III.
Lucius

A kereső

Kr. u. 69

Lucius Pinarius sóhajtott.

– Bárcsak élne még Otho, és ő lenne a császár! Őt könnyedén a kisujjad köré csavartad.

Az elegáns selyemköpenyt viselő Sporus válaszként csak mordult egyet. A nő – mivel Lucius mindig nőként gondolt Sporusra, és ő is jobban szerette, ha hölgyként szólították meg – kecsesen nyújtózott egyet a heverőn Lucius mellett. A barátok egyszerre néztek fel a mennyezeten díszelgő, csodálatosan részletgazdag festményre, amelynek élénk színeit meglágyította a rézsútosan beszűrődő téli fény. A jelenet a Jupiter által elrabolt Ganümédészt örökítette meg; egy meztelen, szépséges ifjút, aki egy játék karikát és egy fiatal kakast tartott az egyik kezében, az udvarló Jupiter ajándékait, míg az istenek királya éppen széttárta izmos karjait, készen arra, hogy sassá változzon, és elvigye vágyai tárgyát az Olümposzra.

– Van ennél szebb terme az Aranyháznak? – kérdezte Sporus. – Rajongok ezekért a lakosztályokért, te nem?

– Jobban rajonganék értük, ha egyszerű látogató volnék, és Epaphroditus beleegyezne, hogy visszatérhessek a saját házamba, a családomhoz – közölte Lucius.

– Ő csak azt teszi, amit a legjobbnak vél számodra. Megígérte az apádnak, hogy gondoskodik rólad. Ott voltam, amikor megesküdött rá. Ha Epaphroditus szerint itt nagyobb biztonságban vagy, akkor örülnöd kell, hogy még az övé ez a hajlék, a temérdek átalakulás ellenére, és még boldogabbnak kell lenned azért, mert helyet biztosít neked. Különben is, ha nem volnál itt, rettentően magányosnak érezném magam, Lucius.

Lucius elmosolyodott.

– Másfél éve még alig ismertük egymást.

– Másfél éve minden nagyon más volt. Még Nero is élt. Gondolj csak bele! Mekkora lehetett a világ abban az időben, hogy még a gigantikus Nero is elfért benne! Nero túl nagy volt erre a világra. Galba pedig túl kicsi.

– Galba még mindig császár lehetne, ha megfizette volna a tartozását a praetorianusoknak.

– Galba egy tolakodó, unalmas alak volt! – jelentette ki Sporus. – Ráadásul szánalmas is. Az uralkodása a szenvedés időszaka volt mindenki számára, még neki magának is. Helyes, hogy a katonák végeztek a vén bolonddal. Az is jogos volt, hogy Othót helyezték a császári trónra. Mintha Nero jött volna vissza közénk. – Sporus megint sóhajtott. – Tudod, egyszer, valamikor a régi szép időkben, Otho és Nero szoros barátságot ápoltak. Legendássá váltak a mulatozásaik és tivornyázásaik. Nero azt mondta nekem, hogy bátyjaként tisztelte Othót… jóllehet, erősen túlzott, ha még valami külső hasonlóságot is odaképzelt. Otho ugyanis roppant jó külsejű férfi volt. Az a bámulatos test! Később Poppaea közéjük állt. Otho az ő férje volt, de Nero mindenáron meg akarta szerezni. Szegény Othónak el kellett válnia tőle, aztán Hispániába száműzték.

– Amikor viszont a katonák végeztek Galbával, Othót választották a helyére.

– Ez azért történhetett, mert az emberek nosztalgiával gondoltak vissza Neróra, és Otho volt az a személy, aki a legközelebb állt hozzá. Még csak a harminchetet töltötte be, így roppant hosszú ideig uralkodhatott volna. Felvette Nero nevét. Visszaállíttatta a ledöntött Nero-szobrokat. Bejelentette, hogy szándékában áll befejezni az Aranyház építés alatt álló részeit, sőt még sokkal grandiózusabb stílusban, mint ahogy Nero elképzelte.

– Róma kőművesei és kézművesei már fényesítették az eszközeiket! – szólt közbe Lucius.

– Otho készen állt, hogy minden tekintetben úgy uralkodjék, ahogy annak idején Nero.

– És a szerelemre is éppen annyira készen állt.

Sporus sóhajtott, és bólintott.

– Igen. Drága Otho! De csak azért, mert annyira hasonlítottam arra az asszonyra. Emlékszem rá, amikor először megpillantott… Itt történt, az Aranyházban. Otho meglátott a szoba túlsó felében. Úgy viselkedett, mintha fejbe csapta volna valami, majdnem elesett. Láttam, hogy remeg a térde.

– Olyan rövid tunikát viselt, hogy láttad a térdét?

– Otho szívesen mutogatta a lábát, és erre minden oka meg is volt. Olyan lábakkal büszkélkedhetett, mint egy hegymászó. Sima, kemény lábai voltak, mintha márványból faragták volna ki őket. Fatörzsekhez hasonlatos lábakkal. Olyan lábszárral, mint a…

– Jaj, kérlek, Sporus, muszáj ennyit tudnom Otho lábáról? – kérdezte Lucius nevetve.

Sporus is elmosolyodott.

– Rövid idő alatt összeismerkedtünk.

– Úgy érted, egykettőre sikerült az ágyadba csalnod!

– Az ő ágyában feküdtünk, de alvásra nem nagyon emlékszem. Olyan éjszaka volt, mint amilyen az isteni Julius és Kleopátra királynő első éjszakája lehetett Alexandriában… Az is szerelem volt első látásra.

– Vagy inkább sóvárgás! – kacagott tovább Lucius.

– Meglehet. Néha a vágy ébred fel elsőként, és a szerelem később jön. Négyszemközt Sabinának nevezett, ahogy Nero is. – Sporus összevonta a szemöldökét – Olykor eltöprengek azon, hogyan alakult volna az életem, ha nem hasonlítok ennyire őrá. Milyen különös sorsot szabtak ki nekem az istenek! Nem is érdemes más lehetőségeken rágódni.

Vágyakozó kifejezés suhant át az eunuch arcán. Lucius már korábban is látta ilyennek, és Epaphroditus egyszer el is magyarázta neki: „Akkor szokott ilyen képet vágni, amikor a régen elvesztett golyóira gondol.”

Otho végül csak kilencvenöt napig uralkodott. Ennek az időszaknak a java részét is Rómától távol töltötte, seregeket irányított, és az Aulus Vitellius elleni támadásra készült. Vitellius Alsó-Germánia helytartója volt, akit a saját csapatai császárnak kiáltottak ki. Otho győzelmet aratott Vitellius fölött Észak-Itáliában, ám mielőtt úgy igazán kezdetét vehette volna a hadjárat, önkezével vetett véget életének.

Miért? Mindenki ezt kérdezgette Rómában. Othónak jó esélye volt a Vitellius fölött aratott diadalra, ám ő úgy döntött, hogy a csata előtti éjjelen a saját sátrában végzi be. A barátai szerint Otho inkább az öngyilkosságot választotta, mint hogy polgárháborúba taszítsa Rómát. Lucius nem tudott ilyen mérvű önfeláldozást elképzelni egy olyan emberről, akit második Neróként ünnepeltek. Csakhogy a történetet olyan sokan és lelkesen emlegették, hogy Otho Róma érdekében elkövetett öngyilkossága szinte legendává vált.

Otho talán abban reménykedett, hogy az ő uralma alatt Róma némileg fellélegezhet a sok vérfürdő és lázongás után, ám a halála és Vitellius akadálytalan trónra lépése pont az ellenkezőjét eredményezte. Az új császár kicsapongó, durva katonák élén vonult be Rómába, és a város rövid idő alatt zendülésektől, gyilkosságoktól, gladiátormérkőzésektől és féktelen lakomáktól lett hangos. Vitellius azzal jutalmazta meg győztes légiósait, hogy szétoszlatta a fennálló praetorianus gárdát, és a saját embereivel helyettesítette őket. Galba és Otho uralma alatt előfordulhatott, hogy néhány bátor szenátor újra a köztársaság mellett érvelt, Vitellius rémuralma azonban minden ellenzéki hangot elnémított.

Testi megjelenés terén az új császár pontosan a szoborszépségű Otho ellentéte volt. Groteszk módon elhízott, bár egyesek arról pletykáltak, hogy nem volt mindig ennyire taszító; ifjúkorában állítólag Tiberius egyik ifjú spintriája volt Caprin, és a züllött császárnak tett szolgálataival sikerült meglendítenie apja pályafutását. Most, hogy ötvenes évei végén járt, Lucius nehezen tudta elképzelni Vitelliust kellemesen gömbölyded ifjúként.

Otho halála után Sporusnak semmiféle szerepe nem maradt a császári palotában. Akárcsak a Nero halálát követő fejetlenségben, illetve Galba uralma alatt, Sporus ismét Epaphroditushoz fordult védelemért. Így kerültek össze Luciusszal. Lucius már régóta Epaphroditusszal élt, és csak elvétve mozdult ki a lakosztályából, nehogy felhívja a figyelmet önmagára és az apjától örökölt vagyonára. Bőven volt hely a házában Lucius és Sporus elszállásolására is, ezért nem is kellett volna összeakadniuk, ám a két pártfogolt hamar összebarátkozott. Körülbelül egyidősek voltak; Lucius huszonkettő, Sporus egy kicsit fiatalabb. Egyébiránt kevés közös volt bennük, mégsem civódtak, és gyakorta órákig társalogtak egymással, pletykálkodtak, vicceken nevettek és a halottakra emlékeztek – nemcsak Lucius apjára és Othóra, hanem sok más emberre is, akiknek neve a Nero halála után bekövetkező káoszban merült feledésbe.

Luciusnak és Sporusnak is sikerült eddig elkerülnie az új császár figyelmét. Epaphroditus azt mondta nekik, hogy ez jobban nem is alakulhatott volna, de a két ifjú hamarosan elunta a bezártságot, és kezdett nyugtalanabbá válni.

Újabb változás lógott a levegőben. Epaphroditus azt állította, hogy Vitellius már nem sokáig lesz császár. Vespasianus hadvezért, aki jelentős vagyonra tett szert a zsidók ellen folytatott hadjáratai során, és aki még több kincset remélt a fővárosuk, Jeruzsálem kifosztásától, keleti seregei és a Danubius mentén állomásozó légiók is császárnak kiáltották ki. Míg Vespasianus a fiával keleten maradt, a hozzá hűséges parancsnokok megrohamozták Itáliát. Újabb, elkerülhetetlen hatalomharc állt a küszöbön. A városban egyre nyugtalanabb és ingerültebb lett a hangulat. Mindenki érezte, hogy jelen körülmények között bármi megtörténhet, és vérfürdőtől rettegtek. Az asztrológusok Vitellius végét jósolták. Vitellius válaszként nemcsak azt rendelte el, hogy öljenek meg minden római asztrológust, hanem még fényűzőbb mulatságokat rendezett.

Még az a pletyka is szárnyra kapott, hogy Nero életben van, csak trükkösen megrendezte a halálát, és így Augustus örököse bármikor visszatérhet egy párthus sereg élén. Sporus és Epaphroditus persze tudták, hogy ez kitaláció, noha egyikük sem árulta el Luciusnak, hogy pontosan mi történt Nero életének utolsó óráiban, amelyek egyúttal Lucius apjának utolsó órái is voltak. „A császár megválasztotta a halála pillanatát és módját, és méltósággal fejezte be földi életét – mondta Epaphroditus, valahányszor csak faggatta. – Így tett az apád is: bátran úgy döntött, hogy követi őt a halálba.”

Lucius hátradőlt a heverőn, és felnézett a mennyezetre festett, széles vállú Jupiterre, valamint a karcsú, de elegánsan izmos Ganümédészre, aki kissé túl érettnek és fejlettnek tűnt ahhoz, hogy egy gyerekjátékként használt karikát hordjon magánál.

– Azt még értem, hogy Ganümédész miért olyan sima bőrű, mint egy kisded – jegyezte meg Lucius. – De szerinted egy olyan megtermett és férfias jelenségnek, mint Jupiter, nem kellett volna több szőrt festeni a mellkasára? A festők valamiért nem kedvelik a mellszőrzetet, ahogy a szobrászok sem. Igaz, hogy Othónak sem volt testszőrzete?

Sporus elnevette magát.

– Igaz, Othónak egy szál szőre sem volt. A fején sem. Amikor levette a parókáját…

– Otho parókát viselt? Ezt sohasem mondtad!

– Megesketett, hogy nem árulom el senkinek, ha csatában hal meg. De végül is nem a csatatéren végezte be, ugye? Úgy döntött, hogy a saját kezével öli meg magát, és itthagy engem egyedül. Szóval miért ne árulnám el? Igen, Othónak parókája volt. Méghozzá nagyon élethű, meg kell hagyni. A jelek szerint téged is megtévesztett! – Sporus újból felkacagott. – Ami a többi testrészét illeti, még nekem is több szőröm van, mint amennyi neki volt. Nagy műgonddal távolított el minden szőrszálat Emitt borotválta, amott tövestül tépte, és bizonyos érzékeny területeken viaszos kötést alkalmazott, hogy csupasz legyen. Látod, ennyire hiú volt a megjelenésére. Amikor levetkőzött, azt akarta, hogy semmi se terelje el a figyelmet a híres izmairól. Meg persze imádta a selyem érintését a csupasz bőrén. Micsoda ruhatára volt! Ez a köpeny, ami most rajtam van, szintén az övé volt… – Sporus hangja elcsuklott.

Luciusnak eszébe jutott valami, amit régebben Epaphroditus mondott neki: „Sporus akkor szokott ilyen arcot vágni, amikor azokra gondol, akik elmentek, és itthagyták őt.”

Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Epiktétosz lépett be.

Luciust sokáig zavarta a béna szolga óvakodva osonó, csaknem megalázkodó viselkedése Sporus jelenlétében. Epaphroditus tisztelettel bánt Epiktétosszal, elismerte a rabszolga jelentős műveltségét, és nagy szabadságot engedélyezett neki szóban és tettekben is. Epiktétosz már nem látszott alattvalónak, Sporus társaságában azonban még mindig furcsán viselkedett, lesütötte a szemét, sőt talán még erősebben is sántított. Lucius végül rájött, hogy a rabszolga szerelmes Sporusba, és fájdalmasan tisztában van vele, hogy érzelmei soha nem találnak viszonzásra. Sporus a világ leghatalmasabb embereinek társa és ágyasa volt, így nem lehetett elvárni tőle, hogy észrevegyen egy béna rabszolgát, aki bozontos szakáll mögé rejti átlagos arcát. Epiktétosz okosságát nem lehetett kétségbe vonni, mi több, Epaphroditus kijelentette, hogy soha nem ismert senkit, aki nála olvasottabb és filozófiában jártasabb lett volna, ami már csak azért is kiemelkedő teljesítmény volt, mert egyidős volt Luciusszal. De mi hasznát vette hatalmas műveltségének, ha a vágyai tárgyát jobban érdekelték az izmos lábak és a szőrtelenítő gyolcsok, mint egy sztoikus diskurzus?

– Egy látogató várakozik az előcsarnokban – jelentette be Epiktétosz, majd egy pillanatra Sporusra nézett, és végül a földre szegezte tekintetét.

– Epaphroditus ma délután nincs idehaza – közölte Lucius. – Jobb, ha később visszajön.

– Azt hiszem, nem fogalmaztam világosan – vette vissza a szót a rabszolga, és megint felnézett. – A látogató Sporushoz jött.

Az eunuch kihúzta magát.

– Hozzám? Engem már nem látogat senki. Netalán Otho egyik barátja?

– Nem. Vitellius császár küldte – felelte Epiktétosz. – Azt mondja, Asiaticusnak hívják.

Sporus felvonta az egyik szemöldökét.

– Véletlenül nem egy nagydarab, izmos alak, feltűnően csinos arccal? Úgy vonul, mint egy gladiátor, de úgy vigyorog, mint egy spintria?

Epiktétosz a homlokát ráncolta.

– Talán olyasféle.

– Ki ez az Asiaticus? – kérdezte Lucius. – Honnan ismered?

– Nem ismerem. De a jelek szerint hamarosan megismerem. Ugyan már, Lucius, te tényleg nem hallottad, amit Vitelliusról és Asiaticusról pletykálnak?

– Attól tartok, nem.

– Hát az apád aztán alaposan elzárhatott a világ elől, ha még az udvari pletykák sem érhették el zsenge, ifjúi füleidet! Nero imádott Vitelliusról és a tenyészménjéről mesélni. Amellett, amit ennek a kettőnek a viszonyáról rebesgettek, Nero hálószobai kicsapongásai egysíkúnak és laposnak tűntek.

– Na, hadd halljam!

Lucius a hasára fordult, és az öklére támasztotta az állát.

– Akkor gyorsan elmesélem. Asiaticus rabszolgának született, és nem is különbözött más rabszolgáktól, mígnem egy bizonyos tartozéka kamaszkorában látványosan megnőtt. Amikor Vitellius egy nap meglátta a csupasz rabszolgafiút egy árverésen, nem az eszét követte, annyi bizonyos. Mint egy versenylótenyésztő, aki egy pazar új tenyészmént vásárolt, azonnal hazavitte, és kipróbálta. Elégedett volt a portékával.

– De mint tudod, az ilyen kapcsolatokban soha nem egyértelmű, ki a gazda, és ki a rabszolga, és a vonzalom sem mindig kölcsönös. Asiaticus ráunt Vitelliusra, ami végeredményben nem is csoda. Vitellius állítólag tapasztalt és ügyes szerető, de ki tudná hosszabb ideig elviselni magán azt a hullámzó hájtömeget? Vagy maga alatt inkább, hiszen gondolom, kényelmesebb neki a fekvő helyzet. Mindenesetre Asiaticus egyszer csak megelégelte az egészet, és elszökött. Vitellius sírva tépte a haját. A rabszolga összetörte a szívét. Egy napon lent járt Puteoliban, és a parton egyszer csak szembetalálkozott Asiaticusszal. Ott kacérkodott a tengerészekkel, és az ecetnél alig különb, olcsó bort árult nekik. Vitellius zokogva ment oda, hogy átölelje, ám Asiaticus elrohant, mint a kilőtt nyíl. A császár emberei a nyomába eredtek, feldöntötték a parton felállított pultok nagy részét, és végül visszahozták vasra verve. Íme a boldog végkifejlet – a szerelmesek újra egymáséi lettek!

Lucius elnevette magát.

– Valami azt súgja, hogy nem itt ér véget a történet.

– Hát persze hogy nem! Visszatértek Rómába, ahol minden rendben ment… egy darabig. Rövidesen ugyanis Vitellius unta meg Asiaticust… az arcátlanságát, a hazudozását, a lopkodását, és a gazdája háta mögött folytatott üzelmeit. Toporzékolt, csattogtatta a korbácsát, majd végül beváltotta régi fenyegetését, és eladta Asiaticust egy új gazdának, aki egy utazó gladiátorcsapatot tart fenn. Így ismét elváltak egymástól. Vitellius azt hitte, utoljára látta Asiaticust, aki addig a magvát hullatta a gazdája ágyában, ettől fogva viszont a vérét hullatta az arénában.

Az ajtóban álló Epiktétosz megköszörülte a torkát.

– A férfi ott van kint, még mindig vár…

– Ne aggódj, már nem tartom fel sokáig – ígérte Sporus. – Nos, egy szó, mint száz: Vitelliust egy napon meghívták díszvendégnek egy viadalra, amit egy helyi magiszter rendezett valamelyik vidéki városban. Az utolsó mérkőzésen pedig ki más léphetett volna az arénába, mint maga Asiaticus! Vitellius elsápadt, amikor meglátta élete szerelmét a porban, de megkeményítette szívét, és elhitette magával, hogy már rég túltette magát rajta, sőt örömmel fogja végignézni a haláltusáját. Ezután megkezdődött a viadal, és Asiaticus kezdettől fogva vesztésre állt. Megsebesült egyszer, kétszer, majd végül a hátára került, és az ellenfél kardja a torka fölött lebegett. A tömeg a halálát követelte, és a magiszter már majdnem meg is adta a jelet, amikor Vitellius talpra szökkent, és felkiáltott: „Hagyd életben! Ne öld meg az én édes Asiaticusomat!” Ott helyben visszavásárolta, elképesztő összegért, és még azon melegében, a gladiátorok szállásán ismét egymásra találtak. Képzelheted, mennyit zokogott, mennyit csókolgatta, és milyen hevesen suttogta a fülébe, hogy megbocsát neki! Tudom, hogy az egész úgy hangzik, mint valami ízléstelen görög regény, de esküszöm, hogy nem én találtam ki!

Epiktétosz ismét megköszörülte a torkát.

– És mi a történet befejezése? – kérdezte Lucius.

– Vitellius magával vitte a szeretőjét, amikor Germániába ment helytartónak. Ugyanúgy uralkodik ott, mint korábban Rómában: vad fogadásokkal és gladiátorbemutatókkal szórakoztatja a helybeli törzsek vezetőit, miközben a katonái megerőszakolják és kifosztják a lakosságot. Azért, hogy kiengesztelje Asiaticust a gladiátorként elszenvedett méltánytalanságokért, Vitellius felszabadította őt, és hivatalos rangot adott neki. A jelek szerint a javára vált, mivel rég megtanulta használni az eszét és a testi erejét is, így pont afféle tótumfaktum helytartó lett, amilyenre Vitelliusnak szüksége volt. Kevés bajkeverő akad, akit Asiaticus ne tudna megfélemlíteni vagy leigázni. Most pedig itt van Rómában, és segít régi gazdájának irányítani a szekeret. Már nem egyszerű felszabadított, hanem a lovasság rendjének egyik megbecsült tagja.

– Nem! – kiáltott fel Lucius.

– De. Nem sokkal azután, hogy Vitellius császár lett, valamelyik talpnyaló támogatója azt javasolta: adjon lovassági rangot Asiaticusnak, lévén, hogy addigra már elegendő vagyont halmozott fel magának. Vitellius csak nevetett, és kigúnyolta az ötletet, hozzátéve, hogy egy Asiaticus-féle csirkefogó kinevezése csak lejáratja a lovasságot. Asiaticus persze megneszelte mindezt, gondolhatod, hogy volt hozzáfűznivalója! Vitellius kénytelen volt fogadást rendezni, gyorsabban, mint ahogy a spárga megfő, és ott hivatalosan is átadta Asiaticusnak a lovassági rangját jelző aranygyűrűt. Legközelebb talán szenátort csinál belőle!

Lucius elnevette magát, majd összeráncolta a homlokát.

– Vajon miért jött el most hozzád Asiaticus? Nem hiszem, hogy ez jót jelent.

– Nem? Én szívesen találkozom vele – közölte Sporus. – Epiktétosz, mondd meg a látogatómnak, hogy most már bejöhet. Szólj egy felszolgálólánynak, hogy hozza be az alkalomhoz illő frissítőket.

A rabszolga még éppen csak biccentett és elfordult tőlük, amikor az ajtóban már meg is jelent a látogató. Félretolta Epiktétoszt, és parádésan bevonult a terembe.

Lucius korábban azt tapasztalta, hogy az ifjak társaságát kereső férfiak mindig a görög szépségideált igyekeztek követni, ezért jócskán meglepődött Asiaticus külsején. Zömök nyakán kerek fej ült, afféle malacszerű arccal – turcsi orr, kövér ajkak és csálén hunyorgó szempár. Még ha a vonásai darabossá válását be is lehetett tudni a züllött életformának, nehéz volt elképzelni, hogy valaha hasonlított arra a férfieszményre, amit a régi görög mesterek márványban örökítettek meg. Már ifjúnak sem lehetett nevezni, mert durva, merev testszőrzetébe őszes tincsek keveredtek. Lovagi tunikáján keskeny, vörös csíkok futottak felfelé, majd a két masszív vállán kétfelé, viszont méretében alig volt jó rá, mert túlzottan is kilátszott belőle izmos karja és szőrös combja, bikaszerű mellkasa pedig szinte szétfeszítette. A bal kezén Lucius fel is fedezte a lovassági rangot jelző aranygyűrűt, amit egykor Vitellius helyezett vaskos, tömzsi ujjára.

Lucius felkelt a heverőről, és hátrafeszítette a vállát. Asiaticus pillantása átfutott rajta, majd Sporuson állapodott meg. Gúnyos mosolyra húzódott a szája.

– Bizonyára te vagy Sporus – szólalt meg.

Más volt a hangja, mint amilyenre Lucius számított: belevegyült az a fajta csatornahangzás, ami Lucius apja szerint a műveletlen rabszolgák és felszabadítottak sajátja volt.

– Te pedig nem lehetsz más, csak Asiaticus – mondta Sporus, továbbra is a heverőn ülve. Egyik kezével kisimította az ölét takaró selyemköpenyt.

– Ezt neked hoztam.

Asiaticus előrelépett, és felemelt egy tekercset.

– Mi ez? – kérdezte Sporus, miközben kibogozta a szalagot.

– Egy új színdarab, amit maga a császár írt.

– Jupiterre, egy újabb uralkodó, aki Nerónak hiszi magát! – dörmögte az ajtóban álló Epiktétosz az orra alatt.

– „Lucretia Megbecstelenítése Tarquinius Király Fia Által, Valamint az Utolsó Királydinasztia Rákövetkező Bukása” – olvasta Sporus. – A cím kétségtelenül hosszú, habár maga a darab nem tűnik komolyabbnak egy vázlatnál.

– Rövid és elragadó – vágta rá Asiaticus. – Többnyire cselekmény. A császár nem szeretné untatni a közönségét.

– A közönségét? Lesz előadás? Minket is meghívnak?

Sporus egy pillanatra tágra nyílt szemmel Luciusra nézett, majd barátságos mosollyal újra Asiaticus felé fordult.

– A közönség a császár legközelebbi barátaiból és tanácsadóiból fog állni. Magas rangú és kitűnő ízlésű emberekből.

– Te is ott leszel? – kérdezte Lucius. Igyekezett semleges arcot vágni. Sporus köhögéssel palástolta a nevetését.

Asiaticus egy darabig Luciust nézte, majd elvigyorodott.

– Ó hogyne! Én is ott leszek. Akárcsak te, ifjú Pinarius. Meg a vendéglátód, Epaphroditus. A császár nem szeretné, ha bármelyikőtök elmulasztaná Sporus kimagasló alakítását.

– Alakítását? – ismételte Sporus felderülő arccal.

– Nem fogalmaztam elég érthetően? Te játszod Lucretiát.

– Én?

Sporus a mellkasára tette a kezét, és felállt a heverőről. Most már hevesebb érdeklődéssel lapozgatta a tekercset.

– A holnapi fogadáson megrendezik az előadás próbáját.

– Holnap? De lehetetlen…

– Nem olyan hosszú a szereped. – Asiaticus közelebb lépett. Lucius elképedt azon, milyen vékonynak és törékenynek látszik Sporus arca Asiaticus ábrázata mellett, aki csak kicsivel volt magasabb, de jelentősen szélesebb. – Ha mégis elfelejtenél egy sort, annyi baj legyen! Majd én a füledbe súgom. Így. – Asiaticus közelebb húzódott hozzá, és belesuttogott a fülébe.

Sporus összerezzent, és hátrébb lépett.

– Te?

– Ó hát ez sem volt világos? Én játszom Sextus Tarquiniust, a király fiát. A gazfickót, aki megerőszakolja Lucretiát.

Sporus még jobban elhátrált a látogató elől. Két kézzel szétnyitva tartotta a tekercset, és azzal képezett falat Asiaticus előtt.

– Értem. Te és én együtt szerepelünk a császár darabjában, egymással szemben.

– Pontosan. Most elmegyek. Próbáld meg belevésni a sorokat a csinos kis fejedbe, és végezz el minden egyéb előkészületet. Ma este is elpróbáljuk a darabot a császár előtt, mialatt vacsorázik.

Asiaticus tetőtől talpig végigmérte Sporust. Gúnyos mosolya eltűnt, és csak egy üres, bambán nyálcsorgató kifejezés maradt utána, amit Lucius még idegesítőbbnek talált. Ezután kivonult a helyiségből.

– De hát ez nevetséges! – kiáltott fel Lucius.

– Nevetséges? – Sporus kihúzta magát. – Nem tartasz képesnek rá, hogy eljátsszam? Bőven eltöltöttem annyi időt Nero mellett, hogy rám ragadjon valami a színészi képességeiből. Tessék, Epiktétosz, te és én együtt felolvassuk a darabot, és majd segítesz, ha elakadok.

Ahogy Asiaticus is rámutatott, az úgynevezett színdarab elég rövidre sikeredett. Alig lehetett elképzelni, hogy egy esti szórakoztató előadás fénypontja legyen. Inkább olyasmi volt, mint egy kis jelenet, amivel ki lehet tölteni a mulatság üres perceit. Vitellius fogadásain rendszerint lányok és fiúk táncoltak, gladiátorok folytattak élet-halál küzdelmet, és költők, illetve komikusok szavaltak.

A történet kevés hátteret és felvezetést igényelt. A közönségben ülők úgyis egytől egyig ismerik a történetet. Amikor a király fiának egyik barátja a felesége erényeivel kezdett kérkedni, a vakmerő Sextus Tarquiniusban vágy ébredt, hogy maga is meggyőződjön ezekről. A férj távollétében felkereste az asszonyt, kihasználta Lucretia vendégszeretetét, és megerőszakolta. Az asszony képtelen volt elviselni a megaláztatást, és tőrt ragadott, hogy végezzen magával. Amikor a holttestét megmutatták a feldühödött tömegnek a fórumon, Tarquinius királyt és aljas ivadékát elűzték Rómából, majd megalakult a köztársaság.

Epiktétosz, aki minden könyvet elolvasott a gazdája könyvtárában, gyorsan átfutotta a szöveget. Undorodva fintorgott közben.

– Ez nem több közönséges, vulgáris pantomimjátéknál – jelentette ki. – Az utasítások szerint az erőszaktevés a színpad kellős közepén történik, ahogy Lucretia öngyilkossága is.

– Seneca is úgy látta jónak, ha minden megrázó jelenetet közvetlenül mutat be – jegyezte meg Sporus. – Thüesztész a közönség szeme láttára eszi meg megsütött gyerekeit, és Ödiposz is így nyomja ki a szemeit. Rejtett tőröket és disznóvért használtak.

– Ha Vitellius azt hiszi, hogy ő a jelenkor Senecája, nagyon is tévúton jár – ítélkezett Lucius, miután a tekercs hozzá került. – Ez a dialógus üres halandzsa.

Sporus megvonta a vállát.

– Ennek ellenére, ha a császár az ilyesféle darabokat szereti, akkor itt a remek alkalom, hogy a kedvére tegyek.

Lucius megrázta a fejét.

– Asiaticus viselkedése sem tetszett. Mocskos egy alaknak látszik!

– Igen, én sem így képzeltem el – ismerte be Sporus. – Az emberek ritkán felelnek meg az én elvárásaimnak. Mégis van benne valami állatias jelleg. Ha elképzelem gladiátorként…

– Hát váljék egészségedre! – vágott közbe Lucius, és örült, hogy Sporus Epiktétosszal akar próbálni, nem vele.

Asiaticus látogatása elrontotta a hangulatát. Sétálni vágyott. Epaphroditus lakosztályai egy hosszú oszlopos folyosó túlsó végében kezdődtek, amely a réteket és az Aranyház szívében létesített mesterséges tavat elválasztotta egymástól. Úgy gondolta, talán körbesétálja a tavat.

Magához vett egy köpenyt, bár alig hitte, hogy egy ilyen enyhe téli napon szüksége lesz rá. Miközben készülődött, hallotta, ahogy Sporus és Epiktétosz a darab szövegét olvassa.

– Ki van az ajtónál?

– Én vagyok, Sextus Tarquinius, a férjed barátja és a király fia.

– A férjem ma este nincs idehaza.

– Tudom. De megtagadnád tőlem a vendégszeretetedet? Nyisd ki nekem az ajtót, Lucretia. Engedj be!

Lucius elmosolyodott. Epiktétosz lassan belerázódott a próbába, bár eleinte viszolygott a témától is. Eszébe jutott, hogy a rabszolga talán másodkézből valamiféle örömöt is érez amiatt, hogy vágyai megszerezhetetlen tárgya ellen fordulhat egy darabban.

Felmerült Luciusban a gondolat, hogy Sporus talán vissza akar kerülni a császár kegyeibe. Miért is ne? Nero feleségül vette. Othónak a szeretője volt. Lehet, hogy Vitellius nem az ő bájaiért rajong, hanem „állatiasabb” partnerekért (Sporus jelzőjét használva), de Asiaticus meglehetősen otrombán fejezte ki vonzalmát, és ő is jelentős hatalommal bírt.

Lucius sóhajtott. Miközben kiment a teremből, még hallotta a párbeszéd utolsó mondatait.

– Ne! Vedd le rólam a kezed! Én hűséges vagyok az uramhoz!

– Add át magad, Lucretia! Úgyis elérem, amit akarok! – Epiktétosz olyan hévvel ejtette ki ezeket a szavakat, hogy elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát, majd bosszúsabb hangon folytatta. – Ekkor az utasítások szerint dulakodunk egy kicsit, végül letépem a ruhádat…

*

Napnyugtakor egy csoport praetorianus érkezett az Aranyházhoz, hogy elkísérje őket a császár személyes lakosztályába. Sporus a többiek előtt vonult, különleges státuszának teljes tudatában. Lucius és Epaphroditus mögötte haladtak. Epiktétosz is velük tartott, látszólag azért, hogy a gazdája szolgálatára álljon bármiben.

Egy nyolcszögletű fogadóterembe vezették őket. A falakat káprázatos, színpompás márvány borította, a bejáratnál pedig kút csobogott. Lucius korábban még sohasem járt ott, ám Sporus a jelek szerint jól ismerte, és számtalan boldog órát tölthetett el a teremben, először Neróval, majd Othóval. Lucius hallotta a sóhajtását, miközben körülnézett, és felmérte, milyen változtatásokat hajtott végre Vitellius és a felesége, Galeria, aki állítólag túl visszafogottnak tartotta Nero ízlését. Rengeteg szobrot, díszmécsest, bronzvázát, elefántcsont paravánt és faliszőttest halmoztak a terembe, betöltve szinte az összes helyet, amely a heverők és a falak között tátongott.

Az egyetlen terület, amely nem volt telezsúfolva értékes tárgyakkal, egy emelvény volt az egyik fal mentén. Ezt mindössze egy életnagyságúnál is nagyobb Nero-szobor díszítette, görög viseletben, babérkoszorúval a fején. Minden jel arra mutatott, hogy az emelvény fog színpadként szolgálni a bemutatóhoz, mivel a heverőket előtte helyezték el félkör alakban.

A heverőkön egyelőre nem ült senki, csak az első sor közepén lévő kettőn. Az egyiken a császár felesége, Galeria foglalt helyet hétéves fiukkal, Germanicusszal. A másikon a császár terpeszkedett, elfoglalva az egész bútordarabot. Egy csaknem ember nagyságú kutya feküdt összekucorodva a lábánál. A kutya felugrott és morogni kezdett, amikor meglátta a belépő társaságot, ám gazdája egyetlen szavára elhallgatott.

Közben Vitellius is felkelt a heverőről. Lucius elképedt azon, mennyi erőre lehet szükség egy ekkora, imbolygó hústömeg mozgatásához. A császár meglehetősen magas volt, hatalmas karral, kitüremkedő hassal és az iszákosokra jellemző, vörhenyes arccal. Kissé bicegve tett pár lépést előre. A mendemonda szerint Vitellius egy szekérhajtó versenyen elszenvedett balesetben sérült meg, még hajdanvolt, züllött fiatal korában. A szekeret Caligula vezette.

Vitellius egy kardot tartott a kezében. Jobb karjában szorongatta a markolatot, a bal keze ujjbegyeivel pedig a pengét simogatta. A markolatot csodás díszítéssel alakították ki, a pengét arannyal vonták be. Luciusnak a lélegzete is elakadt, amikor rájött, mit lát: az isteni Julius kardját. Vitellius egyik követője ellopta Caesar fegyverét a Mars szentélyében kijelölt helyéről, és átnyújtotta Vitelliusnak, amikor császárrá kiáltották ki. Vitellius ezt a kardot viselte annak a hagyományos tőrnek a helyén, amit elődei az élet és halál fölötti hatalom szimbólumaként hordtak maguknál. Folyton az oldalán lógott, akár valami szerencsehozó talizmán. Még az ágyba is magával vitte.

Lucius is megérintette a saját talizmánját a tógája redői alatt, azt a fascinumot, amit apja életének utolsó napján kapott meg. Akárcsak az idősebb Lucius, ő is kizárólag különleges alkalmakkor és veszélyhelyzetben vette fel.

Vitellius nyíltan méricskélte Sporust. Asiaticusszal ellentétben ő nem vigyorgott. Kíváncsi, de nem vágyakozó tekintettel nézett az eunuchra. Mi több, a felső ajka grimaszából ítélve talán még undorodott is attól, amit látott.

– Szóval te vagy az, aki lemondott a golyóiról Nero kedvéért, mi? Ó, végtére is rengeteg fiút csonkoltak meg már kevésbé nyomós indokkal is! – Vitellius lassan megkerülte Sporust, továbbra is a kardot cirógatva. – Aztán jött Otho. Ő is beléd habarodott. Gondolom, rád nézett, és azt gondolta: micsoda remek vétel, hiszen a munkát már elvégezték! Úgy tekintett rád, mint egy értékes házra, amit egy hozzá hasonló ízlésű gazda alakított át.

A császár befejezte a körözést, és megállt Sporus előtt. Szinte fölébe magasodott. Az eunuch egy darabig felnézett rá, majd lesütötte a szemét.

– Jaj ez az Otho! – Vitellius csettintett a nyelvével. – Micsoda lehetetlen szerzet! Mennyire könnyen befolyásolható volt! Állítólag Nero legjobb barátja volt, ám amikor Nero elszerette tőle Poppaeát, küzdelem nélkül átengedte! Én aztán le nem mondtam volna a feleségemről csak azért, mert egy barátom akarja! Így van, édesem?

Galeria császárné, oldalán a fiával, mézesmázosan elmosolyodott. Vitellius második felesége volt, jóval fiatalabb a férjénél. Poppaea egyik ruháját viselte, egy csodálatos, vörös és bíbor selyemből készült darabot, rengeteg ezüsthímzéssel és felfűzött gyönggyel. A gyermek semmitmondó arccal bámulta Sporust. Germanicus meglehetősen nagyra nőtt a korához képest. Lucius jól látta, mennyire hasonlít az apjára, puffadt arcával és húsos végtagjaival, majd megborzongott, amikor rájött, hogy Germanicus most valószínűleg annyi idős, amennyi Vitellius lehetett, amikor Tiberius megismertette vele az igazán kicsapongó életformát Caprin. A császár fia állítólag annyira dadogott, hogy szinte alig tudott beszélni.

– Nero uralkodása alatt Otho elégedettnek tűnt a száműzetésben folytatott életmódjával – emlékezett tovább a császár, aki még mindig a kardját simogatta, és nem vette le a szemét az eunuchról. – Soha nem vett részt egyetlen összeesküvésben sem az ellen a férfi ellen, aki elrabolta a feleségét, még azután sem, hogy Nero halálra rugdosta szerencsétlen Poppaeát. – Hátranézett Galeriára. – Ha téged valaki agyonrugdosna, szívem, biztos, hogy megbosszulnám a halálodat.

A császárné halkan felnevetett. Germanicus nyerítésszerű hangot hallatott.

– Talán Otho csak a megfelelő alkalmat várta – folytatta Vitellius. – A nagy lehetőséget. Valóban úgy tűnt, hogy ő nevet majd utoljára, legalábbis egy darabig; a végén ideköltözhetett Nero Aranyházába, és övé lett Nero új keletű Poppaeája. A hímvesszős Poppaea, ha így jobban tetszik! – Közelebb lépett Sporushoz, és fölé magasodott. – De ekkor léptem színre én, és huss! Otho kialudt, mint gyertyaláng a szélben. A tavernákban gyakran éneklik: „Egy feleséget eldobott, egy életet eldobott, de soha vissza nem csapott.” Én képtelen vagyok tisztelni egy ilyen alakot. Vajon milyen szerető volt? Mennyiben hasonlított Neróra? Poppaea talán meg tudta volna mondani, de ő halott. Te viszont még felvilágosíthatsz bennünket, eunuch. Majd később. Előbb el kell próbálnunk a darabot!

A császár összeütötte a tenyerét. Luciust és Epaphroditust odavezették egy-egy heverőhöz, aztán étellel és borral kínálták őket. Epiktétosz megállt a gazdája mögött. Elsőrangú vacsorát kaptak, Lucius mégsem tudta elengedni magát, mert minden falnál egy marcona praetorianus állt őrt. A kis Germanicus jó nagy hangzavarral étkezett: horkantgatott, szörcsögött és csámcsogott.

Vitellius megfogta Sporus kezét, és az emelvényhez vezette. Nero szobrára mutatott a kardjával.

– Ez azon szobrok egyike, amelyeket Nero halála után ledöntöttek, és amiket Otho visszaállíttatott. Ha jobban megnézed, láthatod, hol erősítették fel a fejet a nyakra. Úgy illő, hogy a szobor itt kapjon helyet, hiszen a holnapi fogadást Nero tiszteletére rendezzük. Először áldozatot mutatunk be a sírhelyénél a Pincius-dombon, majd gladiátorviadalok lesznek, és végül mindenki jól kimulathatja magát a városban. Erre a fogadásra csak a különleges vendégeket hívjuk meg.

Lucius arra gondolt, hogy miközben Vespasianus támogatói közben Rómát rohamozzák, Vitellius fejében csak az jár, hogy megidézze Nero szellemét, és egy újabb hatalmas ünnepséggel örvendeztesse meg a város lakóit. Ez az ember is csak egyetlen módját ismerte az uralkodásnak: a dínomdánomot. Minél nagyobb a válság, annál nagyobb szabású a dorbézolás.

– Az ételsor fénypontja egy általam feltalált étel lesz – ecsetelte Vitellius. – Úgy hívom: Minerva pajzsa. Ha másra nem is emlékeznek majd velem kapcsolatban ezer év múlva, remélem, ezt az ételt még emlegetni fogják. Nem tudtak olyan hatalmas agyagedényt kiégetni, amelyben elférne, ezért egy gigantikus, tömör ezüstből készült pajzsban fogják behozni. A pajzsot egy csapat rabszolga tudja csak cipelni. Csodálatos kompozíció lesz, amelyet csukamáj, fácánagyvelő, pávaagyvelő, flamingónyelv alkot, mindegyik orsóhalikrával leöntve. A teljes költség több millió szeszterciuszra rúg. Garantálom, hogy a vendégeim soha nem láttak és ízleltek még hasonlót életükben.

– Evés közben elkél a szórakoztatás is. Erre az alkalomra írtam ezt a kis színdarabot Lucretiáról. Amikor azon kezdtem töprengeni, hogy ki játssza a címszerepet, Asiaticus téged javasolt, Sporus. Esküszöm, az a fickó évekig egyetlen okos gondolatot sem ejt ki a száján, aztán hirtelen kitör belőle a lángész! Nero emlékére ki más játszhatná el Lucretia szerepét, mint Nero özvegye? Készen állsz, hogy bemutasd nekem, mit tudsz?

Sporus bólintott.

– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy a kedvedben járjak, caesar.

– Ó, a kedvemben fogsz járni, afelől nincs kétségem. – Vitellius elmosolyodott. – A díszlet mind képzeletbeli, kivéve Lucretia orsóját és ágyát. A kellékesek a megfelelő időben be fogják hozni őket. Egy dudás jelzi majd a hangszerével egy új jelenet kezdetét, illetve a drámai pillanatokat is ő fogja majd aláfesteni.

A császár lelépdelt az emelvényről, és hátradőlt a heverőjén.

Megkezdődött a próba. Először három színész lépett a színpadra, és előadták a bevezetőt. A kórus azután átalakult Sextus Tarquinius kíséretévé, és megjelent a trónörökös is, Asiaticus személyében, aki vitába keveredett a Lucretia férjét játszó színésszel arról, hogy melyikük feleségének van több jó tulajdonsága. A vita eldöntése végett úgy határoztak, hogy bejelentés nélkül meglátogatják a másik feleségét. A háromtagú kórusból ekkor Sextus asszonyának női kísérete lett, akik éppen pletykálkodtak és a rabszolgáikkal borozgattak. Ezután ismét szerepet váltottak: Lucretia rabszolganőit kezdték játszani. A két férj pont akkor toppant be, amikor a feleség fonás közben monológot adott elő a szolgáinak a feleség kötelességeiről. Luciusnak az volt a benyomása, hogy Sporus kissé reszketeg hangon adja elő az első sorokat, ám idővel egyre nőtt az önbizalma.

A kórus elhallgatott, és Lucretia büszke férje folytatta felesége dicséretét. A felbőszült Sextus rendeletbe adta, hogy a férfinak el kell hagynia a várost egy katonai küldetés élén, aztán egy monológban kiadta dühét amiatt, hogy a barátja bolondot csinált belőle, és kijelentette, hogy mindenáron sárba fogja tiporni a felesége erényeit.

Sextus ezután meglátogatta Lucretiát. Későre járt, a rabszolgák már mind lefeküdtek. Lucretia mécsesfénynél font, a hirtelen hangra azonban felkapta a fejét.

– Ki van az ajtónál? – rikkantotta Sporus, meggyőzően ingatag hangon.

– Én vagyok, Sextus Tarquinius, a férjed barátja és a király fia – jelentette be Asiaticus mennydörgő orgánummal.

A gazdája mögött álló Epiktétosz halkan felhorkantott, de minden erejével visszafogta a nevetését. Lucius is elharapta a nyelvét. Asiaticus rettenetes színész volt, pusztán fizikailag felelt meg a szerepnek. Vitellius vajon komédiát vagy tragédiát akart írni? Nehéz lett volna megmondani. Hogyan fog erre reagálni a közönség holnap, borgőzös állapotban, megrészegülve a Minerva pajzsáról lekerült ínyencségektől? A császár vendégei annyira fogják becsülni a színészeket, mint magát a darabot. Csakis a Vitellius csődöre és Nero eunuchja által keltett, újszerű feszültség kelti majd fel az érdeklődésüket.

A próba következő részében az eltökélt Sextus berontott Lucretia hálószobájába, és felrúgta az orsóját. A föléjük magasodó Nero merev tekintete alatt rádobta az ágyra.

Lucius felidézte a színpadi utasításokat: „Letépi a ruháját, és kitölti rajta vágyait; az asszony ellenáll és sír.”

Lehet, hogy Sporus és Asiaticus csak a szerepüket játszották, ám Lucius számára úgy tűnt – ahogy a műerőszak folytatódott a színpadon –, egyre élethűbbé válik a cselekmény. Úgy látszott, hogy Sporus tényleg küszködik, Asiaticus pedig csakugyan próbál minden erejével felülkerekedni, durván bánt vele, még meg is pofozta. Sporus ösztönösen és rémülten kiáltott fel.

Epiktétosz megdermedt. Epaphroditus, hallván a rabszolga zaklatott légzését és érezve idegességét, megcsóválta a fejét, és felemelte a kezét. Epiktétoszt azonban nem lehetett leállítani. Elindult a színpad felé. Epaphroditus megragadta a csuklóját.

Vitelliust felizgatta a jelenet, akárcsak Germanicust, aki nyekergő vinnyogással és tapsolással díjazta az erőszak megjelenítését. Mindketten kiegyenesedtek a heverőn, sőt előre is dőltek. Vitellius idegesen babrált az isteni Julius kardjával, és utasítani kezdte a színészeket.

– Gyerünk, Asiaticus, tudsz te ennél jobbat is! Tépd le a ruháját, ahogy a darab írja, ne csak színleld… hallani akarom az anyag reccsenését! Igen, úgy! És újra! Arra azért ügyelj, hogy ne lássuk meg az eunuch lapos mellkasát! A hanggal kell felzaklatni a közönséget!

– Na most üsd meg ismét az arcát! Markold meg a haját, húzd hátra a fejét, és üsd meg jó erősen! Nem, keményebben! Lucretiát erőszakolod meg, azt a szukát, akinek a felmagasztalásával bolondot csináltak belőled! Ott van alattad minden gőgös patrícius asszony, aki valaha visszautasított. Megveted az álszentségét, és azt akarod, hogy teljesen megszégyenüljön, megalázkodjon. Visítson, mint egy malac, Asiaticus! Na most már jobb. Hangosabban! A zenének is hangosabbnak kell lennie, felkavarónak!

A dudás, aki a színpad mellett állt, egy „Lucretia könnyei” című dalt adott elő, Nero egyik ismertebb költeményét. Most hangosabban és gyorsabban kezdett játszani.

Sporus, akit Asiaticus az ágyra szorított, olyan gyötrelmes sikolyt adott ki, hogy Epiktétosz kirángatta magát a gazdája szorításából, és bicegve elindult a színpad felé. Az egyik praetorianus azonnal elállta az útját.

Lucius émelyegve figyelte, ahogy Asiaticus jobbról-balról püföli Sporust, és az egész testét ide-oda csavarja. Ezután hátravetett fejjel röhögni kezdett, és négykézláb szembefordította Sporust a közönséggel. Felrántotta a megtépázott ruháját, hogy a combja láthatóvá váljon, és úgy tett, mintha hátulról mászna rá. A jelek szerint roppantmód élvezte, és közben széles vigyorral csapkodta az eunuch fenekét. Sporus annyira megrémült, hogy Lucius egy pillanatra el is hitte: valódi erőszak zajlik a szemük előtt.

Ám amikor Asiaticus hosszadalmas dulakodás, morgás, egy eljátszott tetőpont és visszahúzódás után vigyorogva és nyelvét nyújtogatva leszállt az eunuchról, Sporus pedig ziláltan, remegve összecsuklott az ágyon, Lucius meggyőződött róla, hogy mégis színlelték.

Vitellius megtapsolta őket. Germanicus az apját utánozva szintén összeütögette a kezét, és ismét nyerítő hangot hallatott. Galeria unottan játszott a ruhájára varrt gyöngyökkel.

– Nagyon jó! – ujjongott Vitellius. – Ez így tényleg pompás lesz! Ilyennek képzeltem el. De azt akarom, hogy holnap tovább tartson, Asiaticus. Tudom, mennyire izgatott leszel, de húzd el, ameddig csak lehet. Nem kell sietni. Élvezz ki minden pillanatot. Ízlelgesd a büntetés örömét… megbüntetheted Lucretiát! És ennél sokkal erőszakosabbnak kell lenned… tudod, hogy könnyen fog menni! Ne feledd, hogy a brutális, könyörtelen Sextus Tarquinius vagy, és éppen Lucretiát becsteleníted meg. Az ő szenvedéséről ábrándozik minden tanulófiú. Arra is figyelj, hogy a kritikus pillanatban a fény felé tartsd az eunuch arcát, hogy jól láthassuk, amint nyögdös és kiabál. Hadd lássák a vendégeim a saját szemükkel, mit látott Nero és Otho, amikor meghágták ezt a teremtményt. Jól van, akkor haladjunk tovább a következő jelenetre!

Asiaticus elhagyta a színpadot. Sporus mozdulatlanul hevert az ágyon, és eltakarta az arcát.

– Azt mondtam, folytassátok! – Vitellius türelmetlenül ütögette a kard pengéjének oldalát a tenyeréhez. – Igen, igen, nyomorúságos állapotban vagy, nagyon meggyőző. Annyira nyomorultul érzed magad, hogy az ágy mellett lévő tőr felé nyúlsz. Tessék, fogd meg!

Sporus szédelgő arckifejezéssel felnézett. Megigazította összevissza csavarodott ruháját, hátrasimította borzas haját, és lenyúlt az ágy alá. A színpadi tőr puha fából készült. Sporus egy darabig nézegette. Összeráncolódott a homloka, és megremegett az állkapcsa. Vérpatak csordult ki feldagadt alsó ajkából, és végigfolyt az állán.

– Nem emlékszel a szövegre? – förmedt rá Vitellius. – „Erőszakot tettek rajtam…”

– Erőszakot tettek rajtam – suttogta Sporus a tőrt bámulva.

– Hangosabban!

– Erőszakot tettek rajtam! – kiáltotta az eunuch. Rövid szünet után folytatta, üres, tompa hangon. – Ezt a szégyent nem viselhetem. A király fia rajtam töltötte ki bosszúvágyát, habár egyetlen bűnöm az erényességem volt. Az isteneket hívom, hogy legyenek tanúi szenvedésemnek. Bosszulják meg a halálomat a Tarquinius-ház bukásával…

– Nem jó! Megtanultad a szöveget, de meggyőző erő nélkül beszélsz, és elcsuklik a hangod. Ez a darab sarkalatos pontja! Mindenki erre fog emlékezni. Nem is érdekel? Ennél jobbat kell alakítanod holnap este! Nos, mindnyájan tudjuk, mi történik ezután. Ha bátorságra van szükséged, nézz fel a szoborra, és gondolj Neróra! Mit mondtak neki az utolsó praetorianusok, akik elhagyták az Aranyházat? Mit feleltek, amikor könyörgött nekik, hogy maradjanak? „Ilyen nehéz lenne hát meghalni?” Ha! Ezeket a szavakat nem árt manapság fejben tartani.

Sporus mindkét kezével megfogta a játék tőrt, és a mellkasa felé fordította.

– Jól van – folytatta a császár. – Elég legyen ebből! Lucretia meghalt. A közönség fel van ajzva. Az asszony élettelen teste az ágyon marad a darab további részében, miközben a gyásztól sújtott férj zendülésre buzdítja a népet. Sextus Tarquinius megkapja a büntetését, aztán a kórus elmondja az utolsó sorokat. Ehhez már nincs rád szükség, eunuch. Elbocsátalak a barátaiddal együtt. Menjetek vissza a hajlékotokba! Gyakorold a szövegedet!

A tépett ruhájú, kócos Sporus átbotorkált a színpadon, és lelépdelt az emelvényről. Az őr, aki addig útját állta Epiktétosznak, félrevonult, és engedte, hogy a rabszolga odamenjen hozzá. Lucius és Epaphroditus is felkelt a heverőjéről, és átsétált a termen.

Amikor kiléptek a folyosóra, hirtelen Asiaticus toppant eléjük. Markával szinte satuba szorította Sporus állát, és kéjesen rávigyorgott.

– Élvezted? – kérdezte. – Tudom, hogy így volt.

Az eunuch megpróbált elhátrálni, ám Asiaticus erősen tartotta.

– Holnap este minden valódi lesz, és a közönség is láthatja.

– Nem… lehet, hogy… közönség előtt! – suttogta Sporus.

– Már hogyne lehetne? Ez a lényege az egésznek. Izgalmas, mi? Tessék, érezd a saját kezeddel, mennyire felizgat még a gondolata is annak a sok dolognak, amit mások szeme láttára tehetek veled! – Asiaticus a lába közé tolta az eunuch kezét, és a fülébe suttogva folytatta. – Akár egy tőr, nem igaz? És miután végeztünk holnap este, le fogsz nyúlni az ágy alá, és egy valódi tőrt fogsz találni ott, nem egy játék fegyvert.

Bedugta a nyelvét Sporus fülébe. Az eunuch rángatózni és sikongatni kezdett. Asiaticus beleharapott a fülcimpájába, egészen belevájva a fogait a húsába.

Sporusnak sikerült kiszabadulnia. Sírva rohant végig a folyosón.

Lucius és a társai megnémulva álltak a helyükön. Asiaticus hátravetette a fejét, és röhögött. Vitellius kiszólt neki a díszteremből.

– Asiaticus! Hagyd békén az özvegyet! Nemsokára úgyis kitöltheted rajta a vágyaidat. Gyere vissza! El kell próbálnunk a végső monológodat!

*

A praetorianusok, akik visszakísérték őket Epaphroditus házába, nem távoztak, hanem letáboroztak az előcsarnokban.

Sporus ellenállt minden vigasztalási kísérletnek. Visszavonult a hálószobájába, és bezárta az ajtót.

Epaphroditus leült egy teraszon, amely Nero mezőire és tavára engedett pazar kilátást, és a kezébe temette az arcát. Epiktétosz motyogva járkált fel-alá, és a szakállát húzogatta idegességében.

– Tényleg megtörténhet ez? – kérdezte Lucius. – Vitellius valóban azt várja, hogy…

– Egyértelmű, hogy mit vár – vágott közbe Epaphroditus. – Holnap este, közönség előtt, nyilvánosan megerőszakolják Sporust… Két császár feleségét fogják megalázni, mint egy közönséges szajhát! Aztán adnak neki egy tőrt, hogy végezhessen magával, Vitellius és a barátai szórakoztatására.

– Ezért Seneca és Nero a felelősek – szólalt meg Epiktétosz.

– Honnan ez a megállapítás? – kérdezte a ház ura, és fáradtan a rabszolgára nézett.

– Vitellius csak még egy lépéssel továbbviszi az ő munkásságukat. Seneca az obszcén drámáival lealacsonyította a színház műfaját. A fajtalan kíváncsiságra és az értelmetlen borzongatásra építette az összes írását. Nero emelte nyilvános látványossággá a kivégzést, ami valóságos művészetté vált az ő romlott társasága szemében… Élve elégetés, fiatal lányok bikákkal való megerőszakoltatása, miközben a közönség tapsol és ujjong… Vitellius most egy színpadra álmodta meg bűnös fantáziaképeit, miközben a barátai csukamájjal és fácánnyelvvel tömik magukat.

– Sehogy sem lehet megakadályozni? – kérdezte Lucius. – Sporus talán elszökhetne a városból.

Epaphroditus megcsóválta a fejét.

– Pontosan ezért vannak itt a praetorianusok az ajtónál. Ha lenézel erről a teraszról, még több őrt fogsz látni. Vitellius nem fogja engedni, hogy az ő kis Lucretiája elszökjön a holnapi látványosság elől.

Lucius otthagyta a másik kettőt a teraszon, és elsétált Sporus szobájáig. Az ajtón keresztül is hallotta a sírását. A nevét szólította. Az eunuch nem válaszolt, de egy idő után abbamaradt a sírás, és csend lett. Lucius nekifeszült az ajtónak. Bár be volt zárva, a lakat nem tartotta erősen, mert csak azért rakták rá, hogy a rabszolgák ne járhassak ki-be kedvük szerint. Megint meglökte az ajtót a vállával. A lakat megadta magát, Lucius pedig bebukdácsolt a szobába.

Sporus az ágyon feküdt, már nem a zilált öltözetében, hanem az egyik legszebb ruhájában, egy arannyal hímzett, zöld selyemruhában, ami Poppaeától maradt rá. Kifésülte és feltűzte a haját. Festékekkel kendőzte el az arcán lévő horzsolásokat. Kezét keresztbe tette a mellkasa fölött. Már nem látszott zavarodottnak, inkább nagyon is összeszedettnek – túlzottan is, ahogy Lucius közelebbről megnézte. Az ágy mellett a földön egy üres ezüstkehely hevert, az oldalára fordulva.

Sporus üveges tekintettel meredt a plafonra. Összemosódtak a szavai.

– Lucius, te olyan jó barátom voltál az utolsó hónapokban…

Lucius letérdelt az ágy mellé.

– Sporus, mit csináltál?

– Ne kínozz kérdésekkel, Lucius. Nincs rá idő. Örülök, hogy bejöttél. Örülök, hogy te jöttél be, és nem valaki más. El kell mondanom neked valamit. Be kell vallanom valamit.

– Miről beszélsz?

– Én voltam a felelős…

– Miért?

– Az én hibám, hogy Nero meghalt.

– Nem, Sporus. Azt sem tudod, mit mondasz.

– Hallgass meg, Lucius! Az én hibám, hogy Nero meghalt… és én tehetek róla, hogy az apád végzett magával.

Lucius élesen beszívta a levegőt.

– Az én hibám az egész, minden szörnyűség, ami Nero halála óta történt… én tehetek róla.

Lucius felvette az üres kelyhet.

– Mit ittál, Sporus? Mitől beszélsz ilyen sületlenségeket?

– Nagyon is jól tudom, mit beszélek, Lucius. Nehéz volt titokban tartani… ilyen sok hónapon keresztül…

– Nem értem.

– Te nem voltál ott, Lucius… a végén… Neróval… és az apáddal. Nem láttad… nem hallottad. Neked csak Epaphroditus mondta el, mi történt, ám az igazságot ő sem ismeri. Epiktétosz biztosan tudja, de soha nem árulta el senkinek, mert… mert szeret engem. Neked azonban jogod van tudni.

Sporus nagyon erőtlen hangon beszélt. Lucius közelebb hajolt, és odatette a fülét az eunuch szájához.

– Amikor Epiktétosz megérkezett a városból a hírekkel… kiszaladtam elé… míg a többiek odabent maradtak. Aztán bevittem az üzenetet Nerónak, megelőzve Epiktétoszt. Hazudtam neki. Azt mondtam, hogy a szenátus… halálra ítélte.

– De hiszen ez is történt!

– Nem! Epiktétosz azt a hírt hozta, hogy a szenátusnak nem sikerült szavaznia. Még mindig tanácskoztak. Visszariadtak attól, hogy Augustus örökösét kell halálra ítélniük. Még volt remény… Nero számára. Praetorianusokat küldtek Rómából, hogy visszakísérjék, de kizárólag azért, hogy a szenátorok szemtől szemben tárgyalhassanak vele, és könnyebben juthassanak… valamilyen elhatározásra. Egyezkedni akartak. De én nem ezt mondtam Nerónak. Hazudtam. Azt a látszatot keltettem, hogy reménytelen a helyzete.

– De miért, Sporus?

– Mert azt akartam, hogy meghaljon!

Sporus megvonaglott az ágyon. A homlokát hirtelen izzadsággyöngyök lepték el. Kapkodni kezdett a levegő után.

– A szenátus csak később fogadta el a halálos ítéletét, miután Nero testét visszavitték Rómába… Ekkor azonban már késő volt. Csak azért hozták a rendeletet, hogy Galbának kedvezzenek… hogy Galba azt higgye, az ő kezükben van az új császár kijelölésének joga. Hát nem érted? Ezért pletykáltak ennyit arról, hogy… Nero még mindig életben van. Az a sok szenátor sehogy sem tudta felfogni, miért lett öngyilkos, amikor tárgyalni akartak vele. Azt hiszik, még él, a halála csak cselfogás volt, és nemsokára visszatér… bosszút állni.

Sporus megragadta Lucius karját.

– De Nero tényleg halott, Lucius. A saját szememmel láttam meghalni. Akárcsak az apádat. Ő sem ölte volna meg magát, ha… Nero nem végez magával. Az én hibám. Nem tudtam, hogy ennyi ember életébe fog kerülni… miattam… azért, amit Nero ellen elkövettem.

– De miért, Sporus? Miért kívántad a halálát?

– Mert gyűlöltem… a végén. Azt hiszem, egyszer… valamikor szerettem őt. Sohasem értettem, hogy… mit akar tőlem… mit akar kezdeni velem. Ki vagyok én, Lucius? Az a fiú, akit az apád egy nap meglátott az Aranyházban, és elvitt Neróhoz? Netán Poppaea vagyok? Vagy talán… Lucretia vagyok? Miért akarja mindenki, hogy valaki más legyek?

Sporus teste ismét megvonaglott, az arca is fintorba rándult. A szeme törött üvegként csillogott.

– Én okoztam Nero halálát. Ami azt jelenti, hogy minden utána következő szenvedést is. Nekem köszönhetitek Vitelliust, nem érted? Én idéztem elő a saját bukásomat. Miért fogod a kezemet, Lucius? Már nem látok semmit. Nem hallok. Fázom. Ha fogod a kezemet, az annyit jelent, hogy megbocsátasz.

Lucius a tenyerei közé vette Sporus vékony kezét. Jéghidegnek érezte a bőrét. Megremegett, majd mozdulatlanná dermedt. Szélesre nyitotta a száját, levegőhöz próbált jutni. Valami zörgő hang fakadt fel a torkából. A fascinum kicsúszott Lucius tógája alól, és ide-oda ingott az eunuch arca előtt. Elkapta, erősen megszorította, és közelebb húzta. Aztán elernyedt a szorítása. Kiengedte a talizmánt az ujjai közül, és végleg kihunyt a fény a szemében.

Lucius sokáig figyelte, majd körülnézett a szobában. Egy közeli kisszekrényen azt a tükröt pillantotta meg, amit Sporus fésülködéshez és arcfestéshez használt – egy kerek ezüsttükröt ébenfa nyéllel. Valamikor Poppaeaé volt. Az asszony és az eunuch ugyanabban a tükörben nézték magukat, és ugyanazt az arcot látták benne.

Odatartotta a tükröt Sporus orrlyukához. Halvány ködöt sem fújt a makulátlanul síkra csiszolt ezüstfelületre. Meghalt.

*

Epaphroditus hírvivőt küldött Vitelliushoz az eunuch halálhírével. Asiaticus eljött, hogy meggyőződjön a valóságról. Dühöngve távozott. Az Epaphroditus házát őrző praetorianusok is elvonultak.

Másnap az egész városban megkezdődött a Nero tiszteletére rendezett ünnepség. A császárnak még úgy is sikerült lenyűgöznie vendégeit az esti fogadáson, hogy elmaradt a színdarabja bemutatója. A város lakói még napokig Minerva pajzsáról beszéltek – mígnem híre jött, hogy északon Vitellius seregei vereséget szenvedtek, így Vespasianus hadai akadály nélkül vonulnak Róma felé.

Lucius Epaphroditus házának teraszáról nézte és hallgatta az Aranyházon eluralkodó pánikot. A császár által hívott különféle lakók – barátok, rokonok, támogatók és talpnyalók – kapkodva szedték össze szállítható értéktárgyaikat, és menekülni készültek.

Epaphroditus odaállt Lucius mellé a teraszon.

– Vitellius egy lemondóbeszédre készül. Küldött egy hírvivőt, hogy segítsek neki összeállítani a vázlatot.

– Segítesz?

– Válasz nélkül visszaküldtem a hírvivőt.

Lucius összevonta a szemöldökét.

– Lemond? Ilyet még soha egyetlen császár sem tett. Aki egyszer császár lesz, az császárként hal meg.

– Nero is fontolgatta a lemondást. Gondolom, Vitellius pont ezért kérte a tanácsomat, noha a Nero megsegítésére tett erőfeszítéseim végül sehova sem vezettek.

Lucius bólintott, de nem válaszolt. Sem Epaphroditusnak, sem másnak nem árulta el, mit vallott be neki Sporus a halálos ágyán.

Odalentről dulakodás hangjait hallották, és lenéztek a korlát fölött. Az udvaron két jól öltözött asszony civakodott egy antik görög váza miatt. Az edény kiesett a kezükből, és darabokra törött a kövezeten. A feldühödött asszonyok egymásnak estek.

– Vitellius nyilvánvalóan azt szeretné, hogy a feleségével és a gyerekével, valamint egymillió szeszterciusszal sértetlenül elhagyhassa a várost – mondta Epaphroditus.

– Egymillió szeszterciusszal? Ilyen kevéssel beérné? Hiszen ennyibe került Minerva pajzsa!

– A Flaviusok, Vespasianus városi rokonai meg fogják hallgatni a beszédét. Ha jóváhagyják, akkor talán vérontás nélkül megtörténhet a hatalomátvétel.

Az udvaron marakodó két asszony a földön birkózott tovább. Az egyikük felkapta a görög váza egyik szilánkját, és megvágta a másik arcát.

Lucius elfordult. Émelygett a vér látványától.

*

Lucius és Epaphroditus a fórum déli végében álltak, elvegyülve a tömegben. Előttük egy hatalmas márványlépcső vezetett fel a míves díszítésű, aranymozaikos, színes márványos homlokzatú Aranyház bejáratához. A kapu mögött, a tetővonal fölött Lucius jól láthatta az odabent magasodó Nero-kolosszus fejét és vállait. Az óriási szobor fakón derengett az ólomszínű decemberi ég háttere előtt. Ez a kirívó díszlet minden mást bizarr módon parányinak tüntetett fel. Milyen kicsinek látszott Vitellius a lépcső tetején, ahogy a tömeg megszólításához készülődött, háta mögött azzal a gigantikus fejjel! Az a férfi, aki olyan robusztus benyomást keltett a nyolcszögletű díszteremben, amikor Lucius személyesen találkozott vele, most nem tűnt nagyobbnak egy rovarnál, egy jelentéktelen kis élőlénynél, amit egy tenyérben össze lehetne morzsolni. Még az őt kétoldalról védő praetorianusok sorai is eltörpültek a szoborhoz képest.

– Odanézz! – Epaphroditus egy tógás csoportra mutatott, akik éppen akkor érkeztek, és utat törtek maguknak a tömeg elejére. – Látod, milyen tisztelettel állnak arrébb az emberek előttük? Ők a Flaviusok.

Vespasianus rokonai jókora rabszolgakísérettel közlekedtek, akiket felszabadítottak és szabad támogatók is kiegészítettek. A fórumon összegyűlt tömeg sokféle módon fogadta a látványukat – egyesek félelemmel, mások reménnyel, haraggal vagy kíváncsisággal.

– Nézd, ott, a tér közepén! – folytatta Epaphroditus. – Az ifjú, akit a többiek olyan tisztelettel vesznek körül, jóllehet, csak tizenkilenc éves. Ő Vespasianus kisebbik fia, Domitianus. A bátyja, Titus volt az apjuk jobbkeze Júdeában, de a római ügyeket Domitianus irányítja.

Lucius is észrevette a fiatalembert, aki a Flaviusok jellegzetes vonásaival rendelkezett: kerek arccal, előreugró orral és vöröses arcbőrrel. Domitianus híresen hiú volt sűrű, fényes, gesztenyebarna hajára, amit hosszabbra hagyott, mint ahogy az ifjú rómaiak frizuradivatja diktálta. Domitianus Lucius szeme láttára felnyúlt a fejéhez, és az ujjaival hátrasimította hullámos sörényét, aztán egy begyakorlott mozdulattal megrántotta a fejét, hogy minden tincse a helyére kerüljön.

– Micsoda egy kakadu! – nevette el magát Lucius.

– Lehet, de lefogadom, hogy eljön még az ő ideje. Minden Flavius biztos benne. Úgy vélik, most nekik kell előtérbe kerülniük.

A jelek szerint nem mindenki érezte ezt így a tömegben. Mielőtt a császár megszólalt volna, a sokadalom egy része kiabálni kezdett:

– Tartsd magad, caesar! Maradj a helyeden!

A Flaviusok a saját mondókájukkal válaszoltak.

– Mondj le! Lépj vissza! Hagyd el a várost azonnal!

Vitellius habozni látszott. Vajon újra átgondolta a döntését? Váltott egy pillantást Galeriával, aki nem messze állt tőle a kis Germanicusszal. A császár odahívta magához Asiaticust. Mialatt beszélgettek, a tömeg két ellentétes nézetet hangoztató része egyre harsányabbá és dühödtebbé vált.

– Lépj vissza!

– Maradj a helyeden!

– Mondj le!

– Tarts ki, caesar! Folytasd az uralkodást!

Asiaticus ellépett a császár mellől. Vitellius még mindig nem szólalt meg. Karba fonta húsos karjait, és lenézett a tömegre.

– Numa golyóira, mire vár még? – suttogta Lucius.

A kiáltások egyre vehemensebbek és fenyegetőbbek lettek.

– Add át a helyed Vespasianusnak, te bolond! Menekülj a városból, amíg lehet!

– Hádészba a Flaviusokkal! Vágd le a fejüket, és egy katapulttal küldd el Vespasianusnak!

Vitellius végre döntést hozott. Odafordult Asiaticushoz, és mondott neki valamit. A felszabadított a praetorianusok prefektusához ment, és a lent ácsorgó Flaviusokra mutatott.

– Nem! – suttogta Epaphroditus. – Ez nem történhet meg! Mit képzel Vitellius?

A vörös köpenyes praetorianusok lerohantak a lépcsőn, és kardot rántottak. A Flaviusok már eleve felkészültek a harcra; szinte mindegyikük rejtegetett tőrt vagy bunkósbotot a tógája alatt. Azonban Vitellius támogatói is fegyverekkel érkeztek.

A sikolyok és ordítások közepette Lucius és Epaphroditus menekülő útvonalat keresett, ám a tömeg irdatlan erővel kavargott körülöttük, és ide-oda taszigálta őket. Rövidesen elszakadtak egymástól. A velőtrázó sikolyok nemcsak a környező sokaságból, hanem a lábuk alól is érkeztek; a csőcselékké váló tömeg sokakat halálra taposott. Lucius lázasan kereste Epaphroditust, de sikertelenül. Valamivel távolabb megpillantotta Domitianust. Az ifjú hosszú haja megint szétzilálódott, és összecsomósodva hullott a szemébe, egészen ősemberi külsőt kölcsönözve neki. Domitianus kiáltozott, ám a nagy őrjöngésben Lucius egy szavát sem hallotta. A Flaviusok minden oldalról körülvették.

A szeme sarkából Lucius végre megpillantotta Epaphroditust egy közeli templom lépcsőjének tövénél, és az épület belsejében akart menedéket keresni.

Megint Domitianusra nézett, aki egyik karjában kardot lóbált, a másikkal mutogatott. Lucius még mindig nem hallotta, mit kiabál, de a mozdulatait nem lehetett félreérteni. Visszavonulást parancsolt. A Flaviusok kezdtek alulmaradni a küzdelemben.

Valaki hátba verte a könyökével, mivel Lucius előretántorodott. Megfordult, és Asiaticusszal találta szembe magát. A férfi arcát vér lepte – de Lucius nem tudhatta, hogy a sajátja vagy valaki másé. Egy véres karddal hadonászott.

– Harcolj, vagy el az útból, Pinarius!

Luciusnak sikerült elhátrálnia az útjából. Elért a tömeg szélére, és felnézett az Aranyház bejáratára. Vitellius még mindig lefelé tekintett, és összetámasztott ujjakkal latolgatta a csata kimenetelét. Galeria most már mellette állt, és a fejét csóválta. Germanicus tapsikolva ugrándozott az oldalukon.

Mögöttük és fölöttük magasodott Nero gigászi szobra. A napfény egyfajta koronát rajzolt a feje köré, és szokatlanul békésnek tüntette fel.

*

– Tudod, hol vagyunk? – kérdezte Epiktétosz.

A rabszolga hosszú szakállát simogatta, és szemével a hatalmas teremben felhalmozott kincseket fürkészte, amelyeket kétségkívül Galeria rendeletére gyűjtöttek be. Aztán bicegve átsétált a fekete márványpadlón a széles balkonra. Kezével árnyékolta be a szemét a ragyogó, tejfehér napfény ellen.

– Valószínűleg innen nézte Vitellius, ahogy Jupiter temploma porig ég. Aznap, amikor rászabadította az őreit a Flaviusokra. Innen az egész Capitolinus-domb látható. Még mindig parázslanak a romok.

A Palatinus-domb teteje közelében voltak, a császári palotának egy olyan részében, ahol Lucius még sosem járt. Ezt a szárnyat eredetileg Tiberius építtette, később pedig Nero alakíttatta át, és tette az Aranyház részévé. Mialatt átmentek Epaphroditus lakosztályaiból ebbe a szárnyba, egyetlen fegyveres őrrel sem találkoztak. Leszámítva néhány fosztogatót és kétségbeesetten menekülő rabszolgát a távolban, senki mással nem akadtak össze, csak egy csapat utcagyerekkel, akik betörtek egy kamrába, és megfúrták Vitellius boroshordóit. Lucius kissé meg is rémült, amikor a fiúk kardokkal hadonásztak feléjük és fenyegetően ordítoztak, ám aztán csak egymásnak dőltek, és részegen, tehetetlenül kacarásztak.

Lucius és Epaphroditus odaállt Epiktétosz mellé a balkonra. A Capitolinus-domb fölött még mindig álltak Jupiter templomának oszlopai, de a tető már eltűnt róluk, és a falak is összeomlottak. Füst kígyózott fel az elüszkösödött gerendák és lezuhant kövek kusza rakásaiból.

– A Flaviusok azt hitték, ott biztonságban lesznek, ezért elbarikádozták magukat, Jupiter oltalmában bízva – emlékezett vissza Epaphroditus. – A legrosszabb eshetőség, ami eszükbe jutott, az volt, hogy Vitellius bekeríti a templomot, és váltságdíj fejében kiengedi őket. Végül is így lett volna ésszerű. A császár túszként fogva tarthatta volna Vespasianus fiát és a többi Flaviust, mialatt a saját túléléséért alkudozik. Lefogadom, soha nem hitték volna, hogy képes rájuk gyújtani a templomot. Még a saját emberei is megrökönyödtek a parancson. Vitellius állítólag fogott egy fáklyát, és maga gyújtotta meg a tüzet.

– Szóval Vitellius azt tette, amivel Nerót vádolták: felgyújtotta a saját városát! – összegezte Lucius.

– Az isteneknek hála, hogy nem terjedt tovább – folytatta Epaphroditus. – Ebben a nagy zűrzavarban senki sem tudta volna eloltani. Ki tudja, mi lett a vigilekkel?

– Biztos azok is lázadoznak és fosztogatnak, mint mindenki más a városban – mondta Epiktétosz. Lenyúlt a rossz lábához, hogy megdörzsölje. Lucius úgy vette észre, hogy egyre romlik a lába állapota, és jóval gyakrabban gyötri fájdalom, mégsem panaszkodik soha.

Epaphroditus végignézett a romokon.

– Amíg a templomot felemésztették a lángok, Vitellius idejött a látványban gyönyörködni, és újabb fogadást rendezett. Számára a templom felgyújtása és a Flaviusok megölése is csak jó szórakozás volt. Egész éjjel lobogott a tűz, és sikoltoztak a bent rekedtek.

– Úgy hallottam, hogy Domitianus is a tűzben lelte halálát a többiekkel együtt – vetette közbe Lucius.

– Én másképp hallottam – ellenkezett Epiktétosz. – Vitellius egyik írnoka megesküdött rá, hogy látta Domitianust megszökni a lángok elől, Ízisz papjának öltözve. A vászonpalást egy pillanatra hátracsapódott, és láthatóvá vált a haja. Így ismerte fel a rabszolga. Ám mielőtt elmondhatta volna Vitelliusnak, Domitianus belevegyült a tömegbe. Ezután az írnok inkább tartotta a száját. A császár úgy hiszi, Domitianus is halott.

– Szerintem tényleg halott – akadékoskodott Epaphroditus. – Én nem adok hitelt egy ilyen írnok szavának. Még hogy Ízisz papjának öltözve! Micsoda erőltetett gondolat!

– Nem erőltetettebb, mint az, hogy Róma császára felgyújtja Jupiter templomát – közölte Epiktétosz.

Erre a gazdája már nem tudott mit felelni.

– Vitellius mostanra már biztosan megbánta a döntését – folytatta Lucius. – Hogy is van az a sor Senecától? „Egy ilyen tett, ha egyszer meglett, vissza nem vonható.”

Epaphroditus bólintott.

– Tegnap elküldte a Vesta-szüzeket a közeledő sereg elé, hogy békéért könyörögjenek. Válasz nélkül jöttek vissza. Ekkor összegyűjtötte a szenátorokat, szívfacsaró beszédet tartott nekik, felajánlotta nekik az isteni Julius kardját, egyenként mindegyiknek, és ezzel bizonygatta, hogy kész lemondani. De senki sem fogadta el.

– Egyiküknek sem volt annyi bátorsága, hogy elvegye a kardot, és végezzen Vitelliusszal! – állapította meg keserűen Epiktétosz.

– Akárcsak mindenki más, a szenátorok is kíváncsiak rá, hogyan alakulnak a körülmények – mondta Epaphroditus. – Vitellius utolsó seregei is ellene fordultak. Lehet, hogy maradtak még támogatói, de azok legfeljebb nyavalyás utcai bandák. Vespasianus hadai ma reggel átkeltek a Milvius hídon. Az előőrsnek már valahol a városban kell lennie.

– Ma van a Saturnalia-ünnep is – tette hozzá Lucius. – Ahelyett azonban, hogy a rabszolgák és a gazdáik szerepet cserélnének, és mindenki jól leinná magát, egy ostromló sereg közeledik, és Róma legalantasabb csürhéi egymással versengve dúlják fel a várost. Nézzetek oda, a fórum túloldalán lévő árkádsorra a boltokkal! Holttestek mindenütt.

– A tetőn meg éppen egy nőt erőszakolnak meg – suttogta Epiktétosz.

– Amott, a Subura irányában, valami utcai harc tört ki. Az emberek a lakóházak ablakaiból bámulják. Úgy ujjonganak, mintha valami gladiátorviadalt néznének.

– Biztos fogadnak is a végkimenetelre – tette hozzá a rabszolga.

A balkonról nyíló kilátás egy rémálomra hasonlított. Minél tovább nézték, annál több erőszaknak és vérontásnak lehettek szemtanúi. Úgy tűnt, a káosz határtalan és megállíthatatlan. Lucius kihajolt a korlát fölött, és rémülten vette észre, hogy egy csapat fegyveres katona éppen alattuk halad el.

– El kellene hagynunk az Aranyházat – javasolta. – Akit Vespasianus seregei idebent találnak, büntetésre számíthat.

– Az utcán sem lennénk nagyobb biztonságban – ellenkezett Epaphroditus.

– Vegyünk példát Domitianusról, és öltsünk álruhát!

– Öltözzünk Ízisz papjának? – vonta fel az egyik szemöldökét Epaphroditus.

– Közönséges tunikát veszünk fel, úgy keltjük a legkisebb feltűnést.

– Egyszer már megszöktem az Aranyházból ilyen öltözetben Neróval. Az a nap meglehetősen rosszul végződött.

– Mi más választásunk van? Őrültség lenne itt maradni. Próbáljunk meg eljutni a családom házához a Palatinusra! – vetette fel Lucius. – Nincs messze. Hilarion már biztosan elbarikádozta az ajtót, de valahogy csak be tudunk jutni.

Könnyen találtak maguknak tunikát, az Aranyházból azonban már jóval nehezebben leltek kiutat. Vespasianus emberei a jelek szerint egyszerre rohamozták meg az épületegyüttes összes, Palatinus felé eső bejáratát. Minden északra, keletre és nyugatra vezető folyosó irányából kiáltások és dulakodás hangjai hallatszottak.

Megfordultak, és délnek indultak, egyik lépcsőn fel, a másikon le, egyenesen a kolosszus udvaráig. Onnan át lehetett szaladni a mezőkön, és keresni egy biztonságos kijáratot az Aranyház túlsó végében. Igaz, így egyre távolabb kerültek volna Lucius családjának házától. Ha a főbejáraton keresztül távoznak, szinte biztosan meglátják őket a fórumra vezető, széles lépcsősoron, bár Lucius abban reménykedett, hogy ezeken a hatalmas, tágas tereken nem tűnik fel három egyszerű tunikát viselő férfi. Megfogta a nyakában lógó fascinumot, majd elrejtette a tunika alatt, nehogy az arany villogása feltűnést keltsen.

Kiértek az udvarra. Nero kolosszusának fenyegető tekintete alatt végigsiettek a nagy előcsarnokba vezető, fedett oszlopsoron. Amikor befordultak egy sarkon, észrevették, hogy néhány katona már a bejáratnál áll.

A katonák rájuk néztek, de nem tulajdonítottak nekik nagy jelentőséget. Azzal foglalkoztak, hogy betörjenek egy kisebb ajtót a főbejárat közelében.

– Az az ajtónállók szállásához vezet – magyarázta Epaphroditus. – Mit akarnak ott?

– Bentről elbarikádozták! – kiáltotta az egyik katona, a felettesének jelentve. – Az embereim viszont pillanatokon belül betörik.

A sarokvasak megadták magukat. Az ajtót kirángatták a helyéről, és kidobták az előcsarnokba. Bentről bútordarabokkal – egy heverővel, egy matraccal és egy székkel – torlaszolták el. Ezeket is kihúzták az előcsarnokba. Szabaddá vált az út előttük.

Az első katona, aki belépett, egy ormótlan nagy kutyával találta szembe magát. A vicsorgó eb nekiugrott a mellkasának, a földre teperte, és a torkába mélyesztette a fogait.

Hirtelen mindent elborított a vér, méghozzá olyan sok, hogy a katonák egy része el is csúszott rajta. A kutya áldozata a széttépett torkával képtelen volt üvölteni, csak valami különös, sziszegő hangot adott ki. A morgó állat nem akarta elengedni, még akkor sem, amikor egy másik katona kardot döfött a bordái közé. A tiszt félrelökte az embereit, felemelte az öklét, és a kardja markolatával lesújtott a kutya fejére. Egyetlen ütéssel végzett vele, de a földön fekvő katona akkor már halott volt.

A katonák megrohamozták az őrök szállását. Pár pillanat múlva egy császári rabszolga ruháját viselő férfit rángattak ki. A férfi nagyon magas és elképesztően kövér volt. A haja összetapadt a kosztól, és napok óta nem borotválkozott, de Lucius szinte azonnal felismerte benne a császárt.

– Ki vagy te? Mit csinálsz itt? – kérdezte a tiszt.

Epiktétosz előrelépett, ám Epaphroditus visszahúzta.

– Egy ajtónálló vagyok – felelte Vitellius.

Megpróbált kiszabadulni a katonák szorításából, de azok erősen szorították kövér karjait. Izgése-mozgása különös csilingelést keltett. A tiszt széttépte a tunikáját. Kitüremkedő hasa alatt egy szintén erőteljesen duzzadó, széles öv vált láthatóvá. A tiszt megbökdöste a kardjával. Az öv szétnyílt, és aranyérmék gurultak szanaszét.

Néhány katona térdre ereszkedett, és összeszedte az érméket.

A tiszt elnevette magát.

– Csússzatok-másszatok, ha annyira kellenek az érmék, de én azt hiszem, valami sokkal értékesebbet is találtunk. Ez itt maga Vitellius császár.

– Nem! Ez nem igaz!

Vitelliust teljesen elborította az izzadság. Minden ízében remegett. Annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy hirtelenjében a tiszt is kételkedni kezdett.

Ezúttal Lucius lépett előre. Epaphroditus őt is meg akarta állítani, de Lucius lerázta magáról a kezét.

– Az ott valóban Vitellius! – jelentette ki.

– Ki vagy te, és honnan tudod? – förmedt rá a tiszt.

– Lucius Pinarius vagyok, Titus Pinarius szenátor fia, de ez nem számít. Ez a nyúlszívű hájtömeg Aulus Vitellius. Be is tudom bizonyítani.

– Hogyan?

– Hozzáerősített valamit a lábához.

– Valóban. Katonák, vágjátok le azokat a szíjakat! Gondolom, te már előre tudod, mit fogunk találni, Lucius Pinarius.

– Vitellius legnagyobb kincsét, egy ereklyét, amit Mars szentélyéből lopott el. Valamit, amihez semmi joga nem volt. Valamit, amitől önszántából soha nem válna meg.

– Egy kard, uram – jelentette az egyik katona. – De nem akármilyen kard. Arannyal vonták be a pengéjét.

– Az isteni Julius kardja! – A megbabonázott tiszt elvette a kardot a katonától. – Szóval valóban te vagy Vitellius! Ha még egyszer letagadod, menten elvágom a torkodat! – Nyomatékosításként hozzányomta a kardja élét Vitellius nyakához.

A császár bandzsítva meredt a pengére.

– Van egy titkom – nyögte ki. – De kizárólag Vespasianusnak árulom el. Érted?

– Ó igen, hogyne érteném! – vágta rá a tiszt. – Kössétek hátra a kezét! Én magam teszem a hurkot a nyakára.

A szakadt tunika hozzátapadt Vitellius nyirkos bőréhez, ám az öv leesett róla, így csak a hasáról lelógó hájrétegek takarták a nemi szervét a szemlélők elől. A katonák egyfolytában röhögtek rajta, ahogy minden irányban hullámzott a teste, miközben lefelé ráncigálták a lépcsőn a fórum felé. A tiszt annyira izgatott lett az értékes fogoly miatt, hogy többé nem is figyelt Luciusra és a társaira.

Lucius úgy érezte, hogy már bőven eleget tett és látott, ám Epiktétosz mindenképpen szemtanúja akart lenni a soron következő eseményeknek. Lucius és Epaphroditus követték a sánta rabszolgát, aki igyekezett lépést tartani a katonákkal. A csapat a szent úton vitte végig a pőre Vitelliust.

Gyorsan terjedtek a hírek. A csőcselék hamar összegyűlt bámészkodni, ujjongani és kiáltozni. Úgy viselkedtek, mintha egy hadvezér diadalmenetének paródiáját néznék a fórumon.

– Éljen a császár!

– Emeld fel a fejed! – kiáltotta a tiszt. – Nézz az emberekre, ha köszönnek neked!

Az isteni Julius kardjának hegyét Vitellius tokája alá szegezte, hogy ezzel kényszerítse a császárt a feje felemelésére. Bűnözőket volt szokás így büntetni, hátrafeszített fejjel, hogy ne tudják elrejteni az arcukat. A kard hegye többször is felsértette Vitellius puhány bőrét. Vérpatakok csurogtak le a nyakán, majd húsos mellkasán is.

A tömeg állati ürülékkel és szeméttel dobálta, és különféle sértéseket vágott hozzá.

– Micsoda förtelmes alak!

– Hájas disznó!

– Látjátok, hogy biceg? Az egyik lábát ki sem tudja nyújtani.

– Gyújtogató!

– Sertés!

– Halott ember vagy!

Megérkeztek a Capitolinus-dombhoz. Vitelliust a Gemonialépcsőn vonszolták fel a Carcerbe, ahol a legrégebbi időktől fogva végezték ki Róma ellenségeit. Miközben tüzet gyújtottak, Vitellius bömbölve könyörgött az életéért.

– Hát nincs bennetek tisztelet? – kérdezte. – Én voltam a császárotok!

A tömegből hirtelen egy katona vált ki, Vitellius egykori harcosa, akit maradék hűsége arra ösztönzött, hogy kivont kardjával rátámadjon a császárra, és gyors halált biztosítson neki. Hason szúrta Vitelliust, ám ekkor a tömeg rátámadt, és ledobta a lépcsőn.

Vitellius sebét bekötözték, hogy ne vérezzen el. Olyan embereket kértek fel a vasak felizzítására és Vitellius megpörkölésére, akiknek rokonai a templomban vesztek oda. A császár eleinte minden égetésre összerándult és felsikoltott, ám később az erő kiszivárgott a testéből, sikolyaiból gyenge gügyögés lett, majd halk nyöszörgés. Mások inkább késekkel szurkálták, de csak óvatosan, nehogy túl gyorsan haljon meg. Sokáig folytatódott a kínzás.

A tömegben Lucius észrevette Domitianust. Vespasianus fiának tehát valóban sikerült megmenekülnie. Az ifjú sokáig távol tartotta magát, és látszólag érzéketlenül figyelte a történéseket. Végül, amikor úgy tűnt, hogy mindenki kiélte bosszúvágyát a császáron, ő is előlépett.

Egy katona megragadta Vitellius haját, és hátrafeszítette a fejét. Addig rázta, amíg ki nem nyitotta a szemét. A császár felnézett Domitianusra, és döbbenten eltátotta a száját. A tiszt, aki magához vette az isteni Julius kardját, átadta a fegyvert Domitianusnak, aki mindkét kezével megfogta. A katonák erősen tartották Vitelliust, az ifjú pedig lesújtott.

Vitellius feje elrepült, majd legurult a Gemonialépcsőn. A tömeg éljenzett.

A véres kardot tartó Domitianust vállára vette a tömeg. Vitellius fejét egy karóra szúrták, és körbevitték a fórumon. A császár testét – amely olyan üszkös volt és véres, hogy alig látszott emberi testnek – egy kampóra akasztva hurcolták végig az utcákon, és végül a Tiberisbe dobták.

*

Lucius és a társai felmentek a palatinusi házhoz, ahol Hilarion és Lucius anyja örömkönnyeket hullatva fogadta őket.

Lucius egész éjjel forgolódott az ágyon ezen a hosszú, télközepi éjjelen, szemhunyásnyi alvás nélkül. A pirkadat első fényeire fel is kelt, felöltötte a tunikáját, és kiment a házból. A homályos, hideg utcák mindenütt elhagyatottnak tűntek. Elsétált Romulus kunyhója mellett, majd levonult Cacus lépcsőjén. Egy időre megállt Hercules nagy oltáránál, és visszagondolt az apjára. Megpróbált valami értelmet keresni abban a zűrzavaros eseményláncolatban, ami az apja halála óta bekövetkezett.

Kis ideig céltalanul kóborolt, aztán a folyóparton kötött ki. Követte a víz folyását, elhaladt az Aventinus-domb tövében álló csűrök és raktárépületek mellett. Elért a régi Servius-falhoz, és annak tövében sétált el a Porta Appiáig. Végül a Via Appián maga mögött hagyta a várost.

A felkelő nap ferde sugarakat rajzolt az út mentén sorakozó kriptákra és szentélyekre, mögéjük pedig mély árnyékokat festett. Kicsivel arrébb a hajnali fény egy keresztet rajzolt körbe, amit szintén az út közelében állítottak fel.

Rendszerint a rabszolgákat büntették keresztre feszítéssel. Vajon az előző nap forgatagában ki szervezett volna ilyen kivégzést?

Lucius közelebb lépett. Egy gladiátoralkatú, robusztus embert szögeztek a keresztre. Semmiféle mozgás nem látszódott, hang sem hallatszott. A megfeszítettek napokig haldokoltak a kereszten. Az istenek azonban megáldották ezt az embert, mert gyorsan bevégezte.

Lucius ránézett a férfi arcára. A gyér fény és az eltorzult vonások ellenére Titus azonnal felismerte Asiaticust, a császár kedvenc felszabadítottját.

Asiaticus a lovasság rendjéhez tartozott, így a törvény szerint nem lehetett volna keresztre feszíteni. A kivégzői szándékosan akarták ily módon megalázni. Lucius ránézett a kezére. Az aranygyűrűt is leszedték az ujjáról.

Ezután a fűben vett észre valamit. Közelebb lépett hozzá. Egy rongyos tunikába és foltos köpenybe öltöztetett fiú élettelen teste volt az. A feje természetellenes szögben állt; nyilvánvalóan kitörték a nyakát. Lucius megkerülte a testet, és megnézte az arcát. Vitellius fia, Germanicus volt az. Biztosan álruhában próbálta elhagyni a várost, Asiaticus feladata pedig az volt, hogy őt védelmezze.

A napfény egyre erősödött. A szürke, alaktalan világ mind több színt öltött magára, a formák élesebben kirajzolódtak, Lucius mégis úgy érezte, hogy sötétség veszi körül.

Vitellius volt a leghitványabb, legalávalóbb ember, akivel Lucius valaha találkozott. Asiaticus is alantas lény volt, és Lucius a császár fiát sem tudta sajnálni. Mégsem lelte örömét a halálukban. Pont ellenkezőleg. Vitellius haláltusáját iszonyodva figyelte, és akkor is tompán hasogató fájdalmat érzett, amikor megtalálta Asiaticus és Germanicus holttestét.

Miért érezte magát olyan üresnek és elégedetlennek? Sporus a barátja volt. Mostanra sikerült megbosszulni a halálát. Hát nem ezt akarta?

Kétségtelen, hogy Sporus sem volt ártatlan az események ilyetén elfajulásában. Ha igaz, amit bevallott, bizonyos fokig ő is felelős volt Lucius apjának haláláért. Ugyanakkor Titus Pinarius, mint szenátor és jós, szintén hozzájárult ahhoz, hogy a tömeg Nero halálát kezdje követelni.

Az előző nap eseményei voltak a leghátborzongatóbb dolgok, amiket Lucius valaha életében megtapasztalt. Ráadásul a bűntények és kegyetlenségek láncolata, ami ehhez a naphoz vezetett, végtelennek tűnt; sem az elejét, sem a végét nem lehetett látni.

Ráébredt, hogy a talizmánját szorongatja. Úgy tartotta, hogy a nap fénye visszacsillanjon rajta. Az arany annyira fénylett, hogy megfájdult Lucius szeme.

Létezett vajon Fascinus isten? Volt ilyen valaha?

Babonás félelem lett úrrá rajta a kételkedés nyomán. Lehet, hogy csak Fascinus oltalmának köszönheti az életben maradását; azt, hogy nem függ egy kereszten, mint Asiaticus.

Életben volt, de minek? Mi lehetett az élet célja egy ilyen világban?

Visszatért az útra, és elindult a város felé.

Kr. u. 79

– Az apád nagyon vallásos ember volt – jegyezte meg Epaphroditus. – Mi több, soha nem ismertem nála jámborabb és alázatosabb embert, már ami az ősök tiszteletet illeti, sem olyat, aki nála elhivatottabban értelmezte volna a jósjeleket. Persze, az apjához hasonlóan Titus is nagyon fiatalon lett jövendőmondó, azt hiszem, meg nálad is fiatalabb volt. Hány éves is vagy, Lucius?

– Harminckettő.

Lucius Pinarius bort kortyolgatott egy pohárból. Epaphroditus mindig kiváló borral kínálta, és az Esquilinus-dombon álló házának árnyas kerti teraszáról csodálatos kilátás nyílt a városra. Felhőtlen augustusi nap volt. A hőséget olykor nyugati szél enyhítette.

Epaphroditusnak sikerült megőriznie a teljes vagyonát a Nero halálát követő fejetlenségben, de visszavonult a császári szolgálattól, és boldogan merült el a névtelenségben Vespasianus uralkodásának viszonylag nyugodt évtizedében. Lucius sem volt túl tevékeny az elmúlt tíz évben, legalábbis társadalmi szempontból; nem nősült meg, nem alapított családot, és bár temérdek vagyontárggyal és üzleti kapcsolattal büszkélkedhetett, nem volt igazi pályafutása sem. Anyja az egyik húgánál élt. Mindhárom lánytestvére férjhez ment, és a saját házát irányította. Az egyedül élő Lucius kerülte a politikát, a közügyeket, és olyan egyszerű örömökben tobzódott, mint a barátjával való kerti borozgatás, illetve a kilátás szemlélése.

– Harminckettő! – kiáltott fel Epaphroditus. – Hova rohannak az évek? A jelek szerint elértél abba a korba, amikor feltárul előtted a lehetőség, hogy apád és nagyapád nyomdokaiba léphess.

– Úgy érted, hogy jós legyek?

– Igen, legalábbis az első időkben. Mostanság a császár jutalomként adja a jósi megbízatást olyan embereknek, akik hosszú évek óta szolgálják az államot, de mindig akadnak kivételek, főleg olyanok, akik öröklés útján kerülnek a papság köreibe. Tudom, hogy semmiféle kapcsolatod nem volt a megboldogult Vespasianusszal, de most, hogy a fia, Titus követte a trónon, új nap virradt Rómára. Titus hozzád hasonló korú ifjakkal veszi körül magát. Ha a császár kegyeit akarod keresni…

Lucius megrázta a fejét.

– Sokszor néztem, ahogy apám a szertartásokat végzi. Soha nem vonzott különösebben.

Nem először beszéltek a jóslásról. De miért hozta fel a témát Epaphroditus újra meg újra? Talán azért, mert Lucius soha nem mondta ki hangosan, mit gondol.

Lucius vegyes érzelmekkel viseltetett az apja iránt. Minél többet tudott meg Neróról, annál jobban csodálkozott, hogyan lehetett az apja oly töretlenül hűséges hozzá. Epaphroditus felszabadított volt, így kötelező szolgálattal tartozott a császárnak, de vajon mi vonzotta a szabad Titus Pinariust Neróhoz? Csak előmenetelt és gazdagságot akart? Nem riasztotta el az, hogy Nero a saját fivérét is halálra ítélte?

Kaesóra, a nagybácsira, akit soha nem ismerhetett meg, Lucius úgyszintén megdöbbenéssel gondolt vissza. Hogyan válhatott egy Pinarius, Augustus rokona és a város egyik legősibb famíliájának leszármazottja, kereszténnyé? Sokszor álmodozott arról, bárcsak legalább egyszer beszélhetett volna vele, és ne tartották volna olyan szigorúan távol tőle. Az apja vajon őszintén meg akarta érteni Kaesót, vagy mindenáron vissza akarta téríteni az istenek kultuszához? Mivel már mindketten meghaltak, Lucius tudta, hogy soha nem derülhet ki az igazság a kapcsolatukról.

Lucius büszke volt a családja ősi örökségére, de mélységesen összezavarta az előző generáció sorsa. Soha nem mondott volna semmi rosszat az apjára, főleg Epaphroditus előtt, ugyanakkor hallani sem bírt arról, hogy kövesse apja példáját.

– Értem, hogy nem vonz különösebben a jóslás, de gondold át, mennyi hasznod származhat belőle! Ha pap lennél, legalább volna valami hivatásod, egy cél felé összpontosíthatnád a képességeidet, és kapcsolatot teremthetnél az osztályod többi…

– Szerencsére egyikre sincs szükségem – szólt közbe Lucius fanyar mosollyal. – Amikor legutóbb itt ültünk a kertedben, nagyon hasonló érveket sorakoztattál fel, Epaphroditus, csak akkor a család és a házasság volt a téma. Azt mondtad, végre meg kellene nősülnöm, és fiúkat nemzenem – ha másért nem, azért, hogy élvezhessem az adómentességet. Én viszont nem aggódom a pénz miatt, hiszen apám révén igen vagyonos ember lettem. Igen, fecsérelhetném az időmet az úgynevezett állami szolgálatokban, papként vagy magiszterként… de miért fáradoznék vele? Elvehetnék egy szép patríciuslányt, aki szülne nekem pár remek patríciusfiút… de miért pazarolnám erre az erőmet? Az állam a császár; a császár az állam. A többiek olyanok, mint homokszemek a tengerparton. Felcserélhetők, egyformák és jelentéktelenek. Egy közönséges római polgár nem válhat fontossá, akárhogy igyekeznek egyesek másként feltüntetni.

Epaphroditus élesen szívta be a levegőt. Körülnézett a kertben, hogy megbizonyosodjon róla: egyetlen rabszolga sem hallgatózik.

– Lucius, ügyelned kell a szavaidra, még akkor is, ha velem beszélgetsz. Az ilyen mondatok nemcsak kishitűséget és kiábrándultságot sugallnak, hanem vészesen lázítók is.

Lucius vállat vont.

– Te is az én igazamat támasztod alá. Ha egy polgárnak nincs több joga a szabad szóláshoz, mint egy rabszolgának, akkor miért szolgálnám az államot?

– Mit mondtál, hány éves vagy, Lucius? Harminckettő? – Epaphroditus megrázta a fejét. – Veszélyes kor ez egy férfi számára… Már elég idős vagy ahhoz, hogy kezedbe vedd a sorsodat, és felháborodj azon, hogy egy abszolút uralom korlátjai között kell élned, de talán még nem vagy elég idős ahhoz, hogy észrevedd azt a keskeny kis ösvényt, amit az embernek követnie kell, ha túl akarja élni a Párkák szeszélyeit.

– Úgy érted, a császári család szeszélyeit?

– Róma rosszabb sorsra is juthatott volna, mint hogy a Flaviusok kezébe kerül.

Epaphroditus a kor jellemző közmegegyezésének adott hangot. Vespasianus hozzáértő és higgadt uralkodó volt, és uralmát még szerencsésebbé tette a temérdek vagyon beáramlása a zsidó felkelés elfojtása után. Jeruzsálem kifosztása révén Róma kincstárai megteltek arannyal; a zsidó felkelőkből rabszolgák lettek, és így többezernyi új kéz járulhatott hozzá Róma útjainak és emlékműveinek építéséhez. Nero és a közvetlen utódja javarészt azért buktak el, mert kifogytak a pénzből. Vespasianusnak emiatt soha nem kellett aggódnia.

Vespasianus az évek múlásával egyre magabiztosabb lett, és így fokozatosan elvetette azt az elképzelést, ami Augustus dinasztiája óta mereven tartotta magát, és amely szerint a császár és a szenátus egyenrangú felek, és a császár hivatalosan csak az állam első polgára. Természetes halála idejére már egyértelművé vált, hogy a császár Róma abszolút hatalmú uralkodója. Annyira bízott a népszerűségében, hogy véget vetett a Claudius által elindított gyakorlatnak, és nem motoztatott meg mindenkit, aki egy helyiségben tartózkodott vele. Azt a Claudius-féle hagyományt sem folytatta, hogy császári felszabadítottakkal töltötte fel a hivatalokat, inkább erényeik és ambícióik szerint mérettette meg a polgárokat, és szabaddá tette előttük ezeket a hivatalokat.

Az utóbbi tíz évben radikálisan megváltozott a kép, amit az emberek a „régi szép időkről” festettek. Korábban az emberek szentimentálisan emlegették a köztársaság időszakát, a szenátorok pedig sóvárogva várták visszatértét. Mostanság azonban inkább Caesar és Pompeius időszakát nevezték a „régi rossz időknek”, amikor a vérszomjas hadvezérek féktelen versengése polgárháborúhoz vezetett. A Nero uralmát követő négy császár éve a köztársaság végét idézte, azt a káoszt, amikor nem volt egyértelmű megegyezés a trónutódlásról. Mennyivel jobb egy megkérdőjelezhetetlen fennhatóságú uralkodó előtt fejet hajtani, és egy császári dinasztia stabilitásának békéjét élvezni!

Persze Vespasianus sem volt hibátlan: csaknem szétvetette a mohóság. Pártfogoltjaival együtt szemérmetlenül kihasználta a hatalmát az irdatlan vagyon megszerzése érdekében, és úgy kezelte a római államot, mint egy gigantikus pénzszerző szerkezetet a bennfentesek számára. Egyik hírhedt húzása az volt, hogy megadóztatta a város latrináit, és részesedést kért abból a pénzből, ami a vizelet eladásából folyt be a ványolókhoz, akik a tiszta gyapjú készítéséhez használták fel az emberi végterméket. Innen eredt a mondás: „A császárnak húgyrészesedés is jár!”

Egy évvel Vespasianus halála után az emberek még mindig a császár utolsó szavainak értelmén morfondíroztak: „Ó, a mindenségit! Alighanem istenné válok.” A szenátus ennek fényében meg is ítélte neki az isteni Vespasianus címet.

Idősebbik fia, Titus követte a trónon. Korábban Vespasianus seregében szolgált Judaeában, ahol részt vett Jeruzsálem kifosztásában és a zsidók rabszolgasorba hajtásában is. Titus tettre kész társa volt az apjának – néhányan az apja bérencének is hívták, mivel a praetorianusok prefektusaként hajthatatlanul védte az apja érdekeit. Császárként azonban enyhébb vérmérsékletű volt nála. A hatalom átvételével megszilárdította az új uralkodódinasztiát, és egyértelművé tette, hogy Róma sorsát a császárok ezután királyok módjára adják tovább egymásnak, habár senki sem nevezte így őket.

Epaphroditus inkább újra Lucius jövőjét kezdte firtatni.

– Ha nem vonz a jóslás és az állam szolgálata, talán még nem késő katonai pályafutásban gondolkodnod. Nem láttam még nálad jártasabbat az íjászatban. Tavaly az etruriai birtokodon a saját szememmel láttam, ahogy lándzsával elejtettél egy támadó vaddisznót. Nem mindenki képes erre, komoly lelkierőre és tehetségre van hozzá szükség. Biztos vagyok benne, hogy jól elboldogulnál a harcmezőn.

Lucius megcsóválta a fejét.

– Azért tanultam fegyverforgatást, mert vannak vidéki birtokaim, és örömömet lelem a vadászatban. Így étel is kerül az asztalomra. De miért gyilkolnék más halandó embereket?

– Róma védelmében.

Lucius elnevette magát.

– Senki sem azért katonáskodik, hogy megvédje Rómát. Rómát most nem fenyegeti senki. Azért csatlakoznak a férfiak a légiókhoz, hogy eljussanak a birodalom peremvidékeire, és új területeket foszthassanak ki. Az egész a kincsrablásról szól, nem igaz? Minden sikeres császár fosztogatott valahol, és azután hazahozta a zsákmányt.

– Hát a dicsőség?

– Már ha valaki dicsőséget lel abban, hogy idegeneket gyilkol, megerőszakolja asszonyaikat, és ezzel kérkedik… Ha a zsákmányt tartanám a legfontosabbnak, magiszter lennék, és adókat gyűjtenék. Az sokkal veszélytelenebb, és az áldozatok is lassabban véreznek el. A lehető legtovább életben kell tartani őket, hogy fizethessék az adókat.

Epaphroditus fejcsóválva hallgatta a cinikus mondatokat.

– Császárunk az állam fenntartása érdekében gyűjti be az adókat, illetve mindnyájunk hasznára. Gondold végig, mennyi nagy építkezés kezdődött…

– Például az az óriás szörny, ami eltakarja előlünk a kilátást?

Lucius arra a masszív építményre célzott, ami mostanra teljes mértékben és minden irányból eluralkodott a város látképe fölött, kiváltképp Epaphroditus kertjéből szemlélve. Az építészek amfiteátrumnak nevezték – két félkör alakú színház kapott benne helyet, amelyek együtt alkottak egy kört. Ez volt Róma legnagyobb és legmagasabb épülete.

Az első császárok korában a Caelius-, az Esquilinus- és a Palatinus-dombok közötti völgy megtelt lakóépületekkel. A nagy tűzvész után Nero letaroltatta a területet, és egy vadászmezőt hozott létre önmaga számára az Aranyház szívében, egy hatalmas, mesterséges tóval együtt. Vespasianus eltökélte, hogy apránként megszabadul az Aranyház minden részétől, ezért elkezdte feltölteni a tavat és megszüntetni a mezőt. Ily módon egy tágas, sík területet kapott. A Jeruzsálemből származó pénzen anyagot hozatott, illetve tizenkétezer zsidó rabszolgát és hadifoglyot Egy gigantikus, aprólékosan díszített amfiteátrum építtetésébe kezdett. Elsőként az isteni Augustus fogalmazta meg, hogy a város közepén egy ilyen létesítményt kellene építeni, gladiátorviadalok, vadászkiállítások és egyéb látványosságok céljából. Vespasianus valóra váltotta Augustus álmát. Uralma alatt végig folytatódott az építkezés, ám az elkészülését már nem érhette meg. Titusnak kellett befejeznie a munkálatok irányítását.

Epaphroditus kertjéből kissé csalóka látványt nyújtott a Flavius-amfiteátrum, mert túl közel volt Nero óriás szobrához. A kolosszus mellett álló, nagy amfiteátrum becsapta a szemlélő arányérzékét. A toronymagas szobrot már nem vette körül semmilyen udvar, hiszen Vespasianus leromboltatta az Aranyház óriás bejáratát, csak a szobrot hagyta épségben. Egy ideig fel volt állványozva, és Epaphroditus kertjéből is jól lehetett hallani a kézművesek csörömpölését a kalapácsokkal, vésőkkel és feszítővasakkal. Amikor lebontották az állványzatot, a gigantikus szobor arca már nem hasonlított Neróra, inkább a napistent, Solt idézte.

– Szörny? – kérdezte Epaphroditus. – A Flavius-amfiteátrum nemcsak a mérnöki tehetség elképesztő megnyilvánulása, hanem látványnak is szép. Beismerem, magam is kételkedtem, amikor az alapokat lefektették, és rájöttem, milyen hatalmasra tervezik. Ám amikor már elkezdett formát ölteni, és lassan helyére került az összes díszítés és finom kézműves részlet, azt gondoltam magamban: ezt a látványt soha nem fogom megunni. Nagy öröm volt itt ülni a kertben nap mint nap, minden évszakban, és figyelni a felépülését. Még a zaj sem zavart, habár gyanítom, hogy még nagyobb zsibongás lesz itt a megnyitása után. Addig még csaknem egy év hátravan. Képzeld el, mekkora robajt csinál majd ötvenezer néző! A belső tere is lenyűgöző amúgy. Az egyik építész régi barátom. Bevitt magával. Az ember úgy érzi magát odabent, mint egy gigantikus tálban, és a nézősorok tömege minden irányban szinte végeláthatatlan! Soha hasonlót nem látott Róma.

Luciust nem lehetett meghatni.

– Ha ilyen sok ember akar majd bejutni, órákig kell sorban állniuk. Ha pedig bejutnak, hogyan lehet megakadályozni, hogy halálra tapossák egymást?

– A mérnökök ezt is számításba vették. Nyolcvan bejárata van – vomitoria névre hallgatnak –, egytől egyig megszámozva. A jegyeken feltüntetik majd, hogy melyik vomitoriumon keresztül kell bemenni. A lépcsők, folyosók és pihenők önmagukban is építészeti látványosságok. Mivel Nero tavának helyén létesült a színház, a terület csatornázása megoldott; bőven van folyóvíz. Több mint száz ivókút érhető el, sőt díszkutak is, illetve odabent van a két legnagyobb latrina, amit valaha láttam.

– Pompás! Ötvenezer római hugyozhat egyszerre.

Epaphroditus elengedte a füle mellett a megjegyzést.

– Az aréna hatalmas, gladiátorok egész seregei tudnak egyszerre megjelenni. Vagy hadihajóflották, hiszen a Nero mesterséges tavából megőrzött víz lehetővé teszi az elárasztást és a leengedést. A legnagyobb kihívás az lesz, hogy egy ekkora építményhez méltó látványosságokat tudjanak bemutatni.

Lucius és Epaphroditus egy darabig némán ültek egymás mellett, és figyelték a rabszolgákat és kézműveseket, akik rovarokként nyüzsögtek az amfiteátrumot körülvevő állványzat masszív hálózatában. A színháztól nem messze más építkezések is zajlottak: egy monumentális fürdő készült, valamint egy óriási diadalívet alakítottak ki, amely rituális átjáróként szolgált az amfiteátrum és a fórum között. A diadalíven elhelyezett, hatalmas kőlapokat még Epaphroditus kertjéből is jól lehetett látni; a domborművek Vespasianus és Titus győzelmét ábrázolták a lázadó zsidók fölött, illetve Jeruzsálem kifosztását. A diadalíven dolgozó zsidó rabszolgák mindössze egy szakadt ágyékkötőt viseltek, de testük így is izzadságtól csillogott.

Közben arrébb araszolt a nap, és az árnyékok is elvándoroltak. Lucius arrébb vitte a székét, Epaphroditus pedig biccentett a felszolgálólánynak, hogy hozzon még bort. A szél mintha teljesen elült volna. Elképesztő forróság köszöntött be.

– Ezek a társadalomellenes nézetek, Lucius… honnan származnak? – Epaphroditus megrázta a fejét. – Attól félek, hogy a közös kis baráti körünk valamelyik tagja volt ilyen rossz hatással rád. De melyikük? A sztoikus? A poéta? A szofista?

Lucius elmosolyodott.

– Epiktétoszt semmiképpen se hibáztasd. Hogy fejthetne ki egy sztoikus rossz hatást? Martialisért és Dióért már nem tenném tűzbe a kezem. Ó, de itt is vannak, mind együtt jöttek!

Egy rabszolga kivezette a három jövevényt a kertbe. Átrendezték a székeket, hogy mindenki az árnyékba ülhessen. Hoztak még bort és poharakat is.

Epiktétosz már nem volt rabszolga. Epaphroditus néhány éve felszabadította, és azóta is szoros barátságot ápoltak. A bicegése sokat romlott; mankó nélkül nem ment sehova. Lucius már régóta ismerte, de soha nem hallotta a fogyatékossága miatt panaszkodni. Epiktétosz nemcsak vallotta, hanem élte is a sztoikus filozófiát, amely nagy hangsúlyt helyezett a tekintélyes életvitelre, valamint arra, hogy a megváltoztathatatlan dolgokba méltóságteljesen bele kell törődni. Felszabadítása óta Epiktétosz jelentős hírnévre tett szert tanítóként. Minden ízében úgy is festett, mint egy tanító: hosszú szakállát már megérintette a dér, és a filozófusok hagyományos ruházatát, a himation nevű görög köpenyt viselte.

A pruszai Dio szintén szakállat és himationt hordott. Görög szofista volt, író, aki elmés esszékkel és diskurzusokkal népszerűsítette filozófiai nézeteit. Negyvenéves volt, alig pár évvel idősebb Epiktétosznál.

A harmadik jövevény egyidős volt Dióval, és szintúgy író, habár egészen más jellemű. A hispán származású Martialis verseket faragott. Az új császár a leglelkesebb rajongói közé tartozott. Martialis simára borotválta arcát, tökéletes formára igazította lenyírt haját, és hivatalos módon tógába öltözött, ahogy egy költőhöz illett, aki a művészet egyik fontos pártfogójához érkezett látogatóba.

Miután mindnyájan ittak egy pohár bort, és folytattak némi felszínes párbeszédet az időjárásról – egyikük sem emlékezett ilyen forró augustusra –, Epaphroditus felállt, és odasétált a tárgyhoz, amelynek megszemlélésére magához invitálta őket. Az új szobrot a kertben állították fel, pont a középpontjában, háttérben a Flavius-amfiteátrummal. Egy jókora vászonnal takarták le.

– Először is hadd mondjam el, hogy nem volt egyszerű megszerezni ezt a szobrot – kezdte Epaphroditus. – Az új amfiteátrumhoz igényt tartottak minden szoborra, ami Rómában csak fellelhető volt, Hercules oszlopaitól a Maeotis-tóig. Számoljátok csak meg azt a sok fülkét és boltívet az amfiteátrum homlokzatán, azokba mind szobor kellett! Rengeteg! Én viszont ezt akartam, és meg is szereztem. Nem árulom el, mennyit fizettem érte, de ha meglátjátok, ti is egyet fogtok érteni azzal, hogy megérte azt a tetemes összeget, sőt még többet is.

– Kérlek, ne csigázz minket tovább! – nevetett Martialis. – Lássuk azt a márvány mesterművet!

Epaphroditus biccentett a közelben álló két rabszolgájának, akik lehúzták a szoborról a lengedező vásznat, és elvitték.

– Csodálatos! – suttogta Epiktétosz.

– Bámulatos! – ámuldozott Martialis.

– Felismeritek a tárgyát? – kérdezte a házigazda.

– Melankomasz, természetesen – vágta rá Dio. – Élő minta alapján készült?

– Igen. Melankomasz pár hónappal a halála előtt állt modellt a szobrásznak. Ez az eredeti alkotás, nem utánzat. A márványt formázó kezeket olyan szemek irányították, amelyek élőben láthatták Melankomaszt. A szobor és az ihletője egy szobában tartózkodtak, ugyanabban az időben. A színeket is a valóság szabta meg, így a test és a haj finom színe a lehető legpontosabb. Amit magatok előtt láttok most, az valószínűleg a létező leghűbb ábrázolása Melankomasznak. Megérthetitek, miért akartam olyan izgatottan megszerezni.

Rövid, de kimagasló pályafutása alatt Melankomasz, a görög ökölvívó a világ leghíresebb atlétája lett. Az életnagyságú szobor egy széles vállú, egyenes tartású ifjút örökített meg, megemelt, izmos mellkassal, egyik izmos lábát a másik elé helyezve. Hullámos, szőke hajfürtök keretezték feltűnően csinos arcát, amely békés összeszedettséget tükrözött, miközben egyik kezével egy bőrszíjat tekert a másik keze köré. A szobrot olyan élethűen alakították és festették ki, hogy szinte lélegezni látszott. Epaphroditus nem talapzatra helyeztette, hanem a földre, ezért nem magasodott az emberek fölé, hanem közéjük vegyült, ezzel egészen természetfölötti hatást idézve elő.

Melankomaszt eredeti harci fogásai tették híressé: alig ért hozzá az ellenfeleihez, és egyes mérkőzéseit jóformán ütés nélkül nyerte meg. Kiemelkedő ügyességéhez és fürgeségéhez páratlan állóképesség társult, ezért fáradhatatlanul hajolt el az ütések elől, és addig táncolt az ellenfelei körül, amíg azok összeestek a fáradtságtól. Küzdelmei legendássá tették. Nagyon messziről is sereglettek a nézők, hogy szemtanúi lehessenek a versengésének. Rajta kívül egyetlen ökölvívó sem ért el ilyen sikereket.

Népszerűségében azonban rendkívüli szépsége is szerepet játszott. Egyesek szerint a megnyerő ábrázata miatt nem kapott ütéseket az arcára; senki sem akarta tönkretenni azokat a már-már tökéletes vonásokat. Öt évvel ezelőtt, amikor a harminchárom éves Titus császár Neapolisban megnyitotta az Augustusi Játékokat, a szeretőjévé választotta Melankomaszt. Aztán az ökölvívó váratlanul életét vesztette, és sokakkal egyetemben Titus császár is őszinte szívvel meggyászolta.

– Te írtál Melankomaszról, nem igaz, Dio? – kérdezte Epaphroditus.

A szofistának nem kellett több biztatás ahhoz, hogy idézni kezdjen az alkotásából. Felállt a székéről, és odament a szoborhoz.

– „Amikor Melankomasz mezítelen volt, csak rá lehetett figyelni; az emberi szemet vonzotta a tökéletessége, ahogy a vasat vonzza a mágnesvasérc. Ha sorra vesszük rengeteg rajongóját, és belegondolunk, hogy bár megannyi híres és szép férfi volt a világtörténelemben, mégsem tett senkit nála híresebbé a szépsége, akkor beláthatjuk, hogy Melankomaszt szinte földöntúli külsővel áldották meg az istenek.”

Dio oldalra hajtotta a fejét. A többiek tapssal jutalmazták az alkotást.

– Néhányszor én is láttam Melankomaszt – folytatta a szofista. – Ezért bizton állíthatom, hogy ez a szobor élethű ábrázolás. Micsoda káprázatos felidézése a régi szépségideálnak, micsoda elragadó anakronizmus!

– Miért mondod ezt? – kérdezte Lucius.

– Mert mostanra teljesen zavarossá vált a férfiszépségről alkotott ideál! Én ezért a perzsákat és az ő hatásukat teszem felelőssé. Ahogy elhozták nekünk az asztrológiát, amely immáron a kultúránk minden szegletét áthatotta, úgy nekik köszönhető az az új férfiideál is, amely gyökeresen eltér az őseink által ránk hagyományozott eszménytől.

– Melankomasz viszont még a régi ideált testesíti meg. Amíg vannak hozzá hasonló ifjak, addig nem merül feledésbe a görögök által piedesztálra emelt régi tökéletességeszmény, amelyet kőbe vésve őriz meg az emberiség az utókornak, hogy legyen mit csodálni, és legyen mire törekedni. A görögök úgy hitték, semmi sem lehet szebb a világon, mint a férfias testforma nagyszerűsége, amelynek legfennköltebb megnyilvánulása a fiatal atléták fizikuma: egy futó lába és feneke, a diszkoszvetésre termett karok, egy karcsú, arányos felsőtest, egy higgadt intelligenciát sugárzó arc, valamint a lappangó bölcsesség. Egy ilyen ifjú mintaként szolgál más ifjak számára, célt ad nekik, az idősebb férfiaknak pedig értékes pártfogoltja lehet, mert a szép jövő ígéretét hordozza.

– A perzsák ideálja egészen más. Ők a nőket sokkal szebbnek tartják, és ennek eredménye az, hogy náluk a legszebb férfiak a nőies ifjak. Ők a simulékony eunuchokban, vékony végtagokkal és puha farral rendelkező ifjakban találják meg az igazi szépséget. A görögöknél és a rómaiaknál is egyre gyakrabban jelenik meg ez a fajta nőies ideál. A következmény az, hogy egyre kevesebb fiatalember vágyódik a régi eszménykép után; nem az izmaikat edzik testgyakorlással, hanem kiszedik a szemöldöküket és festik az arcukat. Szóval egy ilyen példány, mint Melankomasz, egy ifjú, akinek ragyogó szépségét csak a régi szobrokéhoz lehet mérni, annál inkább kimagaslik a tömegből. Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt, hiszen most már a férfiszépséget sajnos a perzsa mércével mérik.

– Pláne, ha belegondolunk, hogy Titus is a kegyeibe fogadta! – szólt közbe Martialis, aki a pohara pereme fölött, lebiggyesztett szájjal figyelte a szobrot. – Nem csoda, hogy az én drága patrónusom is annyira elkeseredett a halálhíre hallatán! Őszintén szólva, én egy tizedennyire szép ifjúval is beérném… csak felbukkanna egy!

– Megint hoppon maradtál, Martialis? – kérdezte Lucius mosolyogva. A költő minduntalan erre panaszkodott.

– Igen, megint! Pedig ez a fiú annyira ígéretesnek látszott! Lygdusnak hívták. Ő választotta meg a helyet, az időpontot… mégsem jelent meg. Cserbenhagytak, és még el sem csábítottak rendesen… újfent a bal kezemmel kellett beérnem.

A többiek nagyot nevettek rajta. Akármilyen homályos és elvont értekezést folytattak a filozófusok, Martialis mindig visszahúzta a beszélgetést a földre.

– De lehet egy fiú túlságosan is szép? – kérdezte Dio. – Jelenthet veszélyt a szépség a gazdájára, kivált, ha a perzsa ideálról van szó?

– Miféle veszélyre gondolsz? – kérdezte Martialis.

– Azon töprengek, hogy írok egy értekezést a kérdésről, és témaként azt az eunuchot választom, akit Nero feleségül vett. Sporusnak hívták. Egészen lenyűgöz a története. Te ismerted Sporust, ugye, Epaphroditus?

– Igen – felelte a házigazda halkan. – Lucius is ismerte, sőt Epiktétosz is.

A három férfi jelentőségteljesen egymásra nézett.

– Remek. Akkor ti hárman talán sokkal több részlettel tudtok megismertetni, hogy alátámaszthassam az érveimet. Az köztudomású, hogy Nero kasztráltatta az ifjút, és pontosan azért vette feleségül, mert kísértetiesen hasonlított a gyönyörű Poppaeára. Nero az asszony ruháiban járatta Sporust, a frizuráját is mindig nagyon divatosan készíttette el, és női kísérőkkel vette körül a fiút, mintha nő volna. Otho ugyanezen ok miatt vonzódott Sporushoz; a Poppaeához való hasonlósága miatt. Aztán jött Vitellius, aki öngyilkosságba hajszolta szegény eunuchot, csak azért, mert a saját züllött társaságát az ifjú szépségének meggyalázásával akarta szórakoztatni. Milyen különös és tragikus fordulatot vett az ifjú életútja, csak azért, mert egy gyönyörű nőre hasonlított! Ha csúnyácska lett volna, vagy olyan görögös férfiszépség, mint Melankomasz, talán egészen máshogy alakul a sorsa.

Lucius Epiktétoszra nézett, hogy lássa a reakcióját. A sztoikus arca másfelé fordult, mintha a kert túlsó végéből vonta volna valami magára a figyelmét. Amikor visszafordult a társaság felé, Lucius száraznak látta a szemét, és közömbösnek az arcát.

Martialis felnevetett.

– Sporus szép volt, de csúf véget ért. Vitellius csúf volt, és még csúnyább véget ért! Talán ennek a kettőnek az összehasonlításáról is kellene egy értekezést írnod, Dio.

Dio megrázta a fejét.

– Nálam íratlan szabály, hogy kerülöm a császáraink életútját, még azokét is, akik csúf véget értek. Én az erkölcsöket szeretem taglalni, nem a politikát.

– Nem hallottad volna? – kérdezte Martialis. – Felvilágosult új uralkodónk mindenki számára szólásszabadságot rendelt el. Nincs olyan téma vagy személy, akiről ne lehetne beszélni vagy értekezni, legyen akár Titus császár maga. Hadd idézzem a patrónusomat szó szerint: „Lehetetlenség bármilyen módon megsérteni vagy meggyalázni engem, mivel semmi olyat nem tettem, amit cenzúrázni kellene, az álnokság pedig messze áll tőlem. Ami a régmúlt halott császárait illeti, ők megbosszulhatják a rágalmazást, már ha valóban félistenek és természetfeletti hatalmuk van.”

– Te írtad neki ezt a beszédet? – kérdezte Lucius.

– Dehogyis! – tiltakozott Martialis. – Titus tökéletesen meg tudja írni a saját beszédeit. Amit pedig kimond, azt úgy is gondolja. Többé nem fizetnek olyanoknak, akik lázító beszéd miatt beárulnak másokat a császári udvarnál, ahogy az apja idejében történt. Mindnyájan tudjuk, hogy Vespasianus egy egész kémsereget fizetett, ezért a császári könyvtárban több termet töltenek meg azok az iratkötegek, amelyeket ártatlan és ártalmatlan polgárokról tartanak fenn. Szerintem rólunk is van ott egy iratköteg. Titus azonban megesküdött rá, hogy elégeti a dokumentumokat, és elbocsátja a kémeket. Sőt, meg is bünteti a legelvetemültebbeket, akik aljas pletykákat terjesztenek ártatlanokról.

Lucius sóhajtott.

– A témánk tehát a politika lett… végre!

– Azt hittem, untat a politika – jegyezte meg Martialis.

– Igen, de egyvalami még jobban untat: a szép fiatal férfiak témája. – A többiek kinevették. – Nem, hallgassatok végig! Minden jelen lévő agglegény, ez igaz, de nem mindegyikünk vonzódik a férfiakhoz. Azt hiszem, én ugyanattól szenvedek, mint Claudius császár, aki az unokafivérem volt. Apám, aki jól ismerte őt, egyszer elmesélte, hogy Claudiust csakis lányok és nők csigázhatták fel, a fiúk és férfiak hidegen hagyták. Őt még Melankomasz szépsége sem ingatta volna meg. A férfiszépségről folytatott értekezés, legyen akármilyen grandiózus, annyira untatta, hogy a könnye is kicsordult kínjában.

Martialis tovább nevetett.

– Ahogy t-t-téged is untat, Lucius? Szerintem pedig a te Claudius fivéred egyszerűen soha nem találkozott a m-m-megfelelő f-f-fiúval!

– Mostani uralkodónk nyilvánvalóan nem szenved ettől a panasztól – közölte Dio. – Titus eltemette az első feleségét, a másodiktól elvált, és annak ellenére, hogy a pletykák szerint kalandba keveredett a zsidók gyönyörű királynőjével, no meg az itt látható, izmos Melankomasszal, leginkább az eunuchokat kedveli. Martialis, igaz, hogy Titus egy egész istállónyi eunuchot tart a palotájában?

– Így igaz. Egyik szebb, mint a másik.

– Tessék, egy újabb tény, amely alátámasztja a perzsa ízlés eluralkodását – vágta rá Dio. – Az ember azt hihetné, legalább a császár van annyira igényes, hogy egy újabb Melankomasz után kutat. Ehelyett kasztrált fiúkkal veszi körül magát.

Lucius nevetve emelte fel a kezét.

– Látjátok, mi történt? A beszélgetés rövid időre a politikára terelődött, aztán egyenesen vissza a nemiséghez.

– A téma az eunuchok, akiknek nincs nemiségük – helyesbített Martialis.

– Elég legyen már! – szólt közbe a házigazda. – Járjunk egy kicsit Lucius Pinarius kedvében, és beszéljünk másról! Biztosan találunk valami érdemleges témát, hiszen olyan hatalmas a világ!

– Beszélhetnénk magáról a világról – javasolta Lucius. – Tudtátok, hogy Agricola kiderítette: Britannia valójában egy sziget? Pedig így van. A legészakibb földterület nem folytatódik a végtelenségig, ahogy az emberek gondolták, hanem viharos, hideg tengerben végződik.

Most Dión volt a nevetés sora.

– Ez az értesülés akkor számítana valamit, ha valamelyikünknek Britanniába kellene mennie. Én viszont inkább délre utaznék! Epiktétosz, te még alig szólaltál meg. Nem most tértél vissza Campaniából?

– Igen. Rövid kirándulást tettem Herculaneumba és Pompejibe, majd átkeltem az öblön Baiae-be. Alighanem találtam egy jövedelmező állást egy nagyon gazdag garumkészítő birtokán. A villája pont a manufaktúrája mellett áll, ezért erjesztett haltól bűzlik az egész épület, ám az ablakaiból pompás kilátás nyílik az öbölre, ráadásul a fiú, akit tanítani fogok, nem teljesen barbár.

– De hogy vagy képes elhagyni a várost? – kérdezte Martialis.

– Kétségtelen, hogy Campania nem Róma – ismerte el Epiktétosz. – Ugyanakkor minden jelentős rómainak van egy villája az öböl partján, ezért jönnek-mennek az érdekes emberek. A társadalmi összkép hasonló a rómaihoz, de a vacsorákon kívül hajókirándulásokat és tengerparti fogadásokat is rendeznek. Egyesek, mint például Plinius barátunk, egész évben odalent laknak.

– Követted a tanácsomat, és meglátogattad? – kérdezte Martialis. – A jó öreg Plinius kissé unalmas, de arra tökéletesen alkalmas, hogy megkínáljon egy pohár borral és egy ággyal.

– Én egyáltalán nem találtam unalmasnak. Sőt, elég szokatlan dolgokról mesélt.

– Ugyan miről? – kérdezte Lucius.

– Különös jelenségek zajlanak odalent – folytatta Epiktétosz.

– Ó, Plinius imádja az ilyesmit – vágta rá Martialis. – Összegyűjti a világ minden furcsaságát, és azokról ír könyvet.

– Aggódik a közelmúlt földrengései miatt.

– Azokhoz pedig hozzá kell szokni, ha az ember Campaniába költözik! – mondta Epaphroditus. – Nero idejében is volt néhány nagy földrengés. Emlékezz vissza, Epiktétosz, te is ott voltál velem Neapolisban, amikor Nero először lépett fel közönség előtt. Az ő dala közepén rázta meg a földrengés a színházat… Úgy háborgott a föld, mint a tenger… ám a császár csak énekelt tovább. Senki sem mert felállni! Később Nero elmondta nekem, hogy jó előjelnek tekintette a földrengést, mivel szerinte az istenek tapsoltak neki, és attól mozgott a talaj. Amikor befejezte a dalt, mindenki felpattant, és a kijárat felé rohant. Alighogy kiürült a színház, össze is dőlt! És mit tett ekkor Nero? Új dalt költött, hálából az isteneknek, amiért elodázták a katasztrófát az előadása végéig, és így senki sem sérült meg. Ó, Nero! – Epaphroditus egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

Epiktétosz rideg félmosollyal nyugtázta a történetet. Most, hogy felszabadult, már nem kellett színlelnie egykori gazdája jelenlétében, hogy hasonló keserédes nosztalgiával gondol Neróra, ugyanakkor tapintatos módon inkább megtartotta magának a véleményét.

– Igen, a földrengés rendkívül gyakori Campaniában – szólalt meg. – Újabban viszont naponta két-három rengést tapasztalnak. Idegőrlő élmény volt, annyit mondhatok. E hónap elején egy csomó forrás és kút száradt ki azon a környéken, olyan víznyerő helyek, amelyek mindig megbízhatóak voltak a múltban. Plinius szerint valami szokatlan folyamat zajlik a föld mélyén. Az emberek nyugtalanok. Azt mondják… – Epiktétosz lehalkította a hangját. – Azt mondják, hogy óriásokat láttak, óriás lények kódorogtak a városok körül éjszaka. Az erdőkben bujkálnak. Még repülni is tudnak.

– Óriás lények? – értetlenkedett Lucius.

– Titánok lehetnek. Az Olümposzon lakó istenek eónokkal ezelőtt legyőzték őket, és a Tartarosz börtönébe kerültek, az alvilág legmélyebb barlangjaiba. Campania lakói attól félnek, hogy a titánok kiszabadultak, és feljutottak a felszínre. Ez megmagyarázná a rengéseket, illetve a föld alatti vízfolyások elapadását. Általában a Vesuvius-hegy irányából látják közeledni őket.

– Nincsenek barlangok a Vesuvius tetején? – kérdezte Lucius. – Azt tudom, hogy a csúcsán egy meredek falú, kerek völgy van. Spartacus, a lázadó rabszolga is ott táborozott le a gladiátorcsapatával.

Epaphroditus felkapta a fejét.

– Olvastad Titus Liviust?

Lucius bólintott.

– Időnként elhozom apám könyvtárából a tekercseket, és belemélyedek a történelmi írásaiba.

Epiktétosz folytatta a mesélést.

– A helybeliek leginkább a szőlőültetvények és a lejtőn lévő kertek miatt tartják fontosnak a Vesuviust. Elképesztően termékeny rajta a talaj. De igen, Spartacus is ott bújt el a seregével a nagy rabszolgafelkelés elején. Jókora hegy, mérföldekről is jól látszik, meg messziről a tengerről, és megmászni sem nehéz, mert fokozatosan válik egyre meredekebbé. A tetején valóban van egy kerek bemélyedés, egy elhagyatott, sziklás, sík terület, amit meredek, egyenetlen felszínű kőfalak öveznek. Tökéletes táborhely volt Spartacus számára, mivel senki sem láthat fel oda, és a falak egyfajta természetes mellvédként szolgálnak. Úgy emlékszem, a Vesuvius csúcsa némiképp hasonlít az odalent látható új amfiteátrumra, ha elképzeljük, hogy egy nagy hegy tetejére épült, és a hegyoldalak a széléig érnek… Persze a Vesuvius krátere sokkal nagyobb ennél a színháznál. A sziklák között repedések vannak, amelyeket valószínűleg lángok hoztak létre, mintha a hegy egykor tüzet köpött volna. Ebből is látható, hogy ezek a jelenségek igen gyakoriak Campania vidékén, bár a Vesuvius tüze régen kialudt, a repedések pedig bezárultak.

– Hacsak nem nyíltak meg újra a titánok feltörése miatt – tette hozzá Martialis.

Epaphroditus megcsóválta a fejét.

– Én nem adnék sok hitelt azok szavának, akik titánokat láttak. Ez az én véleményem, és szerintem Plinius is egyetértene velem. A titánok már régen kihaltak. Egyszer bizonyosan léteztek; néha a nagy ásatásoknál akkora csontokat találnak, amelyek csakis ilyen óriásokhoz tartozhattak egykoron. Mivel azonban csak csontokat találtunk, egyebet nem, meggyőződésünk, hogy a titánok kihaltak.

– Gondolom, annál jobban felzaklatja az embereket a megjelenésük – vette át a szót Lucius. – Epiktétosz éppen most mondta el, hogy többen is láttak ilyen gigászi teremtményeket… városokban, erdőkben, még az égen is. A föld háborgása pedig valami szörnyűséges esemény előjele lehet.

Epaphroditus kötekedően nézett Luciusra. Vendége tudta, mi jár a fejében. Akárhogy hangoztatta, mennyire nem érdekli a jóslás, éppen most vallotta be, mennyire fontosnak tartja az előjeleket. Lucius akaratlanul is becsúsztatta az egyik kezét a tógája alá, és megérintette ősei fascinumát. Gyakran viselte a talizmánt, ám mindig jól elrejtve. Hirtelen feltámadt a szél. Nem a lágy nyugati szél volt, amely enyhíteni szokott a hőségen, hanem egy erősebb, melegebb fuvallat dél felől. A fény is megváltozott. Habár egyetlen felhő sem úszott az égen, a nap fénye váratlanul elhomályosult, sőt egyre jobban elsötétült. Borongóssá vált az ég. Az öt barát abbahagyta a beszélgetést, és bizonytalanul nézett egymásra.

Földöntúli csend borult a városra. Az amfiteátrumon dolgozó munkások is félbehagyták a munkát. Egyszeriben egész Róma elnémult.

Először Epaphroditus, majd Lucius kezdett köhögni. Kezével eltakarta a száját, majd megnézte a kézfejét. Valami fehér por rakódott rá, akár a márvány pora. Felnézett, és szaporán pislogott néhányat; ugyanaz a fehér por tapasztotta össze a szempilláit is. Fintorogva köpött néhányat, mert hamu ízét érezte a szájában. Fakó por hullott alá az égből, nem áramlatokban, hanem egyenletesen szétterülve, mint a hegyi hóesés.

Szó nélkül felkeltek a székeikből, és bementek az oszlopos tornác alá, amely három oldalról határolta a kertet. Onnan figyelték a folyamatos, kitartó porhullást. A napsütésből tompa derengés lett. Olyan sűrűn pergett a hamu, hogy lassacskán teljesen eltüntette az amfiteátrumot a látképből.

– Mi ez? – suttogta Lucius.

– Fogalmam sincs – felelte Epaphroditus. – Még soha nem láttam ehhez hasonlót.

– Olyan, mint valami lidércnyomás – jegyezte meg Dio.

Valahonnan a kert falain túlról egy kiáltást hallottak.

– Itt a világvége!

A pánik futótűzként terjedt el. A szomszédok minden irányból rémülten ordítoztak, bár a kiáltások és sikolyok furcsamód tompának és távolinak tetszettek.

Annyira megsűrűsödött a por a levegőben, hogy már a kertet határoló falakig sem láttak el. Mintha az egész világ felszívódott volna körülöttük a semmibe. A kert közepén Melankomasz hullámos haját is magas porréteg lepte el; fehérré változtatta a fülét, és vaskos, fehér palástot borított izmos vállára és karjaira.

Kr. u. 80

– Micsoda év! Micsoda szörnyűséges, rettenetes év! – jajgatott Epaphroditus. – Először a Vesuvius okád tüzet a világra, amitől elpusztul egész Pompeji és Herculaneum… hatalmas városok, mintha soha nem is léteztek volna.

Egy évvel azután, hogy hamu borította el Rómát, Epaphroditus ismét vendégül látta a kertjében Luciust és a többieket.

– Aztán a járvány kitörése, itt, Rómában… a járványé, amely elvitte édesanyádat, Lucius. Chrysanthe olyan szeretetre méltó asszony volt. Sokáig élhetett volna még.

Lucius egy bólintással nyugtázta barátja együtt érző szavait. Anyja gyorsan, de nem fájdalommentesen halt meg. Láz gyötörte, és vért köhögött. Lucius mindvégig mellette volt, a három lánytestvérével együtt. Nem álltak túl közel egymáshoz. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy mindnyájan összegyűltek.

– Mindenki egyetért abban, hogy a járványt a szokatlan por okozta, ami a Vesuviusból robbant ki – folytatta Epaphroditus. – Valami mérgező anyag lehetett abban a porban. Emlékeztek? Pár napig, amíg a pompeji katasztrófa híre ide nem ért, fogalmunk sem volt róla, honnan származhatott. Az emberek úgy hitték, hogy maga a mennybolt morzsolódik szét, a világ végének előjeleként. Ki gondolta volna, hogy egy tűzhányó ennyi törmeléket tud a világra szabadítani? Úgy hírlik, a Vesuvius pora még a messzi Afrika, Egyiptom és Szíria fölé is eljutott.

– Aztán jött a következő csapás. Míg a császár odalent Campaniában tartózkodott, és a túlélőket próbálta vigasztalni, szörnyű tűzvész keletkezett Rómában… három nap és három éjjel tomboltak a lángok, pontosan azokon a helyeken, amelyek a Nero-féle nagy tűzvészben érintetlenek maradtak. A pusztítás a capitolinusi Jupiter-templomtól, amit éppen újjáépítettek Vitellius gyújtogatása után, egészen a Mars mezején található Pompeius-színházig terjedt, és Agrippa csodálatos templomát, a Pantheont is felemésztette.

Lucius Pinarius komoran bólintott.

– Elhamvadó városok, járvány és tűzvész Rómában… valóban szörnyűséges év volt. De mi öten még itt vagyunk, élünk és boldogulunk… Hatan, ha Melankomaszt is beleszámítjuk – tette hozzá, és elismerően nézett a szoborra.

– Melankomasz akkor is itt lesz, amikor már egyikünk sem él – jegyezte meg a házigazda.

– Tényleg rettenetes csapásokat kellett átélnünk – vette át a szót Martialis –, de a császárt senki sem hibáztathatja. Titus gyorsan kárpótolta Campania lakóit, és helyreállíttatta Róma leégett negyedeit, mindezt úgy, hogy nem növelte az adóterheket, és semmiféle különleges kedvezményt nem adott a gazdagoknak. Egyedül intézte az egészet, még a saját birtokait is megfosztotta a díszektől, hogy a templomok és egyéb középületek a régi fényükben ragyoghassanak. Igazi atyja volt a római államnak. A járvány megfékezésére is megtett minden tőle telhetőt; tanácsot kért a papoktól, és felajánlotta a megfelelő áldozatokat az isteneknek.

– A császár csakugyan példás irányítónak bizonyult ebben a válságos helyzetben – ismerte el Epaphroditus –, ám az embereket nagyon megrázták a történtek, és félnek a jövőtől.

– Ami azt jelenti, hogy az amfiteátrum megnyitása nem is következhetett volna be ennél kedvezőbb időpontban – szögezte le Martialis.

Mind az öten a gigantikus építményre néztek. Már az utolsó állványokat is eltávolították róla. Az íves, szürkés mészkő falak szinte derengtek a reggeli napfényben; a sokszoros boltívsorok fülkéit élénk színekkel festett szobrok népesítették be; istenek és hősök szobrai. Tarka zászlók lobogtak a szélben a peremre erősített rudakról. Az amfiteátrum és az új fürdő közötti tér megtelt ünneplő emberekkel. Ezen a napon nyitotta meg kapuit Vespasianus nagy álma, a Flavius-amfiteátrum.

– Készen állunk az indulásra? – kérdezte Lucius.

– Azt hiszem – felelte a ház ura. – Hozzak egy rabszolgát is?

– Hát persze! – vágta rá Martialis. – Egész nap ott leszünk. A rabszolga majd hoz nekünk ennivalót. Bárcsak a latrinába is el tudna menni helyettünk! De fájdalom, még mindig akadnak olyan feladatok, amiket nem lehet átruházni egy rabszolgára.

– Hol fogjuk tartani? – kérdezte Epaphroditus.

– Gondolom, hasonlít más színházakhoz – közölte Martialis. – Vagyis lesz egy részleg a közönség sorai mögött a rabszolgáknak.

– Nálad vannak a jegyek? – kérdezte Epaphroditus.

Martialis három kicsi agyagtáblát emelt fel, amelyekre számokat és betűket nyomtattak.

– Őszinte tisztelettel… a költőnek, aki részt vesz a felavatási játékokon, és hivatalos költeményt ír róla… három kiváló szék a legalsó sorban. A császári páholy mellett fogunk ülni, pont a Vesta-szüzek mögött. Vigyázzatok a jegyeitekre! Később jó lesz emlékbe.

– Csak három van? – kérdezte Lucius.

– Én nem megyek – vágta rá Epiktétosz.

– Én sem – tette hozzá Dio.

– De miért nem?

– Lucius, a felszabadításom óta nem vettem részt gladiátorviadalon – ecsetelte a sánta sztoikus. – Ezen sem kívánok részt venni, már csak azért sem, mert az ígéretek szerint nagyobb és véresebb lesz, mint bármely korábbi.

– Hát te, Dio?

– Lehet, hogy még nem vetted észre, Lucius, de a filozófusok ritkán jelennek meg a gladiátormérkőzéseken, hacsak nem akarnak felállni, hogy megszólítsák a tömeget, és az ilyen látványosságok gonosz természetéről beszéljenek. Szerintem még a mi szólásszabadságot kedvelő császárunk sem nézné jó szemmel, ha félbeszakítanám ezt a nagyszabású rendezvényt.

– De a gladiátorok csak a nap vége felé fognak megjelenni! – tiltakozott Martialis. – Előtte mindenféle egyéb látványosságban lehet majd gyönyörködni…

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen jellegzetes mutatványok várhatók ilyen alkalmakkor – vágott közbe Dio. – Nyilvánosan megbüntetnek elítélteket, különféle eszközökkel, egyértelműen a tömeg okulása végett. Ám nézzétek csak meg az arcokat a lelátón! Valóban úgy néznek ki, mint akik éppen erkölcsi leckétől magasztosulnak fel, vagy inkább egy másik halandó megalázása és elpusztítása izgatja fel őket? Bizonyára lesznek állatbemutatók is. Ezeket is a köz épülésére szánják, legalábbis így mondják, mivel távoli tájak egzotikus teremtményeit lehet megcsodálni. Csakhogy az állatokat soha nem a mi egyszerű ámulatunk kedvéért vonultatják fel; küzdeniük kell egymással, vagy fegyveres emberek vadásszák le és végzik ki őket. Igen, igen, Lucius, tudom: magad is vadászol, ezért igen nagyra tudod értékelni az ilyen kiváló lövészeti bemutatókat. De megint csak hadd kérdezzek valamit! A nézők a vadász képességeit jutalmazzák tapssal, vagy a megsebzett és lemészárolt állat látványát? Ez a vérontás ráadásul puszta bevezetője a gladiátorviadaloknak, ahol emberi lényeknek kell kockára tenniük az életüket idegenek szórakoztatására. Már Cicero korában is éltek olyan polgárok, akik ellenezték az arénában megrendezett, véres látványosságokat, amelyek inkább lealacsonyítják, mintsem felemelik a nézőiket. A tény, hogy az ilyen mérkőzések most a valaha volt legnagyobb színhelyet kapták meg, egy költő számára talán ok az ünneplésre, ám egy filozófusnak nem.

– Az épületet sem akarod látni? – kérdezte Lucius.

– Te magad nevezted szörnynek valamikor.

– Még mindig nem rajongok érte, Epaphroditusszal ellentétben. Túl nagy és harsány az én ízlésemnek. Ennek ellenére elismerem, hogy Róma nem látott még hasonlót, és ez a megnyitó napja. Mindenki ott lesz.

– Újabb ok arra, hogy egy filozófus távol maradjon – szögezte le Dio. – Az egy dolog, hogy a kapukon kívül, valami falusias helyen rendeznek egy gladiátor-összecsapást, egy természetes környezetben, ahol senki sem áltatja magát a történésekkel kapcsolatban… Az emberek a porban ülnek, és nézik, ahogy mások legyilkolják egymást. De az, hogy ilyen véres viadalokat egy ehhez hasonló, fejedelmi, fényűző helyen rendezzenek meg, gyönyörű szobrok és impozáns építészeti remekművek között, mintha a gyilkolás is egy újabb művészi bravúr volna, amit kifinomult embereknek élvezniük és ünnepelniük kell… ez felháborító. Egyetlen, magát filozófusnak mondó férfi sem vehet részt ilyen eseményen. Epiktétosszal majd találunk jobb elfoglaltságot. Te is csatlakozhatsz hozzánk, Lucius.

– Hohó! – Martialis távolabb hessegette a filozófusokat, és átkarolta Lucius vállát.

– Nem fogjátok elcsalni Pinariust az év legizgalmasabb eseményétől, hogy valami dombtetőn ücsörögjön veletek, és azt hallgassa, ahogy a bütykeitek miatt morogtok, arról, hogy az istenek biztosan a tűrőképességeteket akarják velük próbára tenni! – Az egyik jegyet Lucius kezébe nyomta. – Vedd el, barátom, és fogd jó erősen! Ne engedd, hogy a filozófusok lebeszéljenek a használatáról! Gyerünk, induljon el mindenki, aki velünk tart!

A ház előtt, az utcán vált ketté a csoport. Lucius néha hátranézett a hegyoldalon felbaktató filozófusokra. Epiktétosz a mankójára támaszkodott. Dio aprókat lépdelt, és lassan sétált, hogy ne hagyja le a barátját. Luciusnak valóban volt kedve velük tartani, ám Martialis megragadta a tógáját, és az ellenkező irányba húzta.

A Flavius-amfiteátrum körüli nyitott téren nyüzsgött a tömeg. Néhányan egy némajátékos csoport vicces előadását figyelték egy izmos gladiátorról és egy szenátor feleségéről, aki a férje háta mögött a gladiátor után epekedik. Utcai árusok keringtek a tömegben; szerencsehozó amuletteket árultak, frissen sült hússzeleteket és nyársra tűzött halat, gladiátorok képeivel díszített kis agyagmécseseket, valamint a legkitűnőbb helyekre szóló jegyeket, amelyeknek durva kidolgozása rögvest elárulta, hogy hamisak.

Hosszú sorok alakultak ki a bejáratok előtt, sugárirányban kígyóztak kifelé az amfiteátrumtól, ám annál a kapunál, ahova Martialis a társait vezette, senki sem várt. Az ott besétáló, elegánsan öltözött férfiak és nők nyilvánvalóan magasabb társadalmi osztályokhoz tartoztak, mint a szakadt tunikát viselő sorban állók a többi kapunál.

Miután bejutottak, egy pazarul kialakított előcsarnokban találták magukat, ahol márványpadló és ízléses bútorzat várta őket. A korlátokat elefántcsonttal fedték be, a falakat pedig istenek és hősök képeivel festették tele.

– Az Aranyházra emlékeztet – szólalt meg Epaphroditus. – Látjátok azt a Dianáról készült mozaikot a lépcsővel szemben? Szinte biztos vagyok benne, hogy apró kövenként szedték le Nero hálószobájának előteréből.

– Talán nem véletlen, hogy a Flaviusok az Aranyházat csupaszították le az amfiteátrum feldíszítése érdekében – jegyezte meg Lucius. – De azért nem hinném, hogy az egész építmény ilyen nagy műgonddal van díszítve.

– Persze hogy nem – vágta rá Martialis. – Ez a fontos embereknek fenntartott rész… magisztereknek, vendégeskedő méltóságoknak, Vesta-szüzeknek és a császár barátainak, például azoknak, akiket őszinte tisztelettel meghív. Az én barátaimnak is csak a legjobb jár! Nézzétek, valóban egy csodálatos étkezdét alakítottak ki itt, az előcsarnokban, egy pohárszékkel, ami ingyen kínálja a príma bort! Micsoda kiváltságos élete van egy költőnek!

Egy darabig az előcsarnokban ténferegtek, ettek-ittak, majd egy kürtszó után megszólalt egy kikiáltó, és megkérte őket, hogy foglalják el a helyüket. A tógát viselő férfiak és az elegáns stólába öltözött nők elindultak a márványlépcső felé, amely a verőfénybe vezette ki őket. Lucius és barátai is a tömeg nyomában haladtak.

Epaphroditus már korábban leírta nekik, milyen arányokkal és hogyan alakították ki az amfiteátrumot; Epiktétosz pedig a mostanra összeomlott Vesuvius-csúcshoz hasonlította körkörös medence formáját. Ám semmiféle előzetes bemutatás és hasonlat nem készíthette fel Luciust arra a látványra, amely a lépcső tetején fogadta. Pár pillanatig nem is hitt a szemének; ahogy az ötvenezer néző zsivaja egyetlen, tompa morajlássá állt össze, úgy az egy helyen összegyűlt, döbbenetesen nagy tömeg is egybemosódott. Az egymástól szinte el sem különülő embermassza, az egyedi vonások hiánya felfoghatatlan látványt nyújtott. Aztán fokozatosan visszatértek Lucius érzékei, és az elméje is elkezdte felfogni, mi van közel, és mi van távol.

Lucius soha nem élt át hasonlót, mint amilyen ez az első pillanat volt a Flavius-amfiteátrumban. Már ez a pillanat önmagában megérte a kirándulást, pedig annyira összezavarta, hogy az szinte már ijesztő volt. Mégis szokatlan izgalmat ébresztett benne. Ostobának gondolta Diót és Epiktétoszt, amiért megfosztják magukat egy ilyen élménytől. Soha sehol a világon nem tapasztalhatnak meg ilyesfélét.

Rájött, hogy nem is a napon áll, hanem egy ragyogó színű napellenző alatt. Felnézett, és vitorlaszerű vászonponyvákat látott maga fölött, amelyek a körben magasodó épület legfelsőbb mellvédjéről indultak ki, és beborították az egész építményt. Ahogy ott hunyorgott felfelé, még mindig látott munkásokat a bonyolult kötélzeten dolgozni. Úgy igazgatták a ponyvákat, hogy mindenhol kivédjék velük a napfényt.

Martialis megrángatta a tógáját.

– Ne bámulj olyan bután, mint a tök! Feltartod a tömeget. Gyerünk tovább!

Megtalálták a helyüket. Az amfiteátrum hatalmas tála körülvette őket. Alattuk zsonglőrök és mindkét nemhez tartozó akrobaták tűntek fel csiricsáré öltözékben. Egyesek olyan közel voltak hozzájuk, hogy Lucius az arcukat is látta. Mások eltörpültek a messzeségben. A hely méreteihez jóformán hozzá sem lehetett szokni. Valahol a közelben egy víziorgona élénk dallamot játszott.

– Lemaradtunk volna a bemutató elejéről?

– Ó nem, ez még nem része a játékoknak – nyugtatta meg barátját Martialis. – Ez csak egy jelentéktelen apróság a tömeg szórakoztatására, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Numa golyóira! Nézzétek, milyen magasan feszítették ki azt a kötelet! El tudjátok képzelni, hogy valaki végigmegy rajta, egy másik emberrel a vállán? Mindig beleborzongok, ha háló nélkül adnak elő ilyesmit.

– Miért üresek az előttünk lévő sorok?

– Mert a Vesta-szüzek még nem érkeztek meg. Mindig ők jelennek meg utoljára az ilyen nyilvános eseményeken, még a császár is előbb bukkan fel. Ó, de hiszen már ő is itt van!

Titus a kíséretével elfoglalta a császári páholyt. Negyvenéves volt, de barátságos arcvonásainak és ősz tincsektől mentes, sűrű hajának köszönhetően jóval fiatalabbnak látszott. Korán nősült és korán meg is özvegyült, aztán ismét megházasodott, és a második feleségétől is hamarosan elvált. Második neje egy olyan családból származott, amely közvetlen résztvevője volt a Piso-féle Nero-ellenes összeesküvésnek. Azóta nem nősült újra. Egyik oldalról a felnőtt lánya, Julia, másik oldalról a húga, Flavia Domitilla volt a női kísérője. Kedvenc eunuchjai is vele tartottak, akik kitűntek szépségükkel és káprázatos ruháikkal. Első pillantásra sem nőnek, sem férfinak nem látszottak. Pontosan azt testesítették meg, amit Dio a perzsa szépségideálnak nevezett.

A császári család utolsónak érkező tagjai a császár öccse, Domitianus, illetve annak felesége és hétéves fia voltak. A huszonnyolc éves Domitianus majdnem egyidősnek nézett ki Titusszal, mert neki meglehetősen morcos arca volt, és haja zömét is elvesztette már. Kihullott a dicsőséges, gesztenyebarna hajkorona, amellyel annyira kirítt a Flaviusok csoportjából Vitellius uralkodásának vége felé. Míg Titus mosolyogva, lelkesen integetett a tömegnek, Domitianus mogorván visszahúzódott. Mindenki tudta, hogy viharos kapcsolat fűzi össze a két fivért. Vespasianus halála után Domitianus nyilvánosan kijelentette, hogy az apjuk végakarata szerint a fivéreknek együtt kell uralkodniuk, az iratot viszont szándékosan megmásították. Azt sem rejtette véka alá, hogy szerinte Titus keze van a dologban. Egyesek hittek Domitianusnak, ám a többség nem. Egyrészt kétségtelen volt, hogy Vespasianus jobban szerette az idősebb fiát, másrészt nemegyszer kifejtette, hogy Caligula és Nero bukásának is az volt az egyik fő oka, hogy túl korán kerültek hatalomra. Domitianus tizenkét évvel volt fiatalabb Titusnál, és nem is volt annyira tapasztalt.

Senki sem tudta pontosan, hogyan illene viselkedni az új amfiteátrumban. Miközben a császár tovább integetett, sokan a tömegből is felálltak, és visszaintegettek neki. Egyesek ujjongtak és tapsoltak is. Mások a helyükön maradtak. Epaphroditus is azok között volt, akik állva tapsoltak.

– Tessék, így néz ki egy császár feje! – mondta a társainak, akik értetlenül néztek rá. – Nem meséltem el Agrippina és a fiziognómus történetét?

– Szerintem emlékeznék rá – csóválta a fejét Martialis. – Elég pajzánul hangzik.

– Nem, ez nem olyasféle történet. Régen, amikor Nero még fiatal fiú volt, és az anyja mindent elkövetett annak érdekében, hogy ő legyen Claudius örököse, Agrippina egy egyiptomi fiziognómust hivatott, hogy elemezze Claudius fiának, Britannicusnak az arcvonásait. Ha jól tudom, a te apád javaslatára tette, Lucius.

Lucius vállat vont.

– Soha nem hallottam erről.

– Biztosan azért, mert kissé kínos lett a végkifejlet. Az egyiptomi képtelen volt bármilyen következtetést levonni Britannicus fejéről, ám mivel a fiú legjobb barátja is jelen volt, a férfi az ő arcát is szemügyre vette. Az a fiú nem volt más, mint Vespasianus fia, Titus. A fiziognómus kijelentette, hogy soha nem látott még nála alkalmasabb fejű embert a trónra. Az emberek hosszú időre elfeledkeztek erről az esetről, de amint láthatjátok, az egyiptominak végül igaza lett.

– Hol volt Domitianus, amikor ez a vizsgálat történt? – kérdezte Lucius.

– Ő még kisded volt. Nem sokkal korábban született.

– Mi sem lett volna egyszerűbb, mint egy kisded fejét elemezni, hiszen még haja sem volt! – jegyezte meg Martialis. – Habár meglehet, hogy Domitianusnak akkoriban több haja volt, mint most.

Felélénkült körülöttük a tömeg. Megérkeztek a Vesta-szüzek, és elfoglalták helyüket az első sorban. Azt senki sem tudta biztosan, hogy a császár kedvéért fel kell-e állniuk, ám a Vesta-szüzek érkezésére mindenki felkelt a helyéről. A papnők olyan kecsesen jártak, és olyan méltóságteljesen tartották magukat, hogy a vászonkendő szinte lebegett a fejükön.

Lucius megfigyelte az arcukat, amikor elhaladtak alattuk. Látta már őket nyilvános eseményeken, ám sohasem nem ennyire közelről. Hivataluk jelzése a vitta volt, egy vörös-fehér fejpánt. Rövidre nyírt hajukat egy suffibulum nevezetű fejkendő takarta, és vászonruhájuk teljesen palástolta a testük formáját. Így semmi mást nem lehetett belőlük látni, csak festetlen, egyszerű arcukat. Különböző korúak voltak, egyesek ráncosak és idősek, mások alig nőttek még ki a gyerekkorból. A Vesta-szüzek hat- és tízéves koruk között kezdték meg kötelező harmincéves szolgálatukat, és majdnem a halálukig papnők is maradtak. Lucius úgy látta, hogy mereven előreszegezik a tekintetüket, és szándékosan kerülik mások pillantását – mígnem az egyikük elfordította a fejét, és egyenesen az ő szemébe nézett.

Elragadó jelenség volt. Az, hogy az arcán kívül minden más részét eltakarta, csak még inkább kihangsúlyozta a szépségét. Zöld szeme szinte csillogott finom ívű, sötétszőke szemöldöke alatt. Telt ajka halvány mosolyra húzódott. Lucius gerincén borzongás futott végig, mintha meleg vizet csorgattak volna le rajta.

– Cornelia Cossának hívják – suttogta a fülébe Epaphroditus.

– Hány éves?

– Várj csak, hadd gondolkodjam. Csak hatéves volt, amikor belépett a rendbe, Nero uralkodásának nyolcadik évében. Ez azt jelenti, hogy most huszonnégy éves.

– Gyönyörű.

– Mindenki így véli.

Az akrobaták és zsonglőrök szétszéledtek. A hivatalos ceremónia egy sor vallási rítussal folytatódott. Megolvasták a jósjeleket, amelyek igen kedvezőnek találtattak. Azután Mars papjai vonultak körbe az arénában, kántálva és tömjént égetve. Egy oltárt emeltek az aréna közepén, és bárányt áldoztak a háború istenének, akinek tiszteletére az amfiteátrumot is ajánlották. Az áldozati állat vérét minden irányban szétfröcskölték az aréna homokján.

A következőkben felolvasták a császár kiáltványát. Titus hódolattal adózott apja emlékének, akinek katonai sikerei, építészi tehetsége és a város iránt tanúsított szeretete adott életet az új amfiteátrumnak. Az építmény, amelyben ez a rengeteg ember összegyűlt, az isteni Vespasianus ajándéka volt Róma népének. Felfegyverzett légiósok koszos, meztelen, láncra vert zsidó harcosokat vezettek körbe az arénában, kardjuk hegyével hajtva őket, hogy emlékeztessék a nézőket a nagy győzelemre, amely békét teremtett a keleti provinciákban, és amely biztosította az új amfiteátrum, az új fürdő és számos egyéb építmény létrehozásához szükséges kincseket. Vespasianus csatlakozott az istenekhez, ám kőbe vésett öröksége, a Flavius-amfiteátrum az idők végezetéig ott fog állni a helyén.

Mivel elég hosszú volt a kiáltvány, Lucius figyelme elkalandozott. Észrevette, hogy Martialis egy íróvesszőt és egy viasztáblát vett elő, és szorgalmasan jegyzetelni kezdett. Azt hitte, a barátja a kiáltvány mondatait örökíti meg, ám amikor beleolvasott a jegyzetekbe, rájött, hogy semmi közük a hallottakhoz. Martialis saját ötleteket írt.

– Csak ilyen-olyan észrevételek – suttogta. – Soha nem tudhatod, miből lesz jó vers. Nézd meg ezt a sok embert. Hány faj és nemzetség képviselteti magát ma itt szerinted?

Lucius körülnézett.

– Fogalmam sincs.

– Nekem sincs, de számomra úgy tűnik, az egész világ itt van, ebben a mikrokozmoszban. Nézd meg azokat a fekete bőrű etiópokat amott! Látszik rajtuk, hogy alig beszélik a latint, mert nagyon figyelnek a kiáltvány szövegére. Ha értenék, ugyanúgy unatkoznának, mint te meg én. Nézd meg azt a másik csoportot! Kik tekerik ilyen furcsa kis kontyokba a szőke hajukat?

– Úgy rémlik, ezek a sicamberek. Egy germán törzs, amely a Mare Germanicum partvidékén él.

– És mielőtt elfoglaltuk a helyünket, az előcsarnokban arab fejdíszeket is láttam, meg tetőtől talpig feketét viselő sábaiakat a Sinus Arabicus vidékéről. Sőt, kilikiaiak szagát is érezni véltem.

– Szagát?

– A Kilikiában élő nők és fiúk, sőt néha a férfiak is, egy egészen sajátságos illatszert használnak, ami a Taurus-hegység legmagasabban fekvő pontjain növő virágból készül. Te is tudnád ezt, Lucius, ha összekerültél volna már egy kilikiai fiúval…

Valaki csendre intette. Az egyik Vesta-szűz megfordult az ülésén, és rájuk nézett. Idős volt és ráncos, olyan szigorú vonásokkal, hogy még Martialist is sikerült megfélemlítenie. A mellette ülő papnő is megfordult, és felnézett rájuk. Cornelia Cossa volt az. Békés mosolya és sugárzó szépsége olyan ellentétet képezett a mellette ülő társával, hogy Lucius önkéntelenül is hangosan felnevetett. Persze nyomban meg is bánta, attól tartva, hogy megsértette a szent nőszemélyt. Cornelia mosolya azonban mintha inkább kiszélesedett volna, sőt valami csillanást vélt felfedezni a szemében, mielőtt visszafordult volna a kikiáltóhoz, aki a császár írását olvasta fel.

– Láttad? – suttogta Martialis. – Egyenesen rád nézett.

Lucius vállat vont.

– És akkor mi van?

– Úgy nézett rád, ahogy egy nő néz egy férfira.

– Martialis, te javíthatatlan vagy! Térj vissza a kilikiai fiúk szaglászásához!

Végül befejezték a különféle kiáltványokat és imákat. Hivatalosan is megnyitották a Flavius-amfiteátrumot. Megkezdődtek a látványosságok.

Először a besúgók megkorbácsolása következett. Titus ígéretet tett, hogy összeszedi a legelvetemültebb árulókat és kémeket – hazugokat és latrokat, akik abból éltek, hogy ártatlan embereket vádoltak meg császárellenes összeesküvéssel és az állam becsapásával, és ezért a birodalom kincstárából kaptak jutalmat. Az ilyen lények minden császár uralkodását megmételyezték Augustus óta. Akármilyen éles eszű és magabiztos volt a birodalom feje uralkodása elején, fokozatosan egyre fogékonyabb lett az alaptalan pletykák elfogadására, és egyre jobban tartott a képzeletbeli ellenségektől. Elődeihez hasonlóan még a keményfejű Vespasianust is megingatták az alattomos rágalmak. Uralkodása vége felé rengeteg embert elítéltek alaptalan találgatások miatt, és sok-sok gátlástalan besúgó gazdagodott meg. Titus egyértelműen szakítani akart a korábbi évtizedek gyakorlatával.

A tömeg izgatott morajlása hallatszott, amikor egy sereg férfit hajtottak ki lándzsaheggyel az arénába. Többségük tógát viselt, és tekintélyes üzletembernek vagy gazdának látszott. Először le kellett venniük a tógáikat, majd a tunikáikat, így csak az ágyékkötőjük maradt rajtuk, mint holmi rabszolgákon, habár ritkán lehetett ilyen kövér rabszolgákat látni. Tízes csoportokban összekötötték őket a nyakuknál fogva kétágú vasvillákkal, és egy helyben kellett állniuk, amíg korbácsokkal és botokkal verték őket. Erősen csaptak le rájuk; húscafatok repkedtek és véreső hullott szanaszét a homokba. A vasvillák még akkor is rákényszerítették őket, hogy felemeljék a fejüket, amikor térdre estek.

– Látod, ki hajtja végre a büntetést? – kérdezte Martialis. – Titus egy olyan csapatot alkalmazott, amely kizárólag az Észak-Afrikából származó gétul nomád tisztekből áll.

– Miért pont gétulokat? – kérdezte Lucius.

– Egyrészt afféle kívülállók, akiknek semmi kapcsolatuk nem lehetett az áldozatokkal, ahogy senki mással sem a városból. Ami még fontosabb: a kegyetlenségükről híresek.

Lucius is úgy látta, hogy a gétulok élvezték a megbízást. Ahogy a közönség is. Az elítéltek többsége inkább ahhoz volt szokva, hogy maga oszt ki hasonló büntetést a saját rabszolgáinak, ezért éktelenül ordított és jajveszékelt. Minél szánalmasabban viselkedett egy áldozat, annál inkább röhögött rajtuk a közönség. A gétul tisztek cseppet sem fáradtak el a korbácsolástól és ütlegeléstől, mi több, egyre inkább feltüzelte őket a nézők ujjongó lelkesedése, így egyre erőszakosabbá váltak. A később érkező elítéltek még durvább verést kaptak, mint az elsők, ezért a kiegyenlítés végett, valamint a közönség szórakoztatására, az elsőket ismét megkorbácsolták.

A besúgók egy része elvesztette az eszméletét, vagy nem bírt állva maradni a korbácsolás után, ezért ki kellett őket vonszolni az arénából. Néhányan bele is haltak a büntetésbe. („Nem a korbácsolásba, hanem a szégyenbe!” – suttogta Martialis jegyzetelés közben.) A túlélőkre száműzetés várt; egy távoli szigeten kellett eltölteniük életük hátralévő részét, vagy rosszabb esetben nyilvános árverésen adták el őket rabszolgának.

Újabb ítélet-végrehajtások következtek. Az áldozatok egytől egyig elítélt bűnözők voltak, valamilyen főbenjáró bűnt követtek el, úgy mint gyilkosságot, gyújtogatást, vagy szent kincs ellopását egy templomból.

A játékok szervezői felülmúlták magukat a különféle kínzások színpadra állításában. Egyszerre több állóképet is berendeztek a hatalmas arénában, így mindig volt valami drámai vagy izgalmas jelenet, ami rabul ejthette a nézőket. A büntetéseket mítoszok és legendák ihlették, amelyekben az áldozatok színészként játszottak. A tény, hogy minden áldozat szenvedése és halála igazi, nem képzeletbeli, még lebilincselőbbé tette a látványosságot.

Az egyik életképen a pucér áldozatot egy élethű műsziklához láncolták, és miután a kikiáltó bejelentette, hogy megölte a saját apját, a közönség kifütyülte és átkokat szórt rá. Izmos, középkorú férfi volt borostás arccal, pont megfelelő Prométheusznak – a titánnak, aki Jupiterrel dacolva elhozta a tüzet az emberiségnek. Primitív állatbőrökbe öltözött táncosok körbevették a leláncolt óriást, hogy felidézzék a nézőkben a történetet, és közben fáklyákkal hadonásztak, meg barbár hálaadó éneket dalolásztak. A dalt hirtelen félbeszakította egy színpadi kellék, amit a szikla belsejében rejtettek el, és ami tökéletesen utánozta a mennydörgést. Jupiter haragjának hangjára Prométheusz imádói kétségbeesetten szóródtak szét. Amint elkotródtak az útból, két medvét engedtek szabadon. Az állatok azonnal megindultak a leláncolt Prométheusz felé, aki eszeveszetten sikoltozva kezdte rángatni a láncait.

– Medvék? – Epaphroditus fintorogni kezdett. – Köztudomású, hogy Prométheuszt keselyűk gyötörték. Mindennap kitéptek valamennyit a belső szerveiből, ám a sebek minden éjjel varázslatos módon begyógyultak, így a kínzás a végtelenségig tartott.