I.
Lucius

A villámfejtő

Kr. u. 14

Lucius felriadt az éjszaka közepén.

Álomból ébredt. Az álomban nem volt föld, csak egy sötét, üres égbolt, azon túl pedig egy elképzelhetetlenül hatalmas kristályfüggöny, rajta sziporkázó csillagokkal. Egyetlen felhő sem homályosította el a fényüket, mégis villámok cikáztak az égen, mennydörgés nélkül. Vaktában, összevissza villantak fel, és megvilágították a váratlan köröket rajzoló, irdatlan nagy madárrajokat. Rengeteg keselyű, varjú, sólyom és holló, az összes létező madárféle repkedett az égen, hevesen csapkodó szárnyakkal, mégis némán, akárcsak a villámok. Az álom a sürgetés és a zavarodottság érzésével töltötte el Luciust.

Miután teljesen magához tért, halk mennydörgést hallott a távolban.

Más zajok is érkeztek a ház többi részéből. A rabszolgák már talpon voltak: tüzet szítottak a konyhában, és kinyitották az ablaktáblákat.

Lucius kiugrott az ágyból. Szobája a ház emeletén helyezkedett el, és apró balkonja nyugatra nézett az Aventinus-domb lejtője fölött. A közeli hegygerinc mentén sorakozó házak éppen olyan tágasak és igényesek voltak, mint az ő otthona. Lejjebb szerényebb épületek következtek, lakótömbök és kézművesek hajlékai, itt-ott szorosan összezsúfolódva. Annál is lejjebb pedig egy sík terület tűnt fel, a Tiberis mentén álló jókora csűrökkel és raktárakkal. A folyónál véget ért a város. A Tiberis túlpartján a gazdagok osztották fel az erdőket és réteket egymás között, egészen a hegyekkel és dombokkal szegélyezett, távoli horizontig.

Mennyire gyűlölte az anyja ezt a látképet! Az asszony a Cornelius família egyik tehetős ágának tagjaként született, és az Aventinus-domb divatos és előkelő túlsó oldalán nőtt fel, ahonnan látni lehetett a gigantikus Circus Maximust, a templomokkal koronázott Capitolinus-dombot, valamint a szemközti, fényűző Palatinus-dombot, a császár lakóhelyét. „Kislány koromban láttam az áldozati tüzek füstjét a Capitolinus tetején – büszkélkedett gyakran. – Nézhettem a szekérhajtó versenyeket, sőt még magát a császárt is megpillantottam, szemben, házának egyik teraszán.” („Az is ugyanakkor történt, Camilla?” – kérdezte ilyenkor Lucius apja, finoman gúnyolva a feleségét.) Lucius azonban ezzel a kilátással nőtt fel. A szobájából huszonnégy éven keresztül ezt az arcát látta Rómának, a gazdagság és szegénység kusza egyvelegét, amelyben a szegények voltak többségben, ahol a rabszolgák vég nélkül dolgoztak a nagy raktárakban, és folyamatosan rendezték a portékákat és terményeket, amelyek naponta érkeztek fel a folyón a déli nagyvilágból – a birodalom más részeiből.

Maius hónapja eddig zömmel borús és esős volt, és ez a nap sem ígérkezett különbnek. Lucius látta, ahogy a ciprusok ide-oda hajlonganak a Tiberis partján, pedig homályos volt az ég és gyér a hajnali fény. A dühöngő szél meleget és az eső szagát hordozta. Fekete viharfelhők kavarogtak a messzi láthatáron, és hemzsegtek bennük a villámok.

– Pont jósláshoz való idő! – suttogta Lucius.

Kevés bútorral rendezték be a szobáját, mindössze egy keskeny ágy, egy támla nélküli szék, egy tekercsekkel teli könyvtároló volt benne, gyerekkori taníttatása kellékei, egy csiszolt, rézből készült tükör, valamint néhány láda a ruhái számára. Lucius kinyitotta a legdíszesebb ládát, és óvatosan kiemelte a benne őrzött különleges öltözéket.

Rendszerint megvárta, hogy egy rabszolga felöltöztesse – mivel a redők eligazítása bonyolult feladat volt –, de ezúttal nem tudott várni. Nem egyszerű tógát készült magára ölteni, amilyet az ifjak tizenhét évesen hordtak, hanem egy trabeát, a jósok ruháját, vagyis azoknak a kiváltságos öltözékét, akik az istenek szent akaratának megfejtésére felesküdött ősi papi rendhez tartoztak. Nem fehér volt, hanem sáfránysárga, széles, bíborszínű csíkokkal. A próbát leszámítva, amikor ráigazították a köpenyt, ez volt az első alkalom, hogy Lucius akár csak megérintette a trabeát. A soha nem viselt gyapjú puha volt és vastag, és a festéket adó tüskés bíborcsiga szagát árasztotta.

Átbújtatta a köpenyt a fején, és igyekezett megfelelően elrendezni a leomló redőket. Megnézte magát a réztükörben, majd újból belenyúlt a ládába. Egy vékony elefántcsont pálcát vett elő, ami kicsi spirálban végződött. A spirálvégű bot, a lituus a családi örökségből származott, és a hosszas gyakorlás során már sikerült megbarátkoznia vele. Most mégis úgy nézett rá, mintha először látná: megfigyelte rajta a bonyolult faragásokat, amelyek minden ujjnyi felületét díszítették. Hollók, keselyűk, sasok, baglyok és csirkék tűntek fel rajta, de ezeken kívül rókák, farkasok, lovak és kutyák is – minden teremtmény, amelyek viselkedéséből egy avatott jós kifürkészhette az istenek akaratát, avagy üzenetét.

Kiment a szobájából, és lesétált a lépcsőn. Átvágott a ház közepén nyíló, oszlopsorral szegélyezett kerten, és belépett az étkezőbe, ahol az anyja és az apja egy-egy heverőn várta, hogy a rabszolgák feltálalják nekik a reggelit.

Az anyja egyszerű stólát viselt, hosszú haját még nem fésülte ki és tűzte fel. Amint meglátta a fiát, felugrott a heverőről.

– Lucius! Miért vetted fel ilyen korán a trabeát? Abban nem reggelizhetsz! Mi lesz, ha étel kerül rá? A szakácsok kurkumát tesznek a köleskásába, a kurkuma pedig csúf sárga foltot hagy! Még órák vannak hátra a ceremóniáig! Először a fürdőbe megyünk. A borbélynak fel kell készítenie téged és az apádat a…

Lucius felnevetett.

– Anyám, csak tréfából vettem fel. Persze hogy nem ebben fogok reggelizni! De kíváncsi vagyok rá, milyennek láttok benne!

Camilla sóhajtott.

– Ragyogóan nézel ki, Lucius. Egyszerűen csodásan! Ugyanolyan jól áll neked a trabea, mint annak idején az apádnak. Szerinted is, drágám?

Lucius apja, aki töretlenül igyekezett megőrizni a rangjával és előjogaival járó tartását – elvégre patrícius volt, szenátori ranggal, valamint magának a császárnak az unokatestvére –, erre mindössze bólintott.

– Kétségkívül megnyerően néz ki a fiunk. De a szemrevaló külső mellékes dolog a trabea felöltésénél. Egy papnak úgy kell viselnie az öltözékét, ahogy a lituust hordja: méltósággal és tekintéllyel, amint az az istenek üzeneteinek közvetítőjéhez illik.

Lucius hátrafeszítette a vállát, felemelte az állát, és előretartotta a lituust.

– Mit gondolsz, apám, elég tekintélyesnek látszom így?

Az idősebb Lucius Pinarius ránézett a fiára, és felvonta az egyik szemöldökét. Ő többnyire még mindig éretlen kisfiúnak látta az ifjú Luciust, és ez ebben a pillanatban sem volt másképp, hiába öltözött papi ruhába. A trabea redőit találomra, kuszán rendezte el és tűrte be, mint egy felnőttmaskarába öltözött gyerek. Huszonnégy évesen túlzottan is fiatal volt ahhoz, hogy a jósok testületébe fogadják. Az idősebb Pinarius már a negyvenes éveiben járt, amikor ez a megtiszteltetés érte. Az ifjú Lucius, akinek fekete haja borzas volt még az alvástól, és akinek hamvasan vonzó arcát csintalan mosoly derítette fel, aligha illett a ráncos, ősz hajú jövendőmondók közé. Mégis, a fiatalember tekintélyes jósdinasztiából származott, és jelentős fogékonyságot mutatott a tanulmányai iránt.

– Nagyon jól nézel ki, fiam. Most azonban inkább öltözz át egy tunikába. Harapunk valamit, majd elindulunk a fürdőbe, mosdani és borotválkozni, aztán sietünk vissza, hogy legyen időnk felkészülni a ceremóniára. Remélhetőleg közben elvonul a vihar, és nem fogunk bőrig ázni.

*

Amikor már egy rabszolga rendezte el a trabeát, tényleg egészen másképp festett. Ezt Luciusnak is be kellett látnia, amikor később a nap folyamán megnézte magát a réztükörben. A frissen borotvált arc és a megfésült haj látványa a trabeával együtt jócskán megnövelte az önbizalmát. Persze egyelőre nem hihette magát jósnak, elvégre a beavatási rítus előtt még egy vizsgát kellett tennie, és bizonyítania kellett képességeit. Összevonta a szemöldökét. A vizsga gondolata meglehetősen idegessé tette.

Az anyja ezúttal majdnem elájult, amikor meglátta leérkezni a lépcsőn. Most már az apja is – aki szintén trabeát viselt, és kezében tartotta lituusát – meleg mosollyal, helyeslően bólintott.

– Indulhatunk, apám?

– Még nem. Látogatód jött.

A kert túlsó végében egy fiatal férfi és egy lány ült az egyik padon, az oszlopsor mögött.

– Acilia!

Lucius futni kezdett a lány felé, ám félúton lelassított. A trabeát nem futásra találták ki, és helyrehozhatatlan hibát követett volna el, ha a finom gyapjú beleakad egy tövisbe, midőn a rózsabokrok mellett szalad el.

Acilia bátyja felkelt a padról, kurtán biccentett, és tapintatosan félrevonult. Lucius hátranézett, és látta, hogy a szülei is bementek a házba, hogy ő kettesben maradhasson a jegyesével.

Lucius megfogta a lány kezét.

– Milyen gyönyörű vagy ma, Acilia!

Őszintén beszélt, hiszen a lány hosszú, mézszínű haja fényesen és egyenesen omlott a ruhájára, ahogy egy hajadonhoz illett. Szeme szikrázóan kék volt, orcája pedig olyan selymes, mint a rózsa szirmai. Bár törékeny testét javarészt eltakarta szerény, hosszú ujjú tunikája, jegyességük eltelt egy éve alatt egyértelműen nőiesebbé vált testének körvonala. Tíz évvel fiatalabb volt Luciusnál.

– Milyen jól nézel ki a trabeában!

– Az anyám is ezt mondta.

Miközben átsétáltak a kerten, Luciust hirtelen zavarni kezdte a környezet. Nagyon is jól tudta, hogy Acilia apjának sokkal nagyobb háza van, mint a Pinariusoknak, berendezése jóval előkelőbb, több rabszolga serénykedik benne, ráadásul az Aventinus-domb elegánsabb lejtőjén áll, Juno templomának közelében.

Az Acilius család plebejus volt ugyan, és vérvonalukat sem vezethették vissza olyan ősi időkbe, mint a patrícius Pinariusok, de rengeteg pénzük volt, míg a Pinariusok vagyona jócskán megcsappant az utóbbi években. Bár Lucius néhai nagyapjának volt egy pompás háza a Palatinuson, adósságai miatt a leszármazottai kénytelenek voltak átköltözni erre a visszafogottabb lakhelyre. Igaz, az épület előterében számos nagynevű előd viaszmása állt, de egy fiatal lányt ilyesmivel aligha lehetett levenni a lábáról. Vajon észrevette Acilia, mennyire elburjánzott a kert az elhanyagoltságtól? Lucius felidézte magában a lány otthonának kertjében látott, tökéletesen formára nyírt sövényeket, rendezett ágyásokat, márványösvényeket és drága bronzszobrokat. Ő csak egy foghíjas cseréptetőt látott Acilia mögött, valamint egy falat, amely itt-ott levedlette a vakolatot, és beázásfoltok is csúfították. A rabszolga, akinek a kertet kellett volna ápolnia, így is túl sok feladatot látott el, és pénzük sem volt a tető és a fal megjavítására.

Pénzhiány: ez akadályozta meg eddig az egybekelésüket. Acilia apja az eljegyzés híre felett érzett kezdeti lelkesedés után – elvégre a lánya egy szenátor patrícius fiához és a császár egyik unokatestvéréhez készült hozzámenni – egyik kifogást kereste a másik után, hogy halogathassa az esküvői ceremónia időpontját. Titus Acilius időközben nyilvánvalóan kiművelte magát a Pinariusok anyagi helyzetéből, és mindinkább kétkedett abban, hogy fényes jövő várhat Luciusra a nagyvilágban. A fiú már az első percben vonzódott Aciliához, és azóta, hogy a lány apja megszervezte az első találkozásukat, reménytelenül bele is szeretett. A lány viszonozta az érzéseit. Ez azonban mit sem számított, ha a lány apjának jóváhagyását nem lehetett egykönnyen elnyerni.

Acilia viszont semmit sem mondott a kert vagy a fal állapotáról. Egyre csak a fiú kezében lévő lituust figyelte elragadtatva.

– Micsoda bámulatos faragványok! Miből készült?

– Elefántcsontból.

– Az elefánt agyarából?

– Azt mondják.

– Nagyon szép.

– A családom régóta őrzi. Látszik is az elefántcsonton, hogy nagyon régi, már elszíneződött. A Pinariusok több nemzetségéből is kerültek ki jósok, jelentős ünnepeken olvasták meg az előjeleket, csaták helyszínén, templomok avatásán… és persze bensőséges események alkalmával is, például… esküvőkön.

Acilia le volt nyűgözve.

– Csak az ősi patríciuscsaládok tagjai lehetnek jósok?

– Így van – felelte Lucius, és magában hozzátette: és nekünk is patrícius fiunk születhet.

Bár jólesett neki a lány csodálatában fürdeni, nem tudta nem észrevenni a patkányt, amelyik halk, surrogó nesszel iramodott át az oszlopsor fölött, a lány háta mögött. Az állat hosszú farka oldalra csapódott, és levert egy kilazult cserépdarabot a tetőről. Alicia meghallotta, hogy Lucius döbbenten felnyög, és megfordult. Még éppen láthatta, ahogy a cserép földet ér, és széttörik a járóköveken. Félreugrott, és felsikoltott. Vajon látta a patkányt is?

Lucius gyorsan megfogta a lány vállát, szembefordította magával, és megcsókolta. Röpke kis csók volt, mégis őszintén meglepte Aciliát.

– Lucius, mi lesz, ha meglátja a bátyám?

– Mit lát meg? Ezt?

Megint megcsókolta, ám ezúttal már nem kapkodva.

Acilia elhúzódott és elpirult, ugyanakkor kellemes érzések tükröződtek az arcán. Szeme előtt megjelent az amulett, amit Lucius egy nyakláncon hordott. Valahogy kicsúszott a trabea alól, és befészkelte magát a sáfránysárga és bíborredők közé.

– Ez is a jósöltözékhez tartozik? – kérdezte Acilia.

– Nem, ez egy családi örökség. A nagyapámtól kaptam tízéves koromban. Csak különleges alkalmakkor veszem fel.

– Megérinthetem?

– Hát persze.

A lány odanyúlt a kis aranyröghöz, ami halványan egy keresztre emlékeztette.

– Emlékszem arra a napra, amikor a nagyapám odaadta. Megmutatta, hogyan kell rendesen viselni a tógát, aztán körbevezetett a városban. Kettesben mentünk. Megmutatta, hol gyilkolták meg híres-nevezetes nagybátyját, Julius Caesart. Elvitt Hercules nagy oltárához is, a város legrégebbi szentélyéhez, amit még Róma megalapítása előtt emeltek a Pinariusok. Megmutatta a fügefát a Palatinuson, amelynek ágaira Romulus, Remus és a barátjuk, Pinarius felmászott. Végül megmutatta a templomot is, amit Caesar építtetett Venusnak, és akkor láttam először Kleopátra csodálatos aranyszobrát is odabent. A nagyapám jól ismerte Kleopátrát, sőt Marcus Antoniust is. Egyszer… én is szeretném megmutatni ezeket a dolgokat a fiamnak, és mesélni neki az őseiről.

Acilia még mindig az amulettet fogta. Mialatt a fiú beszélt, közelebb húzódott hozzá, és végül egészen odanyomta a testét Luciushoz. Alaposan megszemlélte az ékszert, majd felnézett az ifjú arcába.

– De milyen amulett ez? Milyen alakú?

Lucius megrázta a fejét.

– Vicces, a nagyapám hihetetlen ünnepélyes keretek között adta át nekem, de még ő sem tudta biztosan, mit jelképez, és honnan származik. Csak azt tudta, hogy sok-sok generáció őrizte már meg a családunkban. Valószínűleg időközben elkopott az alakja.

– A mi családunkban nincs ilyesmi – vallotta be Acilia lenyűgözve.

Olyan közel húzódott hozzá, hogy Lucius mindenképpen át akarta karolni, hogy szorosan magához ölelje, még akkor is, ha a lány bátyja bármikor előjöhet. Ebben a pillanatban azonban váratlanul megnyílt az ég, és eső zúdult a kertre. Meleg cseppek estek rájuk, és Lucius szívesen állt volna ott, összeölelkezve Aciliával, amíg mindketten bőrig nem áznak. A lány viszont elengedte az amulettet, megragadta az ifjú kezét, és sikongató nevetéssel húzni kezdte Luciust az oszlopsor és a ház felé.

Odabent Lucius apja és Acilia bátyja egymás mellett ültek két egyforma ébenfa széken, amelyeket lapiskő és abalongyöngy berakás díszített. Nem véletlenül irányította az idősebb Lucius kiváló vendégét a ház két legelőkelőbb bútordarabjához.

Marcus Acilius csak pár évvel volt idősebb a húgánál, és ugyanolyan aranyfényű hajjal és ragyogó kék szemmel büszkélkedhetett.

– Már öt év eltelt a teutoburgi erdőben történt katasztrófa óta – mondta a házigazdának –, és még mindig nem sikerült megleckéztetni azokat a germán törzseket! Nevetnek rajtunk! Ez felháborító!

– Szóval bejöttetek az eső elől – nézett fel Lucius apja az ifjú párra, széles mosollyal pillantva Aciliára. Legalább annyira sürgette volna az esküvőt, mint a fia. – Marcusszal éppen az északi helyzetről beszélgettünk – tette hozzá, és visszafordult Acilia bátyja felé. – Te még nagyon fiatal vagy, Marcus. Számodra öt év hosszúnak tűnik, de az események nagy láncolatában ez mindössze egy szempillantás. A várost sem egy nap alatt építették, ahogy a birodalmat sem egyetlen emberöltő alatt sikerült kialakítani. Igaz, hogy Róma terjeszkedése sokáig megállíthatatlannak tűnt. Légióink egyre kijjebb tolták a birodalom határait, és minden akadályt elsöpörtünk az utunkból. Északon az apám nagybátyja, Julius Caesar leigázta Galliát, és előkészítette unokafivérünk, Augustus útját a Rhenuson túli területekre, a germánok felé. Sikerült megszelídíteni a vad törzseket, és a vezetőiket is megnyertük a római polgárjog előnyeivel. Városok épültek, templomokat szenteltek az isteneknek, megindult az adószedés, és Germánia ugyanolyan provincia lett, mint bármelyik másik.

– Majd jött Arminius, vagy Hermann, ahogy a germánok hívják, egy germán, akit rómaiak tanítottak harcolni, aki kiélvezhette a római vendégszeretet minden áldását, és mindezt a legaljasabb árulással hálálta meg. Talált egy ürügyet, miszerint el kell taposnia egy kisebb felkelést, és három római légiót csalt a teutoburgi erdőbe, ahol aztán lesből rájuk támadt. Egyetlen római sem élte túl. Arminius emberei nem elégedtek meg egy sima mészárlással: meggyalázták a holttesteket, darabokra vágták őket, a végtagokat felakasztották a fákra, és karóra szúrták a fejeket. Undorító, amit műveltek, annyi bizonyos… de ez nem jelenti azt, hogy a rómaiak lemondanak Germániáról! A teutoburgi mészárlás egyetlen ember, Arminius becsvágyának köszönhető, aki az általunk felépített provinciát a saját, személyes királyságává akarja tenni. Egy közönséges tolvaj, semmi más! Úgy hallom, attól sem retten vissza, hogy az „Észak Augustusának” hívassa magát. Micsoda arcátlanság!

– Ne félj, ifjú Marcus! – folytatta a házigazda. – Lehet, hogy eddig nem sikerült megbüntetnünk Arminiust, és az ellenőrzésünk alá vonni a helyzetet, hamarosan ez is bekövetkezik. Szenátorként biztosíthatlak arról, hogy a császár nem hanyagolja el ezt az ügyet. Egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne tegyen valamit a viszontcsapás érdekében. Amit pedig Augustus elhatároz, azt véghez is viszi.

– Hiszen a császár már hetvenöt éves! – ellenkezett Marcus.

– Igaz, de a családjában vannak fiatalabb, erősebb férfiak, jelentős katonai tapasztalattal. Mostohafia, Tiberius például egy igen rátermett parancsnok; az ő néhai fivére, Drusus Germanicus hódította meg az északi provinciát. Aztán ott van Germanicus fia, aki szeretné a saját győzelmeivel kiérdemelni az apjától örökölt nevet. Egy percig sem kell aggódnod, Marcus! Időbe fog telni, sok erőfeszítést igényel, és sok vért is követel, de Germánia provincia újra békés tartomány lesz. Ó de micsoda bárdolatlan viselkedés egy ilyen zsenge és érzékeny leány jelenlétében háborúról és politikáról beszélni!

Lucius ismét Aciliára mosolygott.

– Igaz, hogy a germánok levágták a katonák fejét, és karóra szúrták azokat? – kérdezte a lány suttogva, falfehéren.

– Felzaklatod őt, apám – szólt közbe Lucius, és kihasználta az alkalmat, hogy átkarolhassa a remegő Aciliát. A lány fivére sem tiltakozott.

– Akkor hát ne beszéljünk ilyen csúf dolgokról – határozott az idősebb Pinarius.

– Sőt, ne is beszélgessetek, mert elkéstek a ceremóniáról! – figyelmeztette őket Lucius anyja, aki éppen akkor lépett be a szobába. – Elállt az eső. Haladéktalanul indulnotok kell. Te azonban maradhatnál még, Acilia! Amúgy is szőni fogok, a gyapjúszövésnél nincs is megnyugtatóbb tevékenység. Segíthetsz, ha akarsz, jól elcseverészünk. – Camilla kikísérte a fiát és a férjét az előtérbe. – Ne idegeskedj, Lucius! Tudom, hogy példásan fogsz teljesíteni. Vagy Acilia jelenléte miatt remegsz ennyire? – Az asszony felkacagott. – Na menjetek!

*

– Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba vittem? – kérdezte Lucius apja. – Talán nem kellett volna ilyen nyíltan emlékeztetni az ifjú Marcust arra, hogy rokonai vagyunk az isteni Juliusnak és a császárnak.

Lesétáltak az Aventinus-domb lejtőjén, és keresztülmentek a zsúfolt folyóparti kerületen, Cacus lépcsője felé, amely felvezetett a Palatinusra.

– Szerintem az Aciliusok tökéletesen tisztában vannak a rokoni kapcsolatainkkal – jelentette ki az ifjabb Lucius kissé elszontyolodva. – Abban viszont nem vagyok biztos, hogy hasznos ezeket emlegetni. Hiszen hiába volt a nagyapám az isteni Julius örököse, és hiába vagyunk a nagy Augustus unokatestvérei, mit tudunk mindebből felmutatni?

Az apja sóhajtott.

– Hát nem sokat. Legfeljebb azt, hogy még mindig életben vagyunk.

– Ezzel mit akarsz mondani?

Elindultak felfelé Cacus lépcsőjén. Nem is olyan régen, Julius Caesar idejében, mindössze egy meredek, kanyargós csapás volt, ahogy Romulus kora óta mindvégig. Augustus rendelte el a virágágyásokkal és teraszokkal díszített kőlépcső építését. Lucius apja felnézett, majd lefelé, hogy megbizonyosodjon róla: senki sem hallja, amit mond.

– Észrevetted valaha, fiam, milyen sokan kényszerültek száműzetésbe a császári családból, és hogy mennyi hozzá közel álló ember veszítette az életét?

Lucius a homlokát ráncolta.

– Azt tudom, hogy a császár elűzte a lányát, Juliát.

– Csalódnia kellett a lány erkölcseiben.

– Az unokáját, Agrippát is elküldte.

– Úgy ítélte meg, hogy nem elég becsületes.

– Most pedig ott van a másik két fia, Lucius és Gaius, akiket örökösévé akart tenni. Mindketten fájdalmasan korán haltak meg.

– Igen. A császárhoz közel állni nem feltétlenül előnyös, akár a boldogságot, akár az egészséget tekintjük.

– Arra akarsz kilyukadni, hogy…

– Arra akarok kilyukadni, hogy a császár olyan, mint egy láng. A körülötte lévők melegedni akarnak ennél a lángnál, de senki sem irigyli azt az embert, aki túl közel kerül hozzá, és megégeti magát.

Lucius megrázta a fejét.

– Lehet, hogy másképp alakult volna, ha a nagyapámat több kegyben részesítik az istenek?

Az idősebb Pinarius sóhajtott.

– Akárcsak az unokafivérét, Augustust, a nagyapádat is Julius Caesar akarata szerint nevezték el… de vajmi kevés haszna származott belőle, hiszen a polgárháborúban Marcus Antonius és Kleopátra oldalára állt. Miután ők vereséget szenvedtek az actiumi csatában, a nagyapád észhez tért, és odament könyörögni Augustushoz, aki nagylelkűen megbocsátott neki… a későbbiekben viszont jottányi jóindulatot sem mutatott iránta. Lehet, hogy a győztes úgy vélte, elég, ha meghagyja megtévedt unokafivére életét, és nem kobozza el a maradék vagyonát, amit később magától is elvesztett… egyiptomi befektetései ellenére. Azóta Augustus unokatestvéred többnyire tudomást sem vesz a létezésünkről. Megtűr bennünket, de még annyira sem vagyunk fontosak számára, hogy kedvezzen vagy ártson nekünk – ami nem feltétlenül rossz. Ó igen, jó lenne a kegyeit élvezni, de az ellenségévé válni… vagy akár azokkal szembekerülni, akik titkon ellene szövetkeznek és a bukását akarják… nos, az számunkra is végzetes lenne.

– Azt mondod, nem sok kegyben részesít minket, engem mégis felírt a jósok listájára.

– Igen, felírt, de fogalmad sincs róla, hogy hány szívességet kellett neki tennem ennek érdekében. Legyél hálás ezért a lehetőségért, fiam!

– Az vagyok, apám – válaszolt Lucius szerényen és őszintén.

Cacus lépcsőjének tetejéről pompás kilátás nyílt a folyóra, még ezen a borús, háborgó napon is: emberek nyüzsögtek a rakparton, és a fodrozódó vízen is hemzsegtek a hajók. A folyó fölött szinte csillogtak a Capitolinus-domb fehér templomai a nemrég elvonult eső nyomán. Egyetlen napsugár tört át a sűrű felhőtakarón, és egyenesen Hercules aranyszobrát világította meg.

Lucius már eddigi rövid életében is szemtanúja lehetett, ahogy Róma városa egyre virágzóbbá és gazdagabbá válik. A világ minden szegletéből érkeztek portékák, hogy dugig töltsék a megszámlálhatatlanul sok boltot. Az ősi templomokat és emlékműveket helyreállították, és új, még nagyobb templomokat emeltek. A téglából készült állami építményeket szürkés mészkővel és fehér márvánnyal burkolták be. A császár egyszer azt mondta: „Téglavárosként kaptam Rómát, de márványvárosként fogom itthagyni.” Augustus igyekezett hűnek maradni az ígéretéhez. Lucius Rómán kívül sehol sem élt, és nem is járt Pompejinél távolabb. Mégis úgy érezte, Rómánál nem létezhet izgalmasabb és gyönyörűbb emberi település. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy most már igazán a város részévé válhat, szerepet és feladatot kap: közvetítőként fog szolgálni az istenek és a város között, amely az összes többinél kedvesebb az égieknek.

*

A Palatinus-domb tekintélyes házai között egy nyílt, füves tér zöldellt, alacsony kőfallal körülvéve. Auguratoriumként emlegették. Pontosan azon a helyen, csaknem nyolcszáz évvel korábban végezte el Romulus azt a jóslást, amely megalapozta magát a várost. Romulus tizenkét keselyűt látott; ikertestvére, Remus viszont a szemközti Aventinuson csupán hatot. Így érvényesítették az istenek az akaratukat, amely szerint az új város magvát a Palatinuson kell elvetni, nem az Aventinuson. Később, ahogy Róma terjeszkedett, bekebelezte az Aventinust is, és végül mind a hét dombot a Tiberis mentén, de ez volt az a hely, ahol megszületett a város. A családi legenda szerint egy Pinarius is jelen volt Romulus mellett abban a szent pillanatban, ezért egy új Pinarius bevezetése a jósok testületébe azóta is nagy jelentőségű eseménynek számított.

Amikor Lucius és az apja kiértek egy szűk sikátorból, és megközelítették az auguratoriumot, hirtelenjében sáfrány- és bíborszín tengerében találták magukat; a tömeg minden egyes tagja trabeát viselt, és lituust hordott magánál. Váratlanul egy magas fiatalember toppant eléjük, és széttárta a karját, hogy magához ölelje Luciust.

– L-L-Lucius! – kiáltott fel. – Már azt hittem, soha nem érsz ide. Belegondoltam, hogy egyedül kell vizsgáznom, és k-k-kivert a hideg veríték!

– Ne tréfálj már, Claudius fivérem! – szólt rá Lucius. – A te jóstehetséged messze túlszárnyalja az enyémet, és ezt te is jól tudod.

– Az istenek üzeneteit látni, az egy dolog… d-d-de mindezt hatalmas közönség előtt!

– Mindketten remekül fogtok teljesíteni, biztos vagyok benne – szólt közbe Lucius apja, és szinte sugárzott a büszkeségtől az arca.

Azon a napon kizárólag Luciust és az unokatestvérét készültek beiktatni a jósok testületébe. Claudius a császár feleségének, Líviának volt az unokája, így Augustus mostohaunokája is – hivatalosan azonban nem lehetett a császár unokája sem vér szerint, sem a törvény szava által, hiszen Augustus nem fogadta fiává Claudius néhai apját, Drusus Germanicust. Ennek dacára senki sem vitatta, hogy Claudius vér szerinti rokona a császárnak, ugyanis Marcus Antonius és Octavia unokája is volt, ez által a császár dédunokaöccse, egyszersmind Lucius távoli unokatestvére.

Claudius és Lucius ugyanabban az évben született. Az utóbbi hónapokban együtt tanulták a jövendőmondást, és közben jó barátok is lettek, habár Lucius apja úgy látta, több volt közöttük a különbség, mint a hasonlóság. Lucius feltűnően szemrevaló ifjú volt, arányos testű és kecses mozgású – ezt ráadásul mások is elismerték, nem csak az elfogult apa –, míg Claudius magassága és megnyerő külseje ellenére hajlamos volt olyan meghunyászkodóan viselkedni, mint egy kivert kutya, dadogott, ideges arcrángásoktól szenvedett, sőt olykor az egész fejét is rángatta. A dadogás és a rángatózás bizonyos alkalmakkor fokozottan jelentkezett. Egyesek úgy vélték, hogy a fiatalember értelmi képességei alulmaradnak az elvárthoz képest, ám zsenge kora ellenére Claudius avatottabb történész volt, jártasabb Róma történetében legapróbb részleteiben is, mint bárki, akivel az idősebb Pinariusok valaha találkoztak. Ezért Lucius apja jó szemmel nézte a barátságukat, és a figyelmeztetése – miszerint kerülje a császár belső köreit – Claudiusra nem vonatkozott, már csak azért sem, mert a császár a fogyatékosságai miatt távolságot tartott a fiatalembertől.

Megszólalt egy gong. A jósok fegyelmezetten felsorakoztak az auguratorium négy oldalán. A testület magisztere odahívta magához Luciust és Claudiust a tér közepére. Amikor megálltak mellette, ezt kérdezte:

– Ki jelölte ezeket az új tagokat?

Lucius apja előlépett, és rátette a kezét a fia vállára.

– Én, a jós Lucius Pinarius, jelöltem a fiamat, Lucius Pinariust.

Aztán másvalaki is kilépett a tömegből: egy idős férfi, akit szemlátomást egyáltalán nem érdekelt a külseje. Ősz haját már régen le kellett volna vágatnia, és kopottas trabeája is látott már szebb napokat. Amikor azonban rátette a kezét Claudius vállára, és megszólalt, hangjából vitathatatlan fensőbbség áradt.

– Én, a jós Gaius Julius Caesar Octavianus Augustus, jelöltem az unokaöcsémet, Tiberius Claudius Nero Germanicust.

A magiszter bólintott.

– Akkor megkezdem a vizsgáztatást. – Mennydörgés robajlott a távolban, mire az idős férfi felnézett az égre. – Az emberiség a jövendőmondás eszközével értelmezi az istenek akaratát. Az istenek üzenetekkel adják tudtunkra akaratukat, amelyeket mi előjeleknek nevezünk. A jövendőmondás eszközeibe beavatottak meghatározzák, hogy eme előjelek kedvezőek vagy baljósak. Róma alapításának helyszínét is jóslással döntötték el. Ahogy Ennius kezdte egyik versét: „Miután a dicső Rómát felséges előjelek alapján megalapították”.

– Ahogy a Római Birodalom terjeszkedett, más népekkel is találkoztunk, akik másképpen gyakorolták a jóslás tudományát. Az etruszkok az áldozati állatok beleit vizsgálták, a babilóniaiak a csillagok járását, a görögök vak próféták szavát hallgatták, a zsidók pedig égő bokroktól kaptak iránymutatást. Ám ezek nem római módszerek, ezek a jövendőmondás alacsonyabb rendű módozatai, ahogy a követőik siralmas sorsa is bizonyítja. A római jóslás ellenben az őseink őseitől örökölt jövendőmondás, amely mindig is a legjobb és legvalóságosabb módszer volt az istenek akaratának megfejtésére – és az is marad, míg világ a világ.

– Éljen, éljen! – kiáltotta Augustus, és többen is követték példáját a tömegből.

– Ötféle jóslás van – folytatta a magiszter. – Ötféle módon lehet megolvasni az előjeleket. A legerősebb ómenek a mennydörgés és a villámlás, amelyek közvetlenül Jupitertől érkeznek. Különböző madarak megfigyelése által is nyerhetünk jeleket: vizsgáljuk a holló, a varjú, a bagoly, a sas és a keselyű röptét. A madárjóslásból született meg a jóslás harmadik fajtája, amit elődeink eredetileg katonai hadjáratokhoz találtak ki. Lehetővé teszi, hogy bármely fontos döntés pillanatában megolvashassák az előjeleket. Ebben a harmadik módszerben egy tyúkot engednek ki a ketrecéből, magvakat szórnak szét előtte, és figyelik, hogy az állat csipeget-e a magvakból, vagy sem. Négylábú állatok is szolgálhatnak a jóslás alapjául. Ha egy róka, farkas, ló, kutya vagy bármely más négylábú állat keresztezi az utunkat egy szokatlan környezetben, csakis egy jós mondhatja meg, miért történt. Ezt a negyedik gyakorlatot azonban államügyekben soha nem használjuk, csak magánjellegű jövendőmondásnál. Az ötödik csoportba azok a jóslási formák tartoznak, amelyek egyetlen másik kategóriába nem sorolhatók: mindenféle rendhagyó események csoportja ez, mint amilyen egy kétfejű állat születése, egy furcsa tárgy lezuhanása az égből, vagy lángok megjelenése, amelyek egyszer csak nyomtalanul eltűnnek. Ebbe az ötödik csoportba beletartoznak az olyan hétköznapi esetek is, mint egy tüsszentés, egy megbotlás, vagy egy hibásan kiejtett név vagy szó.

Claudius feje hirtelen az egyik, majd a másik oldalra rándult. Lucius éppen csak a szeme sarkából látta a mozgást, ám az előttük hömpölygő tömeg számára teljesen egyértelműen látszott. Ez a görcs is egy olyasfajta hétköznapi esemény volt, amilyeneket a magiszter említett, mint az istenek üzeneteit? Lucius nem hitt ebben; mindenki tudta, hogy Claudius gyerekkora óta hajlamos ilyen rángatózásokra. Néha egy görcs nem több egy közönséges görcsnél. A tömegből mégis nyugtalan mormogás hallatszott.

A magiszter úgy tett, mintha nem venné észre.

– Lucius Pinarius, melyik jóslási módszert fogod bemutatni ma nekünk, hogy kiderítsd: jóváhagyják-e az istenek a testületbe való beválasztásodat?

A viharos napot tekintve egyértelműnek tűnt a válasz.

– Az elsőt – felelte Lucius.

A többiek hátraléptek, és ott hagyták Luciust egyedül az auguratorium közepén. Lassan körbefordult, az eget kémlelve. A viharfelhők délnyugat felé sűrűsödtek össze a legjobban. Felemelte a lituust, és abba az irányba mutatott vele. A jósok összesereglettek a háta mögött. A bottal egy láthatatlan négyzetet rajzolt az égre. Balról jobbra haladva a négyszög magába foglalt mindent, az aventinusi Juno-templomtól a capitolinusi Jupiter-templomig; lentről felfelé pedig összekötötte a horizontot a zenittel. Miután körberajzolta az ég egy részét, leengedte a pálcát, és csak figyelt, várakozva.

Lucius eleinte türelmes volt, még pislogni sem mert, aztán idegesség vett erőt rajta. Az istenek, köztük Jupiter, nem mindig küldtek jeleket. Mi lesz, ha egyetlen villám sem hasít az égbe? Egy jel elmaradása – ilyen helyzetben – egyértelműen baljós ómen. Lucius hallani vélte a háta mögül a tömeg mormogását és csoszogását, mintha a jósok ugyanolyan zaklatottá váltak volna, mint ő. Mennyi ideig lehetett várni egy előjelre? Ezt csak a legidősebb jelen lévő jós, ez esetben a császár dönthette el. Órákig is állhattak ott, amíg be nem alkonyul, várva egy villám megjelenését – de Augustus úgy is dönthet, hogy a következő pillanatban véget vet az egész vizsgának.

Lucius szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Őrjítő volt a várakozás. Ha elmarad a jel, mi lesz vele? Mit fog mondani az apja? Észrevette, hogy az ujjcsontjai egészen kifehéredtek a lituus szorongatásától. Nagy levegőt vett, majd lazított a fogásán. A másik kezével a torkához nyúlt, becsúsztatta az ujjait a trabeája alá, és megérintette az aranyamulettet.

Aztán észrevett egy villámot. A következő pillanatban sokan felnyögtek mögötte, és pár szívdobbanással később a mennydörgés is hallható volt. A távoli villanás bal oldalon látszódott, Juno temploma fölött, de még a körberajzolt területen belül. A bal kéz felőli villám általában jót jelentett – minél inkább balra húzódott, annál kedvezőbb üzenetet hozott. Tehát jó előjelet kapott! Jupiter egyértelműen elégedett volt vele. Ezután pedig, mintha az utolsó kétséget is el akarná oszlatni, több kisebb, szakadozott villámot is küldött ugyanarra a helyre, egyiket a másik után, gurgulázó mennydörgéssel a nyomukban. Lucius az isten örömteli nevetését vélte kihallani belőlük.

– Kedvező az előjel! – kiáltott a magiszter. – Minden jelen lévő jós egyetért ebben?

Lucius megfordult, és megkereste az apja arcát a tömegben. Az idősebb Lucius mosolygott, akárcsak a körülötte állók.

Úgy tűnt, hogy Augustus is mosolyog, noha Lucius nehezen tudott olvasni a császár arckifejezésében. Tekintete inkább fáradtnak tűnt, semmint boldognak, és ahogy sárga fogait kivillantotta, az is inkább grimaszra emlékeztetett, semmint mosolyra.

– Ezek szerint teljes az egyetértés? Kedvező az előjel? – kérdezte a szakadt öltözékű, borzas hajú császár.

Helyeslő biccentések és mormogások érkeztek a tömegből.

A magiszter rátette a kezét Lucius vállára.

– Gratulálok, Lucius Pinarius. Ezen a napon jós lettél. Használd mindig bölcsen, Róma legteljesebb javára a képességeidet és a papi tisztségeddel járó hatalmat, fiatalember, és viseltess a legnagyobb tisztelettel az istenek iránt!

A magiszter Claudius felé fordult.

– Most te következel, Tiberius Claudius Nero Germanicus. Melyik jóslási módszert fogod bemutatni ma nekünk, hogy kiderítsd: jóváhagyják-e az istenek a testületbe való beválasztásodat?

Claudius előrelépett.

– Én azt a módszert választom, amelyben… – Teljesen elhallgatott, ahogy néha szokása volt beszéd közben. Annyira erőt vett rajta a dadogás, hogy képtelen volt kiejteni a következő szót. Végül összeszorította az ajkát, és csak azért is kirobbantotta magából a szót: – M-m-madarakat kell figyelni!

Újabb sutyorgás érkezett a tömegből, mert az emberek többsége – Luciushoz hasonlóan – meglepődött a választáson. Egy ilyen napon, amikor keresztbe-kasul cikáznak a villámok az égen, bizonyára az összes madár a fészkén gubbaszt, elrejtőzve a szél és az eső elől.

Claudius azonban módfelett magabiztosnak látszott. Alaposan átvizsgálta az égboltot, majd északkelet felé fordult, pontosan az ellenkező irányba, mint amerre Lucius nézett. Ő is a lituus segítségével rajzolta körbe az ég egy szeletét a fórum és az Esquilinus-domb fölött.

Be sem fejezte a négyszög rajzolását, amikor kiejtette kezéből a pálcát. Lucius felnyögött, ahogy sokan mások is. Egy lituus leejtése még Claudius ügyetlenségét figyelembe véve is rossz előjelnek számított.

Nyilván Augustus is zavarba jött, de semmi jelét nem mutatta.

– Vedd fel azt a lituust! – szólt rá a fiúra. – Láss hozzá a jósláshoz, gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő!

A tömeg feszültségét feloldotta az ajkukra törő nevetés. A császár többek között keresetlen humoráról volt közismert, olyan viccekről, amelyek bárki más szájából erőltetetten, közönségesen vagy ostobán hangzottak volna.

Az idős császár megköszörülte a torkát, majd ismét megszólalt.

– Régen, amikor először megolvastam a jeleket, én is a madárjóslást választottam. Tizenkét keselyűt láttam… igen, egy tucatot! Pontosan annyit, amennyit Romulus látott a város megalapításakor. Lássuk, mit jövendölnek Jupiter tollas küldöttei az unokaöcsémnek a mai napon!

Az öregember elmosolyodott, vagy talán inkább grimaszolt, ezt Lucius képtelen volt eldönteni.

Miközben nézelődtek, és előjelre vártak, Lucius azon merengett, milyen rémesen bonyolult a madárjóslás. Az üzenetek értelmezéséhez nemcsak a felbukkanó madarak fajtáját kellett meghatározni, de a számukat is, valamint azt, hogy egy irányban szállnak-e vagy visszakanyarodnak, és azt is, hogy rikoltanak-e vagy némán repülnek. Minden egyes madár hangja, mozdulata más és más jelentést hordozott, a körülmények függvényében, és aszerint, hogy az évnek melyik szakaszában történt a megfigyelés. A madárjóslás sokkal gyakrabban vezetett eltérő értelmezésekhez a jósok között, mint a villámfejtés – és elképzelhető volt, hogy egy ilyen viharos napon egy sem jelenik meg.

Várakoztak. Lucius kezdte kényelmetlenül érezni magát, mert szinte ugyanúgy aggódott Claudius miatt, mint korábban saját maga miatt. Bele sem mert gondolni, mi lett volna, ha szégyent hoz az apjára. Mennyivel nagyobb nyomás nehezedhetett Claudiusra, akinek maga a császár állt a háta mögött?

Amikor Lucius már elviselhetetlennek érezte a feszültséget, Claudius felemelte a lituusát, és felfelé mutatott.

– O-o-ott! – kiáltotta. – Két keselyű a Porta Esquilina fölött! Pont erre repülnek! Valóban két cikázó kis pont jelent meg az égen, de olyan távol repültek, hogy Lucius sem tudta meghatározni a fajtájukat, pedig neki páratlanul éles szeme volt. A jelek szerint Claudius még nála is jobban látott, mert ahogy a madarak közelebb értek, a tömeg egyhangúlag megállapította, hogy valóban keselyűk. Azután a madarak visszakanyarodtak a Porta Esquilina felé, és fölötte kezdtek körözni.

Még két keselyű bukkant fel ugyanazon a helyen, aztán még kettő, és még egy, végül már hét keselyű cirkált a Porta Esquilina fölött. A kapun túl, a falakon kívül terült el a nekropolisz, a halottak városa, ahol a rabszolgák holttestét elégették, a kivégzett bűnözőket pedig felfalták a dögevők. Nem volt meglepő, hogy keselyűk jelentek meg azon a területen, de az teljességgel váratlanul érte a szemlélődőket, hogy hét is keringett egyszerre a temető fölött Claudius jóslása közben, egy ilyen végtelenül zord napon. Repülésük mintázata – először az auguratorium felé, majd vissza – is kedvező előjelnek minősült.

Augustus kihirdette, hogy a vizsga véget ért. A magiszter le volt nyűgözve.

– Hét keselyű! Igaz, hogy jóval kevesebb, mint amennyit Romulus látott – és a császárunk –, de több, mint amennyit Remus látott! Akad köztetek valaki, aki kétségbe vonja, hogy ezek kedvező előjelek voltak? – kérdezte a jósokat. – Senki? Jól van, akkor kihirdetem, hogy ezen a napon Tiberius Claudius Nero Germanicus igazi jóssá érett, akit elfogadnak a társai, és ami még fontosabb, maga Jupiter is. Használd mindig bölcsen, Róma legteljesebb javára a képességeidet és a papi tisztségeddel járó hatalmat, fiatalember, és viseltess a legnagyobb tisztelettel az istenek iránt!

A ceremónia még nem ért véget. A többi jós gratulált Luciusnak és Claudiusnak, majd a testület tagjai elindultak a császári palota felé. Az új jósok beavatását követő fogadást általában egy magánházban tartották, de ezúttal maga Augustus volt a vendéglátó. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy a tömeg megjegyezze: Claudius az ő rokona. Azt, hogy Lucius Pinarius az unokatestvére, meg sem említette.

Miközben elsétáltak a város legelőkelőbb háza előtt, Lucius odament Claudiushoz, és elmondta neki, mennyire lebilincselte a keselyűjóslás.

– Bátor tett volt a részedről. Én nem mertem volna a madárjóslást választani. A biztonságos út mellett döntöttem, és maradtam a villámoknál. Úgy véltem, ez az okosabb döntés, hiszen az emberek általában többre becsülik a villámfejtést. De ma bőven sikerült túlszárnyalnod engem, Claudius!

Claudius lebiggyesztette a száját, bólintott, és töprengve hümmögött. Feje az egyik oldalra rándult.

– Igen, azt hiszem, így volt, habár az is igaz, amit mondtál, hogy a villámfejtést tartják a legnagyobb becsben. Szerinted miért van ez így? – A sikeres vizsgával a háta mögött mintha kevésbé dadogott volna.

– A magiszter azt tanította nekünk, hogy a villám és a mennydörgés egyenesen Jupitertől jön – felelte Lucius.

– Ó igen, de a madarak is Jupiter hírnökei, miért ne lehetne a madárjóslás ugyanolyan értékes? Nem, a villámfejtés egyszerűen látványosabb és hatásosabb, hiszen halandó ember nem tud villámot létrehozni. Madarakat viszont bárki kiengedhet egy ketrecből, egy adott időben, egy adott helyen.

Lucius összevonta a szemöldökét.

– Arra célzol, hogy szándékosan eresztették ki azokat a keselyűket?

– Ó, Romulus számára biztosan nem, és a bácsikám jóslása alatt sem. De nekem… ki tudja? – Claudius vállat vont. – A hiányosságaim miatt a bácsikám nem tud elképzelni magasabb rendű hivatalt számomra a jósok testületénél. A görcseim miatt nem lehetek diadalmas hadvezér. Láttad, ma is elejtettem a lituust. Képzeld el, ha egy karddal teszem ugyanezt a csatatéren! T-t-túl sokat dadogok, ezért nem tudok hatásos b-b-beszédeket tartani a szenátusban. – Gúnyos mosolyra húzódott a szája. Lehet, hogy szándékosan és tudatosan dadogott? – Mivel ez a legfényesebb jövő számomra, a bácsikám eltökélte, hogy mindenkinek el kell ismernie a jósképességeimet… ha már mást nem. De szerintem három keselyű is elég lett volna. Te mit gondolsz? A bácsikám mindig túlzásokra ragadtatja magát! Amikor két üresedés támadt a testületben, vajon miért engedélyezte a te jelölésedet is az enyém mellett, Lucius?

– Annyi bizonyos, hogy az apám minden tőle telhetőt elkövetett az érdekemben, és azért, hogy elnyerje a császár jóindulatát. De maga is meglepődött a sikeren, tekintve a fiatal koromat…

– Ha! A bácsikám egyetlen okból engedte, hogy felvételedet kérd a testületbe: belőlem mindenáron jóst akart faragni, hogy ne legyek láb alatt, és akart mellém egy másik ifjoncot is, hogy ne lógjak ki túlzottan a sorból. Nem a korod ellenére választottak be a jósok közé, Lucius, hanem pontosan azért! De a lényeg az, hogy a vizsgának vége, Lucius, és most már jósok vagyunk. Jósok egy életre! Álljunk csak meg, mit viselsz a nyakadban?

Claudius Lucius nyakláncára nézett. Az aranyrög kicsúszott a trabeából, és fényesen csillogott a bíbor gyapjú felületén.

– Egy családi talizmán.

– Honnan való? Mit jelképez?

– Nem tudom – vallotta be Lucius kissé letörten. Claudius ritka éles eszű ifjú volt, és ha valaki a családi történetéről kérdezte, ő bezzeg mindent el tudott mesélni a legapróbb részletekig, legyen szó akármilyen jól leplezett titkokról.

Claudius megállt, odanyúlt az amuletthez, és közelebbről is megszemlélte. Lucius már korábban is látott ilyen csillogást a barátja szemében, amikor együtt készültek a vizsgára – az elhivatott történész lelkesedése egy érdekfeszítő régiség és talány láttán.

– Azt hiszem, L-L-Lucius, van v-v-valami elképzelésem arról, hogy mi lehet ez. De kell végeznem némi kutatómunkát…

– Gyertek, jóstársaim! – szólt rájuk Lucius apja, aki ekkor érte utol őket. – Már majdnem ott vagyunk. – Akárcsak Lucius, ő sem járt még soha a császári palotában, ezért valósággal elárasztotta az izgalom.

Először az udvarra mentek be. Semmiben sem különbözött más, szerényebb vagyonú családok udvaraitól, leszámítva a trófeákat, amelyeket egy emelvényre helyeztek a kert közepén. A faállványon a császár személyes páncélját lehetett megcsodálni, a kardjával, fejszéjével, sisakjával és pajzsával együtt.

– Nézd, hogy csillognak! – suttogta Lucius. – Mintha most fényesítették volna őket frissen!

– Igen, alighanem van erre egy külön rabszolga, aki mindennap elvégzi ezt a feladatot – jegyezte meg Claudius.

Miközben a jósok elözönlötték az udvart, és várták, hogy a masszív bronzkapu feltáruljék, Lucius felnézett a hatalmas babérkoszorúra, amit a bejárat fölötti márvány szemöldökfába faragtak.

– A hagyomány szerint egy katona akkor kaphat babérkoszorút, ha megmenti egy bajtársa életét a csatában – közölte Claudius, miután követte Lucius tekintetét. – Kitalálod, miért szavazott úgy a szenátus, hogy a bácsikám belefaraghassa a márványba ezt a gigászi babérkoszorút?

– Gondolom, úgyis elmondod.

– A Kleopátra és Marcus Antonius nagyapám fölött aratott győzelmét ismerték el vele… A nagyapámat persze nem ismerhettem, mivel a saját kardja által halt meg, húsz évvel az én sz-sz-születésem előtt. Tudod, azzal a győzelemmel Augustus megmentett minket attól, hogy az egyiptomi királynő rabszolgái legyünk, mi, Róma összes polgára, illetve az eljövendő generációk… Így megérdemelte a hozzá méltóan tekintélyes babérkoszorút.

Odabentről egy hatalmas retesz döngő hangja hallatszott, aztán lassan kinyíltak a nagy bronzajtók, befelé, az előtér irányába.

Ekkor vették észre, hogy két virágzó babérfa szegélyezi az ajtót. Miközben villámok cikáztak át a fejük fölött, és égzengés remegtette végig az udvart, Lucius látta, hogy több jós is letör egy-egy kis gallyat a fákról, és becsúsztatja a köpenyébe. Széles körben elfogadott tény volt, hogy a babérfa ellenáll a villámnak; ez volt az egyetlen fa, amelybe soha nem csapott bele. Sokan azt is igaznak vélték, hogy a náluk hordott babérgally megvédi őket a villámtól.

A császári lakóhely belső terei nem voltak túláradóan fényűzőek, éppen ellenkezőleg: roppant egyszerűen rendezték be őket. Az oszlopok nem márványból, hanem szürke mészkőből készültek. A padlón a fekete és fehér kövecskék egyszerű geometrikus mintákat alkottak, nem káprázatos, színes mozaikokat. A falakat is visszafogott színekkel festették le, hiányoztak a bámulatosan valósághű tájképek, amilyeneket Lucius a gazdagabb ismerőseik házában látott, például az Acilius családnál. A középső kertbe nyíló számos étkező elég helyet biztosított a hatalmas vendégsereg számára, ám maguk az étkeződíványok éppen olyan dísztelenek voltak, mint Lucius otthonában.

Az ételeket sem bonyolították túl. Első fogásként spárgát szolgáltak fel, amit csak egy pillanatra merítettek forrásban lévő vízbe, hogy megfőjenek, de ropogósak maradjanak. Claudius helyet foglalt Lucius mellett, derűsen széttört egy spárgát.

– „Gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő”… a bácsikám pontosan így szereti!

Lucius még soha nem látta ilyen vidámnak a barátját.

– Őszintén szólva meglep, milyen szerény a császári palota berendezése. Még Aciliáék háza is fényűzőbb. Ilyen póriasak a személyes szobák is?

– Még póriasabbak! A bácsikám egy szénaágyon alszik, és csak támla nélküli székeket tűr meg a házban. Azt szokta mondani, hogy: „Egy rómainak legyen elég szilárd a gerince ahhoz, hogy megtartsa.” Abban hisz, hogy erkölcsi példát kell mutatnia olyan régimódi erényekből, mint a fegyelem és az önuralom. A családjától is ugyanilyen magatartást vár el. Amikor Julia, az unokája túl pompázatos házat építtetett magának, a bácsikám az egészet l-l-lerombolttatta. Nem is emlékszem, hogy ez azelőtt vagy azután történt, hogy száműzte szegény Juliát arra a szigetre házasságtörés miatt. Aztán amikor megszülte a sz-sz-szeretője gyerekét, a bácsikám megparancsolta, hogy vegyék el tőle a csecsemőt, és hagyják kint egy hegyoldalon meghalni. – Claudius harapott a spárgából, hangosan megrágta, majd lenyelte. – Julia anyját, a saját lányát szintúgy száműzte, ugyancsak a botrányos viselkedése okán. Az egyetlen életben maradt fiúunokája, Agrippa sem tudott megfelelni a dédnagybácsi elvárásainak, ezért ő is egy távoli szigeten végezte. Magad is láthatod, hogy a spártai környezet itt nem csupán látszat. Tényleg ez tükrözi legjobban a nagybátyám temperamentumát.

Minden étkezőben külön heverő várta a házigazdát, aki egyik szobáról a másikra járt, hogy vendégei élvezhessék a társaságát. Lucius számára úgy tűnt, hogy a császár inkább megfigyelője, semmint résztvevője az ünnepségnek; alig beszélt, és semmit sem evett. Feldúltnak látszott, máshol jártak a gondolatai, és valahányszor dörgött az ég, összerezzent. Olykor könnyű eső suhintott végig a kerten, és szélrohamok támadtak a szénserpenyőkre, amelyekben alkonyattájt meggyújtották a tüzet. Alig egy órával a naplemente után, amikor még számos fogás várt felszolgálásra, Augustus kisétált a kert közepére, ahol minden vendég jól láthatta, elköszönt a jóstársaitól, és kimentette magát.

A házigazda távozása után érezhetően megenyhült a hangulat. Néhány vendég még azt is megengedte magának, hogy víz nélkül igya a bort, de senki sem részegedett le. Az utolsó, sűrű garumszószban tálalt répából álló fogás után a vendégek szállingózni kezdtek. Üdvözölték az újonnan beavatott jósokat, majd hazamentek. Lucius apja maradt utolsónak.

– Nem jössz velem, fiam?

– Claudius hívott, hogy sétáljak el vele Apollo templomához.

– Ilyen időben?

– A templom csak pár lépésnyire van. Mostanra az eső is elállt.

– Újból eleredhet bármelyik pillanatban.

– Ha durvábbra fordul a vihar, Lucius n-n-nálunk töltheti az éjszakát – ajánlotta Claudius.

– Gondolom, sértés lenne ezt visszautasítani – mondta az idősebb Pinarius, és egyszerre tűnt elégedettnek és aggodalmasnak amiatt, hogy a fiát szívesen látják Augustus házában.

*

Apollo templomát díszes oszlopsor vette körül, amely közvetlenül érintkezett a császári palotával. A Palatinus délkeleti gerincén magasodott, pontosan a Circus Maximus fölött. Augustus összes új építménye közül Apollo temploma volt a legfenségesebb. Megvilágította a környező pillérsorok között felállított szénserpenyők imbolygó fénye, miközben játszi köd ereszkedett le, így este az épület még látványosabb arcát mutatta, mint nappal. A carrarai márvány nagy, szilárd blokkjaiból készült falak csillámlottak, a tetőn álló, aranyozott diadalszekér-szobor pedig mintha lángokból lett volna. A bejárat előtti téren Apollo márványszobrát lehetett megcsodálni, egy tizenkét bronzökörrel körülvett oltár fölött. A reszkető fényben mintha életre keltek volna az állatok. Amikor Lucius ezt megjegyezte Claudiusnak, a barátja elmesélte, hogy az ökrök már százévesek, a nagy Müron művei, aki a gyakran másolt és utánzott, híres Diszkoszvetőt is alkotta.

A lépcső tetején, a magasba tornyosuló oszlopok mögött egy masszív ajtó várta őket. Mindkét szárnyát elefántcsont faragványok ékesítették. A villámok cikázó fényében Lucius alaposabban szemügyre vette a csodás részletességgel díszített ajtótáblát, amely heves mozdulatokban megfagyott alakokat ábrázolt – fiatal nőket és férfiakat, akik ide-oda szaladgáltak kétségbeesve, egyik-másik nyílvesszővel a mellkasában, a fejük fölött, az égen pedig az íjat tartó isteni testvérpár lebegett, Apollo és Artemisz.

– A thébai Niobidák meggyilkolása – mondta Claudius. – Amikor halandó anyjuk, Niobé, azzal kérkedett, hogy több gyermeke van, mint Létónak, az istennő gyerekei megsértődtek, és megölették Niobé utódjait. Apollo a fiúkat, Artemisz a lányokat. Niobé a hübrisz bűnébe esett – halandó létére elbizakodottá vált –, és a gyermekei fizették meg ennek árát. A n-n-nagy hatalmú halandók utódjai gyakran fizetnek ilyen kegyetlenül nagy árat, akár a puszta létezésükért is. – Claudius morfondírozni látszott, majd megfordult, és a lituusával felmutatott az égre, vagyis arra a négyszögletes darabjára, ami az oszlopok között feltárult. – Úgy tűnik, közelednek a villámok. Láttad azt az óriás mennykövet? Ritka erőteljes volt! A magiszter azt mondta, hogy a villámok összes lehetséges megjelenési formáját lejegyezték és kategorizálták Róma történelme során, ami azt jelentené, hogy a villámok ismétlődnek, ahogy egy nyelv betűi és szavai ismétlődnek, ám nekem néha eszembe jut, hogy talán nem minden villám fér be a kategóriákba. Persze ha ez így lenne, akkor semmi értelme nem lenne a villámoknak, vagy legalábbis egyetlen ember sem tudná azt megfejteni.

Délnyugat felől valami irdatlan feketeség közeledett feléjük. Sötétebb volt az ég többi részénél, és bendőjét időnként villámok töltötték ki. Ekkor a Tiberis fölött járt, és tombolása tükröződött a folyó szilaj felszínén.

Lucius megtiszteltetésnek érezte, hogy ott állhat a barátjával, a császári palota egyik lakójával, a császár legnagyobb templomának küszöbén; ugyanakkor a félelem is át-meg áthullámzott rajta, hiszen a közelgő vihar erőszakosnak ígérkezett, és a lemészárolt Niobidák látványa is felzaklatta. Azért jött, hogy hódoljon Apollo előtt, ám Apollo veszélyes és bosszúálló isten hírében állt.

Claudiusnak nem borsózott a háta.

– Tudtad, hogy évekkel ezelőtt ez volt a császár lakhelye? Aztán egyszer csak belecsapott a villám, és porig égett. Augustus kijelentette, hogy az istenek sz-sz-szent helynek jelölték meg ezt a területet, ahol kizárólag templomot lehet építeni, és az ő nyomására a szenátus megszavazta a szükséges összeget a templom építéséhez, sőt a mellette álló császári palota építéséhez is. Amint látod, ez egy igen pazar templom, és mindenki azt hitte, hogy a bácsikám hasonlóan bámulatos palotát fog mellé építtetni, ám ő pontosan ugyanolyan házat építtetett, mint amilyen a régi otthona volt, csak kicsivel nagyobbat, hogy elég szárny legyen a személyzetnek is. – Claudius elnyomott egy kuncogást.

– Augustus is a házban volt, amikor belecsapott a villám?

– Igen, bent volt. Ráadásul nem az volt az egyetlen alkalom, amikor a bácsikám villámmal találkozott. Egyszer a kantábriai hadjárat során éjszaka meneteltek, miután győzelmet arattak a nagyapám, Antonius felett, és a b-b-bácsikám majdnem meghalt egy villámcsapástól. Egy hatalmas mennykő megperzselte a bácsikám hordszékét, és agyoncsapta a rabszolgát, aki elöl haladt a fáklyával. Miután hajszál híján megmenekült, építtetett egy szentélyt Jupiternek, a Villámok Urának… Láthatod is amott, a Capitolinuson. Csodálatos látvány az égzengés villódzó fényeiben! A bácsikám azóta is betegesen fél a villámlástól. Hogy gyűlöli az égiháborút! Bizonyára ezért is hagyta ott olyan k-k-korán a fogadást, hogy elbújjon a pinceszintre. Senkitől és semmitől nem fél ezen a földön, de attól nagyon is tart, hogy az égből s-s-sújt le rá a halál, ahogy annak idején Romulus királyra. Ezért viselte ma este az amulettet is. Mindig felveszi viharos időben.

– Milyen amulettet?

– Hát nem láttad, Lucius? Egy fókabőrből készült amulett lógott a nyakában, egy védelmező talizmán… amit mások babérgallyacskával helyettesítenek.

– Fókabőrből?

– Ahogy a babérba sosem csap a ménkű, úgy a fókába sem. Ez egy tudományos tény, amit minden megbízható hatóság és szaktekintély elismer. Én jobban szeretem a babért – szögezte le Claudius, és elővett egy gallyat a trabeája alól.

– Azt hiszem, nekem is szakítanom kellett volna egyet – közölte Lucius.

A villámlás és a mennydörgés egyre közelebb ért. A vihar már majdnem fölöttük dühöngött.

– Maradj szorosan mellettem, talán téged is megvéd a babérgallyam! Van egyébként egy érdekes történet a császári házban található babérfákról. Nem sokkal Livia és Augustus esküvője után a nagyanyám egy szekéren haladt egy vidéki úton, és egyszer csak egy makulátlanul fehér tyúk pottyant az ölébe… a csőrében pedig babérágat tartott! Livia megtartotta a tyúkot, hogy a fiókáit jóslásra használhassa, és elültette a babért, amiből egy szent liget sarjadt a Tiberis partján lévő császári ültetvényen. Onnan való az a két fa is, amelyek a császári ház bejáratát őrzik. Augustus a diadalmenetein mindig az azokról leszedett babérlevelekből font koszorút viselte. Ó, de eltértem a tárgytól…

– Ez gyakran előfordul – mosolygott Lucius, aztán hirtelen megriadt a mennydörgés hallatán. Sziszegve ért el hozzájuk az eső nesze, ahogy az Aventinus-domb felé söpört.

– Szóval a fókabőr amulettről kérdeztél. Ha már itt tartunk, g-g-gondolkodtam azon, amit te viselsz. Azt hiszem, van egy elképzelésem az eredetéről…

Gigászi villám szakította félbe a mondandóját, amit fülsiketítő mennydörgés követett. A villám belehasított a Palatinusba, valahol a közelben.

– Szerinted a császári palotába csapott bele? – kérdezte Lucius.

Elrohantak a tornác végéig, és a palota felé néztek. Nem látták tűz nyomait. Aztán a hirtelen lezúduló eső mindent elhomályosított, ami a templom lépcsőin kívül terült el. A szél a tornácra is befújta a vizet, és a timpanon nem nyújtott védelmet a két fiú számára. Claudius kinyitotta az egyik magas ajtót. Besurrantak a templomba, és becsukták a bejáratot maguk mögött.

Tömjén illata keringett a levegőben. Apollo elképesztő méretű szobra töltötte be a szentélyt a falakra helyezett mécsesek imbolygó fényében. Lucius úgy érezte, hogy az épületet valami földöntúli mágia járja át ezen a viharos éjjelen. A levegőben is szokatlan izgatottság remegett. Felnézett az isten szobrára, és egyszeriben lúdbőrös lett. Valami iszonytató bizonyosság megsúgta neki, hogy azon az éjjelen jelentős fordulat történik.

Lucius hátranézett. Claudius az egyik fal tövében ült, egy márványpadon. Bóbiskolt, a feje kissé előrebillent, az állkapcsa kinyílt, és még némi nyál is csorgott az alsó ajkáról. Ha bárki más látta volna abban a pillanatban, bizonyosan rásüti az idióta jelzőt. Szegény Claudius!

A különös érzések lecsillapodtak. Lucius leült Claudius mellé, és hallgatta lágy hortyogását. Várta, hogy továbbálljon a dühöngő vihar.

Megriadt, amikor a robusztus ajtó kinyílt. Ő is elszenderült, de fogalma sem volt, mennyit aludt. A férfi, aki fáklyával a kezében belépett, a császári szolgák tunikáját viselte.

– Claudius! Itt vagy, Claudius?

Az ifjú összerezzent, és felébredt. Megragadta Lucius karját, és letörölte az álláról a nyálat.

– Tessék? Ki van itt?

– Euphranor. – A császár egyik bizalmas felszabadítottja jött be a templomba. A haja fekete volt, a szakálla viszont majdnem teljesen fehér. – Már mindenütt kerestelek!

Odament Claudiushoz, és átadott neki egy viasztáblát, olyasfajtát, amire írni szoktak, majd letörlik, és újra írnak rá.

Claudius megnézte a táblát a fáklya fényében. Nyakatekert, öreges írással egy furcsa mondatot körmöltek rá: „Gyere, gyorsabban, mint ahogy a spárga.” Az utolsó szót áthúzták, és azt írták fölé: „villám”.

– A bácsikám írta a saját kezével! – kiáltott fel Claudius meglepődve. – Írnokok egész serege várja, hogy lediktálja az üzeneteit, éjjel-nappal. Miért írta ő maga? Miért hívat ilyen sürgősen? És miért olyan gyorsan, mint a villám?

Lucius hirtelen úgy érezte, megfordult vele a világ.

– Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek…

– Ebben a tomboló viharban? Dehogyis! Velem jössz.

– Tényleg ezt akarod?

– A nagybácsi nem írta, hogy te nem jöhetsz! Kövess, fivérem… gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő! Euphranor, te menj elöl!

A korbácsoló esőben követték Euphranort vissza a császári házba, keresztül az étkezőkön és a kerten, ahol valóságos zuhatag képződött a tetőkről, majd sok-sok ajtón és folyosón át. Végül egy keskeny ajtóhoz értek, amely egy lefelé vezető lépcsőre nyílt.

– Itt maradok – mondta a szolga. – A lépcső alján megtaláljátok a császárt.

Claudius lesétált a hosszú, meredek, kanyargós lépcsőn, Lucius pedig igyekezett lépést tartani vele. Végül egy mécsesekkel megvilágított, föld alatti helyiségben kötöttek ki. Lucius azonnal észrevette, hogy a falakat mozaikok díszítik, és az ezernyi apró kövecske valósággal sziporkázott a félhomályban. A káprázatos ábrák között egykettőre felismerte a hosszú szakállú, vaskoronás Romulus királyt. Egy másik képről is rögtön kitalálta, hogy csakis a csecsemő ikerpárt, Romulust és Remust ábrázolhatja, ahogy egy kosárban sodródnak a Tiberis vizén. Olyan mozaik is akadt, amely halála pillanatában örökítette meg Romulust, ahogy egy Jupiter által küldött fénysugár nyúl le érte a magasból. Számos más jelenetet is megcsodálhatott a Városalapító életéből.

– Ő mit keres itt?

Lucius szembefordult Augustusszal. Még soha nem látta ilyen közelről a császárt. Szörnyű fogai voltak, sárgák és szuvasak, és alacsony is volt, ráadásul nem a vastag talpú lábbelit viselte, amit azért készítettek neki, hogy magasabbnak látszódjék, hanem egy egyszerű sarut. Lucius figyelmeztette magát, hogy legalább egy kicsit úgy kellene tennie, mintha lenyűgözné az uralkodó jelenléte. Suhanc korában a szőke Octavius állítólag a legjobb külsejű ifjú volt Rómában, olyan szép, hogy a nagybátyja, Julius Caesar a szeretőjévé választotta (legalábbis a pletykák szerint), később pedig az ifjú Octaviusként, majd az érett Augustusként elég hatalmat szerzett ahhoz, hogy saját kénye-kedve szerint irányítsa a birodalmat. Ebben a pillanatban viszont Lucius mindössze egy alacsony, pudvás fogú öregembert látott maga előtt, kócos, szalmaszínű hajjal, burjánzó szőrrel az orrlyukában, és bozontos, összenőtt szemöldökkel az orra fölött.

Most, hogy szemtől szemben állt a világ urával, Luciuson megint úrrá lett az a furcsa bizonyosságérzés, amelyhez hasonló Apollo templomában is környékezte, amikor azt a sugallatot kapta, hogy ezen az éjszakán valami jelentős dolog fog történni.

– Elküldjem, bácsikám? – kérdezte Claudius.

Augustus ránézett Luciusra, méghozzá olyan erőteljes és metsző pillantással, hogy a fiú önbizalma lassan rogyadozni kezdett. Végül megszólalt:

– Nem, maradhat az ifjú Lucius Pinarius. Most már ő is jós, nem igaz? Az ősei ott voltak Róma első jövendőmondói között. Romulust is egy Pinarius kísérte el arra a híres jóslására, korábban pedig a Pinariusok őrizték a nép első szentélyét, Hercules nagy oltárát. Több mint háromszáz évvel ezelőtt az állam átvette ezt a feladatot, de talán vissza kellene adnom ezt az örökletes posztot a Pinariusoknak… Az istenek jó szemmel nézik az ősi szokások felélesztését. Emellett vér szerinti rokonom is, akár előny, akár hátrány ez számomra. Lehet, hogy ma éjjel az istenek küldtek téged hozzám, Lucius Pinarius.

Lucius elfordította a tekintetét, mert zavarba hozta a császár fürkésző tekintete. Inkább a mozaikokat kezdte szemlélgetni.

– Romulus életének eseményei ezek, de ezt bizonyára te is tudod – mondta Augustus. – Ez a helyiség a Lupercal, a szent barlang, amelyben az anyafarkas szoptatta az árván maradt ikerpárt, Romulust és Remust. Én magam találtam rá a barlangra, amikor ennek a háznak az alapjait lefektették, és az én utasításomra alakították ékes szentéllyé.

– Csodálatos mozaikok – ismerte el Lucius.

– Igen. Ott láthatod, ahogy az anyafarkas szoptatja az ikreket, ott pedig azt, ahogy Remus megmenti a testvére életét. Amott Remus megöli Amulius királyt, és elveszi a vaskoronáját. Ott Romulus figyeli a keselyűk röptét, azon a képen pedig barázdát szánt a talajba, hogy kijelölje a város határait. Emitt az első diadalmenet látható, mellette pedig a király felemelkedése az égbe, egy viharos éjszakán.

Lucius bólintott. Eszébe ötlött valami, amit Claudius mesélt: a császár azt fontolgatta, hogy címet csinál a Romulus névből, ahogy az Augustust is címként használta, de végül balszerencsésnek ítélte, és elvetette az ötletet. Végtére is Romulus megölte a testvérét, és habár a legenda szerint élve emelték fel az istenek magukhoz az Olümposzra, egyes történészek szerint összeesküvő szenátorok ölték meg.

Claudius is először látta a kamrát, és hasonló elragadtatással figyelte a mozaikokat. – Persze nem szabad szó szerint értelmezni a legendákat – szólalt meg, és a szoptató anyafarkas képére mutatott. – A tanárom, Titus Livius szerint az őseink ugyanazt a szót használták az anyafarkasra és a szajhára: lupa. Livius azt mondta, hogy az ikreket nem egy vadállat, hanem egy közönséges prostituált nevelte fel.

– Ne káromold az ősöket, öcsém! – förmedt rá Augustus, és még többet is mondott volna, amikor irdatlan mennydörgés remegtette meg a kamrát. A császár rémülten szorította meg a nyakában lógó fókabőr amulettet. – Még ilyen mélységben is megremeg a föld! – suttogta. – Lehetséges, hogy egy éjszakán kétszer is belecsapjon a villám ugyanabba a házba? – Kissé hályogos szeme csillogott, de nem az izgatottságtól, hanem a félelemtől, legalábbis Lucius így látta.

– M-m-miért hívattál minket, bácsikám? – kérdezte Claudius halkan.

– Mindjárt megmutatom… habár ahhoz el kell hagynunk a biztonságos Lupercalt. – Augustus összeráncolta a homlokát, erőt vett magán, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. Euphranor a fenti ajtónál várakozott. Augustus parancsára a felszabadított szolga mindhármuknak hozott egy-egy fáklyát.

– Ha meglátod az óment, Claudius, te is meg fogod érteni, miért nem tudhat erről senki. Senki! – Augustus Luciushoz fordult. – Számodra is világos, fiatalember? Bármely előjel, ami az én személyemre vonatkozik, államtitoknak minősül, és soha nem kerülhet nyilvánosságra. Nem tudhatjuk, hogyan használhatják fel ellenem azok, akik ártani akarnak nekem. Egy ilyen hír kifecsegése halálbüntetést von maga után.

A császár kivezette őket az udvarra. A takarosan nyírt sövény és a kövezett ösvény is csillogott a nedvességtől. Az eső megenyhült, csak a köd maradt a nyomában. Az udvart a császár élethű színekkel festett szobra uralta. Kinézhetett így valaha? – tanakodott Lucius, hiszen a szobor nyugodtnak és magabiztosnak mutatta az uralkodót, szemrevaló fiatal harcosnak, aki nyomokban sem hasonlított a mellette álló, megtört öregemberre.

Miközben közelebb léptek a szoborhoz, Lucius fáklyájának fénye megállapodott valamin a földön, a talapzat túlsó oldalán. Egy fiatalember holtteste volt az, egy császári szolgáé, de jellegzetes tunikájából már csak égett foszlányok maradtak.

– Ide nézzetek! – kiáltotta Augustus. – Még mindig füstöl! Belülről ég, parázslik, mint a széndarabok a serpenyőben!

Claudius lebiggyesztette a száját.

– Ezt a szolgát… az első v-v-villám ölte meg, amelynek becsapódását Apollo templománál láttuk Luciusszal?

– Igen. A szoborba csapott bele. A szolga valószínűleg túl közel állt hozzá. Látjátok a sérülést a szobron? Látjátok, hogy leégette róla a festéket… milyen feketévé váltak a fehér színű elefántcsont berakások? – Augustus a lélegzetét is visszafojtotta. – Herculesre, aztán egy második villám is jött, az, amelyiket a Lupercalban is éreztük! Hihetetlen…

– Ez lehetetlen! – tiltakozott Claudius. – Minden szakértő egyetért abban, hogy k-k-kétszer ugyanarra a helyre nem csap be a villám. Ilyenről soha senki nem hallott!

– Mégis ez történt. A talapzaton lévő bronztábla korábban nem volt sérült, Jupiterre esküszöm… De most, nézzétek, hiányzik a C betű, egyszerűen semmivé foszlott!

Augustus nagyot nyelt, és hamuszürkévé vált az arca.

Lucius közelebb hajolt, és megállapította, hogy tényleg ott van a sérülés, amiről a császár beszélt. A bronzlapon lévő dombornyomásos felirat első betűje – a CAESAR-ból a C – egyszerűen leolvadt, és jóformán nyomot sem hagyott maga után.

– Mit jelenthet ez, Claudius? – kérdezte Augustus. – Az ilyen szokatlan természeti jelenségek mindig az istenek üzeneteit hozzák. Akármilyen haszontalan is vagy a legtöbb dologban, mivel folyton a könyvtáradban kuksolsz, az ómenekről feneketlen a tudásod!

Claudius megérintette a megfeketedett bronzlapot az ujjbegyeivel, majd gyorsan visszahúzta őket.

– Túl forró! – nyögött fel, aztán mégis közelebb hajolt, és suttogva olvasni kezdett. – Aesar.

– Mit mondasz?

Claudius vállat vont.

– Én csak elolvastam a maradék szót… a C nélkül.

– De az aesar nem szó!

– Lehet, hogy etruszk nyelven jelent valamit. Nem tudom.

– Akkor derítsd ki!

– Idő, b-b-bácsikám. Időbe telik helyesen értelmezni egy ilyen óment. Egyetértesz, Lucius? Pontosan kell tudnunk, hogy mikor csapott be ez a két villám. Pontosan kell tudnunk a halott szolga nevét. Még a művész neve is fontos lehet, aki megalkotta ezt a szobrot. Vissza kell vonulnom a könyvtáramba, és tanulmányozni az irodalmat, elővenni az etruszk sz-sz-szótáraimat, és átolvasni a korábbi villámómenek értelmezését.

– Mennyi időre van szükséged?

Claudius összevonta a szemöldökét, aztán felragyogott az arca.

– Majd Lucius segít! Ahogy magad is mondtad, bácsikám, nem véletlen, hogy Lucius éppen ott volt velem, amikor idehívattál. Ígérem neked, hogy Luciusszal együtt pontosan meg fogjuk határozni az ómen jelentését.

– Siessetek!

– Gy-gy-gyorsabbak leszünk, mint ahogy a spárga megfő, bácsikám!

Claudius csálén elmosolyodott, és letörölte a nyálat a szája sarkából.

*

– Lehet, hogy jobbra fordul a sorsunk, Lucius! – lelkendezett Claudius. – Jelentős feladatot kaptunk a császártól! Ezzel fontos emberekké váltunk. Kezdjünk is hozzá!

Claudius könyvtárában álltak. A helyiséget beragyogták a mécsesek. Lucius soha nem látott annyi tekercset és pergamendarabot egy helyen, mint abban a szobában, ráadásul tökéletesen el voltak rendezve, talán már mániákusan is. Külön csoportba kerültek a történelmi írások, a térképek, a naptárak és a családfák is. Részletes listák tartalmazták az összes magiszter adatait, aki valaha a római államot szolgálta. Számtalan szótár sorakozott egymás mellett, nemcsak latin, hanem görög, egyiptomi, párthus, emellett a Karthágó pusztulásakor kihalt pun nyelv szótára is, valamint a szintén kihaltnak számító etruszk nyelvé, és olyan nyelveké is, amelyekről Lucius még csak nem is hallott soha. Vázlatos rajzok őrizték meg a történelmi helyszíneket, ahol Claudius járt, és személyes jegyzeteit is összegyűjtötte, a szobrokról és más emlékművekről kopírozott feliratokkal együtt.

Ahogy a könyvek, írások és iratok között keresgélt, Claudius egy nehéz pergamendarabot talált, szétnyitotta egy kisasztalon, és súlyokat helyezett a sarkaira. A pergamenen egy nagy kör látszódott, amit négy részre osztott egy vízszintes és egy függőleges vonal, és körülötte jegyzetek hemzsegtek. Noha Lucius vajmi keveset tudott az asztrológiáról, könnyen felismerte a horoszkópot.

– Nem akármilyen horoszkóp ám ez, hanem magáé a császáré! – kérkedett Claudius. – Ez a pontos mása annak a képletnek, amit a híres asztrológus, az apollóniai Theagenész számított ki az ifjú Octaviusnak. Biztosan ismered a történetet. Nem? Hát akkor… – Claudius megköszörülte a torkát. Semmi sem okozott számára nagyobb örömöt, mint némi misztikus-ezoterikus tudást átadni a hallgatóságának.

– Ez még az isteni Julius életében történt, igaz, nem sokkal a halála előtt. Úgy döntött, hogy elküldi az unokafivérét Görögország nyugati partjára, Apollóniába tanulni. Octavius magával vitte a legjobb barátját, Marcus Agrippát is. Az ifjak egyszer csak kitalálták, hogy elkészíttetik a horoszkópjukat a neves Theagenésszel. Agrippa ment be hozzá először, és elmondta a születése időpontját és helyét. Theagenész eltűnt a dolgozószobájában, a fiúk pedig várakoztak. A kész horoszkóp olyan k-k-kedvező jeleket mutatott – Theagenész esküdött rá, hogy soha nem látott olyan előnyös képletet –, hogy Octavius úgy döntött, ő el sem készítteti a sajátját, mert az úgyis elhomályosulna a barátja csodás horoszkópja mellett. Agrippa azonban erősködött, és addig gyötörte a barátját – gondolom, fölöttébb könyörtelenül –, hogy Octavius beadta a derekát, és elmondta az adatait az asztrológusnak. Megint vártak egy darabig. Amikor Theagenész előkerült a dolgozószobájából, áhítatosan térdre ereszkedett Octavius előtt, és kijelentette, hogy ő lesz a világ ura. Azt mondják, habár én ezt soha nem tudtam tökéletesen igazolni, hogy a horoszkópot pontosan akkor adta oda Octaviusnak, amikor a nagybátyját meggyilkolták Rómában.

– A császár azóta is annyira b-b-biztos volt a jó sorsában, hogy nem titkolta a születése időpontját. Születési jegyét, a Bakot a p-p-pénzérméjén is megjelentette. Ha valamit igazán államtitokként kellene kezelni, az ember azt gondolná, a császár horoszkópja olyasmi! Tessék, itt van, mi is nyugodtan tanulmányozhatjuk Theagenész rajzát. Mivel könnyen hozzáférhetünk ezekhez az adatokhoz, akár fel is használhatjuk őket.

– De Claudius, én semmit sem tudok az asztrológiáról!

– Akkor a végére biztosan többet fogsz tudni, mint amikor idejöttél.

– A magiszter szerint a jóslás tökéletesen elég a jövőbeli események előrejelzéséhez.

– Gyanítom, hogy a magiszter kissé féltékeny az egyre népszerűbb asztrológiára. Én nem látok ellentmondást a jóslás és a csillagok tudományának elvei között. Minden elmélkedő embernek el kell ismernie, hogy az égitestek hatást gyakorolnak az élő és élettelen dolgokra is. A Nap és a Hold bizonyos hatásai egyértelműek: segítik a növények fejlődését, meghatározzák az állatok alvását és bőgését, valamint irányítják az árapályjelenséget. A csillagok hasonlóképpen befolyásolják a viharokat és az özönvizeket: megfigyelhető, hogy ezek akkor erősödnek és csillapodnak, amikor a csillagképek mozgása mutatja. Ez a hatás láthatatlan, mint a mágnesé. Mivel ezek az erők mindenütt jelen vannak a természetben, esztelenség lenne azt hinni, hogy az emberi lényeket nem befolyásolják.

– Először a babilóniaiak jegyezték le a csillagok mozgását, és ők írták le azokat a szavakat, amelyekkel az emberekre gyakorolt hatást kifejezhetjük. Miután Nagy Sándor meghódította Perzsiát, az asztrológia tudománya átterjedt Görögországba és Egyiptomba is. Az első görög asztrológiai iskolát a babiloni pap, Berosszosz alapította Kosz szigetén. Ő fordította le a Bel szemét görög nyelvre. Az egyiptomi Bolusz írta a Szimpátiák és antipátiák című művet, ami a mai napig az asztrológia alapvető tankönyve. Én már szétnyűttem az enyémet.

Lucius ránézett a horoszkópra, átböngészte a matematikai számításokat és a házakról, jegyekről és planétákról készült jegyzeteket.

– Tényleg azt hiszed, hogy a villámómen megfejtését megtaláljuk a császár horoszkópjában?

– Nem lennék meglepve, ha fontos szerepet kapna a kutatásainkban. De először szerintem az etruszk szótárat kellene elővennünk, hogy ellenőrizzük a gyanúmat az aesar szóról…

A vihar egész éjjel tombolt, a szél csattogtatta az ablaktáblákat, a víz vadul korbácsolta a tetőt, a mennydörgés pedig megremegtette a földet. Lucius és Claudius azonban egyre csak a különféle szövegeket olvasta. A rabszolgák időről időre hoztak nekik ételt és italt, és pótolták az olajat a mécsesekben. Lucius észre sem vette, hogy elérkezett a hajnal, amíg meg nem hallotta egy kakas kukorékolását. Claudius kinyitotta az ablaktáblákat. Addigra már elvonult a vihar. Kitisztult az ég. A szobában uralkodó komor hangulatot azonban a halvány reggeli napsütés sem tudta eloszlatni. A két ifjúnak sikerült értelmeznie az óment.

– Talán azt kellene neki mondanunk, hogy kifogott rajtunk a jel, és nem sikerült kiderítenünk semmit – javasolta Lucius.

Claudius megrázta a fejét.

– Nem fogja elfogadni. Azonnal rájön, hogy valamit titkolunk.

– Lehet, hogy figyelmen kívül hagyja majd az értelmezésünket. Miért adna Róma két legfiatalabb jósának szavára?

– Azért, mert az értelmezésünk helyes, és ezt ő maga is látni fogja. A bácsikám feltétlenül és mélységesen hisz az ómenekben. Minden egyes cs-cs-csatájának kimenetelét előre jelezte egy jósjel, amit maga kért az istenektől. Ott volt a sas, amely két hollót üldözött el Bononiánál, és ezzel előre megmutatta a másik két triumvir fölött aratott végső győzelmét. Vagy ott volt Caesar szelleme, ami Philippinél jelent meg neki. De említhetném a szamarat és hajtóját, amelyekkel az actiumi csata előtt találkozott az úton, és akik az Eutychus és a Nicon névre hallgattak – görögül ezek a szavak azt jelentik: „jólét” és „győzelem”.

– Most pedig itt van ez az ómen.

– És nincs más v-v-választásunk, mint elmondani neki.

*

Euphranor felkísérte az ifjakat a lépcsőkön a magasan lévő, sokablakos helyiségbe, ahol a császár várta őket. Claudius odasúgta Luciusnak, hogy ezt a szobát az uralkodó „kis Siracusának” nevezi, mert a nagy siracusai tudósnak, Arkhimédésznek is pontosan ilyen szobája volt a házában, elszigetelve a többi helyiségtől.

Augustus félreeső búvóhelye emlékekkel volt telezsúfolva. Különféle épületek modelljei sorakoztak benne, köztük Apollo templomának miniatűr elefántcsont mása. Háborús trófeák is akadtak szép számmal, például az actiumi csatában megmérkőző egyik ellenséges hajó orra – annak a diadalnak az emléke, amit a páratlan tengerész-hadvezér, Agrippa aratott Antonius és Kleopátra fölött. Egzotikus egyiptomi kincseket is tárolt itt a császár, amelyeket még Alexandriából hozott – onnan, ahol Antoniusnak és Kleopátrának csak öngyilkosság árán sikerült kicseleznie. Az isteni Caesarról is volt ott egy szobor, és rajta egy vörös köpeny, kissé kopott és molyrágta, de kétségtelenül az a köpeny, amit maga a Nagy Ember hordott az utolsó csatájában, a hispániai Mundánál.

Személyesebb emlékeket is őrzött a szobában, például kicsi hajókat és katapultokat, amelyek elhunyt unokáinak játékai közé tartoztak. Amikor Lucius és Claudius beléptek, Augustus éppen egy pár gyerekcipővel babrált.

– Milyen parányi lábai vannak a kis Gaiusnak! Ezek épp az imént érkeztek a germán határról, Claudius, a bátyád üzenetével együtt. A kis unokafivéred nemrég nőtte ki ezt a lábbelit, ezért Germanicus elküldte nekem emlékbe. Elbűvölő, nem? Germanicus és Agrippina valószínűleg úgy gondolják, hogy rávehetnek: nevezzem meg a kétéves fiút örökösömnek. Nos, a bátyád nem rossz ember, Agrippina pedig az egyetlen unokám, akiről még nem derült ki, hogy teljesen hasznavehetetlen. A kis Gaius tényleg az én dédunokám, és azt mondják, egészséges, tehát mégis van egy halvány reménysugár a jövőben…

Elcsuklott a hangja. Sokáig nézte az apró lábbelit, mielőtt végleg lerakta a régi gyermekjátékok közé.

Úgy tűnt, a császárnak éppen olyan nehéz és álmatlan éjszakája volt, mint a két fiatalembernek, de rosszabbul viselte. Levette a trabeát, és felvett egy olyan kifakult és kopott tunikát, amit sokkal inkább egy rabszolgán lehetett volna elképzelni. Hangja rekedt volt, és hörgés hallatszott a torkából.

– Nos? Mit derítettetek ki?

Claudius előrébb lépett, ám amikor szólásra nyitotta a száját, egy hang sem jött ki rajta. Egy ideig olyan mereven és némán állt ott, mint egy szobor, aztán hirtelen rángatózni és dadogni kezdett, görcsösen dülöngélt, és összefüggéstelen hangokat hallatott. Lucius megragadta a vállát, nehogy elessen, ám a rángatózás egyre hevesebbé vált. Még soha nem látta ilyen rémisztő példáját annak, ahogy Claudiuson úrrá lesz a testi fogyatékossága.

Augustus felmordult, és a szemét forgatta.

– Jupiter, segíts! Akkor mondd el te! Igen, te, Lucius Pinarius! Beszélj!

Lucius szíve dörömbölt a mellkasában, és érezte, ahogy gombóc feszíti szét a torkát. Egy darabig attól félt, hogy ő is olyan rohamot kap, mint Claudius. Aztán sikerült nagy levegőt vennie, és kiböknie a szavakat.

– Úgy véljük… Claudius és én azt valljuk… miután áttanulmányoztunk bizonyos hasonló eseteket és a vonatkozó irodalmat… főként a villámokra és a szobrokat ért villámcsapásokra összpontosítva… illetve az etruszk nyelvre… hogy valószínűleg…

– Herculesre, te ugyanolyan haszontalan vagy, mint az unokaöcsém! Mondd már!

Lucius szédült és émelygett az alváshiánytól, de folytatta.

– Az utolsó király, Tarquinius idejében például az egyik szobrába belecsapott egy villám, és csak a feliratot rongálta meg. Latin és etruszk szöveg volt rajta… magad is beláthatod, miért volt ez egy irányadó eset. Ebben a példában négy X betű rongálódott meg a táblán, valamint a napot jelentő tinia és a fiatal férfiak csoportját jelentő huznatre etruszk szavak. Ezt az óment senki sem tudta megfejteni, de rögvest nyilvánvalóvá vált az értelme, amikor negyven nappal később egy negyven fiatal harcosból álló csapat szó szerint kiüldözte Tarquiniust és a fiait a városból, ezzel véget vetve a monarchiának, és megalapozva a köztársaságot. Akkor jöttek rá, hogy a négy megrongálódott X a negyvenet jelentette, és nemcsak a Tarquinius uralmából hátralévő negyven napot jelentette, hanem a negyven katonát is, akik kiüldözték a királyt és fiait. További példákat is találtunk…

– Elég legyen ebből a történészi badarságból! Ne játszadozz a türelmemmel, Lucius Pinarius! Azonnal áruld el, mit jelent az ómen!

Lucius nagy levegőt vett.

– Claudius jól gondolta: az aesar valóban egy régi etruszk szó. Istenséget vagy isteni szellemet jelent. A C pedig – vagyis az a betű, amit elolvasztott a villám – természetesen a százas számot is szimbolizálja. A halott rabszolga a halandóságot jelképezi, egy kisebb halál, amely egy nagyobbat jelez előre. Amikor összegyűjtöttük ezeket a tényeket, és átvettük az idevonatkozó korábbi eseteket… amelyeket részletesen nem mondhatok el, hiszen nem akarod hallani… akkor arra jutottunk, hogy a két villámcsapás ómene a következőt jelenti: száz nap múlva a szobron szereplő ember elhagyja a halandók világát, és belép az istenek világába.

Hirtelen kiszaladt az összes szín a császár arcából, ahogy a bor ürül ki a kupából. Olyan furcsa lett az arckifejezése, és úgy elvékonyodott a hangja, hogy Lucius már-már azt hitte, csak a kísértetét látja maga előtt.

– Mit mondtál, fiatalember? Azt mondod, hogy már csak száz napom van hátra?

– I-i-igazából kilencvenkilenc – felelt Claudius, akinek hirtelen visszajött a hangja. Ennek ellenére lehorgasztotta a fejét, és lesütötte a szemét. – Az előjelet tegnap kaptuk meg, ezért l-l-le kell vonnunk… – Váratlanul felemelte a fejét, mintha meglepte volna a saját hangja, de inkább elhallgatott.

Augustus sokáig hallgatott.

– Könnyű halál lesz?

– Az ómen nem utal a halál módjára és körülményeire – közölte Lucius.

Augustus lassan bólintott.

– Mindig irigyeltem azokat, akik könnyen haltak meg. A görögöknek van is erre egy szavuk: euthanasia, „jó halál”. Ez minden reményem: euthanasia. Elfogadom, hogy nem szabhatom meg az idejét és a helyét; azt mások fogják megválasztani. De szeretném, ha nyugodtan és fájdalommentesen végezhetném be, csorbítatlan tekintéllyel. – Elfordult a két fiútól, kihúzta magát, és összeszedte a belső tartását. – Gondolom, megértettétek, hogy ezt senkinek sem mondhatjátok el. Most távozzatok! Elbocsátalak titeket.

Lucius kifelé menet visszafordult, és látta, hogy a császár ismét felemelte dédunokájának lábbelijét, nézegette egy ideig, majd ólomszürke arccal, könnyes szemmel visszarakta a földre.

Euphranornak nyomát sem látták. Maguknak kellett visszatalálniuk a lépcsőhöz.

– Úgy viselkedett, mintha már számított volna rá – jegyezte meg Lucius. Egyszeriben erőt vett rajta a kimerültség.

– Lehet, hogy előre érezte. L-l-lehet, hogy pontosan ezt akarta hallani.

– Hogy érted ezt, Claudius? Arra akarsz kilyukadni, hogy a bácsikád öngyilkosságon gondolkodik? Vagy attól fél, hogy meg fogják ölni? Mit akart mondani azzal, hogy a halála idejét és helyét nem határozhatja meg? „Azt mások fogják megválasztani” – ezt mondta. Kik azok a mások? Az istenek?

Claudius megvonta a vállát.

– Öreg m-m-már, Lucius. Te és én el sem tudjuk képzelni, milyen szörnyűségeket látott már élete során, sőt milyen rémségeket követett el! Az élet sok-sok csalódást okozott számára, főleg az utóbbi években. Annyi haláleset történt a cs-cs-családban, annyi viszálykodás. – Claudius élesen szívta be a levegőt. – Tessék, csak említeni kellett…

Claudius nagyanyja közeledett feléjük a folyosón. Élemedett kora és dísztelen ruházata ellenére is lehengerlő jelenség volt. Livia, Augustus felesége nem színezte a haját, és nem kendőzte el a ráncait, csak egy egyszerű stólát viselt, amivel kedvére tett fényűzésellenes férjének, mégis tagadhatatlanul az előkelőség és a hatalom sugárzott belőle. Mellette, ugyanolyan egyszerű tunikában a fia, Claudius nagybátyja, Tiberius sétált: robusztus testfelépítésű, középkorú ember, morcos arccal. Úgy hírlett, Augustus őt akarta megtenni örökösének, annak ellenére, hogy csak a mostohafia volt, nem vér szerinti rokona.

Claudius és Lucius félrehúzódott, ám Livia és a fia nem vonultak tovább, hanem megálltak előttük. Claudius nagyot nyelt, majd félig Lucius felé fordult, hogy bemutassa, ám annyira dadogott, hogy Livia egy intéssel belé fojtotta a szót.

– Hagyjad csak, fiacskám, tudom, ki ez: az ifjú Lucius Pinarius. – Alaposan végigmérte őket, és felvonta az egyik szemöldökét. – Érdekes, hogy ti ketten még mindig a tegnapi trabeát viselitek. Máris jósolni fogtok, ilyen korai órán? Vagy le sem feküdtetek? Igen, az arcotokból ítélve nem nagyon aludhattatok. De mit csináltatok helyette? Nem tivornyázással múlattátok az időt, mert nem érzek borszagot.

Luciusra nézett, aki szintúgy nem tudott mit válaszolni. A császár többször is megtiltotta, hogy bárkinek is beszéljenek az ómenről.

Liviát szórakoztatta a fiú zavarodottsága.

– Hát nem látod, hogy csak ugratlak, fiatalember? Ebben a házban semmi sem történhet a tudtomon kívül. Tisztában vagyok vele, hogy villám csapott a férjem szobrába tegnap éjjel, nem is egyszer, hanem kétszer. Képtelenségnek találom, hogy egy ilyen ómen megfejtését pont kettőtökre bízta, de azért érdekelne, mire jutottatok. Nem válaszoltok? Nos, akkor legjobb lesz, ha egyszerűen megkérdem őt magát.

Lucius Claudiusra pillantott. Egyértelműen látszott, hogy a fiú fél a nagyanyjától. Tiberius jelenléte viszont nem ijesztette meg annyira, mert még attól sem riadt vissza, hogy előrenyúljon, és megérintse a férfi tunikájára erősített babérágat.

– T-t-tegnap estéről való, bácsikám? A vihar már elvonult, nincs szükséged a babér védelmére. Habár eleve furcsa, hogy egy magadfajta hitetlen f-f-fél a villámlástól. – Claudius ismét Lucius felé fordult. – Tiberius bácsi nem hisz az istenekben, ezért nem hisz a j-j-jóslásban sem. Ha nincsenek istenek, akkor nem érdemes az akaratukat sem firtatni. Tiberius bácsi megveti a jóslást. Ő csak az asztrológiában hisz.

Tiberius zord arccal nézett Claudiusra.

– Így van, öcsém. A csillagok határozzák meg, hogy mikor születik valaki, és mikor hal meg, sőt az egész életutunkat. A logikájuk kétségbevonhatatlan. Valami elképzelhetetlenül nagy mechanizmus irányítja a csillagok mozgását, amely a mi parányi életeinkre is befolyást gyakorol. Mi, halandók sokszorosan eltávolodtunk attól az ősi erőtől, ami elevenné teszi a világmindenséget.

– Ezek szerint a csillagok úgy irányítják az emberiséget, ahogy egy h-h-hajítógép mechanizmusa irányítja a lövedék repülését – értelmezte Claudius. – Vagy egy vízkerék fogai és szerkezete irányítja a f-f-falevél sodródását a csatornában. Hiszen mindnyájan olyanok vagyunk, mint egy repülő lövedék vagy egy örvénybe keveredett levél, nem igaz, Tiberius bácsi?

– Nem rossz metaforák, Claudius, kivált egy olyan embertől, aki hisz a villámok üzeneteiben. – Tiberius kuncogott, majd megcsóválta a fejét. – Csak egy bolond vagy egy gyermek hiheti el, hogy a villámok fegyverek, amiket valami megátalkodott óriás hajigál le a felhőkből. A villám egy természeti jelenség, amely rendkívül pontos, jóllehet bonyolult szabályoknak engedelmeskedik, például a csillagok mozgásának. Én a tudományban hiszek, Claudius, nem a babonában.

Livia felsóhajtott, mert ezek a témák már meglehetősen untatták. Megfogta a fia kezét, és húzni kezdte, hogy haladjanak tovább.

Claudius fogcsikorgatva figyelte, ahogy elmennek, és eltűnnek egy saroknál.

– Ott megy a császár.

– Már biztos, hogy ő örökli a címet?

– Mindig van esély rá, hogy az öregember m-m-meggondolja magát Agrippával kapcsolatban. Végtére is ő Augustus egyetlen élő unokája. Két évvel idősebb nálunk… elég fiatal ahhoz, hogy uralma hosszú életű legyen. Gyanítom, hogy Agrippa száműzetése Livia miatt történt. Azok, akik az ő útjában állnak, hajlamosak meghalni vagy eltűnni. Csak Tiberius bácsi maradt meg, ezért ő a legvalószínűbb örökös. Alighanem így lesz a legjobb. A germán határ olyan, mint egy vérző, nyílt seb, és ez a legnagyobb probléma, amivel a Római Birodalomnak jelenleg foglalkoznia kell. Tiberius pedig tapasztalt és ügyes hadvezér, még ha az istenekben nem is hisz. Attól tartok, Lucius, hogy a jóstehetségünk nem lesz ennyire jó ajánlólevél számunkra a k-k-következő császár uralma alatt.

– Nem lesz ennyire jó? Hát én most sem érzem olyan jónak! – csattant fel Lucius, és hirtelenjében úgy érezte, képtelen megbirkózni a virrasztás hatásaival és a császár követeléseinek súlyával. Suttogva folytatta: – Mi lesz, ha kiderül, mit jósoltunk a császárnak, de ő nem hal meg száz nap múlva? Mindenki bolondnak fog nézni minket!

– Helyesebben k-k-kilencvenkilenc nap múlva…

– És ha mégis meghal…

– Akkor téged mindenki a korodat meghazudtoló bölcsességed miatt fog tisztelni.

– Vagy minket fognak felelősségre vonni a halála miatt. Hogy is mondták az etruszkok? „Mindenki a jóst vádolja.”

– Ó, dehogy, Lucius, ha a császár meghal, nem minket fognak gyanúsítani. – Claudius arrafelé nézett, hogy Livia és Tiberius eltűntek. – Ajánlom, hogy kezdj új tanulmányokba, Lucius. Szerinted mennyit sajátíthat el az ember k-k-kilencvenkilenc nap alatt az asztrológiából?

*

– Talán fel kellene mennünk a Palatinusra, Apollo templomába, apám, és imádkozni – vetette fel Lucius.

Körültekintő számításai szerint pontosan százöt nap telt el azóta, hogy a villám belecsapott a császár szobrába. Felvirradt és elmúlt az a nap, amelyen – Claudius jóslata szerint – Augustusnak meg kellett volna halnia, ám még mindig tanakodtak a prófécia pontos jelentésén. Augustus távol járt Rómától, és mivel a hírek sem érhettek el gyorsabban hozzájuk, mint egy sebes léptű ló, nem tudhatták, hogy éppen mi történik Augustusszal.

Midőn azonban Lucius és apja lementek értesüléseket szerezni a fórumra, zaklatottság vett erőt rajtuk. Augustus megbetegedett, amikor éppen el akart utazni Beneventumba, hogy elkísérje Tiberiust egy szakaszon az Illíria felé indított, új hadjáratban. Állítólag már javult az állapota, miután visszavonult Capri szigetére pihenni, éppen csak a belei rendetlenkedtek kissé. Lucius és az apja mindennap lementek a fórumra, hátha valaki végre meg tudja őket nyugtatni a császár állapotával kapcsolatban.

– Dicséretes gondolat az ima – ismerte el Lucius apja. – De miért pont Apollo templomában?

– Mert ott kezdődött az egész, azon a viharos éjszakán. – Lucius felidézte magában azt a szokatlan, rossz előérzetet, amit azelőtt tapasztalt, hogy Euphranor eljött Claudiusért.

– És pontosan miért is imádkozunk?

Az idősebb Lucius lehalkította a hangját, és körülnézett. Vesta templománál jártak, a szent út egyik forgalmas szakaszán. Vesta-szüzek egy csoportja éppen akkor hagyta el az épületet a szolgáikkal, és egy csoport tógás szenátor is állt a közelben; néhányan biccentettek és intettek is az idősebb Pinariusnak, amikor elhaladtak mellettük. Apa és fia egy félreeső helyre vonultak vissza, Castor és Pollux templomának túloldalán.

– Azt kérdeztem az előbb, fiam, miért kellene imádkoznunk. Bizonyára nem a császár mielőbbi haláláért; az árulás volna. Ha ellenben azért imádkozunk, hogy az ómen ellenére ne haljon meg a császár, nem az istenek akarata ellenére cselekszünk?

Lucius nem először bánta meg életében, hogy bizalmába fogadta az apját. Az idősebb Pinarius kétségkívül idegesebb volt a baljós előjelekkel és azok kimenetelével kapcsolatban, mint Lucius. Még az sem kizárt, hogy veszélybe sodorta a családját azzal, hogy mesélt az apjának az ómenről, a császár kifejezett tiltása ellenére. Lucius azonban nehezen viselte a magányos várakozás gyötrelmét.

– Akkor egyikért se imádkozzunk, apám. Fohászkodjunk inkább a római állam jólétéért – javasolta Lucius.

– Jaj, pont olyan vagy, mint a néhai nagyapád! – mondta az idősebb Pinarius, és szárazon felnevetett. – Az öreg nagy mestere volt az áthidaló megoldásoknak! Természetesen igazad van. Elmegyünk a szenátus házába, és teszünk egy felajánlást.

Átkeltek a fórumon, és elmentek a masszív épületek mellett, amelyeket Augustus a császári közigazgatás központjaiként emeltetett. Elhaladtak a szónokok ősi emelvénye, a Rostra mellett, amit elfogott hajók orra ékesített, és ahonnan a köztársaság egykori nagy orátorai szavazóikat buzdították. Ezekben az időkben a Rostra haszontalanul állt a helyén.

A szenátus háza viszonylag újonnan épült, hiszen Julius Caesar kezdte az építtetést erőszakos halála előtt, és Augustus fejeztette be. Külső megjelenése szigort sugallt, főként a kifinomultan színezett és díszített közeli templomok mellett.

– Itt voltam, amikor a császár felavatta ezt az épületet – emlékezett az idősebb Pinarius. – Kiskorúként még nem viseltem a férfiúi tógát. Gyakorlatilag itt nőttem fel, a nagyapáddal együtt hallgattam a vitákat, jegyzeteltem, és hoztam-vittem az üzeneteit, már jóval azelőtt, hogy belőlem is szenátor lett.

Felmentek a lépcsőn, és besétáltak a házba. A rideg homlokzattal azonnali és meglepő kontrasztot alkotott a káprázatos belső tér. A hatalmas termet aranyozott rácsok és vörös bársonydrapériák szabdalták kisebb részekre. Csiszolt márvány ragyogott a falakon és a padlón. Magasról bocsátották be a fényt az ablakok, és ezáltal az egész helyiséget meg tudták tölteni világossággal. Ezen a napon nem ülésezett a szenátus, de jó pár tagja odabent lézengett, beszélgetett, vagy feladatait végezte a titkárával együtt. Még Augustus egyeduralma alatt is számos bürokratikus tevékenység folyt ebben az ősi testületben. Fennmaradása egyetlen célt szolgált: hogy alátámassza azt a hivatalos elképzelést, amely szerint Róma még mindig köztársaság, a császár pedig mindössze első az egyenrangúak között; nem a többi polgártárs ura, hanem a közérdek elkötelezett szolgája.

Lucius és az apja megközelítették Victoria oltárát. Maga az oltár zöld márványból készült, és pompásan kifaragott babérlevelek díszítették. Az oltár mögött és fölött Victoria istennő hatalmas szobra magasodott, amely köré Augustus értékes hadizsákmányait csoportosították. Időnként átrendezték az értékes trófeákat. Ezen a napon a kincsek között volt egy Actiumnál elfogott egyiptomi csatahajó vasból készült, krokodilfejet mintázó orra is. Kleopátra királynő ékszereit is közszemlére tették, például kalcedon és ónix karkötőket valamint a legyőzött uralkodónő egyik magas, elefántcsontból készült, arany- és lapisberakásokkal tarkított atef koronáját.

Az idősebb Pinarius hozzáfogott a szertartáshoz, amit minden szenátor elvégzett, aki belépett ebbe a terembe. Elégetett némi tömjént az oltáron, bort töltött ki az italáldozathoz, és imát mondott.

– Istennő, segítsd győzelemre Rómát, hogy diadalmaskodhasson ellenségei fölött! Vigyázz a birodalomra, amit Augustus kezeibe adtál. Oltalmazd meg Rómát azoktól, akik ártani akarnak neki, érkezzenek kívülről vagy belülről.

Hátrébb léptek az oltártól. Lucius apja megcsóválta a fejét, és suttogva megismételte az ima utolsó szavait.

– „Érkezzenek kívülről… vagy belülről.” Ez az utolsó rész olyanokra vonatkozik, mint Marcus Antonius… és a nagyapád. Micsoda felfordulást csinált az öregember az öröksége körül! Ő is az isteni Julius unokaöccse volt, akárcsak Augustus. Őt is örököseként jelölte meg, habár kevesebbet adott neki. Ő is ilyen magasságokba emelkedhetett volna. Ám ő valósággal imádta a bajkeverő Antoniust! Képes volt a saját unokatestvére ellen fordulni, hogy Antonius kedvére tegyen! Augustus soha nem hitt abban, hogy a nagyapád az élete vége felé őszintén állt át a győztes oldalra. Meghagyta az életét, de megtagadott tőle minden hivatalos rangot az új rendszerben. A Pinariusokat félreállították, így sem az üldözöttek, sem a kiváltságosak közé nem kerültek… Mi lettünk Julius Caesar elfeledett örökösei. – A hangja hirtelen vágyakozóról keserűre változott. – Akármilyen megalázó helyzetbe kerültünk, Augustus soha egy szeszterciuszt sem lökött oda nekünk!

Annak a reménynek, amit Luciusszal négyszemközt suttogva már megbeszélt, és amely szerint hamarosan fordulhat a szerencséjük, nem adott hangot ilyen nyilvános helyen. Ha a császár tényleg meghal, minden valószínűség szerint Tiberius veszi át a helyét, Tiberiusnak pedig semmi oka arra, hogy kiközösítse a Pinariusokat. Lehet, hogy végleg elfelejthetik a családi perpatvart, ami Augustus és Lucius nagyapja között tört ki. Ha Lucius kedvére tud tenni az új császárnak, semmi akadálya, hogy fényes pályát fusson be. Ezzel a célkitűzéssel, Claudius tanácsát követve, és a következő császár kegyét keresve vetette bele magát Lucius az asztrológia babilóniai tudományába. Habár Claudius szava nem sokat számított Tiberiusnak, ő is vitathatatlanul a császári família tagja volt, és egyre szorosabbá váló barátsága Luciusszal előbb-utóbb hasznára válhatott a Pinarius családnak.

Miközben Lucius éppen Claudiusra gondolt, a dadogó ifjú meg is jelent a szenátus házának kapujában. Zavartan, elvörösödve körülnézett, majd amikor megpillantotta Luciust, odasietett hozzá.

– L-l-láttalak korábban a fórumon. Már mindenütt kerestelek.

Lucius felvonta a szemöldökét.

– Van valami hír?

Claudius megrázta a fejét.

– Semmi érdemleges. De mondanom kell nektek valamit. Valami nagyon érdekeset. Talán neked is sikerül elterelned a f-f-figyelmedet arról, ami állandóan foglalkoztat. – Körülnézett a helyiségben, a mormogó beszélgetésbe merült szenátorokon és az ide-oda szaladgáló titkárok seregén, majd megrándult. – Nem bírom ennek a helynek a légkörét. Ezt a sok begyöpösödött formalitást és fennhéjázást! Gyere, keressünk valami kényelmesebb helyet, ahol beszélhetünk. Tudom is, hogy melyik lesz a legjobb.

Átvezette apát és fiát a fórumon, majd végig a Capitolinus és a Palatinus közötti völgyben, egészen a folyópartig. A rakpart egyik fogadójába igyekeztek. Miután beléptek, és szemük hozzászokott a sötétséghez, Lucius elfintorodott a kellemetlen szagokra: a kiömlött bor, a mosdatlan testek és a közelben a Tiberisbe ürülő Cloaca Maxima kigőzölgéseinek keveréke csapta meg az orrát. A vendégek azok a jellegzetes figurák voltak, akik a nap közepén általában benépesítették a fogadókat: színészek, tengerészek, prostituáltak és szerencsejátékosok.

Claudius megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Köszönet az isteneknek ezért a helyért, ahol az ember végre elengedheti magát! Senki sem bámul, s-s-senki sem ócsárol, senki sem hangoztatja a rosszallását és a csalódottságát. Itt végre önmagam lehetek.

– Szerinted okos dolog a császári család egyik tagjának ilyen helyen mutatkoznia? – kérdezte Lucius apja, és ferde szemmel sandított végig a vendégseregen. Egy darabig tétovázott, aztán leült egy padra a fia mellé, Claudiusszal szemben.

– Miért ne mutatkozhatna? A bácsikám több felszabadítottja is előszeretettel l-l-látogatja ezt a helyet. Sőt, képzeld, először Euphranor hozott ide engem! A császár benne bízik meg a leginkább. Pont ezen a p-p-padon ült, és annyit vedelt az olcsó borból, hogy fel sem bírt állni.

– Mondani akartál nekünk valamit – váltott témát Lucius apja. Ránézett a dús keblű felszolgálólányra, aki éppen akkor hozta oda nekik a poharakat és a boros kancsót. – Csak egyujjnyi bort, többet nem. Önts rá vizet.

Lucius ugyanazt kérte, mint az apja, csak Claudius itta töményen a bort. Felhajtotta az egész pohárral, majd újabbat rendelt, mielőtt mesélni kezdett.

– Arról az amulettről van szó, a családi örökségetekről. Látom, ma is viseled, Lucius.

Lucius megérintette a mellkasán lógó aranyrögöt.

– B-b-beszélgettem az öreg tanítómmal, Titus Líviusszal – folytatta Claudius, de a szavai el-elmosódtak. – Bizonyára olvastátok a város történelméről szóló írását, ami a legősibb korokat is taglalja. Nem? Egyikőtök sem? Még a saját családotokról szóló részt sem? A legtöbb ember legalább egy rabszolgát megbíz azzal, hogy böngéssze át a tekercseket, hátha valahol említik az őseit. – Claudius megcsóválta a fejét. – Nos, a Líviusszal folytatott megbeszélésem alátámasztotta az első megérzésemet, amely szerint ez a talizmán egy fascinum. Elmagyarázom. Réges-régen, mielőtt elkopott a formája, feltehetőleg egy mágikus falloszt ábrázolt, minden valószínűség szerint egy szárnyas falloszt, az alakjából ítélve. Igen, ha összehúzzátok a szemeteket, és kicsit szabadjára engeditek a fantáziátokat, könnyen elképzelhetitek az amulett eredeti formáját. – Kérdezés nélkül odanyúlt a talizmánhoz, megfogta, és maga felé húzta, Luciusszal együtt. – Igen, nézzétek… Ez a vessző, ezek p-p-pedig a herék… emitt pedig a két kicsi szárny!

Claudius elengedte az amulettet. Lucius az ujjai közé vette, alaposan megnézte, és közben mélységes csalódottságot érzett. Egy fascinum lenne? Hiszen az ilyesféle csecsebecsét sokan viselték, hogy megvédje az asszonyokat szülés idején, és a csecsemőkre is ráakasztották, hogy megóvja őket az irigy és rosszindulatú tekintetektől, az úgynevezett ártó szemtől. Még rabszolgák is hordtak ilyet.

– Szóval csak ennyi lenne? – kérdezte Lucius. – Egy közönséges fascinum? Semmi több?

Claudius az ujját ingatta.

– Ó, d-d-dehogyis közönséges! Nem, ez a fascinum különleges, nagyon is egyedi! Ha a feltételezésem helytálló, ez lehet a legrégebbi ilyen amulett. Manapság a fascinumról úgy tartják, hogy mindössze egy ékszer, egy szerencsehozó amulett. Olcsó fémből is készítik, olyat hordanak a rabszolgák. Alig valaki emlékszik Fascinus istenre, akiről az ilyen talizmánok a nevüket kapták. Pedig az ősi regékben igencsak fontos szerephez jut a szárnyas fallosz. Egy ilyen jelenséget látott Servius Tullius király anyja a tűzhelyben, még korábban pedig Alba egyik királyának, Tarketiosnak is megjelent, és azt követelte, hogy egyesülhessen a lányával. A görögök soha nem írtak le ilyen alakban megjelenő istenséget, sőt egyetlen más nép sem, amit Róma leigázott. Ebből azt következik, hogy Fascinus isten kizárólag a mi őseinknek jelent meg, és nagy szerepet játszhatott Róma kialakulásában.

– Ráadásul nem minden fascinum merő csecsebecse – folytatta Claudius. – Az állami vallás egyik legbecsesebb tárgya a szent fascinum, amire a Vesta-szüzek vigyáznak. Én a saját szememmel is láttam. Hatalmas és nagyon nehéz; sz-sz-színaranyból készült. A virgo maxima évszázadokig egy rejtekhelyen tartotta, az ünnepi diadalszekér alatt, amelyben a győztes hadvezérek átvonultak a városon, hogy így tartsa távol az ártó szemet. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan ismerik ennek a sz-sz-szokásnak az eredetét… Titus Livius, a virgo maxima, jómagam… és talán nincs is más, mivel ti, Pinariusok láthatóan nem örökítettétek tovább ezt a történetet generációról generációra.

– Azt mondod, hogy egy Pinariusnak is köze volt a szokás kialakulásához? – kérdezte Lucius apja. Korábban elvonták a figyelmét a kockajáték hangjai és a taverna sötét részeiből kiszűrődő buja neszek, ám most már teljesen Claudiusra figyelt.

– Pontosan ezt mondom. A sz-sz-szokás, hogy egy fascinumot helyeznek a diadalszekér alá, egy Vesta-szűzzel kezdődött, aki elkötelezett híve volt Fascinus istennek, őt pedig úgy hívták, hogy… Pinaria! Igen, a Pinarius család sarja volt. Az ő idejében Foslia volt a virgo maxima, és éppen akkor foglalták el a várost a gallok, körülbelül négyszáz évvel ezelőtt. Akkoriban még nem volt szokás ilyen amuletteket viselni, sőt igazából egyetlen utalást találtam egy fascinumra, pontosan Pinaria időszakából. Most pedig figyeljetek jól, mert kezd bonyolódni a történet! Főleg, ha már annyi bort ittatok, mint én!

– Hála Fabius Pictornak, aki páratlan részletességgel leírta Róma történetét, és különös figyelmet szentelt a saját családjának, a Fabiusoknak… gondolom, ezt sem olvastátok… találtam még egy utalást az aranyf-f-fascinumra, amit egy bizonyos Kaeso Fabius Dorso viselt. Ez a Kaeso a híres harcos Gaius Fabius Dorso fogadott fia volt, aki fogságba esett a Capitolinus-domb tetején a gall megszállás idején, méghozzá Pinariával, a Vesta-szűzzel együtt. Körülbelül kilenc hónapig voltak ott csapdába esve a Capitolinuson, és Gaius Fabius Dorso rögvest a szabadulásuk után örökbe fogadott egy Kaeso nevű csecsemőt, akinek felmenőiről nem lehetett tudni semmit. A körülményeket tekintve nem nehéz elképzelni, hogy Kaeso Pinaria Vesta-szűz és Gaius Fabius Dorso szerelemgyerekeként jött a világra, és az aranyfascinumot, amit mindig a nyakában viselt, az anyjától kapta ajándékba, ugyanattól a nőtől, aki először helyezte a tárgyat a felvonuláshoz használt diadalszekér aljába.

Claudius nekidőlt a falnak, és rendkívül önelégültnek látszott. Intett a felszolgálólánynak, hogy hozzon még bort.

Az idősebb Pinarius a homlokát ráncolta.

– Először is, az a feltételezés, hogy egy Vesta-szűz titokban, bűnös módon gyermeket szült, minden becsületes ember számára visszataszító…

– De ismerünk ilyen eseteket – vágta rá Claudius. – Biztosíthatlak titeket, hogy a Vesta-szüzek története tele van ilyen bűnös kihágásokkal. Egy részük nyilvánosságra került, és az elkövetők büntetést kaptak, más részüket viszont sikerült eltussolni. Nem véletlenül találták ki a viccet: „Mutass egy szűz Vesta-szüzet, és mutatok neked egy csúnya Vesta-szüzet.”

Lucius apja nem nevetett.

– Jól van, tegyük fel, hogy ez a Kaeso Fabius Dorso valóban a Vesta-szűz Pinaria eltitkolt gyereke volt, és az anyjától kapta az aranyfascinumot. De mi köze ennek ahhoz az amuletthez, amit én örököltem az apámtól, és átadtam Luciusnak?

Claudius részeges hitetlenséggel meredt a férfira.

– Jaj ti, Pinariusok! Miféle p-p-patríciusok vagytok, hogy nem ismeritek a családfátok összes gyökerét, ágát és gallyacskáját? Ti Kaeso Fabius Dorso közvetlen leszármazottai vagytok! Azt sem tudjátok, hogy az egyik valamikori szépanyátok Fabia volt, Scipio Africanus korából? Ó igen, ezt nyugodtan elhihetitek nekem, mert megvan a leszármazástani bizonyíték a könyvtáramban. Mindezekből pedig arra következtethetünk, hogy a fascinum, amit most viselsz, Lucius – az ősi örökség, amely nemzedékek kezéből kezébe vándorolt a cs-cs-családotokban –, ugyanaz a fascinum, amit az elődötök, Kaeso Fabius Dorso viselt, és ami minden jel szerint Pinaria Vesta-szűztől származott. Kitől örökölhette Pinaria? Ki tudhatná? Ezen a vonalon még sokkal-sokkal ősibb korokba nyúlhatnánk vissza. Ez a kis aranyrög v-v-valószínűleg a legősibb fascinum, amivel valaha találkoztam. Talán még azt sem túlzás állítani, hogy ez az a fascinum, az eredeti ősminta, amely még a Vesta-szüzek fascinumánál is régebbi. Lehet, hogy maga Fascinus isten készítette, vagy az első hívei, azok a Pinariusok, akik Hercules nagy oltárát építették és gondozták, jóval Róma alapítása előtt.

Claudius szeme tágra nyílt, mintha őt magát is lenyűgözte volna a saját tudása. Megszomjazott a beszédtől. Kiitta a maradék bort a kupából, és újból rendelt.

– A Pinarius nagyon régi vérvonal, az enyémnél is régebbi. Az ősöm, a szabin hadvezér Appius Claudius, viszonylag későn érkezett Rómába, a köztársaság első éveiben. Ti, Pinariusok, viszont már jóval a köztársaság alapítása előtt itt voltatok, jóval a királyok kora előtt, sőt jóval a város létrejötte előtt, azokban a napokban, amikor olyan f-f-félistenek jártak ezen a területen, mint Hercules. Ez a „kis csecsebecse” pedig, ami a nyakadban lóg, drága Lucius, közvetlen kapocs azokkal az ősi időkkel.

Lucius lenézett a fascinumra, és bár még mindig voltak kétségei, hagyta, hogy magával ragadja a történet ereje.

– De Claudius, még abban sem lehetünk biztosak, hogy ez tényleg egy fascinum!

– Lucius, Lucius! Nekem jó orrom van az ilyesmihez, és az ösztöneim s-s-soha nem hagynak cserben.

– Hát ennyi lenne a híres történelemtudomány? – kérdezte Lucius. – Régi listákat és pergamendarabokat böngészni, családfákat készíteni, furcsa eseteket összekapcsolni, aztán találgatásokba bocsátkozni, ösztönökre hallgatni, és ezekből következtetést levonni?

– Pontosan! Rátapintottál a dolog ütőerére! – vihogott Claudius kapatosan. Lucius még soha nem látta ennyire részegnek, sem ennyire fesztelennek. Azt is megfigyelte, hogy amióta megérkeztek a fogadóba, Claudius sokkal kevesebbet dadogott.

– Igaz, ami igaz, Lucius, a történelem a jóslással ellentétben nem egzakt tudomány. Méghozzá azért nem, mert a történelem a múlttal foglalkozik, aminek mindörökre vége van, és amit sem istenek, sem emberek nem változtathatnak meg, és nem látogathatnak meg újból. A jóslás azonban a jelennel és a jövővel foglalkozik, valamint az istenek akaratával, vagyis csupa előttünk álló, kiderítendő dologgal. A jóslás valóban egzakt tudomány, feltéve, hogy a jósnak elegendő tudása és képessége van hozzá.

Claudius a bejárat felé nézett, és összerezzent. Kihúzta magát, de közben elkerekedett a szeme.

– Akár egy hírnök valami sz-sz-színdarabban, aki éppen a megfelelő pillanatban érkezik!

Euphranor lépett be. Mivel a kinti napsütésből lépett be a homályos belső térbe, nem látta őket, amíg Claudius oda nem intett és oda nem kiáltott neki.

– Engem keresel, Euphranor?

– Igazából nem… Most jöttem vissza a városba, és szívesen innék valamit.

– Akkor cs-cs-csatlakozz hozzánk.

Claudius arrébb húzódott a padon, és megpaskolta az ülést maga mellett.

Euphranor arca megrándult, ahogy leült.

– Feltörte a nyereg – magyarázta. – Jobb lenne állni, de túlzottan fáradt vagyok.

Köpenyét és tunikáját vastag porréteg fedte.

– M-m-mi hír, Euphranor?

– Venus szerelmére, ember, hagyj innom előbb!

Euphranor odahívta a lányt, és gyors egymásutánban két kupa bort is felhajtott. Szemét erőltetve Luciusra, majd az apjára nézett, és vonakodott tovább beszélni.

– Folytasd, Euphranor – kérte Claudius. – Nyugodtan mondhatod. Biztosan emlékszel Lucius Pinariusra. Ez a másik ember az apja.

Euphranor egy jó darabig lehunyva tartotta a szemét, aztán alig hallhatóan megszólalt.

– Én érkeztem elsőként a hírrel, még senki sem tudja Rómában. A császár meghalt.

– Numa golyóira! – suttogta Claudius. – Na… most már mindnyájunknak szükségünk van egy újabb pohár borra! – Intett a felszolgálólánynak. – Mikor történt, Euphranor?

– Öt napja.

Claudius és Lucius egymásra néztek. Augustus tehát pontosan száz nappal a villámcsapás után halt meg.

– Hol?

– Nola városában.

– Az nem messze van a Vesuvius-hegy keleti lejtőjétől. Miért ért ide a hír ilyen sokára?

– Tiberius rendelte el a késést.

– De mi okból?

Euphranor felmordult.

– Én csak azt tudom elmondani, mi történt. Augustus meghalt. Tiberius szigorúan megtiltotta, hogy nyilvánosságra hozzuk a hírt, ezért meg kellett várnunk az engedélyét. Pár nappal később egy hírnök érkezett azzal a hírrel, hogy az ifjú Agrippa is halott…

– A császár unokája? – kérdezte Lucius apja.

– A katonák ölték meg, akik száműzetésében őrizték a szigeten. Miután megkaptuk a hírt, Tiberius megparancsolta, hogy menjek Rómába, amilyen gyorsan csak tudok, és közöljem a hírt a császári személyzettel.

– Értem – suttogta Claudius. – Tiberius bácsikám visszatartotta Augustus halálhírét, amíg meg nem szabadult Agrippától. Erre c-c-céloztál. Szegény Agrippa!

– Én csak elmondtam az események sorozatát. Nem töprengek azon, hogy mi miért történt, és milyen célból – hangsúlyozta Euphranor, azzal az üres tekintettel, amit olyan gyakran lehetett látni császári szolgáknál. – Amikor megkapta a hírt Agrippa haláláról, Tiberius azonnal és nyilvánosan elhatárolódott az esettől.

Claudius bólintott.

– Lehetséges, hogy még Augustus adta parancsba Agrippa meggyilkolását. Vagy Livia találta ki. Nem kizárt, hogy Tiberius bácsi a szó szoros értelmében nem f-f-felelős Agrippa megöléséért.

– De Claudius, veled most mi lesz? – kérdezte Lucius.

– Velem? Az ártalmatlan, dadogó, félbolond Claudiusszal? Gondolom, hagyják, hogy tovább szórakozzam a k-k-könyveimmel és a lituusommal.

A felszolgálólány újabb adag bort töltött. Lucius apja ezúttal visszautasította a vizet; ő is töményen itta a bort, egy egész kupányit. A fia is ugyanezt tette.

– Hogy halt meg a császár? – kérdezte Claudius.

Euphranor hirtelen meginogni látszott, feltehetőleg a bor és a kimerültség miatt. Megereszkedett a válla, és elernyedtek az arcizmai.

– Elhagytuk Caprit, és visszaindultunk Rómába. A császár egy ideje már beteg volt… gyengeségre, gyomorfájásra, hasmenésre panaszkodott… de úgy láttuk, javul az állapota. Aztán útközben rosszabbra fordult. Tettünk egy kitérőt a családja nolai házába. A császár abban a szobában feküdt le, ahol az apja bevégezte. Szinte mindvégig tiszta volt a tudata. Úgy láttuk, beletörődött a sorsába. Mintha még egy kicsit… szórakoztatta is volna. Odahívta magához a családja tagjait és a kíséretét, köztük Líviát, Tiberiust és engem is, és valami színdarabból idézett, mint egy tapsra éhes színész. „Ha szerepem ebben a komédiában meggyőzően játszottam, legyen viharos taps érte jutalmam! Tapsot! Tapsot!” Meg is tapsoltuk. Úgy látszott, élvezte. Végül azonban nyugtalanná és rémültté vált. Olyan dolgokat látott, amiket más nem láthat. Egy etruszk szót kiáltott: „Hzunatre!” Aztán azt mondta: „Elvisznek! Negyven ifjú visz el magával!” Azzal vége lett.

Claudius és Lucius ismét egymásra néztek.

– Egy haldokló ember látomása – jegyezte meg Lucius apja.

– Nem látomás volt, hanem prófécia – helyesbített Euphranor. – Tiberius negyven praetorianus katonát rendelt a császár teste mellé, ők hozzák vissza a városba.

Kr. u. 16

Pazar maiusi reggelnek örvendhettek Róma egyes lakói Lucius Pinarius és Acilia régóta várt menyegzőjének napján.

Házasságukat végül a megboldogult Augustus nagylelkűsége tette lehetővé. A végrendeletében, amellett, hogy Liviát és Tiberiust nevezte meg örökösének, számtalan kisebb, mégis rendkívül bőkezű felajánlást tett. Ezek között volt egy tekintélyes összeg Lucius Pinarius számára. Róma pletykafészkei, akik úgy bogarászták a végrendelet részleteit, mint ahogy az etruszk jövendőmondók az állati beleket, úgy vélték, hogy a császár ezzel a hagyatékkal akarta jóvátenni unokatestvérei, a Pinariusok félreállítását és figyelmen kívül hagyását. Talán ezt a célt is szolgálta. Lucius azonban úgy hitte, hogy az örökség részben halál utáni fizetség is volt azért, mert megfejtette a villámóment. Akármi is volt rá az oka, Augustus vagyonos emberré tette Luciust.

Acilia apja viszont még Lucius újonnan szerzett vagyona ellenére is a lehető leghosszabbra akarta nyújtani a jegyességet. Ezalatt Lucius vissza tudta fizetni családja tartozásait, befektethetett némi maradék pénzt az egyiptomi gabonakereskedelembe, megújíthatta nagyapja régi üzleti kapcsolatait, és megvásárolhatott, illetve bebútorozhatott egy házat magának és a menyasszonyának. A Palatinust nem engedhette meg magának, de az Aventinus egyik divatosabb, elegánsabb részén szerzett otthont. Az emeletről látni lehetett a Tiberist és a Capitolinust, sőt meg lehetett pillantani a Circus Maximust is. Az anyjának nagy örömet sikerült okoznia ezzel.

Napnyugtakor a nászmenet elhagyta Acilius házát. A ház legfiatalabb férfi tagja vezette a csoportot – Acilia kisöccse, Gaius –, kezében egy fenyőfából készült fáklyával, amit a családi tűzhelynél gyújtott meg. Lángját a vőlegény otthonának tüzével kellett egyesíteni, miután megérkeztek Lucius Pinariushoz.

A fáklyahordozó mögött egy Vesta-szűz vonult. Vászonruhát viselt, fején pedig keskeny pántot, összecsavart vörös és fehér gyapjúból – ezt vittának hívták. Más szertartásos ruhadarab is volt rajta: egy suffibulum nevű fátyol, ami eltakarta rövidre nyírt haját, valamint egy csuklyás köpeny. A Vesta-szűz egy megszentelt gabonából készült süteményt is vitt a kezében, amit szent sóval szórtak meg. Ebből a pár haraphatott néhányat a ceremónia alatt, és később a vendégek között került felszolgálásra.

Ezután a menyasszony következett. Acilia aranyszőke haját hátrafésülték, gondosan összetekergették, és elefántcsont tűkkel rögzítették. Sárga fátylat és sárga lábbelit viselt. Hosszú, fehér ruháját bíborszínű derékszalag fogta össze, amit hátul különleges módon, az úgynevezett Hercules-csomóval kötöttek meg. Luciusra várt az a kitüntető feladat, hogy kibogozza a csomót. Acilia a szövéshez használt guzsalyt és orsót vitte magával. Két oldalán unokatestvérei sétáltak, fiatal fiúk, alig idősebbek a fáklyahordozónál.

A menyasszonyt a szülei követték, valamint a família többi hozzátartozója, akik egy ősi esküvői dalt énekeltek. „Tallasius” volt a címe, és azt regélte el, hogyan rabolták el a szabin nőket Romulus és katonái. A legenda szerint a legszebb szabin nőt egy bizonyos Tallasius csatlósai ejtették foglyul. Miközben elhurcolták, a szabin nő faggatni kezdte őket, hogy hova viszik. A menet női tagjai énekelték a kérdéseket, a férfiak pedig a válaszokat.

Hová visztek engem?

A buzgó Tallasius hajlékába!

Miért visztek oda engem?

Mert az ő feje szépségedtől kába!

Mi lesz az én sorsom?

Tallasiust hűséges férjedül kapod.

Milyen isten szán meg?

Minden isten áldása kíséri e napot.

Az esküvői menet odaért Lucius Pinarius házához. Az utcán, a szabad ég alatt, megnyúztak egy bárányt az áldozati oltáron. Irháját két székre terítették, amelyeket a menyasszonynak és a vőlegénynek készítettek oda. Claudius, jósként az istenek áldását kérte a két család szövetségére, majd értelmezte az előjeleket: két veréb röptét, amely, lévén, hogy iránya jobbról balra húzódott a sötétülő égen, jót ígért a jövőre nézve.

Acilia, kezében a guzsallyal és orsóval, felállt a székéről, és odament a ház virágfüzérekkel díszített bejáratához. Az anyja átkarolta. Mindenki tudta, mi következik ezután, és izgatott moraj hullámzott végig a tömegen. Amikor azonban Lucius még mindig a székén ült, mintha habozna, az apja rákiáltott:

– Gyerünk, fiam, tedd a dolgod!

– Igen, Lucius, gy-gy-gyerünk! – kiáltotta Claudius.

A sokadalom egy része mosolyogva, nevetve, tapsolva kezdett skandálni:

– Gye-rünk! Gye-rünk! Gye-rünk!

Lucius elpirult, és elnevette magát. Felkelt a székéről, és kiszakította Aciliát az anyja karjaiból. A lány sikoltozni kezdett, amikor Lucius felkapta a földről, lábával kinyitotta az ajtót, és úgy vitte át a küszöb fölött, miképpen elrablóik a szabin nőket. A nászmenet ujjongva és tapsolva gyűlt a nyitott ajtó elé, hogy szemtanúi legyenek a ceremónia utolsó felvonásának.

A ház belsejében Lucius lerakta Aciliát egy báránybőr szőnyegre. A lány félretette a guzsalyt és az orsót. A férfi átadta neki a ház kulcsait.

– Ki az új jövevény a házamban? – kérdezte dübörgő szívvel.

– Amikor és ahol te Lucius vagy, akkor és ott én Lucia leszek – válaszolta a menyasszony.

A szertartás olyasmit adott Aciliának, amit hajadon nem birtokolhatott: egy első nevet. Ez mindig a férj első nevének női változata volt, és innentől fogva csak akkor használhatták, amikor kettesben maradtak.

A lakodalom alatt Lucius megkereste Claudiust. Egy nyugodt helyre sétáltak, távol a tömegtől, a kertet övező oszlopsorhoz. Telihold világította meg a növényeket. A levegő megtelt az éjjel virágzó jázmin illatával.

– Gy-gy-gyönyörű házad van, Lucius.

– Nos, alig hasonlítható a te lakosztályodhoz a császári palotában, de azért köszönöm, Claudius. És köszönöm a mai jóslást is.

– Örömömre szolgált, hogy jósolhattam nektek, Lucius. De miután itt ez a ház, meg a szépséges arád, n-n-nem kell bizonyítanom, hogy Fortuna mosolyog rád.

– Fortuna? Vagy a Párkák, a végzet úrnői?

Claudius elnevette magát.

– Úgy látom, követted a tanácsomat, és tanultál némi asztrológiát. Ahogy Bolus írta a Szimpátiák és antipátiák című művében, mindenkinek, aki asztrológiát tanul, előbb-utóbb szembesülnie kell a sors és szerencse paradoxonával. Ha a Párkák szövik életünk fonalát, és a csillagok megkerülhetetlen ösvényt festenek le elénk, akkor mit ér imádkozni Fortunához vagy bármely más istenhez? Az emberek mégis állandóan Fortunához fohászkodnak, minden helyzetben. Az emberi természethez tartozik az istenek k-k-kiengesztelésének vágya és az áldásért való könyörgés. Bizonyára van is ennek valami haszna, a sors megmásíthatatlan természete ellenére. Véleményem szerint a személyes sorsunk olyan, mint egy széles út. Nem mehetünk visszafelé, nem hagyhatjuk el az utat, és az úti célt sem változtathatjuk meg, ám menet közben tehetünk kisebb kitérőket az úton. Az ilyen kis kanyarok alkalmával gyakorolhatjuk a döntést, amelyben az istenek kegye segíthet vagy hátráltathat minket.

Lucius a semmibe nézve bólintott.

Claudius sóhajtott.

– Látom az arcodon, Lucius, hogy egyetlen szavamat sem értetted.

Lucius felkacagott.

– Hogy őszinte legyek, Claudius, nem haladok túl jól az asztrológiai tanulmányaimmal. Ez nem olyan, mint a jóslás. Nem szívesen töltöttem olyan sok időt a magiszterrel, de élveztem az utasításai teljesítését, mert a jóslás valahogy teljességgel érthető volt számomra. A jóslást az őseink fejlesztették tökélyre, az ő céljaikat is jól szolgálta, így nekünk is kötelességünk folytatni a gyakorlatot, megőrizve az istenek kegyét velünk és az utódainkkal szemben. Az asztrológia viszont… – Lucius a fejét ingatta. – Megnevezni az égitesteket, osztályozni az emberi viselkedésre kifejtett hatásukat, meg a többi… számomra olyan önkényesnek tűnik, mintha valami régen halott babiloni ember találta volna ki. Pontosan ahogy mondod, ha a Párkák valóban léteznek, mi értelme kifürkésznünk a jövőt? Veled ellentétben, Claudius, én nem hiszem, hogy a jóslást és az asztrológiát össze lehet egyeztetni. Én úgy vélem, az embernek választania kell a kettő között.

– Ha másban nem is, ebben a jelek szerint egyetértesz Tiberius bácsikámmal.

– Remek ötlet volt tőled, Claudius, hogy megszerezted a császár születési adatait, meg azt a két horoszkópot. A régebbit, amit Scribonius készített Tiberius születésekor, egészen könnyen megfejtettem. Az újabbat viszont, amit Thrasyllus számított ki… nos, annak szerintem se füle, se farka. Egyszerűen nem tudom követni a logikáját. Ahogy leírja Tiberius személyiségét… szerény ember, aki óvakodik nagy felelősséget a vállára venni, ám a Párkák mégis rá fogják kényszeríteni… lehet, hogy pontos a számítás, de nem tudom, hogyan jutott erre a következtetésre.

– Lehet, hogy Thrasyllus úgy cs-cs-csűrte-csavarta az adatokat, hogy egy Tiberius bácsikámnak tetsző képet állítson össze.

– Úgy érted, azt mondta a császárnak, amit ő hallani akart.

– Attól még, hogy vannak fondorlatos asztrológusok, a tudomány még nem veszti hitelét, Lucius. Tiberius bácsi valószínűleg éppen olyan n-n-nagy rejtélyt jelentett Thrasyllus számára, mint bárki más számára. Olyan császárunk van, aki nem hajlandó viselni a babérkoszorút, sem felvenni a dédnagybácsikám címeit a neve mögé… sem az Augustust, sem a Birodalom Atyját, sem az Imperatort. V-v-viszont a köztársasági berendezkedést sem nézi jó szemmel… Azt mondja, hogy a szenátorok nagy része „rabszolgának való”. Valóban ennyire szerény ember lenne Tiberius bácsikám, akit csak a véletlen juttathatott ilyen magas pozícióba, valamint a nagyanyám becsvágya? Vagy csak szerepet játszik, ahogy a bácsikám tette, amikor a közérdek alázatos szolgájaként tetszelgett, egyéni törekvések nélkül?

– Lehet, hogy Thrasyllus választ kapott ezekre a kérdésekre a csillagokból, de én nem – közölte Lucius. – Azt hiszem, egyszerűen nincs érzékem az asztrológiához.

– Hm… nos, én azt hittem, hogy s-s-sorsszerű útra terellek, de a jelek szerint mégsem. Mosolyogj, Lucius! Épp a Párkákkal tréfálkoztam.

– Neked meg nem volt más választásod, mint erre irányítani engem.

Claudius bólintott, és átnézett a kert túloldalára, ahol Acilia beszélgetett az anyjával. – Ha létezik szabad akarat, akkor minden bizonnyal tökéletes döntést hoztál. Acilia valóban gy-gy-gyönyörű.

– Igen, az. Ráadásul nagyon szeretem. Furcsa… az apám azért kereste az Aciliusok kegyeit, mert sok pénzük volt, de ez most már nem számít, hiszen jókora vagyont örököltem a nagybátyádtól. Szabadon házasodhatok, a szívemet követve.

– Szerencsés fickó vagy! Mostanában a többség az adókedvezmények szerint választ házastársat. A bácsikám eltökélte, hogy mindenkinek házasságot kell kötnie, le kell telepednie, és gyermekeket kell nemzenie, ezért adókkal sújtotta az egyedülállókat és a gyermekteleneket. Könnyebbé tette a házasok életét, és még könnyebbé a szülők életét. Szóval akár már ma éjszaka hozzáfoghatsz!

Lucius is Aciliát nézte, akárcsak a barátja. Fehér ruhájában és sárga fátylában, a hold és a mécsesek fényében olyan volt, mintha lágyan sugárzott volna.

– Jövőre ilyenkor talán már lesz egy fiam – merengett, és önmaga is elámult az eshetőségre. – Emlékszel, Claudius, amikor Augustus megmutatta azt a parányi lábbelit?

– Parányi lábbelit?

– Amikor az emeleti dolgozószobájában beszélgettünk vele, megmutatta az unokaöcséd kicsi saruját.

– Ó igen, az apró lábbelit, amit a bátyám küldött emlékbe. A kis Gaius jócskán megnőtt azóta. Egy négyéves gyerekhez képest igazi óriás, valóságos harcos lett. Germanicus azt mondta, saját harci csizmája is van, az a bizonyos caliga, amit a katonák viselnek, csak kicsiben. A csapatok élvezik, ahogy a gyerek velük együtt vonul! Caligulának, azaz „Csizmácskának” hívják.

– A bátyád jól végezte a dolgát. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

– Ez így van. Első dolga az volt, hogy elfojtsa a lázongást a csapatok között, amelyek azért törtek ki, mert Tiberius bácsikám nem adta oda az Augustus által ígért jutalmat a katonáknak. Csak Germanicus népszerűségének köszönhető, hogy nem alakult ki nagyobb felkelés. Jó kis lecke volt ez arról, hogy hol rejlik a valódi hatalom a cs-cs-császár háta mögött… nem a szenátusban, hanem a légiókban. Germanicus nemcsak átvezette a seregét a Rhenuson, hanem mélyen behatolt Germániába hódító seregével, és megbosszulta a teutoburgi erdőben történt szörnyű mészárlást. Két sassal díszített zászlót is sikerült visszaszereznie, és m-m-megesküdött rá, hogy a harmadikat is előkeríti, még ha Arminius halott kezéből is kell kifeszegetnie.

– Mindenki az ő sikereiről beszél Rómában.

– Most már a köznép is pont annyira szereti, mint a katonák. Tiberiusnak mindenképpen meg kell majd jutalmaznia Germanicust a győzelméért, amikor visszatér Rómába. Képzeld el, micsoda p-p-pompás ünnepség lesz! Az a sok germán rabszolga, hadizsákmány és k-k-kincs, az éljenző légiók, és a kis Caligula, aki az apja mögött halad a diadalszekérben, abban a parányi katonai csizmában!

Lucius megérintette a mellkasán lógó fascinumot.

– A szekér alatt pedig ott lesz a Vesta-szüzek szent fascinuma, hogy elhárítsa az irigy pillantásokat.

– Ami jelen esetben Tiberius pillantását jelenti – tette hozzá Claudius halkan.

Lucius is suttogva folytatta.

– Riválisát látja Germanicusban?

– K-k-ki tudja?

– Ha Tiberius fenyegetést lát a fivéred népszerűségében, mit jelenthet ez rád nézve, Claudius?

– Talán meg kellene n-n-nézni a horoszkópomat.

Lucius hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Mintha sötét árnyék kúszott volna a hold elé. Augustus uralkodása alatt hosszú évekig kőbe volt vésve a hatalmi rendszer; akár tetszett az embereknek, akár nem, mindenki tudta, hol a helye. Augustus halála után azonban a város jövője és az emberek személyes sorsa egyre bizonytalanabbnak tetszett.

Ami azonban a saját jövőjét illette, legalábbis rövid távon, Lucius csak boldogságot látott benne. Augustus szolgálatának lehetősége gazdag emberré tette, és valóra váltotta az álmát, hogy a szeretett leányt vehesse feleségül. Claudiusszal való barátsága közelebb vitte a császári család külső köreihez, elég közel ahhoz, hogy bizonyos kiváltságokat élvezhessen, de nem annyira közel, hogy nagy hatalmú emberekből félelmet és irigységet provokáljon ki. Igaz, hogy az asztrológia tanulmányozásával zsákutcába került, de a jóslást jobban szerette, mint valaha. Mit számított neki, hogy az új császár kizárólag a csillagok tudományát tartotta hitelesnek? Lucius úgy vélte, a babiloni csillagvizsgálás divatja múló hóbort csupán, jósokra viszont mindig szükség lesz Rómában, és töretlen tiszteletnek fognak örvendeni.

Végül, oly sok mulatozás után az utolsó vendég is elhagyta a házat. A rabszolgák is visszavonultak a szobáikba éjszakára. Miközben Acilia a hálóban készülődött, Lucius körbejárta a helyiségeket, és számba vette a berendezést. Claudius megdicsérte az otthonát, és erre minden oka meg is volt. A mécsesek fénye puhán világította meg a falakat, amelyeken nemrég készültek el a pávákat és kerteket ábrázoló festmények, és lágyan tükröződött a gyönyörű tárgyakon, amelyeket Lucius azért vett, hogy méltó otthont teremtsen Acilia számára. Válogatott, művészien megmunkált mécsesek, asztalok, székek, szőnyegek, étkezőheverők és szőttesek várták a ház új úrnőjét. Mennyi bútort igényelt és milyen sok pénzt felemésztett egy ház berendezése! Hogy oldotta meg ezt a feladatot olyan ember, aki nem örökölt jelentősebb vagyont? Lucius rendkívül szerencsésnek tartotta magát.

Bement a hálószobába, ahol Acilia várt rá. Remegő kézzel bogozta ki a menyasszonyi ruha bíbor derékszalagját összetartó Hercules-csomót. A felsőruha alatt a lány egy csillogó, csaknem áttetsző, rövidebb ruhát viselt. Kivette a tűt a hajából, mire mézárnyalatú fürtjei csaknem a derekáig omlottak le. Lucius földbe gyökerezett lábbal nézte, és azt kívánta, bárcsak megállíthatná az időt. Ennél nem létezhetett tökéletesebb pillanat, olyan eszményi egyensúly jött létre a nappal mély elégedettsége és az elkövetkező éjszaka által ígért érzéki gyönyörök között.

Végül lassan odalépett a feleségéhez. Végigsimította az arcát keretező, aranyfényű fürtöket, majd megérintette a leheletvékony, fényes anyagú ruhát, amelyen átütött teste melege és tömörsége.

– Én Luciám! – suttogta azt a nevet, amit csak ő mondhatott ki, majd lezárta a lány ajkait a csókjával.

Kr. u. 19

Lucius remek hangulatban sétált keresztül a fórumon azon a csípős octoberi napon, trabeájában, lituusával a kezében: úgy érezte, tartozik valahova, fontos emberré érett. Huszonkilenc évesen nemcsak a világ legnagyobb városának teljes jogú polgárává vált, hanem férj is volt, két ikerfiú apja (mennyire örült volna ennek Augustus!), illetve a társadalom tisztelettel övezett tagja.

A jóslás, amit az imént elvégzett, szintén jól sikerült. A Subura egyik kevésbé előkelő részén készültek egy új fogadót nyitni, és a tulajdonos mindenképpen meg akarta találni a legjobb napot az első vendégek beengedésére. Egy sirály repült ide-oda az égen, és mivel ezt a madarat ritkán látták ilyen mélyen a szárazföld fölött, egyértelműen jelezte, hogy két nap múlva kellene a megnyitót tartani. Ez a ceremónia persze aligha számított jelentős eseménynek, ám a jósoknak kötelessége volt minden polgár kérését teljesíteni, akármilyen célból. A fogadótulajdonos a szokványos árat fizette, és Lucius elégedetten paskolta meg a trabeája alá rejtett, érméktől duzzadó erszényt. A férfi azt is felajánlotta Luciusnak, hogy ingyen megvendégeli étellel és itallal, valahányszor a fogadójában jár. Lucius hálát színlelt, ám biztos volt benne, hogy soha nem fogja igénybe venni a szolgáltatást. Az utóbbi időben jobb borokhoz szokott hozzá, mint amilyeneket egy szerény taverna kínált, és csak kivételes alkalmakkor látogatta meg a lerongyolódott Subura negyed nyüzsgő, zajos utcáit. Általában az Aventinus és a Palatinus lejtőinek tövében lévő fogadókat kereste fel, ha enni vagy inni akart, olyan helyeket, ahol a magasabb osztályokhoz tartozó férfiak múlatták előszeretettel az időt.

Éppen azon gondolkodott, hogy felkeresi az egyik kedvenc helyét, egy kedves kis menedéket a saját utcája végében, amikor összefutott Claudiusszal. Meg akarta hívni magával, de szokatlan kifejezést vett észre barátja arcán.

– Mi történt, Claudius?

– Sz-sz-szörnyűség, r-r-rettenetes! – Könnyek gyűltek a szemébe. Egy darabig nem is tudta folytatni, mintha valami makacs mássalhangzó ragadt volna meg a torkában, de később sikerült kiböknie: – G-G-Germanicus halott! Az én drága bátyám! Meghalt!

– Jaj, Claudius, ez tényleg szörnyű.

Lucius elfintorodott, amikor megérezte barátja állottbor-szagát. Claudius részeg volt. Lucius belekarolt, ám Claudius lába mintha a földbe gyökerezett volna, tehetetlenül remegett, és próbálta pislogással visszafojtani a könnyeit.

Egy évvel korábban halt meg Lucius apja. Az idősebb Pinarius nem szenvedett sokat; egyik nap gyötrő fejfájásra panaszkodott, éjszaka eszméletét vesztette, és két nap múlva meghalt, úgy, hogy addig már magához sem tért. A váratlan veszteség megrázta Luciust. Claudius jelentős vigaszt nyújtott számára a gyászidőszakban, és Lucius mindenáron viszonozni szerette volna a nagylelkűségét.

– Csatában esett el? – kérdezte Lucius.

Nagy római diadalmenetét követően Tiberius Ázsiába helyezte Germanicust, ahol még nagyobb sikereket ért el, hiszen legyőzte és római provinciává tette Kappadókia és Kommagéné királyságait. Nemrég arról kezdtek pusmogni, hogy egy második diadalmenet is vár Germanicusra. Ez pedig csak a legnagyobb hadvezéreknek járt Róma történelmében.

– N-n-nem, az ágyában érte a halál.

– Hiszen annyira fiatal volt!

– M-m-még harmincöt éves sem volt… és k-k-kiváló egészségnek örvendett, mielőtt lebetegedett! A gyógyítók valami rejtélyes, sorvadást okozó betegségre gyanakodtak… de egyesek m-m-mérgezést emlegetnek, meg ólomtáblákra v-v-vésett átkokat.

– De ki merte volna megölni Germanicust?

Claudius nagy levegőt vett, és kiegyenesítette magát.

– Augustus idejében azon csodálkoztunk, ki merné m-m-megmérgezni a császárt. Most azon töprengünk, hogy kit m-m-mérgezhetett meg a császár! A tettes azonban mindkét esetben ugyanaz!

Lucius végignézett az utcán, mindkét irányban. Kevés embert látott, és senki sem volt olyan közel, hogy meghallja Claudius szavait. Azért inkább suttogva folytatta.

– Nem szabad ilyet mondanod, Claudius.

– Legalább az unokaöcsém jól van, ha hinni lehet a híreknek. Sz-sz-szegény kis Caligula… árva gyerek lett! De egy hétéves kisgyereket senki sem merne m-m-megmérgezni!

– Dehogy merne! – nyugtatta meg Lucius, és eszébe jutottak a saját fiai, akik még az egyéves kort sem érték el. Felnyúlt a mellkasához, de rá kellett jönnie, hogy aznap nem vette fel a fascinumot. Úgy érezte, nyomban haza kell rohannia. – Gyere velem, Claudius. Acilia is hallani akarja majd a hírt. Majd anyám főz nekünk vacsorát. Nyugodtan nálunk alhatsz ma éjjel.

– Nem, nem, nem. Túl sok dolgom van. El kell m-m-mondanom egy csomó embernek. Előkészületeket kell t-t-tennem.

– Akkor veled tartok – határozott Lucius, és igyekezett palástolni ellenérzéseit.

– Nem, nem, Lucius, neked a cs-cs-családoddal kell lenned. Menj haza. Velem minden rendben lesz. Sz-sz-szegény Claudiust senki sem merné m-m-megmérgezni vagy m-m-megátkozni. – Azzal elfordult, és elsietett.

Lucius egészen addig nézett utána, amíg el nem tűnt a sarkon. Utána hazaindult.

Mielőtt belépett volna a ház ajtaján, már érezte, hogy valami nincs rendjén. Tárva-nyitva találta az ajtót. Hova tűnt a bejáratot őrző rabszolga? Odabentről az ikerfiúk, Titus és Kaeso keserves sírása hallatszott ki. Aztán még felkavaróbb hangok is megütötték a fülét: egy parancsot osztogató férfihang, csizmás lábak dübörgése, bútorok felborogatásának hangja és Acilia sikoltása.

Lucius berohant a házba. Az előtér fülkéiből kidöntötték az őséi viaszmaszkját, és a behatoló nagy tombolásában az apja mását is a földre lökte. Besietett a fogadóterembe, ahonnan az összes környező helyiséget beláthatta. Katonák özönlötték el a házat, és teljes hévvel forgatták fel a berendezést. Fegyverzetükből látszott, hogy praetorianusok, a császári testőrség tagjai, akiknek megerősített tábora a városon kívül volt. A praetorianusok feladata volt a császár személyes védelmezése, valamint a császár ellenségeinek letartóztatása. De mit kerestek az ő házában? Miért törték szét a bútorokat? Miért rázogatták a szőnyegeket, és miért ütöttek lyukakat a falba?

– Hagyjátok abba azonnal! – kiáltotta Lucius.

A katonák ránéztek, és megálltak. Aztán ketten lerohanták. Míg az egyik a vállát fogta, a másik megmotozta.

– Nincs fegyvere! – kiáltotta az egyikük.

Elengedték, és folytatták a dúlást a házában.

Acilia bukkant fel, két karjában Kaesóval és Titusszal. A fiúk vörös arccal zokogtak, anyjuk arca azonban hamuszürke volt. Odaszaladt Luciushoz.

Egy magas férfi jött ki mögötte, engedelmességet parancsoló termettel és arckifejezéssel. Amikor megjelent, az ikrek furcsamód elnémultak. Lucius felismerte a férfit: Sejanus volt, a praetorianusok prefektusa, Tiberius egyik legfőbb bizalmasa. Acélos tekintete szinte sóbálvánnyá változtatta Luciust.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte a ház ura. – Miért fosztogatnak itt ezek a katonák?

– Fosztogatnak? – Sejanus arcára félelmetes mosoly ült ki. – Később, ha elkobzásra kapunk parancsot, a vagyonodat annak rendje és módja szerint elvisszük. De most nem megrabolni akarunk, Lucius Pinarius, hanem bizonyítékot keresünk.

– Miféle bizonyítékot?

– Majd kiderül, ha megtaláljuk.

Odajött az egyik katonája. Egy kisimított tekercset tartott a kezében.

– Prefektus, ezt találtam egy szobában, amott – közölte, és a fejével Lucius dolgozószobája felé intett.

Sejanus átvette a tekercset, lefújta róla a port, és átolvasta. Egészen megnyúlt az arca.

– Mit jelentsen ez? Herculesre, ez alighanem a császár egyik horoszkópja! Miféle mentséget tudsz felhozni arra, hogy ez a titkos irat a birtokodban van, Lucius Pinarius?

Lucius kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Sejanus azt a horoszkópot tartotta a kezében, amit Thrasyllus készített, és amit Claudius adott neki évekkel korábban tanulmányozásra, miután többszörös nekifutása ellenére sem sikerült elmélyednie a csillagok tudományában.

– Nem válaszolsz? – fortyant fel Sejanus. – Honnan szerezted ezt?

Elárulja neki, hogy a császár saját unokaöccse adta neki? Ez kétségtelenül felmentené a gyanú alól, amit Sejanus táplál vele szemben, akármi is legyen az. Vagy mégsem? Claudiusnak éppen most halt meg a fivére, és barátja egyértelműen Tiberiust tartotta felelősnek. A dadogó, szerencsétlen Claudius mindig kívül esett azon a körön, amelybe a császárra veszélyt jelentő személyek tartoztak, de ezek után sokkal nyomósabb oka lehetett gyűlölni a nagybátyját, mint korábban. Ha megmondja Sejanusnak, hogy Claudiustól kapta a horoszkópot, veszélybe sodorja a barátját. Sőt akár saját magára is bajt hozhat, hiszen olybá tűnhet, valami közös összeesküvést szőttek.

– Egy kereskedőtől vettem a Suburában, jó pár éve, amikor asztrológiát akartam tanulni. Fogalmam sem volt, mi ez. Találhattok néhány asztrológiával foglalkozó művet, tanulmányt a szobámban, és más horoszkópokat is, kevésbé jelentőseket. Évek óta rájuk sem pillantottam. Láthatjátok, ez is milyen poros.

Sejanus végigmérte Luciust.

– Nem lehetnék a praetorianusok prefektusa, ha nem ismerem fel a hazugságot. De nem számít. Egy új császári parancs szerint minden gyakorló asztrológust száműzni kell Itáliából, kivéve azokat, akiket maga a császár hagy a helyükön. Úgy látom, ez az irat és a többi, amit birtokolsz, tökéletes bizonyíték arra, hogy a száműzendő személyek közé tartozol.

– De hiszen ez nevetséges! Most mondtam, hogy évek óta rá se néztem arra a képletre!

– Ha jobban megvizsgálom ezeket az anyagokat, talán nem fogom megtalálni rajtuk az asztrológiai számításokat és a saját kezeddel írt jegyzeteket?

Lucius arca mintha lángra lobbant volna.

– De… valószínű. Évekkel ezelőtt kiszámítottam néhány horoszkópot, gyakorlás céljából. Viszont gyakorló asztrológus soha nem voltam! Jós vagyok, ahogy az öltözékemből is láthatjátok. – Lucius tehetetlenségében meglóbálta a lituusát.

Sejanus közelebb lépett, Lucius fölé magasodott, és lenézett rá. Olyan közel volt hozzá, hogy a ház ura érezte a leheletét a homlokán.

– Teljesen megkergültél, Lucius Pinarius? Nem látod, hogy egérutat kínálok neked?

– Nem értem!

– A császár legtöbb ellensége nem menekülhet a vádaktól és a büntetéstől, de én menekülni hagylak.

– Miért?

– Mert rendes fickó vagyok – felelte Sejanus mézesmázos hangon. – Mert szeretem a gyerekeket. – Az ikrekre pillantott, akik tágra nyílt szemmel, némán pislogtak vissza rá. – Mert az egyik több munkával jár, mint a másik, te ostoba! Tessék, elmondom, mi közül választhatsz! Az egyik lehetőség az, hogy megvádollak: jogtalanul birtokoltad a császár horoszkópjának egyik példányát, ami az árulással egyenértékű – folytatta Sejanus. – Ha felhozom ellened ezt a vádat, bizonyára rendkívül alapos házkutatás következik, és senki sem tudhatja, mi lesz az eredménye… Gondolj a barátaidra, Pinarius! Ráadásul nemcsak halálbüntetés vár rád, hanem a vagyonodat is lefoglalják… Gondolj a feleségedre és a fiaidra! A másik lehetőség: egyszerűen megvádollak azzal, hogy a császár tudtán kívül asztrológiával foglalkoztál. Száműznek Itáliából, én határozom meg a helyet, ahova küldenek, és csak azokat a tárgyakat fogják elkobozni, amelyekre az asztrológia gyakorlásához volt szükséged.

Lucius a feleségére nézett. Acilia visszanézett rá, rémülten reszketve. Titus és Kaeso megérezték szüleik félelmét, és újból sírva fakadtak.

– Ez felháborító! – suttogta Lucius. – Igazságtalanság! Az apám szenátor volt. A nagyapám az isteni Julius unokaöccse és örököse volt, az isteni Augustus unokatestvére…

– Míg Tiberius csak a mostohafia volt Augustusnak? Ezt akarod mondani? Megkérdőjelezed a császár trónhoz való jogát? Azt mondod, hogy neked több jogod lenne az uralkodói címhez?

– Nem!

– Ezért van nálad a császár horoszkópja? Hogy kiderítsd, mi a gyenge pontja, mely napokon a legsebezhetőbb, majd megszervezd a megbuktatását, és átvedd a helyét?

– Dehogyis! Már mondtam, hogy… – Luciusnak komoly küzdelmébe került visszafogni a teste remegését. – Soha nem voltam hűtlen. Soha nem beszéltem a császár ellen. Soha! Miért jöttetek ma ide? Miből gondoltátok, hogy terhelő bizonyítékot találtok nálam?

– Mert szerepelsz a listán – felelte Sejanus.

– Miféle listán?

– A megfigyelendő személyek listáján.

– De miért? Miféle indokkal?

– Gondolom azért, mert túl sokat tudsz. Általában ez az indok. Ami igaz, az igaz, a házadban találtunk is olyan eszközöket, amelyekkel a császár ellen felhasználható adatokat gyűjthettél volna.

– Ez őrültség! Mondtam, hogy nem vagyok asztrológus. Megbecsült tagja vagyok a jósok testületének, a római állam közalkalmazottjaként hűségesen szolgálom Tiberiust, ahogy Augustust is szolgáltam…

Lucius elhallgatott. Hirtelen megvilágosodott. Megválaszolta a saját kérdését. Hogy miért történt ez az egész? Pont azért, mert jós, mert szolgálta Augustust, és a villámómen miatt. Abban az egyetlen eseményben játszott szerepe jó irányba fordította a szerencséjét – rátermett jövendőmondóvá avatta, megszilárdította barátságát Claudiusszal, és egy olyan örökséghez juttatta, amely megváltoztatta az életét. Most azonban ugyanaz a villámcsapás vezetett az összeomláshoz. Vajon a Párkák rendezték úgy, hogy Augustus pont azon a napon haljon meg – vagy emberi beavatkozás műve volt? Livia és Tiberius bizonyára tudott a jóslatról, hiszen mindenről tudtak, ami a császári palotában történt. Lucius régóta gyanította, hogy valamelyiküknek, avagy mindkettőjüknek, köze volt Augustus halálához. Soha nem beszélt erről hangosan, még Claudius előtt sem. Ám Tiberiust sem ejtették a fejére. A császár drasztikus lépéseket kezdeményezett, hogy mindenkit eltegyen az útból, aki fenyegetést jelentett az uralmára nézve… Végzett riválisával, Germanicusszal, az összes itáliai asztrológussal, a Sejanus által említett, titokzatos listán szereplő szerencsétlenekkel… és Luciusszal is, elvégre ő is túl sokat tudott.

Sejanusnak igaza volt. Hihetetlenül szerencsés, ha ezt élve megússza, és még a vagyona is megmarad.

Ránézett a Sejanus kezében tartott iratra. Miért nem égette el már réges-régen Tiberius horoszkópját? Bolond volt, hogy megtartotta. De vajon másképp alakult volna, ha elégeti? Ha Sejanus nem talál asztrológiai iratokat, akkor valami más módon keverte volna gyanúba.

– Mintha kifogytál volna a szavakból – állapította meg Sejanus. – Nincs más mondanivalód? Szóval nincs. – Felemelte a hangját. – Lucius Pinarius, bűnös vagy, mert a császár engedélye nélkül gyakoroltad az asztrológiát. Tíz napod van, hogy befejezd különféle római ügyeidet. Utána hajóra szállsz, és elhagyod Itáliát, mert ha nem, halálbüntetés vár rád. Ha akarod, magaddal viheted a feleségedet és a fiaidat.

– És az anyámmal mi lesz? – Lucius körülnézett, de sehol sem látta az anyját. Feltehetőleg az ágyat nyomta, mert sokat gyengélkedett a férje halála óta.

– Az anyádat is elviheted – hízelgett Sejanus. – Meg akarod választani az úti célt?

Lucius egészen megdermedt a döbbenettől. Az ikrek sírtak.

– A nagyapámnak voltak barátai Egyiptomban. Néhány befektetésem Alexandriához köt – közölte végül fakó hangon.

Sejanus bólintott.

– Egyiptom jó lesz. Az a terület a császár tulajdona, de nem szenátusi igazgatás alá tartozó provincia. Az ügynökeim könnyebben szemmel tarthatnak ott benneteket.

Sejanus szorosan összetekerte a horoszkópot, és visszaadta a praetorianusnak, aki odavitte neki.

– Égessétek el azonnal! Gyűjtsétek össze a többi iratot is, és vigyétek magatokkal. Befejezzük a keresést. Itt végeztünk.

A katonák pár pillanat alatt eltűntek. Az ikrek kiabálását leszámítva teljes csend honolt a házban. Lassan a rabszolgák is előmerészkedtek a búvóhelyükről. A nők körülvették Aciliát, és vigasztalni próbálták a gyerekeivel együtt. A férfiak Luciust közelítették meg, ám a ház ura elhessegette őket.

Bement a dolgozószobájába. Minden tekercsnek és pergamendarabnak lába kélt, nemcsak az asztrológiai témájúaknak, hanem az üzleti iratainak is. Hogy fogja intézni az ügyeit a pénzügyi feljegyzések nélkül? Még a színdarabokból és versekből álló kis irodalmi gyűjteményét is elkobozták. Elhűlve bámulta az üres rekeszeket, amelyekben korábban Titus Livius történelmi írásait tartotta, Claudius ajándékait. El sem olvasta őket. Most már nem is lesz rá alkalma. Végtére is Egyiptomban még megtalálhatja a másolatukat – Alexandria híres a könyveiről, a nagy könyvtárról…

Hitetlenkedve csóválta a fejét. Az utóbbi néhány perc romba döntötte az életét, mégis megpróbálta elfogadni a sors istennőinek akaratát.

Úgy járta végig a házat, mintha álmodna. A hálószobájában találta magát – abban a helyiségben, ahol először magáévá tette Aciliát, ahol Kaeso és Titus fogant, ahol a felesége megszülte az ikreket. Még azt a szobát is feldúlták. Nyitva voltak a ládák és a szekrénykék, a ruháikat szétszórták a padlón. Feldöntötték az ágyat. A párnákat – amelyek között kéjesen nyögött a szerelmes éjszakákon, amelyek felitatták a könnyeit az ikrek születésekor, és amelyekbe álmai titkos üzenetét lehelte – szétvágták, mert Sejanus azt hitte, azokban talál majd terhelő bizonyítékot.

A padlón hirtelen egy ezüstdobozt fedezett fel, amelyben felfeszítették a fedelét. A szétdobált ékszerek között ott volt az aranyfascinum is.

Lucius letérdelt, és felvette az amulettet. Szorosan a markába fogta. Halkan az ősi istenséghez fohászkodott, aki a kezdetek kezdete óta figyelte a családját.

– Fascinus, őseim istene, kérlek, óvj minket továbbra is! Vigyázz a fiaimra! Egy napon hozz minket vissza Rómába!

*

Tíz lázas, gyötrelmes, kevés alvással töltött nappal később Lucius készen állt a város elhagyására.

Sejanus tartotta magát a szavához: nem kobozták el a vagyonát, de szeretett háza eladására kényszerítette Luciust. Ráadásul csak jelentős veszteséggel tudta értékesíteni. Pénzügyi feljegyzéseit alapos vizsgálat után visszaadták neki, és visszakapta Titus Livius műveinek másolatát is, számtalan egyéb tekerccsel együtt. Minden iratot szorosan összekötöttek, és kerek, bőrből készült könyvtartókba – úgynevezett capsákba – raktak.

Lucius a családjával és a rabszolgáival állt a rakparton a folyó mellett, és várta, hogy megjelenjen a hajó, amely majd leviszi őket a Tiberisen Ostiába. A tengeri kikötőben szállnak át az Alexandriába készülő kereskedőhajóra. A folyó szaga azt a fogadót juttatta eszébe, ahova Euphranor érkezett Augustus halálhírével. Hol is volt az a taverna? Úgy vélte, nincs messze. Megfordult, és átnézett a családja ingóságaival teli, egymásra halmozott ládák fölött. Valóban arra volt a fogadó bejárata, látta is a helyről, ahol állt. Milyen régen volt, hogy ott ültek az apjával és Claudiusszal!

Miközben arrafelé fülelt, az ajtó kinyílt. Az alak, aki kilépett, elindult a rakpart felé, ide-oda kanyargott, és majdnem belefutott a ládahalomba. Claudius volt az.

Bár barátja makacsul kerülte a tekintetét, Lucius közelebb ment hozzá, és széttárta a karját. Átölelték egymást.

– Lucius, annyira sajnálom! B-b-bárcsak soha ne adtam volna neked azokat a horoszkópokat!

– Nem, Claudius, nem a te hibád volt.

– De én ragaszkodtam hozzá, hogy gy-gy-gyere velem azon az éjszakán, amikor belecsapott a villám a bácsikám szobrába…

– Nem, Claudius, ne okold magad. Sejanust sem lehet okolni, és Tiberiust sem. Ha tényleg előre megírt a sorsunk, és nem alakítható, akkor ennek a napnak el kellett jönnie, sőt az életem következő lépése is előre meg van határozva, akárcsak a rákövetkező és az azutáni, egészen a halálom pillanatáig.

– És ha nem léteznek a Párkák? Ha a szerencse és a szabad akarat irányítja a kozmoszt?

– Akkor én voltam az, akinek nem sikerült elnyernie Fortuna istennő kegyeit. Én hoztam rossz döntést.

– Nézzenek oda, kész f-f-filozófus lett belőled!

– Van úgy, hogy az embernek nem marad más vigasza a filozófián kívül – jegyezte meg Lucius keserűen. Behunyta a szemét, nagy levegőt vett, majd megcsóválta a fejét. – Nem, ez így nem igaz. Itt van nekem Acilia, itt vannak az ikrek, és itt van az anyám is. – Ránézett Camillára, aki éppen az egyik unokáját tartotta a karjában – talán Kaesót, habár ilyen távolról nem lehetett biztos benne –, és gügyögött neki, a nyelvével csettintgetve. Nagyon idősnek nézett ki. A férje halála óta rosszkedve volt, sokszor betegeskedett, és a száműzetés hatalmas csapást jelentett számára. Az ő korában az asszonyok már nemigen vállalkoztak tengeri utazásra, főleg nem octoberben, de ő velük akart tartani, hogy közel maradhasson az unokáihoz.

Acilia a másik ikerfiút tartotta a kezében. Milyen megtörtnek látszódott! Az elmúlt tíz nap agóniája közepette sem vádolta a férjét egy szóval sem. Az apja és a fivére már korántsem voltak ilyen megértők: Sejanus behatolása után másnap eljöttek hozzájuk, és bár eleinte idegesen és rémülten hallgatták a pletykákat, később minden indulatukat és vádaskodásukat Lucius ellen fordították. Acilius olyan sértő mondatokat vágott a fejéhez, amelyeket képtelenség lett volna megbocsátani. Lucius patrícius származását vonta kétségbe, értéktelennek tartva a vérvonalát, és azt is közölte, hogy szégyent hozott az Aciliusokra. Követelte, hogy Acilia és az ikrek Rómában maradjanak, de Lucius elképzelhetetlennek tartotta, hogy kibírja az alexandriai száműzetést nélkülük. Végül Acilia némította el az apját, amikor leszögezte, hogy nem áll szándékában elhagyni a férjét, és a gyerekeket sem akarja elszakítani tőle. Acilius dühöngve távozott, és többé nem látták. Elbúcsúzni sem jött le a folyóhoz.

Senki sem jött le velük. Senki sem akart búcsút mondani egy olyan családnak, akiket a császár száműzött – Claudiuson kívül.

A Camilla karjában ülő kisgyermek sírni kezdett. Igen, Kaeso volt, ahogy Lucius gyanította. Könnyebben felismerte őket a sírásukról, mint az arcukról, mert az utóbbi tényleg teljesen egyformának tűnt.

Megjelent a hajó, és a rabszolgák hozzáfogtak a ládák felrakodásához. Lucius és Claudius útban voltak nekik, ezért a rakpart szélére sétáltak, és ott álltak egymás mellett, a víz felszínén imbolygó, torz tükörképeket szemlélve.

– Lehet, hogy nem is olyan rossz ez a sz-sz-száműzetés. Ki tudja, mi sül ki belőle?

– Nem olyan rossz? Itthagyni a várost, amit ismerek, az egyetlen valaha volt otthonomat? Kimondhatatlan kínokat okoz számomra a gondolat, hogy máshol kell felnevelnem a fiaimat.

– Nem, Lucius, hallgass végig! Tiberius elszigetelődik, és mind t-t-több és több hatalmat ad Sejanusnak. Egyre rosszabb lesz a helyzet Rómában, figyeld csak meg! Életemben először aggódom a saját sorsom miatt. Tiberius körül annyira sűrű a levegő a gyanakvástól, hogy még egy m-m-magamfajta ártalmatlan fickó is célponttá válhat.

– Mit fogsz tenni, Claudius?

– V-v-vissza akarok vonulni a nyilvánosságtól, amennyire l-l-lehetséges. Gyökérzöldséget fogok termeszteni a vidéki birtokomon. F-f-folytatom történelmi tanulmányaimat. Időnként leiszom magam a csavargó cimboráimmal. Amint elmentetek, visszamegyek a fogadóba, és még jobban lerészegedem.

A ládahalom eltűnt a rakpartról. Az egyikben ott volt Lucius trabeája és lituusa is.

A hajó indulásra készen állt.

Lucius anyja megbotlott a rámpán. Amikor Lucius elkapta, megdöbbent azon, mennyire törékeny és súlytalan. Még az is eszébe jutott, hogy talán túl sem éli az utat.

Claudius egyedül állt a dokkon, és integetett nekik. Utána megfordult, és visszavonult a tavernába.

Lucius figyelte a tovairamló épületeket. A városnak ezen a részén, a Tiberis és az Aventinus-domb között, minden utcát és tetőt jól ismert, habár többnyire inkább a hegy tetejéről nézett le a negyedre. Szokatlan volt a folyó irányából szemlélni, felfelé.

Amikor a város körvonalaira siklott a tekintete, megtalálta a saját házát is, magasan az Aventinus taraján. Igaz, már nem az ő háza volt; az új tulajdonosok az egyik erkélyen álltak, és integettek a szemközti szomszédjaiknak. Lucius úgy vélte, ekképpen érezhetik magukat a lemurok, a halottak szellemei, akik az árnyak közül lesik az élőket.

Titus és Kaeso ismét sírásban törtek ki. Egész úton jajveszékelni fognak?

A vitorlás tovább siklott. A parton sorakozó templomok és házak lassan átadták helyüket a raktáraknak és a szemétdomboknak, majd nyílt mezők következtek. A város fokozatosan eltűnt a szemük elöl.

Lucius pontosan tudta, mintha egy tévedhetetlen isten súgta volna a fülébe, hogy soha többé nem látja Rómát.