I
A HALOTT, AKI NEM HALT MEG
– Most, hogy meghaltál, Antipatrosz, mihez kezdesz magaddal?
Apám jót nevetett a saját viccén. Nagyon is jól tudta, milyen terveket dédelget Antipatrosz, ám ennek a tréfás paradoxonnak nem bírt ellenállni. Apám imádta a szójátékokat és talányokat, sőt hivatása is ezekhez kapcsolódott. Nyomozónak hívta magát, mivel az emberek azért fizették, hogy különféle rejtélyek után nyomozzon.
Antipatrosz jellemző módon egy rögtönzött verssel válaszolt – hiszen nem másról szól ez a történet, mint a szidóni Antipatroszról, a világ egyik legnépszerűbb költőjéről, akit nemcsak versei eleganciája, hanem improvizációi is híressé és ünnepeltté tettek. Mintha az éterből szőtte volna költeményeit. Természetesen görögül szavalt:
Születésnapomon bevégezve itt hagyom Rómát,
Fiad éve is fordul – hagyja tán ő is el otthonát?
A poéta persze ugyanúgy a nyilvánvalóra kérdezett rá, mint apám az előző percben. Napok óta készültünk rá az öregemberrel, hogy ezen a napon magunk mögött hagyjuk Rómát. Rám mosolygott.
– Igazságtalan dolog, fiam, hogy a születésnapodat az én temetésem árnyékolja be!
Ellenálltam a késztetésnek, hogy helyesbítsek. Makacsul ragaszkodott a „fiam” megszólításhoz, holott pontosan egy évvel korábban avattak felnőtté, amikor is tizenhét évesen magamra öltöttem a férfiúi tógát.
– Jobb módot nem is találhattunk volna a születésnapom megünneplésére, mester, mint hogy elindulunk egy olyan utazásra, amilyenről a legtöbb ember csak álmodhat!
– Ez így van! – szorította meg a vállamat Antipatrosz. – Kevés ifjúnak adatik meg, hogy a saját szemével lássa az emberkéz által valaha épített legnagyszerűbb építményeket, ráadásul oldalán az emberiség legnagyobb költőjével!
Antipatrosz soha nem szerénykedett. Most, hogy meghalt, még kérkedőbb lett.
– Az is csak kevesek kiváltsága, hogy a saját sírkövüket szemlélhessék – tette hozzá apám, és rá is mutatott a szóban forgó faragványra.
Apám házának kertjében álltunk, az Esquilinuson. Felhőtlen ég tekintett le ránk, és szokatlanul meleg volt ahhoz képest, hogy még csak martiust írtunk. Pillantásunk egy márványdarabra szegeződött, amit a kőfaragó pár perccel korábban hozott el a műhelyéből, és a rávésett, talányos képeket fürkésztük. Egy élő ember síremléke volt. A combig érő kődarabot nagy odafigyeléssel faragták és vésték, majd élénk színűre festették. Később a síremlék tetejére fog kerülni, amely a halott hamvait őrzi, ám egyelőre csak azon a ládán pihent, amelyben szállították.
Antipatrosz tűnődve bólintott.
– Az is ritkaság, hogy valaki megtervezhesse a sírkövét, ahogy én tettem. Nem érzed ezt túlzott tiszteletlenségnek, ugye, Nyomozó? A világért sem szeretném, ha első pillantásra leleplezné a csalást! Ha bárki megszimatolná, hogy csak megrendeztem a halálomat...
– Ne aggódj, öreg barátom! Minden a terv szerint halad. Öt nappal ezelőtt beírattam a halálodat a Libitina-templom jegyzékébe. A gazdag matrónáknak köszönhetően, akik naponta többször elküldik rabszolgáikat a jegyzék ellenőrzésére, pár óra alatt elterjedt a halálhíred Rómában. Mindenki azt feltételezte, hogy idős barátod és patrónusod, Quintus Lutatius Catulus őrzi földi maradványaidat, és ő intézi a temetést is. Meglehetős hitetlenséggel fogadták a hírt, hogy egy magamfajta egyszerű polgárt jelöltél meg intézőnek a végakaratodban, és hogy az én házam előterében állítjuk ki maradványaidat. Mégis így történt. Hívtam a temetkezőket, hogy mossák le és illatosítsák be a testet, majd virágot, cipruságakat és tömjént vásároltam, végül egy előkelő ravatalt szereztem, hiszen a végakaratod minden kiadáshoz biztosított fedezetet. Aztán közszemlére tettem a holttestet az előtérben. Micsoda sokadalom volt kíváncsi rád! Minden római költő és minden második római politikus eljött leróni kegyeletét.
Antipatrosz fanyarul elmosolyodott.
– Az örökségem révén a római társadalom krémjével ismerkedhetsz meg, Nyomozó... Azzal a fajtával, akik egyfolytában az ítélőszék elé rángatják egymást gyilkosság vádjával. Ez egy igazi kincsesbánya, nem győzöd majd a megbízók rohamát!
Apám bólintott.
– Igen, úgy tűnik, mindenki eljött... csak Catulus nem. Amiatt duzzogna, hogy mást neveztél meg örökösödnek és végrehajtódnak?
– Inkább kivárt, és ma fogja leróni kegyeletét, a temetés napján, hogy érkezésével a lehető legnagyobb feltűnést keltse. Talán a lelke egy költőé, ám ösztönei egy politikusra vallanak...
Az idős poéta elhallgatott, mert kopogtak.
– Újabb látogató. Gyorsan eltűnök.
Antipatrosz egy rejtekajtóhoz sietett, amely egy keskeny kis kamrába vezetett. Az eldugott helyiségből egy repedésen keresztül lehetett kilesni a ház előterébe.
A következő pillanatban apám ajtónyitója és akkortájt egyetlen rabszolgája, Damon bukkant fel a kertben.
– Látogatód érkezett, gazdám – szuszogta. Éltes rabszolga volt már, nehezen bírta az iramot a rengeteg vendég beengedésével és bejelentésével. Megköszörülte a torkát, és láttam rajta, hogy erősen összpontosít a név helyes kiejtésére. – Lintus Quitatius Catulus, a köztársaság egykori konzulja eljött, hogy lerója tiszteletét a nagynevű halott előtt.
– Úgy érted, Quintus Lutatius Catulus, ugye? – kérdezte apám elnézően. – Gyere, fiam, üdvözöljük a konzult!
Egy hatvan év körüli férfi állt az előtérben. Apámhoz és hozzám hasonlóan fekete tógát öltött erre az alkalomra, ám az ő ruházatát bíborszalag szegélyezte, szenátori rangját jelezve. Tíz évvel korábban Catulus konzulként és a légiók parancsnokaként szolgálta Rómát; az ő serege semmisítette meg a kimbereket a vercellaei csatában. Ezenfelül előkelő modorú és művelt ember volt, sokak szerint igen érzékeny természettel megáldva. Mereven, egyenesen állt meg a halotti ravatal előtt, és összekulcsolta a kezét.
Apám bemutatkozott neki, majd engem is bemutatott, ám Catulus szinte észre sem vett minket.
– Becses jelenléteddel megtiszteled hajlékomat, konzul, de sajnálom, hogy ilyen szomorú esemény miatt látogattál meg. Egyedül jöttél?
Catulus felvonta az egyik szemöldökét.
– Már hogy jöttem volna egyedül? A kíséretemet odakint hagytam, hogy pár percet egyedül tölthessek régi barátommal... négyszemközt, ha lehet ilyet mondani. De látom, hogy letakartátok az arcát. – Catulus a viaszból készült maszkra mutatott, amely a halott arcát fedte. – Igaz, hogy vonásait összeroncsolta a zuhanás?
– Sajnos igen – felelte az apám. – A temetkezők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy bemutathassuk, de olyan mérvű károsodást szenvedett az arca, hogy inkább az eltakarása mellett döntöttem. A halotti maszkokkal általában sikerül felidézni az elhunytat, jelen esetben azonban egy avatott szobrászra volt szükség, aki ismerte Antipatrosz arcát. A gyászmeneten természetesen használni fogjuk ezt a maszkot, ahogy szokás, addig ciprusággal takarjuk el. Igen kiváló munkát végzett a szobrász, nem igaz? Valóban úgy fest, mintha Antipatrosz csak aludna ezen az emelvényen. Ha mégis látni kívánnád az arcát...
Catulus komoran bólintott.
– Katonaember vagyok, Nyomozó. Minden szörnyűséget láttam, ami emberi testtel történhet. Mutasd meg!
Apám a ravatalhoz lépett, és felemelte a maszkot.
A higgadt konzul váratlan, lányos sikolya, amit a fogai közé dugott öklével fojtott el, annyira nem illett a helyzethez, hogy kis híján hangosan felnevettem. A rejtekajtó mögül olyan zaj érkezett, mintha meglazult vakolat potyogna le. Lelki szemeim előtt megjelent a vidáman kuncogó Antipatrosz alakja.
Catulus a falra nézett. Apám zavartan vonta meg a vállát, mintha hívatlan patkányok jelenléte miatt szégyenkezne.
– Hogyan torzíthatta el ennyire egy egyszerű esés? – kérdezte Catulus, és el sem vette az öklét a szája elől. Kissé mintha zöldre váltott volna az arcszíne.
– Hosszú zuhanás volt – magyarázta apám. – Egy ötemeletes lakóház felső szintjéről esett ki a Suburában. A fejére érkezett. Mint mondtam, a temetkezők mindent elkövettek...
– Igen, értem. Tedd vissza a maszkot, kérlek!
– Természetesen, konzul.
Ismét elgondolkodtam azon, ki lehetett egykor a ravatalon fekvő holttest. Apám nem volt hajlandó elárulni, ahogy semmi mást sem a munkájával kapcsolatban, amit szerinte nem kellett tudnom. Amikor betöltöttem a tizenhetet, azt hittem, elég érettnek tart már arra, hogy megossza velem a titkait, ám az utóbbi egy évben még jobban ügyelt a szavaira, mint azelőtt. Tudtam, hogy valami veszélyes mozgolódás zajlik Rómában a felszín alatt, hiszen nyomós ok kell ahhoz, hogy Antipatrosz megrendezze a saját halálát, apám pedig segédkezzen neki egy ilyen merész vállalkozásban. Ami azonban a részleteket illeti, a sötétben tapogatóztam.
A ravatalon fekvő idős test nagyon hasonlított Antipatroszra. Egyetlen látogató sem közeledett hozzá kételkedve. Persze a hosszú ősz haján és szakállán kívül nem sok mindent láthattak belőle, csak ráncos, májfoltos kezét a mellkasán keresztbe téve. Teste többi részét az idős költő kedvenc ruhadarabja és a halotti maszk takarta. A férfi valóban úgy esett ki egy ház ablakán a Suburában, ahogy apám elmesélte. Betört a koponyája és összezúzódott az arca. Vajon rabszolga volt, akit feltűnés nélkül megvettek a gazdájától erre a célra? Vagy valami alantas bűnöző, akit senki sem fog keresni? Esetleg egy vénséges vén római, akinek már sem családja, sem barátai nincsenek? Akárki is volt, éppen jókor halt meg, és pont úgy, hogy be lehessen állítani Antipatrosznak. Apám bizonyos értelemben még szívességet is tett neki; Róma kiválóságai rótták le kegyeletüket előtte, és a rangjához képest jóval méltóságteljesebb gyászmenetet rendeztek neki.
– Szomorú, hogy Antipatrosz éppen a születésnapján hunyt el! – sóhajtott fel Catulus. – Az egyetlen napon, amikor mindig engedett a csábításnak, és a sárga földig leitta magát! „Az éves születésnaplázam!” Ezt mondta ilyenkor, mintha tényleg létezne ilyen betegség. Ezeken a napokon egyetlen barátját sem engedte magához, egész napra az ágyához láncolta nyomorult állapota. Gondolom, az ital a halálában is szerepet játszott.
– Úgy tűnik, Antipatrosz valóban ivott – bólintott apám. – A teste még mindig borszagot áraszt. Ha közel hajolsz hozzá...
– Ez nem szükséges! – csattant fel Catulus, még mindig kissé zölden. – Igaz, hogy éppen egy prostituálttal találkozott?
– Valószínűsíthető. A lakást, amelyből kizuhant, ilyen célokra használják.
– Az ő korában! – Catulus megcsóválta a fejét, de halványan elmosolyodott. – Találtatok rajta idegenkezűségre utaló nyomokat?
– Ami engem illet, nem – vágta rá az apám.
– Igen, hallottam, hogy te megtalálod a bűnjeleket. Férfi vagy nő?
– Hogy mondod, konzul?
– A prostituált, akit Antipatrosz felkeresett. Férfi volt, vagy nő?
Ezt még senki sem kérdezte meg, és láttam apámon, hogy kényszeredetten talál ki valamit ott helyben. Eszembe jutott, hogy Catulus a fiatal fiúk iránti vonzalmáról volt híres, és egy-két szeretőjéhez görög verseket írt – ami igen vakmerő tett volt egy idősebb generációhoz tartozó római arisztokratától.
Apám lebiggyesztette a száját.
– Antipatrosz partnere minden jel szerint elmenekült a fatális baleset után, és semmi nyomot nem hagyott, de úgy értesültem, hogy a földszinti taverna egyik törzsvendége egy vonzó külsejű fiatal férfit látott a költő társaságában a nap korábbi szakaszában.
Apám gátlás nélkül tudott hazudni, jóllehet ezt a képességét rám nem örökítette át kielégítő mértékben. A fal túloldaláról ismét vakolat pergésének neszei szűrődtek át. Vajon Antipatrosz remegett a nevetéstől, vagy felháborodva rugdosta a falat?
– Ó! – mondta Catulus, és mindentudóan bólintott. – Öreg barátunk nem kezelte nyíltan a szerelmi ügyeit, sőt annyira visszafogott volt, hogy már azt hittem, maga mögött hagyta a testi élvezeteket, eltépte Erósz rabláncait, akár a fiúkért rajongó, megvénült Szophoklész. De mindig sejtettem, hogy legbelül értékeli a fiatalság szépségét. Másképpen hogy juthatott volna eszébe az a csodás Anakreón-sírfelirat?
A konzul a mellkasára tette a kezét, és szavalni kezdett:
Itt nyugszik Anakreón – költő, dalnok, líraművész,
Halljátok a szerelem gyötrő tüzének dallamát –
Anakreón sóvárgásáról a táncos Bathüllosz után,
Akitől sorsdöntő kérdésére oly hőn várta válaszát...
Catulus sóhajtott, és letörölt egy könnyet a szeméről. Eddig jóformán nem is érzékelte a jelenlétemet, ám most egyenesen rám nézett.
– Szóval ő az utódod és névrokonod, Nyomozó? Az ifjú Gordianus?
– Igen. De amint azt a férfiúi tógájából láthatod, már nem fiú. Sőt, ma van a tizennyolcadik születésnapja.
– Csakugyan? – Catulus kötekedőn felvonta a szemöldökét. – Nos, kötelességemnek érzem figyelmeztetni téged, fiatalember, hogy nagy hibát követsz el, ha Antipatroszhoz hasonlóan ünnepled a születésnapodat. Más dolgokban azonban jó szívvel követheted a példáját. A tanítványa voltál?
– Büszke vagyok rá, hogy tanáromnak nevezhettem – válaszoltam.
– Nem is csoda. Nagyon megválogatta, kinek az oktatását vállalja el. Valami különleges adottságot láthatott meg benned, ifjú.
A konzul átható pillantásától kissé idegesen vontam vállat. Meglehetős önhittség volt részemről, hogy a nagy szidóni Antipatrosz tanítványának szerepében tetszelegtem, hiszen apámnak sosem lett volna annyi pénze, hogy egy ilyen kiváló költőt fogadjon mellém. Inkább baráti beszélgetésekbe bonyolódtunk, semmint tanórákba, ugyanakkor Antipatrosz soha nem távozott apám házából anélkül, hogy pár görög verssort a fejembe ne véssen, esetleg Nagy Sándor hadvezéreinek nevét vagy valami más hasznos ismeretet. Apámtól egész más dolgokat tanultam, úgymint a zárak felfeszítésének módjait, a női hazugság tíz árulkodó jelét vagy az észrevétlen lopakodást. Amit azonban az irodalomról, történelemről, matematikáról és főként a görög nyelvről tudtam, Antipatrosznak köszönhettem.
– Szeretnéd látni a sírkövet? – kérdezte apám.
– Már ki is faragták?
– Alig egy órája hozták meg. Tekintettel arra, hogy Antipatrosz módfelett büszke volt görög származására, a görög szokásokat igyekeztem követni. Az athéni Szolón által lefektetett ősi szabály alapján olyan sírkövet rendeltem, amelyet egy tízfős műhely három nap alatt el tud készíteni. A márványtábla ma reggel érkezett, még a festék is alig száradt meg rajta. Jöjj utánam, konzul!
Apám kivezetett bennünket a napfényben fürdő kertbe. Megint halk nesz hallatszott a fal felől, amely mögött az idős költő bujkált. Bizonyára nehezen viselte, hogy ott kell maradnia, és a kertben zajló eseményeket nem követheti figyelemmel.
– Amint láthatod, konzul, a sírkő a mai művelt görög réteg körében oly divatos stílusban készült. A szerény méretű tábla egy egyszerű kő síremlék tetejére fog kerülni, amelyben a hamvait nyugalomra helyezik. Ezt a kialakítást mi latinul rebusnak hívjuk: a képek egy történetet mesélnek el, de csak azok számára, akik meg tudják fejteni.
– Ó igen – felelte Catulus –, maga Antipatrosz is írt néhány verset ilyen sírkövekről. Remek ötlet, hogy az ő sírjára is egy rejtvény kerüljön! Vajon nekem mond valamit?
Egy aprólékosan kidolgozott timpanon két oszloppal keretezte a képeket; a tábla ezen része már készen volt. Az Antipatroszra emlékező belső képeket avatott kezek vésték sekélyen a márványba. Catulus összevont szemöldökkel vizsgálta a domborműveket.
– Egy kakas! – kiáltott fel. – Miért pont kakas? Meg kell hagyni, művészi a kidolgozása. Dühödt szeme van, a csőre nyitva, széttárt szárnyait pedig lángoló vörösre festették. De mit fog a karmai között? Egyikben egy jogart, azaz egy királyi jelvényt, a másikban egy pálmalevelet, a győzelem jelét, amit például az atléták kapnak. – Catulus hümmögött. – És mi ez itt, a legalján, ami imbolyog, mintha leesni készülne? Mint egy ujjperccsont, amivel eleink szerencsejátékot űztek. Ha eldobnak egy ilyet, a négy oldal valamelyike lesz felül. Jómagam nem vagyok egy nagy játékos, de azt még én is tudom, hogy ezen a kockán a vesztes jele van. Hogy is mondják a görögök? Igen, a kioszdobás, ami Kiosz szigetéről kapta a nevét.
Catulus hátrébb lépett, megállt afféle gondolkodó pózban: jobb kezét a szájához emelte, bal kezével átfogta a jobb könyökét.
– Egy jogar... holott Antipatrosz nem volt királyi származású. Egy pálmalevél... pedig nem az atletikus képességeiről volt híres, fiatalkorában sem. És miért pont kakas? Mi végett a vesztésre álló kockadobás?
Egy darabig még tűnődött, aztán elmosolyodott.
– Igen, a pálma a győzelem szimbóluma, de mellette Tírusz városának is jelképe! Bár Antipatrosz mindig Szidónt jelölte meg szülővárosaként, valójában Tíruszban született, pár órányi járófölddel délebbre a szíriai parton. Ezt kevés embernek árulta el, de látom, te közéjük tartoztál, Nyomozó. Okos gondolat volt belekomponálni ebbe a domborműbe, hiszen így csak a költőhöz legközelebb állók fogják tudni megfejteni!
Apám szerénytelenül megvonta a vállát, de az is lehet, hogy lerázta magáról a dicsőséget, elvégre nem fogadhatta el a dicséretet a márványtáblát tervező Antipatrosz helyett.
– A kukorékoló kakas egy olyan embert jelképez, akinek messze földön is hallották hangját. Antipatrosz költészete sem ismert határokat. Ami pedig a poéták között elfoglalt helyét illeti, annak a jogarnak igenis helye van a táblán. Viszont ez a csont és a kioszdobás...
Catulus kis ideig még vakargatta az állát, majd összecsapta a tenyerét.
– Herculesre, ez a legagyafúrtabb része! Nemcsak az élete kezdetét sikerült ezzel szimbolizálnod, vagyis a születését Tíruszban, hanem a halálát is, a pontos körülményeit! A kiosz azt jelenti, hogy szerencsétlenül esik a kocka, ugyanakkor Kiosz szigete a boráról is híres. Antipatrosz túl sok bort ivott, és szerencsétlenül esett; egy valóságos kioszdobás történt vele. Ez egy bámulatos, kőbe vésett rejtvény, Nyomozó. Nemcsak okos, hanem egyenesen briliáns megoldás!
Apám szó szerint elpirult, lesütötte a szemét, mintha szerénysége nem engedné, hogy elfogadjon egy ilyen elismerést.
Catulus mereven kihúzta magát, és felhajtotta tógája redőit.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Nyomozó. Amikor azt hittem, hogy a drága öreg Antipatrosz barátom halálával kapcsolatos ügyeket egy... olyan emberre bízták, aki... nos érted, nem a mi köreinkből való, úgy gondoltam, bizonyára elment az esze, mielőtt végrendelkezett. De most már látom, milyen közel álltatok ti ketten egymáshoz, milyen gondosan követte fiad fejlődését, és legfőképp milyen okos embert választott ki intézőnek és örökösnek. Egy ilyen lángelmét csak Antipatrosz fedezhetett fel és értékelhetett. Büszke lenne erre a sírkőre. Magam sem készíttethettem volna jobbat.
Azzal a konzul sírva fakadt, és úgy zokogott, mint egy asszony.
– Ez őrültség, Antipatrosz! – Apám a fejét rázta. – Nem változtathatod meg a terveinket az utolsó pillanatban! Nem vehetsz részt a saját temetéseden!
Miután összeszedte magát, Catulus konzul kiment az utcán várakozó kíséretéhez, ahol lassan gyülekezni kezdett a gyászmenet. Hallottam, ahogy a zenészek próbálnak; éles hangokat csaltak ki furulyáikból és tamburinjaikat rázták. A hivatásos siratók a torkukat készítették elő harsány, jajveszékelő sírással. Ezekben a percekben vártuk a ravatalhordozókat is, hogy kivigyék a holttestet az előtérből az utcára, és elindulhassunk.
Az idős költő egy csiszolt ezüsttükörben nézegette magát, és frissen borotvált állát simogatta. Amióta megismertem, mindig hosszú, ősz szakálla volt. Most azonban, mielőtt elhagyta volna Rómát, megengedte Damonnak, hogy levágja a szakállát és leborotválja az orcáit. Nem volt álarc az arcán, mégis teljesen átalakult, és jócskán meg is fiatalodott.
A következő volt a terv: miután a gyászmenet eltűnik az utca végén, Antipatrosszal kisurranunk a ház főbejáratán. Ennél jobb alkalmat nem találhattunk az észrevétlen távozásra, hiszen mindenki, aki felismerhette a költőt, a temetésén lesz. Leosonhatunk a városon keresztül a Tiberis kikötőjéig, és felszállhatunk egy Ostia felé tartó hajóra. Ilyen hajók naponta többször is indultak, sőt még éjszaka is, így könnyen találhatunk egyet.
Most azonban, az utolsó pillanatban, éppen amikor kilopózhattunk volna az ajtón, Antipatrosz hirtelen megváltoztatta a tervet. Igen, elhajózunk Ostiába, majd onnan Epheszoszba – de csak a temetés után. Végig akarta nézni a hamvasztást, meg akarta hallgatni a beszédeket, és ki is találta, hogyan fogja ezt véghezvinni.
– Ha megjön a fő némajátékos, mondd meg neki, Nyomozó, hogy mégsem tartunk igényt a szolgálataira, és küldd haza! Majd én eljátszom őt!
A temetéseken a hivatásos fő némajátékos feladata volt odalépni a ravatal elé az elhunyt halotti maszkjában. Egyes némajátékosok művészi szinten elevenítették meg a halottat: pontosan leutánozták a tartását, gesztusait, és rövid, rögtönzött paródiákkal emlékeztették a hozzátartozókat és barátokat az elhunyt legjellemzőbb viselkedésformáira.
– De hiszen Róma legjobb némajátékosát béreltem fel! – tiltakozott apám. – Így rendelkeztél a végakaratodban. Ő az egész gyászmenet legdrágább szereplője!
– Mindegy! – legyintett Antipatrosz. – Ki játszhatna el engem nálam jobban? Az öltözékem már megfelelő. Azt akartad, hogy feketét viseljek, nehogy bárki számára kitűnjek a sorból. Az ifjú Gordianus is a fekete tógáját viseli még. Ő is nyugodtan részt vehet a temetésen.
Antipatrosz az arcához emelte a rúdra erősített viaszmaszkot.
– Őrültség! – siránkozott apám, aztán hirtelen elhallgatott, mert az előtér felől érkező Catulus konzul váratlanul ismét csatlakozott hozzánk a kertben.
– Nyomozó, itt az ideje! Kezdjük el! – szólított meg minket a parancsolgatáshoz szokott emberek hanghordozásával. – Megérkeztek a hordozók... Vettem a bátorságot, és bekísértem őket az előtérbe. Tessék, már a fő némajátékos is itt van! – Antipatroszra nézett. – Hogy jutottál be a házba? Nem is láttalak.
A maszk mögött rejtőző idős költő megvonta a vállát, elegáns mozdulattal kinyújtotta egyik karját, meglebegtetve közben ujjait is.
Catulus összevonta a szemöldökét.
– Hát ez egyáltalán nem emlékeztet Antipatroszra! A maszk viszont jól sikerült, talán nem lesz gond. Nyomozó, indulhatunk?
Apám sóhajtott, majd követte Catulust az előtérbe, ahol a hordozók közben körbevették a ravatalt. A halotti maszk helyett egy cipruságat helyeztek a holttest összeroncsolódott arcára. Amikor megpillantottam a vörös hajú, keskeny állkapcsú fő némajátékost, összerezzentem. Ott állt a bejáratnál; a jelek szerint éppen akkor érkezett. Megrángattam apám tógáját, és rámutattam. Odasietett hozzá, és gyorsan kitessékelte az utcára. A konzul észre sem vette, hogy ott volt.
A hordozók felemelték a ravatalt. Antipatrosz, arca előtt a maszkkal, a menet elejére vonult, és elsőként lépett át a küszöbön, nyomában a holttestet cipelő rabszolgákkal. A ravatal érkezésére a felbérelt siratok hangos jajveszékelésben törtek ki.
Végignéztem az utcán, és megrökönyödtem a gyászmenetre összegyűlt hatalmas tömeg láttán. Pedig nem kellett volna meglepődnöm, végtére is Antipatrosz volt a világ egyik leghíresebb költője.
A muzsikusok belekezdtek a panaszos zenébe. A gyászmenet tekergő kígyóként haladt felfelé az Esquilinus-domb keskeny utcáin, majd átmentünk a városkapu alatt, és végül besereglettünk a nekropoliszba, a halottak városába. A ravatalt egy farakásra helyezték. Több beszéd is elhangzott, amelyekben az elhunyt erényeit méltatták. Catulus szónoklata különösen mély nyomott hagyott az emberekben. Több hosszú verset is elszavaltak Antipatrosztól. Végezetül meggyújtották a halotti máglyát.
A maradványok hamuvá égtek, a hamvakat pedig egy urnába gyűjtötték. Az urnát egy egyszerű kőtömbbe rakták, és annak tetejére került a márványtábla a pálmalevelet és jogart szorongató kakassal meg a peremen imbolygó ujjperccsonttal.
A fő némajátékos az egész gyászszertartás alatt viselte a halotti maszkot, jól megfigyelhetett mindenkit, és őt is láthatta mindenki. Lélegzetelállító hitelességgel mutatta be, hogyan állt, járt-kelt vagy billentette oldalra a fejét Antipatrosz.
Ahogy a bölcs etruszk mondás tartja: „Mindenki részt vesz a saját temetésén” – de Antipatrosz volt az egyetlen, akit elsétálni is láttam onnan.
– Hallottad, minek nevezett Catulus? „Generációjának legnagyobb költője!” – Az ősz poéta elvigyorodott. – A Homérosz-sírfeliratomat azonban rosszul idézte. „Hősök hírnöke, istenek szószólója, Múzsák dicsősége” – ezt mondta, holott én így írtam: „Múzsák fénye.” Ennek dacára hízelgő volt azt hallani, hogy saját szerény pályámat Homéroszéhoz hasonlította...
– Alig hallottam valamit – vágott közbe apám. – Végig arra vártam, hogy valaki rájön a valódi kilétedre, és leleplezi a cselszövésünket. Az lett volna számomra a vég! Onnantól fogva nem Nyomozóként, hanem Szélhámosként emlegettek volna!
– De senki sem gyanított semmit! Tökéletesen sikerült a csel! Bár azt is be kell vallanom, hogy kissé hátborzongató látni önmagadat a lángok kavalkádjában, majd hamuként és kavicsként egy urnába szórva.
Antipatrosz nagyot kortyolt a borból. Naplemente idején már újra az Esquilinus-dombi házban voltunk, és a kamrában hagyott maradékokból összeállított vacsoránkat fogyasztottuk. Nem maradt sok étel a házban, mivel apám arra számított, este már távol leszünk az otthonunktól.
– Hogy őszinte legyek, Antipatrosz, ez a merész csel elgondolkodtatott, vajon mennyire józan az ítélőképességed. Abban is kételkedem, jó döntést hoztam-e, amikor rád bíztam a fiamat egy ilyen hosszú utazásra. A mai nap alapján ki tudná megjósolni, milyen őrült kockázatokat fogsz vállalni?
– Ha ennyire óvatos vagy, miért félsz kevésbé attól a veszélytől, ami itt leselkedik a fiúra? Pontosan azért akartad elküldeni velem, hogy ne legyen Rómában, amikor...
– Nem vagyok fiú! – szakadt ki belőlem.
Jobb lett volna, ha néma maradok, és végighallgatom Antipatrosz mondandóját. De hiába, fiatal voltam, és boldog tudatlanságban éltem a közelgő káosz közepette! Az apámra bíztam a világ ügyeiben való eligazodást; ő volt a védőpajzsom a háborúk és forrongások idején. A törvény előtt talán már férfinak számítottam, ám valójában az voltam, aminek Antipatrosz szólított: fiú.
Miért hagyta el az idős költő Rómát ilyen titokzatos módon? Vajmi keveset tudtam arról, mennyire nem tűrték ebben az időben a hozzá hasonló görög értelmiségieket a városban. A római elit egy része, ahová Catulus is tartozott, rajongott mindenért, ami görög – a görög művészetért, irodalomért, műveltségért, még a görög élet- és szerelemfilozófiáért is. Mások azonban gyanakvóan tekintettek a görögökre. Az ő szemükben a görögök egy alávaló, leigázott nép volt, akiknek kultúrája könnyen alááshatta a fiatal rómaiak erkölcseit. Azt senki sem vitatta, hogy Róma Görögország ura lett, elvégre az utolsó görög ellenállást még a születésem előtt felszámolták. Lucius Mummius tábornok serege olyan kegyetlenséggel semmisítette meg Korinthosz városát, hogy egy csapásra a többi görög város is megadta magát. Ahogy azonban az agyafúrt görögök belopták magukat Trója városába egy nagy faló testében, a rómaiak szemében egyes görög költők és tanárok is trójai falovak voltak, akik alattomosan gyengítették a római életforma alapjait. Antipatrosznak voltak ugyan Catulushoz hasonló hű támogatói a városban, de ellenségei is akadtak szép számmal, és ebben az időben ők szereztek nagyobb hatalmat.
Más változások szele is ott kavargott körülöttünk. Róma itáliai alattvalói – meghódított népek, akiknek a mi jogainknak és kiváltságainknak csak a töredéke jutott – régóta zúgolódtak, és a lázongás tüze lassan tetőfokára hágott. Mindenki tudta, hogy ha forradalom tör ki, a vérontásnak és erőszaknak olyan időszaka következik, amelyhez hasonlót az Itáliai-félsziget régóta nem látott. A külhoni területeken is lázongtak az emberek; ott a pontoszi Minthriádész király nagyravágyásával csaptak össze Róma hatalmi törekvései. Mithriádész úgy gondolta, hogy Róma helyett őt illeti a gazdag városállamok, provinciák és kisebb keleti királyságok feletti rendelkezés joga.
Számomra igen távolinak tűntek ezek a problémák. Mindössze homályosan érzékeltem az Antipatroszt és apámat fenyegető veszélyt, pedig ez azt jelentette, hogy az én fejem fölött is viharfelhők gyülekeznek. Mindezt valahova az elmém hátulsó, eldugott részébe söpörtem. Az előtérben mindent eluralt az afelett érzett szomorúságom, hogy apám esetleg meggondolta magát, és nem akart elengedni az idős költővel.
– Nem vagyok már fiú! – ismételtem. – Férfivá avattak. Jogom lenne eldönteni, hogy Antipatrosszal megyek vagy itthon maradok-e.
Apám sóhajtott.
– Nem foglak megállítani titeket. Csak azt kívántam közölni, hogy nem tetszett Antipatrosz mai felelőtlen viselkedése. Remélem, erre nem lesz több példa, főleg nem olyan körülmények között, amikor esetleg a fejetekbe is kerülhet!
– Túl sokat aggódsz, Nyomozó! – szólt rá a költő. – Az ifjú Gordianusszal együtt szívesen látott vendégek leszünk sok-sok városban, barátoknál szállunk meg, ha pedig ismeretlen helyre jutunk, új barátokra teszünk szert.
Apám megcsóválta a fejét, és lemondóan megvonta a vállát.
– Eldöntötted már, milyen néven fogsz utazni?
– Igen. Miközben a halotti máglya lángjait figyeltem, egyszer csak megszállt az ihlet, és kitaláltam. Hadd mutatkozzam be! – Megköszörülte a torkát, karjával udvarias ívet írt le, és mélyen meghajolt. ízületei recsegve tiltakoztak. – Én vagyok a zeugmai Zotikosz, a derék ifjú római polgár, Gordianus szerény tanítója és útitársa.
Apám elnevette magát. Én is tudtam annyit görögül, hogy megfejtsem a szóviccet.
– Zotikosz, vagyis görög nyelven: „Élettel teli” – magyaráztam.
– Létezik jobb név egy eltemetett ember számára? – kérdezte Antipatrosz mosolyogva.
– Én inkább a Zeugma miatt nevettem – közölte apám. – A gazdagok Alexandriából származnak, a bölcsek Athénból, de senki sem jön Zeugmából... Okos döntés, azt hiszem.
– Ami azt illeti, Babilon felé még útba is ejthetjük Zeugmát. Attól függ, milyen útvonalat választunk – jelentette ki a költő. – Talán Isszoszba is betérünk, az is Zeugma közelében van.
Isszosz hegy fokánál, hol a tenger a vad kilíkiai partokra tekint,
Sok hajdanában leölt perzsa harcos csontja hever,
Ahogy Nagy Sándor lekaszabolta őket – a költő szerint.
Apám tovább bosszankodott.
– De nem vagy túl ismert ahhoz, hogy álnéven, borotvált arccal utazz, Antipatrosz? Láttad, milyen sokan vettek részt a temetéseden. A szidóni Antipatrosz neve mindenki számára ismerősen cseng, aki egy kicsit is konyít a göröghöz...
– A neve cseng ismerősen... hát éppen ez az! – vágott közbe a költő. – Sőt, merem remélni, hogy a híresebb verseim hasonlóképpen. Az arcomat és a hangomat azonban nem ismerik. Az emberek olvassák Antipatroszt, hallották Antipatrosz verseit, de fogalmuk sincs, hogy néz ki. Miután a halálom híre elterjed, senki nem fog a felbukkanásomra számítani egy Rómától távol eső városban. Ezzel a simára borotvált arccal még az sem fog kétszer nézni rám, aki esetleg már találkozott velem. Senki sem fogja összekötni gondolatban a hőn gyászolt szidóni Antipatroszt a szerény magántanítóval, zzzeugmai Zzzotikosszal.
Az idős költő élvezettel zöngette a név első hangjait. Később rádöbbentem, hogy van még egy ok, ami miatt ennyire tetszett neki az álneve: a „zeugmai Zotikosz” sokkal inkább volt görög, mint római, hiszen a rómaiak egyiket sem tudták volna rendesen kiejteni, miután Appius Claudius Caecus két évszázaddal korábban töröltette a „z” betűt a latin ábécéből. Ő akkoriban úgy vélte, visszataszító a hangzása, és amikor valaki kiejti, olyan arcot vág, mint egy vicsorgó koponya. Természetesen ezt a kis ismeretfoszlányt is Antipatrosztól tanultam.
Aznap este, egy késői órán, amikor senki sem járt az utcán azokból a körökből, akik felismerhették volna az idős költőt, leosontunk a kikötőbe. Egy utazáshoz öltözött fiatal férfi, az apja, az ősz hajú útitársa, valamint a csomagunkat taligán toló rabszolgájuk... Szegény Damon, a távozásunk után végre több pihenésre lehetett kilátása!
A kikötőben apám magára öltötte a római paterfamilias szerepét – vagyis igyekezett leplezni érzelmeit, annak ellenére, hogy egy régi barátjától búcsúzott, aki korát tekintve talán nem is tér haza többé, illetve a fiától, aki születése óta mindig az oldalán volt, és aki első ízben és rögvest beláthatatlan időre hagyja magára.
Mit éreztem, amikor megöleltem az apámat és belenéztem a szemébe? Azt hiszem, túl izgatott voltam az indulás miatt, semmint hogy felfogjam a pillanat súlyát. Végtére is még csak tizennyolc éves voltam, és keveset tudtam a világról.
– Az ő szemét örökölted – jegyezte meg, és tudtam, hogy anyámra gondol, aki olyan régen meghalt, hogy alig emlékeztem rá. Nagyon ritkán emlegette. Erre a váratlan megjegyzésre elpirultam, és lesütöttem a szemem.
Damon is átkarolt, és jócskán megrökönyödtem, amikor sírásban tört ki. Azt hittem, a kemény munka fárasztotta ki annyira. Fogalmam sem volt róla, hogy egy rabszolga, aki addig a háttérből kísérte az életemet, ugyanúgy kötődhet és ugyanúgy szenvedhet az elválástól, mint bárki más.
Mint kiderült, a csónaknak nem is volt más utasa Antipatroszon és rajtam kívül. Ahogy a csillagok fényében lefelé siklottunk a Tiberisen a csomagjaink közé fészkelődve, aludni sem tudtam az izgalomtól. A költő is rendkívül ébernek látszott. Úgy döntöttem, megkérdezek tőle valamit, amit már régóta tudni akartam.
– Mester, a Tiberisen holnapra Ostiába érünk, ugye?
– Igen.
– Ostiában pedig helyet foglalunk egy hajóra, amely utazásunk első állomásáig visz minket: az ázsiai Epheszoszig. Ez a terv.
– Azért Epheszoszig, mert ott lakik egy barátod, aki vendégül lát minket, meg azért is, mert ott van a híres Artemisz-templom, a világ hét csodájának egyike.
– Pontosan.
– Mivel eltökélted, hogy utunk során mind a hét csodát megnézzük.
– Igen! – vágta rá, és még a sötétben is jól láttam, hogy csillogó szemmel elmosolyodik.
– Mester, véletlenül hallottam valamit, amit ma apámnak mondtál. Ezt mondtad: „Az emberek mindig ezt hajtogatják: »Mielőtt meghalok, látnom kell a hét csodát!« Hát most, hogy meghaltam, végre bőven lesz időm megnézni mindegyiket!”
– Igen? Mi ezzel a gond?
Megköszörültem a torkomat.
– Ugyanakkor, ha jól emlékszem, mester, te költötted a következő verset is:
Láttam immár Babilon magasztos, széles falait
A város kertjeit, melyek az égben virágzanak,
Megnéztem az elefántcsont Zeuszt, Olümpia csúcsán,
S a roppant mauzóleumot, hol Artemiszia hitvese pihen.
Megismertem a kolosszust is, felhőkoronával üstökén,
Megérintettem a titkok őreit, a piramis nevű óriásokat,
Mégis az epheszoszi Artemisz-ház érintett meg legjobban,
Mint a létező legnagyobb csoda, hol egy isten is ellakhatna.
Kis időre elhallgattam. A Tiberis a csillagokat visszatükrözve suhant el alattunk. Békák kuruttyoltak a folyó partján.
– Ebben a versben azt mondod, hogy Artemisz temploma a legnagyszerűbb. De ha mégsem láttad a hét csodát a saját szemeddel, hogy állíthatod. ..
– Először is, a nevem Zotikosz, és soha nem írtam ilyen verset. Ezt egy Antipatrosz nevű híres költő írta. – Idős mesterem halkan beszélt, és még a sötétben is láttam, hogy összeráncolja a homlokát. – Másodszor, a kiejtésed hátborzongató. Sajnálom azt a szegény Antipatroszt, hogy ilyen szörnyű formában adják vissza költeményét! Megölöd a dallamát! Mostantól naponta gyakoroljuk a görög kiejtés apró finomságait, amíg Epheszoszba nem érünk, máskülönben körbe fognak nevetni, valahányszor kinyitod a szádat!
– Mester... Zotikosz... kérlek, bocsáss meg!
– Harmadszor, egy ifjú római soha nem kér bocsánatot görög tanárától, legalábbis nem úgy, hogy bárki meghallhassa. Végezetül pedig: nem hallottál még a költői szabadságról? – Antipatrosz sóhajtott. – Mint világutazó görög, természetesen láttam a legtöbb csodát... legalábbis azokat, amelyek a világ görög felén találhatók.
– De ha nem jártál még Babilóniában és Egyiptomban...
– Nos, ezúttal bepótolhatom ezt a mulasztásomat, és te is velem tartasz. Együtt nézzük meg a világ hét csodáját, aztán te majd eldöntőd, hogy számodra melyik a legnagyszerűbb.
Bólintottam.
– De mi van, ha én az egyiptomi piramist csodásabbnak látom az Artemisz-templomnál?
– Akkor írsz róla egy saját verset, fiatalember... már ha tudsz eléggé görögül hozzá!
Azzal le is zártuk a témát. Körülbelül még egy óráig hallgattam a békák kórusát, ám végül egy ponton álomba szenderültem, és amikor újra kinyitottam a szemem, újra fény árasztotta el a világot. Kikötöttünk Ostiában.
Az induláshoz készülődő hajók között megkerestük azt, amelyik Epheszoszba visz bennünket. Antipatrosz – illetve most már Zotikosz – egy darabig alkudozott a tulajdonossal, látszólag az én nevemben, de még dél beállta előtt elfoglaltuk helyünket egy olyan hajón, amely kiváló minőségű garumot szállított Epheszoszba.
Indulás közben a tatról figyeltük Ostia dokkjait, amelyeken asszonyok – részben feleségek, részben szajhák – álltak, és búcsút intettek a távozó tengerészeknek.
Antipatrosz mélyen magába szívta a tengeri levegőt, széttárta a karját, és hangosan szavalni kezdte egyik versét:
Ez az, amiért a férfi tengerre száll, s a babokat szeli!
Poszeidón nem háborog már, Boreasz ádáz szele sem jár,
A fecskék fészket raknak, táncos lábú lányok otthagyják a rokkát,
A tengerészek horgonyt szednek, kötelet csavarnak, vitorlát húznak.
Hiszen így parancsolja Priaposz, a kikötő istene!
Az idős költő leengedte karját, és észrevette, hogy a hajóskapitány mellette áll.
– A szidóni Antipatrosz, ugye? – kérdezte.
A költő megremegett, de aztán rájött, hogy a kapitány nem a költőt, hanem a verset ismerte fel.
– Igen, ő az – felelte.
– Kár, hogy meghalt az öreg. Tegnap értesültem róla.
– Valóban nagy kár – bólintott a költő. – De mindaz, ami igazán jó volt benne, tovább él.
– Ó igen, a versei! – A kapitány elmosolyodott. – Ezt, amit elmondtál, mindig is kedveltem. Tengerészembernek való. Bár kicsit kétértelmű, nem gondolod? A fészket rakó fecskék meg a táncos lábú lányok... Priaposz pedig nem a kikötő, hanem a szarvasbőgés istene. Talán a vitorlázás tavaszi újjáéledését akarta versbe foglalni, de a tengerészek tavaszi kéjsóvárságát is meg kívánta jeleníteni, amikor otthagyják szeretőjük téli hajlékát, és nekivágnak a hullámoknak, hogy ismeretlen kikötőkben eresszék le újra a horgonyt.
Antipatrosz egy ideig döbbenten nézte a kapitányt, annyira lenyűgözte a verselemzés, de hamar összeszedte magát, és egyszerűen csak elismerő arcot vágott.
– Bámulatos a lényeglátásod, kapitány!
– Csak egy görög vagyok, és ugyan melyik görögöt nem ihletné meg anyanyelve szépsége? – Szívélyesen megpaskolta a költő hátát. – Szórakoztass minket szavalással az utazás alatt, öreg barátom! Ismered Antipatrosz többi versét is?
– Bízvást állítom, hogy az egész munkásságát jól ismerem! – felelte Zotikosz mosolyogva.