolságokból milyen látványt nyújt a szobor. Ami kimagasló méreteit illette, Hadrianus quadrigája a capitolinusi Jupiter templomával, Sol kolosszusával és a Flavius-amfiteátrummal vetélkedett. Marcusnak ráadásul sikerült egy olyan kilátóhelyet találnia a várostól északra, ahonnan semmi más nem látszott Rómából, csak a négylovas szekér. Szinte földöntúli látványt nyújtott a titánszerű figura a gigantikus szekéren, egy teljesen elhagyatott tájkép közepén. Művészként Marcus nem is tapasztalhatott volna meg nagyobb elégedettséget, még akkor sem, amikor az isteni ifjú képmásait nézegette.

Apollodora is ott állt Marcus mellett. A vonásai ugyan már egy idősödő keleti szépséget idéztek, ám kifürkészhetetlen arckifejezése az igazi római matrónáké volt. Marcus nem tudta eldönteni, mit érez. Az asszony régóta nem siránkozott és bosszankodott az apja halála miatt.

A másik oldalán Lucius állt, aki immár egy fejjel magasabb volt az apjánál. Lucius nyakában lógott a fascinum, habár a tógája redői elrejtették. A szobrász látta, hogy a fia és az ifjú Verus – vagy Aurelius, ahogy mostanában hívták – egymásra néznek.

Maga a császár is új becenevet szerzett magának. Most már Antoninus Pius volt, mert így nevezte el a szenátus, látszólag azért, hogy elismerje fiúi odaadását az örökbe fogadó apja által rárótt kötelezettségek teljesítésében, illetve azért, mert kiharcolta az isteni címet a szenátustól Hadrianus számára. Sokan azonban úgy vélték, hogy a Pius névvel azt akarták megköszönni az új uralkodónak, hogy megmentette egy sereg szenátor életét, akiket Hadrianus halála előtt ki akart végeztetni. „Inkább megmentem egy ártatlan polgár életét, mint hogy kivégezzek ezer ellenséget” – hangoztatta Antoninus. Nem volt olyan izgága és komor, mint Hadrianus, inkább nyájasságáról és szelíd humorérzékéről vált ismertté. Emberbarát uralkodása alatt a keserűség, ami Hadrianus uralmának végét jellemezte, szinte kitörlődött az emberek emlékezetéből.

Végre befejezték a szónoklatokat és rituálékat, majd Antoninus Pius átvitte a Hadrianus hamvait tartalmazó urnát a hídon, és belépett a mauzóleumba. Az előcsarnok egyik fülkéjében Hadrianus szobra díszlett. Jobb kéz felé egy márvánnyal burkolt folyosó emelkedett enyhén felfelé, spirál alakban. A rámpa egy teljes kört zárt be, és egy másik terembe vezetett a bejárat fölött. Onnan újabb átjáró vezetett egy kerek helyiségbe, az épület közepébe. Itt falba mélyesztett fülkék várták Hadrianus, Sabina és Ceionius hamvait. A terem elég nagy volt ahhoz, hogy a jövőben több császárnak is végső nyughelyet nyújtson egyszerre. Ezáltal a mauzóleum nemcsak a múlt emlékműve volt, hanem a jövőbe vetett hit kifejeződése is. A halandó emberek világában Róma birodalma örök marad. Ez a hely pedig a még meg sem született generációk maradványainak tárolására szolgált.

Marcus végignézte, ahogy Antoninus a fülkéjébe helyezte az urnát. Azt a szomorú és egyben megkönnyebbült hangulatot érezte, ami egy-egy korszak végét jellemezte. Hadrianus, a megrögzött utazó, elérte végső utazása célját.

*

A temetést fogadás követte. Marcust kifárasztotta az egész napos állás, ezért hamar kimentette magát. Apollodora is vele együtt távozott, csak Lucius maradt a vendégségben, mondván, hogy nem hagyhatja egyedül Aureliust.

– Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ezek ketten ilyen jó barátok lettek – mondta a szobrász a feleségének, miközben a hordszék hazafelé vitte őket. – Ha másért nem is, ezért az örömteli fordulatért hálával tartozunk az isteni Hadrianusnak.

Apollodora nem válaszolt. Csak bólintott, és behunyta a szemét, mintha a beszédhez is kimerült lenne. Miután hazaértek, azonnal elment lefeküdni.

Marcus az elcsigázottsága ellenére sem tudott lepihenni. Gyakran megesett ez vele, amikor ceremóniákon és szertartásokon kellett részt vennie; az ilyen események ideges izgatottsággal töltötték el, és ettől nem tudott elaludni. Egy ideig a kertjében sétálgatott, majd a könyvtárába ment. Amüntasz, aki ismerte a gazdája szokásait, és előre tudta, milyen igényei lesznek, égve hagyott számára egy mécsest.

Marcus átfutotta a rekeszekben tárolt tekercseit, amelyeket a rajtuk fityegő címkék különböztettek meg egymástól. Találomra a néhai Suetonius császári életrajzainak első kötetét húzta elő. A Marcus Aureliusszal folytatott beszélgetései során nemrég Suetonius is szóba került. Az ifjú megrökönyödésének adott hangot amiatt, hogy Marcus nem olvasta a levéltáros írásait. „Azt mondod, hogy birtokodban van az első példányok egyike, amit magától Suetoniustól kaptál, és bele sem olvastál? Ez hihetetlen! Muszáj elolvasnod!”

Marcus megkereste a többi kötetet is, és az asztalra rakta. Ezután belemélyedt a szövegbe, kedve szerint váltogatva a fejezeteket. A zord erénycsősz Augustus után a hatalom a savanyú Tiberius kezébe került, aki a züllés útjára lépett, és a rettentő Caligula ítélete folytán halt meg. Caligula véres halála a boldogtalan Claudius uralkodásához vezetett, akit felszarvazott a felesége, Messalina, aztán egy másik felesége, Agrippina ki is oltotta az életét – az az Agrippina, aki a saját fiát, Nerót ültette a trónra, mégis halál lett a jutalma. Nero után négy császár következett gyors egymásutánban: Galba, Otho, Vitellius, majd Vespasianus, a nagylelkű, mégis határozott hadvezér, aki a fiaira hagyta a birodalmat, először a népszerű Titusra, majd a gyanakvó és könyörtelen Domitianusra. Suetonius beszámolói itt véget is értek, de Marcusnak nem volt szüksége történészre ahhoz, hogy felelevenítse Nerva, Traianus és Hadrianus korszakát.

Marcus értette, miért olyan népszerűek az életrajzok. Suetonius brutális, szórakoztató és megbotránkoztató történeteket vetett pergamenre. Többnyire visszataszító emberekről írt. Vajon Caligula tényleg építtetett egy istállót márványból és elefántcsontból Incitatus nevű lovának? Bíborszínű pokrócokat adott neki, meg drágakövekkel kirakott nyaklót, hogy felkészítse konzullá választására? Vajon Nero tényleg úgy akarta megölni az anyját, hogy egy megrongált hajóra küldte? Domitianus valóban egy fekete szobába hívatta a halálra ítélt vendégeit, és halottként kezelte őket, a rettegésükön szórakozva? Milyen lenyűgöző és borzalmas időket kellett az apjának, nagyapjának és dédapjának átélnie… és milyen keveset tudott Marcus az életükről!

Amikor a hajnal első sugarai beszűrődtek a kertből, Marcus rájött, hogy az egész éjjelt olvasással töltötte. Lefeküdt az ágyába, mert úgy vélte, egyórányi alvás is jobb a semminél, és hamarosan tébolyult császárokról álmodott.

*

Amikor felébredt, a rövid alvás ellenére furcsamód tetterősnek érezte magát. Miután elköltötte kényelmes reggelijét a feleségével és a fiával, a kertbe hívta Luciust beszélgetni.

– Vedd fel a tógádat! – kérte. – Tedd fel a fascinumot is!

– Valami különleges alkalom van ma, apám?

– Amikor Róma városában sétálunk, az mindig különleges alkalom.

Egy hordszék vitte őket keresztül Mars mezején, és lerakta őket a Tiberis fölött átívelő új hídon. Marcus ezúttal a zavaró tömeg nélkül akarta megnézni a mauzóleumot. Már számtalanszor megtekintette, rengeteg különféle szemszögből, de még Hadrianus hamvainak elhelyezése előtt. Most valahogy másnak, teljesebbnek látta az épületet. Hadrianus évszázadokra tervezte az emlékművet. Marcus nem is kételkedett benne, hogy a császár sírhelye ezer évig ott fog állni a helyén.

Apa és fia ezután a Pantheonhoz sétáltak. Odabent megcsodálták az istenek szobrait, az egyedülálló fény- és térhatásokat, amelyeket a magas kupola és a tetején lévő, szem formájú nyílás hozott létre. Ez az emlékmű is az örök időknek készült; méltó módon jelképezte a rómaiak tiszteletét az istenek és istennők iránt.

Továbbmentek a Flavius-amfiteátrumhoz, a valaha épített legnagyobb gyülekezési helyhez, ahol egész Róma lakossága találkozhatott, és élet-halál küzdelmekben gyönyörködhetett. Az amfiteátrum mellett tornyosult a Sol-kolosszus, amely egykor Nero képmása volt – Nero ennél közelebb soha nem került az isteni magasságokhoz. Marcus visszaemlékezett Apollodórosz vágyálmára, hogy létrehozza a hasonlóan kolosszális Luna-szobrot, ám ez az álom az apósával együtt a sírba veszett. Nem sokat beszéltek Apollodóroszról a házban, pontosan a halála körülményei miatt. Marcus ezért csak késve jött rá, milyen keveset tud a fia a nagyapjáról. Úgy döntött, mindent megmutat neki az őseivel kapcsolatban, amit csak lehet, még a talányos keresztény rokonról is beszél.

Az amfiteátrumtól már nem kellett sokat menniük Venus és Roma templomáig. Marcus évekig dolgozott Hadrianus úttörő elképzelésén, a kéthomlokzatú templomon, az eredmény pedig minden fáradságot megért. Róma szentélye volt ez az épület: papok végeztek benne rítusokat a város érdekében. Venus szentélyében az új házaspárok égettek tömjént, és az istennőhöz imádkoztak, hogy áldja meg frigyüket.

– Nézd, milyen boldogok! – kiáltott fel Marcus. – Te is a házasulandók korába léptél. Várható, hogy valamikor…?

– Lehetséges, apám.

A fiatalember elvörösödött. Az Aureliushoz fűződő barátsága révén jó esélye volt arra, hogy összekösse a Pinariusházat egy másik előkelő római családdal. Lehet, hogy a közeljövőben ismét konzulként és Vesta-szűzként fognak szolgálni a Pinariusok, ahogy a királyok korában és a köztársaság első évszázadaiban tették.

A templom lépcsője a szent útra vitte le őket. Átkeltek az ősi fórumon – amelyet Augustus téglarakásként talált, de márványépületek soraként hagyott maga után –, és továbbsétáltak Traianus sokkal nagyobb fórumára, ahonnan egy belső csigalépcsőn lehetett feljutni Traianus oszlopának tetejére. Onnan szerette Marcus leginkább a várost szemlélni. Eszébe jutott a nap, amikor Traianus szobra az oszlop tetejére került, kis híján katasztrófát okozva. Milyen fiatal volt még akkor!

Miközben visszamentek a palatinusi házukba, Marcusnak az a kósza ötlete támadt, hogy térjenek be a szenátus házába, habár aznap nem ülésezett a testület. Luciusszal az oldalán égetett egy kis tömjént Victoria oltáránál, és imát mormolt. „Istennő, segítsd győzelemhez Rómát, és vereséghez ellenségeit! Vigyázz a birodalomra, amelyet Augustusnak adományoztál. Óvd meg Rómát az ártó szándékúaktól, jöjjenek akár a birodalmon belülről, akár kívülről.”

Miért kérte meg Luciust, hogy tartson vele? Suetonius művének olvasása közben merült fel benne az ötlet. Ahogy egyik tekercset böngészte végig a másik után, lényegében minden életrajzon átfutott. Nem sorrendben olvasta a történeteket, ezért a részletek rendezetlen rakássá álltak össze a fejében, de határozottan olyan érzéssel hagyta abba az olvasást, hogy Augustus uralma óta sokat fejlődött a világ. A hétköznapi élet sodrásában az ember könnyen elfelejtette, milyen különleges helyen él. Arról is könnyen megfeledkezett, milyen visszás volt a múlt, és mennyivel jobb, egyenesebb a jelen pillanat minden tekintetben. Most, hogy végiggondolta Suetonius bizarr meséit, illetve felidézte magában az apja történeteit a saját emlékeivel együtt – először rabszolgaként, majd császárok környezetében, valamint az isteni ifjú szolgálatában –, úgy rémlett számára, hogy a világ rengeteg szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül, és egy többé-kevésbé tökéletes állapotba érkezett meg, legalábbis amennyire a halandó emberek tökéletessé tehették. Ő is részt vett abban a munkában, amellyel létrehozták ezt a szilárd, elégedett, valóban civilizált birodalmat, fiaik generációjának méltó örökségét. Ahogy tovább múlik az idő, Hadrianus világa átadja helyét Marcus Aurelius világának – és aztán ki tudja, mi lesz.

Marcus Pinarius szenátor ott állt Victoria oltára előtt, oldalán a fiával, és érezte, ahogy derűlátás tölti el. Hogy mit ígért a jövő, azt az istenek sem tudhatták.