V

Közjáték Korinthoszban

A BOSZORKÁNY ÁTKA

 

 

A hét csoda helyszínére tett utazásunk bővelkedett egyéb látványosságokban is. Költő és görög lévén idős mesterem mindenképpen tisztelegni akart nagy elődei előtt, ezért a leszboszi Szapphó síremlékét is útba ejtettük, valamint Homérosz halálának színhelyét is Iosz szigetén. (Ha a születési helyét is látni akartuk volna, alighanem az összes égei-tengeri szigeten meg kellett volna állnunk, mivel mindegyik sajátjának vallotta a legendás költőt.)

Sok bámulatos helyet és építményt megnéztünk. A hét csodának egyik sem érhetett a nyomába, bár egyik-másik megközelítette azok nagyszerűségét. Az athéni Parthenón kétségtelenül lenyűgöző templom volt, akárcsak a benne felállított szobor, Pheidiasz arany-elefántcsont Athénája, csakhogy mivel korábban saját szememmel láttam az epheszoszi Artemisz-templomot és Pheidiasz Zeusz-szobrát Olümpiában, érthetővé vált számomra, miért pont azok kerültek a listára, amelyeket csodáknak kiáltottak ki.

Délosz szigetén is partra szálltunk, hogy megnézzük a Keraton-oltárt, amelynek sokak szerint szintén a világ csodái között lenne a helye. Az oltár neve a görög kerata, azaz „szarvak” szóból származik, mivel bámulatos pontossággal összeillesztett szarvakból épült. A legenda szerint maga Apollón építette, mindenféle kötőanyag nélkül, az ikertestvére, Artemisz által lelőtt őzek szarvaiból. Az oltár tényleg nagy hatást gyakorolt ránk, bár maga a látogatás igen kellemetlenre sikerült. A római hódítás óta a szigeten alakították ki az egyik legnagyobb rabszolgapiacot, így mindenütt csak szenvedéssel és bűzzel találkoztunk. Az emberek azért utaztak Déloszra, hogy ezrével vásároljanak rabszolgákat, nem azért, hogy Apollón oltárában gyönyörködjenek.

A kisebb kitérők közül, amelyeket egy-egy csoda megtekintése között tettünk, a korinthoszi romok felkutatása maradt a legemlékezetesebb számomra.

Az olümpiai játékok után Antipatrosszal öszvérhajtású szekeret béreltünk egy szekérhajtóval, és keletnek indultunk, a Peloponnészosz irányába, amely majdnem sziget, csak azért félsziget, mert egy vékony kis földszoros köti össze a szárazfölddel. Kanyargós úton haladtunk, sok hegyet jártunk körül, és szűkös hágókon mentünk végig. Végül, amikor már csaknem lekókadtunk a szekérről a hosszú út végén, Antipatrosz bejelentette, hogy közeledünk az Iszthmoszhoz.

– Az Iszthmosz legkeskenyebb része alig egypár órányi járás szélességű. Egy hozzád hasonló ifjú úgy megjárja egy nap alatt oda-vissza az északi Korinthoszi-öböltől a déli Égei-öbölig vezető utat, hogy közben még egy ráérős ebédre is betérhet valamelyik útszéli fogadóba. Ez az út köti össze Görögország két részét a földszoroson keresztül.

– Kétségkívül népszerű út – jegyeztem meg. Amióta elindultunk Olümpiából, gyakran előztek meg minket gyorsabb járművek és lovasok.

– Igen, mindig sokan mennek át a szárazföld városaiból, például Athénból és Thébából a Peloponnészosz városaiba, például Spártába vagy Argoszba. Most azonban kivált sűrű a forgalom, főleg keleti irányba, mivel éppen most ért véget az olümpia, és a Peloponnészoszba átkelt atléták és nézők hazafelé tartanak. A szárazföldön ez az egyetlen út.

A kanyargós út északnak fordult, és jobb felől megkerült egy sziklatarajos, csupasz, széles hegyhátat. Amikor aztán kapaszkodni kezdtünk hegynek felfelé, feltárult előttünk a Korinthoszi-öböl, és vele szinte egy időben, jobb kéz felől a távolabbi Égei-öböl is felénk kacsintott ezüstösen egy hosszú, kék hegyhát mögül.

– Az ember azt hinné, ideális hely ez egy város számára, hiszen mindkét öböl közel van, és ez az egyetlen út nyugat és kelet között.

Büszke voltam furfangos felfedezésemre, és elismerést vártam idős mesteremtől, ám Antipatrosz összeráncolta a homlokát.

– Gordianus! Hát semmire sem emlékszel a tőlem átvett földrajzi ismeretekből? Nem tudod, hol járunk?

Tizennyolc évesen már kész ember voltam, Antipatrosz beszédmodorától azonban rögvest ismét gyereknek éreztem magam.

A költő a fejét ingatta.

– Ötvennégy évvel ezelőtt, Róma dicsőségére Lucius Mummius porig rombolta Korinthoszt, és elpusztította a lakosságát. Te pedig római létedre még azt sem tudod, hol van Korinthosz! Egy térképen megtalálnád vajon?

– Hát persze! – tiltakoztam. – Ha az ott északra a Korinthoszi-öböl... és ha ez a kanyargós út a korinthoszi Iszthmoszra visz le bennünket, arrafelé... akkor... – Felnéztem a bal oldalon magasodó, tarajszerű sziklára. – Azt akarod mondani, hogy az ott az Akrokorinthosz, az ősi város fölötti erődítmény? – kérdeztem hunyorogva. – Most, hogy jobban megnézem, tényleg mintha látnám a falmaradványokat odafent. Ez viszont azt jelentené, hogy a városnak odalent, a meredek hegy tövében kellett elterülnie.

Végül megpillantottam azokat a romokat is, amelyek addig is a szemem előtt voltak, de elkerülték felszínes figyelmemet – elszórt kődarabokat és földhalmokat a messzeségben, vagyis a néhai, büszke Korinthosz omladékait. Hirtelen erős kíváncsiság ébredt bennem, de a romok meglehetősen távol estek az úttól, és a késő nyári nap hanyatlani készült. A szekér és az öszvérek hosszú árnyékokat vetettek a nyurga, száraz fűre. Antipatrosz előrehajolt, hogy beszéljen a szekérhajtóval.

– Lelünk itt valahol szálláshelyet éjszakára?

A hajtó hátranézett, és úgy bámult a költőre, mint egy tébolyultra.

– Itt, a romoknál? Dehogyis! A rómaiak még egy zöldségesbódét sem engednek felállítani a fal közelében, nemhogy egy fogadót! Különben is, ez a hely...

– Igen? Folytasd! – kérte Antipatrosz.

– El van átkozva! Kísértetjárta! – A férfi rekedt suttogássá halkította hangját. – Én sem mennék közelebb semmi pénzért! Még átkelni is félek a földszoroson, ha erre járok!

– Én viszont szeretném közelebbről is megnézni a romokat! – jelentette ki Antipatrosz.

A hajtó megrántotta a gyeplőket, és gyorsabb iramra fogta az öszvéreket.

– Akkor nélkülem kell menned! Hallgass ide! Ott fent leágazik egy út balra, arrafelé lemehetünk a tengerhez, Lekeum ősi kikötőjébe. Odalent állomásozik egy római helyőrség. A katonák szigorúan hadi célokra használják az ottani dokkokat és raktárakat. Nem nevezhető városnak, de van néhány bolt és egy bordélyház a katonák kiszolgálására, valamint egy kisebb fogadó tavernával. Náluk eltölthetitek az éjszakát az ifjú rómaival.

– Te hol fogsz aludni? – kérdeztem a hajtót.

– Nekem elég egy szalmaköteg az istállóban.

– Miután meglátogattad a bordélyházat, gondolom – suttogta Antipatrosz.

– Holnap reggel pedig – folytatta a hajtó –, ha még mindig látni akarjátok a romokat, leteszlek titeket ott. Megnézhetitek világosban, aztán még az este leszállta előtt visszajövök értetek.

Az út ereszkedni kezdett, és feltárult előttünk a Korinthoszi-öböl, amit szélesen kiterített aranylepedővé változtatott a nyugaton lebukni készülő nap. Végül felbukkant a régi kikötő is; mindössze néhány épület sötét teteje a csillogó háttér előtt. Ahogy közelebb értünk, a körvonalakból rozoga házak bontakoztak ki. Először a fogadót értük el. Szerény látványt nyújtott, de a szekéren eltöltött hosszú nap után még annak is örültem. Embert nem láttunk sehol. Amikor a szekér megállt, néhány kutya felkelt az út porából, és kedvetlen farkcsóválással, a hőségtől szemlátomást kitikkadva kuncsorogtak némi elemózsiáért. A hajtó elhessegette őket, és bement a tavernába, hogy szállást foglaljon nekünk.

Körülnéztem, de nem sok mindent láttam. A településnek búskomor, elhagyatott légköre volt. Az összes környező épületre ráfért volna már a felújítás. A falak megrogytak, a tetők beomlottak.

– Ha belegondolok, hogy Lekeum valaha a legforgalmasabb görög kikötő volt! – sóhajtott Antipatrosz. – Valószínűleg a földszoros túloldalán lévő testvérkikötője is ilyen sivár és romos.

– De ha ennyire ideális a fekvése, miért nem építik újjá a kikötőt a rómaiak? Jelentős haszonra tehetnének szert.

– Kérdezd a római szenátust! Gondolom, rivalizálnak. Senki sem hajlandó egy másik szenátornak adni a kikötő újjáépítésének jogát, hiszen akkor végig kellene nézniük, ahogy egy társuk a megbízásnak köszönhetően busásan meggazdagodik. Ezért nem történik semmi.

– De a hajtó azt mondta, van itt római helyőrség.

– Igen, de nem azért állomásoznak itt, hogy használják a kikötőt, hanem hogy megakadályozzák a használatát! Lévén, hogy a világ egyik leggyönyörűbb városa dacolni merészelt Rómával, és lévén, hogy a hódítók egymás között marakodnak, az ősi Korinthosz kikötője lassan végleg elenyészik.

Soha nem hallottam még ilyen felhevülten kikelni Antipatroszt a rómaiak ellen. Tanáromként mindent elkövetett annak érdekében, hogy beavasson a görög nyelv rejtelmeibe, és csepegtessen belém valamit a görög kultúra iránti rajongásból, ám a közelmúlt történelmét – és főleg a római hódítást – tekintve mindig visszafogott volt.

A hajtó rossz hírrel tért vissza: nincs szoba a tavernában.

– Micsoda? Ez lehetetlen! – háborgott Antipatrosz. – Majd én beszélek a fogadóssal.

Segítettem neki leszállni a szekérről, majd követtem az ivóba.

A tavernát nem helybeli vezette, hanem egy Gnaeus nevű korábbi római centurio, aki évekig szolgált a helyőrségnél, mielőtt visszavonult és átvette a fogadó irányítását. Elmondta, hogy egy másik csapat érkezett előttünk, és elfoglalták mind a négy szobát.

– Az összes szobát? Kik azok? – kérdezte Antipatrosz latinul, mert nem bírta elviselni a fogadós förtelmes görög kiejtését.

– Római utazók, Olümpiából jöttek át. Azt mondják, szeretnének egy kis időre itt maradni és megnézni az ősi romokat a hegyen. Ott vannak az ivóban, borozgatnak és vacsoráznak.

A fogadós a szomszédos helyiség felé intett a fejével, ahonnan beszélgetés foszlányai szűrődtek át, időnként nevetéssel tarkítva.

Antipatrosz dühösen összevonta a szemöldökét.

– Azt mondod, az „ősi romokat” akarják megnézni? Tudod, annak a városnak neve is volt: Korinthosz! Miért nem mész oda a vendégeidhez, és kéred meg őket, hogy osztozzanak egy-egy szobán, így mindjárt felszabadulna egy szállás nekünk is?

A fogadós fogcsikorgatva morgott az orra alatt.

– Hibbant vén görög!

– Hogyan?! – hőkölt hátra Antipatrosz.

– Ismételd meg, amit mondtál! – parancsoltam rá.

A volt centurio most először nézett meg jobban magának. Pillantása a jobb kezemen hordott vasgyűrűn állapodott meg.

– Te római vagy?

– Igen.

– Nem látszol annyi idősnek, hogy viselhesd a polgárok gyűrűjét.

– Tizennyolc éves vagyok.

Gnaeus bólintott.

– Az más. Miért utazgatsz ezzel a vén göröggel?

– Zotikosz régebben a tanárom volt. Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

– Nagyon is sok közöm van ahhoz, kik hálnak a fogadómban, fiatalember! – felelte a fogadós, és a hangjába költöző éllel érzékeltette, hogy valamikor centurio volt, parancsolgatáshoz szokott, rangos katona. – De tetszik nekem a lánglelkűséged. Úgy döntöttem, hogy teljesítem görög barátod kérését, és beszélek a többi vendéggel. Értelmes embereknek látszanak. Lehet, hogy mégis felszabadul valamelyik szobám.

Átment az ivóba, majd pár perc múlva egy nagy termetű, göndör, vörös hajú, borostás férfival tért vissza. Bemutatkoztunk egymásnak. Titus Tulliusnak hívták.

– Vendéglátónktól hallottam, hogy szobát szeretnétek. Azt hittem, hogy mi leszünk a fogadó egyedüli vendégei. Csodálkozom, hogy más is rábukkant erre a helyre, annyira kiesik az útból. Ti is Olümpiából jöttetek?

– Igen – feleltem.

– Először láttátok a játékokat? Jómagam is. Micsoda látványosság, nem igaz? A futóversenyen ott voltatok? Eudamosz porig alázta a többi versenyzőt. És a pankráció? Protophanész könnyedén elnáspángolt mindenkit!

– Átadod az egyik szobát, vagy sem? – kérdezte Antipatrosz gorombán.

– Nyugalom! – intette le Tullius. – Korán van még a lefekvéshez! Gyertek, igyatok velünk!

– Én öreg vagyok már, elfáradtam, le kell feküdnöm! – makacskodott a költő.

– Miért nem ezzel kezdted? Igen, átvehetitek az egyik szobánkat. Megoldjuk valahogy. Megpróbálunk hárman osztozni egy szobán, de akár négyesével is elférünk három szobában.

– Tizenketten vagytok? – kérdeztem. – Együtt néztétek meg a játékokat?

– Igen, bizony! Még teszünk egy kirándulást itt, a Peloponnésszozon is, aztán visszahajózunk Rómába. Én ragaszkodtam hozzá, hogy nézzük meg Korinthosz romjait. A többiek szerint unalmas lesz, de meggyőztem őket, hogy érdemes ellátogatni ide.

– Mi is a romot akarjuk megnézni – vallottam be.

Antipatrosz felé fordultam, ám ő már felfelé ment a lépcsőn. A fogadós csörömpölő kulcscsomóval a kezében követte.

Tullius elmosolyodott.

– Akkor az ivóban mégiscsak mi leszünk, kizárólag rómaiak. Ott a csapatom, és van velünk néhány szolgálaton kívüli katona is a helyőrségből. Gyere, Gordianus, csatlakozz hozzánk!

Örömmel tettem, mert úgy véltem, egy-két pohár bor oldani fogja az utazástól elgémberedett végtagjaim feszültségét.

Tullius társasága teljes egészében férfiakból állt. Én voltam a legfiatalabb az ivóban, bár néhány katona alig lehetett idősebb nálam. Egyetlen felszolgálónő járkált ide-oda közöttük. Sem fiatal, sem szép nem volt, és házsártosságából arra következtettem, hogy szabad helybeli asszony, nem rabszolga.

– Iszméné! – kurjantott oda neki Tullius. – A barátomnak is hozz egy kupát!

A nő fanyar arccal nézett a vörös hajú férfira, de kerített egy fakupát, a kezembe nyomta, és teletöltötte a korsóból.

– Reméljük, ennek a szemrevaló ifjúnak jobb modora van, mint a faragatlan társaidnak! – mondta, és miután rám mosolygott, zord arccal ránézett a többiekre is.

– A jelek szerint tetszel Iszménének, Gordianus! – állapította meg Tullius nevetve.

– Végre valaki, aki el tudja csábítani Iszménét! – kiáltotta az egyik katona széles vigyorral. Olyan nyaka volt, mint egy ökörnek, rezes szőke hajába pedig itt-ott ősz tincsek vegyültek. Minden részeg társaságban van egy hangadó; őrá pont illett ez a szerep.

– Ne bosszantsd fel, Marcus! – szólt rá egy másik katona, aki egészen törékenynek látszott ökörtermetű társa mellett. A szája körüli barázdák indulatos vérmérsékletre utaltak.

– Miért ne, Lucius? Félsz Iszménétől? Vagy netán belehabarodtál egy kicsit a vén csatalóba? – röhögött harsányan Marcus.

Csakhamar megnyugodtak a kedélyek, és az olümpiára terelődött a szó. A katonák irigységüknek adtak hangot, amiért az utazók saját szemükkel láthatták a versenyeket. Mivel több olyan viadalt is láttam, amit a többiek elmulasztottak, azon kaptam magam, hogy előszeretettel mesélek az élményeimről. Azóta, hogy elindultunk otthonról Antipatrosszal, most először éreztem némi honvágyat. Jó érzés volt egy olyan helyiségben lenni, ahol mindenki latinul beszél. Amikor aztán Olümpia után Róma került szóba – lévén, a katonákat nagyon érdekelték a hírek egészen otthon éreztem magam, mint római a rómaiak között.

– Manapság csak a háborúról lehet hallani Rómában – mondta Tullius. – A keleten érlelődő csatákról Mithriádésszal, meg az Itáliában készülődő harcokról Róma és az elégedetlen itáliai szövetségesek között.

– Egyelőre egyik színtéren sem dúlnak harcok – jegyezte meg Lucius idegesen.

– Nem, még nem... – ismerte el Tullius sötét arccal. Társa komoran bólintott. – A ti állomáshelyetek jó messzire esik a történésektől. Itt elég egyhangúan telhetnek a napjaitok.

– Néma, akár a sír! – kiáltott fel Marcus nevetve.

Lucius a keze intésével űzte el az ártó szellemeket.

– Nem beszélhetsz így, Marcus! Tudod, hogy ez a hely hemzseg a kísértetektől, és telistele van mágiával.

– Mágiával? – kérdeztem.

– Fekete mágiával! – Lucius felvonta sűrű, fekete szemöldökét. – Átok és bűbáj, varázslat és boszorkányság. A világnak ebben a szegletében mindenütt csak ezzel lehet találkozni.

– Én inkább elhagyatottnak nevezném – ellenkeztem. – Az elszórt birtokokat leszámítva alig láttuk életnek nyomát az út mentén. Hol lennének itt boszorkányok?

– Nem kell messzire menni! – Lucius a szeme sarkából Iszménére sandított. Az asszony észrevette, és dühösen nézett vissza rá.

Marcus elnevette magát.

– Lucius, te olyan vagy, mint egy öregasszony! Megijedsz a saját árnyékodtól.

– Valóban? Akkor áruld el, miért halnak meg itt a katonák álmukban? Emlékezz vissza Aulusra meg Tiberiusra... Mindketten meghaltak, és halálukra semmi magyarázat nincs. Miért fél mindenki közel menni a romokhoz, kivált éjnek évadján? – Lucius megborzongott. – Inkább jöjjön Mithriádész vagy az itáliai polgárháború! Ha egy másik férfi tör az életedre karddal, legalább tudod, kivel állsz szemben! – Megcsóválta a fejét. – El sem hiszem, hogy holnap a romok között akartok bóklászni. Valami gonosz lakozik azon a helyen. Ha engem kérdeztek...

– Ugyan már! – Tullius hátrahúzta a vállát és felszegte az állát. – Róma katonája vagy, barátom, nem engedem, hogy ilyen sületlenségeket hordj itt össze! Mi volt ez a Korinthosz? Csak egyike a Róma által leigázott és kardélre hányt városoknak. Lemészárolták a lakosságot? Minden bizonnyal. Ez azt jelentené, hogy soha többé egyetlen római sem teheti be ide a lábát, mert a háborgó lelkek bosszúra szomjaznak? Badarság! Ha egy római nem mer egy rómaiak által meghódított városban sétálni, akkor hagyjunk fel minden területszerző háborúval, és kullogjunk vissza Rómába! Ennyit a kísértetekkel való riogatásról. Ami pedig az általad említett mágiát illeti, nos ez amolyan női dolog. Az asszonyok állandóan egymást átkozzák, főleg a görögök!... „Hermész az Alvilágból, Ambrózia szebb nálam, add, hogy megkopaszodjon!” Máskor: „Nagy Artemisz, a vajúdók segítője, már minden lánynak van gyermeke körülöttem, csak nekem nincs, betegítsd meg kölykeiket, hogy egész éjszaka sírjanak!” Ilyen ostobaságokkal foglalkoznak. Az asszonyok felkérik az isteneket, hogy avatkozzanak bele a civódásaikba... mintha nem volna jobb dolguk. Férfiembernek nem kell az ilyesmi miatt aggódnia, főleg egy rómainak nem, és legfőképp egy római katonának nem!

Lucius megrázta a fejét. Kiürítette a poharát, aztán némán elhagyta az ivót.

– Babonás alak! – mondta Marcus. – Nem érzi jól magát itt. Folyton zsörtölődik. Ne vegyétek magatokra!

Talán azért, hogy ne vegye túlzottan magára, Tullius még egy kör bort rendelt. Iszméné a szemét forgatta, de elment, hogy újra telitöltse a korsóját.

 

Körülbelül egy órával később fellépdeltem a szobánkba, és lefeküdtem a göröngyös ágyra Antipatrosz mellé. Túl keveset ettem, és túl sokat ittam. Amikor a költő hajnalban felrázott álmomból, a fejemben pókok kergették egymást, a szám pedig tele volt pókhálóval.

Odalent az ivóban Gnaeus, a fogadós, köleskását szolgált fel nekünk, némi mézzel édesítve – valószínűleg ilyesféle egyszerű étkeket reggelizett centurióként. A többi vendég még mélyen aludt. Irigyeltem őket, amiért megengedhetik maguknak a hosszabb pihenőt.

A szekérhajtó legalább annyira másnaposnak tűnt, mint én magam.

– Jól érezted magad este a bordélyban? – kérdezte Antipatrosz vidáman.

A férfi csak nyögött egyet, majd megcsóválta a fejét. Tartotta a szavát, és elvitt minket a romváros határához, de minden bukkanónál felszisszent, aztán visszafordult Lekeum felé, megígérve, hogy napnyugta előtt visszajön értünk.

Egykoron egész Korinthoszt kapuk és tornyok övezték. Ezeknek mostanra csak az alapja maradt meg. A határon belül még meg lehetett állapítani, hol futottak egykor az utcák, és merre húzódott a háztömbök körvonala, ám az épületekből leomlott falakon, ledőlt oszlopokon, törött cserepeken és a fűben szétszóródott, üszkös fadarabokon kívül semmi sem maradt. Imitt-amott mozaikok nyomait is láttam a lábunk alatt, de azok többségét is összetörték és szétszórták. Feltűnt néhány talapzat, igaz, a szobroknak csak hűlt helye volt.

Mélabús hangulatot árasztott a sok düledék, és főleg Antipatroszt hangolta le. Holdkórosként kóválygott. Különös kifejezés honolt a szemében, mintha eredeti formájában látta volna a dicső várost.

– Jártál itt Korinthosz lerombolása előtt? – kérdeztem.

Mély lélegzetet vett.

– Gyerekkoromban. Apámat megbízták a szidóni vének, hogy kérjen útmutatást a delphoi orákulumtól, és engem is magával vitt. Oda és vissza is átkeltünk a földszoroson, és mindkét alkalommal eltöltöttünk néhány napot itt, Korinthoszban. Sajnos ezek csak gyerekkori emlékek, ezért ködösek, homályosak. Nem tudom, mi az, amire emlékszem, és mi az, amit csak elképzelek, és ezen a helyen már semmi sem erősítheti meg a bennem élő képeket. Semmi! Mégis...

Újra elindult a romok között, ezúttal sokkal elszántabb arccal.

– Keresel valamit? – kérdeztem.

– Meg fogom ismerni, ha odaérek – motyogta.

Legalább egy órán keresztül követtem a nem létező település utcáin keresztül. Meleg szél kerekedett, fütyülni kezdett a romok között, és megborzongatta a száraz füvet.

Végül az idős költő megállt. Sóhajtott, behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Egy valamikor hatalmas, fényűző ház közepén álltunk, a számtalan szoba alapjából és a kertből ítélve, amelynek közepén egy kút omladéka maradt meg. Antipatrosz hátrahajtotta a fejét. Még mindig be volt hunyva a szeme, amikor szavalni kezdett:

 

Rózsás arcú Rhodopé voltam, anyám pedig Boiszka,

Nem betegség lett végzetünk, kard sem döfte át testünk.

Amikoron az elvakult Árész lesújtott a városunkra,

Bátor anyám böllérkést és kötelet vetett a vállára,

És imák között leölt engem, mint bárányt az oltáron,

Majd nyakára burkolta a kötelet és fellógatta magát,

Így halt meg két korinthoszi nő, tisztán és szabadon,

Karon fogva a végzetet, elátkozva a sóvár szemeket.

 

A szavalást mélységes csend követte, amit csak a fűben motozó szél sóhaja szakított meg néha. Hirtelen tapsolást hallottam, amihez egy egész csoport csatlakozott.

Riadtan fordultam meg. Talán korinthoszi szellemekre számítottam, de csak Titus Tullius és társasága ért minket utol a romvárosban.

– Micsoda versmondótehetség! – dicsérte Tullius az idős költőt. A társai felé fordult. – Uraim, amit most hallottatok, az egy korinthoszi anya és lánya képzeletbeli sírfelirata volt, a néhai szidóni Antipatrosz költeménye. Én is el akartam szavalni nektek, ám a jó Zotikosz, akinek anyanyelve a görög, sokkal szebben elmondta, mint ahogy tőlem tellett volna. Kitűnő volt, Zotikosz!

A társaság újfent megtapsolta. Egyikükben sem merült fel, hogy esetleg maga a szidóni Antipatrosz áll előttük.

Idős mesterem általában szerette hallani verseinek dicséretét, ám ha egy pillantással ölni lehetne, Tullius élettelenül rogyott volna össze ott helyben. A vörös hajú római a jelek szerint nem észlelte a költő felől áradó neheztelést, mert odafordult a társaihoz, hogy további ismeretekkel gazdagítsa műveltségüket.

– Szóval, uraim, ez volna a hely, ahol a kétségbeesett Boiszka megölte lányát, majd önkezével véget vetett a saját életének is? Biztosan nem, hiszen feltehetőleg a képzelet teremtette őket. A költő célja nem két valós női alak megörökítése volt, hanem annak a szenvedésnek és iszonyatnak az ábrázolása, amely az utolsó napon eluralkodott itt, Korinthoszban, amikor a római légionáriusok Lucius Mummius vezetése alatt ledöntötték a falakat, majd a szenátus parancsára leölték a férfiakat, és rabszolgasorba hajtották a nőket és gyerekeket. Van valakinek kérdése?

– Nem Korinthosz volt az egyetlen város, amely lázadozott a római uralom ellen. Miért pont ennek kellett elpusztulnia? – kérdezte az egyik férfi.

– Először is, Korinthosz kezdte a háborút azzal, hogy rátámadt békés szomszédjaira, akik elégedettek voltak a római fennhatósággal. Zendülésre biztattak más tartományokat és településeket is. Másodszor, a szenátus nem feledte el azt a csúnya ügyet, amely a lázadás előtt történt itt, Korinthoszban, amikor római követek egy magánház előtt sétáltak el, és rájuk öntötték az ürüléküket és vizeletüket. Előbb-utóbb meg kell fizetni egy ilyen egetverő tiszteletlenségért! Harmadszor pedig, a döntés úgy szólt, hogy Korinthosz tragédiájának példájával kell elrettenteni a görögöket a hasonló jövőbeli zendülésektől. Talán néhányan emlékeztek rá, hogy még ugyanabban az évben Róma ősi riválisát, Karthágót is a földdel tette egyenlővé, a lakosságból pedig ott is rabszolgák lettek. Nyugaton Karthágót, keleten Korinthoszt semmisítették meg. Ennek eredményeképpen most, ötven évvel később, Róma szilárdan tartja uralmát Görögország fölött, és ez a görögöknek is javára válik, hiszen Róma több évszázados véres, belső polgárháborúknak vetett véget. Olykor vállalni kell a szörnyű következményeket, és példát kell statuálni a jövő számára.

Tullius csapatának tagjai elmélázva bólogattak és helyeslően morogtak.

– Micsoda sületlenség! – motyogta Antipatrosz.

– Természetesen egy város pusztulásában sok egyéb, rejtett tényező is szerepet játszik – folytatta a vörös hajú római. – Egyesek megelégszenek azzal a magyarázattal, hogy az istenek szántak ilyen balsorsot Korinthosznak, mások szerint azonban előbb vagy utóbb a vakmerő és gátlástalan városvezetés az istenek közbeavatkozása nélkül is a pusztulásba vitte volna a települést. Senki sem tagadhatja, hogy a korinthosziak erkölcsei lezüllöttek, kultúrájuk hanyatlott. Az egyik elmélet szerint a tenger közelsége nemcsak a kereskedelmet és a drága árucikkeket hozta be egy városba, hanem a fényűzéssel járó bujaságot és az idegen földekről származó csábításokat is. Ez letéríti a férfiakat a fegyelem és bátorság erényes útjáról, és arra csábítja őket, hogy gazdagságukkal kérkedjenek. Ugyanez okozta Karthágó bukását is, amely szintén a tenger mentén feküdt. Ott is megpuhította az emberek gerincét a kereskedelem és a sok egzotikus kincs. Korinthosz talán kétszeresen is ki volt téve ennek a veszélynek, mivel nem is egy kikötője volt, hanem kettő, a földszoros két oldalán, alig pár órányi járóföldre egymástól. – Tullius töprengve bólintott. – Eszembe jutott a szidóni Antipatrosz egy másik költeménye is Korinthoszról, amely a város és a tenger különleges kapcsolatáról szól. Abban a versben a gyönyörű Nereidák, Okeanosz lányai siratják a települést.

A rőthajú római szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát.

– Elszavalom a verset... mármint ha Zotikosznak nincs ellene kifogása. – Elmosolyodott, ám a művészi gesztus valójában csak a közönségnek szólt, mert rá sem pillantott Antipatroszra. – Nos hát...

 

Hová lett mesés szépséged, ó Korinthosz?

A sok oromzat és földsánc...

 

– Jaj, ez már csakugyan elviselhetetlen! – kiáltott fel Antipatrosz, majd megfordult és elsietett onnan. Követtem. Sokáig csengett a fülembe a rómaiak röhögése, és kiáltozásuk: „Hibbant, vén görög!”

– Mester! – kiáltottam Antipatrosz után, ám az idős költő nemhogy megállt volna, még sebesebben iszkolt.

Egyre meredekebbé vált az út, ahogy az Akrokorinthosz felé közeledtünk, de tanítóm irama cseppet sem lanyhult. Egy valaha jól kiépített út maradványain haladtunk, amely megkerülte a hegy élesen leomló oldalát, a túloldalán is átívelve, mielőtt elérte volna a csúcsot. Odafent az út már alig volt különb szedett-vedett csapásnál, amely bosszantó kitérőkkel, ide-oda kanyarogva vitt el a célig. Már azt hittem, Antipatrosz meg sem fog állni a hegytetőig, ám végül túlzottan is kifulladt. Élénkvörös lett a feje, de nem tudtam, hogy inkább a kimerültségtől vagy a rómaiak iránt érzett haragja miatt.

– Ismered Sziszüphosz történetét? – zihálta.

– Ismerős a név...

A költő megcsóválta a fejét, mert ismételten felbosszantotta rossz memóriám.

– Sziszüphosz alapította Korinthoszt, ő volt a város első királya. Valahogy megsértette Zeuszt... eltérő mítoszok vannak erről... Mindenesetre szörnyű büntetést kapott: újra meg újra fel kellett gördítenie egy nagy sziklát egy meredek hegyoldalon, csak azért, hogy végignézze a legördülését, és vég nélkül ezt az értelmetlen küzdelmet kellett folytatnia. Egyesek szerint ez volt az a hegyoldal, ahol Sziszüphosznak végre kellett hajtania Zeusz könyörtelen parancsát. Ezért nevezték el Sziszüphosz lejtőjének.

Lenéztem a sziklás lejtőre, majd fel a hegyoromra. Már az emelkedő több mint felét megtettük, de még csak most következett az igazán meredek szakasz. Antipatrosz folytatta a felfelé kapaszkodást.

Magunk mögött hagytuk a néhai külső fal maradványait, felértünk a hegytetőre, és megálltunk a sziklacsúcson, amely Korinthosz romjai fölé magasodott. Észak felé a végtelennek tetsző tenger csillogott. Lekeum rakpartjai egészen összetöpörödtek a messzeségben; apró római gályák horgonyoztak mellettük, és a helyőrség vízparti épületének falain alig látható, parányi alakok őgyelegtek. Alattunk, a hegy lábánál tisztán ki tudtam venni a régi városfal vonalát és Korinthosz szerkezetét is.

A nap pont a fejünk fölött járt. Az éles fényben felszívódtak az árnyékok, így minden dermedt, merev és valószínűtlen formát öltött. Kifakultak a színek, elvitte őket a száraz szél. Az alant elterülő városból mintha suttogásokat és nyögéseket hallottam volna. A romok csillogni látszottak a forróságtól és a kődarabok között feltörő fű hullámzásától. Megborzongtam és hirtelen meg is szédültem a hőség miatt.

– Mi történt itt valójában, Antipatrosz?

A költő nagyot sóhajtott.

– Tullius barátunk hite szerint a korinthosziak maguk idézték elő a pusztulásukat. Jellemző a római észjárásra: hibáztassuk az áldozatokat! Amikor Korinthosz és az Akháj Ligába tartozó többi szövetséges fellázadt a rómaiak ellen, rátámadtak a Róma felé hűséget tanúsító Spártára. A rómaiak ezt ürügyként használták fel arra, hogy megszállják a Peloponnészoszt. Azt mondták, hogy csak egy szövetséges védelmére kelnek. Több csatára is sor került. Eltiporták az Akháj Ligát, egyes vezetőit legyilkolták, mások végeztek magukkal. A harcok heve itt, Korinthoszban érte el tetőfokát. A város a megadás jeleként megnyitotta kapuit, Lucius Mummius azonban azt a parancsot kapta a szenátustól, hogy statuáljon példát Korinthosszal. A római katonák elözönlötték a várost, és az utolsó szalmaszálig megsemmisítették.

– A férfiakat összegyűjtötték és lemészárolták. A nőket megerőszakolták; ha ezt túlélték, eladták őket rabszolgának. Ugyanezt tették a gyerekekkel is. A házakat és a templomokat kifosztották, majd felgyújtották. A katonák engedélyt kaptak rá, hogy annyi ékszert és aranyat vigyenek magukkal, amennyit elbírtak. A legértékesebb műalkotásokat persze Mummius foglalta le, és elküldte a szenátusnak. Róma pompás kincsekkel gazdagodott. Nézz be bármelyik római templomba! A legszebb festmények és szobrok Korinthoszból származnak. A többségük ráadásul rossz feliratot kapott, mert az a faragatlan Mummius még Zeuszt és Poszeidónt sem tudta megkülönböztetni!

Antipatrosz sokáig hallgatott, mintha a saját szavain rágódna.

– Van egy festmény, amit egy bizonyos Ariszteidész készített, fenséges alkotás. A haláltusáját vívó Héraklész, amint megpróbálja letépni magáról a mérgezett inget, amit a felesége adott neki. Az asszony remélte, hogy a mágikus ruhadarab egyszerűen csak hűségessé teszi férjét. A képen Deianira a háttérből figyeli, micsoda szörnyűséget idézett elő. A cselszövő kentaur, Nesszosz, erdei búvóhelyéről les nevetve. Gyerekkoromban az apám megmutatta nekem a festményt itt, Korinthoszban. Elkápráztatott és megrémített! Soha nem felejtem el. Aztán pár évvel ezelőtt egy római templomban jártam, és annak előterében ismét rátaláltam. Nem másolat vagy utánzat volt, hanem Ariszteidész eredeti műve! Abban a pillanatban visszatértek gyerekkori emlékeim. Akkor írtam az erről szóló versemet.

Antipatrosz a sziklaszirt szélére lépett. A lélegzetemet is visszafojtottam, mert attól féltem, hogy egy gyengébb szél is lesöpörheti onnan, de nem mertem rászólni. A Tullius szájából oly fellengzősen és üresen hangzó szavak megteltek élettel Antipatrosz ajkain.

 

Hová lett mesés szépséged, ó Korinthosz?

A sok oromzat és földsánc, templom és torony?

Hová enyészett falaid mögül a görögök tömege?

Hová tűnt szent lugasaidból a virrasztók éneke?

Sziszüphosz városa, írmagod sem maradt,

A háború felfalt, kifosztott, véred elapadt.

Már csak Okeanosz lányai siratják dicső múltadat,

A Nereidák sós könnye áztatja elhagyott partodat.

 

Odaléptem Antipatrosz mellé. Együtt néztük a mélyben a megsemmisült Korinthoszi, a szél pedig tovább jajgatott a fülünkbe.

Aztán valami mozgás támadt a romok között. Tullius csapata volt, legalábbis úgy hittem. Túl messze jártak ahhoz, hogy jól lássam őket, ám a társaság vezetőjét egyértelműen azonosítani tudtam lángvörös hajáról és szakálláról. Már nem egy csoportban álltak, és nem Tullius beszédét hallgatták, sőt nem is az ő nyomában jártak. Mintha a törmelékeket piszkálták volna, ide-oda kotorva a köveket, cserép- és fadarabokat, de fogalmam sem volt, mit kereshetnek. Eszembe jutott, hogy kikérhetném erről Antipatrosz véleményét is, ám az ő figyelme másfelé kalandozott, és nem akartam újfent Tullius emlegetésével ingerelni.

Egyre erősödött a szél. Antipatrosz végre elhátrált a sziklameredélytől, és lesétált a csapáshoz.

Kicsivel lejjebb, nem messze az úttól, észrevettem egy romot, amely korábban elkerülte a figyelmemet. A költő is felkapta a fejét, ezért letértünk az útról, és odamentünk.

Több épületromra is rábukkantunk. A legnagyobb egykor templom vagy szentély lehetett. A düledékek között oszloptörzsek darabjai hevertek, egy ütött-kopott falon pedig egy festmény maradványait véltük felfedezni. Az egyik részlet Perszephonét, Hádész feleségét, az alvilág királynőjét ábrázolta.

– Nem látod rajta a királyi fejpántot és a szitaszerű legyezőt a kezében, Gordianus? Ezt az eszközt az aratók használják a gabona és a pelyva szétválasztására. Perszephoné is ezzel rostálja meg a halottakat, amikor leszállnak Hádészba, így különbözteti meg az értékeset és az értéktelent. Ilyen szitalegyezőket sok görög templomban használnak rituális eszközként.

– Miféle rituálékról van szó?

– Azt férfiember nem tudhatja, mert ilyen szertartásokon csak nők vesznek részt. Valószínűleg alvilági hatalmakat hívnak elő.

– Ez boszorkányság, nem istentisztelet.

Antipatrosz vállat vont.

– Ki a megmondhatója, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik?

Sok egyéb épület maradványait is megtaláltuk a közelben. A költő arra következtetett, hogy a Perszephoné szentélyét látogató, illetve fenntartó nők étkezői és gyűléstermei lehettek. Egyetlen házat kivéve mindegyik összedőlt. A fennmaradt épület is elbújt a törmelékben, egészen az épen maradt teteje csúcsáig. Nyomorúságos viskó volt, egyetlen ajtóval és ablakkal. Antipatrosz belökte az ajtót, aztán beléptünk.

Hűvös levegőre számíthattunk odabent, mégis megdöbbentünk a természetellenesnek tűnő hideg miatt. Első pillantásra üresnek láttuk a homályos kis szobát, amint azonban a szemem hozzászokott a sötéthez, észrevettem pár tárgyat a padlón – agyagmécseseket, tömjénégetőket és valamiféle fekete fém összelapított darabkáit. Felemeltem az egyiket. Elképedtem rajta, hogy mennyire nehéz és puha. Könnyen meg lehetett hajlítani.

– Azt tedd le! – förmedt rám Antipatrosz.

Annyira sürgető volt a hangja, hogy azonnal teljesítettem a parancsot.

– Mi ez?

– Ólomtábla, íráshoz. Nem tudod, hol vagyunk? Egy boszorkány viskójában!

Körülnéztem a szobában.

– Biztos vagy benne? A semmi közepén járunk. Miért építene ide bárki is...

– Bár a rómaiak elpusztították a Perszephoné-szentélyt, ez a hely továbbra is az istennő szent területe. A korinthoszi nők évszázadokig fenntartották a kultuszát. Attól fogva, hogy Iaszón magával hozta Médeiát Kolkhiszból, és királynévá tette, mindig is voltak boszorkányok Korinthoszban.

– De Korinthosz már nem létezik!

– A boszorkányok viszont megmaradtak! Ezeket a tárgyakat nemrég használták. Látod a friss hamut a tömjénégetőben? Látod a mécsesek füstjétől megfeketedett foltokat a mennyezeten? Itt gyűlnek össze éjjelenként. Valamelyikük varázsol. Miközben közös kántálásukkal a sötétség erőihez fohászkodnak, egy penge hegyével átkokat vésnek az ólomtáblákra, amelyeket aztán az elpusztításra szánt személy közelébe helyeznek.

– De ezek a táblák mind üresek... kivéve ezt az egyet!

Felvettem az egyik fémlapot, amely a többitől távol hevert. Nehéz volt elolvasni a nyakatekert írást, kivált a homályban, de viszonylag egyszerű görög szöveg szerepelt rajta.

– „Szólítom Anankét. Szólítom Moirát. Szólítom a hatalmas nevű egyiptomi Ufért. Pusztítsátok el ellenségemet, Eudókiát! Pusztítsátok el teljesen, a feje tetejétől a lábkörme hegyéig! Töltsétek tele száját fűrészporral! Töltsétek tele méhét homokkal! Telítsétek vénáit fekete gennyel és ecettel! Adjátok, hogy...” Itt hirtelen vége is van.

– Tedd le azt a táblát, Gordianus!

– Miért van ez még mindig itt?

– Ki tudja? Lehet, hogy félbeszakították a varázslatot, rosszul sikerült az ige, vagy az Eudókiát átkozó személy meggondolta magát. Tedd vissza oda, ahol találtad, és menjünk ki innen, de tüstént!

Szerettem volna tovább maradni, hátha újabb mágikus eszközöket találunk, ám az idős költő ragaszkodott hozzá, hogy kövessem. A hideg és sötét belső térből kilépve megszédített a vakító napfény, a hőség pedig fojtogatóan hullámzott át rám a sziklás-köves hegyoldalból.

– Mikor jön vissza értünk a szekérhajtó? – kérdezte Antipatrosz. – Eleget láttam Korinthoszból.

A nap még magasan járt az égen, amikor visszaértünk a szekérhajtó által megjelölt részre várakozni. Antipatrosz keresett egy árnyékos helyet egy olajfa alatt, és elszundított. Én nekidőltem a fa törzsének, és a fűben ciripelő kabócák hangját hallgattam.

Hamarosan egy római katona érkezett oda hozzánk lóháton. A sisak eltakarta az arcát, ezért csak azután ismertem fel, hogy tréfásan tisztelgett és megszólított.

– Elég meleg van számotokra?

Marcus volt az, a katona, aki a tavernában babonásnak nevezte egyik bajtársát.

– Mi járatban vagy te itt? – kérdeztem tőle, halkan, nehogy felébresszem Antipatroszt.

– Csak a köreimet rovom.

Marcus finoman rúgott egyet a lova oldalába, majd arrébb poroszkált. Ló és lovasa nemsokára eltűntek egy domb mögött.

Időnként hallani véltem különféle hangokat a törmelékek közül – férfiak beszélgetését és fémeszközök csattanását a köveken. Lehetséges, hogy Tullius csapata még mindig az omladékok között ténfereg? Ha igen, akkor mi a céljuk? Szerettem volna megkeresni őket, aztán úgy döntöttem, felelőtlenség volna az alvó Antipatroszt magára hagyni. Felmerült bennem az is, hogy esetleg nem is Tulliusék hangját hallom, hanem az elpusztult város kísértetek. Sejtettem, hogy ostobaság, mégis jobbnak éreztem a helyemen maradni.

Kezdtem hasonlóan érezni magam, mint Antipatrosz: elegem lett a sivár, búskomor romvárosból. Örültem, amikor végül megérkezett a szekér, hogy visszavigyen minket Lekeumba.

 

Korán vacsoráztunk Antipatrosszal. Lefekvés előtt elintéztük, hogy másnap reggel eljuthassunk az Iszthmosz túlsó felén fekvő Kenkhrea kikötőjébe. A szekérhajtó biztosított minket róla, hogy hamar találunk bérelhető hajót, ahonnan gyorsan továbbmehetünk Pireuszba, Athén kikötőjébe. Amikor letettem a fejem a párnára, hallottam Tullius csapatát bejönni. Hangosan beszélgettek és nevetgéltek. Kicsit aggódtam, hogy a nagy tivornyázásuktól nem tudok majd elaludni, de ahogy becsuktam a szemem, magával is sodort az álom.

Hajnalban ébredtem fel. A rémálmaim ködfoszlányokként tapadtak hozzám. Nem is emlékeztem rájuk, de abban biztos voltam, hogy boszorkányok és átkok is szerepeltek bennük, ám a képek végletesen összekavarodtak. Bántam, hogy annyi bort ittam az este... Aztán eszembe jutott, hogy mindössze egyetlen kupával ittam a vacsorához. Antipatrosz zavartalanul hortyogott tovább.

Felkeltem az ágyból, és ingatag léptekkel odamentem az ajtóhoz, hogy félretoljam a reteszt. Miközben a lépcsőn botorkáltam lefelé, azon tanakodtam, vajon Gnaeus és Iszméné fent vannak-e már. Teljesen kiszáradt a szám, mindenképpen vizet kellett innom.

A lépcső aljára érve átsétáltam a szűkös előtéren, majd beléptem az ivóba. Eleinte nem hittem a szememnek – az elmém egyszerűen nem fogadta el, amit a szemem lát. Aztán öklendezve, a hasamat markolászva tántorogtam ki a helyiségből.

Az ivóban iszonyatos mészárlás zajlott le. Holttestek hevertek egymásra halmozódva, vérrel borítva. Titus Tulliust is felfedeztem közöttük. Hátracsuklott a feje, a szeme és a szája nyitva volt, végtagjai enyhén rángatóztak. Felvágták a torkát. Tunikája elülső részét annyira átáztatta a vér, hogy már nem is lehetett látni, milyen színű volt eredetileg.

Noha jó néhány gladiátorviadalt végignéztem már életemben, soha nem láttam még ennyi halottat egy rakáson. Leküzdöttem a hányingert, és megszámoltam a tetemeket. Tizenkettő volt belőlük. Az egész római utazócsapat ott hevert vérbe fagyva az ivóban. Mindegyiküknek a torkát vágták el.

Felrohantam a lépcsőn, hogy felébresszem Antipatroszt. Nagyon nehezen tért magához, de végül sikerült felriasztanom. Ő is zavarodottnak tűnt, és tántorogva állt lábra, akárcsak korábban én. Mire leértünk a földszintre, már a fogadós is ébren volt. Ott állt az ivó ajtajában, és szájtátva, fejcsóválva bámulta a mérhetetlen vérontás nyomait.

– Mint egy csata után! – suttogta.

– Hatalmas Zeusz! – kiáltott fel Antipatrosz. – Meggyilkolták őket! Gordianus, hallottál valamit tegnap este?

– Aludtam, mint a tej.

– Én is. De hogyhogy nem ébredtünk fel a zajra? Biztosan nagy felfordulás volt! Ordítozhattak szegények.

Összevontam a szemöldökömet.

– Én nem látok dulakodásra utaló nyomokat. Nem döntötték fel a padokat, nem törtek szét semmit... Ezek a férfiak még a fegyvereiket sem húzták elő. Olyan, mintha megadták volna magukat a támadóknak.

– Vagy váratlanul érte őket a támadás – vélte Antipatrosz. – Ki járt itt tegnap este, Gnaeus?

– Rajtuk kívül senki más nem volt itt.

– Nem jöttek át katonák a helyőrségből?

A fogadós a fejét rázta.

– Hol volt a felszolgálónőd?

– Iszméné természetesen itt volt.

– Most merre van? – makacskodott a költő.

– Nem tudom. Éjszaka mindig hazamegy a kunyhójába, valahova a város szélére. De roppant korán is kel. Már itt van a fogadóban, mielőtt felébrednék.

– Lehet, hogy történt vele valami – jegyezte meg Antipatrosz.

– Vagy elmenekült – vetettem közbe. – Szerinted Iszméné képes lett volna rá, hogy...

Gnaeus felhorkant.

– Ha azt hiszed, hogy ebben Iszméné keze van benne, biztosan elment az eszed. Miért akart volna ártani ezeknek az embereknek? Miért tett volna bárki ilyen szörnyűséget?

Eszembe jutott, hogy beszélt Tullius Korinthosz pusztulásáról. Legyilkolt lakosságát becsmérelte, és őket okolta a város megsemmisüléséért is. Antipatrosz zokon vette a szavait. Ki mást sérthetett még meg a vörös hajú római a tavernában vagy másutt? Vagy maguk Korinthosz kísértetei álltak bosszút a gyalázkodásért? A borzalmas mészárlástól összezavarodott elmém már mindenfélét képzelt.

Antipatrosznak egyszerűbb magyarázat jutott eszébe.

– Lehet, hogy kirabolták őket.

Gnaeus felszaladt az emeletre, és pár perc múlva vissza is tért.

– Nem nyúltak a szobájukhoz. Senki nem vitte el a holmijukat. – Megcsóválta a fejét. – El kell mondanunk a helyőrség parancsnokának. Megyek is.

Mi sem akartunk a hullákkal teli ivóban maradni Antipatrosszal, ezért inkább kint az utcán vártuk a fogadóst. Rendezett alakzatban vonuló, fegyveres katonákkal jött vissza. A kutyák megugatták őket, aztán eliszkoltak az útjukból. Marcust és babonás társát, Luciust is felismertem a katonák között. A menetet egy ősz hajú, keskeny állkapcsú, patrícius tartású tiszt vezette. Alaposan végigmért minket Antipatrosszal.

– Ti szemtanúk vagytok?

– Én találtam meg a holttesteket, de nem voltam tanúja semminek – feleltem.

– Azt majd én eldöntöm. A nevem Quintus Menenius, én vezetem a lekeumi helyőrséget. Ti kik vagytok?

– Én Gordianus vagyok Rómából, ő pedig régi tanárom, Zotikosz. Nemrég érkeztünk az olümpiai játékokról. Ma reggel akartunk átmenni a földszoros túloldalára, hogy elkapjunk egy hajót Kenkhreában...

– Ma biztosan nem fogtok. Mutasd meg a holttesteket, Gnaeus centurio! – kérte a fogadóst, hízelgő módon a régi rangján szólítva. – Ti is gyertek be! Volnának még kérdéseim.

Quintus Menenius kétségkívül látott véres eseményeket katonai pályafutása során, ám amikor szembesült az ivóban a mészárlás nyomaival, ő is borzongva kapkodott levegő után.

– Ezek a férfiak mind a te fogadód vendégei voltak, Gnaeus centurio?

– Igen.

– Kirabolták őket?

– A szobájuk érintetlennek tűnik. Őket nem vizsgáltam meg.

– Lucius! Marcus! Kutassátok át a holttesteket! Keressetek pénzes erszényeket.

A két katona egymás után motozta meg a halott rómaiakat, és mindegyiküknél talált egy-egy érintetlennek tetsző pénzes erszényt.

A parancsnok a homlokát ráncolta.

– Nem rabolták ki őket? Akkor miért kellett meghalniuk? Hogy gyűrték le őket dulakodás nélkül? – Kis időre elhallgatott és a fejét ingatta. – Tegyétek vissza az erszényeket oda, ahol találtátok! Ezek római polgárok. Pontosan számba fogjuk venni az áldozatok vagyontárgyait... a halottszemlén.

Az utolsó szót kicsit félve mondta ki, majd sóhajtott, mintha máris belefáradt volna a sok jelentés elkészítésébe.

A Lucius nevű katona már éppen visszagyűrte volna az egyik halott erszényét a helyére, amikor hirtelen visszahúzta a kezét.

– Mit látsz, katona? – kérdezte Menenius.

Ugyanebben a pillanatban azt is láttam a szemem sarkából, hogy a Marcus nevű katona Titus Tullius erszényét teszi vissza – de mintha előtte kivett volna valamit a kis bőrzsákból. Ebben azonban nem voltam biztos, és a jelek szerint senki más nem látta. Aztán megint Lucius vonta magára a figyelmemet. Lehajolt az előtte fekvő holttesthez, de váratlanul ismét visszarántotta a kezét, mintha megégette volna.

– Herculesre, ember, mi az már megint?

Menenius odament a katonájához, óvatosan átlépve a holttesteket. Lehajolt, és egy vékony, lapos tárgyat húzott ki a tetem alól. Egy ólomtábla volt, ahhoz hasonló, mint amilyeneket a boszorkány viskójában láttunk.

A parancsnok hallhatta, ahogy elakad a lélegzetem. Metsző tekintettel rám nézett, majd visszafordult a táblához, és hunyorogva próbálta kiolvasni az ólomba vésett szöveget. Felhorkantott, és váratlanul átsétált a szobán, hogy az én kezembe nyomja a táblát.

– Tessék, neked frissebb szemed van... Meg talán tudod is, mi ez. Olvasd fel!

Átfutottam a szavakon. Libabőrös lett a hátam.

– Azt hiszem, nem nekem kellene...

– Olvasd fel!

Nagy levegőt vettem.

– „Ananké, szólítalak téged! Moira, szólítalak téged! Hatalmas nevű egyiptomi Ufer, szólítalak téged! Sújtsatok le ezekre a szentségtörő rómaiakra! Fosszátok meg őket az élettől, hadd csatlakozzanak a halottakhoz, akiket bemocskoltak! Nyissátok fel torkukat, hadd csurogjon ki belőlük utolsó csepp vérük is...”

Lucius fojtott sikolyt hallatott, és remegni kezdett. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban kirohanhatna a szobából. Csak a parancsnok fenyegető pillantása tartotta a helyén.

– Folytasd! – rivallt rám Menenius.

– „Pusztítsd el ezeket a rómaiakat, Ananké! Semmisítsd meg őket, Moira! Töröld el a föld színéről a halottak gyalázóit, hatalmas nevű egyiptomi Ufer...”

Lucius kóvályogni kezdett, a szeme felfelé fordult, aztán összeesett a holttestek között.

– Herculesre, ez a férfi elájult! – kiáltott fel Menenius undorodva.

Megparancsolta pár katonának, hogy szedjék fel a földről Luciust, aztán kikapta a kezemből az ólomtáblát.

– Boszorkányság! – közölte. – A helybeli asszonyok élnek-halnak a mágiáért. Talán a felszolgálónődnek lehet valami köze ehhez, Gnaeus centurio?

A fogadós döbbenten nézett a parancsnokra; megszólalni sem tudott.

– Majd a halottszemlén kiderül. – Menenius nagyot sóhajtott. – Össze kell gyűjtenünk a helybeli asszonyokat, és kényszerítenünk kell őket rá, hogy beszéljenek. A mágiagyakorlással gyanúsított nők vallatása ocsmány egy munka, nem római katonáknak való, de hát... ilyen az élet a helyőrségben!

Megparancsolta a katonáinak, hogy vigyék ki a holttesteket az ivóból, és vegyék számba a vagyontárgyaikat. Ezután megkérte a fogadóst, hogy mutassa meg neki a szobáikat. Antipatroszt és engem egyelőre elengedett.

Amíg az idős költő kiment a tavernából, friss levegőre áhítozva, jómagam félrevontam Marcust.

– Lucius barátod nagyon zaklatott lett, amikor felolvastam azt az átkot.

Marcus elvigyorodott.

– Ha boszorkányokat sejt a környéken, legszívesebben a saját árnyéka mögé bújna.

– Szóval szerinted ez a tragédia nem egy átok miatt történt?

A katona vállat vont.

– Ki tudja? Majd a parancsnok eldönti, ki vagy mi végzett ezekkel az emberekkel.

– Mit vettél ki Lucius erszényéből?

Váratlanul érte a kérdés. Próbált ártatlanságot színlelni, én viszont úgy tettem, mint aki rendkívül biztos a dolgában, pedig fogalmam sem volt, jól láttam-e, amit láttam. Makacsul néztem Marcus szemébe, így ő volt az első, aki félrenézett. Csálé mosollyal, vállát megvonva vette elő erszényéből az ujjhosszúságú, művészien megmunkált kis bronz Hercules-szobrot.

– Ugye nem árulod el senkinek? – kérdezte.

– Szerinted honnan szerezte ezt Tullius?

– Talán szerencsehozó talizmánként hozta magával.

– Akkor nem nagyon vált be – közöltem. – Nem bánod, ha magamhoz veszem?

Marcus még egy darabig magára erőltette a derűs maszkot, aztán elengedte magát.

– Gondolom, ha nemet mondok, elárulsz a parancsnoknak. – Dühösen nézett rám. – Tessék, vedd el! Így te is tolvaj leszel, semmivel sem különb nálam. Minden emberben ott van egy szarka elrejtve, nem igaz? Most, ha nem bánod, megyek a dolgomra.

Marcus csatlakozott a többi katonához, és elvégezték a holttestek eltakarításának irtóztató feladatát.

 

Habár mindent elmondtunk, amit tudtunk, Menenius a halottszemle befejezéséig nem engedte, hogy továbbmenjünk. A szekérhajtó nem volt hajlandó ott maradni, így kora reggel elindult hazafelé, Olümpiába.

Ennél unalmasabb helyen fel sem tartóztathattak volna minket. Korinthosz romjainak feltérképezésére bőven elég volt egy nap, Lekeum a tavernán kívül szinte semmit sem nyújtott, és innentől fogva oda is csak szörnyű émelygéssel tudtam belépni. A helyőrség körül felállított poros, szűk kínálatú boltok sem tudták felkelteni az érdeklődésemet. A bordélyház sem kecsegtetett semmi jóval, miután megláttam a hátsó bejáraton ki-be közlekedő, megviselt, szakadt ruhás nőket.

Csak abban bízhattunk, hogy a halottszemlét rövidesen megtartják. Meglehetősen rosszul állt a tavernában felszolgáló Iszméné szénája. Amikor feldúlták a kunyhóját, boszorkánysághoz használatos eszközöket találtak – ugyanolyan mécseseket, tömjénégetőket és üres ólomtáblákat, amilyeneket a Sziszüphosz lejtőjén álló kalyibában találtunk. Apró ólomládák is előkerültek, tele fabábokkal, amelyeket Antipatrosz szerint szintén átkozáshoz használtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy Iszméné is boszorkány, és valószínűleg ő véste rá a szöveget a tavernában talált ólomtáblára – neki azonban nyoma veszett. A katonák az összes környékbeli házat átkutatták, és kikérdezték a helybelieket. Iszméné köddé vált.

Gnaeus elmesélte, hogy a helybeli lakosok szerint egyértelműen boszorkányság okozta a rómaiak vesztét. Mivel semmi bizonyíték nem utalt arra, hogy valami más módon gyilkolták volna le a társaságot, a parancsnok is ezen a vonalon indult tovább.

– Tényleg hajlandóak vagyunk elhinni, hogy azokat a férfiakat valami átok ölte meg? – kérdeztem Antipatroszt.

Egy fügefa árnyékában ültünk a fogadó mellett, és a közelben heverésző kutyákkal együtt próbáltuk kibírni a tikkasztó hőséget.

– Magad olvastad fel a táblát, Gordianus. Felkérték a kényszerűség és a végzet erőit, valamint az egyiptomi Ufert, akárki is legyen, hogy „nyissák fel torkukat”. Szó szerint ez történt... az éjszaka közepén, méghozzá úgy, hogy az áldozatok nem is ellenkeztek, és olyan halkan, hogy egyikünk sem ébredt fel... Számomra ez határozottan boszorkányságnak tűnik. – Antipatrosz megborzongott. – Mi az ott a kezedben?

Észre sem vettem, hogy közben előkotortam a Marcustól megszerzett kis Hercules-szobrot, és azt forgattam az ujjaim között. Nem volt értelme titkolni Antipatrosz előtt, ezért elmeséltem neki, hogyan tettem szert rá.

– Sokat tanakodtam rajta, hogy át kellene-e adni a parancsnoknak, és így visszajuttatni Tullius vagyontárgyai közé, de olyan kellemetlen ez az egész. Ha elárulom, hogy Marcus csórta el, megkorbácsolják, vagy valami még rosszabb büntetést szabnak ki rá. Ám ha nem mondom el az igazságot, engem fog lopással gyanúsítani. Ha pedig csak annyit mondok, hogy az ivóban találtam, honnan tudhatnám, hogy Tulliusé?

– Biztos vagy benne, hogy az övé volt?

– Az ő erszényéből került elő.

– Hadd nézzem meg jobban! – Antipatrosz feltartotta a bronzfigurát a napfénybe. – Ez korinthoszi. A város bronzöntői híresek voltak az ehhez hasonló, miniatűr figuráikról. Látod a sötétvörösre és zöldre színeződött részeit? Ez is jellegzetes itteni patina, más bronzszobrokon nem alakul ki. Az alján pedig egy korinthoszi pecsét nyoma látható... ez volt az egyik leghíresebb korinthoszi műhely.

– Tullius elég hivalkodó ember volt, miért nem mutogatta ezt a korinthoszi jószerencseamulettet úton-útfélen?

Antipatrosz összevonta a szemöldökét.

– Tudod, mit gondolok? Tullius nem Rómából hozta ezt az amulettet, hanem itt találta a romok között, és elcsente.

– Biztos, hogy az „elcsenés” a legjobb szó erre? Végül is csak rábukkant, és kiemelte a romok közül...

– Nem volt joga kiemelni. A római szenátus határozata szerint egy bizonyos sugarú körben semmit sem lehet Korinthosz területén építeni, és semmit sem lehet elvenni. Semmi sem jöhet be, és semmi sem mehet ki. Nem lehet kereskedelmet folytatni, és ebbe a kincsvadászat is beletartozik. Persze az ember feltételezi, hogy nem is maradtak kincsek, hiszen mindent, ami bármiféle értéket képviselt, réges-régen elvittek vagy elpusztítottak. Ugyanakkor az is lehet, hogy a sok kosz és törmelék alatt akad még eltemetve egy-egy vagyontárgy – mint ez a kis figura. Pont ezért értékes, mert ritkaság... Talán egy légiós egész éves fizetésével felér.

– Ez a kis vacak? Most tréfálsz?

Antipatrosz végignézett az utcán.

– Lehet, hogy túlzás. Azért a te helyedben alaposan elrejteném szem elől. Marcuson pedig rajta tartanám a szemem. El tudom róla képzelni, hogy leüt, és visszaveszi tőled.

Lassan még melegebb lett. Antipatrosz elbóbiskolt. Én az Akrokorinthosz sziklás romjai felé merengtem a távolba, és hirtelen elfogott a vágy, hogy visszatérjek oda. A szekérhajtótól ugyan el kellett búcsúznunk, de Antipatrosz nélkül indultam el, így gyorsabban megjárhattam az utat oda-vissza. Elkergettem a sarkamban kullogó kutyákat, és nekivágtam.

Vakította a szememet a napfény. A száraz, töredezett fűvel borított hegyoldalból hullámokban áradt lefelé a hőség. Hamar megszomjaztam, és rájöttem, hogy nagy hiba volt ivóvíz nélkül elindulni.

Felértem a régi városfal düledékéhez, majd onnan kapaszkodtam tovább. Megérkeztem arra a helyre, ahol utoljára láttuk Tulliust és csapatát, és megpróbáltam meghatározni, hol jártak, amikor lenéztem rájuk az Akrokorinthosz csúcsáról. Kóvályogtam a hőségtől és a szomjúságtól. A törmelékhalmok teljesen egyformának látszottak. Összezavarodtam, és elvesztettem az irányérzékemet is. A szemem sarkában láttam, mintha megmozdult volna valami, és a leghalkabb nesz is – legyen az egy gyík motozása vagy egy madárfütty – megriasztott. Eszembe jutott az anya, aki megölte a lányát, majd saját magát is, valamint a megszámolhatatlan egyéb lakos, aki itt szenvedett és halt meg Korinthoszban. Magamon éreztem a város kísérteteinek vádló tekintetét. Suttogva próbáltam megbékíteni őket, és kértem, hogy engedjenek átvágni a romokon.

Végül elértem egy olyan helyre, amit nemrég megbolygattak. A feldöntött kövek alól lábnyomok tűntek elő, és több helyen ki is forgatták a földet a helyéből. Valami ösztönféle arra vezérelt, hogy mozdítsam el az egyik követ a helyéről – keskeny rés tárult fel alatta, éppen csak annyira széles, hogy az ember a karját bedughassa rajta.

Megtorpantam, amikor eszembe jutott, hogy egy kígyó, egy pók vagy valami még félelmetesebb és veszélyesebb lény is lakhat egy ilyen repedésben. Nagy levegőt vettem, aztán mégis belenyúltam.

Hideg, pikkelyszerű tárgyakba ütköztek az ujjaim, és surrogó hangokat hallottam. Visszahúztam a kezem, aztán egyszeriben összeállt bennem a kép. Újra benyúltam, és belemélyesztettem a tenyerem a sima, hideg fémtárgyak közé. A hüvelyk- és mutatóujjammal felcsippentettem az egyik érmét, aztán kivettem.

Az ezüst majdnem feketére színeződött, ám a képeket olyan gondosan vésték rá, hogy egyértelműen fel lehetett ismerni Bellerophónt szárnyas lova, Pegazus hátán. A másik felén az irtózatos Kiméra tűnt fel, miközben a korinthoszi hős legyilkolja. Vaskosnak és nehéznek éreztem az érmét a tenyeremben.

Annyira belefeledkeztem a vésetek tanulmányozásába, hogy nem is hallottam a lovas közeledését. Amikor rám vetült az árnyéka, rémülten néztem fel. A nap szemkápráztató glóriát vont fényes sisakja köré.

– Gyönyörű, igaz? – kérdezte Marcus. – Úgy értem, a pénzdarab. Különös, hogy bizonyos dolgok azért olyan szépek, mert nincs belőlük több. Akárcsak az a kis Hercules-szobor, amit elvettél tőlem. Az érmék viszont olyanok, hogy minél több van belőlük, annál szebbek. Azon a rejtekhelyen pedig, amit az imént felfedeztél, meglehetősen sok van. Hónapokig kutattam a romok között, hogy összegyűjtsem őket, meg jó pár másfajta kincset is.

– Milyen kincset? – kérdeztem kiszáradt szájjal.

– Vázákat és hasonlókat. Sok tárgy törötten vagy megperzselve kerül elő, ám néhanapján olyan tökéletes dolgokat is találok, hogy magam sem hiszem el. Mint az a kis Hercules-szobor, amit Tullius tegnap megtalált, és becsúsztatott az erszényébe. Hallottam, ahogy az egész társaság előre megállapodik: mindent egyenlően szétosztanak maguk között, amit találnak. Aztán rábukkantak erre a rejtett kincstárra, és úgy döntöttek, hogy érintetlenül hagyják, inkább majd később visszajönnek. Csúnya dolog volt Tullius részéről, hogy titokban magához vette a szobrocskát. Mi lett volna, ha Menenius megtalálja a holttestek átkutatásánál, és rájön, hogy a romok közül származik?

Összevontam a szemöldököm.

– Hallottad, miben állapodtak meg? Mikor hallgattad ki Tulliust és a társait?

– Tegnap, amikor itt a romok közt kódorogtak. Végig kotkodáltak, mint a tyúkok... sejtelmük sem volt róla, hogy figyelem őket. Ez is a kiképzésemnek köszönhető. Lehet, hogy Quintus Menenius az egyik legbutább ember, akit az istenek valaha alkottak, de sok mindent tanított nekem a lopakodásról és a megfigyelésről. Az ilyesmi kapóra jön, ha az ember tiltott helyen akar kincsek után kutatni, és távol akar tartani másokat a szerzeményeitől. – Marcus a fejét ingatta. – Titus Tullius és barátai azt hitték, hogy idejöhetnek, tetszés szerint teletömhetik az erszényüket, majd eliszkolhatnak anélkül, hogy akár a hajuk szála görbülne. Idióták!

– Miért nem jelentetted Meneniusnak? Nem tartóztatta volna le őket?

– Menenius csak csettintett volna egyet a nyelvével, majd egy szigorú előadást követően elküldte volna őket innen... Később megtiltotta volna a romok látogatását, állandó őrséget állított volna fel, és egy részletes jelentés elküldése után további utasításokat kért volna a szenátustól. Felfedezték volna a kincstáramat, és azzal véget vetnek a kutakodásomnak. Semmit sem tudnék felmutatni a kemény munka eredményeként.

– Mióta csinálod ezt?

– Mióta kutatom a romokat? Hónapok óta. Jóformán ezzel kezdtem, amikor ide helyeztek, erre az istenek háta mögötti területre. El sem hittem, hogy még senkinek sem jutott eszébe korábban. A helybeliek túl babonásak ahhoz, hogy kincsekre vadásszanak, és a római katonák zöme is fél a kísértetek haragjától. Az az ütődött Lucius halálra rémíti a többieket a boszorkányokról és szellemekről szóló rémhistóriáival. Én persze adom alá a lovat. Időnként pedig továbbra is feljövök ide kotorászni. Általában semmit sem találok. Néhanapján előkerül egy gyűrű vagy egy érme. Nagy ritkán pedig az is előfordul, hogy rátalálok egy igazi kincsre, például egy kámeára, amit nem értek el a lángok, így tökéletes állapotban megmaradt. Vagy egy érmékkel teli erszényre, amit feltehetőleg egy gazdag korinthoszi ásott a földbe, remélvén, hogy később eljöhet érte és előtúrhatja. Mindent el kell rejteni. Innen nem lehet észrevétlenül kicsempészni a kincseket, és ezen az átkozott helyen sem pénzt költeni, sem drágaköveket értékesíteni nem lehet, így egyre csak gyarapszik a készlet. El sem tudom képzelni, miféle szerencse vezérelte ide Tulliusékat erre a félreeső, jellegtelen helyre.

– Szerencse? Inkább balszerencse.

Marcus elnevette magát.

– Igen. Én figyeltem őket. Jelentést nem tehettem, mert azzal a saját terveimet is meghiúsítottam volna. Azt pedig nem hagyhattam, hogy másnap visszajöjjenek, aztán harmadnap ismét, és kiürítsék a nehezen megtöltött kincstáramat. Hú, de forró ez!

Levette a sisakját, a talaj egy puhább részére dobta, aztán az ujjaival átfésülte verejtéktől csapzott haját, amelynek szőke fürtjei közé már ősz tincsek is vegyültek.

– Végül úgy döntöttél, hogy megszabadulsz tőlük – következtettem. Annyira ki voltam tikkadva, hogy alig tudtam kipréselni magamból a szavakat. A szédülés miatt pedig már-már az ájulás kerülgetett. – Mindnyájukkal egymagad végeztél?

– Hát persze! Ezzel. – Egy rövid tőrt húzott elő a tokjából. – Jó nehéz volt utána megtisztítani a vértől.

– De hogy tudtad ezt véghezvinni? Miért nem védekeztek? Nem, várj... azt hiszem, tudom a választ. Nem egyedül csináltad. A fogadós a cinkosod.

– Hogy jöttél rá, Gordianus?

– Ahogy Zotikosszal aludtunk tegnap éjjel... elfáradtunk ugyan a hosszú kirándulástól és a hőségtől, de annyira mégsem. Természetellenes kimerültség tört ránk, rémálmaink voltak, alig tértünk magunkhoz. Valamit csempészhettek a vacsoránkba vagy a borba. Félholttá váltunk. Ez csakis a fogadós műve lehetett.

Marcus ravaszul sandított rám.

– Ugyanezt tette Titus Tulliusszal és csapatával is – folytattam. – Öntött valamit a borukba, amitől mély álomba merültek... Olyan mély álomba, hogy akármit tettél velük, semmire sem ébredtek fel. De minket Zotikosszal miért hagytál életben?

– Katona vagyok, Gordianus. Szükségből ölök, nem szórakozásból. Téged a történelmi érdeklődés hozott a romvárosba, idős tanárodat pedig az érzelgősség. Úgy éreztem, számomra nem jelent fenyegetést egy romok között szimatoló római kiskutya, sem egy rozoga görög, aki minden második kőnél megáll szavalni. Azért kértem meg Gnaeust, hogy kábítson el titeket, hogy ne ébredjetek fel az öldöklésre. Nem láttam értelmét annak, hogy titeket is lekaszaboljalak. A jelek szerint nagy hibát követtem el... de most igyekszem jóvátenni.

Fürgén átvetette a lábát a lovon, majd leszállt a hátáról. A kivont tőrt még mindig a kezében tartotta. Még erősebben szorította a markolatot, és támadáshoz készült.

Hátrébb léptem, és próbáltam újabb kérdésekkel feltartóztatni.

– A boszorkány átka... a holttestek között talált ólomtáblák... mind csalás volt?

Marcus elnevette magát.

– Ez aztán a hihetetlen egybeesés, nem igaz? Gnaeusszal találtuk, amikor dolgunk végeztével átkutattuk Tulliusék szobáját. Fel sem tudtuk fogni, milyen szerencsénk van... egy valódi boszorkány átoktáblája, amely elég félelmetes ahhoz, hogy Lucius elájuljon, a vén Menenius meg elveszítse a hidegvérét.

– De ki véste fel a szöveget?

– Bizonyára Iszméné. Lucius mindig is boszorkánynak tartotta. Levittem az ólomtáblát, és eldugtam a holttestek alá. Tökéletesen sikerült a csel, hiszen maga Lucius találta meg. Amikor pedig felolvastad... remegő hangon... mint egy színpadi színész! Még én is beleborzongtam. „Hatalmas nevű egyiptomi Ufer!”

Marcusra olyan erősen rátört a röhögés, hogy meg kellett állnia, ám a tőrt továbbra is felemelve tartotta.

– Lucius más katonákat is említett, akiket álmukban ért a halál. Azokért a gyilkosságokért is a boszorkányokat tette felelőssé.

Marcus vállat vont.

– Az utamban voltak. Aulus rájött, miben mesterkedem, és részt akart magának a kincsből. Megmérgeztem. Egy hónappal később Tiberius ugyanígy járt. Lucius biztos volt benne, hogy a boszorkányok gyilkoltak, és ezt terjesztette el. Rám senki sem gyanakodott.

– Ha korábban megmérgeztél valakit, miért nem használtál mérget most is? – faggattam, remélve, hogy időt nyerek.

Megcsóválta a fejét.

– Ahhoz nagyon sok méreg kellett volna. Gyorsabb és egyszerűbb megoldás volt az elaltatás és a tőr – közölte, majd suhintott egyet a levegőbe. Meleg fuvallatot sodort vele az arcomba.

Miközben az összes lehetséges kérdést feltettem, egy tárgyat kerestem, amit hozzávághatok. Bár minden irányban törmelékhalmok vettek körül, a kövek és a fadarabok vagy túl nagyok, vagy túl kicsik voltak ahhoz, hogy fegyverként használjam őket. Marcus látta az arcomra kiülő rémületet, és elvigyorodott. Azt mondta, szükségből szokott ölni, nem szórakozásból, ám az ábrázata ennek ellenkezőjéről árulkodott.

A hőségtől és a szomjúságtól elgyengülve botorkáltam hátrafelé. Olyan hevesen vert a szívem, hogy már-már azt hittem, szétrobban a mellkasom. Kísérteties arcok jelentek meg a szemem előtt úszkáló, olajos foltok között; Korinthosz szellemei felkészültek a fogadásomra.

Aztán furcsa, fütyülő hang hallatszott.

Marcus hirtelen elejtette a tőrt. Elernyedt az állkapcsa, felfelé fordult a szeme, majd összeesett a romok között.

Döbbenten álltam egy helyben, aztán felnéztem, és Iszménét pillantottam meg. Mintha a semmiből öltött volna alakot.

– Hogy csináltad ezt? – kérdeztem suttogva. – Megölted, holott hozzá sem értél. A közelébe se mentél!

Az asszony lesújtóan nézett rám.

– Először is, valószínűleg még él. Fogd meg a csuklóját!

Rátapintottam a verőerére, és éreztem, hogy még lüktet benne a vér.

– Igazat beszélsz. Még él.

– Nemsokára magához tér. A helyedben azonnal megkötözném.

– Mivel?

Iszméné a szemét forgatta.

– Használd a lova gyeplőjét!

– Ó igen, tényleg... biztos a forróság... mintha nem forogna az elmém. Még mindig nem értem, mit tettél. Valami bűbájt bocsátottál rá?

– Tapintsd meg a tarkóját!

Hozzáértem.

– Egy nagy púp. Miféle varázsige...

– Ugyan már, fiatalember! Az apád nem tanított meg csúzlival lőni? – Egy vászondarabot emelt fel. – Varázslattal sok mindent meg lehet oldani, de ha az ember közelében van egy tojás méretű kő, nincs szüksége a hatalmas nevű egyiptomi Ufer segítségére.

Összekötöztem Marcus kezét és lábát.

– Nagyon leleményes vagy – állapítottam meg. – Tényleg boszorkány volnál?

– Titus Tullius és a barátai meghaltak, nem igaz?

– Igen, de azért, mert...

– Ha nem tetszenek a válaszaim, ne kérdezgess!

Fontolóra vettem a szavait, és úgy döntöttem, hogy nagyobb tisztelettel fogok bánni vele.

– A fogadóban talált ólomtáblára ugyanaz a kéz véste fel a szöveget, mint azokra az ólomtáblákra, amelyeket a Sziszüphosz lejtőjén álló viskóban láttunk. Tőled származik mindkét írás. Ezek szerint tied az a kunyhó, igaz?

– Más nőkkel együtt használom.

– Ki az az Eudókia, és miért nem fejezted be a neki szóló átkot?

Iszméné felnevetett. Egy pillanatra teljesen átalakult az arca. Majdnem szép volt.

– Pont ez a kérdés a legfontosabb? Eudókia valakinek az anyósa. Az átkot kérő asszonynak az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága. De azért kifizettettem vele. Most azt ajánlom, tedd fel ezt a katonát a lova hátára, és siess vissza Lekeumba, mielőtt szomjan halsz!

– Hát veled mi lesz? Neked nem kell a ló?

– Mire?

– Elmenekülni. A parancsnok és az egész helyőrség utánad kutat.

– Boszorkány vagyok, buta fiú. Nincs szükségem lóra a meneküléshez. Most menj az utadra, én is megyek az enyémre!

Belenyúlt a kőben tátongó repedésbe, és kivett egy maroknyi érmét. A ruhája derekába varrt erszénybe rejtette. Láttam, hogy a bő köpenybe már számtalan erszényt belevarrtak, és sok közülük dagadtra feszült a beletuszkolt kincsektől.

– Elveszed Marcus zsákmányát?

– Nem állt szándékomban, de Ananké ezt követeli tőlem. Inkább nálam legyen, mint egy római katonánál.

– Titus Tullius kétségbe vonta a mágia létezését, és magára haragította Korinthosz kísérteteit. Mostanra a barátaival együtt halott. Marcusszal mi lesz?

– Majd a saját parancsnoka megbünteti.

– És Gnaeusszal?

A nő a földre köpött.

– Az ő ágya alatt is van már egy ólomtábla. Még napnyugta előtt bevégzi.

Felállt a hátamon a szőr.

– És nekem milyen sorsot szántok?

A boszorkány elmosolyodott.

– Te nem ártottál senkinek, ifjú római. Te és a költő tisztelettel bántatok Korinthosz halottaival és Perszephoné szentélyével. Te Moira parancsának engedelmeskedtél ebben az ügyben. A sors keze voltál. Nem vetted észre? Na most menj!

 

Mire visszaértem Lekeumba, a nap alacsonyan járt és hosszú árnyékokat rajzolt. A fűben motozó száraz szél már nem hordozta a holtak suttogását, egyszerű szellőként sziszegett. Korinthosz szellemei megnyugodtak; én legalábbis nem zaklattam fel őket.

Miközben a fogadó felé közeledtem, észrevettem, hogy Antipatrosz még mindig a fügefa alatt alszik. Az egyik kutya meglátott, és ugatni kezdett. A költő megmozdult, de nem ébredt fel. Mintha valami mozgást láttam volna a taverna egyik emeleti ablakából. Gnaeus volt az? Észrevett? Továbbsiettem a helyőrség épületéhez.

Lucius őrködött odakint. Amikor megpillantott, azonmód rohant a parancsnokhoz jelenteni. A következő pillanatban felbukkant Menenius is. Odasétált hozzám, és döbbenten leste a gabonazsákként lóhátra vetett katonát. Marcus ekkortájt kezdte visszanyerni az eszméletét. Motyogott, aztán görcsösen próbált kiszabadulni a bokájára és csuklójára szoruló gyeplőből.

– Hádészra, mi folyik itt?! – rivallt rám Menenius.

Annyira kiszáradt a torkom, hogy nem bírtam megszólalni. A parancsnok vizet hozatott. Segített valamicskét, de nem sokat. Nem könnyű felfedni egy olyan igazságot, amely egy másik ember halálához vezet. Marcus azonban többszörös gyilkos volt. Két bajtársát is megmérgezte, és tizenkét római polgár torkát elvágta. Ha Iszméné – vagy Moira – nem lép közbe, én lettem volna a tizenharmadik áldozata. Az embereknek és az isteneknek is tartoztam annyival, hogy ítéletet kérek a fejére. Mégsem voltam képes Marcusra nézni, miközben mindent elmondtam Meneniusnak, hiszen tudtam, hogy a vallomásom biztosan és rövid úton a kivégzését vonja maga után. Tisztában voltam vele, hogy ha teljesen magához tér, eleinte tagadni fog mindent. Meneniusnak azonban megvoltak az eszközei hozzá, hogy kihúzza belőle az igazságot.

A római jog lefejezés által megadta a gyors halál lehetőségét és méltóságát a bűnösöknek, ám egy katonára, aki saját bajtársait ölte meg, sokkal rosszabb sors várt. Vajon keresztre feszítik majd, mint egy rabszolgát? Vagy halálra kövezik a katonatársai, mint egy légiós szökevényt? Inkább bele sem gondoltam. Én már eljátszottam a szerepemet. Most Meneniuson a sor, hogy a sors kezeként lesújtson.

A parancsnok azzal bocsátott el, hogy Marcus kifaggatása után még lesznek hozzám kérdései. Gyorsan visszamentem a fogadóba. Ekkor már az első csillagok is megjelentek az égen. Olyan sötét árnyék telepedett meg a fügefa alatt, hogy alig láttam Antipatroszt, de halkan hallottam a hortyogását. A lusta kutyák fel sem néztek.

Beléptem a fogadóba. Sötét volt az előtér, ám az ivóba vezető ajtót egy mécses fénye világította meg halványan. Biztosan Gnaeus gyújtotta meg. Azt hittem, ott fog állni az ivóban, a legyilkoltak kísértetei között. A helyőrség katonái bármelyik pillanatban megérkezhetnek, hogy bűnrészesség vádjával letartóztassák. Nem állt szándékomban figyelmeztetni, ám valami mégis arra késztetett, hogy belépjek a helyiségbe.

Gnaeus egy gerendára erősített kötélen függött, félig árnyékban, félig fényben. Élettelen teste kissé még ingott, mintha csak pár másodperccel korábban halt volna meg. Iszméné megmondta, hogy még napnyugta előtt bevégzi.

Menenius parancsnok másnap megengedte, hogy távozzunk. Még az utazásunkat is megszervezte a földszoros túloldalára. Két katona hajtotta a szekeret, és szemlátomást örültek a kimenőnek.

Kenkhreában találtunk egy hajót, amely elszállított minket Pireuszba, hogy onnan folytathassuk utazásunkat.

Ahogy a korinthoszi Iszthmosz egyre zsugorodott a láthatáron, azon töprengtem, vajon tényleg Iszméné mágiája idézte-e elő az elmúlt napok véres pusztításait, és vajon tényleg nem volt-e sejtése erről senkinek a boszorkányon kívül. De ha így van, hányszor lehettem már tudtomon kívül természetfölötti hatalmak játékszere, és mikor fog legközelebb bűvkörébe vonni ilyesfajta varázslat?

Elborzadtam a gondolatra, és csak remélni tudtam, hogy a sors soha többé nem hoz össze Iszménével.