– Igen, nagyon is. Vidéken mindennap hajnalban keltem, de a hazafelé vezető út kifárasztott. Szerencsére itt, a városban az ember délig alhat, és nem marad le semmiről.

– Hát a délutáni látogatásod a fürdőbe?

– Roppant kellemes volt. Jobban szeretek délután menni, mint délelőtt, főleg Titus fürdőjébe. Kevesebben vannak, nyugodtabb a légkör. Egy órán keresztül játszottam valami ostoba táblás játékot egy idegennel az egyik erkélyen, aztán megmártóztam a forró medencében. Tisztának és frissnek érzem magam, készen állok a nap további részére.

– Sajnos már nem sok maradt ebből a napból. A nap korán lenyugszik. A dolgozószobába talán még besüt egy óráig. Reméltem, hogy csatlakozol hozzám, és együtt tekintjük át az Alexandria melletti magtár forgalmát. Fel szeretném hívni a figyelmedet néhány ellentmondásra…

– Most ne, Hilarion.

– Nem tart sokáig.

– El kell mennem.

– Megkérdezhetem, hogy hova?

– Nem kérdezheted.

– Akkor talán megejthetnénk este, mécses fényénél.

Hilarion szánalmas, elhagyatott arckifejezéssel emelt fel egy tekercset.

– Nem hinném, Hilarion. Nagyon későn érek haza.

– Értem.

A felszabadított végignézett Lucius ruházatán. A ház ura nem tógát viselt, hanem egy élénk színű tunikát, méghozzá olyan rövidet, hogy kilátszódtak alóla atletikus lábai. Egy ezüstberakásokkal díszített, könnyű öv emelte ki karcsú derekát, amit az utóbbi időben bevezetett, zömmel egész napos lovaglásból és vadászatból álló napirendjének köszönhetett. Azt ette este, amit nappal lelőtt. Hilarion megcsóválta a fejét. Egyértelmű volt, hogy a ház ura megint azzal a nővel fog találkozni – akinek létezését soha nem ismerte el, és akinek kilétét Hilarion, rendkívül bölcs módon, sohasem próbálta kideríteni. A felszabadított néha sajnálta régi gazdája fiát. Ő ugyan rabszolga volt egykoron, mégis talált magának egy rendes feleséget, és született is néhány csodálatos gyermeke. Lucius Pinarius azonban vagyona, jól csengő neve és megnyerő külseje ellenére soha nem jutott el idáig.

Mindamellett Lucius, még ha búslakodott is néha emiatt, ezen a napon derűsnek mutatta magát. Miközben távozáshoz készülődött – egyedül, mint mindig, amikor titkos szeretőjével tervezett találkát –, egy régi vadásznótát fütyült magában. Hilarion tovább végezte a dolgát.

Friss őszi délután volt. Lucius kerülő úton ment a kis házba, és néha hátranézett, vagy akár kétszer is megtett egy-egy útszakaszt. Már régen bevezette ezt a szokást, mert így meg tudott győződni róla, hogy senki sem követi felfelé az Esquilinuson.

Mint általában, valahányszor egy elnyújtott vidéki tartózkodás után visszatért Rómába, a város undorítóan koszosnak, zajosnak és büdösnek tűnt számára. Tele volt megkeseredett és veszélyesnek látszó emberekkel – de inkább csak a fórumon. Miután belépett a Suburába, sokkal nyugodtabb lett, mert, habár az utcák ott még zsúfoltabban és koszosabban fogadták, legalább Domitianus képmásaiba nem ütközött lépten-nyomon. Ez volt a legidegesítőbb dolog, amit Rómába visszaérve, az első egy-két napon megtapasztalt – a gazda és isten Domitianus jelenléte és kikerülhetetlen tekintete mindenütt.

Ezen a napon azonban még a császár lerázhatatlan jelenléte sem tudta elvenni Lucius jókedvét. Talán a csípős, üdítő őszi levegő tehetett róla, hogy csak feleannyi idősnek érezte magát. Vagy az, hogy hosszú idő – több mint két hónap – után Cornelia és ő is időt tudtak végre szakítani egy közös légyottra. A fürdőben kapta meg titokzatos üzenetét aznap délután, amit egy találomra kiválasztott utcagyerek vitt el neki. Kizárt, hogy felismerhette a nőt, aki felbérelte, és a szavakat sem érthette, amelyeknek átadásával megbízta: „Ma. Egy órával napnyugta előtt.”

A város előkelőbb részein már bezártak a boltok, de a Subura számtalan létesítménye még tárva-nyitva állt, egészen sötétedésig, és Lucius úgy találta, hogy az ott kapható élelem sokszor legalább olyan jó, mint az Aventinuson kapható, négyszer vagy ötször drágább csemegék. Vett egy-két ropogós héjú lepényt, pár kemény, füstölt sajtot, amilyet a légiósok ettek, valamint egy kis üveggel a kedvenc garumjából, és még néhány apróságot. Tudta, hogy a kis esquilinusi házban lesz bor és olívaolaj, friss élelmiszer viszont nem, márpedig ha bízhatott a tapasztalatában, biztos lehetett benne, hogy később mindketten farkaséhesek lesznek. Elhagyta a Suburát, és felment a hegyen. Kezében egy vászonzacskóban vitte az elemózsiát, és vidám dalt fütyörészett.

Amikor azonban megpillantotta az Orpheusz tavának nevezett víztározó mellett lézengő praetorianusokat, azonnal abbahagyta a fütyülést. A katonák egyenruhát viseltek és fegyvert is hordtak maguknál, ám a jelek szerint mégis szolgálaton kívül voltak. Az egyikük bemászott a kút bronzszobrai közé, és nekitámaszkodott egy megbűvölve álló szarvasnak, amely füleit hegyezve hallgatta Orpheusz lírajátékat.

Mit kerestek vajon a praetorianusok ezen a helyen, ahol leginkább lakóházak álltak? Voltak elegánsabbak is, mint például Epaphroditusé, meg szerényebbek, de nem kevésbé tisztesek, akárcsak az ő kis házikója. A fegyveresek látványa felzaklatta Luciust. Majdnem visszafordult, de aztán eszébe jutott Cornelia, aki türelmesen várt rá. Folytatta útját felfelé a kanyargós, keskeny utcán. Egy sarkon befordulva megpillantotta a kis ház homlokzatát.

Az ajtaja tárva-nyitva állt.

Lucius sarkon fordult. Az Orpheusz tavánál várakozó katonák követték. A legelöl haladó egyenesen a szemébe nézett. Szenvtelen, de eltökélt volt az arckifejezése. A praetorianus egyetlen biccentéssel és kézmozdulattal egyértelművé tette, hogy Luciusnak arra kell továbbhaladnia, amerre ők mennek. Nem volt más választása, mint belépni a házba.

Átment az előtéren, és belépett a következő szobába. Azon a heverőn, ahol Cornelia szokott ülni, egészen másvalaki várta. Homályos volt a helyiség, beletelt néhány pillanatba, mire a szeme hozzászokott. A férfi úgy öltözött, mint a császári udvar valamely lakója, pompásan hímzett, hosszú ujjú köpenybe. Nyaklánca jókora karneoldarabokból állt, és gyűrűje is ugyanabból a vöröses kőből készült. Lucius felé fordította az arcát, de volt valami nyugtalanító üresség a tekintetében, amely mintha sehol sem állapodott volna meg. Beesett volt az arca, a bőre pedig sápadt és foltos.

– Te vagy Lucius Pinarius? – kérdezte.

– Igen.

– Engem is Luciusnak hívnak. Lucius Valerius Catullus Messalinus vagyok. Talán már hallottál rólam.

– Talán.

– Jól hallom, hogy remeg a hangod, Lucius Pinarius?

Lucius úgy vette észre, hogy csak ketten tartózkodnak a szobában, de amikor egy árnyék furcsán moccant a falon, rájött, hogy az egyik praetorianus követte, és az előtérben várakozott.

– Megtisztelő a jelenléted, Catullus.

A férfi elnevette magát.

– Milyen illemtudó vagy te, Pinarius! Az udvariasság most azt diktálná, hogy mondjak valami elismerőt az otthonodról, de sajnos nem láthatom. A többi érzékem azonban nagyon is kifinomult. Úgy rémlik, egy nő illatszerét érzem ebben a helyiségben. Vagy csak képzelődnék?

– Itt semmiféle nő nincs, Catullus.

– Nincs? Pedig szinte érzem a jelenlétét.

A beálló csendben csak a vászonzacskó keltett némi neszt.

– Mi van a kezedben? – kérdezte a betolakodó.

– Egy kis élelem. Megkínálhatlak belőle, Catullus?

A császár csatlósa megint felnevetett.

– Ó nem, soha nem eszem egyebet, csak amit a saját szakácsom készít nekem, vagy a császár szakácsa, de azt is az előkóstoló után! Ez a nélkülözhetetlen elővigyázatosság magas rangú hivatalom egyik nagy hátulütője. Neked is azt tanácsolnám, hogy tartózkodj attól az ételtől.

– Miért?

– Miért rontanád el az étvágyadat, ha hamarosan a Flaviusok házában vacsorázhatsz?

– Úgy volna? – kérdezte Lucius, olyan rekedt hangon, mint egy kisfiú.

– Ezért jöttem ide, Lucius Pinarius. Meghívást tolmácsolok neked a gazdától és istentől. Ma este vele fogsz vacsorázni. Odakint vár a gyaloghintó.

Lucius nagyon nyelt.

– Nem öltöztem fel az alkalomhoz illően. Először haza kell mennem, hogy felvegyem a legjobb tógámat…

– Ó nem szükséges, a császár majd ellát illendő ruhával.

– Valóban?

– Ez egy különleges vacsora lesz, amely különleges öltözéket kíván. Nem kell hoznod semmit. Indulhatunk?

Lucius körülnézett a szobában. Hova tűnt Cornelia? Korábban érkezett, látta a praetorianusokat, és elmenekült? Vagy el sem jött? Esetleg – bár ezt a gondolatot Lucius alig tudta elviselni – itt volt már, amikor Catullus belépett?

Catullus kiszólt a praetorianusnak, aki bejött a szobába, és a segítségére sietett. Amikor kiléptek a házból, Lucius becsukta az ajtót, és elővette a kulcsát.

– Mit csinálsz? – kérdezte Catullus.

– Bezárom az ajtót.

Catullus vállat vont.

– Ha úgy látod jónak.

Lucius egyértelmű üzenetet hallott ki a férfi szavaiból: semmi szükség nem volt arra, hogy bezárja a házat, ha egyszer soha többé nem tér vissza oda.

Egy egyszemélyes gyaloghintóban vitték végig az utcákon. Nem kezdeményezett beszélgetést Catullusszal, aki a saját hintójában haladt, néha mellette, néha előtte, az utcák szélességétől függően. Lucius azon kapta magát, hogy olyan történeteken rágódik, amiket Domitianus kegyetlenségéről hallott az áldozatokkal szemben – hogy hány alkalommal fegyverezte le őket ajándékokkal, mielőtt kitette volna őket a rémséges gyötrelmeknek. Kedvenc vallatási módszere az volt, hogy az áldozatok nemi szervét égettette meg. Kedvenc büntetése pedig az volt – a halálos ítélettől eltekintve –, hogy levágatta a kezüket.

A császári palotába vezető legrövidebb út a Flavius-amfiteátrum és a kolosszus mellett haladt el, ám őket nem arra vitték, hanem keresztül a fórumon, el a Vesta-szüzek háza és Vesta temploma előtt. Szándékosan akarták még jobban felidegesíteni? Lucius biztosra vette, mert amikor végre elindultak felfelé a Palatinuson, az ő háza előtt is elvitték őket. Catullusnak pontosan tisztában kellett lennie azzal, hogy merrefelé mennek; miközben elvitték őket Lucius háza előtt, gyaloghintója odalibegett Luciuséhoz, lehajtotta a fejét és elmosolyodott, mintha bosszantani akarna azzal, hogy még egyszer utoljára láthatja az otthonát.

A hintók a császári palota egyik bejáratánál tették le őket. A szárnyaló mennyezetű fogadóterem, amelybe bebocsátást nyertek, nagyobb volt, mint bármelyik helyiség, amit Lucius korábban látott. Még a legaprólékosabban feldíszített templomok sem versenghettek káprázatos kialakításával, és pompája ebben az órában bontakozott ki leginkább. A magas ablakokon beszűrődő napfény már erőtlenül világította meg a távolabb eső sarkokat, de felfedte a hely lenyűgöző méreteit és elképesztő részletességgel kidolgozott ékítményeit. Ugyanakkor már mécseseket is gyújtottak, amelyek csillogó fénymázat festettek a csiszolt márvány- és bronzfelületekre, és úgy tüntették fel Domitianus monumentális, ezüsttel és arannyal bevont szobrát a terem közepén, mintha parányi lángok gyulladtak volna fel rajta.

A fogadóteremből egyformán pazar, de egyre kisebb termek során keresztül vezették őket tovább, mígnem Lucius azt vette észre, hogy Catullus mögött halad, egyetlen praetorianussal a nyomában, egy keskeny folyosón, amit minden oldalon sötétzöld márványfalak határoltak, és a mennyezete is ugyanabból az anyagból készült. Ha maradt is még a nap derengéséből, az ide semmiképpen sem hatolhatott be; útjukat mindössze néhány gyengécske mécses világította meg a falakon elhelyezett tartókról. Lucius úgy érezte, mintha a föld alá került volna, bár lépcsőkön eddig még nem ereszkedtek le. Mintha egy ősi király sírhelyére hatolt volna be. Áporodott és híg volt a levegő. Nehezen lélegzett.

Luciust egy félreeső kis szobába vezették, amit ugyanazzal a zöld márvánnyal burkoltak be körös-körül, és egyetlen mécsessel világítottak meg. Egyedül hagyták, amíg átöltözik. Az odakészített ruhadarab hosszú ujjú köpeny volt, hasonló ahhoz, amit Catullus is viselt, csak tömör fekete színű; még a szegélyénél lévő hímzés is fekete volt. Lucius vonakodva levette élénk színű tunikáját, félretette, és felemelte a köpenyt. Aztán ijedtében felkiáltott.

A semmiből egy fiú lépett elő. Ő is feketét viselt, a haja is fekete volt, sőt a bőrét is feketére festették. A szoba félhomályában Lucius nem is látta, amíg elő nem bukkant az árnyékok közül, akár egy rémálombeli jelenés.

– Én leszek ma este a pohárnokod, gazdám – szólalt meg a fiú, és elvette a köpenyt Luciustól. – Hadd segítsek felöltözni.

Lucius a megrökönyödéstől némán engedte, hogy a fiú rásegítse a fekete köpenyt. A szolga aztán kézen fogta, és megnyomta a márványfal egy darabját. Mintegy varázsütésre, egy titkos ajtó tárult fel, amelyen keresztül a fiú kivezette a szobából.

Ezután egy színtelen szobában találta magát. Minden felület feketén borongott. A padló és a falak tömör fekete márványból készültek, a szanaszéjjel elhelyezett, kicsi asztalok és a tompa fényt árasztó mécsesek fekete fémből. A négyszög alakban elhelyezett négy heverőt is feketére festették, és fekete párnákat halmoztak rájuk. Az egyik heverő nagyobb és díszesebb volt a többinél.

Lucius mozgást észlelt a szeme sarkából. Mintha egy ajtót látott volna kinyílni az egyik fekete márványfalban, ám mivel semmiféle fény nem szűrődött rajta be, nem lehetett biztos benne, hogy jól látta, amíg egy feketébe öltözött alak be nem lépett rajta. Őt is egy feketére festett fiú vezette be. Catullus volt az. Egy szó nélkül megállt a legnagyobb heverővel szemközt elhelyezett heverőnél, és intett Luciusnak, hogy álljon a tőle jobbra lévő bútordarabhoz.

Ekkor újabb ember lépett be a szobába, akit szintén egy fekete fiú hozott be. Lucius hirtelen ijedten szívta be a levegőt, és lélegzetvételének hangja élesen visszhangzott a szobában.

Cornelia érkezett meg.

Vászonköpenyt viselt, meg a suffibulum fejdíszt, vagyis majdnem a megszokott öltözékét, leszámítva azt, hogy ezúttal tetőtől talpig feketében volt.

Összeakadt a tekintetük. A nő arca a férfi arckifejezését tükrözte. Felemelte Lucius felé a kezét. Remegtek és rángatóztak az ujjai. Segélykérés volt. Egyikük sem beszélt, hiszen a vak Catullus is jelen volt. A férfi a fejével intett Corneliának, hogy a tőle balra lévő heverőhöz álljon.

A fakó fényben Lucius látta, hogy egy kőtábla magasodik Cornelia heverője mögött. Betűket faragtak rá, amiket nem tudott elolvasni. Hátranézett, és észrevette, hogy az ő heverője mögött is egy hasonló tábla áll. A díszítése és a formája is egy sírkőre hasonlított. A saját nevét vésték bele.

Luciusnak foltok izzottak fel a szeme előtt. A szoba ringani és dülöngélni kezdett körülötte. Úgy érezte, össze fog esni, és megpróbált valamiben megkapaszkodni. A pohárnok érezte a nyugtalanságát, és megfogta a kezét. Lucius szédelegve nekidőlt a fiúnak.

Annyira kétségbeesett, hogy észre sem vette a szobába belépő Domitianust, amíg a császár le nem telepedett félig ülő, félig fekvő pozícióban a heverőjére. Első pillantásra úgy tűnt, hogy ő is feketébe öltözött, akárcsak a többiek, de miután jobban megszemlélte, kiderült, hogy olyan sötét bíborszínű köpenyt viselt, amely csaknem feketének látszott, és a díszítőhímzés is a lehető legsötétebb vörös színben játszott. A mécsesek fénye úgy esett a császárra, hogy a szeme mély árnyékba mélyedt, és tekintetét nem lehetett látni.

Az a kis fejű lény kísérte, aki a játékok alatt is mellette ült. A teremtmény arca is torz volt, a vonásai pedig furcsán fonnyadtak. Lucius még ilyen közelségből sem tudta megállapítani, hogy gyermek vagy törpe. Akárcsak a többi pohárnokét, az ő bőrét is feketére festették.

Lucius rájött, hogy immár mindenki félig ül, félig fekszik, Catullus és Cornelia is, és mindenki őt nézi. Elvesztette volna az eszméletét pár pillanatra? A pohárnoka rásziszegett, megrángatta a kezét, és siettette, hogy üljön le.

Lucius lassan leereszkedett a heverőre. A pohárnok látványos mozdulatokkal frissítette fel és rendezte el körülötte a díszpárnákat. Felszolgálták a fekete olajbogyóból álló első fogást, amit néhány szelet nyirkos, fekete, mákkal megszórt kenyérrel egészítettek ki. Egy pohár bort is töltöttek neki, amely szintén szurokfeketének nézett ki.

Közben a heverők által közrezárt területen egy fiatal fiúkból álló tánccsoport jelent meg, feketére festett testtel, majdnem csupaszon, akár a felszolgálók. Táncolni kezdtek. Gyászos zene hangzott fel, csupa lélekmardosó furulya és csörgő. Lucius el sem tudta képzelni, honnan jött. Sehol sem látta a zenészeket.

Végeérhetetlennek tűnt a tánc. Lucius látta, hogy Catullus eszik, ám neki semmi étvágya nem volt, és ahogy észrevette, Corneliának sem. Ebben az irdatlan sötétségben a papnő szokatlanul sápadtnak látszott. Domitianus sem vett magához egy falatot sem. A táncosokat figyelte.

Végül a furulyák vad trillázása és a csörgők utolsó nagy csörömpölése után véget ért a bemutató, és a táncosok szétszéledtek. Mintha beleolvadtak volna a falakba.

– Mondok egy érdekességet a temetésekről – szólalt meg Domitianus. Egyenesen előrenézett. – A régi időkben minden temetést éjszaka rendeztek, még a nagy emberek végbúcsúját is. Mostanság csak a szegényeket temetik éjszaka, akiknek a családja nem engedheti meg magának a gyászmenetet. Nézetem szerint alaposan túlértékelik a gyászmeneteket, már csak abból ítélve is, hogy olyan egyformák. Először jönnek a muzsikusok, akik felkeltik az érdeklődést az elkövetkező eseményre, aztán jönnek a siratóasszonyok, többnyire felbéreltek, majd a színjátszók és a mímesek, akik az elhunytat utánozzák. Ezután következnek az elhunyt által felszabadított rabszolgák, akik nem győzik kimutatni hálájukat és együttérzésüket a távozó iránt. Őket azok a színészek követik, akik az elhalálozott őseinek viaszmaszkjait viselik, mintha a halottaknak vissza kellene térniük, hogy itt üdvözöljék a világukba süllyedőt. Végül maga a holttest halad, a legközelebbi rokonai vállán, egy ravatalon, és így mindenki megnézheti magának még egyszer, mielőtt elégetik a máglyán. Az emberek mindenféléket dobálnak a tűzre – a halott ruháit, kedvenc ételeit, imádott könyveit. Persze valaki beszédet is mond. Amikor pedig véget ér az egész ceremónia, összesöprik és egy kőládába helyezik a hamvakat.

– De következzék még egy izgalmas tény: az ősi időkben elődeink nem égették el a halottaikat, hanem érintetlenül helyezték őket a földbe. Úgy értesültem, hogy a keresztények még manapság is ezt a temetési módot kedvelik; értéket tulajdonítanak a holttestnek, mert arra számítanak, hogy vissza fog térni. De ugyan ki akarna visszatérni az életbe, miután a teste rothadásnak indult, kivált, ha egy kőládába lesz bebörtönözve, mélyen a föld alatt? Akárcsak a keresztények többi erőltetett elképzelése, ez is jócskán átgondolatlan. Persze mi, rómaiak már nem gyakoroljuk a régi típusú temetést, kivéve olyan esetekben, amikor egy tisztasági fogadalmát megszegő Vesta-szüzet ásunk a föld mélyére. Ilyenkor azonban nem holttestről van szó, hanem egy eleven testről.

Catullus bólintott.

– Ez az ősi büntetés. Én viszont úgy emlékszem, hogy a bölcs caesar enyhítette ezt a súlyos büntetést, amikor néhány éve elítélték az Oculata nővéreket és Varronillát.

– Hát én átgondoltam azt a döntést – vágta rá Domitianus. – Ritkán bizonyul bölcsnek átírni az őseink szabályait. A Vesta-szüzek rendjét Numa király, Romulus utódja alapította meg Rómában. Ő úgy ítélte meg, hogy a hitszegő papnőket legjobb halálra kövezéssel büntetni.

– Tényleg így volt? – Catullus megrágott egy olajbogyót, majd a pohárnoka várakozó tenyerébe köpte a magot. – Nem is tudtam róla.

– Egy későbbi király, Tarquinius Priscus találta ki az élve eltemetést. Ő vallásos érveket hozott fel: „Egyetlen halandó sem emelhet kezet Vesta papnőire! – jelentette ki. – Az ítéletet bízzuk magára Vestára!” Így az elítélt Vesta-szűz még életben van, amikor berakják a föld alatti kamrába, egy heverővel, egy mécsessel és némi élelemmel. Aztán lepecsételik a kamra bejáratát, és földet hantolnak rá. Ezáltal valóban senki sem emel kezet a papnőre, és neki sem adnak olyan eszközt, amivel kiolthatná a saját életét. Az idő és Vesta ítélete elintézi a dolgot. Jómagam úgy gondolom, hogy larquinius Priscus nagy éleslátásról tett tanúbizonyságot, amikor meghozta ezt a döntést. Még Numánál is bölcsebbnek bizonyult.

Elvitték az első fogás maradványait. Minden vendég kapott egy tálat, amely ugyan többféle gombát kínált, ám minden gombát feketévé tett a szósz, amelyben főzték. Ezúttal is csak Catullus mutatott némi étvágyat. Mohón evett, és leszopogatta a szószt az ujjairól.

– Emlékeim szerint, amikor a caesar meghozta ítéletét a Varronillát és az Oculata nővéreket megrontó férfiak fölött, úgyszintén könyörületesnek bizonyult.

– Igen, életben hagytam őket. De azóta ezt a döntést is átgondoltam. Bölcsebb lett volna a régi, hagyományos büntetést kiróni a Vesta-szüzek elcsábítóira, mert így semmi sem tántorította el az esetleges követőiket. Pontifex maximusként minden tőlem telhetőt meg kell tennem annak érdekében, hogy megőrizzem Vesta papnőinek érintetlenségét. Egyetértesz, virgo maxima?

Most először adta jelét a császár, hogy tudatában van Cornelia jelenlétének. A papnő nagyon halkan válaszolt.

– Igen, caesar.

– A mai napon szólíthatsz pontifex maximusnak – vetette közbe a császár.

– Igen, pontifex maximus.

– Így már jobb. Egyetértesz, virgo maxima, hogy a hagyományos büntetés jobban elriaszt? A férfit levetkőztetik, keresztre akasztják, és a nyilvánosság előtt botokkal ütlegelik, a megrontott Vesta-szüzek pedig végignézik lassú kínhalálát. Úgy tudom, ez elég sokáig eltarthat, a férfi általános erőnlététől függően. Egy gyenge szívű férfi már az első ütéstől meghalhat. Mások órákig életben maradnak. A verés pedig csak folytatódik, vég nélkül. Elég nehézkes kivitelezni persze, leginkább fárasztó. Néha a veréssel megbízott lictorok annyira kimerülnek, hogy új lictorokat kell hívni a büntetés folytatásához.

Lucius számára úgy rémlett, mintha a pohárnokok által felkínált ínyencségek nem is gombák lettek volna, hanem különféle zsigerek és szervek, valami névtelen folyadékban. Émelyegni kezdett a gyomra.

Ezután fekete fügét szolgáltak fel mindenkinek, kivéve Domitianusnak. A felszolgálók neki egyetlen almát hoztak, egy ezüstkéssel. A császár nagyon lassan és módszeresen hámozni kezdte a gyümölcsöt; vékonyan lehántotta a héját. A levágott részeket átadta a kis fejű kísérőjének, aki azonnal felfalta őket, mint egy kutya, amely a gazdája asztaláról leeső falatokat várja. Amikor Domitianus beleharapott az almába, a hang riasztó volt, akár a csontok recsegése.

Lucius megint foltokat látott a szeme előtt. Halk nesz ütötte meg a fülét. Domitianus súgott valamit a kis fejű teremtménynek, aki visszasuttogott neki. Elnevették magukat.

– Azon tanakodtunk, Catullus, hogy miként érezhet perzselő vágyat egy vak ember egy másik ember iránt. A szépség fellobbantja a szenvedélyt, de látás nélkül ez hogy lehetséges?

Catullus Cornelia felé fordította az arcát.

– Egy vak ember is őrizhet emlékeket a szépségről. Egy vak embernek is van képzelőereje.

– Ó, de hiszen a szépség kifakul, Catullus; éppolyan rövid ideig tart, amilyen mámorító! Az emlékeid talán már nincsenek összhangban a valósággal. – A császár is a papnőre nézett, aki lesütötte a szemét. – A szépség csak egy pillanat. Ezért kértem meg Earinust, hogy szórakoztasson minket ma este. Bár te nem láthatod őt, Catullus, biztosíthatlak róla, hogy gyönyörű.

Az eunuch belépett a szobába, talpig feketében. Alacsony volt, törékeny alkatú, és olyan kecsesen mozgott, mintha csak lebegett volna a padló fölött. Világos haja, a költők kedvelt témája, döbbenetesen élénken virított a sötét szobában; mintha egyfajta belső fénnyel világított volna. Hamvas, fehér arcbőre és keze volt.

A homályos szobában Earinus egészen éteri jelenségnek látszott, mintha valami más birodalomból került volna oda. Megállt a helyiség közepén, és énekelni kezdett. Tiszta, édes hangokat adott ki magából, de énekében volt valami nyugtalanító; a hangja földöntúlinak tetszett, semmihez sem volt fogható. A dal, akárcsak az énekes, mintha a létezés egy hétköznapi tudat számára felfoghatatlan síkjáról érkezett volna.

A haláltól miért iszonyodom, s félek,

Ha a test mellett elenyész a lélek?

Mikor a vég a porhüvelyt emészti,

S az élet a húsnak halmát ereszti,

Bánattól s gyötrelemtől szabadulunk –

Nincs öröm, nem érzünk, hisz semmik vagyunk.

A hű Párkák fonalunkat elnyesték,

Lelkünk imbolyog elveszítve testét.

Viszi-e tovább, mik azelőtt voltunk:

Testtel-lélekkel lélegző önmagunk?

És ha minden atom láncra fűződne,

S régi testünk ismét táncra perdülne,

Mit érne, mi hasznunk lenne belőle?

Az új emberfi más teremtmény lenne,

Régi énünk nem lelne otthont benne.

Nélkülünk merülne földi örömbe,

Csak neki gyúlna derű a szívében,

Kit az Idő belőlünk gyúrt sebtében.

Hallgasd a szíved, halld meg szavát,

Mi mástól félhetsz a halálban tehát?

Lám, az élet általível az űr felett,

S a világ nélkülünk is teljes lehet.

Az utolsó hang elhalása után hosszú csend állt be. Miközben az eunuch dalát hallgatta, Lucius visszagondolt Sporusra. Egy könnycsepp csordult le az arcán. Mielőtt letörölhette volna, észrevette, hogy Domitianus felkelt a heverőjéről, és lassan felé sétált.

A császár szeme most már előbukkant a homályból, és csillogva tükrözte a mécsesek fényét. Mereven nézett Luciusra, nem is pislogott közben. Vadászként Lucius gyakran csodálkozott azon, hogy egyes zsákmányállatok, mint a nyúl, miért dermednek mozdulatlanná a vadász tekintete alatt, ahelyett, hogy menekülnének. Most már megértette őket. Ugyanazt érezte, amit a nyulak is érezhetnek; egyetlen izma sem moccant, és azt kívánta, bárcsak beleolvadhatna a sötétségbe. De mintha kővé dermedt volna, talán még a szíve is megszűnt dobogni.

Domitianus közelebb lépett. Metszőn nézett Luciusra, és keskeny száját annyira összeszorította, hogy arca kifejezéstelenné vált. Megállt egyenesen Lucius előtt, és felé nyújtotta a kezét. A jéggé dermedt Lucius attól félt, hogy fel fog kiáltani, ha a császár keze hozzáér. Hevesen küzdött magában, nehogy megrezzenjen, ezért mindössze egy fojtott nyögés szakadt ki belőle.

Domitianus a mutatóujjával törölte le a könnycseppet Lucius arcáról. Összeráncolta a homlokát, ránézett az ujjára, majd nagyon finoman végighúzta azt Earinus nyitott ajkain.

– Sós ízű? – kérdezte suttogva.

Az eunuch megnyalta a száját.

– Igen, dominus.

– Egy könnycsepp! – kiáltott fel Domitianus. – A költő Lucretius szavai hatottak meg ennyire téged, Lucius Pinarius?

Lucius kinyitotta a száját, és bár attól tartott, hogy már beszélni is elfelejtett, végül visszatalált a saját hangjához.

– Azt hiszem, nem is hallottam a szöveget, dominus. Csak Earinus énekét hallottam, és éreztem, ahogy elered a könnyem.

Domitianus lassan bólintott.

– Én is sírtam, amikor először hallottam Earinust énekelni. – A császár sokáig nézte Luciust, majd Catullus felé fordult. – Vége a vacsorának!

Az uralkodó nem szólt többet, csak elhagyta a szobát. A kicsi fejű lény és Earinus is követte.

Lucius felállt. Corneliára nézett, és úgy érezte, nem bírja megállni, hogy odaszaladjon hozzá. A papnő azonban felemelte a kezét, és azzal jelezte, hogy inkább tartson távolságot tőle. Ahogy egymás szemébe néztek, Lucius minden erejével megpróbálta kimutatni a nő felé, milyen sokat jelent számára. Jobban szerette, mint valaha.

A felszolgáló fiú megfogta Cornelia kezét, lágyan felállította, és kivezette a szobából.

Még sötétebb lett a helyiségben. Lucius körülnézett, és észrevette, hogy eloltották az összes mécsest. Catullus is eltűnt. Egyedül volt, csak a pohárnok maradt mellette.

Aztán a fiú őt is kivezette. Lucius alig észlelte a környezetét, legfeljebb annyit, hogy minden folyosó végén egy újabb, sokkal nagyobb és sokkal erősebben megvilágított folyosó tárul fel, ahogy haladnak. Végül egy hatalmas fogadóterembe érkeztek, amit a császár szobra őrzött. Lucius felnézett Domitianus képmására. A művésznek sikerült megragadnia az uralkodó rémisztő és megfélemlítő tekintetét. Lucius behunyta a szemét, és belekapaszkodott a pohárnokba, hogy úgy vezesse tovább, mint egy vak embert.

Csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor friss levegő csapta meg az arcát. Ráébredt, hogy a szabad ég alatt kötöttek ki, a sötét, holdvilágtalan égbolt alatt. Egy lépcső vezetett le a gyaloghintóhoz, amellyel érkezett. A fiú felsegítette rá, majd a hordozók felemelték. Mellette hevertek a ruhák, amelyeket korábban levetett.

Hamar odaértek a házához. Kilépett a gyaloghintóból. A szolgák megfordultak, és egyetlen további szó nélkül eltűntek.

Lucius bekopogott az ajtón. Hilarion kinyitotta. Mindentudó mosolya azonnal lehervadt, amikor meglátta egykori gazdája arckifejezését.

– Mit látsz, Hilarion? Nem, ne is mondd. Egy halott ember áll előtted.

*

A következő napokban Lucius egyfolytában azt várta, hogy praetorianusok jelennek meg a háza előtt, és letartóztatják. Ugyan néha egészen bódultan mozgott, máskor lázas révületben, sikerült minden folyamatban lévő ügyét elintéznie. Állandóan a nyakában viselte a fascinumot, hogy mindenképpen rajta legyen, amikor érte jönnek, és közben arra is rájött, hogy a fekete vacsora alatt is ott lógott a nyakában, és egyszer sem érintette meg, Fascinus oltalmát keresve.

Most, hogy szembesülnie kellett az elmúlással, eszébe sem jutottak az istenek, az ő létezésben elfoglalt helye, vagy bármi más, amire az emberek általában a haláluk előtt gondolnak. Végül eltöprengett azon, hogy hisz-e egyáltalán valamiben. Ez a kétely volt a legnyugtalanítóbb az egész megpróbáltatásban. Megrázva, bizonytalanul, rettegve tért haza, ahogy bárki más is érezte volna magát a helyében; ugyanakkor azzal az érzéssel lépett ki a fekete szobából, hogy semmi sem számít, mert semmi sem örök. Abban a sötét helyiségben minden illúziójától megfosztották. Az ember ugyanolyan volt, mint a nyúl – mindössze két villanásnyi tudat a létezés és halál ciklusának röpke pillanatában, abban a körforgásban, amelynek nincs kezdete, vége, megoldása vagy célja.

Ilyen hangulatban tudta meg a hírt, hogy Corneliát letartóztatták. Aztán mások elfogásáról is értesült – azzal vádolták őket, hogy a papnő szeretői voltak. Luciusnak kétsége sem volt felőle, hogy az említett férfiak mind ártatlanok, mert biztosan érezte, hogy Corneliának ő volt az egyetlen szeretője. A pórul járt férfiak egyszerűen csak a császár útjában álltak, és Domitianus így akarta elpusztítani őket. Egyikük sem vallott be semmit, habár kínzás alatt álltak. Cornelia rabszolgái, akik a Vesta-szüzek házában laktak, szintén nem tudtak bizonyítékot felmutatni a gyanúsítottak ellen. A Cornelia és állítólagos szeretői ellen megfogalmazott vádirat nem Rómában, hanem a császár albai birtokán született meg, ahova egyre gyakrabban vonult vissza. Cornelia jelen sem volt a tárgyalásnak csúfolt komédia során. Távollétében halálra ítélték.

Egyesek azt suttogták, hogy a bűnösöket a császár hagyja száműzetésbe menekülni, ahogy a korábbi Vesta-ügyek tárgyalása után is történt. Mivel azonban nem működtek együtt az udvarral – más szóval nem vallották be bűnüket –, az a határozat született, hogy a hagyományos ítéletnek kell őket alávetni. A fórumon, mindenki szeme láttára pucérra vetkőztették, keresztekhez kötözték és halálra verték őket. Corneliának ekkor már jelen kellett lennie. Lucius otthon maradt. Nem tudta eldönteni, mi lett volna rosszabb: látni a halálukat, vagy látni Corneliát, ahogy végignézi a szenvedésüket.

Cornelia büntetésének sem akart szemtanúja lenni, ám a kijelölt napon, amit bőszen hirdettek kiáltványokon és szóban is, mégsem tudott távol maradni.

Már virradatkor több tízezer ember gyűlt össze a Vesta-szüzek háza előtt. Nem élt ekkor már olyan ember Rómában, aki a saját szemével látta volna egy bűnös Vesta-szűz hagyományos büntetését. Ugyanaz a közönség sereglett össze itt is, akik a Flavius-amfiteátrumot is olyan előszeretettel megtöltötte. Temetéshez illő, sötét öltözékben jöttek. A fórum feketén hömpölygő tengerré változott.

Lucius a tömeg hátsó részén talált magának helyet; akkor sem verekedhette volna magát előrébb, ha akarja. Eleinte látnivaló sem akadt. A ceremónia valahol máshol vette kezdetét, a Vesta-szüzek házán belül. Ott fosztották meg Corneliát a vittájától és a suffibulumától, ott vetkőztették le, és ott vesszőzték meg, amit a pontifex maximus, a többi Vesta-szűz és az államvallás összegyűlt papjai végig is néztek. Ezután holttestnek öltöztették, és egy lezárt, fekete hordszékbe ültették. Összekötözték a végtagjait, betömték a száját, és utána a levegőbe emelték, akár egy halotti ravatalra, hogy végigvigyék az utcákon.

A tömeg egyre zaklatottabban várta a temetkezési menetet. Az asszonyok egy része siránkozni kezdett, és a haját tépte. Egyes férfiak hangosan átkozták a hitszegő Vesta-szüzet. Voltak, akik trágár vicceket mondtak, mások gúnyosan mosolyogtak vagy röhögtek. Csak néhányan merészeltek szembeszállni a pontifex maximus ítéletével, és feltételezni, hogy a főpapnő ártatlan, mivel a híresztelések szerint példásan tűrte a megpróbáltatásokat, és egyetlen megvádolt férfi sem tanúskodott ellene.

Végül a csörgőkkel és furulyákkal felszerelkezett muzsikusok nyomában megjelent a temetési hordszék. A fekete függönyök eltakarták a benne ülőt, ám a tudat, hogy egy élő asszony foglal helyet benne – maga a virgo maxima, akit mindenki a nyilvános szerepléseiről, a vallási rítusokról és az amfiteátrumból ismert – borzongásra és kapkodó légzésre késztette az embereket.

A gyászmenet komótosan haladt át a fórumon, majd a Suburában folytatta útját a Porta Collina felé. Lucius arra gondolt, hogy pont ezt az utat tette meg az apja Neróval, amikor utoljára indultak kifelé Rómából.

A menet továbbhaladt a keskeny utcán. Luciust majdnem agyontaposta a tömeg, ezért kénytelen volt más sikátorokat keresni, amelyeken át még előbb ért a régi Servius-fallal határolt nyílt térre, mint maga a felvonulás. Itt még csak éppen elkezdett gyülekezni a sokadalom, ezért Lucius az első sorban talált magának helyet. Egyelőre nem sok mindent lehetett látni – csak egy lyukat a földben, amelyből egy létra állt ki, mellette pedig egy halom frissen kiásott földet. Ez – az általában zárt – nyílás vezetett a föld alatti kamrába, amely Tarquinius Priscus kora óta létezett, és amelyben évszázadok óta élve temették el az elítélt Vesta-szüzeket.

Mekkora lehetett az a kamra, és milyen mélyen helyezkedett el? Ezt senki sem tudta pontosan, csak néhány állami és vallási tisztségviselő, aki járt már odalent. Állítólag egy priccset, egy – némi olajjal feltöltött – mécsest, egy kis élelmet és egy kancsó vizet helyeztek el a kamrában; csupa kegyetlen vendégmarasztaló eszközt egy éhhalálra ítélt, sötétbe száműzött áldozat számára. Lucius gyanította, hogy nagyon kicsi a kamra, de azért ahol ő állt, odáig még elér a lába alatt. Lehet, hogy pont afölött a pont fölött tartózkodik, ahol Cornelia majd kileheli az utolsót.

Mi történt azokkal a Vesta-szüzekkel, akiket korábban odatemettek? Eltávolították a maradványaikat, vagy otthagyták azokat, hogy a következő elítélt is lássa? Ha ez így lett volna, az évszázadok alatt már megtelt volna a feláldozott Vesta-szüzek csontvázaival. Így Corneliának is látnia kell majd, mi lesz belőle, és eltűnődhet azon, kiknek a társaságához csatlakozott, sőt azon is elmélázhat, hogy a saját porhüvelye maradványai is ott lesznek majd, amikor a következő bűnöst leviszik. Lucius azon kapta magát, hogy iszonytató részletességgel képzeli el a jelenetet, és képtelen másra terelni a gondolatait.

Végül felhangzott a furulyák, dudák és csörgők hangja, valamint a gyászolók kiabálása és siránkozása. Közeledett a gyászmenet.

Megsűrűsödött a tömeg Lucius körül, ám ő egy helyben maradt, mert a lehető legközelebb akart lenni a papnőhöz.

Végül a temetési hordszék is odaért. Rengeteg lictor vette körül, akik távol tartották a tömeget és fenntartották a rendet. Ezután a Vesta-szüzek és a papok érkeztek meg. Utóbbiak között volt Domitianus is, a pontifex maximus tógájában, amelynek annyi redője volt, hogy egy hurokba gyűjtötte össze a derekánál. A csuklyája árnyékot vetett az arcára. A közelében állt Catullus is, fekete ruhában, oldalán egy fiúval, aki a kezét fogta.

A hordszéket a nyílás előtt egy emelvényre tették. A hordozók visszavonultak. A papok szétnyitották a függönyt, kiszíjazták a helyéből Corneliát, és kivették a szájából a rongydarabot. Durván kirángatták a hordszékből, fel kellett állnia.

Cornelia nem a vászonruhájában, hanem egy egyszerű, fekete gyapjúból készült stólában állt a tömeg előtt. Megdöbbentő, mi több, sokkoló volt egy fejdísz nélküli Vesta-szűz látványa. A suffibulumja nélkül mindenki láthatta szokatlanul rövidre nyírt haját. Lucius arca tűzforró lett a látványtól és a tudattól, hogy minden szempár az ő szeretőjére szegeződik. Eddig csak ő láthatta a rövidre nyírt hajat, most viszont egész Róma előtt feltárult. Ez legalább akkora méltatlanságnak számított, mintha levetkőztették volna. A tömegből néhányan arra vetemedtek, hogy kifütyüljék. A hagyományos ruházata nélkül már nem volt papnő, csak egy egyszerű nő, ráadásul bukott nő, egy romlott teremtmény, aki szörnyű kínhalált érdemel.

Domitianus véget vetett a fütyülésnek. A botokkal felszerelkezett lictorok gyorsan rárohantak a tömegre, és ütni-verni kezdték azokat, akik képtelenek voltak illő módon viselkedni.

Corneliának végig kellett sétálnia a hordszéktől az üregig. Akadozó léptekkel tette meg a távolságot. Merev volt a teste. Látszott rajta, hogy fájdalmak gyötrik. Lucius tudta, hogy megvesszőzték, és azon gondolkodott, vajon milyen sebeket és horzsolásokat rejt az a fekete stóla.

Odaért a nyíláshoz, majd lenézett a kamrába vezető létrán. Megingott, megrándult a teste, mint egy törékeny nádszál a szélben. Aztán felnézett az égre, és felemelte a kezét.

– Vesta! – kiáltotta. – Tudod, hogy soha nem árultalak el téged! Amíg a templomodban szolgáltam, egyszer sem ingott meg a szent tűz.

– Csend legyen! – kiáltott fel Domitianus.

Cornelia lesütötte a szemét, aztán a tömegre nézett, egyik arcról a másikra.

– A caesar szerint bűnös vagyok, de a Vestának végzett szertartásaimban nem lehet kifogást találni. Az ő összes győzelme, minden diadalmenete az istennő kegyelmének bizonyítéka.

Domitianus intett az egyik lictornak, aki elindult Cornelia felé. Ezzel jelezte, hogy ha a papnő nem lép rá magától a létrára, és nem indul meg lefelé, erőszakkal fogják kényszeríteni. Amikor a katona odanyúlt a karjához, Cornelia lerázta magáról. Alig észrevehető mozdulat volt, ám a lictor úgy hőkölt hátra, mintha megütötte volna.

– Cornelia hozzá sem ért! – kiáltott fel egy nő a tömegből. – Az istennő taszította hátra!

– Nézzétek, milyen nyugodt, milyen méltóságteljes! – sóhajtott fel valaki más.

Lucius kalapáló szívvel szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon.

– Lehet, hogy tényleg ártatlan, hiszen Vesta nem engedi, hogy hozzányúljanak!

Hiába próbálkozott. A tömeg elengedte a füle mellett az elszórt tiltakozásokat.

Cornelia rálépett a létrára, és megfogta remegő kezével. Tett egy lépést lefelé, majd egy újabbat, amíg már csak a derekától felfelé lehetett látni. Luciusnak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszafogja a kiáltását. A papnő viszont mintha a hallgatása ellenére is megérezte volna a jelenlétét. Cornelia megdermedt, és elfordította a fejét. Egyenesen Lucius szemébe nézett.

A papnő szája mozgott, és néma szavait csak Luciusnak címezte:

– Bocsáss meg!

Még egyet lépett lefelé, majd megint egyet, és eltűnt szem elől. A tömeg egy emberként nyögött fel. A férfiak a fejüket csóválva borzongtak. A nők térdre rogytak és zokogtak.

Miközben lefelé ereszkedett, a létra enyhén mozgott a léptei rezgése nyomán. A lictorok odamentek, és kihúzták az üregből. Hosszú létra volt; a kamra elég mélyen terült el odalent. Egy jókora, súlyos sziklát húztak rá a nyílásra, amelyre ráhányták a földet, és addig döngölték a halmot kalapácsokkal, amíg nyomtalanul eltüntették a követ.

Az új virgo maxima lesütött szemmel és remegő hanggal mondott imát Vestához a betemetett üreg fölött, és arra kérte az istennőt, hogy bocsásson meg Róma népének, amiért engedték a vallás tisztaságát ily módon beszennyeződni, és gyakoroljon újra kegyet a város fölött. A pontifex maximus a kíséretével együtt elvonult. Utoljára Catullus hagyta ott a helyszínt, a fiú vezetésével. Lucius mosolyt látott felvillanni a férfi ösztövér arcán.

A tömeg fokozatosan szétszéledt, míg végül csak Lucius maradt a téren. Azt a pontot nézte, ahol korábban a nyílás volt. Nem látott és nem hallott semmit. Corneliát elnyelte a föld, de tudta, hogy még él, még lélegzik.

És ő miért volt még életben?

Lucius úgy érezte, tudja a választ. A sors szeszélye folytán maradt életben. A világ gazdája és istene, aki mindenütt ellenségeket látott, aki ok nélkül végeztetett ki embereket, és aki ezrek halálát nézte végig könyörtelenül az arénában, egy érzelgős hóbortnak köszönhetően kegyelmezett meg neki. Earinus volt az egyetlen emberi lény, aki iránt Domitianus valamiféle szeretetet vagy szerelmet érzett; amikor pedig Earinus énekelt a fekete szobában, Lucius elsírta magát. Domitianus egyedül emiatt hagyta életben.

Egy könnycsepp mentette meg Luciust. A nevetséges gondolat csak még jobban elmélyítette kétségbeesését.

Eszébe jutottak Cornelia utolsó szavai: „Bocsáss meg!” Élve maradt, egy haja szála sem görbült, szabad emberként folytathatta életét. A Corneliával folytatott viszonyának a jelek szerint nem lett semmilyen következménye. Miért kellene neki megbocsátania a papnőnek? Értelmetlennek találta, mégis biztos volt benne, hogy Cornelia utoljára ezeket a szavakat formálta a szájával: „Bocsáss meg!”

Vajon mit jelentett ez?

Kr. u. 93

Miután hátradőlt árnyas kertjének egyik heverőjén egy forró augustusi délutánon, Lucius azon tűnődött, milyen váratlan fordulatokat vett az élete az utóbbi két évben.

Cornelia halálos ítélete az egyik mélypont volt. A létezés elveszítette értelmét számára. Onnantól fogva valahogy nem volt ínyére az élet. Semmi sem okozott számára örömöt. Nem tudta, vannak-e fájdalmai. Ha igen, akkor nem éles agónia volt – amely emlékeztethette volna rá, hogy még mindig életben van –, hanem egy tompa, sekélyes érzet, mint a halál előérzete. Kiveszett belőle minden érzelem. Nem undorodott a világtól, amelyben élt, nem is gyűlölte a többi embert; egyszerűen nem érzett semmit.

Az utóbbi időben azonban mindez megváltozott. Végtelen keserűségét lassan feloldotta az idő múlása. Megint képes volt örömét lelni egyszerű dolgokban – a kertje élénk színeiben és édes virágillatában, a madarak énekében, a méhek döngésében, az ujjait cirógató hűvös levegőben. Ismét elevennek érezte magát – teljesen elevennek, nemcsak létezőnek, hanem megtapasztalt minden pillanatot, amint az bekövetkezett. Azonosult önmagával, és elfogadta a világot, amelyben élt. Egy korábban soha nem ismert elégedettség állapotába sodródott.

Újonnan megtalált békességét egyetlen embernek köszönhette: a Tanítójának.

Miféle élete volt a Tanítóval való találkozás előtt? Lucius visszaemlékezett a látogatásokra, amelyeket Epaphroditus házába tett az évek során. Főként a barátság okán látogatta meg, de bölcsességet is keresett nála. Cornelia halála után azonban Martialis humora már nem szórakoztatta, mi több, elviselhetetlennek találta a költő szoros kötődését a császárhoz. Epiktétosz filozófiája egyszeriben ízetlennek és súlytalannak tűnt számára. A Diótól kapott levelek sem adtak neki alkalmat semmiféle megvilágosodásra. Mindezek miatt Lucius egyre ritkábban látogatta meg Epaphroditust. Dio megválaszolatlan levelei felhalmozva hevertek az asztalán.

Ugyanakkor még a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban is vigaszt és megvilágosodást keresett. Elfordult a baráti körétől, és egy darabig a Rómában hozzáférhető ezoterikusabb forrásokat tanulmányozta. Számtalan ilyet talált; előbb-utóbb a birodalom összes kultusza meghódított magának néhány hívet és térítőt Rómában. Ahogy egyszer Epaphroditus mondta: az emberek bármit elhisznek – és a városban tomboló számtalan vallás ékes bizonyítéka volt ennek. Lucius még a megvetett keresztény szektát is vizsgálgatta, amelynek nagybátyja, Kaeso is tagja volt, ám semmivel sem találta érdekesebbnek más kultuszoknál.

Belevetette magát az asztrológiába is, hiszen azt sokan nagy becsben tartották Rómában. A csillagfejtés tudományának fatalista jellege azonban csak tovább fokozta csüggedését. Az asztrológusok azt tanították, hogy az ember életének minden területét elképzelhetetlenül nagy hatalmú erők irányítják, és Lucius el sem tudta képzelni, milyen menekülőutat találhatna magának, hogy mégis legyen némi beleszólása a saját életébe. Mi értelme volt tudni, hogy egy bizonyos nap szerencsétlennek ígérkezik, ha az ember nem tehetett semmit az események megváltoztatása érdekében? Abban lehetett reménykedni, hogy valaki elnyeri egy szeszélyes istenség jóindulatát, ám a csillagok állását senki sem változtathatta meg – már ha valóban befolyásolták a földi életet. Habár nála sokkal bölcsebb emberek is tudománynak tartották az asztrológiát, sőt teljesen annak szentelték magukat, Luciust nem hatották meg az ősi szövegekből megalkotott listák és az ezoterikus szimbólumokkal teli, végtelen táblázatok. Ott motoszkált benne a halvány sejtelem, hogy az egész csak átverés. Kétségtelen, hogy az asztrológusok roppant odafigyeléssel követték az égbolt változását, és megtanulták bámulatos pontossággal előre megjósolni az égitestek mozgását, az úgynevezett tudomány egyéb részei azonban – amelyek az égitestek emberi létezésre kifejtett hatását taglalták – merő kitalációnak tűntek Lucius számára. Úgy érezte, az egész terület badarságok kivonata, amit olyan emberek találtak ki, akik semmivel sem tudnak többet a kozmosz titkos összefüggéseiről, mint mások.

Filozófia, egzotikus vallások, asztrológia – Lucius mindegyik felé nyitottan közeledett, de egyik sem ajándékozta meg megvilágosodásszerű sugallattal. Egyik sem töltötte be azt az űrt, amit a lénye legmélyén érzett.

Egészen addig, amíg nem találkozott a Tanítóval, aki egy csapásra mindent megváltoztatott.

*

Cornelia élve eltemetésének első évfordulóján történt.

Lucius sokáig rettegett attól a naptól, mert tudta, hogy ha elérkezik, semmi másra nem fog tudni gondolni. Reggel korán felkelt. Nem volt étvágya. Felvett egy egyszerű tunikát, és elhagyta a házát. Órákig lődörgött céltalanul a városban, elveszve az emlékeiben. Végül a kis ház előtt találta magát az Esquilinuson, ahol olyan sokszor találkozott Corneliával. Eladta az épületet, gyorsan, az ára alatt, alig pár nappal a papnő elítélése után, és úgy gondolta, soha többé nem fogja tudni átlépni a küszöbét. Most viszont ott állt a ház előtt az utcán, arra sóvárogva, hogy beléphessen, megállhasson az előtérben, és felidézhesse a papnő arcának látványát a helyiség másik végéből. Újra be akarta szívni a jázmin illatát a kis kertben, ahol szeretkeztek.

Kinyílt a ház ajtaja. Egy anya lépett ki rajta a kislányával, nyomukban pedig egy rabszolga üres kosárral. A piacra indultak. Megtört a varázs, és Lucius továbbment.

Elkerülhetetlen volt, hogy a Porta Collináig is eljusson, pontosan oda, ahol utoljára látta Corneliát, a föld alatti kamra lepecsételt bejáratához. A kezében egyetlen rózsát tartott, a szerelem és a titoktartás jelképét. Már nem is emlékezett rá, hol szerezte; valószínűleg egy utcai árusnál. Öntudatlanul szorongatta, és bár egy tüske bele is fúródott a tenyerébe, nem érezte a sérülést, csak látta az ujjai között lecsurgó vért.

A pillanat valószerűtlennek, álomszerűnek tetszett. Arra eszmélt, hogy pontosan azon a helyen térdel, ahol betemették az üreget takaró kősziklát. Ahogy a koszorúkat szokták a sírokra, rátette a rózsát a ledöngölt földre. Az ujjairól lecsöpögő vér bekoszolta a port.

Egy árnyék esett rá. Azt hitte, hogy valami szigorú magiszter állt meg fölötte, aztán inkább azt, egy lictor akarja megfegyelmezni. Az árnyék körvonalai azonban nem egy katonát idéztek. Amikor felnézett, egy alacsony férfit pillantott meg, hosszú, fehér szakállal. A nap közvetlenül a feje mögül sütött, és leheletfinom felhőkből festett dicsfényt kócos haja köré. Hófehér hajához képest meglepően fiatalos vonásai voltak, a bőre pedig sötétbarnára sült a napon – egy utazó vagy egy hontalan ember napégette ábrázatát idézte. Virító kék szeme szinte csillogott; Lucius csak később jött rá, hogy ez lehetetlen, hiszen a nap a feje mögül sütött, így az arca árnyékba került. Honnan érkezett akkor a szeméből sugárzó fény? Ez volt az első alkalom, hogy Lucius valami földöntúlit látott megvillanni egy közönséges halandóban.

– Te szenvedsz, barátom – szólalt meg a férfi.

– Igen – vágta rá Lucius. Nem látta értelmét tagadni.

– Az ilyen szenvedés kibomlott szirmú virág. Feltárul, és lefoglalja minden érzékünket, rövidesen viszont elhervad, és lehull. Mindig emlékezni fogsz rá, de már nem lesz ott előtted. Szedd össze magad, barátom, mert nagyon közel az idő, amikor a szenvedésed elfonnyad és szétmállik!

– Ki vagy te? – kérdezte Lucius összeráncolt homlokkal.

Még mindig térdelt. Bárki, aki most látta, azt hihette volna, hogy a fölötte álló férfi előtt borult le, annak ellenére, hogy a szakállas ember mezítláb volt, és öltözéke, akár egy koldusé, szakadt, rongyos tunika. Az elképzelés furcsa módon nem volt Lucius ellenére. Térden maradt.

– Apollóniosznak hívnak. Tüanából jöttem. Tudod, merre van az?

– Úgy rémlik, Kappadókiában.

– Így van. Hallottál már rólam?

– Nem.

– Remek. Akik már hallottak a tüanai Apollónioszról, általában bizonyos előítéletekkel viseltetnek irányomban, amit semmi kedvem igazolni vagy cáfolni. Hogy hívnak, barátom?

– Lucius Pinarius. Te valamiféle bölcs vagy?

Kappadókia, különös, sziklából kifaragott sivatagi városaival, remetéiről és látnokairól vált híressé.

A férfi elnevette magát. Kellemes hangja volt a nevetésének.

– Az vagyok, aminek éppen neveznek. Ha jobban megismersz, Lucius Pinarius majd eldöntöd, ki vagyok.

– Miért álltál szóba velem?

– Mindenki szenved, de a többség nyíltan, nem titokban, mint te.

– Mit tudsz te az én szenvedésemről?

– Egy olyan embert szerettél, akit a törvény és a vallás szerint nem szerethettél volna, és az elválásotok roppant gyötrelmet okozott neked.

Luciusnak tátva maradt a szája.

– Honnan tudod te ezt?

A férfi elmosolyodott. Nem volt gúny a mosolyában, csak gyengédség.

– Azt hiszem, magamra ölthetnék valami talányos álcát, és eljátszhatnám, hogy a rólam keringő történetek igazak…, hogy tudok olvasni mások gondolataiban, hogy okkult módon szerzem az ismereteimet…, de az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Látogatóként érkeztem Rómába. Eddig a délelőttig ki sem léptem egy bizonyos kerületből, de bármely járókelő szívesen elmondja egy idegennek, mi történt ezen a helyen egy évvel ezelőtt. Amikor észrevettem, hogy itt áll valaki, egy rózsával a kezében, és egyfolytában a földet nézi, biztosan éreztem, hogy téged valami komoly kapcsolat fűzött az itt eltemetett Vesta-szűzhöz. Amikor pedig letérdeltél, és óvatosan elhelyezted a rózsát, mit sem törődve vérző sebeddel, már azt is biztosan tudtam, hogy szerelmes voltál belé. Bárki láthatja ezt, akinek van szeme… De ez annyira forgalmas hely, csakis siető emberek nyüzsögnek errefelé… ezért csak én vettem észre a szenvedésedet.

– Ki vagy te? – kérdezte Lucius.

– Ezt már kérdezted. Apollóniosz Tüanából.

– Nem, úgy értem…

– Miért nem kelsz fel onnan, barátom? – Apollóniosz a kezét nyújtotta. – Sétáljunk egyet.

Lucius keveset beszélt. Inkább hallgatta Apollónioszt, aki az utazásairól mesélt. Fesztelenül regélte el utazásait, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy egy férfi megjárta Egyiptomot, megtanult mindent a hieroglifákról és ősi sírboltokról az ottani papoktól, aztán elkerült Etiópiába, ahol a Nílus forrásánál élő meztelen bölcsek okították tovább, majd Indiában kötött ki, ahol a Gangesz legendás bölcselőivel társalgott.

Könnyed eső eredt el. Beértek a Quirinalis-domb pompázatos házainak övezetébe. Lucius valami tavernát vagy étkezdét keresett, ahol menedékre lelhetnek, Apollóniosz viszont észrevette, hogy az egyik közeli ház ajtaja tárva-nyitva áll. Felemelte a fejét.

– Hallod ezt? – kérdezte.

– Semmit sem hallok – felelte Lucius.

– Nem? Ez egyértelműen sírás hangja, és abból a házból jön.

Apollóniosz elindult a nyitott ajtó felé.

– Mit csinálsz? – kérdezte Lucius.

– Bemegyek. Ahol valaki sír, ott vigasztalásra van szükség.

– Ismersz itt valakit?

– Életemben először járok ezen az utcán. De minden utca és minden ember egyforma. Ha ezt tudod, többé már senki sem idegen számodra.

Apollóniosz belépett a házba. Bár úgy érezte, nem kellene, Lucius követte.

Az előtéren túl, az átriumban egy sekély medencébe szemerkélt az eső. A medencén túl, a padlón egy fiatal nő teste hevert. Fehér menyasszonyi ruhát viselt, bíborszínű derékszalaggal. A test körül több nő is összegyűlt, mindnyájan esküvőhöz öltözve. Döbbentnek látszottak. Távolabb férfiak csoportja ácsorgott, akik tehetetlennek és zavartnak tűntek.

Hogyan hallhatta meg Apollóniosz a nők sírását, amikor Lucius nem hallott senkit? Öregember létére irigylésre méltó hallása volt.

Apollóniosz lenézett a fiatal nőre.

– Ma van az esküvője? – kérdezte.

Az egyik térdelő asszony felnézett. Megrökönyödés tükröződött az arcán.

– Igen, ma van a lányom menyegzője… és az istenek pont ma vették el őt tőlünk!

– Mi történt? – kérdezte Apollóniosz.

Az asszony megcsóválta a fejét.

– A menetet szerveztük, ami a vőlegény házától indulna. A lányom szobájában voltunk, és a derékszalagot próbáltuk fel rá. Panaszkodott, hogy túl szorosra húztam. Azt mondta, nem kap levegőt. De a szalag egyáltalán nem volt szoros! Be is csúsztattam alá az ujjam. Ő viszont továbbra sem kapott levegőt. Forrónak érezte az arcát. Egy szolga bejelentette, hogy eleredt az eső. Ő egy szó nélkül kirohant a szobájából, és ideszaladt a medencéhez. Azt hittem, az arcát akarja lehűteni. Mondtam, hogy nem vizezheti össze magát, de akkor… összeesett. Azóta sem moccant meg.

– Talán csak alszik.

– De nem ver a szíve! Nem lélegzik!

– Ajjaj… – suttogta Apollóniosz.

Mereven ránézett a lányra, majd a fölötte hajlongó asszonyokra. Integetni kezdett a kezével – Lucius azt hitte, a figyelmet akarja magára irányítani, ám az öregember tovább hadonászott, és különféle jeleket írt le a levegőbe. Mindenki Apollónioszt nézte az átriumban, még a távolabb csoportosuló férfiak is. Minden szempár rászegeződött. Az asszonyok abbahagyták a sírást, és némán figyelték.

– Menjetek arrébb! – szólt rájuk Apollóniosz.

A nők szó nélkül visszahúzódtak. Apollóniosz megkerülte a medencét, és letérdelt a lány mellé. Az egyik kezét a homlokára tette, a másik végigsiklott a levegőben a teste fölött. Hangtalanul elrebegett néhány szót.

Csettintett az ujjával. A néma szobában, ahol csak az eső csepergése keltett némi neszt a medence felszínén, úgy visszhangzott a hang, mintha egy vékony gallyat törtek volna ketté. Apollóniosz várt egy kicsit, majd csettintett még kettőt.

A lány teste megremegett, vett egy nagy levegőt, és sóhajtott. Kinyitotta a szemét.

– Hol vagyok? – kérdezte.

Az anyja felkiáltott. Az asszonyoknak elállt a lélegzetük, aztán hálálkodva kiáltozni kezdtek, és megkönnyebbülten sírtak.

A férfiak egy része is a könnyeivel küzdött. Az egyikük előrelépett.

– Idegen, te visszahoztad a lányomat az életbe! – szólalt meg az örömtől megrészegülve.

– A lányod valóban él, de én nem vagyok idegen. A tüanai Apollóniosz vagyok.

– Hogyan idézted elő ezt a csodát? Melyik istent hívtad segítségül?

Az öregember vállat vont.

– Én csak a lányodhoz beszéltem. „Kelj fel, ifjú hölgy! – mondtam neki. – Az eső mindjárt eláll, és te elkésel az esküvődről. Lélegezz mélyen, és ébredj fel!” Aztán, ahogy ti is láttátok, magához tért. Melyik fiatal lány akarna elkésni a saját esküvőjéről?

– De mit adhatnék neked fizetségképpen? Tessék, vedd el ezeket! – Az apa két ivóserleget vett elő. – Tömör ezüst – tette hozzá. – Lapis lazuli kövekkel kirakva. Méghozzá nem akármilyen lapisszal, hanem azzal a fajtával, amit csak Baktriában lehet megtalálni, és amelyben aranyszemcsék vannak!

– Csodálatos kézműves munka – ismerte el Apollóniosz.

– A lányomnak és az új férjének akartam adni ajándékba. De most inkább neked adnám.

Apollóniosz elnevette magát.

– Mi hasznát venném a serlegeknek? Hiszen soha nem iszom bort.

– Akkor igyál belőlük vizet! – A férfi elvigyorodott. – Vagy add el őket! Vegyél magadnak egy tisztességes, új tunikát!

Apollóniosz megvonta a vállát.

– Még néhány lyuk ezen az öltözéken, és úgy fogok kinézni, mint a meztelen etióp bölcsek.

A férfi értetlenül nézett az öregre, de annyira boldog volt, hogy kitört belőle a nevetés.

– Látom, a lányod ismét talpra állt – mondta Apollóniosz. – Gyere ide hozzá. Már nem sokáig lesz a tied. Minden értékes pillanatot ki kellene élvezned.

– Értékes pillanatok, valóban! – bólogatott az apa. – A mai napig nem is tudtam, mennyire értékesek! Köszönöm, tüanai Apollóniosz! Áldjanak meg téged az istenek!

A férfi csatlakozott a feleségéhez, aki alig győzött a lánya körül sürgölődni.

A nagy felhajtás közepette Apollóniosz szinte észrevétlenül távozott. Lucius követte. Kifelé menet elhaladtak egy fiatal Vesta-szűz mellett, aki azért érkezett, hogy elfoglalja helyét a nászmenetben. Lucius megborzongott, amikor meglátta. Meg is kellett állnia az utcán, hogy összeszedje magát. Apollóniosz is megállt, és megértő mosollyal figyelte.

– Nem értem, mi történt odabent, a házban – mondta végül Lucius. – Halott volt a lány, vagy sem?

– Ó ezek az esküvők! Rengeteg érzelmet hoznak ki az emberekből!

– Azt mondod, csak képzelték, hogy meghalt?

Apollóniosz ismét megvonta a vállát.

– Gyanítom, hogy kevésbé voltak figyelmesek, mint amilyenek lehettek volna. Ez jellemző az emberekre. Észrevetted például, hogy abban a párás levegőben a nők szája előtt minden egyes kilégzésnél párafelhő jelent meg?

– Azt akarod mondani, hogy a lány orrlyukából is ilyen párafelhő jött ki?

– Azt láttam, amit látni lehetett. Az én szemem sem lát többet vagy kevesebbet másokénál.

Lucius felvonta az egyik szemöldökét.

– A kezeddel is csináltál valamit. Mindenki azt figyelte. Megbabonáztad őket valahogy?

– Elértem, hogy észrevegyenek, és amikor kértem, hogy álljanak félre, megtették. Ez varázslatnak tűnik számodra?

Lucius karba fonta a kezét.

– A serlegek, amiket felajánlott, nagyon szépek voltak. Gondolom, értékesek is.

– Valóban.

– Mégsem fogadtad el őket.

– Haszontalanok számomra.

– Ostobaság! A férfi jól mondta: el is adhattad volna őket. A két serleg árából három hónapnyi szállást fizethettél volna ki az Aventinus egyik kellemes részén.

– Én soha nem fizetek a szállásért.

– Nem?

– Mindig a barátaimnál lakom.

– Most kinél laksz?

– Hát nálad! Ki másnál? – kérdezte Apollóniosz nevetve.

Jókedve ragadósnak bizonyult. Lucius érezte, ahogy az öreggel szembeni gyanakvása lassan semmivé foszlik. Ő is elnevette magát, és rájött, hogy több mint egy éve nem nevetett.

*

Így kezdődött a kapcsolata a Tanítóval.

Apollóniosz nem kérte, hogy szólítsa Tanítónak; ez Lucius elhatározása volt. Ahogy Apollóniosz mondta neki az első találkozásuk alkalmával: „Az vagyok, aminek éppen neveznek. Ha jobban megismersz, Lucius Pinarius, majd eldöntöd, ki vagyok.”

Apollóniosz nem volt a hagyományos értelemben vett tanító. Nem idézett nagynevű bölcsektől, és nem szavalt különféle régi szövegekből, ahogy Lucius ifjúkori tanárai tették. Epiktétosszal ellentétben nem talált ki tanmeséket és találós kérdéseket, amelyek ésszerű következtetésekhez vezettek. Nem mesélt erkölcsi vagy teológiai következtetéshez vezető történeteket, mint a keresztények emberistene. Nem állított össze táblázatokat és ábrákat, és nem írt hosszú értekezéseket, mint az asztrológusok. Arra pedig végképp nem vetemedett, hogy különleges kapcsolatot találjon ki önmaga és valamelyik isten között, ahogy az államvallás papjai tették. Apollóniosz egyszerűen csak felkelt mindennap az ágyából, és megkezdte a napját. Meglátogatott régi barátokat, és új ismeretségeket kötött. Viselkedésével azt mutatta be, hogy egy férfi hiúság és félelem nélkül is járhat-kelhet a világban, sőt, harag és keserűség nélkül is, úgy, hogy nem irigyel senkit, és nem sóvárog semmi után.

Ha megkérdezték, Apollóniosz elmondta a véleményét és az állásfoglalását, de soha nem érvelt velük, és nem is várta el, hogy mások egyetértsenek vele. Azt vallotta, hogy hisz az istenekben, de csak mint egy magasabb, mindent magában foglaló őselv homályos megnyilvánulásaiban, és azt is kifejtette, hogy nem fűzi szorosabb kapcsolat ehhez az őselvhez, mint bármely más élőlényt, akik ugyanúgy részei az isteni egységnek, és ugyanannyi joguk van a napfényre és egyéb fentről érkező áldásokra.

– Éppen annyit jelentek annak az istenségnek, mint a Napnak, akárcsak te – mondogatta. – Nem állok hozzá közelebb, mint te; nem melegít jobban, mint téged; nem ad több fényt nekem, mint neked. Áldása mindnyájunknak szól, egyformán és végtelen bőségben.

Lucius számára gyakran úgy tűnt, hogy Apollóniosz viselkedése pont ellentétes azzal, amit mások józan magatartásnak neveznek. Ha rákérdezett látszólag fonák tetteire, Apollóniosz türelmes magyarázásba kezdett – amit Lucius sokszor meg sem értett. Ugyanakkor továbbra is lenyűgözte a Tanító rendíthetetlen nyugalma, és azt vette észre, hogy fenntartás nélkül bízik benne. Még akkor is igyekezett a példáját követni, amikor túl magas volt neki Apollóniosz gondolatmenete, és a hitvallását is elfogadta, noha érezte, hogy jó darabig nem fogja még megérteni azt.

Apollóniosz nem ivott bort. Azt mondta, hogy a részegség nem viszi közelebb az embert az istenséghez, csak az illúziók függönyét engedi le ember és isten közé. Lucius ebben is követte.

Apollóniosz nem evett húst, mert azt vallotta, hogy az élet szent, így az állatok élete is. Nem is volt hajlandó magára venni semmit, ami állatból készült, így soha nem lehetett bőrszíjat, csontot vagy elefántcsontot látni rajta. Lucius ebben is utánozta, és szintén arra a megállapításra jutott, hogy az állatok megölése semmiben sem különbözik az emberek megölésétől. Az ember nem öli meg a másik embert a bőréért, így az állatokat is békén kellene hagynia. Ahogy pedig a civilizált emberek réges-rég felhagytak az emberáldozatok vallásos célú bemutatásával, úgy arra is megérett az idő, hogy abbahagyják az állatok feláldozását. Egy állat megölését éppen úgy nem nézik jó szemmel az istenek, mint egy gyermek lemészárlását. Ami az állatok arénában történő levadászását illeti, az pusztán a kegyetlenség fitogtatása, és így talán még rosszabb, mint az emberek megmérkőzése, mivel az állatok nem tudtak beszélni, ezért irgalomért sem könyöröghettek. Lucius, aki egész életében imádta a vadászatot, ezután felhagyott vele.

Apollóniosz nem bonyolódott szexuális kapcsolatba másokkal, mert az ilyen együttléteket illúziónak, sőt csapdának tartotta. Úgy vélte, a mámor röpke pillanatai csak végtelen izgatottsághoz és szenvedéshez vezetnek. Lucius megkérdezte tőle, hogy a testi egyesülés nem számít-e értéknek, hiszen a szaporodáshoz szükséges. Apollóniosz, aki a reinkarnációban hitt, így válaszolt: „Miért lenne érték újabb emberi lényeket létrehozni, vagyis még több halandó életet, és még több szenvedést? Ha nem születne több emberi lény, akkor a népesség kihalna. Ez olyan rossz lenne? Ha él bennünk egy szellem, az továbbra is létezni fog; egyszerűen csak megszabadul a testből testbe való vándorlás fárasztó kötelességétől, a folyamatos küzdelemtől, és a halandók vég nélkül ismétlődő fájdalmaitól. Akár létezik az emberiség, akár nem, az egyedülvaló istenség továbbra is fennmarad, ahogy mindnyájan tudjuk. Az a szentimentális vonzalom aziránt, hogy a végtelenségig hozzuk létre önmagunk másolatait, csak egy újabb ábrándkép, egy újabb kelepce. A szaporodás csak megerősíti a szenvedés körforgását. Semmi érték nincs benne. Mi több, bűn.”

Amennyire Lucius meg tudta állapítani, egyetlen más bölcs sem tartotta erénynek a teljes önmegtartóztatást, legyen filozófus vagy vallástudor. Lucius eleinte kétkedve követte a Tanító példáját, aztán rájött, hogy már régóta gyakorolja azt. Cornelia halála óta egyáltalán nem keresett magának társat a testi érintkezésekhez. Ezért nem is volt szüksége túl sok változtatásra ahhoz, hogy Apollóniosz útját járja, és mivel tudatos döntésnek könyvelte el mindezt, hatalmas szabadságot és megkönnyebbülést érzett a lelkében.

Apollóniosz nem tartotta túl sokra a magas rangúakat és nagy hatalmúakat. Nem is félt tőlük. Amikor először jött Rómába, Nero uralkodása alatt, magára is vonta a császár csatlósának, Tigellinusnak a figyelmét. Egy őr követte minden lépését. Apollóniosz nem adott okot a kémeknek arra, hogy elfogják vagy letartóztassák, egészen addig a napig, amíg egy közönséges tavernában meg nem hallotta Nerót énekelni. A császár jelmezben volt, de mindenki tudta, ki van a maszk mögött. Tigellinus a közönség soraiban ült, szintén álruhában, csuklyás köpenyben, egyik szemén kötéssel. Nero előadása után kikérte Apollóniosz véleményét.

– Hát nem istenekhez méltó ének volt?

– Ha az isteneknek tetszett, erősen el kell gondolkodnunk az értékítéletükön – közölte Apollóniosz.

Tigellinus felháborodott.

– Tudod te, ki volt ez? Az imént a caesart hallottad, amint az egyik saját költeményét adja elő. Hát nem isteni élmény volt?

– Most, hogy már vége van, tényleg közelebb érzem magam az istenekhez.

– Ne célozgass, mondd ki, amit gondolsz! Én azt mondom, csodás ének volt. Te mit mondasz?

– Én azt mondom, hogy jobb véleményem van a császárról, mint neked.

– Hogy érted ezt?

– Te úgy véled, csodálatosan énekel. Én azt mondom, csodálatos, ha egyszerűen csak hallgat.

Tigellinus megvádolta Apollónioszt a császár méltóságának aláásásával, aztán le is tartóztatták. Ahogy a tárgyalás napja közeledett, a csatlós rájött, hogy Apollóniosz kétértelmű célzásainál komolyabb bizonyítékra van szüksége. Rávett egy kémet, hogy írjon egy listát koholt vádakból Apollóniosz ellen, majd hitelesíttette a listát, így a bíróság előtt azt a látszatot kelthette, mintha egy külső szemtanú elbeszéléséből származna. Sokféle hamis váddal szembesítették Apollónioszt, méghozzá olyan súlyosakkal, amelyek halálbüntetést vontak maguk után.

A bíróságon Nero és a magiszterek szeme láttára hívták előre Apollónioszt. Tigellinus elővette a lepecsételt tekercset, amire felírták a vádakat, és úgy hadonászott vele, akár egy karddal. Amikor viszont széttekerte, leesett az álla, és képtelen volt megszólalni.

Nero követelte, hogy a saját szemével láthassa a tekercset.

– Ez valami tréfa? – kérdezte Tigellinust.

A pergamen teljesen üres volt. Nero ráparancsolt a csatlósára, hogy engedje szabadon Apollónioszt, azzal a kikötéssel, hogy haladéktalanul el kell hagynia Itáliát.

– Nero valamiféle mágusnak hitt – magyarázta az öreg. – Attól félt, hogy természetfeletti eszközökkel állok rajta bosszút, ha bebörtönöz vagy kivégeztet.

– De Tanító! – ellenkezett Lucius. – Hogy lehetséges, hogy egy üres tekercs került Nero orra elé? Valaki ellopta és üresre cserélte az eredeti pergament? Valami különleges tintát adtak az írnoknak, ami aztán kifakult? Vagy valóban természetfölötti erőt idéztél fel, hogy az a sok hazugság elillanjon a tekercsről?

– Nekem egy másik eshetőség is eszembe jutott – mondta a fehér szakállú bölcs. – Mi van, ha a tekercset szemlélők egyszerűen nem látták, ami rá volt írva?

– Hogy lehetséges ez, Tanító?

– Az elképesztő rejtélyek esetén sokszor egyszerűen csak arról van szó, hogy látunk-e valamit, vagy sem. Ahogy kinyithatjuk egy ember szemét arra, ami előtte van, egyszerűen csak a figyelme irányításával, úgy vakká is tehetjük az iránt, amit láthatna.

Apollónioszra jellemző válasz volt ez, Lucius nem is firtatta tovább.

A fehér szakállú bölcs annak idején Vespasianusszal is találkozott, Vitellius uralkodása idején. A Vespasianust támogató légiók bevonultak Rómába, de ő maga Alexandriában tartózkodott. Mivel bizonytalannak látta a jövőjét, és tanácsra szomjazott, a hadvezér a legnevesebb asztrológusokkal és filozófusokkal értekezett a műveltségéről híres városban. Amikor Apollóniosz először találkozott Vespasianusszal, lefestette előtte Vitellius utolsó napjait, Jupiter templomának felégetésével és Domitianus hajszál híján való megmenekülésével. Vespasianus kétkedve fogadta szavait, ám egy hírvivő másnap pontosan ezeket a híreket hozta Rómából Alexandriába. Vespasianus le volt nyűgözve.

– Ez az ember vagy valóban látja a jövőt – jegyezte meg –, vagy olyan módszerekkel szerzi értesüléseit, amelyek a halandók fölött állnak. Akármi az igazság, szükségem van a tanácsára!

– Kihasználtam az alkalmat, hogy bátorítsam Vespasianust és a törekvéseit – mesélte Apollóniosz Luciusnak. – Láttam rajta, hogy kiegyensúlyozott személyiség, és neki van a legtöbb esélye arra, hogy visszaállítsa a békét a káoszba süllyedt birodalomban. Később azonban, amikor a leveleiben könyörgött, hogy jöjjek Rómába, és legyek a tanácsadója, visszautasítottam.

– Miért, Tanítóm?

– Azért, ahogy a görögökkel bánt. Nerónak sok hibája volt, de szerette Görögországot és a görög kultúrát; számtalan előjogot biztosított a görög városoknak, például egy olyan fokú méltóságot és szabadságot, amit korábban egyetlen római császár sem adott meg nekik. Vespasianus azonban visszavont minden ilyen előjogot. Szándékosan és megtervezetten visszaállította a görögök alávetett pozícióját. Nagy csalódást okozott nekem. Akárhányszor esdeklő levelet küldött, minden alkalommal neheztelő levelet írtam vissza.

– Lehetetlen!

– Már miért volna az?

– Mit írtál neki azokban a levelekben?

– Az utolsóban ezt írtam: „Apollóniosztól Vespasianus Császárnak: Egy rossz ember megváltotta magát azzal, hogy felszabadította a görögöket. Egy jó ember beszennyezte magát azzal, hogy újra szolgasorba hajtotta őket. Miért vágyna bárki arra, hogy egy olyan embernek adjon tanácsokat, aki nem hallgat rá? Ég veled.”

Miután Vespasianus egy levélben bemutatta Apollónioszt Titusnak, a Tanító vele is találkozott. Ez Tarszoszban történt, azután, hogy Vespasianus császárként visszatért Rómába, és a keleti ügyek intézését a fiára bízta.

– Kedveltem Titust – mondta Apollóniosz. – Meglepően szerény volt, kiváló humorérzékkel. Ráadásul harmincévesen, amikor a harcosok nagy része elengedi magát, ő továbbra is remek formában volt. Vaskos nyaka volt, mint egy edzésben lévő atlétának. Egyszer megragadtam a grabancát, és azt mondtam neki: „Ki tudna egy ilyen izmos bikanyakat igába hajtani?” Titus elnevette magát, és így felelt: „Csak az, aki felnevelte a borjút!” Kedves célzás volt ez az apjára, annak ellenére, hogy minden jel szerint alkalmasabb uralkodó volt nála. Sajnos, mégis az apja uralkodott tíz évig, a fiú meg csak két éven át.

– Igaz, hogy megjósoltad Titus korai halálát? – kérdezte Lucius.

Apollóniosz elmosolyodott.

– Tudom, hogy néha rébuszokban beszélek, de ezzel kapcsolatban a lehető legtisztábban fogok fogalmazni. Képzeld el, hogy belépsz egy sötét barlangba. Szikrát csiholsz, és egy pillanatra az üreg egész kiterjedése feltárul előtted. A részletek bizonytalanok, és a barlang alakja is homályos, de azt azonnal felméred, hogy kicsi vagy nagy üregről van szó. Így van ez néhanapján, ha valakivel először találkozom. Felvillan előttem, hogy rövid vagy hosszú lesz tartózkodása ezen a világon. Az első perctől fogva tudtam, hogy Titus nem fogja megérni azt a kort, amit az apja. Olyan volt, mint egy mécses, amely erősebben világít másoknál, de rövidebb ideig.

– Hát a fivére?

– Domitianusszal még nem találkoztam. Nekem azonban úgy tűnik, hogy ő nem mécses. Ő inkább a mécsesek eloltója. Sötétséget hozott, nem fényt.

– Vajon meddig tart még e sötét uralom?

Apollóniosz vállat vont.

– Még csak negyvenkét éves.

– Titus ebben a korban halt meg.

– Igen, de Vespasianus megérte a hatvankét évet.

– Jaj… Még húszévnyi Domitianus? – kiáltott fel Lucius.

– Lehet – vágta rá Apollóniosz. – De lehet, hogy nem.

*

Lucius hátradőlt a kerti heverőjén, behunyta a szemét, beszívta a virágok illatát, és arra gondolt, mennyire megváltozott az élete, amióta egy évvel ezelőtt megismerte a Tanítót.

Csupasz lábán érezte a nap melegét. Apollóniosz hatására egyre inkább mezítláb járt-kelt. Miért lett volna szüksége lábbelire a saját házában? Néhanapján a fórumra is mezítláb sétált le. Úgy néztek rá az emberek, mint egy futóbolondra.

– Álmodozol? – kérdezte Apollóniosz.

Csak addig volt távol, amíg kiürítette a hólyagját a kerten túli kis latrinában. A Tanítónak is volt teste, mint mindenki másnak, és ugyanolyan szükségletek hajtották, mint bármilyen szervezetet, amit a halandó hús ismétlődő ciklusai vezérelnek.

– Nemsokára megérkeznek a többiek is – mondta Lucius, és azt kívánta, bárcsak ne úgy lenne.

Nagyon élvezte a Tanítóval kettesben eltöltött időt: mialatt a történeteit hallgatta, kérdéseket tett fel neki, vagy egyszerűen csak átvette jelenlétének békéjét. Apollóniosznak viszont sok barátja volt, és Luciusnak olykor vendégül kellett látnia őket a saját otthonában. Úgy sejtette, akár ötven ember is megjelenhet a házában, a legkülönfélébb társadalmi körökből, a felszabadítottaktól kezdve a hozzá hasonló patríciusokig. Talán még néhány szenátor is lesz köztük, ahogy kereskedők, kézművesek és kőművesek is. Lucius senkit sem utasított el, aki Apollóniosz bölcsességeit kívánta hallani.

A házigazda ránézett a Tanítóra, és elmosolyodott. A felületes szemlélő számára Apollóniosz reszketeg öregembernek tűnhetett. Ám ilyenek voltak az anyagi világ illúziói: a megjelenés nem jelentett semmit. Lucius a Tanító példáját követve mind ritkábban kereste fel a borbélyát. Soha nem volt hosszú haja, és soha nem növesztett szakállat. Negyvenhat éves korára éppen hogy csak néhány ősz tincse volt, de remélte, hogy egy nap pontosan olyan báránybundaszerű szakálla lesz, mint a Tanítónak.

– Milyen történetet fogsz ma mesélni az egybegyűlteknek? – kérdezte Lucius.

– Arra gondoltam, mesélek az Etiópiában eltöltött időről.

Lucius bólintott. A Tanító etióp történetei a kedvencei közé tartoztak.

– Úgy döntöttem, hogy mindenekelőtt a szatírral való találkozásomat fogom elregélni, mivel a mostani emberek aligha találkozhattak szatírokkal, és elég sok félreértés kering velük kapcsolatban.

Lucius felült a heverőn.

– Szatírral találkoztál Etiópiában? Erről még sohasem hallottam.

– Lehetséges, hogy nem meséltem róla?

– Soha! Biztosan emlékeznék rá.

– Nos, akkor figyelj jól! Egyszer elutaztam a nagy tóhoz, amelyből a Nílus ered. A partján meztelen bölcsek kolóniája él, akik okosabbak a görög filozófusoknál, bár nem annyira tapasztaltak, mint India bölcselői. Szívélyesen fogadtak, de láttam, hogy valami bántja őket, és rákérdeztem.

– Azt mesélték, hogy éjszakánként egy vad teremtmény jön el hozzájuk, aki deréktól lefelé kecskeszerű, bozontos hátsó lábakkal és patával, deréktól felfelé pedig férfi, csak éppen kecskeszarva és hegyes füle van. A leírásukból arra következtettem, hogy csakis egy szatír lehet, amelyhez hasonló lényt arrafelé soha korábban nem láttak. A teremtmény megzavarta a bölcsek álmát, betrappolt a kunyhóikba, és ott mekegett az éjszaka közepén. Amikor szembeálltak vele, és számon kérték, durva hangokat hallatott, és trágár mozdulatokat tett. Utána megpróbálták befogni, de fürgébbnek bizonyult a legfürgébb etiópnál is, ide-oda ugrált, kitért előlük, átbucskázott fölöttük, és bolondot csinált belőlük.

– A bölcsek elvezettek egy közeli faluba, ahol az idősek felvilágosítottak: a szatír sokkal komolyabb portyákat is tesz. Havonta legalább egyszer, mindig éjszaka, betört a legbájosabb eladósorban lévő lányhoz, varázsigéket suttogott a fülükbe, miközben aludtak, és magával csalta őket az erdőbe. Némelyik nő magához tért a bűvöletből, és ellenszegült, ám a teremtmény rájuk támadt, fojtogatni és rugdosni kezdte őket. Két lányt ölt meg ily módon, a többieket pedig súlyosan megsebesítette. A falulakók rettegtek a szatírtól.

– Hogyan segítettél nekik, Tanító?

– Felelevenítettem, amit a Midasz királytól ránk maradt egyik könyvritkaságban olvastam. Állítólag Midaszban is volt némi szatírvér, ahogy az a füle formáján is látszódott. Szatír rokonai olykor igénybe vették vendégszeretetét, és tomboló viselkedésükkel káoszt idéztek elő az udvarában. Gyerekkorában azonban Midasznak elmesélte az anyja, hogyan kell bánni a szatírokkal, és ő ezt felnőttként ki is próbálta. A bor állítólag különös hatást gyakorol rájuk. Ha egy szatír bort iszik, ugyanúgy a fejébe száll, mint egy embernek, aztán elalszik, és hangosan horkol. Amikor azonban felébred a borgőzös álomból, egy darabig híján van állati természetének, és olyan ártalmatlan, mint egy kisgyerek. Egy ilyen szelíd szatírt aztán meg lehet tanítani beszélni, sőt gondolkodni is. Ezt a módszert nyilvánvalóan sokan gyakorolták, és ezért találkozunk manapság olyan kevés szatírral. Most már jobban félnek az emberektől, mint mi tőlük.

– A vad szatírok azonban irtóznak a bortól, ezért nehéz őket ivásra csábítani. Midasz fortélya az volt, hogy bort öntött a kútba, amiből a szatírok ittak. Az etióp falulakók gyanították, hogy a szatír éjjel a marhák itatóvályújából iszik. A falu vezetőjének maradt egy korsó egyiptomi bora egy előző évi ünnepségről. Arra utasítottam, hogy egyik éjjel öntse bele az utolsó cseppig a vályúba. Reggel láttuk, hogy a víz és bor keverékének java részét megitta valaki.

– Annyit tudtunk, hogy a szatír a fészkén aludt, csak annak hollétét nem ismerte senki. Körbejártam a falu környékét, hegyeztem a fülemet, horkolás hangját kerestem. Végül valami halk neszt hallottam. Elvezetett arra a helyre, amit a falusiak a nimfák barlangjának neveztek. Ott feküdt a szatír egy mohás kövön, a nádban, mély álomba merülve, borszagot lehelve magából.

– A falusiak szerették volna felébreszteni, de én úgy tartottam jónak, hogy engedjük magától feleszmélni. Egy órával később hirtelen abbahagyta a horkolást, megdörgölte a szemét, és felült. Az etiópok meg akarták kövezni, már keresték is a megfelelő köveket, de én a saját testemmel védtem meg a bestiát, és megmondtam nekik, hogy nem bánthatják, mert immár átalakult, és semmi rosszat nem fog elkövetni. Aznap este, egy józanul vidám ünnepség keretében – mivel a bor már elfogyott – a meztelen bölcsek táncoltak a falusiaknak, a szatír pedig ugrándozva, szaltózva csatlakozott hozzájuk.

Lucius elmosolyodott. Mámorítóan hatott rá a forró nap érlelte jázminillat.

– Ha bárki mástól hallanám, egy szavát sem hinném. De mivel te mesélted el, Tanító…

Lucius mondatát Hilarion szakította félbe, aki éppen akkor szaladt ki a kertbe. Arca rémültnek látszott; nyilván nem a vendégeket jött bejelenteni.

– Praetorianus őrök! – kiáltotta. – Nem hajlandóak az előtérben várni!

Fegyveresek léptek ki a kertbe.

– Te bizonyára a tüanai Apollóniosz vagy – jelentette ki az egyik tiszt. – Gondolhatnám, hogy ez a szőrös alak itt a fiad, de tudom, hogy nem így van – folytatta, gúnyosan mosolyogva Luciusra. – Az ember azt hinné, hogy egy előkelő származású patrícius jobb tanárt és példaképet is találhatna magának, legalábbis ápoltabbat. De ne aggódj, hamarosan mindketten megszabadultok attól a nevetséges bozonttól!

Az őrök felrángatták Luciust a heverőről, és kivitték a házából. Apollóniosszal együtt mezítláb kellett végigmenniük az utcákon, a császári palotáig. A hangzavartól megrémült szomszédok döbbenten figyelték őket. Egyesek jajgattak, mások mintha örültek volna. Lucius megvető hozzáállása a társadalmi feladatokhoz, különc megjelenése és nem túl tiszteletre méltó látogatói meglehetős botrányt keltettek magas körökben forgó palatinusi szomszédjai között.

Ugyanazt a bejáratot közelítették meg, ahol korábban a fekete szobába nyílt bejárás. Luciust nyomban a kétségbeesés kerülgette, és támaszt keresve nézett Apollónioszra. A Tanítót nem nyűgözte le a díszes kapu, és nem is félt attól, ami odabent vár rá.

– Tanító, te érted, mi történik itt?

– Azt hiszem. Végre-valahára találkozom a császárral.

– Bocsáss meg, Tanító. Ha éberebb lettem volna, ha Hilarion előbb figyelmeztet…

– Akkor mi lenne? Azt akarod, hogy elmulasszak egy találkozást Domitianusszal? Hiszen ezért jöttem Rómába!

– De Tanító…

– Legyünk hálásak azért, hogy ezek az emberek a legjobb időben érkeztek. Ha később rontanak be, a látogatóinkat is letartóztatták volna, és az lett volna a legrosszabb minden érintett számára. Képzeld el, ahogy egy akkora tömeget terelnek be a Flaviusok házába! Így senkivel sem kell osztoznunk a császár figyelmében.

Folyosók labirintusán vezették őket végig, és végül egy kicsi, de túláradóan díszített fogadóhelyiségbe érkeztek. Előkelő szék tűnt fel egy emelvényen, és rajta Domitianus, aki unottan az egyik kezére támasztotta az állát. Egy eunuch titkár hangosan olvasott neki egy tekercsből. Amikor Apollóniosz belépett a szobába, a császár elhessegette maga mellől a titkárt, aki letette a tekercset, és magához vett egy viasztáblát és egy íróvesszőt a jegyzeteléshez.

– Végighallgattam az ellened felhozott vádakat, mágus – közölte Domitianus.

Apollóniosz semmitmondóan nézett fel rá.

– Nincs semmi mondanivalód?

– Hozzám beszélsz? – kérdezte az öreg. – Azt hittem, valamilyen varázslót szólítottál meg, habár én ilyet nem látok közöttünk.

– Tagadod, hogy mágiát alkalmazol, tüanai Apollóniosz?

– Létezik olyan, hogy mágia? Az őseink úgy hitték, hogy két módon lehet az istenek jóindulatát elnyerni. Egyrészt engesztelő áldozattal, vagyis azzal, hogy állatáldozatot mutatunk be nekik, és irgalomért könyörgünk. Másrészt mágiával, vagyis úgy, hogy egy halandó varázsigét mond, és arra kényszeríti az isteneket, hogy teljesítsék az akaratát. Az engesztelő áldozat nyilvánvalóan nagy tévedés, mivel az istenektől nem várhatjuk el, hogy örömüket leljék egy olyan lény elpusztításában, amit ők maguk ruháztak fel élettel. Ami a mágiát illeti, elképzelhető volna akaratuk ellenére erre-arra kényszeríteni az isteneket? Ez súlyosan megsértené a természet rendjét.

– Ezért hívjuk mágiának, és ezért számít bűnnek – vágta rá Domitianus.

Apollóniosz vállat vont.

– Mint mondtam, én nem látok itt egy mágust sem.

– Akkor minek nevezed magad? Koldusként öltözöl. Filozófushoz illően hosszú a hajad és a szakállad.

– Apollóniosznak nevezem magam, mert ezt a nevet kaptam születésemkor.

– És itt vagy te, Lucius Pinarius. Ha nem irgalmazok neked, mára halott ember lennél! Milyen mentséget tudsz felhozni arra, hogy ezzel a mágussal mutatkozol?

Lucius összeszedte a bátorságát.

– Én sem látok mágust itt, dominus.

Domitianus összevonta a szemöldökét.

– Látom, a mágus engedelmes bábbá változtatott. Elvarázsolt, vagy a saját ostobaságod miatt követed őt? De mindegy is. Vágjátok le a szakállukat!

A praetorianusok pengékkel és tőrökkel közeledtek feléjük. Apollóniosz nem mutatott ellenállást. Lucius követte a példáját. Durván lenyírták a hajukat, és levágták a szakállukat. Megfosztották őket a tunikájuktól, csak az ágyékkötőjüket tarthatták meg. Lucius egy vékony láncon a fascinumot viselte a nyakában. Éppen azt markolászta, amikor az egyik őr megragadta a kezét, és az arca elé emelte. Bilincset erősítettek a csuklója köré; olyan súlyos volt a fém, hogy Lucius alig bírta megemelni a karját. Aztán a bokájára is rákerültek a fémpántok. Lucius látta, hogy Apollóniosszal is ugyanezt teszik; ruha nélkül nagyon vékonynak és törékenynek látszott.

– Hát ez felettébb különös! – jegyezte meg Apollóniosz. – Ha szerinted mágus vagyok, akkor honnan veszed, hogy megbéklyózhatsz? Ha megbéklyózol, akkor mégsem gondolod, hogy varázsolni tudok?

Domitianus rá sem hederített. Egy légy szállt le a széke karfájára. A császár intett a titkárának, hogy adja át neki az íróvesszőt, majd az ujja hegyét az éles eszközre tette, és pillanatokig tartotta egyensúlyban a légy fölött. Végül lecsapott, és átdöfte a rovart. Mosolyogva emelte fel az átszúrt legyet.

– Ezt még gyerekkoromban tanultam. Ahelyett, hogy a stylusszal Cicerót másoltam volna, egész délután rovarokra vadásztam, és felnyársaltam őket. Nem kis ügyességet igénylő feladat.

Apollóniosz megcsóválta a fejét.

– Amikor találkoztam a fivéreddel Tarszoszban, neki is leszállt egy légy az ujjára. Tudod, mit tett? Elfújta onnan, és mindketten jót nevettünk. Egy fegyverrel bárki kiolthat egy életet, de nem mindenki képes rá, hogy egy fújással megmentsen egy életet. Kinek lehet ekkora hatalma?

Domitianus a fogát csikorgatta.

– Lucius Pinarius… te biztosan értékeled az avatott fegyverhasználatot. Szoktál vadászni, ugye?

– Többé már nem, dominus – felelte Lucius. – Az élet szent. Ha egy mód van rá, nem oltom ki egyetlen lény életét sem.

Domitianus undorodva rázta meg a fejét. Odaszólt a praetorianusoknak.

– Te hozz nekem egy íjat és egy tegez nyilat! Te pedig állj szembe azzal a távolabbi fallal! Nyújtsd ki a karod párhuzamosan a padlóval! Nyomd rá a kezed a falra, és terítsd rajta szét az ujjaidat!

Domitianus kipróbálta az íj húrját, aztán felajzotta egy nyíllal.

– Ez egy másik ügyességi trükk, amit megtanultam. Figyelj jól, vadász! Négy nyilat fogok kilőni. Nézd az ujjak közötti területet!

Domitianus célzott. Lucius látta, hogy sem a praetorianusok, sem a császár titkára nem lett izgatott a merész kísérlettől. Az uralkodó már bizonyára számtalanszor bemutatta a trükköt.

A hirtelen beálló csendben Lucius valami morgásfélét hallott. Nem értette a szavakat, és azt sem tudta, honnan érkezik a hang. Aztán el is halt. Úgy tűnt, senki másnak nem ütötte meg a fülét. Lucius már kezdte azt hinni, hogy csupán képzelődött.

Domitianus gyors egymásutánban négy nyilat lőtt ki. Mindegyik olyan éles hangot hallatott, mint egy megkergült lódarázs. A császár elégedett vigyorral leeresztette az íjat.

– Hát ehhez mit szóltok? – kérdezte. – Egy-egy nyíl a testőr minden ujja között. Titus soha nem lett volna képes ilyen mutatványra…

A praetorianus hangos nyögéssel nekiesett a falnak, lecsúszott a padlóra, és összeesett. Az írnok felsikoltott, és elejtette a viasztábláját.

Mind a négy nyíl a praetorianus hátába fúródott, méghozzá olyan erővel, hogy a vértjét is átdöfték. Néhány bajtársa felkiáltott, és a segítségére sietett.

– Mi ez? – fortyant fel Domitianus, de remegett a hangja. – Ez a te műved, mágus!

– Én nem lőttem ki egy nyilat sem!

Apollóniosz feltartotta összebilincselt kezét, hogy megmutassa: üres.

– Vigyétek el a mágust a közelemből! Zárjátok be mindkettőjüket!

– De mi a vád ellenem? – akadékoskodott Apollóniosz.

– A titkár leírt mindent, amit mondtál. A saját szavaid jelentik majd a terhelő bizonyítékot. Istenkáromlást követtél el azzal, hogy kigúnyoltad az állatáldozat gyakorlatát. Ráadásul többször is megsértetted az én méltóságomat, mert nem szólítottál dominusnak.

– Eszerint bárkit el lehet ítélni azért, amit nem mond, és azért is, amit mond? A fivéred senkit sem büntetett meg azért, mert kimondta, amit gondol; te pedig azért is büntetsz, amit nem mondanak ki.

Domitianus a földre hajította az íjat, olyan erősen, hogy eltört, és elpattant a húrja.

Apollónioszt nem félemlítette meg.

– Hát Lucius Pinarius ellen milyen vádjaid vannak?

– Talán nem a cinkosod?

– Én inkább a barátomnak nevezném. Sok barátom van. Mindegyiket le akarod tartóztatni?

– Várj csak, és meglátod, mágus!

Apollóniosz sóhajtva és a fejét ingatva tűrte, hogy a praetorianusok láncokat erősítsenek a bilincseire, és kivonszolják a helyiségből. A súlyos béklyók belevájódtak Lucius csuklójába és bokájába. A csiszolt márványpadló rettentő hideg volt a lába alatt.

*

Egy föld alatti kamrába vitték őket, amelyet csak a mennyezeten lévő, rácsos nyílásokon keresztül világított meg a napfény. A kőfalak mintha izzadtak volna. Az egyetlen fekhelyet szalmarakások biztosították. Borzalmas szag terjengett odalent. A vizelet és ürülék eltávolításához csak egyetlen vödör állt rendelkezésre, amit kötélre erősítettek, hogy az egyik nyíláson át fel lehessen húzni.

Nem voltak egyedül. Hosszú időbe telt, mire Lucius szeme hozzászokott a homályhoz, de fokozatosan egyre több foglyot tudott összeszámolni maga körül, összesen több mint ötvenet. Többségük a falhoz kuporodott. Lucius néha neszezést hallott a szalma felől; egér cincogásának vélte.

Lucius megszédült. Neki kellett támaszkodnia a falnak. Megérintette a homlokát, és érezte, hogy legalább annyira nyirkos, mint a kőfal, aminek nekidőlt.

– Rosszul érzed magad? – kérdezte Apollóniosz.

– Ez a hely…

– Őrá gondoltál, és elképzelted a föld alatti lyukat, ahová zárták.

– Igen.

– Törölj ki minden képzetet a fejedből, Lucius! Csak a jelen pillanatra figyelj, arra a helyre, ahol éppen tartózkodsz. Annak lásd, ami, se többnek, se kevesebbnek.

– Ez borzalmas!

– Kétségtelenül nem annyira kényelmes, mint a te kis kerted. De vedd észre, hogy még mindig lélegzünk, még mindig mozgunk! Elég fény van ahhoz, hogy lássuk egymást, és ami még fontosabb, együtt vagyunk, egymás társaságában, meg azokkal az új barátokkal, akikkel itt találkoztunk. Biztos vagyok benne, hogy sok mesélnivalójuk van. Amíg megőrizzük a kíváncsiságunkat, addig nem unatkozunk.

Lucius magára erőltetett egy bánatos mosolyt.

– Tanító, ez egy börtön.

– Lucius, mi, halandók, életünk minden pillanatában börtönben vagyunk. A lélek egy pusztuló testbe van bezárva, és újra meg újra foglyul ejtik az emberiséget sújtó vágyak. Az ember, aki elsőként épített kunyhót, csak egy újabb börtönnel vette körbe magát, és annak rabszolgájává vált, hiszen a kunyhót fenn kell tartani, akárcsak az emberi testet. Szerintem a palotában lakó ember sokkal inkább fogoly, mint az, akit láncra vertek. Ami ezt a helyet illeti, tisztában kell lennünk azzal, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiket így bezárnak. Sok bölcs embernek kellett ilyen sorsot elviselnie, mert a tömeg megvetette, vagy egy önkényúr gyűlölte, és többségük nyugodt beletörődéssel vette ezt tudomásul. Törekedjünk ugyanerre, nehogy alantasabbnak tartsanak bennünket azoknál, akik példát mutattak nekünk.

A foglyok egy része a beszédét hallva közelebb húzódott.

– Te vagy a tüanai Apollóniosz, ugye? – kérdezte az egyikük.

– Igen.

– Egyszer hallottalak már beszélni. Felismertem a hangodat. De máskülönben nem tudtam volna, hogy te vagy az. Levágták a hajadat és a szakálladat. – A férfi megcsóválta a fejét. – Soha nem hittem volna, hogy lenyírják azokat a hosszú, hófehér tincseket, mint egy birka szőrét! Ki gondolta volna, hogy a tüanai Apollónioszt egyszer láncra verik?

– Az a férfi, aki láncra veretett, nyilván gondolt rá, különben nem tette volna meg – felelt az öreg.

A férfi elnevette magát.

– Tényleg te vagy Apollóniosz! Azok a bilincsek biztos nagy fájdalmat okoznak neked. Nézd, hogy felsérti a bőrt a durva vas!

– Észre sem vettem. Sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben.

– Hogy gondolhatsz másra, amikor fájdalmaid vannak? Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni!

– Szerintem igen – vitatkozott a bölcs. – Az elme alkalmazkodik ahhoz, amit az énünk fontosnak tart. Ha megsérülünk, megválaszthatjuk, hogy érezzük-e a fájdalmat, vagy véget vetünk neki.

A férfi lebiggyesztette a száját.

– De hogyhogy még mindig itt vagy? Elvégre mágus vagy! Miért nem sétálsz ki innen?

Apollóniosz felnevetett.

– Te is azzal vádolsz, hogy mágus vagyok, akárcsak az az ember, aki idezáratott engem. Nos, tételezzük fel, hogy így van. Ebben az esetben nyilván azért vagyok itt közöttetek, mert így döntöttem.

– Miért döntene bárki egy börtön mellett? – kérdezte egy másik férfi, aki közben előrelépett, és karba fonta a kezét.

– Talán van valami célom vele. Talán a szavaim vigaszt nyújthatnak nektek, és bátorságot önthetnek belétek. Te hogy kerültél ide, barátom?

– A nyers igazságot akarod hallani? Túl gazdag vagyok.

Lucius látta, hogy a férfi finom anyagú tunikát és köpenyt visel, bár öltözéke már jócskán beszennyeződött a nyirkos és koszos cellában. Arca elgyötört volt, de az álláról fonnyadt zsírpárnák lógtak le, mintha egykor kövér lett volna, és hirtelen fogyott volna le.

– Ki záratott ide? – kérdezte Apollóniosz.

– Mit gondolsz? Ugyanaz, aki mindenki mást is.

– A vagyonodra fáj a foga?

– Belemondta az arcomba, mielőtt ideküldött, hogy a túl nagy vagyon veszélyes egy közönséges polgár számára. Hozzátette, hogy a pénz arcátlanná és gőgössé teszi az embert. Mintha az én javamra válna az, hogy elítélt, bedugott ebbe a cellába, és elvette tőlem a pénzemet!

– Nem mondta, hogyan mentheted meg magad?

– Amint bevallom, hogy megkerültem az adófizetést, ami persze koholt vád, és önként átadom a vagyonomat, kienged innen.

– Hát akkor miért vagy még itt? A pénz csak árt neked. Az egyetlen haszna az, hogy megvásárolhatod a szabadulásodat.

– Én nem fogom feladni!

– A vagyonod juttatott ide, barátom, és a vagyonod biztosítja a kiutat is. Ami még fontosabb, ha kifizeted a váltságdíjat, megszabadulsz a pénztől is, hiszen a vagyon is egyfajta börtön. Az ember, aki elveszi tőled, csak növeli béklyói számát.

– Ez badarság! – A férfi valami trágárságot motyogott az orra alatt, és elfordult.

Apollóniosz halkan Lucius fülébe suttogott:

– Azt hiszem, ez az ember még nincs készen arra, hogy megértse az üzenetemet.

– Hát velem mi van? – kérdezte egy másik férfi. Magas volt, izmos alkatú, csak a keze remegett. – Nekem is elkelne némi bátorítás. Ma délután visznek fel a császár színe elé. Szerintem belehalok a félelembe, mielőtt felérnénk.

– Végy erőt magadon, barátom! Jómagam most jöttem a császártól, mégis sértetlen vagyok.

– De rólad mindenki tudja, hogy nem ismered a félelmet. Hogy csinálod?

– Egy olyan példát idéztem fel magamban, akit nem szégyen követni. Ezt te is megteheted.

– Miféle példára célzol?

– Felidéztem Odüsszeuszt, hogy milyen veszéllyel kellett szembenéznie, amikor belépett Polüphémosz barlangjába. A Küklopsz gigantikus volt, és olyan erős, hogy száz ember sem tudta volna legyűrni. Egyetlen szemével oly csúf látványt nyújtott, hogy alig lehetett ránézni, hangja, akár a mennydörgés. Emberi csontok hevertek szanaszét a barlangjában, korábbi eledelek maradéka, mivel a Küklopsz emberi hússal táplálkozott. Odüsszeusz megijedt tőle? Nem, átgondolta a helyzetét, és megkérdezte magától, hogyan győzhetne le egy olyan ellenfelet, aki testileg túl nagy erejű, az érveléshez pedig túl vad. Mégis mi történt? Odüsszeusz sértetlenül hagyta el a Küklopsz barlangját, sőt a társai is életben maradtak.

Az első férfi, aki megszólalt, az, aki a haja levágásáról és a béklyók okozta fájdalomról kérdezte Apollónioszt, most ismét átvette a szót.

– A Küklopszhoz hasonlítod a császárunkat? Azt mondod, meg kellene vakítani?

Apollóniosz ismét Lucius füléhez hajolt:

– Szerintem ez az alak egy kém. A korábbi mondatai sem szánakozásról árulkodtak, hanem arra akartak rávenni, hogy szidjam Domitianust. – Apollóniosz ezután a férfihoz fordult. – Te mit gondolsz, barátom, arról az emberről, aki ide záratott minket?

A férfi vállat vont.

– Semmi jót nem tudok róla mondani.

– Bárcsak minden férfinak ilyen szelíd vérmérséklete volna! Semmi durvaságot nem tudsz mondani arra, aki ilyen förtelmes helyre zár embereket, aki levágja a hajukat és bilincsbe veri őket, aki elorozza tőlük vagyonukat, és akinek híres kegyetlensége miatt a foglyok nyárfalevélként reszketnek, midőn a színe elé hívatja őket?

– Természetesen én is úgy érzem magam, mint itt a többiek.

– Ez mit jelent? Beszélj szabadon! – szólt rá Apollóniosz. – Előttem aztán bármit kimondhatsz, mert én aztán soha nem árulnék el senkit. Nos? Nincs mondanivalód? Ami engem illet, én belemondom a császár arcába, ami kikívánkozik belőlem.

– Most végre lelepleződött! – kiáltott fel a férfi, aki annyira reszketett a császártól. Mások bólogattak vagy helyeslően morogtak. A jelek szerint sokan gyanakodtak a beépített hírszerzőre.

Apollóniosz hátralépett, mintha befejezte volna a beszédet, a többi fogoly azonban esedezett neki, hogy folytassa.

– Mesélj még! – kérte az egyikük. – Ezen a helyen az unalom a legrosszabb. Mesélj az utazásaidról! Bejártad az egész világot.

Apollóniosz leült a földre, a foglyok pedig köré gyűltek. Folyókról, hegyekről és sivatagokról mesélt, amelyeket a saját szemével látott. Elmondta, milyen különleges népeket és egzotikus szokásokat ismert meg. A férfiak lenyűgözve hallgatták, némelyek a szemüket is behunyták, mert a Tanító meséi távoli helyekre repítették őket, és az általa lefestett színes képek kiszabadították őket a szürke tömlöcből. Lucius is becsukott szemmel hallgatta.

Apollóniosz elmesélte, hogyan találta meg a Caucasus Indicus jégsipkás hegyeiben – ahova még Nagy Sándor sem merészkedett fel – azt a helyet, ahova az istenek Prométheuszt láncolták, büntetésképpen azért, mert tüzet vitt az embereknek.

– Megtaláltam a bilincseket is, amik fogva tartották a titánt. Akkorák voltak, hogy egy ember széttárt karral is beléjük fért, és alig ért volna hozzájuk. A bilincseket egy keskeny hegyszoros két oldalához erősítették – ebből is látni lehetett, milyen hatalmas volt Prométheusz. A titán persze már réges-rég eltűnt onnan. A helybeliek azt mesélték, hogy Hercules az egyik utazása során megtalálta Prométheuszt, pont akkor, amikor Jupiter sasmadara leszállt, hogy végrehajtsa a napi kínzást, és kitépje a titán beleit. Hercules megszánta Prométheuszt, és lelőtte a madarat az égről. A hegyszoros alatt tátongó szakadékban meg is találtam egy irdatlan nagy madár csontjait; nagyobbak voltak, mint bármilyen csontok, amiket korábban láttam. Hercules eltörte a bilincseket, és kiszabadította Prométheuszt. Valóban látszott, hogy néhány helyen megsérült és elcsavarodott a vas, de érdekes módon rozsdát sehol sem találtam rajta. Vulcanus valószínűleg valami ember számára ismeretlen ötvözetből kovácsolta a gigászi béklyókat.

Luciust annyira kifárasztották a nap eseményei, és annyira elringatta a Tanító hangja, hogy majdnem elszunnyadt. Egyszer véletlenül kinyitotta a szemét, és a szempillái függönyén keresztül mintha azt látta volna, hogy Apollóniosz a kezével a csuklóját dörzsölgeti, az inakat nyújtóztathatta, és a bilincs által okozott horzsolásokat masszírozza – de a bilincs már nem volt rajta.

Lucius szeme hirtelen kipattant, és csodálkozó kiáltást hallatott. A többiek, akik szintén elszenderedtek, hirtelen felegyenesedtek, és követték a tekintetét.

– A bilincse! – nyögött fel az egyik férfi. – Levette a bilincsét!

– Valóban? – Apollóniosz szórakozottan körbenézett, mintha elvesztett volna valamit. – Ó, tényleg! Az őröknek viszont nem szabad így meglátniuk. Szörnyen felzaklatná őket.

Egy időre hátat fordított a többi fogolynak, és különös mozdulatokat tett, ide-oda görnyedt és csavarodott a teste. Amikor visszafordult, a bilincs ismét a csuklóján volt.

– Tessék, így már jobb! – közölte, és megrázta a béklyót, ami tompán csörömpölt.

Újabb történetet kezdett mesélni, ezúttal a babiloni tartózkodásáról, amikor fiatalemberként találkozott a párthus királlyal, Vardanesszel, valamint az ő káldeus asztrológusaival.

Lucius lenézett a saját bilincsére. Ide-oda forgatta a kezét, és rángatta a vasgyűrűket. Sehogy sem tudta volna lerázni őket magáról. Ennek ellenére úgy tűnt, a Tanító gondolkodás nélkül kibújt a béklyóból, ahogy mások a meglazult sarujukat dobják le magukról. Vagy csak valami illúziót hozott létre? Netalán lehetséges, hogy soha nem is tették rá a bilincset?

Lucius megcsóválta a fejét, és azon töprengett, vajon melyik magyarázat lenne a legfurcsább.

*

Számos napot eltöltöttek a cellában. A szállás rettenetes volt ugyan, de egyéb megpróbáltatások nem érték őket; nem ártottak nekik testileg, és nem kényszerítették őket munkára. Még azt is megengedték, hogy Hilarion meglátogassa Luciust, és megnyugtassa, hogy a távollétében minden rendben zajlik odahaza. Luciusban ekkor tudatosodott először, hogy milyen mellékes szerepet játszik a saját otthoni ügyeiben, sőt a házában minden tökéletesen működik nélküle is.

Apollónioszhoz is érkeztek látogatók, többek között egy nagyméltóságú férfiakból álló küldöttség Marcus Nerva vezetésével. Nerva, egy idősebb államférfi a szenátusból, keskeny, aszketikus arcú, magas, széles homlokú ember volt, takarosan nyírt, ősz hajjal. Lucius tudta, hogy a szenátor a pruszai Dio barátja és levelezőtársa.

Nerva a fogoly egészségi állapota felől érdeklődött; Apollóniosz válaszképpen a szenátor egészségére kérdezett rá, mivel Nerva sokkal törődöttebbnek látszott nála. Olyan fesztelenül társalogtak egymással, hogy Lucius kénytelen volt arra gondolni: régi jó ismerősök lehetnek. Nem győzött csodálkozni azon, milyen rengeteg és milyen sokféle embert ismer a Tanító. Úgy tűnt, ha valaki ismeri Apollónioszt, csak egy-két lépés választja el bárkitől a világon.

Nerva és Apollóniosz jelentéktelen dolgokról fecsegtek – a börtönkosztról, a kinti időjárásról, és arról, hogy melyiküknek fehérebb a haja. Apollóniosz a szülővárosáról kérdezte Nervát, arról a Narnia nevű településről, amely állítólag Itália kellős közepén terült el, és azon kevés helyek közé tartozott, ahol Apollóniosz soha nem járt. Nerva biztosította róla, hogy elbűvölő városka. Lucius gyanította, hogy a Tanító már a beszélgetés elején adhatott valami jelet Nervának arról, hogy egy kém is jelen van, ezért ügyelniük kell a szavaikra. Vagy titkos üzeneteket váltottak egymással?

Miután a látogatók elmentek, Lucius bevallotta Apollóniosznak, hogy meglepte Nerva és a többiek érkezése. Domitianus mindig összeesküvőket vélt felfedezni a szenátusban. Ezek a férfiak vajon nem keltették fel a császár gyanakvását azzal, hogy meglátogatták az uralkodó megsértése miatt bebörtönzött Tanítót?

– Nem egészen így van – felelte Apollóniosz. – Mivel nyíltan jöttek, eltereltek magukról mindenféle gyanút. Ha valóban veszélyes zendülő lennék, és összejátszanánk egymással, vajon akkor is az időjárásról eszmecseréltünk volna? Római államférfiként érkeztek, hogy udvariassági látogatást tegyenek annál a férfinál, aki egykor az isteni Vespasianusnak és az isteni Titusnak is tanácsadója volt. Összeesküvők nem merészkedtek volna le ide, inkább sötétben lapulnának. A bátorságukkal eloszlatták Domitianus félelmeit.

– Értem. Nem néztem volna ki ennyi ravaszságot Nervából.

– Ne tévesszen meg a sima modora. Nerva fortélyos ember. Nagy reményeket fűzök hozzá.

– Nagy reményeket egy ilyen rozoga öreg szenátorhoz?

– Ha valaki megnézte Titust, egy életerős, robusztus embert látott, mégsem váltotta be azok reményeit, akik tőle várták a szebb jövőt. Miért ne hozhatna egy rozoga vénember szebb holnapot?

*

Egyik nap váltotta a másikat, mígnem egyik reggel lejött hozzájuk egy praetorianus őr, és azt mondta, hogy a császár elé viszik őket, aki készen áll a per lefolytatására és az ítélethozatalra.

Lucius minden erejével megpróbált felkészülni erre a pillanatra, és a Tanító beletörődését igyekezett utánozni. Mégis belehasított a kétségbeesés.

– Tanító, mi lesz velünk?

– Mitől félsz, Lucius? Attól, hogy megkínoznak és megölnek minket? Minden élőlénynek meg kell halnia egyszer, és vannak a fizikai fájdalomnál sokkal rosszabb dolgok is. Mennyivel rosszabb lenne például, ha alantas módon kezdenénk viselkedni, és elveszítenénk az önbecsülésünket! Akkor tényleg tönkremennénk, és ráadásul csak magunknak köszönhetnénk a csapást.

Lucius mélyeket lélegzett.

– Majd a te példádat fogom követni, Tanító.

– Én pedig mindent elkövetek annak érdekében, hogy jó példával járjak elöl, Lucius. A tudat, hogy rajtam tartod a szemed, erőt fog önteni belém.

Először egy előszobába vitték őket a fogadóterem mellett. Eltávolították a bilincseiket. Egy csapat rabszolga jött be, azzal a küldetéssel, hogy felkészítsék őket a tárgyaláson való megjelenésre. Többlavórnyi vizet hoztak, és tisztára sikálták az arcukat és a kezüket. Tiszta tunikát adtak rájuk. Lábbelit is kaptak, ám mivel azok bőrből készültek, Apollóniosz nem volt hajlandó felvenni őket. Lucius követte a Tanító példáját, és mezítláb maradt.

Miután a szolgák megmosdatták és felöltöztették őket, visszakerültek rájuk a béklyók.

Egy terebélyes udvari köpenybe öltözött alak lépett be, és odament hozzájuk. Lucius megrökönyödött, amikor felismerte benne régi barátját és oltalmazóját, Epaphroditust. Cornelia halála óta nagyon ritkán látta. Jócskán megöregedett.

– Sajnálom, hogy nem látogattalak meg a börtönben, Lucius – mondta. Megtartotta a kellő távolságot, és tekintélyesen kihúzta magát, ám a hangja csordultig volt érzelmekkel. – Az új pozícióm lehetetlenné tette a látogatást. Szörnyű téged így látni, bilincsben…

– Most Domitianust szolgálod?

Epaphroditus arcán csálé mosoly villant fel.

– A császár kicsalogatott a visszavonultságomból. Azt mondta, hogy az államnak szüksége van a szolgálataimra. Nem állt módomban elutasítani a kérését.

– Ez igazán hízelgő rád nézve, gondolom – bólintott Lucius. – A császárnak valóban szüksége lehet annak az embernek a szolgálataira, aki annak idején az Aranyház ügyeit irányította.

A jelek szerint Domitianus – miután minden olyan embert kitiltott az udvarából, aki korábban közel állt az apjához vagy a fivéréhez, és gyanakvási rohamai közepette a saját császári személyzetének nagy részét is eltávolíttatta – most kénytelen volt visszanyúlni Nero idejébe, és kielégítő tapasztalattal rendelkező államirányítókat keresni.

– Örömmel maradtam volna az, aki voltam: az események visszavonult szemlélője – közölte Epaphroditus. – Az új helyzetemnek azonban vannak előnyei is. Például meg tudtam győzni a császárt arról, hogy én készíthesselek fel titeket a tárgyalásra.

Epaphroditus Apollóniosz felé fordult.

– Tisztában vagy az eljárás szabályaival? A per egy szenátorokból, magiszterekből és császári méltóságokból álló, válogatott közönség előtt fog lezajlani. Az ellenetek felhozott vádakat egy vádló fogja ismertetni. Lehetőségetek lesz válaszolni a vádakra. Aztán a caesar ítéletet hoz.

– A caesar fog megítélni engem? – kérdezte Apollóniosz.

– Igen.

– És ki fogja megítélni a caesart?

Epaphroditus felvonta az egyik szemöldökét.

– A caesar nem áll bíróság előtt.

– Nem? Szerintem pedig sokszor földbe tiporta a filozófia tanításait.

Epaphroditus felsóhajtott.

– A caesart nem érdekli a filozófia.

– Ó, a filozófiát viszont nagyon is érdekli a caesar; az, hogy egy császár bölcsen uralkodjék.

Epaphroditus megint sóhajtott, és olyan pillantást váltott Apollóniosszal, ami meglehetős zavarba hozta Luciust. Azt hitte, hogy ismeretlenek egymás számára – de most másképp látszott.

– Nem lesz sok időtök választ adni – folytatta Epaphroditus. – Figyeljétek a vízórát! Ha lesüllyed a víz szintje, és az emelőkar felemelkedik, az azt jelenti, hogy fogytán az időtök. Fejezzétek be a mondanivalótokat! Nem beszélhettek tovább, mint ahogy a vízóra engedi.

– Akkor remélem, hogy maga a Tiberis van összekötve ezzel a vízórával, mert minden vízcseppre szükség lesz ahhoz, hogy előadjam a császárnak a mondókámat!

– Attól tartok, annál jóval kevesebb időd lesz. – Epaphroditus újfent sóhajtott, de Lucius valami derűt látott megcsillanni a szemében. – Semmit sem vihettek magatokkal a terembe, amiből felolvashatnátok, vagy amiből varázsigét idézhetnétek. Nem lehet nálatok semmiféle tekercs vagy pergamen, sőt egyáltalán semmilyen írás, ahogy amulett és egyéb varázstárgy sem.

– Mivel a császár szolgái vetkőztettek le és öltöztettek fel minket, nem hinném, hogy ez gondot jelentene – vélte Apollóniosz.

– Ennek ellenére az én feladatom ellenőrizni, hogy nincs-e valami a tunikátokba rejtve. Emeljétek fel a karotokat, amilyen magasra csak tudjátok!

Epaphroditus végigtapogatta Apollónioszt, majd Luciust is.

Lucius megdermedt, mert rájött, hogy még mindig a nyakában lóg a fascinum, a vékony tunika alatt. Kényszert érzett rá, hogy megérintse. Epaphroditus végigfuttatta kezeit Lucius mellkasán. Biztosan megérezte a talizmánt, de semmit sem mondott, csak hátralépett.

Epaphroditus bevezette őket a tárgyalóterembe, egy komor, de csodálatosan díszes helyiségbe, amit sötét márványfelületek és vérvörös függönyök díszítettek. Minerva magas szobra előtt ott ült Domitianus. Előtte pedig, az emelvény szélén, keresztbe tett lábbal ott ült a kis fejű társa is. Epaphroditus odament egy csapat udvaronchoz, akik a terem oldalában álltak. A közelében volt az említett vízóra is. A szerkezet belső részét egy ékes bronztábla fedte el, amin a napot, a holdat és a csillagokat lehetett látni.

A teremben megjelent szenátorok között Lucius felismerte a fehér hajú Nervát és másokat is, akik vele együtt meglátogatták Apollónioszt a börtönben. Néhány arcot azokból a körökből is felismert, akik Apollóniosz követőiként felbukkantak különféle találkozókon – magisztereket, sőt pár császári udvaroncot is, akik magánházakban is fel merték keresni Apollónioszt. Lucius új erőre kapott az ismerős arcok láttán, bár egyik érintett sem mert a szemébe nézni, vagy bármiféle együttérzést mutatni feléjük.

A vádló előrelépett. Luciusnak elszorult a szíve. Catullus volt az. A vak ember bottal járt, és egy titkár kísérte, aki gyakran belesúgott valamit a fülébe.

– Dominus, a mágus Apollóniosz és a cinkosa, Lucius Pinarius, ideléptek szent színed elé – jelentette be Catullus. – Elérkezett az ítélethirdetés ideje. Először a mágust hallgatjuk meg. Lépj előre, tüanai Apollóniosz. Nézz fel gazdádra és istenedre, szólítsd dominusnak, és könyörögj neki, hogy legyen igazságos és irgalmas hozzád!

Apollóniosz előrelépett, de nem nézett fel Domitianusra. Minden más helyet bejárt a tekintete. Először a császár kis fejű kísérőjére nézett, némi huncutsággal a szemében, ahogy a felnőttek a kisgyerekekre szoktak nézni. A lény riadtan hátrahőkölt. Aztán érdeklődve fordult az Epaphroditus melletti vízórához. Végül hátranézett a közönségre, és elmosolyodott.

Catullus segédje dühödten belesúgott valamit a gazdája fülébe, mire Catullus lecsapott a botjával a márványpadlóra.

– Mágus! Nézz szembe gazdáddal és isteneddel, és szólítsd meg!

– Jól van – mondta Apollóniosz, és vállat vont. Felemelte a fejét, és a mennyezetre nézett, majd amilyen magasra tudta, megbilincselt kezét is felemelte. – Egyedülvaló istenség, a tökéletesség áradása, akit a rómaiak Jupiternek, a legnagyobb istennek neveznek! – kiáltotta. – Mutasd meg nekünk bölcsességed! Nyilvánítsd ki ítéleted! Ismertesd velünk akaratodat! Esdekelve kérünk, áruld el, ki az alantasabb szemedben: aki istenkáromló módon hízeleg, vagy az, aki ezt elvárja és elfogadja?

A közönség egy része felnyögött.

Catullus megint lecsapott a botjával, csendet követelve.

– A jelek szerint eltekinthetünk az első vád hivatalos megválaszolásától, mivel az imént kielégítő feleletet adtál, mágus.

– Mi lett volna az a vád?

– Az, hogy nem vagy hajlandó illendő tiszteletet tanúsítani a caesar iránt, és dominusnak szólítani őt.

– Azt mondtad, hogy nézzek fel a gazdámra és istenemre, én pedig megtettem. Felnéztem az egyedülvaló istenségre.

– Ne próbálj port hinteni a szemünkbe ezzel a színlelt alázattal, mágus! Talán nem igaz, hogy istennek hiszed magad? Nem igaz, hogy mások is istennek szólítottak, és te tiltakozás nélkül elfogadtad a hódolatukat?

– Vádló, le vagyok nyűgözve – közölte Apollóniosz. – Alapos kutatást végeztél. Biztos az Indiában töltött éveimre célzol, amikor a Gangesz bölcseinél kerestem a megvilágosodást. Ők valóban istennek nevezik magukat. Amikor megkérdeztem tőlük, miért, ezt válaszolták: „Mert jó emberek vagyunk.” Minden teremtmény, legyen akármilyen a halandó formája, magában hordozza az istenség szikráját, és ha valaki igazán jó, akkor valóban istenszerű. Mielőtt elbúcsúztam tőlük, az indiai bölcsek engem is „istennek” szólítottak, és ez nagy megtiszteltetés volt számomra.

– Szóval, ha egy ember jó, akkor máris istenné válik?

– Nem olyan egyszerű jónak lenni, mint hiszed.

– De ha te találkozol egy jó emberrel, akkor örömmel szólítod „istennek”?

– Igen. Ha az a személy, akit szerinted istennek kellene szólítanom, jó ember volna, örömmel istennek szólítanám.

A nézők egy része megint felhördült. Catullus többször is kopogott botjával a márványpadlón.

A kis fejű lény magas hangon dünnyögött valamit.

– Még lábbeli sincs rajta!

– Mit mondtál? – kérdezte Apollóniosz. – Beszélj hangosabban, kicsi lény!

A teremtmény sziszegett és köpködött, mint egy felpúpozott hátú macska.

– Mezítláb jöttél be ide! Megvetést tanúsítasz a caesar iránt!

– Ha felvettem volna a felkínált sarut, ama szerencsétlen állat iránt tanúsítottam volna megvetést, amelynek bőréből készítették. Nem ölnék meg egy tehenet, egy isteni teremtményt, és nem szabdalnám szét, csak azért, hogy befedjem a lábam, ahogy téged sem ölnélek meg és szabdalnálak szét kis barátom, hogy lábbelit készítsek belőled. A talaj bőséges áldása megadja nekem mindazt, amire a testemnek szüksége van. Ha meg kell védenem a lábamat, vászonból és fakéregből készült lábbelit veszek fel. Nem kell arra fanyalodnom, hogy élőlénytársaim közül öljek meg valakit.

A kis fejű lény odavackolta magát Domitianus lábához, és eltakarta az arcát.

Catullus gúnyosan elmosolyodott.

– Igaz, mágus, hogy fiatalkorodban némasági fogadalmat tettél, és öt évig meg sem szólaltál?

– Így volt. A hallgatás is egyfajta nyelv. Rengeteget lehet tanulni a némaság által.

– Nekem mégis úgy tűnik, hogy azóta sem tudod befogni a szádat! Lehet, hogy megbánod, amiért ezúttal nem maradtál inkább csendben, mágus. Az imént kiejtett szavaidból egyértelműen következik, hogy ismertetnünk kell a második ellened felhozott vádat: azt, hogy káromoltad az isteneket, és veszélybe sodortad az állam berendezkedését az állatáldozatok ellen prédikálással. Tagadod ezt a vádat?

Catullus intett Epaphroditusnak, aki megérintett egy kapcsolót a vízórán. A víz gurgulázva folyt át egyik kamrából a másikba, és az idő múlását jelző emelőkar megmozdult.

Apollóniosz megköszörülte a torkát.

– Azt mondtam volna, hogy szükségtelen állatokat feláldozni? Igen. Ezzel megsértettem az isteneket, és veszélybe sodortam az állam berendezkedését? Nem. Ahhoz, hogy az egyedülvaló istenség iránt kimutassuk a tiszteletünket, semmiféle áldozatot nem kell bemutatnunk, tüzet sem kell gyújtanunk, tömjént sem kell égetnünk, ígéreteket sem kell tennünk, és nincs szükség semmilyen csecsebecse, amulett vagy más tárgy felajánlására. Mert ha van isten, aki mindenki más fölött áll, aki egyedülállóan tökéletes és minden más létezőtől jól megkülönböztethető, annak milyen haszna származhatna a mi vacak felajánlásainkból? Nemhogy nem táplálják, de az ilyen tárgyi felajánlások még be is szennyezik a tisztaságát. Arra pedig hogy is vetemedhetnénk, hogy ígéretekkel és könyörgéssel próbáljuk megvesztegetni az egyedülvaló istenséget? A legmagasztosabb tulajdonságunkkal, az értelmünkkel kell őt megközelítenünk. Kizárólag a gondolat erejével kell létezésünk jelét adni az egyedülvaló istenségnek, ami maga is színtiszta gondolat. Ha arra vágyunk, hogy eszméinket mások okulására nyilvánosságra hozzuk, akkor tarthatunk egy szép beszédet, bár az csak tökéletlen szolgája a gondolatnak. Lehet, hogy egy dal vagy a halandók közös imája tetszik az egyedülvaló istenségnek, ám a véres holttestek és az elszenesedett maradványok csak megsértik a feljebbvaló tökéletességet.

A vízóra emelőkarja elérte a legmagasabb pozícióját, és megszólaltatott egy csengőt. A vízcsobogás abbamaradt. Apollóniosz békésen elmosolyodott. Pontosan a kiszabott idő alatt mondott el mindent, amit el akart mondani.

Catullus viszolyogva elfintorodott.

– Felolvassam a következő vádat is, dominus? A vádlott már így is elégségesen igazolta bűnösségét. Ha újabb lehetőséget adunk neki a beszédre, csak még többet fogja felségedet káromolni, és még tovább lázít.

Domitianus, aki eddig némán figyelte az eseményeket, kötekedően oldalra billentette a fejét, és úgy nézett Apollónioszra.

– Ez az ember bűnös, és kétségkívül megérdemli a halált. De biztos vagyok benne, hogy a harmadik vád a legsúlyosabb. Fel kell olvasni.

Catullus felolvasta a következő vádat is.

– Az a hír járja, hogy a tüanai Apollóniosz mágiát űz. Szemtanúk állítják, hogy különféle varázslatokkal gyógyított meg betegeket, sőt, egyszer egy halottat is feltámasztott, szembeszegülve a természet törvényeivel. A mágia segítségével volt tanúja messze földön zajló eseményeknek, és a mágia által szerzett tudomást mások megmozdulásairól, köztük a tieidről is, dominus. Mágikus hatalommal olvasott mások fejében, így a némák sem tudták elrejteni előle titkos gondolataikat. A mágia ilyen irányú felhasználása, amely már önmagában is erőszakos megsértése az emberek és az istenek törvényeinek, hatalmas veszélyt jelent az államra és a caesar személyére nézve. Mit felelsz erre a vádra, tüanai Apollóniosz?

Epaphroditus ismét megérintette a vízóra kapcsolóját. A csörgedezés erőteljesen visszhangzott a hirtelen elnémuló teremben, mivel az összes jelenlévő lélegzetvisszafojtva várta Apollóniosz válaszát.

Az öregember Lucius felé fordult. Noha az ajka nem mozdult, Lucius hallotta, hogy beszél.

– Nálad van az, amit Epaphroditustól kaptál? Add ide nekem most.

Lucius összezavarodott. A teremben nem változott meg semmi, mégis hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt, mintha elalvás nélkül egy álomba csöppent volna. Miről beszélt Apollóniosz? Epaphroditus semmit sem adott neki. Ő mégis azon kapta magát, hogy benyúl a tunikájába, és egy üvegből készült kis gömböt vesz elő. Átadta Apollóniosznak.

Az öreg megint mondott valamit, ám ajkai most sem mozdultak.

– Jó barát vagy, Lucius Pinarius. Hiányozni fogsz. Légy erős!

Apollóniosz felemelte az üveggömböt, és földhöz csapta. Vakító villámlás látszódott, és irtózatos robbanást lehetett hallani. Egy füstfelhő kebelezte be a bölcs öreget, majd hangosan csörömpölt valami, mintha a bilincse a márványpadlóra esett volna. Különös szag hatolt Lucius orrába. Úgy érezte, hullámzik a padló a talpa alatt, akár egy földrengés során. Lucius azt hitte, csak ő érez ilyen furcsaságokat, ám amikor körülnézett, látta, hogy a tárgyalás közönsége is tántorog és forog, mintha valami lecsapott volna rájuk. Néhányan térdre rogytak. Amikor Lucius megfordult, látta, hogy Domitianus is felkelt a székéről. Kis fejű társa a lábába kapaszkodott.

A vak Catullus ide-oda forgatta a fejét.

– Mi történik? – kérdezte. – Mit művelt a mágus?

A füst lassan eloszlott. Apollónioszt sehol sem lehetett látni. Üres bilincse a márványpadlón hevert.

– Miféle trükk ez? – tajtékzott Domitianus. Rászólt a katonáira, hogy kutassák át a terem minden zegzugát, és zárjanak le minden kijáratot. Apollónioszt azonban így sem találták meg.

Domitianus Luciusra nézett.

– A mágus feléd fordult, mielőtt eltűnt. Mi történt?

– Nem tudom, dominus.

– Hova ment?

– Nem tudom, dominus.

– Vetkőztessétek le ezt az embert! – üvöltött a császár. Luciusról letépték a tunikát. – Hát az meg micsoda? – rivallt rá Domitianus.

– Mit látsz, dominus? – kérdezte Catullus.

– Valamiféle talizmánt visel.

Catullus felvonta a szemöldökét.

– Hogy történhetett ez meg, Epaphroditus? Neked kellett megakadályoznod, hogy varázseszközt hozzanak be!

– Engem is éppúgy meglep, mint téged – közölte Epaphroditus.

Domitianus lelépett az emelvényről, és odament Luciushoz. Lucius összerezzent, de egyenesen állt a helyén. A császár odanyúlt a nyakához, és megfogta a fascinumot.

– Mi ez? Van valami szerepe ennek az amulettnek a mágus eltűnésében?

– Ez egy fascinum, dominus. Családi örökség. Védelem céljából szoktam felvenni, de nem tudok róla, hogy különleges hatalma lenne.

Domitianus a homlokát ráncolta.

– Úgy néz ki, mint egy kereszt.

Catullus sietve odabotorkált hozzájuk, maga előtt kopogva a botjával.

– Egy kereszt, dominus?

Domitianus átadta a fascinumot Catullusnak, aki megvizsgálta az ujjbegyeivel. Lucius teste görcsbe rándult a vak ember közelségétől. Catullus ugyanolyan állapotba került. Undorodó arckifejezéssel elengedte az amulettet.

– Ez kétségkívül egy mágikus amulett. Érzem benne a varázserőt! Gondolom, keresztény mágia.

– Keresztény? – kérdezte Domitianus.

– A keresztények kereszt alakú amulettekkel bűvölik el az ellenségeiket.

– Ez egy fascinum, dominus, nem kereszt – tiltakozott Lucius.

– Hazudik! – fortyant fel Catullus. – Amikor összeállítottam az iratokat erről az emberről, kiderítettem, hogy a nagybátyja keresztény volt, akit Nero gyújtogatás miatt büntetett meg. Tényleg véletlen egybeesés volna, hogy keresztény amulettet hord a nyakában?

Domitianus felszegte az állát, úgy nézett Luciusra.

– Ez az ember Apollóniosz követője, és akármi is legyen Apollóniosz, biztosan nem keresztény.

– Nem várhatjuk el az istenek ellenségeitől, hogy következetesek legyenek a szentségtörésben! Ez a rejtőzködő keresztény éppen most segített megszökni egy veszélyes mágusnak az amulettje segítségével, és lehet, hogy a te isteni személyednek is ártani akar. Lucius Pinarius részt vett egy ellened szőtt összeesküvésben, dominus. Meg kell büntetni.

Domitianus összeszűkítette a szemét.

– Igen, de hogyan?

– A nagybátyját elevenen elégették a Circus Vaticanusban.

Lucius valami jeges bizsergést érzett végigfutni a testén, és olajos foltokat látott a szeme előtt. Még mindig próbálta a vakmerő Apollónioszt utánozni, de rövidesen megszédült, és összeesett.

A császár lenézett rá.

– Biztos vagy benne, hogy ez a szánalmas alak veszélyt jelent rám nézve, Catullus?

A vak ember suttogva válaszolt.

– Dominus, ha a mágus Apollóniosz valóban megszökött, akkor helyette is őt kell büntetnünk. Az ítéletet nyilvánosság előtt kell végrehajtani, és fontos, hogy a bűnnek megfelelő súlyú legyen.

Domitianus bólintott.

– Tudom már, mihez kezdek vele.

*

Luciust nem abba a börtönbe vitték vissza, ahol korábban tartották, hanem keskeny föld alatti folyosókon keresztül egy sokkal kisebb cellába vezették, amelyben éppen csak egy fogolynak volt hely. A fascinumot nála hagyták. Az őrök suttogásából arra következtetett, hogy a parancs szerint el kellett volna venniük tőle, de nem mertek hozzáérni.

A cellája egy csupasz, nyirkos falú, ablaktalan beugró volt, egyik oldalán rácsozattal, amely túl sűrű volt ahhoz, hogy a feje kiférjen két rács között. A rácson túl egy kanyargós folyosó húzódott, amit a közvetetten beérkező napfény halványan világított meg. Valahonnan a közelből vadállatok hangját hallotta – oroszlánbőgést, aurochok horkantását, kutyaugatást. A levegő sűrű volt a széna, a trágya, a vizelet és a nyers hús szagától, amivel a ragadozókat etették.

Másvalahonnan kardok csattogását és mogorva hangokat hallott – gladiátorok edzettek. Ebből aztán nyomban rájött, hova zárták: a Flavius-amfiteátrum alatti tömlöcbe. Úgy számolta, a következő viadalokat öt nap múlva fogják megtartani az amfiteátrumban.

A sötétség és világosság váltakozása segített neki a napok számontartásában. A folyosót éjszaka nem világították meg, így teljes sötétség borította be a cellát is. Az éjjel feneketlen feketesége eleinte megrémisztette Luciust, de képzeletben Apollóniosz társaságát kereste, és ettől megnyugodott. Néha úgy érezte, hogy a Tanító tényleg beszél hozzá éjszakánként, de az irdatlan sötétségben meg sem tudta volna mondani, hogy ébren van vagy álmodik, sőt azt sem, hogy életben van-e még, vagy már meghalt.

– Nyugodj meg! – tanácsolta Apollóniosz. – Bár a testem messze van, veled maradtam.

Az ötödik napon Lucius nagy ricsajra ébredt közelről és távolról – trombiták harsantak, emberek kiabáltak és röhögtek, kapuk dörrentek, és egy hatalmas tömeg állandó morajlása szűrődött be, olykor izgatott kiáltásoktól megszakítva. A feje fölött zsúfolásig megtelt az amfiteátrum, és megkezdődtek a játékok.

A látványossághoz hozzátartozott a bűnösök ítéletének végrehajtása is. Lucius számtalanszor szemtanúja volt ilyen eseménynek, illetve csak ameddig nem csatlakozott Apollónioszhoz, mert azóta be sem tette a lábát az amfiteátrumba. Habár olykor beleképzelte magát az arénában küzdő vadászok helyzetébe, akik egzotikus fenevadakat cserkésznek be, arra soha nem gondolt, hogy a ragadozókkal vívott élet-halál harcra ítéltek közé is kerülhet. Most mégis ez a nyomorúságos sors jutott neki osztályrészül.