– Pedaniust az egyik rabszolgája ölte meg – felelte. – Szörnyűség… A rabszolgák ritkán ölik meg a gazdájukat, de ha mégis, akkor annak nagy visszhangja van. Az emberek még mindig emlegetik Spartacus felkelését, amikor Itália minden részén a gazdáik ellen fordultak a rabszolgák, és egyik szörnyűséget követték el a másik után. Egész birtokokat égettek fel. Polgárokat feszítettek keresztre. Asszonyokat erőszakoltak és gyilkoltak meg.

– Az több mint száz éve volt – jegyezte meg Kaeso.

– Százharminckét éve, ha pontosak akarunk lenni. Azt pedig, hogy a tragédia nem ismétlődött meg az elmúlt évszázadban, azoknak a szigorú büntetéseknek köszönhetjük, amelyekkel a zendülőket sújtották akkor. Továbbra is olyan büntetésekre számíthatnak azok a rabszolgák, akik bűncselekményt követnek el a gazdájuk ellen. Máskülönben zűrzavar törne ki. Miért faggatsz engem erről az ügyről, Kaeso?

– Ismered a tényeket a gyilkossággal kapcsolatban?

– Mivel szenátor vagyok, röviden tájékoztattak a részletekről. – Titus egymáshoz támasztotta az ujjbegyeit. Mégis bort kellett volna hozatnia a lánnyal, akár kért Kaeso, akár nem. A botrányok kitárgyalása mindig kitikkasztotta az embert. – Ocsmány egy ügy. A jelek szerint Pedaniusnak valóban sokáig rabszolgája volt az illető, egy bizonyos Anacletus, ráadásul igen magas rangra emelkedett a házban. Sok-sok év engedelmes szolgálat után Pedanius megengedte Anacletusnak, hogy megvásárolja a szabadságát. Neki azonban ennél több kellett. Szerelmes lett egy újonnan szerzett, szép rabszolgafiúba, és azt akarta, hogy őt is megvehesse, és magával vihesse. Pedanius éppen nagylelkű kedvében volt, így megengedte. Később viszont meggondolta magát… Nyilvánvalóan közben ő is megszemlélte magának a fiút, és úgy határozott, hogy inkább ő töltené ki rajta a kedvét. Innentől már csak azt lehet tudni, hogy a gazda és a rabszolgája harcba szálltak a fiúért… ami felfoghatatlan egy Polgár számára… és itt kezdődtek a komoly bajok. Pedanius visszavonta az ajánlatát, ezért Anacletus mégsem vehette meg a szabadságát, ráadásul a ház ura minden éjszaka a kiszemelt fiúval hált.

– Azután mi lett?

Titus egy darabig nem tudta eldönteni, belemenjen-e a sötét részletekbe. Sejtette, hogy nemsokára úgyis az egész város azoktól fog visszhangzani.

– Egyik éjjel Anacletus szerzett egy kést, magához vett egy mécsest, besurrant az éjjeliőr mellett, és betört a gazdája hálószobájába. Azt mondja, csak rá akart ijeszteni Pedaniusra. Őt viszont nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából. A jelek szerint előszeretettel fitogtatta hatalmát a szép rabszolgafiú fölött, és megmutatta Anacletusnak, hogy bármit megtehet vele, amit akar, és meg is tette, elvégre az ő tulajdona volt. Ettől Anacletus éktelen haragra gerjedt. Halálra késelte Pedaniust, miközben a fiú tehetetlenül sikoltozott és sírt.

– Gusztustalan. Gyomorforgató – motyogta Kaeso. – Senki sem vitatja ezt a történetet?

– Nem. A rabszolga a bűnös.

– Anacletust ki fogják végezni?

– Persze. Keresztre feszítik.

– És a fiúval mi lesz?

– Szemtanúja volt a gyilkosságnak, és nem akadályozta meg. A törvény egyértelműen fogalmaz.

– Hát az éjjeliőr?

– Példátlanul elhanyagolta a kötelességét. Természetesen halállal lakol.

– Mi lesz a többi rabszolgával a házban?

– Mint mondtam, a törvény egyértelmű. Pedanius házának összes rabszolgáját kínzás alatt kell vallatni – ahogy ez már meg is történt –, aztán ki kell végezni.

– Ez lehetetlen! – tiltakozott Kaeso. – Tudom, hogy az őseink ilyen rettentő büntetéseket találtak ki, de manapság már engedékenyebb a törvény! Olyan ritkán fordul elő ilyesmi…

– Pont azért ilyen ritka, mert a törvények szigorúak. Eggyel több ok arra, hogy ha mégis elkövetnek egy ilyen szörnyű bűnt, maradéktalanul kiszabják a büntetést. A szokásjog eredete időtlen időkbe nyúlik vissza, de Augustus uralkodása alatt a szenátus törvénybe iktatta.

Kaeso a fejét ingatta.

– Tudod, mennyi rabszolga lakott Pedanius házában?

– Nem.

– Én tudom. Több mint négyszáz. Négyszáz, Titus!

A szenátor lebiggyesztette a száját.

– Ez valóban nagy létszám, nem is lehet őket egyszerre keresztre feszíteni. Nem volt tudomásom róla, hogy ennyien vannak.

– Öregek és gyerekek is vannak közöttük, Titus.

– Ezt feltételeztem. – A jós fészkelődni kezdett a székén. A régi bútorok mindig kényelmetlenek voltak, nem csoda, hogy Cato rossz hangulatairól vált híressé. Titusnak kiszáradt a szája. Miért nem parancsolta meg a lánynak, hogy hozzon bort?

– Vissza tudsz emlékezni, hogy valaha ilyen rengeteg rabszolgát lemészároltak volna Rómában egyszerre? Történt ilyen a mi életünkben? – kérdezte Kaeso.

– Nem, azt hiszem, nem. Általában vidéken esik meg az ilyesmi, vagy egy távoli provinciában. Rendszerint jóval kevesebb a gyanúsítottak száma.

– Gondold végig, Titus! Egy szenvedélytől fűtött bűncselekmény miatt, amit egyetlen rabszolga követett el, négyszáz embert ítélnek halálra! Olyan embereket, akik egészen máshol tartózkodtak, végezték a munkájukat, vagy mélyen aludtak közben, és semmit sem tudtak arról, mi történik a házban. Egy ilyen büntetés bizonyára számodra is értelmetlen, Titus.

– Ha nem voltak tisztában Anacletus szándékaival, nos… akkor tisztában kellett volna lenniük vele. Így szól a törvény. A rendelet egyértelműen fogalmaz: egy rabszolgának mindenkoron, minden körülmények között felelőssége megóvni a gazdáját, szükség esetén a saját életével, az összes veszélytől, ami a házon kívülről vagy a ház egy másik rabszolgájától származik.

– De Anacletus egyedül tette. Nem volt terve. Hogyan akadályozhatták volna meg a többiek?

– Elismerem, hogy a törvény nem illeszkedik tökéletesen minden bűntényhez. De a törvény azért törvény, hogy betartsuk. Ha egyszer is eltérünk tőle, legközelebb egy rabszolga már kitervelten fog a gazdája ellen támadni, abban a hitben, hogy büntetés nélkül megúszhatja.

– Ennek akkor sincs értelme, Titus.

– Miért érdekel téged ennyire ez az ügy? Nem, ne is mondd el… Biztosan keresztények is vannak a négyszáz rabszolga között.

Kaeso nagy levegőt vett.

– Igen, fivéreim és nővéreim laknak Pedanius házában.

– Ó, akkor nyugodtan eldobhatod az erkölcsi felháborodás álarcát! Egyszerűen nem akarod, hogy a szektád tagjai megkapják méltó büntetésüket. Igazam van? De miért izgat a földi sorsuk, ha bármelyik pillanatban vége lehet a világnak?

– Kegyetlen vagy, Titus. Nem hiszem el, hogy téged nem indít meg ennyi ártatlan ember szenvedése. Belegondoltál valaha, milyen lehet egy kereszten meghalni?

– A törvény…

– Hogy tűrhetsz el ennyi könyörtelenséget, hogyan nevezheted igazságosztásnak? Csak azért, mert az őseink is ezt tették? Hogyan nézhetnek jó szemmel az általad nagyra becsült istenek ennyi aljasságot? Nincs benned szánalom, nem szégyelled magad az igazságtalanságok miatt? Nem érzel késztetést arra, hogy tegyél valamit az érdekükben, szenátorként, a császár barátjaként, hogy megváltoztasd az események sorát?

– Ezért jöttél ide, Kaeso? Hogy felkérj, szenátorként járjak közben, és akadályozzam az igazságszolgáltatást?

– Miért, semmit sem tehetsz?

Titus megvonta a vállát.

– A szenátus holnap megvitatja az ügyet. Gondolom, nem egyszerű végrehajtani négyszáz keresztre feszítést, ezért már az egyeztetés is hosszú időt fog igénybe venni.

– Ezek szerint még lenne módod enyhítést kérni?

– Valószínűleg igen, ha hajlanék rá. Illetve ha nem hinném azt, hogy a többi szenátor hangos röhögése ki fog űzni a szenátus házából!

– Szerintem nem minden szenátor nézi jó szemmel a törvény szigorú kegyetlenségét. Néhányan bizonyára őriznek még némi könyörületet a lelkükben. Vagy ha a szenátorokat nem is, Nerót talán meg lehet győzni, hogy…

– Vagy inkább a te mindenható istenedet kellene meggyőzni arról, hogy mentse meg a híveit. Ehhez mit szólnál, Kaeso? Elvégre ő mindent tud, és mindent megtehet. Miért nem kérvényezed az istenednél, hogy változtassa meg a törvényt? Egy szempillantás alatt megtehetné.

– Ne káromold az istent, Titus!

– Akkor menj, és imádkozz hozzá, Kaeso, engem pedig hagyj ki ebből!

Kaeso remegett az idegességtől.

– Abba nem gondoltál bele, hogy Pedanius azt kapta, amit megérdemelt? Hamis ígéretekkel áltatta a rabszolgát, és a szeme láttára erőszakolta meg azt a fiút…

– Na itt állj meg, Kaeso! Ha azt akarod ezzel mondani, hogy egy szabad ember meggyilkolása egy rabszolga által bármilyen módon igazolható, azonnal hagyd el a házamat! Nem tűröm az ilyen beszédet a saját otthonomban! Nem engedem, hogy a családom és a rabszolgáim ilyen obszcén elképzeléseket halljanak.

Kaeso nem szólt többet, csak fogcsikorgatva elhagyta a szobát.

Titus sokáig ült egy helyben némán, és a semmibe bámult.

Porzott a torka. Felemelte a kezét, hogy tapsoljon egyet, ám addigra Hilarion már az ajtóban állt, és kifürkészhetetlen pillantással leste.

*

Titus nyugtalanul aludt aznap éjjel. Már a kakasszó előtt felébredt.

Otthagyta az alvó Chrysanthét, és kiment a kertbe. Nem volt étvágya, és még túl korán volt ahhoz, hogy betérjen a fürdőbe. Leült egy kőpadra. A virradat előtti szürkületben minden összemosódott körülötte. Még a rabszolgák is aludtak, sőt talán az őr is, aki egész éjjel virrasztott, és valószínűleg mostanra szintén durmolt. Milyen nevetséges ötlet egy őrre bízni az életét; egy olyan őrre, akit nem őriz senki, és nem gondoskodik az éberségéről! Pedanius őre is átaludta a gazdája meggyilkolását.

Titus régóta nem ücsörgött ilyen hosszú ideig egyedül a csendben, úgy, hogy semmi se terelje el a figyelmét, még egy rabszolga se várakozzon ugrásra készen a közelben.

A szenátus ülése késő délelőtt volt esedékes, miután minden tag meglátogatta a fürdőt, megborotváltatta magát, felvette a tógáját – pontosabban miután a rabszolgáik kicsinosították és felöltöztették őket. Titus úgy döntött, hogy részt vesz az ülésen, sőt még a vitába is bele fog bonyolódni, amit nagyon ritkán tett meg.

Ha fel akar szólalni, előtte jegyzeteket kell készítenie. Az első gondolata az volt, hogy felébreszti az írnokait, és tollba mondja nekik a gondolatait, majd ők elrendezik a találomra felmerült meglátásokat. Egy Antigonus nevű öreg rabszolga volt a legügyesebb ebben. Aztán rájött, hogy esetleg olyat is mondana, amit jobb lenne a rabszolgák elől elhallgatni, mivel történetesen Pedanius négyszáz rabszolgájának kivégzése lesz a vita tárgya. Milyen különös helyzet, hogy egy szenátornak titkolnia kell a gondolatait a rabszolgái előtt!

Titus kerített magának egy mécsest, és sikerült is meggyújtania az egyik gyertyatartóról, ami egész éjjel égett. Addig kotorászott a dolgozószobájában, amíg meg nem találta a viasztábláját és az íróvesszejét, majd a gyér fényben hunyorogva lekörmölt néhány gondolatot. Pár perc múlva begörcsölt a keze; nagyon régóta nem írt semmit a saját kezével. Némelyik szónak az írásmódjával sem volt tisztában. Amikor egy képzett írnoknak diktált, nem kellett betűznie semmit.

Olyasmit írni, amit a szenátus házában elő lehet adni, egy rabszolga átírása vagy szerkesztése nélkül, sokkal nehezebb feladat volt, mint gondolta. Ugyanakkor a feje búbjáig sikerült elmerülnie benne. Minden idegszálát lefoglalta a félresikerült mondatok kitörlése és átdolgozása, az új ötletek beszúrása a régiekbe vagy közéjük, valamint az érvek sorba állítása. Észre sem vette, hogy pirkadt, és a ház lassan életre kelt körülötte. A rabszolgák ide-oda sürgölődtek a folyosón, és néhányan meglepődtek, hogy ébren találják a gazdájukat. A reggelire készített farina illata kiszűrődött a konyhából.

Titus hirtelen nagyon éhes lett, és valami édeset kívánt. Odahívta az egyik lányt, és forrón gőzölgő kását kért mézzel, datolyával és fenyőmaggal.

– Tudod, hogyan szeretem – tette hozzá.

Reggeli után összehívta a szokásos kíséretét, és a rabszolgáival együtt elindult a fürdőbe. Általában egy kisebb fürdőt látogatott az Aventinus lejtőjén, a Circus Maximus fölött. Régi, aprócska épület volt, kissé huzatos is, ám kényelmesen közel helyezkedett el a saját házához. Ezen a napon azonban inkább Agrippa fürdőjét kereste fel. Vonzotta a fényűzés és a látványosság, és Agrippa fürdője pont ezeket kínálta. A galériákon ráadásul rengeteg hely állt rendelkezésre, hogy folytassa a munkáját, ha netalántán még csiszolni kellene valamit a jegyzetein.

Ez a fürdő a Mars-mezőn állt, elég messze az otthonától. Felötlött benne, hogy igénybe vesz egy gyaloghintót vagy egy hordszéket, aztán inkább a séta mellett döntött. Titus nem akart azok közé a puhány alakok közé tartozni, akik soha nem lépnek ki a házukból a saját lábukon.

Miközben átsétált a Tiberis menti piacokon, majd a régi Circus Flaminius melletti nyüzsgő kerületben és Pompeius színháza mellett, nem tudta nem észrevenni, mennyi ember igyekszik a másik irányba, a fórum felé, meglehetősen komoly arccal. Valami feszült, zord hangulat uralkodott a levegőben. A testőrei is észlelték a változást. Titus látta, hogy szorosabban összehúzódnak, és a szokásos éberségüknél is élénkebben nézelődnek jobbra-balra.

Titus el sem tudta képzelni, mi történik, és el is felejtette az egész kavarodást, mire a fürdőbe ért. Töretlen csodálattal bámulta a létesítmény fenséges szépségét, magas mennyezetét, csodás márványoszlopait és híres festményekkel és szobrokkal ékesített galériáit. A forró, hideg és meleg vizű medence által nyújtott hamisítatlan fényűzés, majd a soron következő masszázs szinte megfiatalította a nyugtalan éjszaka után. Egy darabig figyelte a hosszú medencében úszókat, összeszűkült szemmel, mivel a reggeli nap fénye vakítóan tükröződött a vízen. A fény felmelegítette az arcát. Ujjai között aszalt fügét és mandulát forgatott, és alaposan felvizezett bort kortyolgatott hozzá – ezek segítettek egy időre elfelejteni a gondjait. Még a beszédéről is megfeledkezett, és egy ideig nem foglalkozott a jegyzeteivel. Amikor végül készen állt rá, hogy felöltöztessék a tógájába, a hosszú medence melletti napóra azt mutatta, ha nem siet, elkésik a jövendőmondásról, valamint a szenátus ülésnapjának bevezető lépéseiről.

Úgy döntött, hogy egy gyaloghintót bérel, és meghagyta a hordozóknak, hogy siessenek. Testőrei igyekeztek lépést tartani vele, ám a többi rabszolga kissé lemaradt. Tudta, hogy előbb-utóbb utolérik, és megvárják a szenátus háza előtt, hátha szüksége van rájuk. Olyan simán haladtak az úton, hogy elő tudta venni a viasztábláját, és le tudott még jegyezni néhány gondolatot. Nem érezte akkora dorbézolásnak a gyaloghintóban való utazást, ha közben dolgozott.

A hordozók a legrövidebb utat választották: a Capitolinus-domb északi oldalától az isteni Julius által építtetett Venus-templomig. Titus még fel sem ocsúdott, amikor már a szenátus házának hátsó homlokzata felé közeledtek. Felnézett a jegyzeteiből, mert a fórum irányából szokatlan hang keltette fel a figyelmét. Olyan volt, mint az óceán morajlása vagy a Circus Maximus közönségének hangja. Amikor a gyaloghintó befordult a sarkon, olyasmit látott, amit soha korábban: a szenátus házának bejárati lépcsője előtt irdatlan tömeg lepte el a teret. Több százan voltak, talán több ezren is. Semmi okuk nem volt a gyülekezésre, hiszen nem volt ünnep, és semmiféle nyilvános ceremónián nem volt szükség a jelenlétükre. Mit kerestek mégis ott?

A gyaloghintó megállt a lépcső végében. Titus felkapta a tógája alját, majd felment néhány lépcsőfokon, de utána visszafordult, hogy jobban megnézze magának a sokaságot. Többnyire alacsonyabb származású, ápolatlan, kopott ruhát viselő közemberekből állt – Róma polgári csőcselékéből. Végignézett az arcok tengerén. Nem látszottak boldognak. Néhányan részegre itták magukat, ami mindig előfordult az ilyen nagy sokadalomban. Egyesek kisebb csoportokban ácsorogtak, beszélgettek vagy egy felszólalót hallgattak. Miről volt szó? Miért voltak olyan dühösek és izgatottak?

Titus odadobott pár érmét a gyaloghintó-hordozóknak, akik nyomban el is tűntek.

– Várjatok rám ezen a helyen! – utasította a testőreit, szokatlan nyugtalansággal a hangjában. Rendszerint megengedte a testőröknek, hogy a fórumon őgyelegjenek, mint a pórázról elengedett kutyák, ám ezen a napon meg akart győződni róla, hogy pontosan ott lesznek, ahol hagyta őket.

Már a lépcső felénél járt, amikor összefutott egy másik szenátorral, Gaius Cassius Longinusszal. Claudius uralma alatt ő volt Szíria helytartója, és jókora vagyont halmozott fel. A törvényekről szóló, nagy szakértelemről tanúskodó értekezései a szenátus egyik vezető szakértőjévé tették az igazságszolgáltatás területén. Titus ennek ellenére nem tudta megbocsátani neki, hogy hasonló nevű elődje ott volt az isteni Julius gyilkosai között. Cassiusnak már romlott a látása, és gyakran volt borús a kedve, ahogy ezen a napon is. Titus, aki sokkal később került a szenátusba, mint Cassius, általában egy biccentéssel köszöntötte, ám ezúttal kényszert érzett rá, hogy kifaggassa a szenátus háza előtt összegyűlt tömegről.

Cassius hunyorogva végignézett a tömegen, és összeráncolta a homlokát.

– Kegyelemért könyörögnek a rabszolgák számára – mondta.

– Tényleg? Ilyen rengetegen?

– Sokan vannak? Akkor még jó, hogy alig látok belőlük valamit. Mondták, hogy hajnal óta érkeznek, egyre többen és többen. Tudod, az elődjeink gyakran láthattak ilyesmit… annak idején gyakran tüntettek tömegek a fórumon, szinte mindig, ha a szenátus megvitatott valamit. Néha zendülés is kitört. A köztársaság ideje alatt voltak korszakok, amikor naponta előfordult, főleg a vége felé. El tudod képzelni azt a fejetlenséget?

Titus végignézett a tömegen, ilyen tehát egy régimódi római csőcselék!

– Elégedetlennek látszanak, de nem viselkednek botrányosan.

– Még nem! – Cassius megborzongott. – Inkább a jövetelük oka visszataszító! Amikor az őseik kitörtek néhány patríciusnyakat a plebejusjogokért, vagy a Gracchus fivérek felbujtására zendülést szerveztek a kisebb földbirtokosok megsegítésére, vagy amikor felgyújtották a szenátus házát az egyik vezetőjük, Clodius meggyilkolása miatt, legalább a saját érdekükben cselekedtek, a polgárok érdekeiért! Ez a gyalázatos tömeg azonban, bár szabadokból és felszabadítottakból áll, a rabszolgák érdekében jött! Undorító! Képzeld el, ha a Spartacus-féle felkelés alatt idegyűltek volna a szenátus elé, mondván: „Hagyjátok abba, amit csináltok! Lehet, hogy a gladiátornak igaza van!”

– Azért ez az eset nem ugyanaz – jegyezte meg Titus óvatosan.

– Nem? A törvény az törvény, és ezek az emberek azért jöttek, hogy egy jó nagyot ráköpjenek… a rabszolgák érdekében! Nerónak össze kellene hívnia a praetorianusokat, és egytől egyig a Tiberisbe dobni a csőcseléket!

– Szerintem ahhoz túl sokan vannak – morfondírozott Titus. Való igaz, a Circus Maximuson kívül még soha nem látott ekkora sokadalmat sehol. Csak képzelődött, vagy a tömeg tényleg egyre zaklatottabbá vált? Inkább felkapta a tógája redőit, és felsietett a lépcsőn.

Éppen időben érkezett, hogy csatlakozzon a többi szenátorhoz a zsúfolt előcsarnokban, ahol a jóslásra vártak. Az előjelek kedvezőek voltak, habár Titus úgy vélte, hogy a jós kissé túl nagylelkűen értelmezi a varjú röptét. Aztán a szenátorok bevonultak a terembe, ám előtte még gyújtottak egy kis tömjént és mondtak egy imát Victoria oltáránál. Végül megtöltötték az üléssorokat egymással szemközt a hosszúkás helyiségben. Rengetegen voltak. Titus becslése szerint több mint kétszáz szenátor lehetett jelen.

Miután az összes tag helyet foglalt, Nero is megérkezett. Seneca jött utána, valamint az írnokokból és titkárokból álló kísérete. Végigsétált a termen, majd leült a folyosó túlsó felén. Titus úgy észlelte, hogy a császár nem a megszokott hepciáskodó járásával mozog; a jelek szerint a kint gyülekező tömeg látványa éppen úgy felidegesítette, mint a szenátorokat. Az ábrázata is más volt: szakállat növesztett, legalábbis egy félszakállat, amit korábban soha egyetlen uralkodó sem viselt; csak az álla alatt hagyták hosszúra a szőrt, az orcáján és az állkapcsa két oldalán teljesen lenyírták. Ezáltal szinte aranykeretbe foglalták szögletes arcát.

A ruházata még jobban megdöbbentette Titust. Agrippina halála óta egyre kirívóbb módon öltözködött. Ezúttal is bíbor- és aranyszíneket választott, ám nem tógát vett fel, hanem egy köpenyfélét, amelyhez hasonlót inkább az otthonukban hordtak a férfiak és a nők esténként. A lábán sem az alkalomhoz illő saru volt, hanem valami papucsféle.

Az öltözék szabadon hagyta Nero karjának nagy részét. Eltűnt róla a szerencsehozó kígyóbőrt rejtő, arany karperec, amit anyja tiszteletére hordott. Agrippina halála után Nero kijelentette, hogy soha többé nem érhet karperec a bőréhez, sőt rá sem bír nézni egyre sem. A gyerekkori ékszert a tengerbe dobta baiae-i villája mellett. Már a császárnak sincs meg az amulettje, gondolta magában Titus, ahogy nekem sincs. Ő viszont sajnálta, hogy nem birtokolja az ősei fascinumát. Elkelt volna a szerencse ezen a napon.

A többi feladattal nagyon gyorsan végeztek, hogy rátérhessenek Lucius Pedanius Secundus megölésének és a rabszolgák megbüntetésének témájára. Az esettel kapcsolatos tényeket egy írnok ismertette. Teljesen érzéketlenül olvasta fel a legbujább részleteket is, csak a szenátorok adtak ki olykor durva, gúnyos hangokat. Egy rabszolga keze általi halál nemcsak iszonytató, hanem szégyenletes is volt a szemükben, és az, hogy ilyen körülmények között történt – egy másik rabszolga miatti rivalizálás kapcsán –, valódi botrányt robbantott ki. Ha Pedanius élve megússza, körberöhögték volna, és elsüllyedhetett volna szégyenében. Így azonban az egyik legrémisztőbb bűncselekmény áldozatává vált: a saját házában a saját tulajdona fordult ellene erőszakosan.

Ezután a vonatkozó törvényeket elevenítették fel. A szabályok pont úgy rendelkeztek, ahogy Titus emlékezett, és ahogy a fivérének elmondta az előző napon. Ha egy rabszolga megöli a gazdáját, a házban lakó összes rabszolgát kínzás alatt kell vallatni, majd halálbüntetéssel sújtani, kivétel nélkül. A négyszáz rabszolga már átesett a kínvallatáson. Utána bezárták őket Pedanius házába, őrök felügyelete alatt, hogy ott várják ki az ítéletet. Közben folytak az előkészületek az azonnali kivégzésekhez: kereszteket állítottak fel a Via Appia mentén, a városon kívül.

Az emelvényen ülő Nero semmit sem szólt, csak figyelte az ülést, mint általában a szenátusi munka során.

A tagokat felkérték, hogy ha hozzáfűznivalójuk van, emelkedjenek szólásra, és nyilvánítsanak véleményt. Jelen esetben a kérdés az volt: maradéktalanul és a törvényhez hűen kell-e végrehajtani a büntetéseket, módosítás és enyhítés nélkül?

Egyes szenátorok nem is várták meg, hogy szólítsák őket, csak bekiabálták a véleményüket, így egy általános morajlás uralkodott el a teremben. Titus ilyen felkiáltásokat hallott: „Halál rájuk, azonnal!”, „A törvény az törvény!”. Ugyanakkor elég sokan hangoztatták az ellenkezőjét is: „Túl szigorú a törvény!”, „Kegyelmet nekik!”, „Kivételt kellene tennünk némelyikkel!”.

Nero befogta a fülét, mintha fájdalmat okozna neki a hangzavar. Intett Senecának, aki előrelépett, és rendreutasította a szenátorokat.

– Felszólal valaki hivatalosan a büntetés visszavonása vagy enyhítése mellett? – kérdezte.

Még mindig nagy volt a zúgolódás, és ide-oda forogtak a fejek, de nem állt fel senki. Seneca már éppen megint szólásra nyitotta a száját, amikor Titus hirtelen megköszörülte a torkát, és felállt.

Az idős államférfi meglepődve nézett rá.

– Beszélni kívánsz, Pinarius szenátor?

– Igen.

Minden szempár Titusra szegeződött. A jós forrónak érezte az arcát, és meg is szédült. Izzadni kezdett a tenyere, és attól félt, hogy leejti a jegyzeteit őrző viasztáblát…

Ekkor döbbent rá, hogy üres a keze. A tábla! Hova lett? Körülnézett, de sehol sem látta. A jóslás alatt még nála volt? Nem emlékezett. Lehet, hogy a bérelt gyaloghintóban hagyta? Teljesen összezavarodott. A többi szenátor pillantása szinte átfúrta a testét. Teljes csend zuhant a teremre.

Vagy szó nélkül leül, és akkor teljesen bolondnak fogják nézni, vagy meg kell tartania a beszédét a jegyzetei nélkül. Képes rá egyáltalán? Olyan sokáig böngészte őket, hogy a fő pontokat bizonyára fel tudja idézni, még ha nem is az előre kidolgozott, elegáns szófordulatokkal. Megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt.

– Caesar! – kezdte, és biccentett Nero felé. – Igen tisztelt szenátortársaim! Mindnyájan tudjuk, hogy egy hatalmas tömeg gyűlt össze a bejárati ajtó előtt. Be kell vallanom, meglepődtem, amikor megérkeztem. Szerintem mindnyájunkat váratlanul ért a látvány. Láttatok már ilyet?

– Nem, de zsiráfcsordát sem láttam még! – kurjantotta az egyik szenátor. – Mi köze ennek a törvényhez? – Hangos röhögés és éljenzés fogadta a gúnyolódó szavakat.

– Nos… egy időben ez gyakran előfordult – folytatta Titus idegesen. – Egykoron a köznépnek megvolt a saját gyűlése, és beleszólhattak a törvényalkotásba… – Titus észrevette, hogy jócskán eltért a jegyzeteitől.

– Miféle beszéd ez? – kiáltotta valaki.

– Zendülésre buzdít! – fortyant fel valaki más. – Szítja a csőcselék indulatait!

Titus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket.

– Én csak azt mondom, hogy valami felzaklatta ezt a sok embert. Talán ti is zaklatottak vagytok. Legalább ismertetnünk kellene a kegyelemért könyörgők álláspontját, hogy tisztán lássuk az érveket.

Úgy érezte, ezzel sikerült lecsillapítania a hallgatóságát, és visszanyerte a figyelmüket. Észrevette, hogy egy írnok jegyzi a szavait, valószínűleg azzal a gyorsírással, amit egykor Cicero titkára, Tiro talált fel.

– A szörnyű bűntény körülményeit tekintve ki vonhatja kétségbe, hogy a Pedanius házában élő rabszolgák jelentős többsége teljesen ártatlan az ügyben? – folytatta. – A gonosztevőt a szenvedély hajtotta, és nem egy összeesküvés fajult el ily gyalázatos módon. Ha van is egy másik rabszolga a szobában, vagy legalábbis elég közel van valaki ahhoz, hogy hallja, ami történik, hogyan előzhette volna meg a gyilkosságot? Ne felejtsük el azt sem, hogy egy ilyen nagy házban, ahol több mint négyszáz rabszolga él, számos idős és gyenge szolgáló akad, és vannak túl fiatalok és törékenyek is, nem beszélve a nőkről vagy a terhes nőkről. Ezeknek az ártatlanoknak is meg kell halniuk? Mi van a vakokkal? A süketekkel, a némákkal…

– Meg azokkal, akik vakok, süketek és némák is? – kiáltotta valaki.

– Akkor mindenképpen ki kell végezni, hiszen senkinek sem hajt hasznot! – üvöltötte valaki, mire vad röhögés tört ki a teremben.

– Hacsak nem olyan szépfiú, mint Pedanius ágyasa! – tette hozzá valaki más. Ezzel elvetette a sulykot. Sokan kifütyülték, és mérgesen néztek rá.

– Szenátorok! – vette vissza a szót Titus, a figyelmükért küzdve. – Én azt kérdeztem magamtól: miért váltott ki ez az eljárás ilyen példa nélküli felháborodást a közemberek nagy részéből? Alighanem részben tudom az okát. Először is, egyikünk sem emlékszik ilyen bűntettre, és olyan példát sem tudunk felidézni, amikor ennyi rabszolgát készültek egyszerre kivégezni, legalábbis itt, Rómában. Ha voltak is ilyen bűncselekmények, ha hajtottak is végre ilyen mennyiségben halálos ítéleteket, akkor az csak egy vidéki birtokon vagy villában történhetett, amelynek rabszolgáit a ház lakóin kívül senki sem látta és ismerte. Ám ez más eset. Itt laknak, a városban, szabadon mozoghatnak és végezhetik a munkájukat. Ezeket a rabszolgákat nemcsak más házak rabszolgái ismerik, hanem a kereskedők, a kézművesek, és mindenféle más polgár is, akivel érintkeznek. Vannak közöttük küldöncök és hírvivők, varrónők és borbélyok, szakácsok és takarítók, könyvelők és írnokok, valamint egészen magas képzettségű szolgák, akiknek tudása tiszteletet érdemel. Néhányan már vénséges vének. Mások nemrég születtek, éppen csak kezdik az életüket. Egyesek a legszebb korukat élik, amikor a leghasznosabbak és legértékesebbek. Akadnak közöttük viselősek, akik nemsokára szülnek. A törvénynek ezen áldozatai nem arctalan tömeget képeznek, hanem emberi lények, akiket ismernek a szomszédjaik, így nem csodálkozhatunk azon, hogy mindenfelé azt suttogják a városban: túl kegyetlen a törvény. Ha egyszer ekkora a felháborodás, még itt, a szenátuson belül is, nem lehet kivételt tenni a törvény alól?

Úgy érezte, végeredményben nem ment olyan rosszul a felszólalás. Elégedett volt magával. Korábban úgy képzelte, tapsot is fog aratni, akár az ellenlábasai soraiból is, a bátorságát elismerendő. Ehelyett csak néhány „éljen, éljen” hallatszott, meg alkalmasint némi egyetértő morgás, a beszéd legvégén viszont éppen olyan mély csend lett, mint a kezdete előtt volt.

Gaius Cassius Longinus szólásra emelkedett.

– Caesar! Tisztelt szenátortársaim! Gyakran voltam jelen ebben a gyűlésteremben olyan alkalmakkor, amikor enyhíteni vagy eltörölni akartak egy őseink által létrehozott szokást vagy törvényt. Minden egyes esetben rossz következménye lett a változtatásnak. Igen, minden esetben bölcsebbnek és magasabb rendűnek bizonyultak az őseink törvényei, mint az újítások. Mégis sokszor hallgattam, és hagytam, hogy a többség győzzön, mert nem akartam rendíthetetlen maradinak látszani, aki egyre fárasztóbb és unalmasabb az ősi szokásjoghoz való ragaszkodásával. Ha úgy tetszik, egy olyan alkalomra tartogattam az érveimet, amikor valóban szükség lesz a hangomra, hogy megelőzzem a végzetes állami tévedést. Hát most itt az idő!

– Egy néhai konzult szántszándékkal megöltek a házában. A saját rabszolgája tette. Egyetlen másik rabszolga sem akadályozta meg, noha a törvény szerint ez kötelességük. Szavazzátok meg a kegyelmet nekik, ha akarjátok. De ha még egy városi elöljáró sincs biztonságban a saját házában, akkor ki lehet? Kinek lesz elég rabszolgája ahhoz, hogy valaki megvédje, ha Pedanius négyszáz rabszolgája nem volt elég? Ki bízhat egy rabszolga segítségében, ha még a kivégzés lehetősége sem készteti őket erre?

– Némán ültem itt, és végighallgattam a „tényeket” ebben az ügyben, amelyek arra utalnak, hogy Pedanius is több szempontból helytelenül viselkedett. Mivel a halott ember nem tudja megvédeni magát, én kérdezem meg tőletek: hogyan és kitől szereztétek meg ezeket a „tényeket”? Természetesen attól a két rabszolgától, akik jelen voltak a gyilkosságnál: a gyilkostól és a gyilkos szeretőjétől. Nem kétlem, hogy ezeket a „bizonyítékokat” kínzás alatt csikarták ki a rabszolgákból, ahogy a törvény előírja, de szerintem a saját képzeletük szüleményeinek könyvelhetjük el, amelyekkel be akarták feketíteni az áldozat nevét, és együttérzést akartak ébreszteni maguk iránt. Legközelebb azt fogjuk hallani, hogy a gyilkosság alapos indokkal történt, igazolható tett, és Pedanius csak azt kapta, amit megérdemelt! Port hintettek a szemetekbe, szenátorok, méghozzá nem is egy agyafúrt ügyvéd, hanem néhány rabszolga! Szégyellhetitek magatokat!

– Azt az érvet is hallani lehet, hogy más rabszolgák a házban nem tudhattak róla, milyen veszély fenyegette a gazdájukat. Elhiszitek ezt egy pillanatra is? Komolyan gondoljátok, hogy egy rabszolga úgy tervelte ki a gazdája megölését, hogy senkinek nem árult el erről semmit, egyetlen fenyegető mondatot sem ejtett ki a száján sehol a házban? Még ha ez az őrülten féltékeny szerető hallgatott is a szándékáról, hogyan juthatott észrevétlenül egy késhez? Miért nem kérdezte meg senki, hogy mire akarja használni? Hogyan surranhatott be a gazdája hálószobájába, az őr mellett, mécsessel a kezében, úgy, hogy senki sem vette észre?

– Néhány rabszolga biztosan gyanította, hogy a gazdája veszélyben van, de tegyük fel, hogy a többség tényleg nem sejtett semmit. Meglehet. De én azt mondom, hogy a ház összes rabszolgáját, akármennyire keveredett bele ebbe az ügybe, visszavonhatatlanul beszennyezte a gyilkosság. Még azt a rabszolgát is, aki azon a napon született a házban, ezért őt is el kell pusztítani, mint egy veszett kutyát. Képzeljétek el, hogy az a rabszolga abban a tudatban nő fel: a gazdáját brutálisan meggyilkolta valamelyik társa, és büntetlen maradt. Felfogja valaha igazán, hol a helye a világban, és milyen rendületlen tisztelettel tartozik a gazdájának? Szívesen fogadnátok azt a rabszolgát a saját házatokba, aki a meggyilkolt gazdája emlékképével a fejében nőtt fel, és bizonyára terjeszteni is fogja ezt a hírt? Alig hinném!

– Néhányan úgy viselkedtek, mintha először történne ilyen bűntény, és olyan döntést kellene hoznunk, amelyhez hasonló nagy jelentőségű határozat még nem született. Azt mondjátok, hogy még ha volt is hasonló eset, ez az ügy egyedülálló, és különös megfontolást igényel. Badarság! Ebben semmi új nincs, semmi példátlan, mi több, meg sem kellene vitatnunk. Őseink számtalan hasonló példát láttak, a lehető legjobban oldották meg, és ránk örökítették a megoldást. Olyan hálátlanok lennétek, hogy visszautasítjátok ezt az ajándékot? Olyan hiúak lennétek, hogy bölcsebbnek tartjátok magatokat náluk?

– Az őseink nem bíztak a rabszolgáikban, habár azok sokszor ugyanazon a birtokon vagy ugyanabban a házban születtek, mint a gazdáik. Gyanakvásukat és éberségüket nem csökkentette a tény, hogy egész életükben ismerték azokat a szolgákat, és engedékenyebbek sem lettek emiatt. Az a helyzet viszont, amivel most szembesülünk, sokkal veszélyesebb. Manapság a világ minden tájáról gyűjtik a rabszolgákat a hatalmas házakba. Mindenféle nyelveket beszélnek… Ki tudja, mit pusmognak a hátunk mögött? Mindenféle vallásnak hódolnak, vagy éppen teljesen hitetlenek. Csapatokat alkotnak, sőt a hátunk mögött idegen, titkos szektákhoz csatlakoznak. Soha korábban nem kellett ennyire tartanunk a saját házunk rabszolgáitól! Ezzel a zagyva tömeggel csak akkor bírhatunk el, ha megfélemlítjük őket és szilárdan ragaszkodunk a törvényekhez.

– Azt mondjátok, ártatlan emberek fognak meghalni. A törvény azonban régóta kimondja, hogy a közérdek igazolja az egyén szenvedését. Ha egy római légió vereséget szenved, és minden tizedik férfit agyonvernek bunkósbottal, bátor emberek is együtt halnak meg a gyávákkal, de ilyen szigorú intézkedések kellettek ahhoz, hogy az őseink hadseregei meghódíthassák a világot. Ugyanezek az ősök hagyták ránk a törvényeket, amelyekről ma vitatkozunk. Alaposan gondoljátok át, mielőtt hozzájuk nyúltok! Ha legyintünk a törvényre, ki tudja, mit zúdítunk a nyakunkba! Ha betartjuk, gyermekeink nagyobb biztonságban aludhatnak ma éjjel az ágyukban.

Titus lelkes ünneplésről álmodozott, de Cassius kapta azt meg. Az ujjongás és taps közepette Titus hallotta, amint egyik az szenátor odasúgja a másiknak:

– Ezért tartjuk Cassiust a legkiválóbb élő jogtudósnak!

– A legnagyobb szakértője a jognak Cicero óta – felelte a másik.

Cáfolatra buzdították az egybegyűlteket, de senki sem lépett előre.

A szenátus a terem felosztásával szavazott. Azok, akik a törvény változtatás nélküli betartatására szavaztak, a császár jobbján ültek le. Akik a kivételezés mellett ágáltak, a császár bal oldalán foglaltak helyet.

Titus, aki már addig is Nero balján tartózkodott, a helyén maradt. A szenátorok, akiknek a beszélgetését hallotta, felálltak, és átmentek a másik oldalra, akárcsak Cassius, aki gyenge látása miatt támogatásra szorult. Számos csodálója rohant oda hozzá a megtiszteltetésért, hogy segíthessen neki. Sokáig mozgolódott a tömeg, és voltak, akik a terem közepén maradtak, mert csak az utolsó pillanatban akartak döntést hozni.

Titus újfent mulatságosnak tartotta, hogy ugyanazok a szenátorok haboznak az utolsó pillanatig, akik mindig is ezt tették. Ide-oda nézelődtek idegesen, és próbálták megállapítani, melyik oldal áll nyerésre. Az ilyeneknek soha nem volt saját határozott véleményük, saját döntésük, inkább a többséggel tartottak – miután kiderült, melyik a többség.

Amikor végül mindenki helyet foglalt, nem volt szükség számlálásra. Noha jelentős létszám szavazott az engedékenység mellett – sokkal többen, mint amire Titus Cassius a beszéde után számított –, az egyértelmű többség a törvény megtartása mellett voksolt. Pedanius házának rabszolgáit kivétel nélkül kereszthalálra ítélték. Már folytak az előkészületek, és számítani lehetett rá, hogy még aznap végre is hajtják a büntetéseket.

Nero kimaradt a vitából. Kihasználhatta volna azt a kiváltságát, hogy bármikor megszólalhat, de ő csak figyelmesen hallgatott, meg sem mukkant. Miután azonban hivatalosan véget vetettek az ülésnek, és a szenátorok felálltak a helyükről, egy hírvivő odarohant az emelvényéhez, és belesúgott valamit Nero fülébe. A császár azonnal felpattant a székéről.

– Szenátorok! – szólalt meg. – Úgy hallom, időközben még nagyobb lett a tömeg odakint, és most már sokan fáklyákkal és bunkósbotokkal hadonásznak. A jelek szerint értesültek az ítéletről, és nem tetszik nekik.

– De még ki sem hirdettük! – kiáltotta egy szenátor Titus közelében. – Kitől tudták meg?

– Bizonyára egy császári rabszolgától – felelte egy másik. – Ki-be szaladgálnak a teremből.

Ordítozás hallatszott a fórumról, annak ellenére, hogy a szenátus házának minden ajtaja be volt csukva. Amikor masszív pántjaikon, lassan feltárultak a nagy bronzajtók, a tompa morajlás egyszeriben harsogó őrjöngéssé változott.

Titus követte a többi szenátort az előcsarnokba. Megdöbbentek a látványon, ami a nyitott ajtókon keresztül fogadta őket.

Többszörösére nőtt a tömeg. A fórumot dühödten kiáltozó arcok tengere özönlötte el. A szobortalapzatokon, a lépcsőkön és az összes látható épület oszlopos tornácán is emberek álltak. A sokadalom még a nagytiszteletű szónoki emelvényt, a Rostrát is megrohamozta: fáklyákat tartó férfiak ültek fel a tér fölé benyúló hajóorrokra, mint a lovak nyergébe.

A szenátus házából kilépő szenátorokat meglátva a tömeg előrébb lendült, és félig el is árasztotta a lépcsőt. Csak Nero praetorianusainak sorfala tudta megállítani őket. Az emberek öklüket rázva, bunkósbotjukat suhogtatva ordítoztak. A távolabb állók még köveket is merészeltek dobálni a praetorianusokra, akik a pajzsukkal védték magukat. Fülsiketítő volt a csörömpölés.

Titus idegesen fürkészte a tömeget, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy a saját testőrei még a helyükön vannak. Csatlakozni hozzájuk azonban még nem volt értelme; Titus semmi pénzért nem merészkedett volna közelebb a feldühödött tömeghez. Szomorú nap volt ez számára, hiszen szenátori tógát viselni Róma szívében azt jelentette, hogy a csőcselék célpontjává vált.

– Ez téboly! – suttogta Titus.

– Ez pontosan az a viselkedés, amit a te beszédedhez hasonló felszólalások kiváltanak! – förmedt rá Cassius szenátor, miután közelebb lépett hozzá.

– Nevetséges! – közölte Titus. – Ezek az emberek nem voltak bent a teremben, nem hallhatták!

– A szavazásnál sem voltak jelen, mégis szinte azonnal értesültek az eredményről! A rabszolgák fecsegnek. És mivel egyes szenátorok szimpatizálnak az ügyükkel, sőt képesek vakmerően mellette érvelni a szenátus házában, a csőcselék csak felbátorodik, és fenyegetéssel akarja elérni célját.

– Mit lehet most tenni? – kérdezte Titus.

– Mivel nem tanulták meg az önfegyelmet a feljebbvalóiktól, csak erővel lehet őket szétoszlatni.

Nero a jelek szerint másképp gondolta. Miközben a szenátorok továbbra is a tornácon dideregtek, semmiféle menekülési utat nem látva, egy császári kikiáltó átverekedte magát közöttük, és megállt a lépcső tetején. Többször megfújta a kürtjét, hogy elhallgattassa a tömeget.

Az ilyen kikiáltókat az éles hangjuk miatt választották ki, így az ő hangja is betöltötte a teret, és még visszhangzott is a szemközti épületek falairól.

– Polgárok, a caesar rendeletet hozott! Figyeljetek jól!

A lehalkult mormogásból kihallatszott néhány mondat: „Nero! Nero, mutass könyörületet!”, „A caesar majd megment minket a szenátus igazságtalanságától!”

Lehetséges lett volna? Nero sok kérdésben semmibe vehette a szenátus döntését, de vajon megtette ez alkalommal? Nem sokkal a város születése után, amikor királyok uralkodtak Róma fölött, az állam feje állítólag gyakran állt a köznép mellé a gazdag nemesekkel szemben. A királyoknak éppen annyi okuk volt félni a nemesektől, mint a közembereknek, ezért olykor a természetes szövetség lehetősége vonzotta őket egymáshoz. Kihasználja Nero ezt az alkalmat az emberek megérintésére, a szenátus feje fölött, hogy a csőcselék hősévé válhasson? Megengedhette magának a császár, hogy fittyet hányjon a törvényekre, és ellenségeket szerezzen a szenátusban?

A kikiáltó azonban az emberek utolsó reménysugarait is szétzúzta.

– A szenátus egy benneteket is érintő kérdést vitatott meg. A szenátorok ítéletet hoztak. A törvényt be fogjuk tartani. A büntetéseket végre fogjuk hajtani. A caesar megdorgál benneteket ezért a helytelen és fenyegető viselkedésért. Ezt a gyűlést törvénytelennek nyilvánítjuk. Utasítjuk a tömeget, hogy haladéktalanul oszoljék szét!

Az elégedetlenkedők tiltakozva hördültek fel. Még több kő repült a szenátus háza felé. Némelyik a kikiáltó mellett csapódott be, aki gyorsan visszavonult.

Újabb fáklyákat adtak, továbbítottak és gyújtottak meg az emberek tengerében. A szaporodó lángok látványa megijesztette a szenátorokat. Mit forgattak a fejükben a zendülők, hogy tűzzel fenyegetőztek? A nyílt láng olyan erő volt, amelyet senki sem tarthatott kordában; a tűz bárhova eljuthatott, és az ellenőrzés alól kiszabadulva bármit megsemmisíthetett. A köztársaság utolsó éveiben magát a szenátus házát is felgyújtotta az ingerült tömeg, és csak az isteni Augustus idején épült újjá, még nagyobb pompával. Másodszor is porig kell égnie?

Titus váratlanul egy ismerős arcot fedezett fel az emberáradatban. Felállt a szőr a hátán. Kaeso volt az. A testvére összevegyült a csőcselékkel, méghozzá nem is egyszerű résztvevőként, hanem valamiféle főkolomposként! Fáklyát lobogtatott a szenátus házának lépcsőjét védő praetorianusok orra előtt, és a másik karjával is hadonászott, buzdító szavakat kiáltozva.

Titus megcsóválta a fejét. Ahogy a beszéde fogadtatásával kapcsolatban hamis reményeket táplált, úgy abban is hiába reménykedett, hogy büszkén előadja majd a sikerét Kaesónak, és ezzel biztosítja róla, mégsem olyan érzéketlen tuskó, amilyennek hiszi, mi több, kifejezetten bátor tettet hajtott végre, főleg a saját társadalmi pozíciójához képest. Milyen nagy lépés lett volna valami elismerést, sőt talán még dicséretet is kicsikarni Kaesóból! A fivére azonban ezúttal is kereste a bajt: nemcsak részt vett a tüntetésben, de mindenki másnál hangosabban ordítozott, és magára vonta a figyelmet. Titus egész testében megfeszült; mi lesz, ha a szenátortársai is észreveszik Kaesót a tömegben, aki bozontos szakálla meg szilaj tekintete ellenére még mindig nagyon hasonlított rá? Mi lesz, ha felismerik? Ha a többi szenátor rájön, hogy a testvére a zendülők egyik vezéregyénisége, porig alázzák őt is!

Kaeso hirtelen ránézett. Pontosan úgy viselkedett, mint Titus, amikor őt látta meg. Elsápadt, megdöbbent és elborzadt. Utána viszont undor és düh rajzolódott ki az arcára. Az ikrek sokáig bámulták egymást, mintha egy torzító tükörbe néznének. Aztán, mivel egyikük sem tudott tovább a másik szemébe nézni, egyszerre fordították el a tekintetüket.

Hamarosan menetelő léptek döngése visszhangzott a fórumon. Mivel a császári rendelettel nem sikerült megzabolázni a tömeget, Nero még több praetorianust hívott a városon kívüli helyőrségből. Amikor a zord ábrázatú katonák megjelentek kivont kardjaikkal, a tömeg egy része kétségbeesve elszaladt. Mások vonakodva hátráltak, de közben köveket hajigáltak. Csak páran mertek szembeállni a praetorianusokkal, botjaikkal és fáklyáikkal hadonászva.

Titus megint Kaesót kereste, ám a fivére eltűnt a gomolygó tömegben.

A praetorianusok mellé erősítésként Nero a vigileket is odahívta, azokat a képzett tűzoltókat, akiket először Augustus szervezett össze. A vigilek éjjeliőrként is szolgáltak, és néha szökött rabszolgákat is elfogtak. Páncélzat helyett bőrsisakot viseltek, kard helyett tűzoltó fejszét hordtak maguknál, ám fegyelmezettségükkel fenyegető ellenfélként tűntek fel a tömegben összeverődött boltosok és munkások előtt.

Néhány fejet betörtek, és folyt is némi vér, ám végül sikerült szétoszlatni a tömeget. Mialatt a vigilek eloltották a fórumon szanaszét heverő fáklyákat, a praetorianusok rendezték soraikat, és elindultak Pedanius háza felé, ahol az elítélt rabszolgákat tartották őrizetben.

Egy órán belül kiterelték őket a kivégzések helyére, a városon kívülre. Az egész útvonalat praetorianusok vigyázták, hogy elejét vegyék mindenféle összeütközésnek. A keresztre feszítések amúgy nyilvános eseménynek számítottak – minél nagyobb közönség gyűlt össze, annál jobban szolgálta a látványosság az erkölcsi célzatot –, ám ezúttal, miután a rabszolgákat kihajtották a városból, a praetorianusok becsukták a Porta Appiát, és elterelték a forgalmat a Via Appiáról.

A keresztre feszítéseket senki sem nézhette végig. Egész nap és egész éjjel tartottak.

Másnap reggel még mindig őrjáratoztak praetorianusok a kijelölt területen, de a Porta Appiát és a Via Appiát megnyitották a közlekedők előtt. A dél felől érkezők szemébe baljósan villantak az út széléről a római igazságszolgáltatás keménységének véres bizonyságai. A városból folyamatosan áramlottak ki a polgárok csoportjai, hogy megnézzék, mi lett a sorsa Pedanius négyszáz rabszolgájának. Egyesek némán tátották a szájukat. Mások dühöngtek vagy sírtak.

Napokig ott lógtak a keresztre feszített testek az út mellett. A szenátorok többsége talált rá időt és módot, hogy megtekintse munkálkodásának eredményét, így Gaius Cassius Longinus is, aki átkozta gyenge szemét, hiszen így nem láthatta a római igazságosztás mérhetetlen dicsőségét.

Titus Pinarius nem nézte meg a megfeszített testeket. Megpróbált mindent elfelejteni, ami azon a szörnyűséges napon történt a szenátus házában.

Kr. u. 64

Az isteni Juliusról elnevezett hónap egyik meleg reggelén, még hajnalhasadás előtt, Titus Pinariust füstszag ébresztette fel Aventinus-dombi házában.

– Hilarion! – kiáltotta.

Chrysanthe is megrezzent mellette az ágyon.

– Mi baj van?

– Biztosan minden rendben, drágám. Aludj tovább!

Az ifjú Hilarion egykettőre ott termett az ajtóban. A korábbi ajtónálló Titus egyik kedvenc rabszolgája lett; ezért szólította a nevén, ahelyett, hogy tapsolt volna valamelyik, a közelben tartózkodó rabszolgájának.

Az utóbbi három évben – a Pedanius-féle ügy óta eltelt időben – Titus sokkal több figyelmet szentelt a rabszolgáinak, megtanulta megkülönböztetni őket, számon tartotta sajátosságaikat, sőt még a nevüket is az emlékezetébe véste. Pedanius meggyilkolása után Róma összes rabszolgatartója úgy érezte, jobban kell figyelnie az emberi vagyontárgyaira; Titus pedig tudatosan lett gondosabb gazda. Egyre azt bizonygatta magának, hogy ez nem a korosodással járó érzelmi lágyulás (végtére is még csak negyvenhat éves volt), hanem egyszerűen csak bölcsebb és körültekintőbb lett. Egy megfelelően tartott ló vagy kutya is jobb és hosszabb szolgálattal hálálta meg a gazdája odafigyelését. Miért ne lenne ez ugyanígy a megvásárolt szolgálóknál is?

Hilarionra még a többieknél is jobban figyelt. A fiatalember nemcsak szalonképes volt, megnyerő külsejének és ápoltságának köszönhetően, hanem gyors észjárású is, és hátborzongató ügyességgel találta ki, hogy gazdájának mire van szüksége. Titus lassan már minden feladatra Hilariont szólította, így amikor a füstszag behatolt az orrába és felébresztette, akkor is nyomban az ő neve jött a szájára.

– Igen, gazdám? – kérdezte Hilarion halkan, nehogy az úrnője felébredjen.

– Te is érzed? – suttogta Titus.

– Igen, gazdám. Füst. Nem a ház belsejéből jön. Felkeltettem néhány rabszolgát, és ellenőriztünk minden szobát. Még csak nem is a közelből ered. Két hírvivőt küldtem körülnézni a kerületben, és azt mondták, nem látták tűz nyomait.

– Hát ez megnyugtató. Jó munkát végeztél, Hilarion. Nagyon felelősen cselekedtél.

– Köszönöm, gazdám.

– Én mégis határozottan füstszagot érzek. Ráadásul mintha egyre erősödne.

– Azt hiszem, igazad van, gazdám.

– A tetőre felmentél már?

– Még nem, gazdám. – Hilarion elfordította a tekintetét. A jelek szerint tériszonnyal küzdött. Hiába, egyetlen rabszolga sem lehetett tökéletes…

– Vidd ki a létrát a kertbe! – Titus felkelt az ágyból, és nyöszörögve nyújtózkodott. – Majd én felmászom.

Chrysanthe csukott szemmel mormogott erre:

– Inkább az egyik rabszolgafiút küldd fel!

– Jobban szeretnék én felmenni, drágám. Ha van valami látnivaló, a saját szememmel akarom látni. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz sehol semmi. Aludj csak!

Titust nem a létramászás rémisztette meg, noha igen gyér volt a fény virradat táján, inkább az, hogy elcsúszhat egy kilazult vagy törött tetőcserépen. Nagyon óvatosan mászott fel. Száraz szél csapott az arcába: keletről érkezett, és füstszagot hozott. A keleti láthatár távoli hegyei fölött felderengő napfény egy kisebb füstfelhőt világított meg a Circus Maximus túlsó végében, a Palatinus és az Aventinus közötti völgyben. Ahogy magasabbra gomolygott, szétmaszatolta és eloszlatta a szél, ám alul sűrű volt és fekete, mi több, Titus lángnyelveket és kavargó zsarátnokot is látni vélt benne.

Mi égett? A Circusnak azon a felén boltokkal teli árkádsor húzódott. Titus úgy emlékezett, hogy van arrafelé egy nagy szövetraktár is, ahova Chrysanthe néha ellátogatott. A meggyulladt gyapjú és vászon megmagyarázná a füst hihetetlen sűrűségét egy ilyen kis területen. Némiképp mégis megnyugodott attól, hogy felfedezte a tűzfészket. Messze volt a házától, és a vigilek cohorsa már minden bizonnyal elindult eloltani.

Milyen bölcs és előrelátó volt az isteni Augustus, amikor megalapította a tűzoltóságot! Annak előtte csak magánjellegű tűzoltócsapatok léteztek a városban, amelyeket egyes gazdag nemesek tartottak fenn, bérelhető rabszolgákkal. Az a rendszer soha nem működött rendesen, mert a rabszolgák nem szívesen kockáztatták az életüket, és kevesen engedhették meg maguknak a brigádok tulajdonosai által követelt uzsoraárat. Augustus adót vetett ki a rabszolga-bérbeadásra, és abból állami irányítású tűzoltóságot hozott létre, élén a vigileket kiképző katonai vezetőkkel. Maguk a rabszolgák is szívesebben végezték a veszélyes feladatot, mert egy hatéves szolgálati idő után szabadok lehettek, és polgári címet kaphattak.

Titus lemászott a létráról, és úgy döntött, hogy megkezdi szokásos napi tennivalóit. Elsőként elküld néhány rabszolgát, hogy figyeljék a tüzet, és ha nem adódik semmi aggasztó fejlemény, egyszerűen megpróbálja figyelmen kívül hagyni a keserű füstöt. Eltervezte, hogy gyorsan harap valamit, aztán elmegy a kedvenc fürdőjébe – de az az épület nem volt messze a lángoktól, így ez mégsem bizonyult jó ötletnek. Inkább bérel egy gyaloghintót, és felkeresi Agrippa fürdőjét; a Mars-mezőn biztosan tisztább a levegő. Kellett néhány levelet diktálnia az alexandriai üzlettársainak, és ezt egy forró fürdő után akarta elkezdeni. Meg kellett szerveznie az ifjú Lucius hamarosan esedékes tóganapját is. El sem tudta hinni, hogy a fia már majdnem tizenhét éves.

A füstszag azonban még Agrippa fürdőjénél is rendkívül erős volt, és mindenki csak a tűzről beszélt. Titus, aki látta a lángok fészkét, annyi egyértelműen hamis híresztelést hallott, hogy az összes pletykát elengedte a füle mellett. Hazafelé azonban azzal szembesült, hogy mindent ellep a füst. A fekete felhő az égbolt negyedét betakarta.

Hilarion riasztó hírekkel fogadta otthon. A tüzet nem sikerült megfékezni, ezért továbbterjedt a Circus Maximusra, és beborította az egész keleti végét. A lángok a Palatinus oldalán is elindultak felfelé, és már a császári palotát fenyegették.

Titus tisztában volt vele, hogy Nero nincs Rómában, hanem az antiumi villájában tartózkodik. A császár legalább biztonságban volt.

Chrysanthét a hálószobájukban találta. Meg akarta mondani neki, hogy sietve csomagolja össze az értékesebb ékszereit, ám az asszony már amúgy is azt tette. Szólt Hilarionnak, hogy vigye ki az előtérbe a különlegesen kiképzett ládájukat a raktárból. Titus saját kezével kezdte el lepakolni az ősei viaszmaszkjait a fülkékből. Mindet vászonba csomagolta, és óvatosan a ládába helyezte.

Lucius bukkant fel mellette.

– Segíthetek, apám?

– Persze, fiam – válaszolt Titus, mert roppantmód örült, hogy a fiát érdeklik az elődjeik. Lucius a kezébe vette hasonló nevű őse maszkját. Titus ránézett a képmásra, majd a fia arcára, és büszkén mosolyodott el, amikor rájött, mennyire hasonlít az ifjú a nagyapjára.

– Elhagyjuk a házat, apám?

– Nem hiszem, hogy odáig fajulna a helyzet. De nem árt felkészülni.

Titus komolyan gondolta, amit mondott. Nem aggódott igazán, legalábbis még nem, ám titkon már azt számolgatta, mennyi időbe telne odaérniük a Tiberis túlpartján lévő vidéki házukba. Általában nem tartott tovább az út fél napnál, ám az utak most zsúfolásig megtelhettek a városból menekülő családokkal.

– Tessék, az utolsó ősünket is sikerült biztonságba helyezni! – állapította meg. – Azt hiszem, most megyek, és megnézem magamnak azt a tüzet.

– Veled mehetek, apám? – kérdezte Lucius.

Titus habozott. Elsőre szívesen rávágta volna, hogy nem, de Lucius már majdnem felnőtt férfi volt. Egyes családokban már meg is kaphatta volna a férfiúi tógáját. Nem parancsolhatott rá csak úgy, hogy maradjon otthon az anyjával.

– Hogyne jöhetnél, fiam? Eljössz velem, és együtt megnézzük, mi a helyzet.

Apa és fia elindult, mindössze két testőr társaságában. Sűrű füst gomolygott a levegőben, csípte a szemüket, és köhögésre késztette Titust. Az utcákon nyüzsögtek az emberek. Egyesek a megszokott hétköznapi feladataikat végezték, sőt, társalogtak és nevetgéltek is, mintha semmi furcsaság nem történt volna. Sokan azonban a Tiberis felé menekültek a tűz elől, rémült arckifejezéssel. A közemberek zsúfolásig megpakolták a kordéikat csekély értékű vagyonukkal. Hordszékek és gyaloghintók tűntek fel szemmagasságban, a rabszolgák pedig nyögtek a súly alatt, mert ezúttal nem embereket kellett vinniük, hanem ládákat és dísztárgyakat. Az egyik legkülönösebb látványt egy aranyozott hordszék nyújtotta, amit előkelően felöltöztetett núbiai rabszolgák cipeltek, és az utas helyén Aphrodité bronzszobra ült. Az ifjú Lucius fel is nevetett, amikor meglátta.

Az Ara Maxima előtt térdelve imádkoztak az emberek. Fortuna templomába olyan sokan akartak bejutni, hogy a szentélyben már nem fértek el többen. Feldúlt ábrázatú papok próbálták lecsillapítani a templom lépcsőjén siránkozó asszonyokat.

Titus és Lucius egy kerek bőrdobozokkal megpakolt szekér mellett haladtak el. A capsákban minden bizonnyal valamiféle könyvgyűjtő értékes tekercsei bújtak meg. Titus egészen addig bele sem gondolt, hogy mi történne az ő kis könyvtárával egy tűzvész esetén. Volt elég bőrtokja ahhoz, hogy mindegyiket biztonságos helyre szállíthassa szükség esetén? Könyveinek egy része meglehetősen régi volt és értékes, például Livius történelmi írása, amit még Titus apja kapott Claudiustól.

A Circus Maximus bejárata nyitva állt, ezért besétáltak, és felkaptattak a lépcsőn a legmagasabb sorra, a távoli nyugati, lekerekített végében. Sokan döntöttek úgy, hogy onnan néznek le a tűzre. Olyan volt, mintha Vulcanus isten egyik előadását kísérnék figyelemmel. A Circus másik vége egy nagy kráterre hasonlított, amelynek tüze egészen a versenypályák közepéig elér. Bal kéz felől a Palatinus oldalának jelentős része lángokban állt, többek között a császári palota egy kis szeglete is. A tűz beborította az Aventinus legtávolabbi lejtőjét is. Titusnak elakadt a lélegzete, amikor rádöbbent, hogy a kedvenc fürdője is a lángok martaléka lett, az, amelyiket reggel meg akart látogatni. Eszébe jutott az alacsony kis ember, aki mindig a bejáratnál üdvözölte, és a masszázst végző egyiptomi rabszolgafiú is, aki minden vendégnek olyan botrányosan felkínálkozott. Vajon csapdába ejtette őket a tűz? Mi lett volna, ha mégis azt a fürdőt választja? Életben lenne még?

Forró szél söpört lefelé a Circus Maximus oldalán. Titus szeme megint könnyezni kezdett, a szájában pedig hamu ízét érezte. Végighúzta az ujjait az arcán, és látta, hogy minden ujjbegye fekete lett a koromtól.

Amikor Titus már eleget látott, és éppen indulni akart, Lucius egy távoli tűzoltócsapatra hívta fel a figyelmét valahol az Aventinuson. A Circus tetején összeverődött emberek is összegyűltek, és a felső párkányon áthajolva figyelték a vigilek munkáját.

– Apám, menjünk, nézzük meg!

– El kellene indulnunk hazafelé. Anyád már biztosan aggódik…

– De mások is nézik. Szerintem biztonságos.

Igazából Titus is kíváncsi volt a tűzoltásra, ezért odament a fiával a többi emberhez a felső párkányzat mentén, mígnem a tömeg miatt már nem tudtak továbbmenni. Nem is lett volna jó, ha továbbmennek, mert ez a pont már veszélyesen közel volt a tűzhöz és a Circus végéhez is. A mellvéd fölött áthajolva jól láthatták a szorgoskodó vigileket.

Éppen ebben a pillanatban szökkentek fel az első lángnyelvek a Circusszal szemközti háromszintes épület tetejéről. A vigilek minden eszközüket bevetették a tűz ellen, mielőtt az felemésztette volna az egész épületet. Egy szállítható szivattyút is hoztak egy víztartállyal, és a lehető legközelebb tolták a házhoz. Míg két férfi célra tartotta a cső végét, négy másik a szivattyú billenőkarát mozgatta le-fel, így a vízsugár egészen a háztetőig emelkedett. A vigilek egy része a polgárokat hívta segítségül, és vödröket továbbított az épület körül, hogy újratöltsék a tartályt a közeli kút vizéből.

Távolabb egy másik tűzoltócsapat próbált lebontani egy épületet, amit már tönkretettek a lángok. Egy hajítógépet hoztak, amit a légiók használtak lövedékek kiröpítéséhez – és ami eredetileg egy hatalmas nyílágyú volt –, azzal hajították el a láncokra fűzött, háromágú vashorgokat. A horgok lenyűgöző pontossággal akadtak bele az ablakkeretbe, és jócskán megfeszültek. Amikor már öt horog a helyén volt, a vigilek csapatokra oszlottak, megragadták a láncokat, és egyszerre feszültek neki a húzásnak. Az ötödik húzásra az elüszkösödött fal megadta magát, és szikrázva összeomlott. A tűzoltók elejtették a láncokat, csákányokat és fejszéket kaptak fel, és odarohantak felaprítani a törmeléket.

– Hihetetlenül veszélyes, amit művelnek! – mondta Lucius. – Nézd, ott feljebb a dombon! Tüzet raknak, nem?

A prefektusuk ugatásszerű parancsaira egyesek égő fadarabokat vettek fel, még jobban meggyújtották őket a parázsló romok között, és felégették velük a tűzvész határán álló hosszú, keskeny, egyszintes épületet.

– Úgy tudom, ezt nevezik tűzgátnak – jegyezte meg Titus. – Ha elég gyorsan el tudják pusztítani azt a házat, akkor egy hézag jön létre, és az megállíthatja a tűz terjedését… legalábbis abban az irányban.

Lucius bólintott. A tűz és az eloltására használt eszközök is elkápráztatták.

– Lehetek én is tűzoltó valamikor?

Titus elnevette magát, és gyorsan körülnézett. Örült, hogy senki sem hallotta a fia kérdését. A hagyomány és a törvény szerint is hamarosan felnőtt ember lesz, mégis sokszor gyermeki naivitással tekintett a világra.

– A vigilek rabszolgák és felszabadítottak, Lucius. Ez a munka nem szabadnak született embereknek való, legyenek akár a legalacsonyabb rangúak is.

– De valaki csak parancsol nekik! Például az a férfi, aki ott fent parancsolgat!

– A lovagi rendbe tartozó férfiak szolgálhatnak a vigilek prefektusaiként. Ám a patríciusok közül soha senki nem ereszkedne le odáig. Ha kalandos életet szeretnél, inkább a társadalmi státuszodhoz illő katonai pályafutást kellene választanod…

– De a katonák nem oltanak tüzet! Sőt, ők szántszándékkal felgyújtják a városokat!

Titus lebiggyesztette a száját.

– Igen, a légiók néha a tüzet is használják fegyverként. Biztos vagyok benne, hogy a katonák is jó tűzoltók, hiszen az ellenség sokszor tűzzel akarja őket elpusztítani. – Példa után kutatott az emlékeiben. – Amikor az ük-ük-ükapád, az isteni Julius csapdába esett Kleopátrával az alexandriai palotában, az egyiptomiak megpróbálták kifüstölni onnan. Felgyújtottak egy raktárt a nagy könyvtár mellett. Gondolom, a caesar katonáinak kellett volna eloltaniuk azt a tüzet, mielőtt megfékezhetetlenné válik.

Lucius töprengve bólintott. Lenézett a vigilekre.

– Szóval csak rabszolgák és felszabadítottak. Mégis csodálatra méltó a bátorságuk és az ügyességük.

– Igen, az kétségtelen.

*

Nem sokkal dél után hirtelen elállt a szél. A parázzsal teli füst egyenesen gomolygott felfelé, akár egy óriási oszlop. A nyugodt levegőnek és a vigilek kemény munkájának köszönhetően sikerült ellenőrzés alá vonni a lángokat, legalábbis az Aventinus-dombon.

Titus úgy döntött, hogy a városban marad. Mielőtt lefeküdt aludni, meghagyta Hilarionnak és több más rabszolgának, hogy őrködjenek éjszaka, és azonnal ébresszék fel, ha történik valami.

Aznap éjjel szerelmeskedett Chrysanthéval. Régóta nem került már sor ilyesmire. Talán a levegőben reszkető katasztrófa izgatta fel, és a feleségét is, mivel ő is nagy örömét lelte az együttlétben. Kétségtelenül nagy feszültségtől szabadultak meg mindketten, és Titus könnyen el is aludt utána.

Különös álma volt. Jóslást végzett a Palatinuson, de nem voltak körülötte nézők; mi több, az egész város kiürült. Madarakat keresett az égen, amikor váratlanul minden felhő egyenként felrobbant, és lángolni kezdett, mintha fehér báránybundák égtek volna. Az izzó-vörös felhők lángcsóvákat okádtak a városra, és mindent felgyújtottak.

Arra ébredt, hogy Chrysanthe és Lucius rázogatják. Izzadságban fürödve ült fel az ágyán. Nehezére esett a légzés, és fájt a torka. A levegő sűrű lett a füsttől.

– Apám, gyere ki a kertbe! Nézz fel az égre!

Ahogy a felesége és a fia nyomában kisétált a kertbe, egyre azon töprengett, vajon ez még mindig az álom-e. Az éjszaka közepén azonban fakó vörös fény járta át a csillagtalan égboltot. Titus felmászott a létrán a tetőre, Lucius pedig követte. A tető csúcsáról szörnyű látvány tárult a szeme elé: az egész Circus Maximus lángokban állt. Az Aventinus és a Palatinus közötti hosszú völgy olyan volt, mint egy tűzből álló tó. Mi több, egy bizonyos szint alatt az egész város lánghullámok martalékának tetszett, és a dombok szigetekként emelkedtek ki az örvénylő lángtömegből. Még a hegytetőkön is látott lángcsóvákat itt-ott, vagy legalább a leégett épületek parázslottak narancssárgán. A Palatinuson teljesen ellepte a tűz a császári palotát.

– Miért nem keltettetek fel hamarabb? – kiáltott Titus. – Megmondtam Hilarionnak, hogy ne késlekedjen, ha romlik a helyzet.

– Azt mondják, nagyon gyorsan történt, apám. A tűz hirtelen mindenhol ott termett egyszerre…

– Azonnal el kell hagynunk a házat, és csak imádkozhatunk, hogy ne legyen késő!

Titus már az előző napon telepakoltatta a ládákat az ősei viaszmásaival és más fontos értéktárgyakkal, és fel is emeltette a ládákat szekerekre. A legerősebb rabszolgái vonszolták ki az utcára a vagyontárgyait. A felesége három fiatal lányát is felkeltette, ám mire indulásra készen álltak, mindenki a kétségbeesés szélén táncolt.

Titus összehívta a rabszolgáit, és utasításokat adott nekik. A családdal kellett tartaniuk, és mindegyiküknek kellett valami értékes holmit cipelnie, kivéve a két legfiatalabb és legerősebb rabszolgát.

– Ti itt maradtok, amíg csak lehetséges. Ha a lángok nem érik el ezt az utcát, akkor ti fogjátok megvédeni a házat a fosztogatóktól. Ha a lángok mégis ideérnek, és megjelennek a vigilek, akkor segítetek nekik megmenteni a házat a tűztől.

– De gazdám – szólalt meg az egyik rabszolga –, mi lesz, ha meggyullad a ház, és senki sincs a közelben? Mi lesz, ha nem marad más választásunk, csak menekülni?

Titus ekkor jött rá, hogy a két leginkább életképesnek tartott rabszolgája merő kisfiú csupán, és nem képes felelős döntést hozni egy ilyen helyzetben.

– Hilarion is itt marad veletek – határozott végül. – Ő fogja eldönteni, hogy mentek vagy maradtok. Értettétek? Hilarion parancsol, amíg távol vagyok.

Titus Hilarionra nézett, és valami szokatlan, rossz érzés nyilallt belé. Bűntudat lett volna? Mielőtt átgondolhatta volna, Hilarion előrelépett, és megfogta a gazdája kezét.

– Köszönöm, gazdám. Megtisztelsz a bizalmaddal.

Titus bólintott, de még mindig nem bírt a rabszolga szemébe nézni. Maga köré gyűjtötte a családját és a többi szolgát, majd elhagyta a házat.

Az útvonal, amit kiválasztott, járhatatlan volt, így kénytelenek voltak megfordulni, és másfelé menni. A rettegő emberekkel teli, sötét utcákat csak az égből tükröződő, cinóbervörös fény világította meg. Miközben eszetlenül ütköztek egymásnak a testek, Titus egy felháborító vádat hallott ki a zűrzavarból:

– A császár gyújtotta meg! Hallottad? Nero ügynökei gyújtották meg a tüzet, először egy helyen, majd egyre több helyen, mindenütt a városban!

Titus elkapta a férfi karját.

– Aljas hazugság!

– Ez az igazság – védekezett az idegen. – A saját szememmel láttam. Bőrsapkás, egyenruhás férfiakat láttam ledönteni egy magtár falait faltörő kossal… remek, erős kőfal volt, magától soha nem gyulladt volna meg… aztán szándékosan felgyújtották a bent lévő dolgokat. Csak tudom, a saját szememmel láttam!

– Te a vigileket láttad, ostoba, akik felégették a gyúlékony gabonát, mielőtt a nagyobb tűz eléri, és a gabonapor esetleg felrobban! A tűzoltók munkájához hozzátartozik a falbontás és a kisebb tüzek gyújtása…

– Hogy tüzeket gyújtottak a tűz megfékezésére? Hát ennyire együgyűnek nézel? – ordítozta a férfi. – Ezt a tűzvészt Nero emberei okozták. Láttam a bizonyítékot, és sokan mások is. Ami az általad említett vigileket illeti, semmit sem tettek a tűz megfékezéséért. Sőt, beálltak a fosztogatók sorába!

Nem maradt idő vitatkozni. Titus durván félrelökte a férfit, és továbbsietett.

Az utcák is olyanok voltak, mint egy rémálomban: csupa szemét és felfordult kordé mindenfelé. Elhagyott gyerekek gubbasztottak és sírtak a sarkokon. Zavarodott szülők kóvályogtak céltalanul, elveszetten. Számtalan holttest is akadályozta a haladást. Egyesek a belélegzett füsttől haltak meg, másokat eltiport a menekülő tömeg.

Végül Titus és a családja elértek a Tiberis legközelebbi hídjáig. Emberek, állatok és taligák töltötték meg a térről a hídra torkolló, tölcsérszerű utat, ezért olybá tűnt, sokáig fog tartani az átkelés. Néhányan végső elkeseredésükben inkább átúsztak a folyón. Végül a Pinarius család is elindulhatott át a hídon, és nem is volt más választásuk, mert a tömeg taszigálta őket előre. Titus megszámolta maga körül a fejeket. Valami csoda folytán sikerült egy csoportban maradniuk, még a legöregebb és leggyengébb rabszolgáknak is.

Aztán rájött, hogy valaki hiányzik.

Odakiáltott a fiának.

– Lucius, ismered a villába vezető utat. Oda tudod vezetni a többieket, ugye?

– Persze hogy ismerem az utat, apám. De miért kérded ezt? Te fogsz minket odavezetni.

Titus sóhajtott.

– Nem. Vissza kell mennem.

Ezt Chrysanthe is meghallotta, és megfordult.

– Ne nevettesd ki magad, uram! Mit felejthettél otthon, amiért érdemes visszamenni?

– Este találkozunk, vagy talán reggel. Ne aggódjatok miattam. Az istenek vigyáznak rám.

Titus megállt, és figyelte, ahogy a tömeg tovasereglik körülötte, magával sodorva az ő családját is a hídra, majd látótávolságon kívül.

Nehéz küzdelem volt az árral szemben haladni. Állandóan lökdösték, szurkálták és átkozták, sokszor majdnem le is ütötték. Végül kiért a tömeg legsűrűbb részéből, és szabadabban mozoghatott.

A fórum felé indult. Arra gyérebben táncoltak a lángok; néhány épületet felemésztettek, másokat érintetlenül hagytak. Jupiter Stator temploma hátborzongatóan recsegett-ropogott a tűzben, akárcsak Vesta temploma. Vajon a szent tűzhely lángját, amelynek soha nem szabad kialudnia, a Vesta-szüzek időben biztonságos helyre szállították valami szent edényben, akárcsak régen, a gallok ostroma idején? Milyen különös dolog egy láng miatt aggódni, amikor tűz emészti fel egész Rómát!

A fórum fölött az egész Palatinus-domb lobogott. Az auguratorium, Romulus ősi kunyhója, a templomok, a gazdagok házai, a császári palota… látszólag minden megsemmisült. Felfoghatatlan nagy katasztrófa sújtott le rájuk.

Tovább törte magának az utat, és elért a Suburába. Ott még egész nagy területek menekültek meg a tűztől. Micsoda világégés lenne, ha az a sok toronymagas lakóház is tüzet fogna, szorosan egymás mellett! Megpróbált visszaemlékezni rá, hogyan kell eljutni Kaeso legutóbbi otthonához, de egy kettőre eltévedt a sötétben és a sikátorok ismeretlen labirintusában. Milyen ütődött volt, hogy visszafordult! Milyen tébolyult ösztön vezette vissza a városba, hogy megkeresse a testvérét? Mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen mérhetetlen kavarodásban rábukkan Kaesóra?

Titus befordult egy sarkon, és egy hatalmas, összedőlt lakóházhoz érkezett. A nyitottá vált téren egy kisebb csoport verődött össze, és egy égő házat néztek a közelben. A csoport közepén ott állt Kaeso és Artemisia kézen fogva.

Miközben mindenki más őrjöngve mozgolódott körülöttük, Kaeso és a barátai szinte teljesen mozdulatlanul álltak. A tűz felé fordították az arcukat, mintha egyfajta révületbe estek volna. Egyesek kézen fogva hallgattak, mások tapsoltak, énekeltek vagy imádkoztak az istenükhöz. Olyanok is akadtak, akik sírtak a gyönyörűségtől.

– Itt a vég! Eljött a világvége! Dicsérjük az Urat! – kiáltotta az egyik nő felemelt kézzel.

– Itt az ítélet napja! Róma a bírái elé került, és bűnösnek találtatott! – üvöltötte egy férfi foltos tunikában, hosszú, fehér szakállal. – A balgák hamis isteneikhez imádkoznak Róma megmentéséért, de én azt mondom, hogy Isten most lesújt Rómára! Isten átka csapott le Rómára! Dicsérjük az Urat, és minden tettét! Minden teremtménye közül ez a tűzvész a legcsodálatosabb: lecsap a bűnös városra, és elpusztítja!

Néhány járókelő meghallotta a férfi beszédét, és haragra gerjedt. Az öklüket rázták, szitkozódtak, köveket hajigáltak a keresztényekre, aztán továbbsiettek.

Titus bevonult az egybegyűltek közé, és megállt Kaeso előtt. A fivére üdvözült arcán hevesen tükröződtek a lángok. Eleinte fel sem ismerte Titust. Aztán leengedte a pillantását az égő házról, és meglepődve nézett a testvérére.

– Titus! Mit keresel te itt? – Értetlennek látszott, aztán elmosolyodott. – Csatlakozol hozzánk végre?

– Tudni akartam, hogy jól vagy-e, Kaeso.

Az ikertestvére vigyorogva bólintott.

– Szavakkal le sem lehet írni az örömömet!

– Minek örülsz? Hogy a város, amit őseid építettek, a földdel válik egyenlővé?

– Eljött a világvége, Titus! Erre a napra vártunk, ez után sóvárogtunk.

– Ne nevettesd ki magad! Gyere velem, mielőtt késő lesz!

– „Késő lesz”? Ezeknek a szavaknak már nincs értelme. Most minden véget ér a világon, így idő sem lesz többé. Dicsértessék az Úr!

Az égő épület ebben a pillanatban összeroskadt. A keresztények egyszerre sóhajtottak fel a gyönyörűségtől, ám amikor a parázs és a lángoló szemét egészen közel sodródott hozzájuk, zavarodottan hátrálni kezdtek. Még Kaeso is megijedt, és visszatántorodott az izzó szélfúvástól. A mellkasán lógó aranyamulett élénkvörösen ragyogott a tűz fényében, akár egy lángoló kereszt.

Titus gondolkodás nélkül előrenyúlt, és maga felé rántotta a fascinumot. A zsineg elszakadt. Titus sarkon fordult, és visszafutott arra, amerről jött, öklében a talizmánt szorongatva, lázasan várva, hogy átkeljen a hídon, és újra együtt legyen a családjával.

Hadd vesszen el Kaeso a tűzben, ha ez a szíve vágya! Azt azonban nem fogja engedni, hogy ősei drága fascinumát eleméssze a tűzvész.

*

A lángok még napokig tomboltak.

A Tiberis túlpartján lévő birtokáról Titus jól látta éjszaka a baljós, messzi fényeket.

Nappal vaskos füstoszlopok tűntek fel.

Végül a derengés elhalványodott, és egyik napról a másikra a füst is fokozatosan eloszlott. Sikerült volna teljesen eloltani a tüzeket?

Kusza és ellentmondásos híreszteléseket hallott a szomszédoktól és a járókelőktől. A tüzet mindenütt korlátok közé szorították, ám egyes helyeken tovább égett. Mars mezejének túloldalától egészen a folyóig az egész várost felemésztették a lángok, így nem maradt már táplálék számukra. Bár többször is eloltották már a tüzeket, valaki állítólag folyton újabbakat gyújtott. Titus nem tudta eldönteni, mit higgyen.

Nagyon szerette volna tudni, hogy áll-e még a háza. Ha porrá ég, akkor Hilarion és a két másik rabszolga már rég eljött volna a birtokra, ám ők távol maradtak. Lehet, hogy mégis elenyészett a családi otthon, és benne égett a három rabszolga is?

Végül Titus úgy döntött, hogy visszamerészkedik a városba. Lucius is vele akart tartani. Titus félt attól, hogy mi várja majd Rómában, ezért hálásan fogadta a társaságot az útra. Testőröket is vittek magukkal. Nem tudhatták előre, mekkora rendet sikerült fenntartani a romok között.

Ahogy a Tiberis felé közeledtek, a füst ismét erősödött. Ezt nem tekintették jó jelnek. Fekete felhők azonban már nem gomolyogtak a város fölött. Gyér forgalmat láttak az úton, és amikor átkeltek a hídon, szinte egyetlen emberrel sem találkoztak. Mintha mindenki elhagyta volna Rómát. Ez azonban csak egyfajta érzéki csalódás volt. A tűz nem érte el a folyópartot, így a rakpart és a tárolóépületek érintetlennek látszottak, mi több, néhol szorgos rakodómunkások és tengerészek is felbukkantak. A tűz a Capitolinus-dombot is érintetlenül hagyta. A füst sem ért fel a magaslati templomnegyedhez, és legfőbb büszkeségéhez, a legrégibb és legszentebb Jupiter-templomhoz.

Titus egyenesen vissza akart menni a házához, ám Lucius azt javasolta, hogy előbb másszanak fel a Capitolinusra, amelynek csúcsáról láthatják az egész várost, és felmérhetik a megmaradt épületek állapotát. Titus beleegyezett, részben azért, mert nagyon félt attól, hogy romokat fog találni a háza helyén, és szívesen halasztgatta még a szembesülést.

Réges-régen, amikor visszaérkeztek Rómába, szintén a Capitolinuson állt meg, és onnan szívta magába először a város csodálatos látványát. Most ugyanazon a helyen állt a fiával, és nem az épületek szépségén ámuldozott, hanem a pusztuláson. A legtöbb helyen sikerült eloltani a tüzet, ám elszórtan maradtak apróbb lángok. El kellett ismernie, hogy képzeletében rosszabbra számított. A legtöbb károsodást az Aventinus és a Palatinus szenvedte el, valamint a Palatinus és az Esquilinus közötti völgy. A fórum nagy része épségben maradt, Mars mezeje is zömmel átvészelte a katasztrófát, és a Suburában is csak néhány terület pusztult el. Az Aventinus felé nézve Titus nem tudta megállapítani, hogy a saját háza áll-e még. Abban a negyedben is voltak megfeketült és elüszkösödött foltok, de akadtak sértetlen házak is.

Amikor először vetette meg a lábát a Capitolinus tetején, Kaeso volt mellette. Most fogalma sem volt, merre van a testvére. Megérintette a nyakában lógó fascinumot, és imát rebegett Jupiterhez, a legnagyobb és legerősebb istenhez. Kérte, hogy hagyja meg Kaeso életét, és – mivel a világnak nem lett vége, ahogy Kaeso olyan nagy örömmel megjövendölte – azért is könyörgött, hogy lássa be, milyen lehetetlen nézeteket vallott, vonja vissza istentagadó nézeteit, és tisztelje újra az ősi isteneket.

Leereszkedtek a Capitolinusról, és az otthonuk felé indultak. Ahogy egyre közelebb értek, látták, hogy egyes házak porig égtek, mások nem; a lángok szeszélye nem alkalmazkodott semmilyen szabályhoz. Befordultak egy sarkon, és Titus megpillantotta legközelebbi szomszédja házát. Mindössze parázsló omladékot látott a helyén. A szíve majdnem kiugrott a torkán, alig kapott levegőt. Tett még néhány lépést, és végre szemtől-szembe került a saját házával.

Még mindig állt. A szomszédjával közös fal megpörkölődött és elfeketedett, ám egyéb jele nem látszódott a pusztításnak.

Lucius felkiáltott örömében, és előreszaladt. A bejáratnál megállt egy pillanatra, majd eltűnt az apja szeme elől. Titus úgy látta, hogy az ajtók tárva-nyitva voltak, pedig Hilarionnak bizonyára volt annyi esze, hogy zárva tartsa őket. Meggyorsította lépteit, ám mielőtt odaért volna a házhoz, Lucius ismét előkerült. Döbbentnek látszott.

Titus közelebbről is megnézte a bejáratot, és nyomban megértette, miért lohadt le annyira a fia lelkesedése. Az ajtót bezúzták, és leszakították a sarokvasról. Az előtérben két megcsonkított holttest hevert. A tunikájukról Titus felismerte a két fiatal rabszolgát, akiket a ház őrzésére hagyott ott.

Lassan átsétált a házon, egyik szobáról a másikra, és megmukkanni sem tudott.

Kifosztották az otthonát. Minden mozdítható értéktárgyat elvittek, amit a családja hátrahagyott – vázákat, mécseseket, szőnyegeket, még nagyobb bútordarabokat is. Azt az antik széket is ellopták, amelyben egykor az ifjabb Cato ült.

Amit a rablók nem tudtak elvinni, azt tönkretették. Felborították és darabokra törték Venus márványszobrát a kertben – gyakorlatilag meggyalázták az istennőt. Összezúzták a padlómozaikot is, talán kalapáccsal ütlegelték. A falfestményeket ürülékkel kenték össze. Titus és Chrysanthe ágyát is megsemmisítették: eltörték a fakeretet, és szétcincálták a matrac bélését.

Olyan volt, mintha a tűz zabolátlan ereje a fosztogatókban is egyfajta őrült vágyat ültetett volna el, hogy a lehető legnagyobb pusztítást vigyék véghez. Vagy lehet, hogy az irigység hergelte fel a szegényeket a gazdagok ellen, és ez járult hozzá a káosz teljes elharapózásához? Titust teljesen leforrázta a betörők szinte kézzel tapintható gyűlölete, amit maguk után hagytak. Korábban soha nem észlelte, hogy ilyen emberek között él. Eszébe jutott a dühödt csőcselék a szenátus háza előtt, amikor a testület Pedanius rabszolgáinak sorsa felől döntött. Olyasfajta emberek törtek be a házába? Lehet, hogy Gaius Cassius Longinus és a hasonló arisztokraták mégsem ok nélkül gyanakodtak a római csőcselékre, és nem véletlenül vetették meg őket annyira?

Titus bement a rabszolgák szállására. Az egyszerű priccsekkel berendezett, aprócska szobákat javarészt érintetlenül hagyták, és különben sem volt bennük túl sok ellopni vagy elpusztítani való érték. A szomszéd szobából valami halk motozás ütötte meg a fülét. Csak ekkor merült fel benne, hogy a rablók vagy más csavargók akár el is bújhattak a háznak ebben a részében. Már éppen kikiáltott volna a testőreinek, hogy jöjjenek be hozzá, amikor egy ismerős arc jelent meg az ajtóban.

Hilarion volt az.

A fiatal rabszolga eleinte félénken pislogott, aztán megkönnyebbült, és végül elszégyellte magát. Odarohant Titushoz, és térdre rogyott előtte.

– Bocsáss meg, gazdám! Egy nappal azután, hogy elmentél, betörtek a házba. Nem tudtuk megállítani őket. Túl sokan voltak. Megölték a testőröket. Engem is megöltek volna, ha nem sikerül elbújnom. Kérlek, gazdám, ne büntess meg!

– Hilarion! Már hogy büntetnélek meg? De miért nem jöttél el a vidéki birtokomra a hírrel?

– Azt mondtad, itt kell maradnom, gazdám. Jó is volt így, mert aznap éjjel a szomszéd ház is meggyulladt. Elrohantam, találtam is vigileket, és sikerült megállítaniuk a tűz terjedését. Persze még mindig féltem, hogy a tűz visszatér, ezért nem hagyhattam el a házat. Ó, gazdám, annyira féltem itt egyedül, főleg éjszaka! Olyan sok volt az erőszak körülöttem… Embereket öltek meg, fiúkat és asszonyokat erőszakoltak meg, szörnyű dolgokat tettek!

Titus felsegítette a rabszolgát a földről.

– Mindent remekül csináltál, Hilarion. Hála az isteneknek, hogy még életben vagy!

Találtak némi élelmet a kamrában. Titus a kertben ült le Luciusszal és Hilarionnal, ám a törött Venus látványa elvette az összes étvágyát.

Végül felállt a padról.

– Elmegyek sétálni. Egyedül.

– De apám, magaddal kell vinned az egyik testőrt! – tiltakozott Lucius.

– Nem, itt maradnak veled és Hilarionnal. Én egy római szenátor vagyok, patrícius, az isteni Augustus vérrokona. Nem félemlíthetnek meg annyira, hogy visszariadjak egy sétától a saját városomban védelem nélkül!

Titus kivonult az előtérbe, majd elhagyta a házat.

Miközben a városban csatangolt, újra és újra megrázta a pusztítás látványa. Az egykor oly ismerős területek reménytelenül odalettek, az utcákat eltorzította a düledék és a kosz, és minden tájékozódási pontnak nyoma veszett. Az Esquilinus oldalán egy tűzoltócsapattal találkozott, akik a maradék lángokat oltották el. Őket is sár és korom lepte, és a végsőkig kimerültnek látszottak – mégis tovább dolgoztak. Micsoda aljas rágalom, hogy pont ezeket az embereket gyanúsították gyújtogatással és fosztogatással!

Szürkületkor valami hátborzongató szépség bontakozott ki a romok között, ahogy a felhőtakaró visszatükrözte a még mindig parázsló város komorvörös derengését, mintha az ég egyetlen hatalmas, koszfoltos heg lett volna a sebesült föld fölött Róma egy gyönyörű nőre hasonlított, akit rettentően megsebeztek. Bár tönkretették, felismerhető – és szerethető – volt még. Titus soha nem tudta volna elhagyni.

Fölötte, az Esquilinus csúcsán egy karcsú torony mutatott meredező ujjként az ég felé. Maecenas kertjében állt, az egyik császári birtokon, ahol néhanapján Nero is tartózkodott. A jelek szerint a kert megmenekült a pusztulástól. A leereszkedő esthomály órája volt ez, és hirtelen minden csendes és mozdulatlan lett. Titus egy lírán játszó énekes hangját hallotta a torony felől. Vékony, gyenge hang volt, mégis furcsán húsbavágó.

A dal Trója felégetéséről szólt – Trójáéról, a legdicsőségesebb ősi városéról, amely szebb volt Memphisznél és a görögök által meghódított és felgyújtott Türosznál is. Trójából menekült a római faj szülőatyja, a harcos Aeneasz Itáliába. Trójához hasonlóan immár Róma is a lángok martaléka lett. A dal mintha egy félig elfeledett álomból származott volna. A komótos pengetéssel kísért dallam baljós átkot hordozott.

Titus hirtelen ráeszmélt, hogy Nero hangját hallja. Meggyorsította lépteit, és felnézett a toronyba. Egy bíbor-arany tógába öltözött alakot látott a mellvéd mögött állni, kezében a lírával, tekintetét a városra függesztve. Az ifjú császár visszatért Rómába, és Trója füstölgő romjait találta a helyén.

Nero elért egy versszak végére. A zene abbamaradt. Valószínűleg mások is álltak mellette, mert a dalt halk taps követte, és folytatásra buzdították. Nero engedett nekik. Titus lenyűgözve hallgatta, ám egy közelben álló, koromfekete arcú vigil csípőre tette a kezét, és a földre köpött.

– Ez a tűz a legszörnyűbb dolog, ami a gallok fosztogatása óta a várossal történt – motyogta a férfi. – És mit tesz a császár? Dalolgat. Közben egyetlen hangot sem talál el.

Titusnak fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Számára kimondhatatlanul szép volt az ének; különös és titokzatos, kibírhatatlanul szomorú, mégis reménnyel teli. Neki nem számított, hogy Nero mennyire jó énekes, mert tudta, hogy egy nagy költő lakik a lelkében. Mennyire más volt, mint Kaeso, aki csak bámulta a lángokat és idiótaként vigyorgott! Nero egy olyan siratódallal fogadta a pusztulás látványát, amely egy isten szeméből is könnyeket csalt volna ki.

Ahogy ott nézett felfelé, és elragadtatva hallgatta Nero énekét, lelkében a dallam hullámain sodródva, megfogta a nyakában lógó fascinumot. Boldog volt, hogy végre ismét a sajátjának tudhatja. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy minden őse őt figyeli, ahogy bizonyára az összes isten Nero dalára andalodik.

Kr. u. 65

Titus Pinarius feleségével és fiával állt az ősei viaszmása előtt a háza előterében. Ahogy sorban végignézett a maszkokon, hangosan és tiszteletteljesen elmondta mindnyájuk nevét, Chrysanthe pedig apró gyertyákat gyújtott, amelyeket Lucius helyezett egyenként a fülkékbe. Titus úgy látta, mintha a fia keze remegett volna. Mindnyájan izgatottak és idegesek voltak a nap eljövendő eseményei miatt.

Titus örült, hogy magával vitte a viaszmaszkokat, amikor elmenekült a városból, hiszen azokat – ellentétben a rablók által ellopott vagy tönkretett tárgyakkal – valóban nem lehetett pótolni. Alighogy visszaköltözött a városi házába, visszahelyezte őket a fülkékbe, hogy korábbi dicsőségükben pompázhassanak. A padlómozaikok helyreállításához még nem talált megfelelő ügyességű kézművest, már csak azért sem, mert nagy szükség volt a tapasztalt mesteremberekre a város összes részén, ám a falfestményeket alaposan megtisztították, Venus szobrát összeillesztették és újrafestették, hogy észre se lehessen venni a sérülését. Az ellopott vagy széttört bútorzatot is nagyrészt pótolni tudta. Még egy régi, összecsukható székre is szert tudott tenni, majdnem ugyanolyanra, mint Catóé volt. A tűzvész óta eltelt hónapokban, a kemény munkának és a sok befektetésnek köszönhetően, Titus házában apránként minden visszatérhetett a régi kerékvágásba. A rómaiak nagy része nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek.

Titus vigyázott az ősei képmásaira, és ők is vigyáztak rá; ebben biztos volt. Ezért is rótta le előttük tiszteletét ezen a rendhagyó reggelen, amikor a császár olyan nagy kegyben részesíti őt és családját.

Titus a bíborcsíkos szenátori tógáját vette fel. A fia is tógát viselt, habár még nem szokott hozzá. A felesége is a legjobb stóláját vette fel, egy mesésen hímzett, okkersárga vászonruhát. Haját a császár feltűnően szép, fiatal feleségének mintájára rendezte el. Poppaea Sabina arcát mindig temérdek göndör fürtöcske keretezte, és a divat hamar elterjedt Itália-szerte.

Befejezték a szertartást, majd visszavonultak a kertbe, hogy ott várják meg a jelentős eseményeket. Titus úgy érezte, hogy semmi sincs a kertben, ami felvehetné a versenyt Chrysanthe szépségével, és mint annyiszor máskor, most is büszkeség töltötte el amiatt, hogy ilyen jól sikerült magának feleséget választania annak idején. Illatosabb sem volt semmi Chrysanthénál a kertben.

– Olyan illatod van, mint a rózsaszirmoknak és a tejnek – suttogta Titus az asszony fülébe.

Chrysanthe elmosolyodott.

– Köszönd a császár feleségének! Poppaea példáját követik a legkiválóbb római asszonyok, amikor tejben fürdenek.

– És te is zsidó akarsz lenni, mint a császárné? – piszkálódott Titus.

Mindenki tudta, hogy Poppaea előszeretettel jár a római zsidók kedvében, és rendszeresen fogadja a tudósaikat és szent embereiket. Egyesek szerint át is tért a hitükre.

– Csak annyira, amennyire te keresztény – csúfolódott Chrysanthe.

A fascinumra mutatott, amit a jeles alkalom tiszteletére Titus a nyakába akasztott. A ház ura nem tartotta viccesnek a megjegyzést. Úgy látta, hogy Kaeso valahogyan átalakította az amulettet, és most már kifejezetten egy keresztre hasonlított. Ennek ellenére Titus büszkén és nyíltan viselte, nem volt hajlandó a tógája alá rejteni.

Kopogtak az ajtón, és egyszeriben nagy sürgés-forgás támadt a házban. Még a rabszolgák is izgatottak lettek, és meg is volt rá minden okuk. Nem akármilyen esemény volt egy magánház életében, hogy a császár látogatta meg.

Hilarion kifutott a kertbe.

– Itt vannak, gazdám!

– Bejönnek?

– Nem hiszem, gazdám. Az ajtóban álló férfi azt mondta, ki kell menned hozzájuk.

– Akkor ne várassuk meg őket!

Titus kézen fogta a feleségét, és előreengedte a fiát a folyosón.

A császár kísérete még nagyobb volt, mint amilyenre Titus számított. Akadtak ott titkárok, írnokok, testőrök, tógás szenátorok, még egy színészekből és akrobatákból álló, színes csapat is. A sokadalom közepén, a Titus által valaha látott legerősebb rabszolgák vállán egy aranypóznákra helyezett, nagy hordszék tűnt fel, amit úgy alakítottak ki, hogy egy óriás hattyúra hasonlítson. A bíborszínű függönyt félrehúzta egy kéz, rajta temérdek gyűrűvel. Nero szélesen elmosolyodott, és intett a háziaknak. Mellette ült varázslatosan szép felesége, Poppaea, és szőke haját olyan kifinomult alapossággal tűzte fel, ahogy Titus még soha korábban nem látta.

Hordozható lépcsőt hoztak nekik, és elsőként Chrysanthe szállhatott fel a hordszékre, majd Titus és Lucius is. Puha párnákon helyezkedtek el a császári párral szemben. Titus érezte, hogy a felesége remeg, ezért megfogta a kezét. Poppaea elmosolyodott a bensőséges mozdulat láttán, és szintén megfogta Nero ékszerekkel feldíszített kezét.

– Nem sietünk. Úgy gondoltam, körülnézhetünk egy kicsit a városban – közölte a császár.

– Természetesen – biccentett Titus. – Olyan sok építkezés folyik Rómában, hogy már számon sem tudom tartani.

Igazság szerint Titus nagyon is tisztában volt vele, hol milyen építkezés zajlik, ám azt is tudta, hogy Chrysanthe és Lucius nagyon élvezne egy ilyen kirándulást, és neki is hízelgett, hogy a császár ilyen közös szórakozásra vágyik az ő családjával.

Nero szája mosolyra húzódott.

– Az ükapámnak volt egy elhíresült mondása: „Téglavárosként kaptam Rómát, és márványvárosként hagyom itt.” Nos, én égett márványvárosként kaptam, és színaranyba öltöztetve hagyom magam után.

Mialatt végigvitték őket a városon, Nero kevélyen mutogatta nekik, milyen sebesen folyik a különféle templomok és nyilvános szobrok helyreállítása. A Circus Maximus újjáépítése volt az egyik legnagyobb feladat, és bár látszott, hogy hosszú időbe fog telni, mire ismét megnyithatja kapuit, Nero sokkal csodálatosabb építményt képzelt a helyére. Egészen szokatlan látványosságok is feltárultak előttük. Romulus kunyhóját a Palatinuson megkímélte a tűz, és noha a császári palota legrégebbi részei zömmel odavesztek, az eredeti bejáratot őrző két babérfa is sértetlenül élte túl a csapást.

– Ez biztosan egy előjel, apám! – jelentette ki Lucius, miután legyőzte szemérmességét a császári pár előtt – főként Poppaea előtt, akinek szépsége minden férfit lebilincselt.

– Igen, kétségkívül – ismerte el Titus. – Azok a fák a jelek szerint elpusztíthatatlanok; sem a tűz, sem a villámlás nem árt nekik. Szerintem azok a babérfák mindaddig élni fognak, amíg az isteni Augustus utolsó leszármazottja él.

Ezt a megjegyzést szemlátomást nagyra értékelte a császári pár, és szeretetteljesen egymásra is néztek. A pletykák szerint Poppaea ismét gyereket várt, noha ez még nem látszott rajta. Első közös kislányuk halva született, és Nerót porig sújtotta a gyász. Most azonban megint reménykedhettek abban, hogy az isteni Augustus vérvonalának új generációja indul el, és lesz örököse a császárnak, aki maga sem volt még harmincéves.

– Olyan sok gyönyörű ház odalett! – sóhajtott Nero, és ujjait összeillesztve nézte a környezetet, amerre elhaladtak. – A tűz nemcsak a Palatinuson lakó gazdagokat űzte el otthonukból, hanem rengeteg más embert is. Úgy hallottam, nagyon sokan éltek visszataszító nyomorban, egymás hegyén-hátán, irdatlan nagy házakban, ahol még megfordulni sem volt helyük rendesen. Nos, számukra fényes, új házakat építünk, sokkal jobbakat, mint azok a korábbi patkánylyukak. Ez persze időbe telik majd. Sajnálatos módon ezeknek a hontalanoknak addig a Mars-mezőn és a saját, Tiberisen túli kertjeimben kell meghúzniuk magukat. Hogy munkát adjak nekik, felfogadtam egy egész hadseregnyi kőművest és napszámost a városban zajló felújítási munkákhoz. Ismét csökkentettem a gabona árát, így a családok élelemhez juthatnak. Azért pedig, hogy elkerüljünk egy hasonló katasztrófát a jövőben, új építési szabályokat vezettem be, amely a hozzáértők szerint biztosan csökkenti a tűzveszélyt. Az épületek messzebb lesznek egymástól, korlátozzuk a magasságukat, és fejszéket, vödröket meg hasonló tűzoltó eszközöket kell bennük tartani. Ó, és odanézzetek! – kiáltott fel a császár hirtelen, és egy felállványozott vízvezetékre mutatott. – Az aquaductusokat is kijavítjuk és kiegészítjük, ahol szükséges. Ciszternákat és szökőkutakat kell építeni, hogy a jövőben elégséges víztartalék álljon rendelkezésre a város minden részén.

– A caesar gyors és határozott válasza a válságra egészen bámulatos! – bókolt Titus.

– Most megyünk át azon a területen, amely az új császári központ szíve lesz – folytatta Nero izgatott vigyorgással. – A Palatinusnak ezt az oldalát teljesen letaroljuk, és új császári épületeket húzunk fel rajta. Odalent pedig, ahol olyan zsúfoltan sorakoztak a csúf, ósdi házak, egy hatalmas tó lesz, teljes mértékben a császári palota területén belül. Hát nem lenyűgöző? Egy magántó a város szívében, körülötte szőlőültetvények, kertek, és egy kis erdő, teli vaddal, hogy Poppaeával bármikor tehessünk egy vidéki sétát, vagy akár vadászhassunk, anélkül, hogy ki kellene tennünk a lábunkat a császári palotából vagy a városból! Persze a tónak gyakorlati haszna is lesz: víztartályként fog szolgálni tűz esetén.

Már meg is kezdődött a mesterséges tó létesítése. Több száz munkás gereblyézte és lapátolta a hatalmas mennyiségben kiásott földet, és lankás dombokat formáltak belőlük, amelyek majd emberkéz alkotta, erdős tájként veszik körbe a tavat.

– Ezen a partján egy nagy villa lesz, egy mérföld hosszú, fedett sétánnyal – ecsetelte Nero. – Rendkívül tágas szobákat építtetek, a lehető legigényesebb kialakítással: márvány, pompás szobrok, elefántcsont válaszfalak és válogatott, csodás kelmék. Látnod kellene a rajzokat, amelyeket a tervezők készítettek számomra! A mennyezetet csillogó ékkövek és gyöngyház berakások fogják díszíteni, így esténként, a mécsesek fényében úgy tűnhet majd, mintha maga a csillagos ég akarna irigy módon bepillantani a csodás helyiségekbe. És persze arany… mindenütt rengeteg arany lesz! Az egész homlokzatot aranyfényű üveggel fogják beburkolni, hogy belekáprázzon az ember szeme. A színek közül kizárólag a bíbort szeretem, a fémek közül pedig az aranyat. Mennyire imádom a súlyát, a meleg színét… akár a napfény a vízen! Mint az a szép kis amulett, amit viselsz, Pinarius szenátor.

Titus megérintette az aranytalizmánt, és elmosolyodott.

– Az őseim ajándéka.

– Igen, tudom. Furcsa egy tárgy. – Nero titokzatos mosolyt villantott fel, majd visszafordult az építkezés felé. – Ha eljön az ideje, nagy dínomdánommal ünnepeljük meg, hogy Poppaea, a kisbabánk és én beköltözhetünk! Azt hiszem, Aranyháznak fogom nevezni. Mit szólsz hozzá, Pinarius szenátor?

– Ragyogó név egy ragyogó háznak.

– Csakis egy ilyen ház felel meg egy magamfajta embernek – tűnődött Nero. – Ó, már ide is értünk a nagy udvar helyére! Innen lesz a bejárat a fórumról érkező látogatók számára. A szent út az Aranyházba felvezető lépcső alján fog véget érni. Persze lesznek más bejáratok is, például Augustus régi kapuja a Palatinuson, körülötte azokkal az ősi babérfákkal, ám az afféle hátsó bejáratként fog szolgálni. Hatalmas lesz a nagyudvar: a négy árkád a peremén több száz márványoszlopból fog állni! Most még fel sem tudjuk becsülni a nagyságát, hiszen a tér tele van a munkások kunyhóival. Az udvar közepén egy gigantikus bronzszobor áll majd, amely engem fog ábrázolni. Még nem döntöttük el, milyen jelmezt viselek rajta. Poppaea szerint Herculesnek kellene öltöznöm, de Zenodorus, a szobrász véleménye szerint jobb lenne Solként, napistenként pózolnom, napsugaras koronában. Ha elkészül, több mint húszembernyi magasságú lesz – vagyis a legnagyobb szoborként fogják csodálni a rhodoszi kolosszus óta. Azzal ellentétben viszont ezt tetőtől-talpig arannyal borítják be. El tudod képzelni, milyen szemkápráztató látvány lesz, amikor süt a nap? Az emberek már többórányi út távolságból látni fogják, és minél közelebb jönnek, annál jobban meg fogja őket szédíteni. Verőfényben gyakorlatilag meg is vakulhatnak tőle.

– Caesar, az új kolosszus kétségkívül megbabonázó látványosság lesz – bókolt Titus, akit nemcsak Nero képzeletének merészsége nyűgözött le, hanem az irdatlan ráfordítások is. Rengeteg magánbirtokot foglalt le az állam az új császári palota megépítéséhez, és Itália-szerte számos nagy templom kincstárát ürítették ki, hogy legyen miből fedezni a munkálatokat és a mesés díszítéseket.

Titus is fontos szerepet kapott a nagyra törő vállalkozásban. Az elején jósként vették igénybe a szolgálatait, hogy meggyőződhessenek az istenek támogató szándékáról, majd vallásos szertartások következtek, hogy kiengeszteljék azokat az isteneket, akiknek a templomait kiürítették az építkezés miatt. Titus hűséges jósként állt Nero mellett, éppen úgy, mint annak idején Claudius mellett. Mi több, ő maga jelentkezett a feladatra, amit szívesen és megingathatatlan odaadással végzett el. Azóta, hogy egyik este meghallotta Nerót Trója felégetéséről énekelni, szívesen beállt a legbuzgóbb hívei sorába.

A császár nem volt hálátlan a hűséges szolgálatért. Azzal is a köszönetét akarta kifejezni, hogy családjával együtt a császári hordszékben utaztatta őket körbe a városon.

– Örömmel játszom szerepet benne, mint mindenben, amit a caesar eltervez és véghezvisz – közölte a jövendőmondó.

– Sajnálatos módon nem mindenki érez így, Pinarius szenátor – szólalt meg Poppaea.

Az ifjú császárné mindvégig hallgatott a kirándulás alatt, sőt még az unalom jeleit is látni lehetett rajta; bizonyára számtalanszor végig kellett már hallgatnia Nero lelkendezését az építkezések miatt. Titus, aki sokszor találkozott már a császárnéval, de még soha nem beszélt vele, nem igazán tudta, mit gondoljon Poppaea felől, hiszen mindig olyan távolságtartónak látta, mintha örökösen önmagával lenne elfoglalva, és ha nagy ritkán mégis megszólalt, talányos mondatok hagyták el a száját. Nero nem az első férje volt; korábban Nero barátja, Otho volt a házastársa. A mendemondák szerint ők hárman annyira közel álltak egymáshoz, hogy egy „háromfejű szerelemszörnyet” alkottak. Végül azonban Nero csak magának akarta az asszonyt, ezért rávette Othót a válásra, és kinevezte Lusitania helytartójává, hogy messze küldje Rómától, Poppaeát pedig feleségül vehesse.

A császárné megjegyzése valószínűleg azokról szólt, akik a jócskán elterjedt pletyka szerint összeesküdtek a császár ellen. Nero ugyan gyorsan és erélyesen lépett fel a katasztrófa idején, és derűlátóan, tettre készen tervezte a jövőt, Róma minden társadalmi osztályában érlelődött az elégedetlenség vele szemben. A tűzvészt járvány követte, amelyben több tízezer ember vesztette életét, főként hajléktalan szegények, és a tömérdek vallási és történelmi kincs pusztulása sem tett jót a köznép erkölcseinek. Bár Nero nagy építkezési vállalkozásai pont azt a célt szolgálták, hogy pótolja az elveszett értékeket, ám a gazdagok attól tartottak, hogy a császár kicsapongó költekezése anyagi csődbe sodorja a birodalmat. Az ellenséges szenátorok a hírek szerint összefogtak a háta mögött, és a köznép soraiban is olyan aljas pletykák keltek szárnyra, hogy Nero szándékosan okozta a tüzet, mert így hatalmas területekre tehette rá a kezét, ahol csupán romok maradtak, és így helyet talált az impozáns új palotának, sőt kedve szerint építhette újjá az egész várost.

Nero nyilvánvaló sajnálkozással száműzött néhány szenátort, akiket hűtlenséggel lehetett gyanúsítani. Köztük volt Gaius Cassius Longinus is, aki annak idején oly szenvedélyesen kiállt Pedanius rabszolgáinak keresztre feszítése mellett. Nero megparancsolta neki, hogy távolítsa el annak a Cassiusnak a viaszmaszkját a háza előteréből, aki megölte az isteni Juliust. Titus szerint minden joga megvolt erre utasítani. A szenátor azonban nem engedelmeskedett. Cassius Szardíniára való száműzetése nagy felháborodást keltett a társai körében, akik azzal ágáltak, hogy egy ilyen köztiszteletben álló jogtudóssal szemben kegyelmet kell tanúsítani, főleg mivel időközben teljesen megvakult.

Titus hallotta, hogy Chrysanthe felnyög, majd látta is, miért. Egy üszkös falon, egy elpusztult ház egyetlen maradványán csúfondáros, fekete felirat éktelenkedett:

Az erős és bátor

Megölte az anyját

És felgyújtotta a házamat!

Ebben az időben egyre több helyen tűntek fel ilyen feliratok. Titus a nyilvános latrinákban is találkozott velük. Szerencsére egy csapat azon fáradozott, hogy lefesse őket, és más üzeneteket írjon helyettük. Titus megpróbálta kivenni az új feliratot, ám a hordszék annyira imbolygott, hogy csak két szót látott: „keresztények” és „elégetni”.

– Hűséges felszabadítottjaim állandóan munkálkodnak – közölte Nero, egyik gyűrűjét húzogatva. – Még kérnem sem kell őket. Járják a várost, és lefestik a mocskolódó rágalmakat, amerre csak feltűnnek.

– Szörnyű dolog ez a pletykálkodás – motyogta Poppaea.

– Bizony az – helyeselt Chrysanthe, együtt érzően bólogatva.

– Ma azonban véget vetünk a hitvány mendemondáknak, és az igazságszolgáltatás elé állítjuk a valódi bűnösöket – jelentette ki Nero, aki közben visszanyerte a jó kedélyét. – Az emberek láthatják, hogy a császáruk elkötelezetten védi Rómát, és elpusztítja azokat, akik ártani akarnak neki. Olyan látványosságot kapnak, amit soha nem fognak elfelejteni!

Továbbhaladtak az úti céljuk felé, a Tiberis túlpartján húzódó császári kert irányába, ahol Caligula annak idején egy nagy versenypályát építtetett saját szórakoztatására a Vaticanus-domb lábánál. Nero is gyakran használta a pályát, mert imádta a szekérversenyeket, és Seneca is meggyőzte, hogy egy császárhoz igenis illő részt venni ilyen megmérettetésben. Mivel a Circus Maximust még nem állították helyre teljesen, Nero úgy döntött, hogy megnyitja a Circus Vaticanus kapuit az emberek előtt. Nem sok egyéb helyet tudott volna elképzelni azoknak a szórakoztató látványosságoknak, amelyeket az elítélt gyújtogatók megbüntetésére kitalált.

Miközben a rabszolgák átvitték őket a Mars-mező egyik épülőfélben lévő részén, Titus szemügyre vette a szedett-vedett kalyibákat, amelyekben a népesség jelentős része lakott. Fahulladékból összeeszkábált kis hajlékok voltak, vagy vászonmaradékokból összeöltött sátrak. Ezen a napon senki sem tartózkodott a kunyhókban és a sátrakban. Az ígért látványosságok tartották őket izgalomban, ezért olybá tűnt, hogy Róma összes lakója egyetlen masszaként ömlik át a Tiberis túlpartján lévő császári kertbe.

Praetorianusok készítették elő a hordszék útját a tömegben, mert az emberek egymás lábát taposva igyekeztek megpillantani a császárt és a feleségét. Innen-onnan ujjongó kiáltások hallatszottak: „Éljen a caesar!” vagy „Éljen a gyönyörű Poppaea!”. A tömeg más része csak vállat vont, és elfordult, sőt olyanok is akadtak, akik ellenségesen méregették a császári hordszéket, és nem riadtak vissza a szitkozódástól sem. Poppaea a homlokát ráncolva suttogott Nero fülébe. A császár odakiáltott az egyik praetorianusnak, hogy szűkítsék a védőgyűrűt a hordszék körül, majd leakasztotta a drapériát összefogó láncokat, és így nagyobb biztonságban, bensőségesebb hangulatban utazhattak tovább. Az áttetsző függönyökön keresztül láthatták a külvilágot, ám az opálos fényű anyag kirekesztette a kíváncsi tekinteteket.

Egy új híd ívelt át a Tiberisen, amelyen át egyenesen el lehetett jutni Mars mezejétől a vaticanusi mezőkig. Nero parancsára lélegzetelállító gyorsasággal épült meg a híd, részben azzal a céllal, hogy a város hontalanjai könnyen átkelhessenek a túlparton felállított átmeneti szállásaikra. Ezen a napon azonban az új híd arra szolgált, hogy Róma tömegei bejuthassanak a Circus Vaticanusba. Már jelentős sokadalom gyűlt össze a hídon és az előtte lévő téren, ám a praetorianusok sietve szétzavarták őket, hogy a császári hordszék áthaladhasson a folyó fölött.

A vaticanusi mezőkön rozzant viskók egész városa terült el. Úgy látszott, hogy még a fákon is laknak néhányan. A mezőn túl aztán elérkeztek az előkelő kertbe, amit még Caligula létesített. Vaskapun át nyertek bebocsátást, és a praetorianusok visszanyomták a tömeget, hogy Nero zavartalanul bejuthasson. A széles, kavicsos út két szélén húzódó kert csodálatos látványt nyújtott rózsaágyaival, illatozó, színes virágaival, és egy különösen pazar díszkúttal, amelyen a meztelen Diana állt bokáig a csillogó vízbe merülve, míg a szerencsétlen Aktaión, ágaskodó szarvassá változva a kopók foga között lelte halálát.

Megérkeztek a cirkuszba. A véglegesre kialakított lelátót szürkésfehér mészkőből faragták, és bár előkelőek voltak, kevés nézőre szabták őket. Ezért ideiglenesen faállványokat is felállítottak, amelyek teljesen körbeértek a versenypályák körül, és több tízezernyi nézőnek nyújtottak helyet. Ezeket a sorokat már félig meg is töltötték, és percről percre újabb emberseregek érkeztek.

A hordszék az aréna mészkőszerkezete előtt állt meg. Nero kilépett a feleségével és a vendégeivel. A császár és Poppaea hirtelen eltűntek szem elől – Titus nem is látta, hova –, míg a szenátort és a családját felkísérték a császári páholyba. Titus egészen kipirult az izgalomtól. Látta, hogy a felesége és a fia szeme is tágra nyílt a lelkesültségtől. A Pinariusokat korábban soha nem hívták meg a császár páholyába egy ilyen nyilvános eseményen. Nero mellett ülve nézhetik végig a bemutatót, és eközben mások is láthatják őket azon a helyen, ahova csak a legbelsőbb császári körök tagjai kerülhetnek fel. Roppant fontos nap volt ez a Pinariusok történelmében, nemcsak Titus és a közvetlen családja számára, hanem mindenkinek, aki a múltban a Pinarius nevet viselte, és akit a jövőben Pinariusnak neveznek majd el.

A páholyt arannyal szegélyezett bíbordrapériákkal bélelték ki, és praetorianusok kordonja vette körül. Titus és a családja érkezett elsőként erre a helyre, és a páholy egyik sarkában álló heverőhöz vezették őket. Egy rabszolga többféle bort is kínált nekik, és egy tálcán különböző ínyencségeket helyezett eléjük.

Közvetlenül előttük, az ovális versenypályát kettéválasztó falazott borda, a spina közepén egy masszív, vörös gránitból készült obeliszk magasodott. Még Caligula hozta magával az egyiptomi Heliopolisz városából. Feltűnően simák voltak az oldalai, hiányoztak róla a hieroglifák. A tetején egy aranyozott gömb csillogott, bámulatos egyensúlyban állva a csúcsán. Ezt a látványosságot a város távoli pontjairól is látni lehetett. Titus is látta korábban már messziről, és onnan is lenyűgözte a magassága.

A Vesta-szüzek és a papi rendek képviselői az első sorokban ültek, a császári páholytól balra. Jobbra a szenátoroknak fenntartott jókora területet lehetett látni. Odakint, az arénában zenészek muzsikáltak, hogy előkészítsék a hangulatot, és közben akrobaták bukfenceztek, jártak a kezükön, emeltek emberi piramist önmagukból. Nevetés és taps harsant a lelátókon, ám sokan tovább beszélgettek és járkáltak, a fő látványosságra várva.

Aztán még több vendég érkezett a császári páholyba. Seneca jött az élen, aki Agrippina halála óta még nagyobb hatalmat szerzett, jóllehet, Titus olyan pletykákat is hallott, hogy egyre nő a feszültség közte és a császár között. Nero fő tanácsadója is megszenvedte a tűzvész utáni nehézségeket. A felesége, Paulina is elkísérte Senecát. Most, hogy az államférfi a harmincas éveiben járt, az asszony pedig már majdnem negyven volt, már nem tűnt fel annyira a közöttük lévő korkülönbség.

Senecával jött jóképű unokaöccse is. Lucanus két évvel volt fiatalabb Nerónál, és a költészet iránti rajongásuk barátokká kovácsolta őket. Neróhoz hasonlóan Lucanus is korán érő típus volt. Tizenegy évesen nagy elismerést vívott ki magának az első versével, amely Hektór és Akhilleusz párviadaláról szólt, huszonöt éves korára pedig a város leghíresebb költőjévé nőtte ki magát. Ezúttal a jósok trabeáját viselte. Nero úgy látta jónak, ha az ifjút is elfogadtatja a jóstestülettel, már azelőtt, hogy elérte volna a megjelölt életkort, ahogy a korábbi császárok is tették Titusszal és az apjával.

Lucanus mellett ott volt a felesége, Polla Argentaria is. Legalább olyan nagy hírnévnek örvendett, mint a férje, hiszen Lucanus sok költeményt írt hozzá. Egy vagyonos szenátor lányaként született, és nő létére, Seneca feleségéhez hasonlóan, szokatlan műveltségre tett szert. Argentariáról azt beszélték, hogy a férje múzsája és titkára volt, talán még a munkatársa is, mivel fáradhatatlanul segített neki átolvasni és csiszolgatni a verseit.

Gaius Petronius érkezett következőként. A császári eleganciáért felelős férfi még nem volt negyvenéves, de hajába már ezüsttincsek keveredtek. Titus nem tudta volna megfogalmazni, mi tette olyan különlegessé Petroniust; elvégre a lehető legegyszerűbb tógát öltötte fel, és bár makulátlanul ápolt volt, mégsem tűnt ki a sorból semmivel. Mégis mintha a puszta lényével varázslatot idézett volna az egész közönségre. Talán az a könnyed kecsesség, amivel mozgott, vagy a kifürkészhetetlen arckifejezése… Még amikor a legkomolyabb volt, akkor is valami derű csillogott fakó, szürke szemében.

Titus kiváltságosnak érezte magát ebben az előkelő társaságban, ugyanakkor nyomasztotta is, mivel olykor nehezen követte a társalgást, amely javarészt a három férfi irodalmi munkássága körül forgott, és tele volt Titus számára értelmezhetetlen szóviccekkel, utalásokkal és sikamlós kétértelműségekkel. Annyit tudott megállapítani, hogy nemsokára megjelenik Lucanus új verseskötete a Caesar és Pompeius közötti polgárháborúról, lebilincselő erőszakkal és finom epikus leírásokkal. Seneca, aki olvasta a készülő művet, úgy vélte, hogy unokaöccse túlzottan is Pompeius és a köztársaságpártiak oldalán áll az isteni Juliusszal szemben, és ezzel jelentős vitát fog szítani.

Petronius valami egész más munkán dolgozott, egy hosszú költeményen, amelyben az elbeszélő erotikus kalandjait, melléfogásait és komikus ballépéseit meséli el. A végén, az irónia fokozása végett, felderül az esetek közötti összefüggés, méghozzá a lehető legnemesebb, legkifinomultabb prózával. Titus tudta, hogy Nero a jó ízlés kérdésében sokszor fordul Petroniushoz tanácsért, ezért megkérdezte tőle, hogy ő álmodta-e meg a nemsokára kezdődő látványosságot is.

Petronius összeszűkítette a szemét.

– Csak nagyon kicsi részem volt benne. A caesar tervezte a legtöbb bemutatót. A császár úgy vetette bele magát ebbe a vállalkozásba, ahogy általában a céljai megvalósításába: túláradó erőfeszítéssel és lelkesedéssel. Hát veled mi van, Seneca? Min dolgozol mostanában, amikor éppen nem aranyat bányászol a császár új házához?

Seneca elmosolyodott.

– Végre befejeztem a Pasziphaéról szóló darabomat. – Az író észrevette a semmitmondó kifejezést Lucius arcán. – Ismered a történetet, ifjú Pinarius?

– Sajnos nem – vallotta be Lucius.

Titus arca megrándult. A fia neveltetése őróla is árulkodott.

– Pasziphaé a krétai király, Minósz felesége volt – mesélte Seneca. – Neptunus megátkozta, ezért arra vágyott, hogy egy bikával egyesülhessen.

– Van olyan nő, akit nem átkoztak meg ezzel? – kérdezte Petronius. Chrysanthe elpirult, Lucius idegesen kuncogott, Titus pedig megrökönyödött a kérdésre, a többiek viszont egyöntetűen mulatságosnak találták.

– Meglehet – folytatta Seneca fanyar mosollyal –, de Pasziphaé tett is valamit az ügy érdekében. Megparancsolta Daidalosznak, hogy építsen egy üszőszobrot, egy fiatal tehén képmását, és legyen olyan élethű, hogy elcsavarja a bika fejét. Ezután elbújt az álüszőben, és odacsalogatta magához a bikát. Kilenc hónappal később Pasziphaé életet adott egy bikafejű gyereknek… a Minótaurosznak.

– Ki vinne színpadra egy ilyen témát Senecán kívül? – kérdezte Petronius. Nem lehetett megállapítani, hogy tisztelet vagy gúny árad-e a hangjából. – A császár már olvasta?

– Mindig a császár olvassa elsőként, amit írok, és kétségkívül ő a leglelkesebb is. Büszkén mondhatom, hogy a caesart lenyűgözte Pasziphaé tragédiája. De már itt is van!

Mindenki felállt, amikor Nero és Poppaea beléptek a páholyba. A tömegből is sokan meglátták, így az izgatottság végighullámzott a lelátón. A fogadtatás azonban vegyes volt. Az útközben hallott „Éljen a caesar!” felkiáltások itt is felharsantak, ám elvétve zúgolódás és sziszegés is felhangzott.

Nero a heverőjükhöz kísérte a feleségét, majd előrelépett, és felemelte a karját. Szőke hajával és bíbor-arany köpenyével azonnal feltűnést keltett, és mindenki rögvest felismerte a cirkuszban. A tömeg elcsendesült. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Nero talán szólni fog a tömeghez. A császár valóban akart egy nyitóbeszédet tartani, ám Seneca meggyőzte, hogy inkább tekintsen el tőle. Egyszerűen túl sok probléma származhatott abból, ha egy császár közvetlenül szólítja meg a nagy és megjósolhatatlan viselkedésű tömeget. Inkább egy kikiáltónak intett, aki előre is lépett. Erős, képzett hangja a nézőtér legtávolabbi sarkába is eljutott. Titus látta, hogy Nero szája egyszerre mozog a kikiáltóéval, mint egy büszke íróé egy színházban, ahol színészek adják elő dédelgetett szövegét.

– Róma szenátorai és népe! Ma a caesar hívására jöttetek ide, legyetek üdvözölve! Ha a puszta szórakozás kedvéért jöttetek, meg fogtok lepődni azon, ami ma itt a szemetek elé tárul. Ezen a napon nem harci szekerek fognak egymással versenyezni. Nem gladiátorok küzdenek az életükért. Nem vadállatokra fognak vadászni. Nem háborús foglyokat fogtok látni, akiknek a ti mulatságotokra fel kell eleveníteniük a leghíresebb csatákat. Színészek sem érkeznek, hogy előadjanak egy komédiát vagy egy drámát. A mai napon ezen a helyen az igazságszolgáltatásnak lehettek szemtanúi, a szabad ég alatt, ahol az összes isten és Róma minden lakója láthat mindent.

– A bűnösöket, akik ma ebben az arénában lakolnak gaztetteikért, gyújtogatásért és gyilkosságért ítélték el. A római állam ellen szövetkeztek. Összeesküdtek a római nép elpusztítására. Még azokat is meg kell büntetni, akik nem közvetlenül bűnösek a gyújtogatásban. Már a puszta létük is fenyegetést jelent mindnyájunkra nézve, hiszen hírhedten gyűlölik az isteneket, az embereket és az életet.

– A tűzvész miatt még mindig sokan rendes hajlék nélkül tengődtök. A tűzvész miatt sokan elveszítettétek legbecsesebb tulajdontárgyaitokat, valamint családjaitok becses tagjait, akiknek halálsikolya még mindig a fületekben cseng. A városunk – az istenek által leginkább szeretett város a világon – elpusztult. A halhatatlanok is könnyeket hullatnak Róma pusztulása és a római nép szenvedése miatt.

– Császárotok éberségének köszönhetően sikerült elfogni a gyújtogatókat, akiknek ezt a csapást köszönhetjük. Keresztényeknek hívják magukat. Az elnevezésük Krisztustól származik, a kultusz alapítójától, egy bűnözőtől, aki Pontius Pilatus ítélete nyomán könyörtelen halálbüntetésben részesült. Pilatusnak köszönhetően – aki Tiberius uralkodása alatt Júdea egyik helytartója volt – a Krisztus által hirdetett, ármányos babonaságot sikerült keretek közé szorítani, ám csak rövid időre. Gyorsan elterjedt nemcsak Júdeában, a bűnös tan forrásvidékén, hanem a birodalom számos más részén is, még itt, Rómában is. Krisztus követői itt settenkedtek körülöttünk, és kitervelték a város elpusztítását.

– A caesar éberségének köszönhetően tehát sikerült elfogni őket. Vallatás alatt bevallották a bűnüket, és leleplezték cinkosaikat. Nemcsak bevallották, hanem még gátlástalanul kérkedtek is vele! A keresztények büszkék arra, amit tettek. Örömüket lelik a szenvedésben!

A tömegből fütyülés és rosszallás hangjai harsantak.

Titus eleinte nem is tudta eldönteni, mikor kezdődött el a keresztények tömeges letartóztatása, mert számára mindig is ártalmatlan, szedett-vedett csavargóknak tűntek. Ugyanakkor emlékezett a lángokat figyelő keresztények ujjongására, és nem volt nehéz elképzelni, hogy ők kezdték el a gyújtogatást. Bár felfoghatatlan volt egy ilyen bűntény számára, a zsidó szekták notóriusan vakbuzgók voltak ilyen-olyan téren, így a keresztények is hírhedtté váltak kérlelhetetlen istentagadásukról, valamint minden római dologgal szemben tanúsított megvetésükről. Titust megdöbbentette, hogy ilyen bűntényre ragadtatják magukat az istenek iránti utálatuk miatt, de korántsem lepődött meg rajta.

A tömeg tovább fütyült és morgott, mígnem maga Nero intette őket csendre, hogy a kikiáltó folytathassa:

– Joggal kérdezhetitek: milyen büntetés lehet megfelelő egy ilyen szörnyűséges bűncselekmény után? Ilyen alantas és gonosz kihágásokra milyen megtorlással lehet válaszolni? Hát ezt fogjuk ma itt látni. Szenátorok és Róma népe, szent nap ez a mai! Elhívjuk az isteneket is: legyenek ők is szemtanúi annak, ami ma itt történik. Amit teszünk, az istenek tiszteletére tesszük; hálából a nagy kegyért, amiben részesítettek minket.

A kikiáltó hátralépett, és Lucanus foglalta el a helyét. Trabeájának redői közül egy gyönyörű elefántcsont lituust vett elő. Mialatt az ifjú költő megolvasta a jósjeleket, Titusba irigység hasított, amiért nem őt választották ki erre a feladatra. Akármennyire magasra is nőtt azonban Titus a császári körökben, tisztában volt vele, hogy Lucanusszal nem veheti fel a versenyt, mivel őt és Nerót valami különleges, bensőséges viszony fűzte egymáshoz, hasonló koruk és a költészet iránti rajongásuk okán.

Az előjelek kedvezőek voltak. A császár egy fehér köpennyel felöltötte a pontifex maximus szerepét. Előrelépett, és felemelte a karját. A cirkusz összes nézője mélyen meghajolt, miközben Nero Jupiterhez, a legnagyobb és legjobb istenhez imádkozott.

Elkezdődött a látványosság.

A gladiátorviadalokba és más nyilvános eseményekbe is gyakran belekomponálták a bűnözők kivégzését, de ez rendszerint kicsi szerepet kapott a bemutatóban. Az elítéltnek gladiátorokkal kellett harcolnia, vagy zsákmányként dobták a vadállatok elé. Ez alkalommal azonban olyan sok elítélt sorakozott fel, és olyan rettentő nagy bűn miatt kellett lakolniuk, hogy a teljes bemutató erre épült. A szervezőknek, akik Nero utasításait követték, nem volt könnyű dolguk a munkások és művészek irányításával. Olyan szenvedést és halált kellett a nézők elé vinniük, amely eléggé hatásos, értelemmel bíró és elfogadható a bosszúszomjas szemlélők számára.

Az újonnan felállított lelátók alatti cellából rengeteg férfit, nőt és gyereket hajtottak ki a versenypályákra. Rongyokat viseltek. Többnyire zavartan és riadtan néztek körbe, ám egyiknek-másiknak ugyanolyan békés arca és üveges tekintete volt, mint azoknak, akik korábban a lángokat figyelték a Suburában. Úgy látszott, nem igazán tudják, mi vár rájuk, vagy éppenséggel még várják is.

– Milyen sokan vannak! – motyogta Chrysanthe, és előredőlt.

– Ó ez csak egy kis hányada a gyújtogatóknak! – szólalt meg a császár. – Sokan jönnek még. Hosszú ideig tart majd, mire mindegyiket megbüntetjük.

– Lehetséges, hogy ennyien keveredtek közénk? – ámuldozott Lucanus. – Először is: mi vonzotta ezeket a förtelmes alakokat Rómába, és hogyan vették rá a tisztes rómaiakat, hogy csatlakozzanak a szektájukhoz?

– Minden, ami szörnyű és szégyenletes a világon, előbb-utóbb megtalálja a maga útját Rómába, és törvényszerűen követőket vonz magához – jelentette ki Petronius. – Ahogy a láng vonzza a rovarokat, a patak a törmeléket, úgy vonzza magához Róma a világ csőcselékét és szennyét.

– A láng azután is gyönyörű marad, hogy félresöpörjük a megégett rovarokat – közölte Nero. – A patak is csodás lesz, ha a törmelék már lesodródott. Ily módon Róma is visszanyeri régi fényét, miután megtisztítottuk ezektől az elvetemült bűnözőktől.

A császár merengve nézett le az arénába. A mellette ülő Poppaea szintén türelmetlen várakozással dőlt előrébb. Lehet, hogy valóban gyakran látott vendégül zsidó tudósokat és bölcselőket, a keresztényeket azonban ő is megvetette, és kultuszukat bizonyos fokig zsidó eretnekségnek tekintette.

Lucanus a szeme sarkából Titusra sandított.

– A nagybátyám szerint neked van egy fivéred, aki kereszténynek vallja magát.

Titus megdermedt. Fel volt készülve rá, hogy felmerülhet a téma, sőt elkerülhetetlennek tartotta.

– Nekem nincs fivérem – mondta mereven. Óvatosan megérintette a tógája redői között megbújó fascinumot.

A lelátók alatti raktárakból a segédek temérdek keresztet hoztak ki, és lefektették őket a homokba. A keresztényeknek közben körbe-körbe kellett menniük a versenypályán, korbácsoktól hajtva. Ezután elkapták és a keresztekre hajították őket. Rémülten és fájdalmasan sikoltottak fel, amikor a csuklójuknál és a bokájuknál beverték a szögeket. Aztán felállították a kereszteket, és az előre kiásott lyukakba illesztették őket.

Hirtelenjében az egész cirkusz úgy festett, mint egy feszületekből álló erdő. A tömeg kifütyülte a keresztényeket, és az erősebb karú, jól célzó nézők kövekkel és egyéb tárgyakkal hajigálták őket. Olyanok is akadtak, akik kifejezetten e célból tojásokat hoztak.

– Ezekkel a keresztre feszítésekkel azt utánozzuk, ahogy az ő állítólagos istenségüket megbüntették. Ő is egy kereszten végezte – magyarázta Nero halkan. – Amíg ezek odaszögezve lógnak, szemtanúi lehetnek mindannak, ami a cinkosaikkal történik.

Még több keresztényt hajtottak ki az arénába. Összekötözték a karjukat, véres állatbőröket adtak rájuk, ám a fejüket nem bugyolálták be, hogy az arcukat látni lehessen, a sikoltásukat pedig hallani. A cirkusz két átellenes végében ezután vad kutyafalkákat eresztettek szét. Pár pillanat múlva már a keresztények felé rohantak.

Sokáig futottak, mire megkapták a zsákmányt. A keresztények először erre, majd arra tántorodtak, ahogy mindkét falka elől megpróbáltak kitérni. A tömeg egészen kikelt magából: sokan felpattantak a helyükről, és izgatottan várták a végső összecsapást. Nero elmosolyodott. Pontosan ilyen fogadtatásra számított.

A kutyák habozás nélkül támadtak, és darabokra szaggatták az áldozataikat. Az ugatás, a sikoltozás és a rengeteg vér, elhullott testrész látványa még jobban feltüzelte a közönséget Azok a keresztények, akik kegyelemért visítoztak vagy kétségbeesetten rohantak el a kutyák elől, még több szórakozást nyújtottak az egybegyűlteknek. Azok, akik méltósággal viselték a halált, imádkoztak vagy énekeltek, inkább feldühítették a tömeget. Viselkedésük felért az igazságszolgáltatás kicsúfolásával; hogy mertek az ilyen alantas bűnözők a haláltusájuk közben is gúnyt űzni az ítészekből?

Újabb keresztény csoportokat hajtottak ki a versenypályára, és még több kutyát eresztettek el. Minden halál még véresebb volt az előzőnél, ám a tömeg egyre nyugtalanabb lett, mert elunták az ismétlődő jeleneteket. Nero erre is számított. Egyetlen intésére új irányt vett a bemutató. Hogy ismét felkeltsék a nézők érdeklődését, különféle ismerős történeteket elevenítettek fel, kellékként használva a keresztényeket.

Ikarosz történetéhez szárnyakkal felszerelt fiatal fiúkat gurítottak be egy mozgatható toronyban, amelynek tetejéről aztán ledobták őket. Egyik a másik után csapódott bele a földbe, és rángatózva hevertek a homokban. Akik túlélték, azokat ismét feltaszigálták a torony tetejére, és újból lehajították.

Laokoón és fiai meséjét úgy adták elő, hogy gyilkos angolnákkal telezsúfolt tartályokat gurítottak a homokra, és az apákat fiaikkal együtt dobták a vízbe, ahol sikoltozva, csapkodva lelték halálukat.

Titus azonban legjobban Pasziphaé történetén rökönyödött meg, talán azért, mert az imént éppen azt hallotta Senecától. Egy meztelen keresztény lányt hajtottak körbe a versenypályán, miközben a tömeg fütyült és trágárságokat kiáltozott. Aztán egy fából készült üszőbe szorították a lányt, és az állatidomárok valami csellel odacsaltak egy fehér bikát, hogy kapaszkodjon fel a műüszőre. A tárgyat úgy alkották meg, hogy ne elfojtsa, hanem felerősítse a lány vérfagyasztó sikolyait, így azokat a cirkusz minden szegletében hallani lehetett. A nézősereg kővé dermedt. Végül elhaltak a sikolyok.

Miután a bika végzett, elvezették. Pár pillanattal később a faüsző aljából egy csupasz kisfiú pottyant ki, borjúfejjel, és élénk táncba kezdett.

– A Minótaurosz! – kiáltottak fel az emberek. – Megszülte a Minótauroszt!

A tömeg elragadtatva tapsolt és ujjongott. Nero sugárzott a büszkeségtől.

Ilyen eleven és véres életképek sorakoztak fel az aréna egész hosszán.

Végül az egész vérfürdő megkoronázásaként fáklyás emberek jelentek meg, és felgyújtották a földön fekvő halott vagy majdnem halott testeket, valamint a fából ácsolt kellékeket. Csak a kereszteket hagyták érintetlenül. A lángok látványa riasztóan hatott a nézőkre, akárcsak a bűzös füst. A közönségből néhányan újraélték a tűzvész borzalmait, és elsírták magukat. Mások elvakultan röhögtek. Nyögések és sikolyok éppúgy érkeztek a lelátókról, mint üdvrivalgás és taps. A keresztények elítélt gyújtogatók voltak, és a gyújtogatásért a törvény szerint tűzhalállal kellett lakolni.

Ahogy az elszórt lángok lassan elenyésztek, és leszállt az est, embermagasságú, vaskos oszlopokat állítottak fel a keresztek közé. Előzőleg szurokkal vonták be őket, ahogy erős szagukról feltételezni lehetett. Nyilvánvaló volt, hogy egy újabb, tűzzel kapcsolatos látványosság készül. A tömegből rémült és megigézett hangokat egyaránt lehetett hallani. Mindegyik szurokkal lepett oszlop tetejére egyfajta fémkosarat erősítettek, elég nagyot ahhoz, hogy megtartson egy emberi testet.

Mindeddig Titus komor távolságtartással figyelte a látványosságot. Az előjelek kifejezetten jók voltak – Titus alaposan megfigyelte Lucanus minden mozdulatát –, és ez azt mutatta, hogy az isteneket sikerült kiengesztelni. A gyújtogatók borzasztó büntetéseit Titus nem élvezettel nézte végig, ám polgárként és a császár barátjaként kegyetlen kötelessége volt ott ülni a nézőtéren.

Aztán úgy érezte, ki kell ürítenie a hólyagját. Éppen a megfelelő pillanatban, mert egy kis szünetet tartottak a következő bemutató előtt, így felállhatott és kimenthette magát. Nero hátrafordulva elmagyarázta neki, merre találja a következő latrinát, és kuncogott, mintha valami titkos vicc jutott volna eszébe. Titus otthagyta a császári páholyt, és közben örült, hogy a cirkuszi előadás így felvidította az uralkodót.

A kisebb méretű latrina nem messze állt a lelátótól. Páran tartózkodtak odabent, amikor Titus besétált, és miközben a dolgukat végezték, a véres látványosságokról beszélgettek. Egyetértettek abban, hogy noha a kivégzések egy része túlontúl egyforma és unalmas volt, azért akadtak közöttük emlékezetesek. Lelkesen és egyöntetűen hangoztatták, hogy Pasziphaé megerőszakolása volt messze a leglenyűgözőbb az eleven életképek közül.

– Hát nem lát az ember ilyesmit hétköznap! – rikkantotta az egyik férfi.

– Hacsak nem isten vagy, mint Neptunus, aki a háromágú szigonyával csak int egyet, és az történik, amit akar.

– Vagy ha Nero vagy!

Titus elindult vissza a páholyba. Közben jócskán besötétedett, és kigyúltak a csillagok is. Fáklyákat helyeztek el itt-ott, hogy megvilágítsák az egész küzdőteret. Miközben a nézőtér felé közeledett, váratlanul két praetorianus állta el az útját.

– Mi az ott? – kérdezte az egyikük. Robusztus nagy testőr volt, ám szájából tökéletes fogak villantak ki a fáklyák fényében. A Titus nyakában lógó fascinumra mutatott. – Ez nem egy kereszt, amit Krisztus követői viselnek?

– Semmi közöd hozzá, hogy mit viselek a nyakamban! – förmedt rá Titus kurtán, és megpróbált arrébb lépni, ám a két medvetermetű férfi megakadályozta.

– Velünk jössz! – közölte a tökéletes fogsorú.

– Dehogy megyek! Nem látjátok, hogy szenátori tógát viselek? Megyek vissza a császári páholyba.

– Na persze! Egy keresztény a császári páholyban!