A SZERZŐ UTÓSZAVA

A hét csoda utáni kutatómunka tanulsága

(A jegyzet felfedi a cselekmény részleteit)

A tíz korábban megjelent Roma SubRosa regényben és a két novelláskötetben Gordianus, a Nyomozó alkalmanként visszaemlékezik fiatalkorára, valamint az utazásra, amelynek során felfedezte a világ hét csodáját.

Régóta szerettem volna megírni ennek az utazásnak a történetét. Végül adódott egy kedvező alkalom, az eredmény pedig ez a könyv, amit az olvasó a kezében tart.

Kezdetben fogalmam sem volt róla, hogy a szerző felfedezőútja is pontosan olyan hosszú, fáradságos és csodákkal teli lesz, mint Gordianusé. Amikor az ember elindul, hogy felkutassa, mi maradt a hét csodából, a történelem és a legendák labirintusába lép be, szilárd tények és féligazságok világába, amelyet a legújabb kori régészeti feltárások eredményei és a virtuális valóság újításai egészítenek ki.

Az emberek még sok-sok évszázaddal a hét csoda elpusztulása után is ámuldoznak ezeken a nagyszerű építményeken, amelyek közül mindössze egy maradt fenn: a nagy piramis. A többi omladékok formájában létezik, vagy egyáltalán sehogy. Ha meg akarjuk érteni, mitől ilyen különlegesek és nagyszerűek ezek az emlékművek, illetve miért hagytak ilyen jelentős nyomot az emberiség emlékezetében, ősi forrásokhoz kell visszanyúlnunk – igaz, ezek időnként inkább összezavarnak, mint felvilágosítanak. Számtalan rajz és egyéb alkotás született már a hét csodáról, de csak kis részük megbízható; az ábrázolások módszertana az évszázadok során a szigorúan tudományostól a nyíltan abszurdig terjedt.

Hamar rájöttem, hogy nem létezik egyetlen forrás, amelyből minden kérdésemre megtalálnám a választ. Még nem írtak olyan könyvet az ókori világ hét csodájáról, amely minden velük kapcsolatos, megbízható ismeretet összefoglalna. Egy könyv azonban majdnem elérte ezt a célt, és nem is kellett sokáig kutatnom utána. Nemzetközi postával érkezett egyik nap a házamhoz, a brit szerkesztő, történész és író, Mike Ashley ajándékaként.

Gordianushoz hasonlóan Mike is végigjárta a hét csodát fiatalkorában: írt róluk egy nagyszerű könyvet. A The Seven Wonders of the World először 1980-ban jelent meg Nagy-Britanniában, a Fontana kiadó gondozásában, puha kötésben. Amikor Mike értesült róla, hogy a hét csoda helyszíneire akarom elvinni Gordianust, elküldte nekem az egyik archív példányát, amely isteni ajándéknak bizonyult. Mike nagyon alapos kutatómunkát végzett, és maradéktalan igényességgel írta meg könyvét. Műve az eddigi legjobb írás, amely a hét csodáról született. Mivel régóta nem nyomják újra (és 1980 óta rengeteg tudományos felfedezés látott napvilágot), itt lenne az ideje egy átdolgozott kiadás megjelentetésének.

Többek között azt is Mike Ashleytől tudtam meg, hogy Nagy Sándornak is köze lehetett a hét csoda leírásához. Ebben a regényben Gordianus útitársa, a szidóni Antipatrosz veti fel ennek lehetőségét; egy valóban élt költő, aki írt egy verset a hét csodáról. Az ő költeménye lehet a legkorábbi megtalált leírás a csodákról.

A regényben szereplő Antipatrosz-versek vagy a saját költeményeim, vagy szabadon átvett és értelmezett változatai W. R. Paton fordításának a Loeb Classical Library ötkötetes, The Greek Antbology című kiadványából, amely ma már jogdíjmentesen, közkincsként használható. Antipatrosz munkásságának tanulmányozásához a következő forrásokat alkalmaztam: a Poetic Garlands: Hellenistic Epigrams in Context Kathryn J. Gutzwillertől (UC Press, 1998); a Dioscorides and Antipater of Sidon: The Poems Jerry Clack szerkesztésében (Bolchazy-Carducci, 2001); valamint A. S. F. Gow és D.

L. Page két monumentális alkotása, The Greek Anthology: Hellenistic Epigrams és a The Greek Anthology: The Garland of Philip (Cambridge University Press, 1965 és 1968).

Az Antipatrosz sírkövén található rébusz szintén a The Greek Anthologyban jelent meg, és állítólag Meleagrosznak tulajdonítható. Bizonyíték természetesen nincs rá, hogy ez a költemény szerepelt a költő sírján, sőt arra sem, hogy valóban létezett. Az évenként előforduló „születésnapi lázról” azonban, amely végül Antipatrosz halálát okozta, vagy legalábbis szerepet játszott benne, Pliniustól, Valerius Maximustól és egy Cicero-töredékből is értesülhetünk.

Honnan, mely korból és kitől származott a hét csoda első leírása? Mit tudunk valójában a csodákról, és honnan erednek az ismereteink? Mi lett ezekkel a monumentális építményekkel?

Mike Ashley könyve a fenti kérdésekre keresi a válaszokat, amelyeket azonban nem ismételhetek meg itt, hiszen jelen könyv kereteit messze túlszárnyalják. Mindössze egy iránytűt adhatok azon olvasóim kezébe, akik szeretnének többet tudni az ókor legpompásabb építményeiről. A források megjelölésével sorolom fel a legalapvetőbb információkat abban a sorrendben, ahogy a csodák a regény lapjain felbukkannak.

Epheszosz városáról és az Artemisz-kultuszról legtöbbet Rick Strelan könyvéből, a Paul, Artemis, and the Jesus of Ephesusból tudtam meg (megjelent Berlinben a De Gruyternél 1996-ban; valamint a Journal of Theological Studies 49. évfolyamának 1. számában, 1998-ban). Strelan írása hosszú fejezetben taglalja a város istennő iránti rajongását és a neki szentelt ünnepét. Az ősi források közül Plinius és Vitruvius írja le legrészletesebben a templomot, az Ortügia-ligetről pedig Sztrabónnál és Tacitusnál olvashatunk. Magából az Artemisz-templomból nagyon kevés maradt, mindössze néhány töredékét lehet megtekinteni a londoni British Museumban.

Miféle nyúlványok lóghattak az istennő ősi szobrainak mellkasán – mellek vagy bikaherék? C. M. Thomas részletesebben is kitér erre az Ephesos: Metropolis of Asia című könyvének egyik fejezetében, amelynek az „Otthon Artemisz városában: Epheszosz vallása a római kor irodalmi képzeletében” címet szentelte (a kiadvány Helmut Koester szerkesztésében jelent meg a Trinity Press Internationalnél 1995-ben). Hol feküdt pontosan Ortügia ligete? E tekintetben Dieter Knibbe és Hilke Thür tanulmányaira kell hagyatkoznom a fent említett, Koester által szerkesztett kötetben.

Epheszosz számos ókori görög regény színhelyéül szolgált. Többek között Akhilleusz Tatiosz is leírja a Leukippé és Kleitophónban, hogyan zajlott az Artemisz-ünnepi felvonulás, és utal a szűziességpróbára is, valamint a szent barlangban függő pánsípra. Shakespeare is egy ősi forrásból merített ihletet a Perikles (a másik magyar kiadásban Periklész) című drámájához – igaz, az eredeti történetnek csak a címét ismerjük (Apollóniosz, Türosz királya), a szerzőjét nem. A dráma az Artemisz-templomban éri el szédítő csúcspontját a következő emlékezetes párbeszéddel Marina és a bordélyosnő között:

Marina

Míg a tűz izzó, a tőr begyes még:

Oldatlan addig övem, a szüzesség.

Segéld, Diana, szándokom!

Nő

Mi közünk nekünk Dianához? No jősz-e végre?

(William Shakespeare: Perikles, Lőrinczy [Lehr] Zsigmond fordítása,

kiadások: 1886 Ráth Mór, 1999 Arcanum)

Gordianus epheszoszi útjának Dionüsszoszhoz ugyan nem volt köze, Diana szolgálatából azonban ő is kivette a részét.

A mauzóleum részletes leírását Kristian Jeppesen többkötetes beszámolójában találtam meg (The Maussolleion at Halikarnassos: Reports of the Danish Archaeological Expedition to Bodrum). A 2002-ben megjelent 5. kötet az építészeti, szobrászati és irodalmi bizonyítékokat taglalja (itt is Plinius az első számú forrás), és egy méretarányos makett képeit is tartalmazza. A szobrok maradványai, főként azok, amelyek állítólag Mauszóloszt és Artemisziát ábrázolják, jelenleg a British Museumban láthatók.

Az özvegy Artemiszia gyászát számos ókori szerző megörökítette; mind közül talán Aulus Gellius a leginkább életszerűen. Hermaphroditosz történetét és átváltozását Szalmakisz forrásánál Ovidius írta le. Sztrabón és Vitruvius is említi a forrást és annak varázserejét. Az özvegy Bittó élveteg életmódjára Antipatrosz utalt egyik versében, de az, hogy rokonok lettek volna, pusztán az én képzeletem szüleménye.

Az ókori olümpiai játékokról rengeteg könyv látott napvilágot. Az Amerikai Egyesült Államokban talán Tony Perrottet műve, a The Naked Olympics terjedt el leginkább (Random House, 2004), amely egy modern kori sportriporter lelkes magabiztosságával írja le az ismert tényeket. Az ókori Euszébiosz Krónikaja dátum és név szerint sorol fel győzteseket, például a magnéziai Protophanészt is, akiről egyebet nem tudunk. A dipsas nevű mérgeskígyó is sok ókori alkotásban szerepet kapott, például Antipatrosz egyik költeményében is.

Az ókori írókat és költőket lenyűgözte Pheidiasz káprázatos Zeusz-szobra. A római író, Quintilianus szerint: „Szépsége, ha lehetett, még fokozta a korábban is meglévő áhítatot az istennel szemben; a fenséges mű tökéletesen adta vissza földöntúli tekintélyét.” Mostanra semmi sem maradt a szoborból.

A korinthoszi közjátékot Antipatrosz versei inspirálták, többek között azok, amelyeket bele is írtam. Emellett jelentős ihletet kaptam Ronald Stroud előadásától is, amit Berkeleyben, a University of Californián hallgattam 2011-ben, „Az ősi Korinthosz mágiája és vallása” címmel. Stroud professzor, aki ókori nyelveket és irodalmat tanít az egyetemen, olyan élethűen adta vissza a korinthoszi átkokat és boszorkányságokat, hogy azonnal éreztem: Gordianusnak be kell barangolnia a néhai dicsőséges város romjait. Az építészeti leírásokhoz a következő könyvet használtam: Ancient Corinth: a Guide to the Excavations (athéni American School of Classical Studies, 1960). Tényleg teljesen elpusztították Korinthoszt és annak lakosságát, ahogy azt az ősi források állítják? E kérdést feszegeti Elizabeth R. Gerhard és Matthew W. Dickie a „Kilátás az Iszthmoszról” című tanulmánya, amely a Corinth, the Centenary, 1896-1996 című folyóiratban jelent meg, Charles K. Williams II és Nancy Bookidis szerkesztésében (illetve az athéni American School of Classical Studies gondozásában 2003-ban).

A szobrász és író Herbert Maryon egy hosszú cikkben számol be a kolosszus történetéről, és leírja, milyen művészi és mérnöki kihívásokkal kellett az alkotóknak szembesülniük. A „Rodoszi Kolosszus” 1956-ban jelent meg a The Journal of Hellenic Studies 76. számában. Azóta többek között Wolfram Hoepfner is leírta elképzeléseit az építményről, a rekonstrukcióról készített rajzokkal, a Der Koloß von Rhodos und die Bauten des Helios című könyvben (Verlag Philipp von Zabern, 2003). A kolosszusból sem maradt fent semmi, de még a pontos elhelyezkedése is vita tárgya. A legnépszerűbb elképzelés, amely szerint a szobor terpeszállásban fogta át lábaival a kikötő két hullámtörőjét, fizikai képtelenség, annak ellenére, hogy már az ókori ábrázolások is így mutatták.

Gordianus látogatása idején a polihisztor Poszidóniosz hosszú utazásait követően már letelepedett Rodoszon. A gallokról írt emlékei pusztán töredékesen maradtak fenn; összefoglalásuk Philip Freeman vonatkozó könyvében olvasható (The Philosopher and the Druids: A Journey Among the Ancient Celts, Simon & Schuster, 2006). Valószínűleg a szicíliai Diodórosz (Diodorus Siculus) is Poszidónioszra támaszkodik, amikor a gallok homoszexualitásáról ír: „Bár asszonyaik bájosak, a férfiak nemigen érdeklődnek irántuk, inkább egymásban keltenek gerjedelmet. Vadak bőrein szokásuk henteregni a szabad ég alatt, egy-egy férfi két fiú között. A legfurcsább dolog mind közül az, hogy a legkevésbé sem aggódnak a méltóságuk vagy a tekintélyük miatt, sőt mindenféle lelkifurdalás nélkül prostituálják magukat. Nem tekintik szégyenletesnek eme magatartást, éppen ellenkezőleg: inkább az számít szégyennek, ha felajánlkozásuk visszautasításra talál.”

Mire Gordianus eljut Babilonba, az ottani két csodából már vajmi keveset láthat. Az évszázadok során számtalan formában rajzolták le a függőkerteket, többnyire Sztratón és a szicíliai Diodórosz leírásai alapján. Már Hérodotosz is ír az Etemenanki nevű zikkuratról és a Babilonban elterjedt templomi prostitúcióról. Ami a babiloni falakat illeti, méreteikről és nagyszerűségükről úgy alkothatunk némi fogalmat, ha megtekintjük az újjáépített Istár-kaput és Felvonulási Utat, amelyeket a Robert Koldewey által kiásott romokból állítottak össze a berlini Pergamon Múzeumban. Az ásatások során előkerült többi leletet, például oroszlánok és sárkányok képeit, a világ más múzeumaiba szállították. Az egykori Babilon területén az utóbbi évtizedekben Szaddám Huszein utasítására lezajlott építkezési munkálatok akadályozták a további kutatást, de a 2003-as amerikai beavatkozás alatt kitört káosz és fosztogatás, illetve az amerikai katonaság fennhatósága is visszavetette a feltárásokat.

A gízai nagy piramis az egyetlen csoda, amely a hét közül fennmaradt. Végtelen számú könyv, cikk, televíziós műsor és program foglalkozott már vele. Gordianus idejében ugyanilyen híres volt, és ugyanennyi titok övezte. A piramisokról már Hérodotosz, Sztrabón, a szicíliai Diodórosz, Plinius és Ammianus Marcellinus is írt.

Hérodotosztól értesülhetünk arról, hogy a múmiákat időnként kölcsönök fedezeteként is használták. A szicíliai Diodórosz megismétli ezt, és mindkét szerző lenyűgöző részletekkel szolgál a mumifikálás különböző technikáiról.

A gízai nagy szfinxet azonban sem Hérodotosz, sem a későbbi Sztratón vagy Diodórosz (Gordianus kortársai) nem említik. Az idősebb Plinius ír róla pár generációval Gordianus után, de megjegyzi, hogy az egyiptomi forrásokban nem szerepel. Mindez arra enged következtetni, hogy a szfinxet hosszú időre eltemette egy nagy homokhegy, és csak az utolsó ptolemaioszi uralkodók idején bukkant fel újra, vagy még később. (Lásd erről Plinius Loeb-féle kiadásának 36.17. részét, illetve a fordító, D. E. Eichholz megjegyzéseit.)

Talán olvasóim is tudják, hogy a pharoszi világítótorony eredetileg nem számított a világ hét csodája közé; később került fel a listára, bizonyára egy korábbi, jelentőségét vesztett babiloni építmény helyett. (A hivatalosnak nyilvánított listának számtalan variációja született az évszázadok során, ám ezek túl sokfélék és bonyolultak jelen könyv lehetőségeihez mérve.) Gordianust még a többi csoda megtekintése után is megbabonázza a pharoszi világítótorony, a világ első (és évszázadokig egyetlen) felhőkarcolója.

A mérnöki teljesítmény csodájának számító világítótorony a tizennegyedik századig állt az alexandriai kikötőben, amikor is egy földrengés összedöntötte. Hermann Thiersch minden irodalmi forrást, érmeábrázolást és egyéb adatot összegyűjtött a pharoszi építményről a Pharos, Antike, Islam und Occident című könyvében (Teubner, 1909). Ha az olvasó rátalál ennek a klasszikusnak az eredeti kiadására, érdemes benne kinyitni a két hatalmas Thiersch-illusztrációt a világítótoronyról; lenyűgöző ábrázolás. Hasonlóan nagy segítséget nyújthat Pharosz történetének megismerésében és megjelenésének aprólékos elemzésében P. M. Fraser háromkötetes munkája, a Ptolemaic Alexandria (Clarendon Press, 1972); azon belül is az I. kötet 17-21. oldala, illetve a II. kötet 45-46. oldala. Judith McKenzie írása, a The Arcbitecture of Alexandria and Egypt, c. 300 B.C.-A.D. 700 (Yale University Press, 2007) szintén hasznos információkkal szolgál a világítótoronyról, többek között innen derül ki, hogy naftát is használhattak fűtőanyagként (lásd a 41-48. oldalt).

Az idő múlásával egyre többet tudunk meg Pharoszról. Az utóbbi évtizedekben többen is folytattak mélytengeri kutatásokat Alexandria kikötőjében, például Jacques-Yves Empereur, és a felhozott maradványokkal jelentősen bővítették ismereteinket. A virtuális valóság és a digitális rekonstrukció új eszközei is segítenek felfedezni a világítótorony titkait és dimenzióit. A kötet írása közben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy belepillanthattam Anthony Caldwell kutatásaiba a University of California Experiential Technologies Center részlegében. Caldwell Reconstruction of the Pharos Light House of Alexandria című írásának egyik vázlatában részletes grafikonokat találtam a világítótoronyról (amelyeket az irodalmi, régészeti és mérnöki ismeretek szintéziséből állított össze), és ez jelentős löketet adott a fantáziámnak.

Iosephus szerint Pharoszt mindenki láthatta 300 stadia, vagyis több mint 50 kilométer távolságon belül. De vajon Pharosz is látta azokat, akik őt szemlélték? A következő idézet John Webster Spargo Virgil the Necromancer című írásából származik (Harvard University Press, 1934): „Az alexandriai világítótorony messzire nyújtotta sugarait, és elkápráztatta az emberiséget. A közhiedelem nem egyszerű világítótoronyként tartotta számon [a középkorban], hanem egy olyan eszközként, amely egészen addig „ellátott”, ameddig a sugarai elértek. E tévképzet valószínűleg abból eredt, hogy a torony tetején egy tükör verte vissza a fényt”. Az alexandriai Pharoszból származhattak a középkor és a reneszánsz legendáinak varázstükrei és „mindent látó tornyai”, sőt még a XX. századot is megihlette, ha például a messzire látó palantírokra, Szauron Szemére vagy Orthanc és Barand-dur tornyaira gondolunk a Tolkien-féle Gyűrűk Urából.

Végezetül meg kell említenem néhány további hiteles forrást az ókori világ hét csodájáról. Max Kunze írta a hasznos képekkel illusztrált Die Sieben Weltwunderder Antike: Wege der Wiedergewinnungaus sechs Jahrbunderten című tanulmányt (Verlag Philipp von Zabern, 2003), amely katalógusként szolgált a stendali Winckelmann-Museum egyik kiállításán, Németországban. Szintén gazdag és tanulságos a képanyaga a Die Sieben Weltwunder: 5000 Jahre Kultur und Geschichte der Antike című könyvnek Artzur Müller és Rolf Ammon tollából (Scherz Verlag, 1966). Kai Brodersen műve, a Die Sieben Weltwunder (Beck, 1996), amely több kiadást is megélt Németországban, ám angolul még nem jelent meg, rendkívül igényes forrásgyűjteményt sorol fel. Röviden megismerhetjük a hét csodát a Peter Clayton és Martin Price által szerkesztett The Seven Wonders of the Ancient Worldből is (Routledge, 1988), amely sok elismert kutató tanulmányát tartalmazza, ugyanakkor az esszékre épülő szerkezet miatt fókusza kevésbé következetes, mint Mike Ashley The Seven Wonders of the Worldjéé.

A regény hátterében két világformáló változás érlelődik: az úgynevezett itáliai polgárháború, valamint a küszöbön álló háború a Kis-Ázsia fölötti hegemóniáért, Róma és Mithriádész között. Ezekről az eseményekről is bőven találhatunk forrásokat, én csak Rose Mary Shelton munkáját említeném meg, az Intelligence Activities in Ancient Rome: Trust in the Gods, but Verifyt (Frank Cass, 2005). Ennek egyik fejezete, a „Diplomata, kereskedő, ügyfél, kém: Róma szeme és füle Keleten” tökéletesen megfelelt az én célomnak. Szintén az UC Berkeleyn hallgattam egy előadást Adrienne Mayortól, a The Poison King The Life and Legend of Mithradates, Rome's Deadliest Enemy szerzőjétől (Princeton, 2010), amely különösen hasznosnak bizonyult számomra. Mayornak köszönhetem a regény egyik legfontosabb sorát: „Róma a kórság, Mithriádész a gyógyír.”

A hét csoda több epizódja is megjelent már korábban novellaként. Hálás vagyok az antológiák és magazinok szerkesztőinek, akik elsőként olvasták és véleményezték a történeteket: Mike Ashleynek, Gardner Dozois-nak, George R. R. Martinnak, Gordon van Geldernek és Janet Hutchingsnak. Különösen jó volt látni Gordianust a The Magazine of Fantasy and Science Fiction oldalain, hiszen sok-sok évvel ezelőtt elsőként ennek a magazinnak adtam el egy novellámat. Szintén örültem annak, hogy Gordianus visszatért az Ellery Queen Mystery Magazine lapjaira, ahol a legelső Gordianus-történet megjelent annak idején. Ezenfelül köszönetet szeretnék mondani régi, hűséges szerkesztőmnek, Keith Kahlának a St. Martin's Pressnél, régi, hűséges ügynökömnek, Alan Nevinsnek a Renaissance-nál, valamint régi, hűséges társamnak, Rick Solomonnak – ők segítettek Gordianusnak és alkotójának felfedezni a világ hét csodáját.