VIII

A MÚMIA VISSZATÉR

(Az egyiptomi nagy piramis)

 

 

Babilonból a szárazföldön keresztül utaztunk Egyiptomba Antipatrosszal, zegzugos hegyi ösvényeken és homokos sivatagokon keresztül. Korábban úgy képzeltem, hogy a világnak eme szeglete néptelen, elvadult természeti terület, de pont az ellenkezője bizonyosodott be. Antipatrosz elmesélte, hogy útvonalunkat több száz vagy ezer éve használják a kereskedők, akik Egyiptom és Perzsia között szállítják árucikkeiket, sőt egyesek itt kelnek át a mesevilágnak számító Indiába és a Seres királyságba is. Valóban sok karaván haladt mindkét irányban, elefántcsonttal, tömjénnel, drágakővel, kelmével és egyéb portékákkal megpakolva.

Minden igényt kielégítő szállások vártak minket az út mentén. Minden megálláskor új hátast béreltünk a következő útszakaszra – többnyire öszvért és lovat, ám időnként alkalmunk nyílt egy teve elnevezésű, roppant rosszindulatú jószágon is utazni. Esténként mindig találtunk egy alkalmas fogadót.

Végül Gáza ősi kikötőjénél értük el a tengert, és visszakerültünk a világnak arra a felére, ahol elterjedt a görög nyelv, sőt imitt-amott a latin is. Gázában hallottam először a Rómáról keringő rémhírekről.

Amíg Antipatrosszal Babilonban töltöttük az időt, Itáliában megszaporodtak a baljós előjelek. Hegyek omlottak össze birkózó titánokként, és olyan remegéshullámokat küldtek maguk köré, hogy széttörtek az utak és összeomlottak a házak. Maga a föld is kettéhasadt, és tűzcsóvákat küldött az ég felé. Megvadultak a háziasított állatok, a kutyák farkas módjára viselkedtek, sőt még a bárányok is megvesztek és a gazdáik ellen fordultak. Ennyi szörnyűséges ómen után senki sem csodálkozott, amikor háború tört ki Róma és a leigázott szövetségesei között, akikkel addig békésen megfért Itáliában. Az egész félsziget felbolydult. Több részén is meggyilkoltak római magisztereket. Megtorlás gyanánt, valamint a további zendülések elfojtása érdekében Róma seregei megostromolták és kifosztották a lázadó városokat, és egész régiókat vetettek máglyára.

Aggódva és honvágytól szenvedve írtam levelet apámnak. Megkértem, hogy biztosítson testi épsége és jólléte felől, és küldjön választ Alexandriába egy hivatásos levélfogadónak. Alexandriába készültünk ugyanis, miután felhajóztunk a Níluson megnézni a nagy piramist.

Az idős költőt kevésbé zaklatták fel az itáliai hírek, mint engem. Éppen ellenkezőleg: valahányszor egy boltos vagy egy utazó elmondta a legutóbbi pletykát Rómáról, mintha halvány mosolyt láttam volna Antipatrosz ajkain cikázni. Végül is egy örökségére büszke görög volt, aki – mint az utazásunk során kiderült – kétkedve és rosszallóan nézte a római fennhatóságot. Most, hogy a saját szememmel láttam a görög civilizáció hatalmas és dicsőséges lenyomatait, megértettem, miféle nosztalgiával tekintenek vissza a görögök a régi világra, amely még a rómaiak térhódítása előtt létezett.

Gázából egy sík, jellegtelen, homokkal lepett parti úton haladtunk kelet felé, amíg el nem érkeztünk Egyiptom Delta nevű részéhez, ahol a sivatag a Nílus bő vizétől hirtelen buja zöld területté válik.

A Nílus számtalan csatornára oszlik, mielőtt belefolyik a tengerbe; egy széttárt kéz ujjaira hasonlít. A térképeken ez a hatalmas, mocsaras terület háromszög alakjában jelenik meg, amely a görög ábécé negyedik betűjére emlékeztet, csak éppen fordítva: D. Innen kapta a Delta elnevezést.

Pelusium tengerparti városában vettük meg jegyünket a hajóra, amely felvitt minket a Nílus folyásával ellentétes irányban Memphiszbe. Ez a település csak néhány órányi hajóútra volt a Delta csúcsától; onnan terveztük kirándulásunkat a legendás piramisokhoz.

Fullasztó hőség kísérte utunkat a folyón a forrás irányába. A zsúfolt vitorlás furcsa falvak és ősi templomok mellett surrant el. A Delta lápvidékének áporodott szaga megülte az orromat. A folyó sekélyebb part menti részein krokodilokat véltem felfedezni, íbisz vijjogását hallottam, és vízilovak mély morgását. Hihetetlenül messze éreztem magam apámtól és az itáliai polgárháborútól.

Jóval azelőtt, hogy Romulus megalapította Rómát, és jóval hamarabb, mint hogy Homérosz hősei elfoglalták volna Tróját, Egyiptomban már ősi története volt a civilizációnak. Néhány emlékmű, amelyek mellett elsodort minket a Nílus vize, elképzelhetetlenül régi volt, és úgy is festett. Kopott gránittömbökön köszöntek vissza az állatfejű egyiptomi istenek és az ősrégi uralkodók, a fáraók, akik bizarr fejdíszt viseltek, és kezükben jelvényeiket, a kampós végű botot és az ostort tartották.

Amíg én a tovasuhanó Egyiptomot figyeltem, Antipatrosz fel sem emelte a fejét; végig olvasott. Még unokahúga, Bittó halikarnasszoszi házában intézte el, hogy lemásolják neki Hérodotosz Krónikáit az asszony könyvtárából, a tekercseket pedig magával hozta. A hajón mindvégig az Egyiptomról és annak népeiről szóló fejezeteket olvasta.

A folyó egyik nyugalmasabb szakaszán egy kisfiút pillantottam meg a meredek part tetején ácsorogni. Mosolyogva integettem neki. A fiú visszaintett, majd felhajtotta hosszú, laza ruháját és belevizelt a folyóba. A hullámok vadul villogtak a napfényben, a fiú pedig azzal szórakozott, hogy egy-egy hullámra vagy örvényre próbált célozni. Vigyorgott; látszott rajta, hogy roppant büszke magára.

Antipatrosz még mindig a tekercsét fürkészte, fel sem emelte a fejét.

– Hérodotosz szerint eddig még senkinek sem sikerült megtalálnia a Nílus forrását. Azok, akik hónapokig hajózva a legmesszebbre jutottak a folyón, határtalan mocsárvidéken és áthatolhatatlan erdőkben lyukadtak ki, ahol varázslók az őslakosok. Feltűnően kis növésűek, a bőrük ébenfekete, és a kívülálló számára érthetetlen nyelven beszélnek. Annál a tájnál még senki sem merészkedett tovább, legalábbis többé soha nem került elő. Hérodotosz szerint azt sem tudta még senki megmagyarázni, hogy a többi folyóval ellentétben a Níluson miért tavasszal a legalacsonyabb a vízállás, és miért a nyári napéjegyenlőség idején árad ki.

– A napéjegyenlőségig még jó pár nap van hátra – jegyeztem meg. – Ez valószínűleg azt jelenti, hogy most a legalacsonyabb a vízállás. Tényleg akkorára duzzad majd a víz, hogy elönti mindkét partot?

Antipatrosz felnézett, kezével védve a szemét a könyörtelen napfénytől.

– Remélhetőleg magunk is szemtanúi leszünk ennek a híres látványosságnak, Gordianus. A folyó vize állítólag oly drámaian megemelkedik, hogy többórányi járóföldre elárasztja a földeket. Így öntözi meg az ültetvényeket, és így hozza létre a világ legtermékenyebb területét. Bármelyik nap kezdetét veheti az áradás.

Az idős költő figyelme visszatért az ölében tartott tekercsre.

– Hérodotosz ezenfelül megjegyzi, hogy miképpen a Nílus is ellentétesen viselkedik más folyókhoz képest, a partján élő népek is másokéval ellentétes szokásokat követnek. A nők mennek a piacra kereskedni, a férfiak maradnak otthon szőni. Nincsenek papnők, csak papok, és míg más földeken a szent emberek hosszú hajat és szakállat növesztenek, Egyiptomban kopaszra borotválják a fejüket... sőt a testük minden részét. Jobbról balra írnak, nem balról jobbra. A tésztát a lábukkal dagasztják, az agyagot a kezükkel készítik. Tőlük származik a körülmetélés hagyománya. Végül pedig, ezt hallgasd meg: a nők állva, a férfiak pedig guggolva vizelnek!

Összevontam a szemöldököm.

– Nem biztos, hogy maradéktalanul helytálló ez a leírás. Ha felnéztél volna egy pillanatra az olvasásból, láthattál volna egy kisfiút, aki...

– Vitathatatlan tény, Gordianus, hogy Hérodotosz a valaha élt legpontosabb és legalaposabb történetíró. Rengeteget utazott Egyiptomban, mindent látott, és a legilletékesebb emberekkel beszélgetett.

– Lehet, de azt a könyvet csaknem háromszáz évvel ezelőtt írta. Lehet, hogy azóta némileg megváltoztak a dolgok.

– Fiacskám, nem véletlen, hogy Hérodotosz a mai napig a leghitelesebb forrás, ha többet akarsz tudni Egyiptomról. Senki sem közelítette meg az ő éleslátását és részletességét. De hol is tartottam? Ó igen... a vallással kapcsolatban Hérodotosz azt írja, hogy az egyiptomiak a leghívőbb emberek a világon. Vallásgyakorlásuk több évezredes múltra tekint vissza. Mivel az egyiptomiak voltak az első létező emberfajta, így a legelső templomokat is ők építették. Mi, görögök is innen szereztük első ismereteinket az istenekről, igaz, más néven nevezzük őket. Az egyiptomi Ámon istenből lett a mi Zeuszunk, az Oziriszükből a mi Dionüsszoszunk, Anubisz megegyezik Hermésszel, és még folytathatnám a sort.

Összeráncoltam a homlokomat.

– Anubisz a kutyafejű? Hermész – vagy ahogy mi, rómaiak hívjuk, Mercurius – egy szemrevaló ifjú, legalábbis a görög és római templomok ábrázolásain mindenképpen. Hogy lehet Anubisz és Hermész egy és ugyanaz az isten?

– Egy olyan dilemmára tapintottál rá, amely előtt még a legbölcsebb filozófusok is értetlenül álltak. Minek tudható be, hogy az egyiptomiak istenként tisztelnek bizonyos állatokat, és a képeken és szobrokon állati tulajdonságokkal ruházzák fel az isteneiket? Egyesek szerint merő szimbólumokról van szó. Vagyis Anubisznak valójában nem volt kutyafeje, csak azért ábrázolták így, mert a többi isten őrzőjéről van szó – egyfajta őrzőkutyáról.

– Nem hinném, hogy egy isten jó szemmel nézi a kutyafejű ábrázolásokat, bármivel is indokolja ezt a nép.

– Ó ezt csak azért érzed, mert római vagy, Gordianus! Egyértelmű tényeket és gyakorlatias megoldásokat keresel. Én görög szemmel nézem a világot, vagyis a szépséget és a paradoxonokat élvezem. Ugyanígy az egyiptomiaknak is megvan a maguk gondolkodásformája, amely számunkra néha igen érthetetlen, sőt akár elképesztő is. Talán azért van így, mert nem az e világgal, hanem a következővel foglalkoznak. A halál megszállottjai. Vallásuk pontosan szabályozott rituálékat ír elő, amelyekkel biztonságban átkísérhetik a szellemeket, azaz a kákat a holtak birodalmába. Ennek érdekében teljes épségben kell megőrizniük a halandó testet. Amíg mi elhamvasztjuk a halottainkat, az egyiptomiak rendkívüli aprólékossággal tartósítják szeretteik holttestét, és a lehető legélethűbb formát kölcsönzik nekik. Ezt az eljárást mumifikálásnak nevezik. Akik megengedhetik maguknak halott rokonaik mumifikálását, külön szobákban tartják őket, ahová időnként élelmet visznek, sőt az elhunyttal együtt étkeznek, mintha még élne.

– Ez csak valami tréfa lehet! – tiltakoztam.

– Lehet, hogy a rómaiak ezt a világot akarják uralni, Gordianus, de az egyiptomiakat sokkal jobban érdekli a túlvilág. Ezt kell szem előtt tartanunk, amikor megtekintjük a valaha épített legnagyobb sírboltot, a nagy piramist.

A nagy piramis! Izgatottan vártuk, hogy elérjünk végső úti célunkhoz. Most már mind a hat másik csodát láttam, és örültem neki, hogy saját magam is eldönthetem, vajon tényleg a nagy piramis-e a legmesésebb közülük, ahogy oly sokan állították. Túl lehet szárnyalni a mauzóleum irdatlan magasságát, az Artemisz-templom pompáját vagy a leomlott kolosszus fenségességét? A piramisokról mindenki hallott a világon, még a Gallia és Szkítia legészakibb részein élő barbárok is, nekem pedig végre megadatott a lehetőség, hogy saját szememmel láthassam őket.

A folyóág, amelyen hajóztunk, hamarosan más ágakkal vegyült össze, egyre szélesebbé vált, mígnem a sok ágból testet öltött a Nílus roppant folyama. Váratlanul – jobb kéz felé előre, a távolságtól és a hőségtől csillogva – megpillantottam a nagy piramist. A mellettem álló Antipatrosznak elakadt a lélegzete. Ő is első ízben látta az emlékművet.

– Kettős látásom van? – suttogtam, mert hirtelen mintha nem egy, hanem két hatalmas piramist láttam volna egymás mellett.

– Aligha – felelte Antipatrosz. – Hérodotosz szerint három nagy piramis áll a folyótól nyugatra elterülő fennsíkon. Az egyik a másik kettőhöz viszonyítva kisebb, a másik azonban csaknem ugyanakkora, mint a nagy piramis.

– Gigantikusak lehetnek! – ismertem el.

A hajó pár másik utasa ugyanúgy elámult az emlékművek láttán, mint mi, mások csak egy pillantásra méltatták őket. A hajósok, akik már megszokták a látványt, rájuk sem hederítettek, még akkor sem, amikor már egészen nagyra nőttek a jobb oldali parton.

Elhagytuk a fennsíkot, és ahogy továbbvitorláztunk, a piramisok apránként ismét eltörpültek mögöttünk a messzeségben. Rövidesen elértünk Egyiptom ősi fővárosába, Memphiszbe.

A görög városok idegenek voltak ugyan számomra, mégis valahogy ismerősek, hiszen a görögök és a rómaiak ugyanazokat az isteneket tisztelték, és hasonló szerkezetű házakat építettek. Babilont sokkal egzotikusabbnak láttam, de romos állapotban, régi dicsőségétől megfosztva. Memphisz viszont... ó, Memphisz! Ez valóban egy másik világ volt.

Eleinte minden idegenszerűnek tűnt számomra, alig tudtam befogadni a sok szokatlan látványt – az emberek öltözékét (megnevezni sem tudtam volna ruhadarabjaikat), az ételeket (egyiket sem tudtam azonosítani, igaz, aromájuk csábító volt), a nyílt tereken játszott zenét (amely inkább zajnak tűnt), az istenek szobrait (állatfejjel, bizarr testtartásban), a templomok falán feltűnő, színes képírást (amely csodálatos volt ugyan, de értelmezhetetlen). Meg kell hagyni, sokan beszéltek görögül. A hétköznapi emberek zöme azonban egy ősi egyiptomi nyelvet használt, amelyhez hasonlót még soha nem hallottam.

A folyótól nem messze találtunk magunknak szállást, egy emeleti szobában. Antipatrosz panaszkodott a meredek lépcső miatt, ám amikor kinyitottam az ablaktáblákat, és a környező házak teteje fölé néztem, maga a nagy piramis pillantott vissza rám.

Az idős költő megállt mellettem.

– Csodálatos! – suttogta.

– Megnézzük most azonnal? – kérdeztem lelkesen.

– Nem, nem, nem! – tiltakozott Antipatrosz. – Túl nagy a hőség, túl késői az óra, nekem pihennem kell.

– Pihenni? Ma egész nap a hajón hevertél, és Hérodotoszt olvastad!

– Szerencsés vagy a magad tizenkilenc évével, Gordianus. Egy nap majd megérted, hogy az öregemberek már attól is elfáradnak, hogy egész nap lélegezniük kell. Hagyd nyitva az ablaktáblákat, de húzd be a függönyt! Aludnom kell egy kicsit.

 

Sem aznap, sem másnap nem kerestük fel a piramisokat, de még harmadnap sem. Antipatrosz ragaszkodott hozzá, hogy először Memphisz városával ismerkedjünk meg. Tény, hogy valóban varázslatos hely volt, csupa szentély, templom, rituális kapu, hatalmas kőszobor és irdatlan magas obeliszk – amelyekhez foghatókat sehol sem láttam még. Az építmények messze túlszárnyaltak minden emberi mércét. A város különös építészete titokzatosságot és nagy múltat idézett. Könnyű volt elképzelni, hogy az idő kezdetétől fogva éltek és építkeztek emberek ezen a helyen.

Bár Memphisz már nem volt Egyiptom fővárosa – Nagy Sándor utódja, Ptolemaiosz úgy döntött, hogy Alexandriát teszi meg központtá –, gondosan őrizte emlékműveit, és megtartotta nyüzsgését és vibrálását. Azt hittem, Egyiptomban a világ peremére kerülünk, ám Memphisz inkább tűnt a világ közepének, az összes birodalom útkereszteződésének. Az összes létező bőr- és hajszín feltűnt az utcákon, sőt olyanok is, amelyeknek létezéséről sejtelmem sem volt. A város egyszerre tűnt lehetetlenül réginek és hihetetlenül élőnek.

Nílusi tilápiát és egzotikus gyümölcsöket vacsoráztunk egy pálmaligetben a Szeléné-templomnál (Szeléné Antipatrosz szerint Aphroditénak felelt meg). Megtekintettük a fényűző karámjában szendergő Ápisz-bikát is, bár még mindig felfoghatatlan volt számomra, hogyan tisztelhetnek az egyiptomiak istenként egy közönséges állatot. A legpompásabb templom azonban a Ptolemaiosz-dinasztia kedvenc istenének, Szerápisznak épült. A templom felé vezető széles utat emberfejű, oroszlántestű istenek életnagyságú szobrai szegélyezték. Antipatrosz elmondta, hogy szfinxeknek nevezik őket.

– Mint a görög Théba városát őrző szfinx, amelyik feltette a találós kérdést Oidipusznak? – kérdeztem, egy Antipatrosztól tanult történetre utalva.

– Feltehetően. Ha Oidipusz valóban találkozott egy szfinxszel, akkor az a lény csakis Egyiptomból származhatott. Tudtommal soha egyetlen görög sem látott eredeti egyiptomi szfinxet a saját szemével, ez a hely viszont tele van szfinxábrázolásokkal. Ezek a szobrok is úgy festenek, mintha időtlen idők óta itt állnának.

A méretes út fölött nyers nyugati szél fújt keresztbe, amely homokot is hozott magával, itt-ott egész magasan behintve vele a szfinxek szobrait. Az egyik emberfejű oroszlánt az álláig betakarta a homok, így belepte nemes nevű fejdíszének alsó részét, valamint hosszú, keskeny szakállát is. Megálltam, és elméláztam a szfinx talányos arckifejezésén. Eszembe jutott a híres találós kérdés: Melyik az a lény, amelyik reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon? Ha Oidipusz rossz választ ad a kérdésre, a szfinx bizonyára megfojtotta volna, ám végül sikerült kikövetkeztetnie a megfejtést: Az ember, mert születése után négykézláb jár, később két lábon, öregkorában pedig bottal.

Minden sarkon megrohamozott minket valaki, hogy felajánlja idegenvezetői szolgáltatásait. Antipatrosznak végül arra esett a választása, akit a legkevésbé gátlástalannak ítélt, egy Kemsza nevű férfira. Nyomban meg is bízta a piramistúra megszervezésével. Kemsza, aki elég jól beszélte a görögöt, azt tanácsolta, hogy várjunk még egy kicsit, mert hamarosan egy háromnapos ünnep veszi kezdetét a nyári napéjegyenlőség tiszteletére. Úgy vélte, három kerek napig minden helybeli és utazó figyelmét az ünnep fogja lekötni, így nyugodtan megnézhetjük a piramisokat, nem kell a tömeg miatt bosszankodnunk. Ő javasolta azt is, hogy vásároljunk hosszú, fehér köpenyeket és vászon fejfedőket, a szfinxekéhez hasonlót, mert így megóvhatjuk magunkat a sivatagban tomboló forróságtól.

Végül a megjelölt reggelen elindultunk a piramisokhoz, fehér köpenyben és vászon fejfedőben.

Kemsza mindhármunknak szerzett egy-egy tevét – legnagyobb bosszúságomra, mivel eddig még csak olyan tevékkel találkoztam, amelyek már az első pillanattól utáltak. Ez a példány is már a legelső percben megpróbált megharapni. A vezető fenyítésképpen ráütött hatalmas orrára, és ezután az állat már megelégedett annyival is, hogy útközben néha hátrafordult hosszú nyakával, vészjóslóan rám nézett, és köpött egyet. Mogorva természete ellenére engedelmes jószág volt, így jó ütemben haladtunk.

Pár órán át a Nílus nyugati partján végighúzódó úton poroszkáltunk, aztán élesen balra fordultunk és felmentünk egy száraz, homokos fennsíkra. Nem volt nagy szükségünk az idegenvezető útmutatásaira, hiszen mindvégig láttuk a nagy piramist a távolban, ami közeledésünkkel egyre nőtt. Kora reggel halvány rózsaszínűnek látszott, és olyan simának, mintha egy papiruszra rajzolt képből vágták volna ki, ám ahogy a nap feljebb araszolt az égbolton, és fojtogatóvá vált a hőség, kifehéredett és csillogni kezdett. Néha mintha a föld fölött lebegett volna, máskor annyira remegett, hogy már attól féltem, hogy csodálatos módon eltűnik a szemünk elől. Az idegenvezető viszont elmagyarázta, hogy a furcsa látomást csupán a homokból felfelé gomolygó hőhullámok okozták.

A piramis egyre nőtt és nőtt. Antipatroszra néztem, és láttam, hogy legalább annyira letaglózza a látvány, mint engem. Mindketten számtalanszor hallottuk már, hogy a nagy piramis az emberkéz által valaha alkotott legnagyobb építmény, az élményre mégsem lehetett felkészülni. Nem volt elég a fantáziám ahhoz, hogy elképzeljem az elém táruló emberfölötti méreteket.

A fennsíkot ünnepi felvonulásokhoz használt útvonalak szelték keresztül-kasul, templomokat, oltárokat és szentélyeket kötöttek össze, ám a memphiszi fesztivál miatt közel s távol senkit sem lehetett látni. Földöntúli élmény volt szokatlan magányunk a végtelenbe nyúló tájon. Egyik részem örült annak, hogy megvártuk ezt a napot, és csak a miénk a homokos síkság. Ugyanakkor nyugtalan is lettem a gondolattól, hogy mi vagyunk az egyedüli élőlények a piramisok környékén. Teljesen elvesztettem a térérzékemet; hiába kerestem támpontot, amely segíthetne meghatározni a méreteket és távolságokat.

Mindössze egyszer vesztettük el szem elől a nagy piramist, amikor egy irdatlan homokdűne eltakarta előlünk. Sehogy sem illett a templomok sorába. Amikor azonban megkerültük, ismét felbukkant a piramis, és betöltötte a látóteret – nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is, hiszen majdnem olyan magas volt, mint amilyen széles. A messzeségből úgy látszott, mintha egyetlen hatalmas kőtömbből lenne kifaragva, teljesen sima volt a felszíne. Közelebb érve azonban feltűntek a különféle színű és anyagú építőkövek, amelyeket értő kezek illesztettek össze. Akadt köztük világoslila, fényes kék, tengerzöld és aranysárga, de volt márványszerűen átlátszatlan, és áttetsző is, akár a napfénnyel átitatott hullámok. Távolból nézve ez a sokféleség valahogy egybeolvadt, egyetlen, sziporkázó fehér tömbbé állt össze. Tudtam, hogy gigantikus lesz, de nem hittem volna, hogy ilyen gyönyörű és gondosan összeállított – legalább olyan szemkápráztató volt közelről, mint távolról.

A piramis tövénél irdatlan homokhalmok gyűltek össze. A tevék hátán maradva lassan elindultunk, hogy körbejárjuk. Az építmény keleti homlokzata ragyogott a délelőtti napsütésben, a déli homlokzatát szinte lángba borították a ferde fénysugarak, a nyugati oldala pedig mélységes árnyékba borult. Felpillantottam, és láttam, ahogy a napkorong felkúszik a roppant gúla tetejére, majd egy darabig tűzgolyóként imbolyog a csúcsán.

– Ki épített ilyen csodát? – kiáltottam fel. – És hogyan?

Kemsza szólásra nyitotta a száját, ám Antipatrosz megelőzte.

– Hérodotosz szerint Kheopsz fáraó csak annak az útnak a megépítésével százezer embert bízott meg, amelyen át a köveket ideszállították Arábiából. Már ez is tíz évig tartott, és újabb húsz év kellett ahhoz, hogy maga a piramis felépüljön. Elsőként lépcsőzetes szinteket építettek, majd ezeket a szinteket fentről lefelé haladva hatalmas burkolókövekkel takarták le, amelyeket gigantikus emelőrudak sorozatával raktak a helyükre. Az utolsó szakaszban az egész felületet fényesre csiszolták.

– Ebben van eltemetve Kheopsz? – kérdeztem.

– Hérodotosz szerint Kheopszot a piramis alatt, egy földbe ásott kamrában helyezték végső nyugalomra, egy afféle föld alatti szigeten, amit a Nílusból ideérkező föld alatti csatornák vesznek körül.

Miközben megpróbáltam elképzelni a szokatlan temetkezési helyet, Kemsza megköszörülte a torkát.

– Igazából nem emelővel vagy daruval vitték fel a köveket, hanem erre a célra épített, óriás földrámpákon.

– Ostobaság! – intette le Antipatrosz. – Egy ilyen rámpának elképzelhetetlenül nagynak kellett volna lennie, a piramisnál is nagyobbnak. Ha tényleg léteztek ilyen halmok, miért nem látjuk a maradványukat?

Kétségtelen, hogy a fennsíkon egyetlen bucka sem magasodott. Csupán dűnéket lehetett látni itt-ott, többek között azt a hegyméretűt, amelyet megkerültünk. A nagy piramis mellett mindegyik eltörpült.

– Akik a földrámpákat építették, lebontották az egészet, miután elkészült a munka – hangoztatta konokul az idegenvezető. – A földet a Nílushoz szállították, ahonnan a víz levitte a tengerig. Így alakultak ki a Delta szigetei. Mivel azt is megkérdezted, ifjú római, hogy Kheopsz odabent van-e eltemetve, el kell árulnom, hogy nem. A fáraó annyira könyörtelen volt a népével, amikor megépíttette az óriás kriptát, hogy az emberek nem voltak hajlandóak beletemetni a halála után. A piramis üres.

– Honnan tudod te ezt ilyen biztosan? – kérdezte Antipatrosz.

Kemsza elmosolyodott.

– Nem mondtam nektek, hogy én vagyok a legjobb idegenvezető? Olyan dolgokat tudok, amiket mások nem. Kövessetek!

Kemsza visszavitt minket a piramis déli oldalához, majd egy kézmozdulattal megállította mind a három tevét. Örök időkig ott tudtam volna állni és bámulni az építményt, ha a tevém nem hajlítja be a térdét, és nem dől előre, felfedve szándékát, hogy megszabaduljon tőlem. Aztán amikor oldalra tekerte a nyakát, hogy leköpjön, sietve leszálltam a hátáról. Antipatrosz is ezt tette, bár valamivel méltóságteljesebben.

– Bemenjünk? – kérdezte Kemsza.

– Be lehet menni? – kérdezett vissza Antipatrosz kidülledt szemmel.

– Ha Kemsza vezet titeket, minden lehetséges! Gyertek utánam!

A piramis felülete valamikor olyan sima lehetett, mint az üveg, képtelenség lett volna megmászni. Az idő azonban egyenetlenné tette a felszínt, így ha az ember összekuporodott testtartásban megtámaszkodott a repedésekben és lyukakban, feljuthatott a falon. Tartottam tőle, hogy Antipatrosz megerőltetőnek fogja találni a mászást, de ahogy már többször bebizonyította, jelentőségteljes helyzetekben fiatalembereket megszégyenítő ügyességet és állóképességet tudott felmutatni. Lehet, hogy a fogadóban morgott a lépcsők miatt, a piramison azonban semmi sem tudta megállítani.

Talán a távolság kétharmadánál jártunk, amikor Kemsza egy forgócsapra erősített kőlaphoz irányított minket. Olyan tökéletesen illesztették a helyére, hogy szinte láthatatlan volt. Antipatrosszal soha nem találtunk volna rá magunktól.

– Elképesztő! Hérodotosz nem is említi a nagy piramis bejáratát! – zihálta Antipatrosz.

– Nem? – kérdezte Kemsza. – Ez csak azért lehet, mert nem én voltam az idegenvezetője. Vigyázzatok a fejetekre!

Kemsza tartotta a helyéről kifordított kőlapot, amíg a költővel együtt bemásztunk. Ezután a vállával tartotta nyitva, és három fáklyát vett elő, mindnyájunknak egyet, amelyeket kovakővel meg is gyújtott. Amikor már mind a három égett, engedte bezáródni a kőlapot.

Az előttünk húzódó keskeny, meredeken ereszkedő járat teljes sötétségbe vezetett. Megkönnyebbülve vettem észre a kötelet, amely a biztonságos leereszkedést szolgálta.

– Tovább akartok menni? – kérdezte Kemsza.

A fáklyafényben rendkívül sápadtnak láttam Antipatroszt. Nagyot nyelt.

– Nem azért jöttem el ilyen messzire, hogy elmulasszak egy olyan lehetőséget, amely még Hérodotosznak sem adatott meg! – A fáklyát egyik kezébe vette, a másikkal pedig megragadta a kötelet. – Vezess tovább!

Idegenvezetőnk előrement, majd mi is követtük.

– De ha nincs kripta az alján, akkor mi látnivaló van benne? – akadékoskodtam. Bár halkan beszéltem, a kérdésem fel-alá visszhangzott a járatban.

– A saját szemetekkel kell megnéznetek – közölte Kemsza.

Nyugtalanság lett úrrá rajtam. Mi van, ha mégis egy óriás kriptában járunk – ahol nem királyok, hanem magamfajta hétköznapi bolondok vannak eltemetve, akiket idegenvezetőt játszó egyiptomi banditák csalogattak ide? Lehet, hogy van egy csontvázakkal teli kamra az alján, ahová hamarosan a saját csontjaim is bekerülnek? Milyen ironikus fordulat lenne, ha a nagy piramisról kiderülne: nem Kheopsz nyughelye, hanem a római Gordianusé!

Aztán megnyugtattam magam, hogy nincs mitől félnem. Csak a sötétség, a furcsa visszhangok és a szűkös járat rémisztett meg. Folytattuk hát lassú, egyenletes ereszkedésünket, egyik kezünkben a fáklyával, másikban a kötéllel.

Végül sík szintre érkeztünk. Egy rövid folyosóról tágas terembe lyukadtunk ki. Az imbolygó fáklyafényben sima mennyezetet fedeztem fel vagy három emberhossznyi magasságban a fejünk fölött. A falak tökéletesen egymáshoz illesztett gránitkövekből készültek, mindenféle díszítés nélkül. Egy tömör gránittömbből kifaragott szarkofágot leszámítva teljesen üres volt. A szarkofágnak nem volt teteje, és oldalait sem ékesítették semmivel.

– Ez volna a nagy Kheopsz szarkofágja? – suttogtam. Egy ilyen mesés építményben sokkal fenségesebb kriptára számítottam.

– Ez egy kripta, és az ott egy szarkofág, igen – mondta Kemsza. – De mint mondtam nektek, Kheopsz nincs itt. Nézzétek meg magatok!

Antipatrosszal odaléptünk a gránittömbhöz, és belenéztünk. Mindkettőnknek elakadt a lélegzete.

Kemsza, aki a jelek szerint mindent tudott a nagy piramisról, a szarkofággal kapcsolatban tévedett. Nem volt üres; egy holttest hevert benne. Ahhoz képest, hogy fáraó volt, szerény öltözéket viselt, királyi palást helyett hosszú, fehér köpenyt, valamint egy dísztelen nemes fejfedőt, a miénkhez hasonlót. Mellkasán keresztbe tett karja és simára borotvált arca egy középkorú férfihoz tartozott. Bár a nap barnára égette és ráncossá tette bőrét, de ha belegondoltunk, hogy évezredekkel ezelőtt halt meg, elcsodálkoztunk kitűnő állapotán. Mintha még borosta is kiütközött volna az állán. Antipatrosz ugyan elmondta, milyen kifinomultan mumifikálnak az egyiptomiak, mégis elámultam a tetem láttán.

Döbbent arcunkat látva Kemsza felvonta a szemöldökét, és odajött hozzánk. Amikor meglátta a szarkofágban heverő testet, megtorpant. Még az imbolygó, gyér fényben is láttam, hogy hamuszürkévé válik az arca. Tágra nyílt a szeme, és tátva maradt a szája. Már-már mesterkélten döbbentnek látszott, aztán hirtelen felsikoltott, hátrafelé bucskázva elájult, és közben a fáklyáját is elejtette.

Amíg Antipatrosz az idegenvezetőt vette szárnyai alá, én a szarkofágban fekvő testet vettem szemügyre, és azt is azonnal megértettem, mitől ájult el Kemsza.

A múmia kinyitotta a szemét.

Aztán pislogott. Végül, miután egy darabig maga fölé, a sötétségbe bámult, rekedt suttogással megszólalt.

– Élek még? Vagy meghaltam? Hol vagyok? Ízisz papjai megígérték, hogy eljön a megmentőm.

A szívem dübörögni kezdett a mellkasomban. Megszédültem. Kis ideig én is attól tartottam, hogy el fogok ájulni. Ahogy azonban Antipatrosz is megvilágította: római szemmel néztem a világot, így akármennyire fel voltam zaklatva és össze voltam zavarodva, sejtettem, hogy kell lennie a hátborzongató események mögött valami ésszerű magyarázatnak. A koporsóban fekvő férfi hibátlanul beszélte a görögöt, a Memphiszben sok helyütt hallott helybeli akcentussal. Nyilvánvalóan nem Kheopsz volt.

Nem is múmia – tettem hozzá magamban, amíg a következő pillanatban ki nem nyúlt a szarkofágból, és meg nem ragadta a kezemet. Jéghideg érintésére elfogott a kétség.

Felnézett rám, és sziszegett.

– Mi ez a hely? Kik vagytok ti?

Nagyot nyeltem.

– Engem Gordianusnak hívnak. Rómából utaztam ide. A nagy piramisban vagyunk.

A férfi elengedett, kezébe temette az arcát, és sírva fakadt.

– Hát te ki vagy? – kérdeztem vissza, mivel a szarkofágban fekvő férfi immár sokkal inkább tűnt szánalmasnak, mint félelmetesnek. – Mit keresel itt? Mióta fekszel a sötétben?

A férfi abbahagyta a zokogást, és lassan összeszedte magát. Felült a koporsóban. Mereven mozgott, tompa tekintettel nézett maga elé, és arcán semmiféle kifejezés nem honolt. Annyira élettelennek tetszett, hogy a bizonytalan, homályos fényben egy pillanatra megint úgy hittem, múmiát látok.

– Ha megszeretnéd ismerni Rhutin fiának, Dzsalnak a történetét, segíts kijutnom ebből az átkozott ládából! Vezess ki a sötétségből, vissza a napfénybe, és mindent elmesélek neked, ifjú római utazó!

 

Az aknából visszamászva szinte elvakított minket a déli verőfény. Kemsza szégyellte az ájulását, és vádlón, egyben baljóslatúan sandított az idegenre, aki még nehezebben szokott hozzá a fényhez, mint mi. Mint azt később megtudtam, a férfi két napot töltött a piramis belsejében, teljes sötétségben.

Kemsza eloltotta a fáklyákat, és már éppen ereszkedni kezdtünk volna a piramis falán, amikor Antipatrosz megfogta a vállamat.

– Nem vagyunk messze a piramis csúcsától, Gordianus. Nem akarod megnézni?

– De a férfi a szarkofágból...

– Minek foglalkozol vele? – vágott közbe a költő halkan. – Igen, megijesztett minket, de kit zavar? Ha egy helybeli falu bolondja azzal szórakozik ráérő idejében, hogy belefekszik Kheopsz üres szarkofágjába, akkor hadd tegye! Éppen déltájban vagyunk, Gordianus, most lehetőségünk nyílik felmenni a csúcsra, és akkor lenézni, amikor a nagy piramis semerre nem vet árnyékot! – Ezután felemelte a hangját, és az idegenvezető felé fordult. – Kemsza, segíts ennek az embernek lejutni, és adj neki vizet! Gordianusszal felmegyünk a csúcsra.

Kemsza nem látszott túl lelkesnek, de teljesítette a kérést. Lassan lemásztak a hatalmas, gúla formájú építményről.

– De biztosan készen állsz erre, mester? – kérdeztem. – Ma már nagyon sokat másztunk, és olyan forrón süt a nap...

Miközben hangot adtam aggodalmaimnak, Antipatrosz már tovább is mászott.

Morogtam egy kicsit a csökönyössége miatt, de aztán követtem. Amikor zihálva felértem a csúcsra, hamar beláttam, hogy a kilátás minden erőfeszítést megér.

Valamikor régen arannyal vagy valami más nemesfémmel vonhatták be a piramis csúcsát, mert megmaradtak a szegecsek és csavarok, amelyek egykor a durva kőfelülethez erősítették a fémlapokat. A pompa ugyan a múlt ködébe veszett – réges-régen ellophatták a fémlapokat –, a kilátás azonban csodálatos maradt, semmilyen más látványhoz nem fogható. Lassan északról dél felé fordultam. Feltűnt előttem a zöld Delta, Memphisz terebélyes városa, a Nílus távolban felszívódó, kígyózó vonala, és Arábia csipkézett hegységei is a messzeségben. Az alattunk feltáruló mélységben úgy festettek a fennsík templomai és szentélyei, mint egy építész apró modelljei; jól kivehető volt közöttük a hatalmas homokdűne is, amely mellett útközben elhaladtunk. Délkeletre felködlött a nagy piramis versenytársa, amely szintén gigantikus volt ugyan, a csúcsa mégsem ért fel a mi magasságunkba. Nyugat felé fordulva felfedeztem a líbiai vadon félelmetes vonalát, tarajos hegyek és hasadékok úttalan pusztaságát.

Korábban nem hittem volna, hogy bármi felülmúlhatja a halikarnasszoszi mauzóleum vagy a babiloni zikkurat csúcsáról nyíló kilátást, ám a nagy piramis tetején állni valóban olyan volt, mintha az istenek szemszögéből látnánk a világot.

A sivatagi levegő a fülembe süvített, és felszárította az izzadságot a homlokomról. Sokáig ültünk Antipatrosszal azon az időtlen helyen, és egyre csak szívtuk magunkba a látványt. Végül lenéztünk a piramis tövébe, és megpillantottuk az idegenvezetőnket, valamint a szarkofágból kikelt idegent, ahogy a tevék árnyékában vizet kortyolgattak Kemsza egyik kulacsából.

– Szomjas vagyok – szólaltam meg.

Lemászni nehezebb volt, mint felkapaszkodni. Csak lassan, óvatosan tudtunk haladni. Mindvégig attól féltem, hogy Antipatrosz keze lecsúszik valamelyik kőről, és lezuhan – ám végül én voltam az, aki a piramis alja felé tettem egy óvatlan mozdulatot, és az utolsó szakaszt csúszva tettem meg. Egy homokbuckára érkeztem, épségben ugyan, de pironkodva.

Kemsza csupán néhány korty vizet engedett inni; azt mondta, veszélyes hirtelen nagyobb adagokat nyelni. Utána azt javasolta, húzódjunk vissza az egyik közeli templomba elkölteni az ebédünket. Az idegen felszállt Kemsza mögé a teve hátára, és elmentünk a legkisebb piramisig. Az építmény mögött három kisebb sírbolt tűnt fel, alakjukat tekintve szintén gúlák, de lépcsősek, amilyeneket addig nem láttam ezen a területen.

– Hány piramis van összesen? – kérdeztem.

– Nagyon-nagyon sok – felelte Kemsza. – Több száz. Nemcsak itt, a fennsíkon, hanem végig a Nílus mentén. Mindegyik sokkal kisebb a nagy piramisnál.

Az egyik kis piramis előtt egy apró, de gyönyörű Ízisz-templomot fedeztünk fel. Papiruszhajtásokra emlékeztető formájú, színesre festett oszlopok szegélyezték a bejáratát. Kemsza elmondta, hogy rendes körülmények között papok és hívek töltik meg a templomot, ám ezen a napon mindenki Memphiszben ünnepelt. Leültünk az épület előtti, árnyékos lépcsőre, és megettük a lepényből, vadzellerből és gránátalmából álló ebédünket.

Némi vonakodás után a piramisból előkerült férfi is elfogadott egy kis kóstolót.

Antipatrosz nemigen foglalkozott vele, engem azonban érdekelt a története.

– Szóval Dzsalnak hívnak?

A férfi bólintott.

– Mennyi ideig voltál odabent?

Dzsal összevonta a szemöldökét.

– Nem tudnám megmondani. Payni hónap hetedik napján kerültem be...

– Az két nappal ezelőtt volt! – vágott közbe Kemsza, aki kétkedve méregette a férfit.

– Azóta ott feküdtél? – kérdeztem.

– Igen.

– Semmi fényforrásod nem volt?

– Amikor bementem, volt nálam egy fáklya, de hamar elaludt.

– Hát enni- és innivalód?

– Az sem volt.

– Mit csináltál a piramisban?

– Befeküdtem a szarkofágba, ahogy a pap – ennek a templomnak a papja – megparancsolta, és vártam a megmentőmet. Azt hittem, talán Anubisz fog megjelenni az istenek üzenetével, vagy valamelyik ősöm a holtak birodalmából... talán szegény apám kája... De nem jött senki. Ott feküdtem és várakoztam a sötétben, néha felébredtem, aztán visszaaludtam, végül már azt sem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom, élek-e még vagy meghaltam. Továbbra sem jött senki. Milyen ostoba voltam!

Ismét sírva fakadt, vagy csak a mozdulatokat és hangokat utánozta, hiszen annyira ki volt száradva, hogy könnyeket sem tudott előcsalni.

– Azt ígérted, mesélsz egy történetet – jegyeztem meg halkan, remélve, hogy ezzel meg tudom nyugtatni egy kicsit.

Elrágott néhány falat lepényt, majd kortyolt rá egy kis vizet.

– Jól van. Dzsal vagyok, Rhutin fia. Egész életemet Memphiszben töltöttem, ahogy az elődeim is, sok-sok generációra visszatekintve, talán még azelőtt is, hogy a Ptolemaioszok hatalomra kerültek Egyiptomban. Családom egyik nemzedéke szegény volt, a másik gazdag, ám arra minden fiúgyermek ügyelt, hogy az apja rendes temetési szertartást kapjon a halála után, és elsőrangúan mumifikálják, soha nem másod- vagy harmadrangúan.

– Ezt sajnos nem egészen értem.

Idegenvezetőnk megköszörülte a torkát.

– Hadd magyarázzam meg! A mumifikálásnak három szintje létezik. Az első osztály rendkívül drága, a másodosztály jóval kevésbé, a harmadosztály pedig kifejezetten olcsó, a szegényeknek való. Amikor egy férfi meghal, a balzsamozók átadnak a családnak egy árlistát a temetéshez szükséges dolgokról, a család pedig eldönti, mit engedhet meg magának.

– És a listán fent van a mumifikálás is?

– Igen. – Kemsza vállat vont. – Minden egyiptomi tudja, mi az.

– Én viszont nem. Mesélj róla!

– Sok avatott kézműves vesz részt a folyamatban. Egyikük megvizsgálja a testet, majd megjelöli rajta, hol kell vágásokat ejteni. Egy másik férfi obszidiánkéssel megejti a metszéseket. Ezután a balzsamozók benyúlnak a réseken, és kiveszik a belső szerveket. A létfontosságú szerveket, mint a szív és a vese, fűszeres pálmaborral megmossák, majd zárt üvegekbe helyezik. Azokat a szerveket, amelyek semmire sem jók, eldobják. Legnehezebb az agyat eltávolítani; a balzsamozóknak vékony vaskampókat és csipeszeket kell bedugniuk az orrlyukakon, hogy kihúzhassák az agy értéktelen darabjait. Ezután a test üregeit mirhával, fahéjjal, tömjénnel és más, titkos fűszerekkel töltik meg, végül összevarrják a vágásokat, és salétromba helyezik a testet. Hetven nap elteltével lemossák, lágy vászoncsíkokkal tekerik be. Ezzel fejezik be a mumifikálást. Ez az elsőrangú módszer, amire mindenki vágyik, és amelynek eredménye egy tökéletesen ép test. Így a haj, a szemöldök, sőt még a szempilla is épségben marad, mintha a halott csak aludna.

– Elképesztő! Milyen a másodrangú mumifikálás? – faggatóztam.

Kemsza felvonta az egyik szemöldökét.

– Akik nem engedhetik meg maguknak a legjobbat, azoknak a középső szint marad. Ennél nem ejtenek vágásokat, és nem távolítanak el szerveket. A balzsamozók nagy fecskendőket töltenek meg cédrusolajjal, majd ezt a halott végbélnyílásán és száján juttatják be a testbe, amelyeket bedugaszolnak, hogy ne folyjon ki. Itt is salétromba helyezik a testet az előírt időre, aztán mindkét végéből eltávolítják a dugaszokat, és kiszívják a folyadékot. A cédrusolaj feloldja a belső szerveket, a salétrom kiszárítja a szöveteket, így többnyire csak csont és bőr marad a tetemből. Ezek a múmiák sem oszlanak szét, és hasonlóak maradnak az egykor élt emberhez. Egy ilyen holttestet azonban nem lehet közszemlére tenni még a családtagok előtt sem. Kértek még gránátalmát?

Émelyegve ráztam meg a fejem.

– Hát a harmadrangú módszer?

Kemsza megborzongott.

– Erről inkább ne beszéljünk! A harmadik mód csak reménytelen szegénységben élőknek való, akik nem engedhetnek meg jobbat. Nem hinném, hogy szeretnétek hallani róla.

Bólintottam.

– Ha elsőrangú módon mumifikálnak egy testet, mi lesz vele?

– Visszaadják a családnak, majd egy koporsóba kerül, amelynek falán különböző szimbólumok vannak felvésve a holtak birodalmába való bejutáshoz. Akadnak nagyon díszes ládák és teljesen dísztelenek is, attól függően, mennyit költ a család...

– A mi családunk fiai csakis a legjobb és legszebb koporsókba helyezték el apjukat! – vágott közbe Dzsal hirtelen. Aztán lehajtotta a fejét, és ismét hallgatott egy darabig.

– Szóval egy koporsóba helyezik. Azután hova kerül?

– A temetési szertartás után a családi kriptába viszik – folytatta Kemsza –, és állva egy falnak támasztják, hogy az utódok szemtől szemben tudjanak vele találkozni, amikor bemennek a sírboltba. Ha a család túl szegény ahhoz, hogy egy megszentelt területen sírboltot vásároljon, a saját házukban kell egy helyiséget kialakítaniuk a halottak számára. Néhányan jobban szeretik az otthoni temetést, mint a különálló kriptákat. Kényelmes, hiszen bármikor beszélgethetnek az őseikkel.

Eltöprengtem a szavain.

– Ha az ember szelleme úgyis a holtak birodalmába utazik, akkor mire jó egy múmia?

Kemsza úgy nézett rám, mint egy félkegyelműre. Dzsal ismét feljajdult, és a tenyerébe temette arcát.

Idegenvezetőnk újra magyarázni kezdett.

– A halál után a ka kiszabadul a testből, és végigmegy a sok-sok veszélyt rejtő úton a holtak birodalmába. A ka túléléséhez viszont szükséges a földi test megőrzése, jó karban tartása, mindennapi szükségleteinek kielégítése. A ka nem halhatatlan; ha a múmia elenyészik, a ka is elpusztul. Ezért kell a múmiát megőrizni és óvni. Ezért kell az utódoknak rendszeres felajánlásokat tenniük – hogy az elhunyt kája boldogan élhessen tovább a túlvilágon.

– Ó, mit tettem! – siránkozott Dzsal hátrahajtott fejjel, ökleivel a mellkasát döngetve. – Mit tettem?

– Mit tett? – kérdeztem az idegenvezetőnktől suttogva.

Kemsza hátrahúzta a vállát, és a szeme sarkából a szerencsétlen férfira nézett.

– Azt hiszem, tudom. Odaadtad egy ősöd múmiáját, igaz?

Dzsal megborzongott, majd megdermedt.

– Igen! Egy maroknyi ezüstért odaadtam az apám múmiáját!

– Miről beszél? – értetlenkedtem.

– Ez a férfi a legalávalóbb fajtából való! – jelentette ki Kemsza. – Fedezetként használta fel az apja múmiáját!

Antipatrosz szemöldöke felszaladt a homloka tetejére.

– Erről a gyakorlatról már Hérodotosz is írt. Időnként, ha valaki nagyon szorult helyzetbe kerül, előfordul, hogy egy kölcsönért odaadja a család egyik múmiáját fedezetként. Szóval ez a szokás még érvényben van?

– Csak azok között, akik nem tisztelik a holtakat! – közölte Kemsza, és a földre köpött.

– Kétségbe voltam esve – suttogta Dzsal. – Két egymás utáni évben is későn jött az áradás, ezért kétszer ment tönkre a termésem. Minden megmaradt pénzemet egy karavánba fektettem, amely Arábiából hozott volna tömjént. Aztán a feleségem és a lányom is megbetegedett. Pénzre volt szükségem a gyógyíttatásukhoz. Így hát...

– Odaadtad az apád múmiáját biztosítékként? – értetlenkedtem.

Dzsal bólintott.

– Lakik Memphiszben egy Mhotep nevű férfi, aki ezzel a feltétellel ad kölcsön. Mohó, gátlástalan ember...

– Nincs annál gátlástalanabb, mint aki elhagyja az apja múmiáját! – kiáltotta Kemsza.

Dzsal dacosan emelte fel az állát.

– Minden okom megvolt bízni benne, hogy vissza tudom fizetni a kölcsönt. Csakhogy a karaván odaveszett egy homokviharban, és azzal odalett a vagyonom is. Minden pénzt elköltöttem orvosokra, amit Mhoteptől kaptam. A lányom meggyógyult, a feleségem azonban még mindig beteg. A kölcsön visszafizetése az éves áradás kezdetekor esedékes, amely bármikor bekövetkezhet, én pedig semmit sem tudok adni Mhotepnek.

– Add el a házad! – javasolta Kemsza.

– És tegyem ki a feleségem az utcára? Azonnal meghalna.

– A legfontosabb kötelességed az apádhoz fűződik! – dorgálta az idegenvezetőnk. – Hallottam erről a Mhotepről. Tudod, hogy bánik a fedezetként átvett múmiákkal? Ha csak egy kis esély is van rá, hogy visszakapja a pénzt, egy zárt kamrába teszi őket bezsúfolva. Felajánlásokat ugyan nem tesz, de legalább az elemektől megóvja őket. Ám ha egy adós fizetésképtelen lesz, örökre elvész a múmia. Mhotep állítólag ledobja őket egy szakadékba a líbiai hegyekben, ahol bogarak, gyíkok és sakálok martalékává válnak, csontjaikat porrá szárítja a nap, elfújja a szél...

– Hallgass! – jajdult fel Dzsal, majd eltakarta az arcát, és megborzongott.

– Mondd el nekik, milyen sors vár arra, aki odaadja az apja múmiáját egy kölcsönért, és nem szerzi vissza! – rivallt rá Kemsza a másik egyiptomira. – Nem tudod elmondani? Akkor majd én elmondom! Ha a nyomorult úgy hal meg, hogy nem vitte vissza az apja múmiáját a családi kriptába, akkor a törvény szerint nem jár neki a mumifikálás, még harmadrangú sem. Sőt, temetést sem rendezhetnek neki. Elrohad a teste, és örökre elpusztul a kája.

– Ó, mit tettem! – óbégatott Dzsal. – Elment az eszem!

– De említettél egy megmentőt – szóltam közbe. – Ezért mentél be a piramisba, igaz?

– Amikor beláttam, hogy reménytelen a helyzetem, minden papi rendet felkerestem Memphiszben, hogy segítséget kérjek. Csak Ízisz papjai mutattak némi irgalmat irányomban. Elítélik a Mhotephez hasonló embereket, és ha tehetnék, ki is űznék őket a városból. Megkeresték őt, és kérték, hogy legyen velem könyörületes. Eleinte elutasította őket, ám a papok tovább kérlelték, ezért végül ezt mondta: „Ha ez a Dzsal nevű ember megfejti a szfinx második rejtvényét, visszaadom neki a múmiát!” Persze közben mosolygott a bajsza alatt, hiszen még senki sem fejtette meg a szfinx második találós kérdését.

– A szfinx második találós kérdését? – kérdeztem. – Pár nappal ezelőtt, amikor megnéztük a Szerapisz-templom előtti szfinxeket, Zotikosszal felelevenítettük a találós kérdést, amit Oidipusznak tett fel a szfinx. Másodikról viszont még nem hallottam.

– Én sem – vallotta be a költő.

– Nem? – kérdezte Kemsza. – Memphiszben mindenki ismeri a történetet. Az anyák ezzel ingerlik a gyerekeiket, hiszen senki sem tudja megfejteni. A következőképpen szól: Mindenki láthat, aki elmegy mellettem, de engem nem lát senki. Rejtvényemet mindenki ismeri, de engem senki. A Nílus felé nézek, de hátat fordítok a piramisnak.

Antipatrosz felhorkantott.

– Erre is bizonyára van egy egyértelmű felelet, mint minden találós kérdésre, csak képtelenségnek hangzik. Hogy lehet az, hogy egy dolgot mindenki lát, mégis láthatatlan?

– Nem tudod a választ? – kérdeztem.

– Honnan tudhatnám, ha még soha senki nem jött rá? A találós kérdésben szerepel a piramis, ezért végső kétségbeesésemben idejöttem Ízisz templomába, amely a piramis árnyékában áll. Földre borultam a szentélyben, és imádkoztam az istennőhöz, hogy súgja meg a választ. Az egyik pap meghallotta a könyörgésemet. Elmeséltem neki, mi történt velem. Velem együtt imádkozott, majd azt mondta, hogy Ízisz súgott neki egy megoldást. Be kell mennem a nagy piramisba, be kell feküdnöm a bent lévő szarkofágba, és meg kell várnom azt az embert, aki majd rávezet a rejtvény megoldására. Őrültségnek hangzik, de nem volt más választásom. Sötétedés után, amikor senki sem figyelt, a papok megmutatták a piramis bejáratát, majd adtak egy fáklyát, hogy lássam az utat. Egyedül mentem le a járatba. Megtaláltam a szarkofágot, és belefeküdtem, mintha már halott lennék. Amikor kialudt a fáklya tüze, teljes sötétség lett. Én azonban bíztam Íziszben, kitartóan imádkoztam, és vártam azt az embert, aki meghozza nekem a választ. De sajnos, semmiféle isteni hírvivő nem érkezett! Csak... ti.

Dzsal felszegte a fejét, és különös arckifejezéssel nézett rám. Egy darabig nem törődtem vele, ám aztán észrevettem, hogy Antipatrosz és Kemsza is hasonlóan furcsán bámul rám. Végül rájöttem, hogy nem engem néznek, hanem egy magas, tiszteletet parancsoló alakot, aki akkor lépett ki a templom ajtaján.

A jövevény hosszú, gazdagon hímzett vászonköpenyt viselt. A ruhadarab szorosan tapadt a mellkasára, de a derekától lefelé bő rakásokban hullott alá a lábáig. Kopaszra borotválta az egész fejét. Szemét, amellyel áthatóan nézett rám, szénceruzával festette ki.

– Ízisz papja! – kiáltott fel Dzsal, majd leborult a templom lépcsőjére. – Megtettem, amit mondtál, de Ízisz nem jött értem. Anubisz sem. Sem isten, sem hírnök nem jött arrafelé, csak ez a fiatalember... egy római, aki Gordianusnak nevezi magát.

A pap továbbra sem vette le rólam a szemét.

– Milyen szokatlan, hogy Ízisz egy halandót küldjön a feladat teljesítésére... Ráadásul rómait!

Megköszörültem a torkomat.

– Engem senki sem küldött. Zotikosszal együtt utazók vagyunk. Azért jöttünk Egyiptomba, hogy megtekintsük a nagy piramist, hiszen a világ hét csodájának egyike. Véletlenül jártunk éppen itt ezen a napon, mert találtunk egy idegenvezetőt, aki ismerte a piramis bejáratát, és ő ezt a napot javasolta. Ezt a nyomorult embert pedig történetesen odabent találtuk.

– Azt mondod, véletlenül? – A pap lebiggyesztette a száját. – Miféle ember vagy te, római?

– Olyasféle, aki rejtvényeket old meg – vágta rá Antipatrosz, és felállt. Úgy nézett rám, mintha most látna életében először.

Megvontam a vállam, de valójában nagyon is nyugtalanított kutakodó pillantásuk.

– Az utazásunk során alkalmasint hasznát vettem következtetőképességemnek...

– Alkalmasint? – kérdezett vissza a költő. – Inkább úgy mondanám, hogy folyamatosan azt teszed. Gondold végig, Gordianus! Először Epheszoszban, amikor bezárták azt a lányt a barlangba, majd Halikarnasszoszban, amikor az özvegyeket...

– Nem szükséges az egész utazásunkat elmesélned! – csattantam fel.

– Hát nem érted, Gordianus? Te is rejtélyek felderítője vagy, akárcsak az apád. Többször láttam már, ahogy kikutattad az igazságot. Mintha lenne egy különleges képességed, egy erő, amellyel mások nem rendelkeznek. Tessék, itt vagyunk utazásunk csúcspontján, az első és legnagyobb csodánál, és itt is előkerül egy talány... amelynek megoldása újfent rád vár!

– De mester, én nem tudom a választ! Most hallottam először a találós kérdést, és fogalmam sincs, mit jelent.

– Biztos vagy benne? Törd a fejed, Gordianus!

Motyogni kezdtem magamban, felidézve a Kemsza által elmondottakat.

– Mindenki láthat, aki elmegy mellettem... de engem nem lát senki... A rejtvényemet mindenki ismeri, de engem senki... A piramisok között ülök. – Megráztam a fejemet. – Teljesen értelmetlen számomra.

– De Ízisz téged küldött – makacskodott a pap. – Gyertek, imádkozzunk hozzá most rögtön!

Követtük a templom belsejébe. A szentély falát díszítő hieroglifák Ízisz-nek, a mágia és termékenység istennőjének történetét mesélték el, Ozirisz húgáét és feleségéét, Hórusz anyjáét. Lenyűgöztek a képek, habár akkor még keveset tudtam az istennő életéről; arról, hogy miként gyűjtötte össze Ozirisz szétszórt maradványait, miután a gonosz Széth megölte férjét, és hogyan nézte végig az isten újjászületésének csodáját.

Az istennő szobra uralta a szentélyt. Koronájából két görbe szarv meredt felfelé, közöttük egy arany napkoronggal. Mellei között egy láncon lógott az Ízisz-csomónak nevezett szent tárgy, amely egy fordított ankh-ra hasonlított. Mint később megtudtam, havivérzését jelképezte, amely természetfölötti módon összekapcsolódott a Nílus éves áradásával. Egyik kezét az egyik melléhez emelte, a másikban egy mell formájú edényt tartott anyateje összegyűjtéséhez. Széles, gyönyörű arca békét és bölcsességet sugárzott.

– Az istennő meg fogja mondani, mi a teendőnk – közölte a pap. – Azután megteszed, amit Ízisz előír, és a válasz meg fog érkezni hozzád. Ebben biztos vagyok. – A szoborhoz fordult, és felemelte a karját. – Ó Ízisz, mindenek anyja, elemek úrnője, az idő legelső gyermeke, minden isteni dolgok uralkodója, az élők királynője, a holtak királynője, a halhatatlanok királynője, minden istenek és istennők egyetlen és legvégső megnyilvánulása, akit oly sok helyen oly sok néven szólítanak, most ide hívlak téged!

Megborzongtam, és az ájulás környékezett. Miféle próbát vagy feladatot szán nekem az istennő? Valami azt súgta, hogy nem fog tetszeni.

 

– Gordianus, te római szamár! – suttogtam. – Hogy keveredtél ilyen szorult helyzetbe?

Rajtam kívül senki sem hallotta a kérdést. A fáklyám utolsó, imbolygó fényei csak néma gránitfalakat világítottak meg.

Amikor a nap ereszkedni kezdett a líbiai hegyek háta mögé, Ízisz papjának társaságában ismét felmásztam a nagy piramisra. Antipatrosz, Dzsal és Kemsza lentről figyelték, ahogy a pap felemeli a kőlapot és meggyújt nekem egy fáklyát. Azzal, aznap immár másodszor, leereszkedtem a piramis szívébe, egyik kezemben a fáklyával, a másikban egy kötéllel. A pap lezárta a bejáratot a fejem fölött.

Egyedül botorkáltam le a kriptába. Amíg a fáklya élénken világított, csak álltam egy helyben, és néztem a szarkofágot. Aztán amikor szikrázni és pattogni kezdett, eszembe jutott, hogy ha be kell feküdnöm Kheopsz üres koporsójába, amint azt Ízisz előírta, akkor nem késlekedhetek. Ha az utolsó láng is ellobban, össze fogok zavarodni, és elveszítem minden irányérzékemet. Lehet, hogy eluralkodik rajtam a rémület, és négykézláb visszamászom a bejárathoz, ahol addig könyörgök a papnak, amíg ki nem enged a piramis gyomrából.

Ízisz arra utasította Dzsalt, hogy ha megoldást akar találni a gondjára, feküdjön bele a szarkofágba. A pap szerint tőlem ugyanezt várta el, és megígérte, hogy ha megteszem, hamarosan elérkezik hozzám a rejtvény megoldása. Felmerült bennem, hogy az egyiptomi istennőnek egyszerűen szegényes a fantáziája, és ezért javasolja két embernek is ugyanazt egymás után.

Amikor a pap bejelentette, mi lesz a dolgom, rögtön tiltakoztam, hiszen már az elképzelés is őrültségnek hangzott. Segélykérően Antipatroszra néztem. Öreg tanárom viszont az egyiptomiak mellett állt. Meg volt róla győződve, hogy a pap minden szava igaz, és valóban én vagyok Ízisz megbízottja.

– Minden, ami az elindulásunk óta történt, ehhez a pillanathoz vezetett – magyarázta. – Meg kell tenned, Gordianus. Ez a sorsod.

Olyan magabiztosan beszélt, hogy nem tudtam rá mit felelni. A pap komoran bólintott. Dzsal térdre rogyott, és esdeklőn nézett fel rám. Végül Kemsza felé fordultam, remélve, hogy ő más véleményen lesz; esetleg közli, hogy Dzsal megérdemli a sorsát. Az idegenvezetőnk azonban átkarolt, mint egy veszélyes hadjáratra induló, bátor harcost, és elmorzsolt egy könnycseppet.

– Ha belegondolok, hogy én, a szerény Kemsza vezettelek rá szent feladatodra!

Mindnyájan szentül hittek benne, hogy követnem kell az istennő utasításait. Az igazat megvallva némileg hízelgőnek találtam a meggyőződésüket, és érdekelt is a kihívás. Ám miután bekerültem a piramisba, ez az énem lassan meggyengült és kialudt, pontosan úgy, mint a fáklya tüze.

– Téboly! – morogtam, miközben bemásztam a szarkofágba és végigfeküdtem benne.

A durva gránitfelület hidegen érintette a bőrömet. Megmarkoltam a fáklyacsonkot, és figyeltem az utolsó parazsakat, amint narancsfényű szikráik kihunynak. Teljesen sötét lett. Félredobtam a fáklyát, és keresztbe tettem a karom a mellkasomon.

– És most? – kérdeztem hangosan.

Nem jött válasz, csak mérhetetlen csend.

Becsuktam a szemem, majd kinyitottam. Semmi változás. Végtelen feketeség minden irányban. Pislogtam néhányat, és egyszerre csak összezavarodtam: nyitva van a szemem, vagy bezártam? Fel kellett nyúlnom a szemhéjamhoz, hogy meggyőződjek róla.

A csönd is éppen olyan feneketlen volt, mint a sötétség. Halk hangokat adtam ki, pattintottam az ujjaimmal és összecsattintottam a fogaimat, csak azért, hogy megbizonyosodjam róla: nem süketültem meg.

Végül a látvány és a hang teljes hiánya, amely annyira felzaklatott az elején, valamiképpen kezdett megnyugtatni. Becsuktam a szemem, és mozdulatlanul feküdtem tovább. Hosszú, tikkasztó nap volt. Elszundítottam, vagy csak képzeltem? Olyasféle tudatállapotba kerültem, amilyet soha korábban nem tapasztaltam; az alvás és ébrenlét közé.

Képek és gondolatok követték egymást a fejemben. Amikor egy gondolat elhalványult, halvány nyomokat hagyva maga után, rögvest egy újabb merült fel. Hol vagyok? Mennyi az idő? Emlékeztettem magamat, hogy csakis este lehet, én pedig bent vagyok a piramis gyomrában, ám ezek a meghatározások teljesen elvesztették a jelentésüket. Úgy érzékeltem, hogy az idő és a tér centrumába kerültem, a halandó tapasztalás megszokott tartományán kívülre.

A szfinx második találós kérdése visszhangzott a fejemben: Mindenki láthat, aki elmegy mellettem, de engem nem lát senki. Rejtvényemet mindenki ismeri, de engem senki. A Nílus felé nézek, de hátat fordítok a piramisnak.

Felidéztem magamban a Szerapisz-templomhoz vezető utat őrző szfinxeket. Egyiket-másikat szinte eltemette a szél által odahordott homok. Mintha madár lennék, nem létező szárnyaimmal felröppentem az égre, és lenéztem a fiatal rómaira és idős görög tanárára, ahogy Oidipuszról és az általa megfejtett találós kérdésről beszélgetnek. Aztán észak felé repültem, a Nílus folyását követve, mígnem elérkeztem a fennsíkra, és leszálltam a nagy piramis tetejére. Letekintettem a templomokra és utakra – és közöttük a hatalmas, oda nem illő homokdűnére.

A látomás elhalványult, én pedig felültem a szarkofágban. Már nem éreztem falakat magam körül. Egyfajta hártyaszerű anyag fonódott körém; lágy, színtelen és halványan derengő. Így képzeltem egy tojás belsejét egy ki nem bújt csibe szemszögéből – már ha létezne alkonyi fényből szőtt tojás.

Egyszer csak úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Kissé elfordulva egy két lábon álló, kutyafejű alakot pillantottam meg. Lassan elindult felém. Feje egyik oldala fekete volt, a másik arany. Egyik kezében egy hírnökpálcát tartott, a másikban egy zöld pálmalevelet.

– Anubisz? – suttogtam.

– Te inkább Mercuriusként ismersz.

Hosszú orra meg sem moccant, mégis beszélt valahogy.

– Eljöttél! – mondtam hitetlenkedve. – A pap megjósolta, hogy ez fog történni, de én nem hittem el. Segítesz megoldani a rejtvényt?

– Nincs szükséged a segítségemre, Gordianus. Már tudod a választ.

Igaza volt. Tudtam a választ.

– Ezek szerint nem hoztál nekem üzenetet?

– Nem hírvivőként, hanem hírhozóként jöttem hozzád, hogy bejelentsem az ő érkezését.

– Kiét? Ki érkezik?

Anubisz elhallgatott, majd halványodni kezdett, mint a szétoszló gondolatok Jelenlétének apró nyomai még ott maradtak a szememben akkor is, ha becsuktam. Amikor ismét kinyitottam a szemem, Íziszt láttam magam előtt.

Felismertem a koronájáról, a görbe szarvakról, a köztük lévő aranykorongról meg a mellei között lógó Ízisz-csomóról. Vérvörös vászonruhát viselt. Mézszerűen aranybarna volt a bőre. Úgy csillogott a szeme, mint a napfény a Nílus vizén. Kimondhatatlanul szép volt.

A földön eltöltött tizenkilenc életévem során számtalan isten és istennő képmását láttam már, de soha egyikükkel sem találkoztam. Sokféle érzelem rohant meg egyszerre. Féltem, mégis nyugodt maradtam; le voltam taglózva, mégis bíztam magamban. Az istennő földöntúli bája földöntúli szenvedélyt ébresztett bennem, amelyhez foghatót soha nem tapasztaltam addig.

A hideg gránitszarkofág eltűnt alólam. Valami határtalan, puha, meleg és rugalmas közeg vette át a helyét, akár egy élő, lélegző állat bőre – már ha egy ilyen bőr be tudta volna borítani az egész világot. Ízisz levette a koronáját, és felakasztotta egy csillagra a körülötte boltosuló alkonyi égbolton. Vörös ruhája fodrozódva hullott a lábához. Mellém feküdt.

Epheszoszban először háltam együtt nővel, Rodoszon pedig férfival. Halikarnasszoszban Bittó bevezetett a gyönyör rejtelmeibe, Babilonban Istár egyik papnőjét ölelhettem. Istennővel azonban soha nem szeretkeztem korábban.

Szavakkal képtelenség leírni azt a mámort, amit egyesülésünk okozott; meg sem próbáltam volna megfogalmazni. Hérodotosz használ gyakran egy kifejezést a szent és tiltott témákkal kapcsolatban, ha a beszélgetőtársai hallgatást kértek tőle: tudok valamit, de nem illendő beszélnem róla.

Jómagam is csak ennyit tudok mondani: egy időn és téren kívüli helyen és pillanatban eggyé lettem Ízisszel. Lehet, hogy meg sem történt. Lehet, hogy azóta is történik.

 

Apránként tértem vissza a földi világba, és végül ismét éreztem magam alatt a gránitfelület keménységét és hidegét. Hallottam a szívem dobogását. Pislogtam néhányat, kinyitottam a szemem, és csak sötétséget láttam – nem az álmok vagy az alvilág sötétségét, hanem egy szokványos, hétköznapi sötétséget, a fény puszta hiányát, amelyben nincs okom félni.

Felültem. Ha rövid időre ki is léptem a testemből, mostanra kétségtelenül visszatértem. A lábam sajgott a mászástól, a vállam és a nyakam elgémberedett a fekvéstől, a fenekem pedig fájt a teve hátán való zötykölődéstől.

Mennyi idő telhetett el? Egy óra? Egy nap? Egy hónap? El sem tudtam képzelni. Azt sem tartottam kizártnak, hogy talán meghaltam és visszajöttem az életbe.

Vakon, a falnak támaszkodva tapogattam ki az utat a járat elejéhez. Megkapaszkodtam a kötélben, és lassan elkezdtem felfelé húzni magam, vigyázva, nehogy beüssem a fejem.

Amikor kijutottam, kicsit összezavarodtam, mert úgy tűnt: ugyanaz a lágy fény fogad, mint amelyik befelé kísért. Lehet, hogy csak perceket töltöttem bent?

Aztán jobban szemügyre vettem a líbiai hegyek felől érkező fényt, és rájöttem, hogy nem alkony van, hanem hajnal. A mélységben, a piramis lábánál megpillantottam a tevéket, ahogy maguk alá hajtott lábbal, bólingató fejjel aludtak. Antipatrosz és a többiek is ott durmoltak a takarójuk alatt, köztük Ízisz papja is, akinek kopasz fején megcsillant a kelő nap első vörhenyes sugara.

Nem akartam felébreszteni őket. Inkább a másik irányba fordultam, és amilyen gyorsan csak tudtam, felmásztam a piramis tetejére. Hányan mondhatják el magukról, hogy a nagy piramis csúcsáról látták a napkeltét? Ez a magányos pillanat egész életemre belém vésődött – jóllehet, bizonyos fokig még mindig magam mellett éreztem Íziszt.

A csúcshoz való felmászásra azonban volt még egy – sokkal gyakorlatiasabb – okom is. Szerettem volna újból lenézni az építmények között magasodó homokdűnére, mert tudni akartam, tényleg olyan formájú-e, ahogy emlékeztem rá. Olyan volt. Szinte láttam a belsejében megbúvó építményt, mintha egy isten lefújta volna róla az összes homokot. A hátát a piramis felé fordította, arccal a Nílus felé nézett; pont ahogy a találós kérdés lefestette. Mindenki látta, aki arra járt – hiszen ki ne venne észre egy akkora homokdűnét, amely eltakarja szem elől a nagy piramist? Mégis láthatatlan maradt, elvégre senki sem tudta, mi burkolózott bele abba a sok homokba. Rejtvényét mindenki ismerte, mivel mindenki hallotta a szfinx találós kérdéséről szóló történetet. Mégis, ez a szfinx ismeretlen maradt.

Mióta rejtőzhetett ez a minden más egyiptomi szfinxnél nagyobb emlékmű a homoktakaró alatt? Annyira régóta, hogy egyetlen élő ember sem hallott felőle. Egyiptom népei elfeledték, hogy a fennsíkon egy óriás szfinx ül, őrszemként vigyázva a piramisokra, a feje búbjáig homokba temetve.

Valami mégis fennmaradt erről a csodáról, egy találós kérdés, amelyre senki sem tudta a választ.

Miután rájöttem a megoldásra, egyértelműen kirajzolódtak előttem a szfinx körvonalai. Abban a pillanatban bárki más is felismerte volna a nagy piramis csúcsáról. Tisztán láttam a csípője vonalát, kitüremkedő mellső lábait, a legmagasabb pontján pedig büszke fejét, amelyen valószínűleg egy nemes fejfedő díszlett. Ahogy Antipatrosz is oly sokszor megjegyezte: a találós kérdések megfejtései hihetetlenül egyértelműek, csak a válasz hiányában tűnnek képtelenségnek.

Halk kiáltást hallottam odalentről. Lenézve láttam, hogy útitársaim már ébredeznek. Dzsal felállt, és felnézett a piramis csúcsára. Még a magasból is jól láttam az arcán tükröződő szomorúságot.

Utoljára szétnéztem a tájon, aztán leereszkedtem hozzá a jó hírrel.

 

A nap későbbi részében, amikor a fennsík még elhagyatott volt a memphiszi ünnepség miatt, Ízisz papja munkásokat hívott, akik kiszabadították a homokdűnéből a szfinx fejét.

Egész nap ástak. Végül falapátjaik kemény kőfelületbe ütköztek. A délután derekán járt már az idő, amikor a szfinx feje teljes egészében láthatóvá vált. Úgy látszott, hogy valamikor hajdanán egy rituális kelléket helyeztek a nemes fejfedő tetejére, de nem lehetett megállapítani, mi volt az, mert letörött vagy lekoptatta az idő vasfoga. Ízisz papja azt vallotta, hogy egy ágaskodó kobra lehetett egykor a szobor fején, a szfinxeknél gyakran előforduló ábrázolásnak megfelelően.

Amikor a nap már a líbiai hegység szaggatott vonalát karcolta, a pap ráparancsolt a munkásokra, hogy temessék vissza, amit kiástak.

– Ha kell, dolgozzatok egész éjjel! Addig ne hagyjátok abba, amíg egyetlen nyoma is marad az ásásnak! Simítsatok el mindent!

– De hiszen pont hogy tovább kellene ásniuk! – tiltakoztam. – Miért kell visszatemetniük? Nem akarod látni az egész építményt? Igaz, hogy a teljes feltárás napokat venne igénybe, de...

– Amit az istenek el akartak takarni, azt csak úgy tárhatjuk fel, ha először paptársainkkal tanácskozunk, és Ízisz útmutatását kérjük. Csak azért engedtem kiásni a fejét, hogy megbizonyosodjunk róla: valóban megfejtettük a szfinx második találós kérdését. Mindenkinek hallgatnia kell arról, amit itt látott. Neked is – pillantott az idegenvezetőnkre. – És neked is, ifjú római.

– Nem értem... Ebben az ügyben Ízisz már kifejezte akaratát! – ágáltam. – Nem az ő útmutatásával találtam meg a választ? Még... – Elharaptam a nyelvem, és nem folytattam. Szerettek volna mindenről hallani, ami a piramisban történt, és én be is számoltam mindarról, amit szavakkal ki lehetett fejezni – kivéve az Íziszhez fűződő örömteli élményemről. Túl személyes volt, és nem is megfogalmazható, ráadásul úgy gondoltam, hogy ha egy halandónak megadatik a pásztoróra lehetősége egy istenséggel, akkor arról inkább hallgasson.

A papot azonban nem lehetett jobb belátásra bírni. Meghívott minket az Ízisz templomában található szállására éjszakára, a munkások pedig tovább dolgoztak. A dűnében megbújó szfinx egyelőre titok maradt.

– Holnap elmegyek Memphiszbe – mondta a pap. – Meggyőzöm Mhotepet, hogy megvan a találós kérdés megfejtése, és megparancsolom neki, hogy adja vissza a múmiát.

– Hogyan fogod meggyőzni?

– Ezt bízzátok rám. Neked, Gordianus, meg kell elégedned azzal, amit eddig tettél Dzsal megmentéséért.

– Én már elnyertem a kielégülést – közöltem, visszagondolva az istennővel átélt mesés élményre.

– Hogy lehet az? – kérdezte a pap, és a többiek is hegyezték a fülüket.

– Ez viszont egy olyan találós kérdés, amire soha nem fogjátok megtudni a választ!

 

– Emelet! Miért kell megint emeletet mászni? – siránkozott Antipatrosz, és a korlátot markolászva vonszolta magát fel a lépcsőn.

A piramisoknál tett látogatásunk után napokig panaszkodott teste merevségéről és fájdalmairól, és bágyadtan hevert a fogadóban kapott szobájában. Ezen a napon azonban végre hajlandó volt felkelni, mivel egy megtisztelő meghívásnak kellett eleget tennünk.

Jót tett neki a testmozgás, a városban való járkálás, akármennyit is nyöszörgött és jajgatott. Mindketten felfrissültünk a sok egzotikus látványtól és hangtól. Végigmentünk a Szerapisz-templom felé vezető sugárúton is, és újfent megcsodáltuk a szfinxek hosszú sorát.

– Mester, el tudsz képzelni egy ilyen szfinxet a fennsíkon akkora méretben, mint az óriás homokdűne? – kérdeztem. – Ha egyszer feltárnák, bizonyára nagy szfinxnek neveznék, és a világ minden tájáról a csodájára járnának. Ha ugyanilyen szép, mint ezek a kisebb szfinxek, alighanem bekerülne a világ csodái közé. De vajon miért nem szerepel még a listán?

– Mert amikor a hét csodát leírták, akármilyen régen is volt az, már minden emlék elveszett róla. Hérodotosz korában bizonyára már homok lepte, hiszen ő sem említi. Márpedig ha látta volna, biztosan nem hagyja szó nélkül. Én azonban úgy sejtem, Gordianus, hogy a nagy szfinxet, ahogy te hívtad, még a te életedben fel fogják fedezni. Ízisz konok papja ugyan mindent el fog követni annak érdekében, hogy titokban maradjon, de előbb-utóbb valamelyik munkásnak eljár a szája, a hír elterjed, és a kíváncsiság erősebb lesz a legmakacsabb papnál is. Talán maga Ptolemaiosz király fogja elrendelni, hogy ássák ki a nagy szfinxet.

– Szerintem inkább egy törekvő római szenátor lesz az, ha majd leigázzuk Egyiptomot – motyogtam.

– Mit mondtál?

– Nem érdekes.

Jó hangulatban folytattam utamat Dzsal háza felé, mert elképzeltem, hogy valamikor még visszatérek Egyiptomba, és teljes pompájában fogom látni a szfinxet.

Maga a ház szerény volt ugyan, de pazar helyre épült, egy Nílus-parti dombra. Egy kislány üdvözölt minket a kapuban, Dzsal gyermeke, aki egy teraszos kertbe kísért. Gyönyörű kilátás nyílt onnan a folyón lebegő halászhajókra és a túlpart termőföldjeire. Dzsal egy széken ülve figyelte a folyót. Amikor észrevette, hogy ott vagyunk, felpattant a helyéről, és öleléssel üdvözölt minket. Antipatrosz nyögve fogadta heves szorítását.

– Mi ez a mámorító illat? – kérdeztem.

– A feleségem hálaadó ebédje, amit nektek készített.

– A feleségedé? Azt hittem...

– Igen, beteg volt, de már sokkal jobban van. Azóta, hogy a múmia visszatért, mindnyájan sokkal jobban vagyunk. Gyertek, nézzétek meg!

Bevezetett minket a szobába, ahol felszolgálták az ebédet. Az asztalfőn egy függőlegesen felállított, falnak támasztott koporsó tűnt fel, múmiával a belsejében.

– Apám, ez itt Gordianus Rómából, az ember, aki megmentett téged. Gordianus, ő az apám.

Soha nem láttam korábban múmiát, és egyszer sem mutattak be hivatalosan egy halott embernek. A világ legrégibb birodalmában vadonatúj élményekre tettem szert.

Közelebb léptem a múmiához, és enyhén meghajoltam. Amennyire meg tudtam állapítani, az öregembernek nem ártott túl sokat a fogságban töltött idő. Vászonborítása tiszta maradt, arca viszonylag épségben tárult elénk – annyira élethűen, hogy már-már azt vártam, kinyitja a szemét, és pislogni kezd. Egyiptomban minden lehetségesnek tűnt.

Dzsal lánya beszaladt az étkezőbe.

– Apám! Apám! Gyere ki, nézd!

Követtük őt a kertbe. A Nílus időközben teljesen megváltozott. Ahol rövid idővel ezelőtt még tükörszerűen mozdulatlan és sík volt, most teljes szélességében hullámok barázdálták. A dagálytól ringatózó csónakokon integetni és ujjongani kezdtek a halászok. A túlpart földjei hirtelen megteltek ide-oda szaladgáló földművesekkel. Különféle szerkezeteket hoztak működésbe, hatalmas kerekekkel és lapátokkal. A földeket behálózó, addig száraz öntözőcsatornákban megcsillant a felduzzadó víz.

– Megkezdődött az áradás – jelentette ki Dzsal. – És az apám itthon van!

Térdre rogyott, kezébe temette az arcát, és sírt.

– Gyere, nézd! – sivított megint a kislány.

Megfogta a kezemet, és levitt egy ösvényen a folyó partjára. Antipatrosz sápítozva botorkált utánunk. A sáros parton levettük a lábbelinket, aztán beleléptünk a vízbe. Lenéztem, és láttam, ahogy a zöld hullámok barna örvényekkel telnek meg, és az emelkedő víz először a lábfejemet, majd a bokámat is ellepte.

Hálás kiáltások visszhangzottak a folyó egész belátható hosszáról. Időnként Ízisz nevét is hallani véltem. Végignéztem a napfényben csillogó vízen. Egy pillanatig mintha maga Ízisz mosolygott volna vissza rám a hullámfodrok és a fényszikrák közül.