II
(Az epheszoszi Artemisz-templom)
– Ó, Epheszosz! – kiáltott fel Antipatrosz. – A legvilágibb minden görög város közül... Ázsia büszkesége, a Kelet ékköve!
A költő a hajó orrában állt, és sziporkázó szemmel leste a parton feltűnő várost.
Amint a hajó otthagyta a nyílt tengert és a Cayster folyó torkolatán át bevitorlázott Epheszoszba, Antipatrosz éles könyökével utat tört magának az utasok kisebb csoportjában, én meg szorosan követtem. A városból elsőként egy alacsony hegy tövében megbújó, homályos kis épületegyüttest pillantottunk meg, miután a hajó kanyarodott egyet a folyón. Lassan egyre közelebb kerültünk, míg végül teljesen körbevett minket Epheszosz.
A kikötőt hosszú gát szelte ketté, amely hullámtörőként nyúlt be a tengervízbe. Mindkét oldalán rengeteg hajó horgonyzott; már azt hittem, nem is fogunk helyet találni. Ráadásul más hajók is várakoztak előttünk, amelyek korábban érkeztek, árbocon lobogó vitorlákkal és a szélben csapkodó, színes zászlócskákkal. A római naptár szerint áprilist írtunk, Epheszoszban azonban éppen Artemiszion szent hónapját tartották, amelynek során egyik ünnep követte a másikat a várost védő Artemisz istennő tiszteletére. Antipatrosz elmesélte, hogy ezek a fesztiválok évente több tízezer vendéget csaltak ide az egész görög ajkú világból, és a jelekből magam is megállapíthattam, hogy nem túloz.
A kikötőmester egy csónakon érkezett hozzánk, hogy bejelentse: nincs hely a hajónk számára a kikötőgát mentén. Ott kell ledobnunk a horgonyt, ahol vagyunk, és meg kell várnunk a komphajót, amely majd partra szállítja az utasokat. Természetesen a komp személyzetét is meg kellett fizetni, aminek Antipatrosz nagyon nem örült. Nekem nem volt ellenemre, hogy egy kicsit még a kikötőben maradhatunk és nézelődhetünk.
A zsúfolt rakparton túl feltűnt Epheszosz híres, beláthatatlanul hosszú városfala. Ahol a kikötőgát és a part összetalálkozott, egy díszes, keleties kapu tárult fel a falban, két oldalán tornyokkal. A kapuszárnyakat nyitva tartották, hiszen Artemisz városa szívesen fogadta a világ bármely tájáról érkező látogatókat – egy bizonyos összegért –, tette hozzá Antipatrosz, aki meg volt róla győződve, hogy az ünnepségek idején senkit sem engednek be ingyen. A fal fölött Epheszosz legmagasabb templomai és lakóháztetői lestek kifelé. Távolabb, a Pion-hegy oldalában folytatódott az épületek áradata. Egyik-másik valóságos palotának látszott, fényűző teraszokkal és többszintes kertekkel.
A legszembetűnőbb épület a hegy oldalába épített, hatalmas színház volt. A kikötő felé néző, félköríves nézőteret többezres embertömeg töltötte meg; éppen egy komédiát nézhettek, mert időnként nevetés foszlányait hozta a szél abból az irányból. A színház legfelső peremét magas, ragyogó és életteli színekkel megfestett szobrok szegélyezték, és olyan érzésem támadt, mintha ezek az istenek és istennők nem is a színpadot néznék, hanem a háztetők fölött egyenesen az én szemembe bámulnának.
– A híres színházat látom – közöltem, kezemmel árnyékolva be a szememet a Pion-hegy felől áradó napsütés elől. – De hol van az Artemisz-templom?
Antipatrosz felhorkantott.
– Gordianus! Elfelejtetted, amit a város fekvéséről mondtam? Olyan az elméd, mint a szita.
Amikor eszembe jutott a tanítása, elmosolyodtam.
– Igen, már emlékszem. Az Artemisz-templom a városon kívül épült, negyedórányi sétára a szárazföld irányában, alacsony, mocsaras területen. Valahol... ott lehet! – mutattam a Pion-hegy meredek északi oldala felé.
Az idős költő felvonta bozontos szemöldökét.
– Remek! És miért választották az építők pont azt a helyet?
– Azért, mert úgy vélték, hogy a puha talaj enyhítheti a földrengések erejét, és így a masszív szerkezet kevésbé fog károsodni.
– Helyes. A talaj további stabilizálása érdekében egy vastag, zúzott faszénből álló réteget temettek a földbe. Utána mi következett?
– A szénre több réteg gyapjú került, az istennőnek feláldozott bárányok szőre.
– Na mégiscsak szorult beléd némi tanulni vágyás! – állapította meg Antipatrosz.
Amikor a komphajó megérkezett, a nap pont a fejünk tetejére tűzött le. A költő a könyökével vágott utat az élre, én pedig nem tágítottam a háta mögül. Elsőként akart partra szállni. Amint kitettük a lábunkat a gátra, egy fiúcsapat sereglett körénk. Antipatrosz kiválasztott két őszinte tekintetű suhancot, és átadott nekik egy-egy érmét. Erre felkapták a csomagjainkat, és utánunk hozták.
Végigmentünk a gáton, amely önmagában is egy kisebb városra hasonlított. A zsúfolt hajók lakóházakként övezték a széles útra emlékeztető hullámtörőt. Mindenütt embereket láttam, csecsemősírást hallottam, és feltűnt, hogy az árbocok egy részére mosott ruhákat teregettek ki. A jelek szerint az Epheszoszba érkezett látogatók egy része nem talált szállást magának a városban, így kénytelen volt a hajóján maradni.
– Hol fogunk lakni Epheszoszban? – kérdeztem.
– Pár éve, amikor itt éltem, volt egy Eutropiusz nevű tanítványom. Azóta nem találkoztunk, de folyamatosan levelezünk egymással. Eutropiusz azóta felnőtt férfi lett, sőt meg is özvegyült, csak egy szem gyermeke maradt. Örökölt egy házat az apjától, a domb oldalában, a színház közelében. Eutropiusz igen tekintélyes emberré érett, ezért, gondolom, semmiben sem szenvedünk majd hiányt a házában.
Közben elértük a kikötőgát végét, és eljutottunk a nyitott kapuig. Az emberek tömött sorokban vártak bebocsátásra. Nem voltam biztos benne, melyik sorba kellene beállnunk, ám aztán az egyik kapuőr latinul kiáltott fel.
– Római polgárok és kíséretük ebbe a sorba! Római polgárok, itt várakozzatok!
Miközben beálltunk a sorba, észrevettem, hogy néhányan szemrehányó tekintettel méregetnek minket. Ez a sor rövidebb volt a többinél, és gyorsabban is haladt. Hamarosan ott találtuk magunkat egy férfi előtt, akinek fején fürjtollazatra hasonlító sisak magasodott. Ilyesmit csakis egy hivatalnok viselhet. Rápillantott a polgári rangomat jelző vasgyűrűre, miközben átnyújtottam neki az utazási papírokat, amelyeket apám szerzett nekem indulás előtt. Hangosan, latinul szólalt meg.
– Gordianus, Róma polgára, született Spurius Postumius Albinus és Marcus Minucius Rufus konzulsága alatt, azaz... legfeljebb tizennyolc éves, ha jól számolom... Átlagos testmagasságú, sötét hajú, szabályos arcú, megkülönböztető jelzés nélküli, latinul beszél, és valamelyest görögül is... illetve töri, gondolom – nézett rám leplezetlen megvetéssel.
– Nem töri annyira! – biztosította Antipatrosz. – Mindenképp kevésbé, mint te a latint.
– És te ki vagy?
– A fiatalember útitársa, korábbi tanára, az eugmai Zotikosz vagyok. Tudom, hogy más hangon beszélnél velünk, ha Gordianus idősebb volna, tógát viselne, és rabszolgák hada követné. De az ifjú ezek nélkül is ugyanolyan római polgár, mint a többi, és neked tisztelettel kell fogadnod őt... különben feljelentelek a provincia kormányzójánál!
A hivatalnok alaposan szemügyre vette Antipatroszt, elfintorodott, majd visszaadta az irataimat, és intett, hogy menjünk tovább.
– Ezt a fickót aztán jól eligazítottad! – szólaltam meg nevetve.
– Hát igen, de attól tartok, nem egy hasonló élményben lesz részed itt, Epheszoszban, Gordianus.
– Hogy érted ezt?
– Ázsia provinciában mélyen gyökereznek a Róma-ellenes érzések... sőt, ami azt illeti, minden görög eredetű provinciában... de itt, Epheszoszban különösen.
– Miért?
– A Pergamonba kinevezett római kormányzó könyörtelenül megadóztatja az itteni lakosságot. Sok római lakik a városban... több ezer, akik mind különleges kiváltságokban részesülnek; a legjobb helyeket foglalják el a színházban, egymásnak ajándékozzák a legjobb ülőhelyeket az ünnepségeken, maguknak fölözik le a kifelé és befelé áramló kereskedelem hasznát, sőt még az Artemisz-templom kincstárába is beletúrnak – pedig az nem más, mint Ázsia nagy bankja és Epheszosz fő ütőere. Azóta, hogy a rómaiak negyven évvel ezelőtt leigázták ezt a területet, egyre gyűlik a keserűség a helyi lakosságban. Ha már egy közönséges iratellenőrző hivatalnok így mer veled beszélni a kapunál, nem is merek belegondolni, hogy fognak mások viselkedni. Azt hiszem, legjobb lesz, ha nem is beszélünk többet latinul, amíg itt vagyunk, Gordianus, még egymás között sem. Meghallhatják és mindenfélét terjeszthetnek rólunk.
Valamikor a társalgás során átválthattunk latinról görögre, és jócskán oda kellett figyelnem, hogy tartani tudjam a tempót.
– Ez jó nagy... kihívás lesz – mondtam végül némi habozás után.
Antipatrosz sóhajtott.
– Lehet, hogy görög szavakat használsz, de a kiejtésed jellegzetesen latin.
– A hivatalnoknak azt mondtad, hogy nem töröm a görögöt!
– Igen, de... jobb lesz, ha minél ritkábban szólalsz meg.
A tömeg nyomában egy piactéren kötöttünk ki, ahol zarándokok és utazók gyűltek össze, és a kereskedők által kiállított ételek és talizmánok széles választékát nézegették. Az Artemisz-templom kicsiny másain kívül magának az istennőnek a szobrait is sok árusnál meg lehetett találni. Sokféle méretben és változatos anyagokból készültek, a durván megmunkált terrakottától kezdve a míves fafaragáson át a legnagyobb gonddal elkészített műalkotásokig, amelyek közül néhányat színaranyként kínáltak.
Megálltam az egyik pultnál, hogy megtekintsem az istennő egy kicsiny szobrát a római szemnek oly egzotikus epheszoszi öltözékben. A mi Artemiszünk – vagy ahogy Rómában nevezzük: Diana – a vadászat szűz istennője, ezért íjat hord, és rövid, egyszerű tunikát, hogy szabadon futhasson az állatok után. Ez az ábrázolás azonban sokkal régebbi időkből származott. Az istennő merev, egyenes tartásban állt, magához szorította behajlított karját, és nyitott kezét feltartotta maga előtt. Afféle templomi köpenyt viselt, fején pedig egy szárnyas bikákkal ékes koszorút. Az alsótestét fedő, kemény anyagú ruhát is állatok díszítették, és ettől az egész öltözék olyan hatást keltett, mint egy múmia szarkofágja. Nyakában makkokból álló füzér lógott, alatta pedig megjelent az epheszoszi Artemisz legjellegzetesebb része: kulacs alakú, lecsüngő nyúlványok, amelyek olyan sűrűn nőttek ki a felsőtestéből, mint egy szőlőfürt szemei. Melleknek is hihettem volna őket, ha Antipatrosz nem világosít fel már korábban: bikaherék lógnak rajta. Az ünnepségek során rengeteg bikát áldoztak fel az istennőnek.
Felvettem a kegytárgyat, hogy közelebbről is megszemléljem. Nehéz aranyszobor volt.
– Ne fogd meg, csak ha meg is veszed! – förmedt rám az árus, egy hosszú szakállú, csenevész férfi. Kikapta a szobrot a kezemből.
– Bocsánat – mondtam, ösztönösen latinra váltva. A kereskedő még sötétebben nézett rám.
Továbbsétáltunk.
– Szerinted tényleg aranyból készült az a szobor? – kérdeztem a költőt.
– Igen, és ezért nem engedheted meg magadnak.
– Az emberek tényleg vesznek ilyen drága emléktárgyakat?
– Nem emlékbe veszik, hanem felajánlásra. A zarándokok értékes tárgyakat vásárolnak, amiket aztán elvisznek az Artemisz-templomba, és felajánlanak az istennőnek.
– Ezek szerint a papok több ezer talizmánt gyűjtenek össze!
– A megabüszok... a papokat itt megabüszoknak hívják – magyarázta a költő. – És igen, rengeteg talizmánt összegyűjtenek az ünnepek alatt.
– Mit kezdenek annyi ereklyével?
– Természetesen a templom kincstárát gazdagítják velük.
Körülnéztem a hömpölygő tömegben. Olybá tűnt, hogy a szabadtéri piac minden oldalon szinte a végtelenbe nyúlik.
– Szóval a kereskedők szép hasznot zsebelhetnek be a tárgyak eladásáért, és utána a templom is busásan meggazdagodik.
Antipatrosz elmosolyodott.
– Azért arról se feledkezz meg, amit a zarándokok kapnak! Részt vehetnek a világ legkedveltebb ünnepségsorozatainak egyikén, egy szabadtéri fesztiválon, és fejükre hull az istennő áldása is, például oltalmazni fogja őket a hazavezető úton. Ugyanakkor ezek a felajánlott talizmánok a templom jövedelmének pusztán töredékét teszik ki. Számos más város gazdag polgárai, sőt még külhoni királyok is itt tárolják kincseiket a templom pincéjében, és még az őrzéséért is tetemes összeget fizetnek. Ez a hatalmas vagyon lehetővé teszi, hogy a megabüszok kölcsönöket adjanak, jókora haszon fejében. Így az epheszoszi Artemisz istennőnek szőlőskertjei, kőfejtői, legelői, sóbányái, halászterületei és szent szarvascsordái is vannak. Az Artemisz-templom a világ egyik legnagyobb kincstára... és az összes római kormányzó azon ügyködik, hogy valamiképpen rátegye a kezét.
Vásároltunk nyársra tűzött kecskesajtot az egyik kereskedőtől, és lassan haladtunk tovább a tömegben. Fokozatosan enyhült a tolongás, ahogy feljebb értünk egy kacskaringós utcán a Pion-hegy oldalában. Az emelkedő felénél megérkeztünk Eutropiusz házához.
– Nagyobb, mint ahogy emlékeimben élt – jegyezte meg Antipatrosz a makulátlanul rendben tartott homlokzatot nézegetve. – Alighanem emelt rá egy szintet, amióta itt jártam.
Az ajtónyitó rabszolga elküldte a csomaghordóinkat, és szólt a ház rabszolgáinak, hogy vigyék be a holminkat a vendégszobákba. Ezután kivezetett minket a ház közepében nyíló kertbe, ahol vendéglátónk egy heverőn pihenve fogadott minket. A jelek szerint éppen délutáni szunyókálásából ébredt. Eutropiusz negyven körüli férfi volt, robusztus testalkattal, aranyszőke hajában elvétve egy-egy ősz tinccsel. Durva selyemből szőtt, telt sáfránysárgára festett, csodálatosan szabott köpenyt viselt.
Hirtelen felpattant, és széttárt karral közeledett Antipatrosz felé.
– Mester! Te alig változtál!
– Badarság! – felelte a költő, és fehér hajára mutatott. Ugyanakkor mosolyogva fogadta a jóleső bókot. Kissé felém fordult, hogy bemutasson vendéglátónknak.
Tompa moraj töltötte meg a levegőt a fejünk fölött – távoli embertömeg nevetése.
– A színházból jön – magyarázta Eutropiusz.
– Te miért nem vagy ott? – kérdezte Antipatrosz.
– Bah! Egyszerűen unom a színdarabokat. Az a sok színész a förtelmes szóviccekkel, az idióta ripacskodással! A költészet szeretetét te tanítottad meg nekem, mester, de sajnos a komédia iránti rajongással nem sikerült megfertőznöd.
– Artemisz nagyra értékeli az ilyen előadásokat! – vetette ellen a költő.
– Igen, így tartják... habár a színészek pont olyanok, mintha fából lennének, akárcsak az őket néző istennő – vágott vissza Eutropiusz.
Antipatrosz jót kacagott, csak én nem értettem a viccet.
Aztán az ősz költő nagy levegőt vett.
– Hát ez kicsoda?
– Anthea! – kiáltott fel vendéglátónk, és odament a lányhoz, aki éppen akkor lépett ki a kertbe. Átkarolta a derekát.
A lány pár évvel fiatalabb volt nálam, haja aranyszőke, akárcsak az apjáé. Térdig érő, bíborszínű tunikáját vékony ezüstlánc fogta össze éppen csak serdülő keble alatt. A ruhadarab lazán lógott a válláról, és javarészt szabadon hagyta meglepően barnára sült karját. (A hasonló rangú római lányoknak vajfehér végtagjai voltak, és idegenek előtt gondosan rejtegették őket.) Szarvasbőr csíkra fűzött, aranyozott makkokból álló nyakláncot viselt. Egyik vállán egy tegezt vetett át, teli élénk színűre festett, aprócska nyilakkal. Egy kecses kis nyilat fogott az egyik kezében – bizonyára egy szertartás kellékét –, a másikban pedig egy hasonlóan parányi, vékony dárdát.
– Tán magát Artemiszt látom? – kérdezte Antipatrosz álomittas hangon.
Nekem is ugyanez jutott eszembe. A talizmánokról visszaköszönő, egzotikus epheszoszi Artemisz idegen volt számomra, ám a szőke lány megtestesítette az általam is jól ismert Dianát, a vadászat szűz istennőjét.
Eutropiusz büszkén pillantott a lányára.
– Anthea a múlt hónapban lett tizennégy éves. Idén első ízben vesz részt a felvonuláson.
– Az egész tömeg őt fogja nézni – mondta a költő, mire a lány pironkodva lesütötte a szemét.
Akármilyen bájos is volt Anthea, az én figyelmemet jobban lekötötte a rabszolgalány, aki követte őt a kertbe. Idősebb volt úrnőjénél, talán velem egykorú, dús, fekete hajjal, sötét szemmel, hosszú, egyenes orral. Sötétkék tunikájának ujja a könyökéig ért, a melle alatt egyszerű, vékony bőröv fogta össze. Alakja nőiesebb volt, mint Antheáé, és a viselkedése is kevésbé kislányos. A nagy felhajtás, ami egyszeriben az úrnőjét körülvette, mosolygásra késztette, ám amikor észrevette, hogy én őt nézem, viszonozta a pillantásomat, és felvonta a szemöldökét. Felforrósodtak az orcáim, és inkább elfordultam.
– Nézd csak, te is elpirultál Anthea láttán? – kérdezte Antipatrosz, félreértve a helyzetet.
A távolban újra megdörrent a tömeg nevetése, majd hosszú, kitartó taps következett.
– Bizonyára most ért véget a darab – közölte Eutropiusz. – Mester, ha Gordianusszal szeretnétek megmosakodni és átöltözni a felvonulás kezdetéig, akkor sietnetek kell!
Felnéztem az égre, amely az alkony közeledésével lassan sötétedni kezdett.
– Felvonulás? De hiszen nemsokára leszáll az este!
– Igen, pontosan! – vágta rá Antipatrosz. – Az Artemisz tiszteletére rendezett felvonulás napnyugta után veszi kezdetét.
– A római ünnepségeket mindig nappal tartják – motyogtam, önkéntelenül is latinra váltva.
– Nos hát, immáron elhagytuk Rómát – emlékeztetett Antipatrosz –, ezért a nyelvet is elhagyhatod végre!
– Hívom a teherhordót, hogy mutassa meg a szobáitokat – határozott Eutropiusz, ám mielőtt összeüthette volna a tenyerét, előlépett a rabszolgalány.
– Majd én odakísérem őket, gazdám.
Közvetlenül előttem állt meg, és rám szegezte a pillantását. Kissé kényelmetlenül vettem tudomásul, hogy ha a szemébe akarok nézni, kissé fel kell emelnem a tekintetemet. Pár ujjnyival magasabb volt nálam.
– Jól van, Amesztrisz, legyen! – engedélyezte Eutropiusz hanyag legyintéssel.
Egy rövid folyosón követtük végig a rabszolgalányt, majd felmentünk egy kis lépcsőn. Formás hátsója ütemesen ringott, ahogy felfelé lépdelt előttünk a fokokon.
Bevezette Antipatroszt a számára kijelölt szobába, majd velem jött a szomszédos helyiségbe. Kicsi, de fényűzően berendezett szoba volt. A balkonról a kikötőre nyílt kilátás. Egy asztalkán mosdótálat és szivacsot pillantottam meg.
– Szeretnél segítséget a mosakodásnál? – kérdezte a rabszolganő az ajtóból.
Sokáig néztem rá, mielőtt válaszoltam.
– Nem – nyögtem ki végül latinul, mivel abban a pillanatban még a kevéske görögtudásom is cserbenhagyott.
A rabszolgalány elegánsan meghajolt, kebleit a mozdulattal megemelve és kivillantva kissé, aztán visszavonult.
– Amesztrisz... ez egy perzsa név, ugye? – kérdeztem, amikor végre eszembe jutott valami értelmes gondolat.
Válaszként mindössze bólintott egyet, majd elment. Megesküdtem volna, hogy halk nevetést hallottam vele együtt távozni.
Miután felfrissítettük magunkat, és felöltöttük legszínesebb tunikánkat, Antipatrosszal visszatértünk a kertbe. Házigazdánkhoz időközben csatlakozott egy hasonló korú és státuszú férfi, legalábbis drágának tetsző öltözéke ez utóbbira engedett következtetni. Antheának is érkezett egy barátnője, egy fiatal lány, szintén a vadász Artemisz jelmezében. Lángvörös haja volt, de hozzá meglehetősen semmitmondó arcvonásai.
– Barátom és üzlettársam, Mnaszón – mutatta be Eutropiusz. – Ő pedig a lánya, Khloé, aki szintén első ízben vesz részt a felvonuláson. – Az orra alatt még hozzátette Antipatrosz felé: – Sajnos mindketten özvegyek vagyunk, így gyakran a lányunkkal együtt veszünk részt az ünnepségeken és az egyéb polgári eseményeken.
Hatan indultunk el, és velünk jött Amesztrisz is, hogy a két fiatal úrhölgy jelmezére ügyeljen. Próbáltam nem őt nézni, hanem a város ünnepi látványosságait és hangjait élvezni.
Rövid sétával csakhamar a színház bejáratához értünk. Rengetegen voltak a színház előtti téren, holott még csak most kezdett kifelé szivárogni a közönség. Derűsnek látszottak, és még tovább oldotta a hangulatukat a kereskedők által kínált bor. Egyes nézők magukkal hozták kedvenc kupájukat, ám az árusok azok számára is kínáltak különféle díszes poharakat és serlegeket, akiknél nem volt – rézből, ezüstből, sőt még aranyból is, drágakövekkel kirakva. Akárcsak a piacon a talizmánokat, ezeket a csecsebecséket is azért kínálták, hogy a felvonulás végén a tehetősebb vevők felajánlhassák őket Artemisznek.
Amikor leszállt az éj, fáklyákat vagy mécseseket gyújtottak a tér minden szegletében. A mosolygó arcok tengerén szinte hullámzott az imbolygó, narancsszín fény. Aztán a tömeg hirtelen elhallgatott, és a színház bejáratánál szabályosan kettévált; utat nyitottak valakinek. Arra számítottam, hogy valamilyen hatalmasság, talán a római kormányzó fogja elhagyni a színházat. Ehelyett azonban Artemisz szobra bukkant elő papok kisebb csoportjának vállán. A papok ragyogó sárga köpenyt viseltek, és hozzá magas, sárga fejdíszt.
– Ők a megabüszok, az pedig az epheszoszi Artemisz-szobor, amelyről az összes talizmánt és ereklyét másolják – suttogta a fülembe Antipatrosz.
A szobor nem kőből vagy bronzból készült, hanem fából, talán ébenfából, az imitt-amott lekopott festék alól kikandikáló részeiből ítélve. Az arcát és a kezét bearanyozták. Egy bő ujjú, művészien hímzett ruhát adtak rá, arcát fátyol takarta. Pár perccel később egy koszorúkkal és gyöngyfüzérekkel felékesített szekér érkezett, amelyet szalagokkal és virágfüzérekkel díszített bikák húztak. A megabüszok óvatosan a szekérre helyezték az istennő szobrát.
Ekkor hirtelen megvilágosodtam Eutropiusz tréfájával kapcsolatban a fából faragott színészekről és a fa istennőről. Az előadás díszvendége maga Artemisz volt, akit erre az alkalomra kihoztak a templomból, és felöltöztettek.
A szekér elindult, és az emberek lassan belesodródtak a tömegbe az elöl haladó Artemisz mögött. Fuvolán, kürtön, lírán és tamburinon játszó zenészek kerültek elő. Eutropiusz megcsókolta a lánya homlokát, Mnaszón ugyanezt tette, aztán Anthea és Khloé odaszaladt a muzsikusok mögött álló csoporthoz, amely hasonlóan öltözött, hasonló korú lányokból állt. Furcsa táncot lejtettek: felugrottak, leguggoltak, erre néztek, majd arra, vadmadarak mozgását utánozva. Aztán a zsákmányból vadász lett: a lányok felemelték íjaikat, beleillesztették a miniatűr nyílvesszőket, és a levegőbe lőtték őket. A tömegben álló asszonyok felnevettek, és szaladgálni kezdtek, hogy elkapdossák az ártalmatlan nyilakat.
– Ezek a kis nyilak a gyermekáldást jelképezik – magyarázta Antipatrosz. – Akik elkapják őket, gyors fogantatást és könnyű szülést remélnek a közeljövőben.
– De hogy lehet egy szűz istennő a termékenység istennője is? – kérdeztem.
Az idős költő sóhajtott, mire megint faragatlan rómainak éreztem magam.
– Ez az idők kezdete óta így van. Mivel ő maga nem fogant meg, képes segíteni azoknak, akik megtermékenyülnek.
A táncosok visszatették a vállukra az íjat, aztán elővették kicsi dárdájukat az övükből, és új táncba kezdtek. Kört alkottak, majd hol a körön belül, hol azon kívül ütögették a földet a dárdáikkal. Anthea még a sok fiatal és szép lány közül is kitűnt. Sokan méltatták a szépségét körülöttem a tömegben, és többen ugyanazt mondták, amit Antipatrosz is korábban: mintha az istennő megtestesülése volna.
Az Artemiszt szállító szekér bekanyarodott az úton, és eltűnt a szemünk elől. A zenészek és a táncos lányok követték. Mögöttük egy fiúkból és ifjakból álló sereg haladt, káprázatos, színes kelmékben: az atléták voltak azok, a soron következő, különféle versenyek résztvevői. Ezután a mesterségek képviselői sorakoztak fel, akik az istennő számára áldozatként választott marhákat, birkákat, kecskéket és ökröket hajtották maguk előtt. Egyéb testületek tagjai is vegyültek közéjük, változatos szimbólumokat és kellékeket a magasba tartva. Antipatrosz közben elmesélte, hogyan szövődtek bele ezek a testületek és mesterségek a város hosszú és fordulatos történelmébe, ám a mondandója zöme csak bement az egyik fülemen, és rögvest ki is jött a másikon. Teljesen elterelte a figyelmemet Amesztrisz, aki tisztes távolságból követte kis csoportunkat. Időnként összeakadt a pillantásunk. Mindig én voltam az, aki először félrenézett, mert nem bírta állni a másik tekintetét.
A felvonuló tömeg végén sétáltak a megabüszok, jelentős létszámban, élénksárga köpenyben és fejdíszben. Egyesek szent tárgyakat, ereklyéket vittek, például áldozati tőröket és fejszéket, mások égő tömjént hordoztak. A füst rágomolygott az epheszoszi pórnép és az idegen zarándokok hatalmas tömegére, akik utolsóként haladtak a felvonulásban.
– A megabüszok eunuchok, nem? – kérdeztem, miután eszembe jutott valami régi ismeretfoszlány. Közben a fejek fölött megpróbáltam szemügyre venni a papokat.
Eutropiusz és Mnaszón elnevették magukat, Antipatrosz pedig elnézően mosolygott.
– Valamikor régen tényleg azok voltak, de mintha pár évszázaddal le lennél maradva, Gordianus! Több generáció is meghalt már azóta, hogy Artemisz papjait rituálisan kasztrálták. Ennek ellenére az istennő a mai napig megköveteli, hogy a szolgái, legyenek akár férfiak, akár nők, érintetlenek maradjanak. Habár férfiasságuk ép és egész, minden megabüsz esküt tesz arra, hogy nem házasodik, nem alapít családot, hanem önmegtartóztatásban éli életét, ameddig Artemisz papjaként tapossa e földet.
– Ez praktikus is – állapítottam meg.
– Hogy érted ezt?
– Azt a mérhetetlen sok kincset tekintve, ami a templom ládáiba befolyik, alighanem szerencsésebb agglegénynek maradniuk. Máskülönben késztetést éreznének arra, hogy a gyermekeik érdekét a szent szolgálat elébe helyezzék.
– Gordianus igen bölcs a korához képest – jegyezte meg Eutropiusz. – Melyik apa ne tenne meg mindent a gyermekéért? A megabüszok szűziessége elméletben visszafogja a mohóságukat is. Én azonban úgy vélem, gyakran megbízhatatlanná is teszi őket. Attól pedig végképp nem tartja vissza őket, hogy beleártsák magukat a politikába.
Mnaszón felvonta a szemöldökét, rám nézett, majd csendre intette a barátját. Vajon azért akart elhallgatni bizonyos kényes részleteket, mert római voltam?
Antipatrosz rájuk sem hederített.
– Hogy magyarázzam el neked, Gordianus? Gondolj a római istennőre, Vestára, és arra, milyen létfontosságú Róma jóléte szempontjából a Vesta-szűzek tisztaságának megőrzése! Ez így van az epheszoszi Artemisz esetében is. A szűziesség feltétlenül fontos az ő szolgálatában, nem csak a papoknál vagy a templomban dolgozó nőknél, akiket hieroduliknak hívnak. Az összes lánynak is, akik ma ebben a menetben táncolnak, szűznek kell lennie. Mi több, ha csak beteszi a lábát az Artemisz-templomba egy olyan nő, aki szabadnak született és nem érintetlen, a halálos büntetés könyörtelenül lecsap.
Követtük a menetet a térről kivezető, szent útnak nevezett széles, kövezett úton, amit az egész hosszában fáklyák világítottak meg két oldalról. Miután átvonultunk a városfal északi oldalában nyíló széles kapun, a fáklyák két sora eltávolodott egymástól, és a kettő között feltáruló mély sötétségben megpillantottam a magasban sziporkázó csillagokat is.
Apránként egyre lejjebb ereszkedtünk a szent úton. Az alattuk húzódó völgyben, a két kanyargó fáklyasor végén, végre elénk tárult úti célunk, az Artemisz-templom is. A hatalmas építménynél már rengeteg zarándok gyűlt össze, javarészt fáklyákkal a kezükben, hogy üdvözöljék a felvonulást. A templom úgy nézett ki, mint egy gigantikus, téglatest alakú, vízen lebegő oszloperdő, amely derengve tükrözte vissza egy túlvilági tó fényeit. Habár még mindig negyedórányi séta választott el minket tőle, máris elámultam irdatlan méretein. Antipatrosz felkészített rá, hogy ez a görögök által valaha épített legnagyobb templom; négyszer akkora, mint az athéni Akropolisz tetején látható híres Parthenón.
Minden lépéssel egyre jobban megnőtt az épület, és mind jobban megdöbbentett tökéletes szépsége. Fényes márványlépcsők vezettek fel a széles talapzatra. A szentély masszív falait égbe törő oszlopok kettős sora vette körül. Szinte minden fehér márványból készült rajta, de egyes kiemelkedő részleteit ragyogó vörös, kék vagy sárga festékkel hangsúlyozták, helyenként pedig aranyozással is díszítették.
Az oszlopok magasztos eleganciája még az én avatatlan szemem számára is lélegzetelállító volt. Lábazatukat finom faragások ékesítették, az oszlopfők pedig mindkét oldalon kecses spirális görbületben végződtek.
– Ez az a hely, ahonnan az úgynevezett ión oszloprend származik – mesélte Antipatrosz a tekintetemet követve. – Az építészek szándékosan női motívumokat komponáltak bele az oszlopokba. Ennek megfelelően a tömör márvány oszloptörzsek nem egyszerű, dísztelen oszlopfővel vannak megkoronázva, hanem kecses görbületekkel, amelyek a női hajfürtöket hivatottak ábrázolni. Az oszlopok egész hosszán sekély barázdák futnak végig, mintha egy asszony ruhájának redői lennének. A magasság aránya a kerülethez, illetve az oszlopok fokozatos elvékonyodása is a női kecsességet jelképezi.
Követtem a szememmel az oszlopokat egészen a timpanonig, amit tartottak, és ott olyasvalamit pillantottam meg, amihez nem voltam hozzászokva templomoknál – egy magas, nyitott ablakot, túláradóan díszített kerettel. Először azt feltételeztem, hogy a nappali fényt engedi be a templomba, ám mint később kiderült, sokkal fontosabb szerepet szántak neki.
A templom előtt, nem messze a lépcsőtől, egy alacsony fallal körülvett, fényűző faragásokkal ékes áldozati oltárt lehetett látni. Amikor a felvonulók mind megérkeztek a templomhoz, a sárga köpenyes megabüszok egy része elszakadt a csoportjától, és elfoglalta helyét az oltárnál. Elővették rituális tőreiket, a feláldozásra kerülő állatok megkötözéséhez és lemészárlásához használatos köteleket, késeket, fejszéket és egyéb kellékeket. Más papok máglyát gyújtottak, amelyen majd a megtisztított és nyársra tűzött húst megsütik. Egy harmadik csoport leemelte Artemisz szobrát a szekérről, és felvitték a lépcsőn, vissza a templomba. Egy negyedik csapat eloldozta a szekeret húzó, virágfüzérrel feldíszített bikákat, és odavezette őket az oltárhoz. Az alacsony falakon belül már más állatokat is karámba zártak, például birkákat, kecskéket és ökröket. Őket egymás után fogják feláldozni az éjszaka folyamán, nemcsak az istennő, hanem az irdatlan tömeg étvágyának csillapítására is.
Az első bikát felvezették az oltárhoz egy alacsony rámpán, az oldalára döntötték, és erősen megkötözték. Néhány megabüsz imákat kezdett énekelni Artemiszhez, és füstölgő tömjénes tállal a kezében besétált a tömegbe. Az egyik pap – a köpenyén látható különleges hímzésből és a többiekénél magasabb fejdíszből ítélve bizonyára a legfontosabb elöljáró – felment az oltár melletti emelvényre, hogy mindenki jól láthassa. Az ég felé emelte karját.
– Ő Theotimosz – suttogta Eutropiusz Antipatrosznak. – A megabüszok főpapja.
Különös éllel a hangjában beszélt, és Mnaszónnal együtt összeráncolt homlokkal nézte a főpapot.
A muzsikusok abbahagyták a zenélést. A táncoló lányok megálltak. A tömeg elcsendesedett.
– Epheszosz népe! – kiáltotta Theotimosz. – Örömmel látott vendégek, akiket az istennő iránt érzett szeretet és csodálat vezérelt ide! Készen állunk az áldozatok bemutatására. Ha a tiszteletedre bemutatott áldozat elnyeri tetszésedet, nagy Artemisz – szüzek védelmezője, vadászok vezérlője, a vadon védőszentje, Epheszosz hálás városának oltalmazója az alapítástól fogva –, könyörgünk hozzád, lépj elő, és nézd végig engesztelő áldozatunkat!
A várakozó tömeg felemelte tekintetét az oltárról a templom timpanonjában nyíló ablakra. Először valami fény imbolygott odabent, aztán megjelent az istennő képmása is, elfogadóan széttárt karokkal. Olyan földöntúli látvány volt, hogy időbe telt, amíg rájöttem: a szekéren idehozott szobrot látom ismét. Vagy a szobor repült fel az ablakba, vagy a papok emelték fel valamilyen rejtélyes módon. A fátylat is levették róla, így a maga teljességében tündökölt aranyozott arca a magasban. Visszatükrözte a fáklyák és az oltár körül gyújtott máglyák narancsos fényét.
A tömeg egy része ujjongani kezdett, Theotimosz pedig odalépett az oltárhoz, felemelte tőrét, és átvágta a bika torkát. A megkötözött állat rúgkapált néhányat, majd megvonaglott és mozdulatlanná dermedt. A megabüsz egyetlen, fürge mozdulattal lenyeste a bika heréit, és felemelte. A sokadalom őrjöngve ünnepelte.
– Artemisznek! – kiáltotta a főpap, és a tömeg nagy része vele ismételte: – Artemisznek!
Eutropiusz észrevette a megrökönyödést az arcomon. Sokszor láttam már állatáldozatot, de még sohasem voltam szemtanúja egy leölt állat kasztrálásának.
– A szent herék a szűz istennőnek járnak, a többi a miénk – közölte vendéglátónk tárgyilagosan. – Én a horpaszánál lévő részeket szeretem, főleg alaposan átsütve.
Egyik állatot a másik után mészárolták le Artemisz felügyelő tekintete alatt, és megkezdődött a hús tisztítása és sütése. A tömeg apránként csoportokra oszlott, és a megabüszok által meghatározott sorrendben felsorakozott a sült húsért. Elsőként valószínűleg a legrangosabb és legidősebb férfiak kaphattak belőle. Sok pap a tömegben sétált, és megpróbált rendet tartani azok között, akik már alaposan felöntöttek a garatra. Füstfelhők burkolták be a sokadalmat, a piruló hús szaga pedig egybevegyült az égő tömjén illatával.
– Ha nem vagytok nagyon éhesek, mester, ez kitűnő alkalom lenne arra, hogy ifjú római barátod belülről is megnézze a templomot – javasolta Eutropiusz. – Anthea, Khloé és a többi szűz odabent adják elő táncaikat.
Antipatrosz remek ötletnek tartotta ezt, így követtük vendéglátónkat és Mnaszónt a széles márványlépcsőn felfelé a templom talapzatára.
Amesztrisz is velünk tartott. Ezek szerint még ő is érintetlen lett volna?... Aztán eszembe jutott, mit is mondott pontosan a költő: szabadnak született nő csak akkor léphet be, ha szűz. Vagyis a szabály nem vonatkozik a rabszolgákra...
Megráztam a fejem, és elhessegettem a gondolatot. Mi közöm volt hozzá, hogy Amesztrisz szűz-e még, vagy sem?
Bementünk a letaglózóan magas oszlopok között, és beléptünk a leghatalmasabb terembe, amit valaha láttam. Számtalan mécsessel világították meg, rengeteg szobrot helyeztek el benne, mégis olyan gigantikus volt, hogy egyetlen pontján sem tűnt zsúfoltnak. A fényes márványpadlón szédítő szín- és mintakavalkád terjedt szét. Magasan a fejünk fölött masszív cédrusgerendák húzódtak keresztbe, vörösre, sárgára és kékre festve, aranyszegéllyel és aranydíszekkel kiegészítve. A márványfalakat lélegzetelállító szépségű festmények tették mozgalmasabbá. Minden kétséget kizáróan az összes Artemiszről keringő mese és legenda ott volt valamelyik falon, sőt más istenek és hősök is szép számmal megjelentek.
Antipatrosz a templom legnagyobb ikonjára hívta fel a figyelmemet, Apellész remekművére, Nagy Sándor gigantikus képmására. A színezés és a perspektíva hatására teljesen úgy látszott, mintha a hódító hadvezér keze és a benne tartott villám kinyúlna a falból, és a fejünk fölött lebegne. Az egész testem megborzongott.
A terem akusztikája is lenyűgözött: felerősítette és valahogy ki is hangsúlyozta a felvonulókkal érkezett muzsikusok zenéjét. Ők a templom egyik oldalában foglalták el helyüket. A hatalmas terem közepén tovább táncoltak a szűz lányok a szép számban összegyűlt közönségnek.
– Aktaión történetét adják elő – suttogta Eutropiusz, miközben közelebb vezetett minket.
Észrevettem, hogy az egyik lány egy frígiai süveget vett a fejére, vállára pedig egy köpenyt terített, hogy eljátszhassa az ifjú vadászt. Vörös hajáról hamar felismertem benne Khloét. Más lányok kutyabőrt tettek a fejükre és a vállukra; ők Aktaión kutyáit játszották. Megint mások a fákat jelenítették meg lombos gallyakkal kezükben. A szomjas Aktaión, aki a fák között megbúvó tavat kereste, félretolta az ágakat – érintésére a táncosok elhajoltak és arrébb penderültek –, és megpillantotta a képzeletbeli tóban fürdőző Artemisz istennőt.
A mellettem álló Antipatrosz kapkodni kezdte a levegőt. Én is elfojtottam kikívánkozó nyögésemet, és a büszkén mosolygó Eutropiuszra néztem. A riadt istennőt Anthea formálta meg, és az ő meztelenségében nem volt semmi képzeletbeli. Apró mellének krémes fehérsége és mellbimbóinak halvány árnyalata szinte derengett a lágy fényben, és már-már természetfeletti szépséget kölcsönzött neki.
A zene élesen felerősödött ennél a jelenetnél. A vadász ugyanolyan rémültnek látszott, mint az istennő. Artemisz a tunikája után nyúlt, hogy eltakarja magát, Aktaión pedig gyorsan el akart fordulni, de már túl késő volt. Anthea feldobta a tunikát, felemelte a karját, mire a ruhadarab mintha magától, önként burkolta volna be testét. Az istennő forogni kezdett, és dühödt ábrázattal, vadul kalimpált a karjával. Hirtelen abbahagyta a pörgést, és vádló testhelyzetben megállt; rámutatott a rémülten hátrahőkölő Aktaiónra.
Khloé próbált volna erre-arra elmenekülni, ám a fák összezárultak körülötte, és eltakarták a szemünk elől. Egyszeriben abbamaradt a zene, és új, fenyegető hanghatásokkal tért vissza. A fákat játszó táncosok arrébb vonultak, és felfedték a szarvassá változott Aktaiónt. Khloé innentől szarvasbőr jelmezben játszott tovább. A fiatal szarvast mintázó maszk teljesen eltakarta az arcát, homlokáról két kis agancs ágaskodott.
Az erdőt játszó táncosok szétszéledtek, és helyükön a vadászkopókat játszó lányok gyűltek össze. A jajongó furulyák és izgatott csörgők hangorkánja közepette üldözni kezdték az ugrándozó szarvast, majd körbevették. Forogva, kavarogva gyötörték az állatot, aki korábban a gazdájuk volt. A kutyának öltözött lányok eltakarták Khloét a szemünk elől, csak az agancsos maszk teteje látszódott, ahogy üldözőivel együtt pörgött.
Egyszeriben átalakult az izgatott zene. A kopók visszahúzódtak. A szarvasálarc nem messze a lábunktól a padlóra hullott, vérvörös kis szalagok jelképezték rajta a széttépett Aktaión vérét. A főhőst nem is láttuk többé.
A vadászkutyák örvénylő tánca közepette Khloé valamikor levehette a maszkot, és kutyabőrrel takarhatta el magát, hogy belevegyülhessen a falkába. Egyszerű trükk volt, mégis megbabonázta a nézőket. Olybá tűnt, mintha a kopók valóban felfalták volna a zsákmányukat.
A közelben álló Anthea még mindig zordan figyelte a jelenetet. Artemisz szörnyű bosszút állt a halandón, aki – igaz, akaratán kívül – megpillantotta mezítelen testét.
Aztán az egyik táncos váratlanul felsikoltott. Más lányok is kiabálni kezdtek. A csapat tagjai eltávolodtak a rögtönzött színpadtól.
A zene is széttöredezett, majd elhallgatott. A templom közepén ott hevert az egyik táncos összekuporodva. Vörös hajáról azonnal felismertem benne Khloét.
Mnaszón odarohant a lányához. Eutropiusz is utánasietett. Magam is követtem volna őket, ám Antipatrosz visszatartott.
– Ne legyünk láb alatt, Gordianus! Szegény lány valószínűleg elájult... talán az izgalomtól.
Nem volt túl sok meggyőződés a hangjában. Az idős költőnek is látnia kellett, hogy Khloé testtartásában, ahogy a padlón feküdt, van valami természetellenes. Kicsavarodtak a végtagjai, hátracsuklott a feje. Amikor Mnaszón odaért, leguggolt a mozdulatlan test mellé, aztán hátrahajtotta a fejét, és kétségbeesetten felordított.
– Halott! – kiáltotta valaki. – Khloé halott!
Az emberek egy része aggodalmaskodott, de sokan gyanakodva suttogtak, morogtak.
– Azt mondta valaki, hogy halott?
– Az nem lehet!
– Nézzétek, sír az apja!
– Mi történt? Látta valaki?
– Figyeljétek csak! Valaki értesíthette a megabüszokat, mert már Theotimosz is itt van!
A főpap bevonult a terembe, és közvetlenül mellettem sétált el. Égő hús szaga áradt belőle, sárga köpenye tele volt vérfoltokkal.
– Mi folyik itt?
Mennydörgő hangja sokszorosan visszhangzott a teremben, és elnémította a tömeget, amely kettévált előtte. Még Mnaszón is ellépett a holttesttől. A megabüsz odasétált a lányhoz, és letérdelt mellé.
A nagy lárma és kavarodás közepette feltűnt számomra, hogy a szarvasálarc még mindig a földön hever. Minden tekintet Khloéra szegeződött; a maszk senkit sem érdekelt. Odamentem, letérdeltem és felvettem. Miféle ösztönös megérzés vezérelt? Antipatrosz később azt mondta, hogy Artemisz istennő keze irányított, ám én inkább azt hiszem, egy olyan bölcsességet követtem, amit még az apám tanított nekem: Amikor mindenki egy bizonyos dologra figyel, nézz arra, amire senki sem figyel. Ekkor megláthatod azt, amit senki más.
Csodálatos álarc volt, amit avatott kezek alakítottak ki valódi szarvasbőrből, igazi aganccsal. A szem valamiféle csillogó zöld ékkőből készült, a fényes fekete orr pedig obszidiánból. A gyakori használattól már meglehetősen megkopott; minden évben ezzel a maszkkal adhatták elő ezt a darabot, vagyis sok szűz lány hordta sok ünnepen. A belsejét is megvizsgáltam, és egy igen furcsa dolgot vettem észre...
– Tedd le! – rivallt rám a megabüzosz.
Azonnal elejtettem a szarvasálarcot.
Theotimosz félbehagyta Khloé vizsgálatát, felkelt a földről, és odajött hozzám. Arckifejezése láttán a hideg futkosott a hátamon. Oka van annak, hogy a Theotimoszhoz hasonló férfiak válnak vezetővé az általuk választott hivatásban. Vele kapcsolatban minden megfélemlítő volt – magas, tagbaszakadt teste, parancsoló modora, széles válla, mennydörgő hangja, és legfőképpen villámokat szóró szeme, amely mintha belevájt volna az enyémbe.
– Ki vagy te, hogy csak úgy megérinted Artemisz egyik szent ereklyéjét?
Válaszra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Latin- és a görögtudásom egyaránt cserbenhagyott.
Antipatrosz a segítségemre sietett.
– A fiú egy látogató, megabüzosz. Ártatlan tévedés volt csupán.
– Látogató?
– Rómából – böktem ki.
– Rómából? – kérdezte a főpap felvont szemöldökkel.
A költő felmordult. Nem figyelmeztetett elégszer, hogy hallgassam el a származásomat? A főpap azonban még egyszer utoljára mogorván rám nézett, majd magához vette az álarcot, és a jelek szerint nem kívánt többet foglalkozni velem. A holttest körül összesereglett tömeghez fordult.
– A lány meghalt – jelentette ki. A nézők egy része felnyögött vagy felkiáltott.
– De mi történt vele, megabüzosz? – kérdezte valaki.
– A lány testén nincs nyom. Hirtelen, minden előjel nélkül halt meg. Mivel a sajnálatos eset itt, a templomban történt, feltételeznünk kell, hogy maga Artemisz rendelkezett így.
– Nem! – jajdult fel Mnaszón. – Khloé éppolyan odaadó híve volt Artemisznek, mint a többi szűz lány a teremben!
– Nem vádoltam tisztátalansággal a lányodat, Mnaszón. Ugyanakkor, ha Artemisz haragja lesújtott rá, arra kell következtetnünk, hogy az istennőt felbosszantotta a szent rituálé valamely része. – Lenézett a kezében tartott maszkra. – Gondolom, Aktaión táncát adták elő. Ki játszotta Artemisz istennőt?
A táncosok időközben félrehúzódtak, összekucorodva, egymást átölelve és reszketve. A kérdésre Anthea lépett elő.
A megabüzosz odament hozzá. Eutropiusz is csatlakozott volna hozzájuk, ám a főpap felemelt kézzel tartotta vissza.
Theotimosz a lány fölé magasodott, és lenézett rá. Anthea kényelmetlenül feszengett a pillantása súlya alatt, és remegve harapdálta az ajkát. Aztán sírva fakadt.
A megabüzosz a közönség felé fordult, hogy megszólítsa őket.
– A lány tisztátalan – jelentette ki.
– Nem! – kiáltott fel Eutropiusz. – Ez hazugság!
– Hogy merészeled hazugsággal vádolni a megabüszok vezetőjét? – förmedt rá Theotimosz. – És éppen itt, Artemisz szentélyében?
Eutropiusz teljesen zavarba jött, ugyanakkor ökölbe szorult a keze. Elvörösödött.
– Nem, megabüzosz, természetesen nem – motyogta végül. – De bízvást állítom, hogy a lányom ártatlan. Érintetlen. Talán van valami mód ellenőrizni...
– Igen, alávetjük a próbának! – vágott közbe Theotimosz. – Ahogy Artemisz előírja az ilyen váratlan és szörnyű események kapcsán. Megabüszok, távolítsátok el a lányt a templomból azonnal, mielőtt jelenlétével tovább szennyezné a szentélyt!
A papok megragadták Antheát, aki reszketve az apja után kiáltozott. Eutropiusz hamuszürke arccal követte őket kifelé. Más papok Khloét nyalábolták fel, és elkeseredett apja kíséretében őt is kivitték. A táncosok szétszéledtek, ki-ki megkereste a saját családját. A zenészek döbbenten néztek egymásra.
Antipatroszhoz fordultam, akinek könnyek csillogtak a szemében. Megcsóválta a fejét.
– Mennyire vártam ezt a napot, amikor végre ismét beléphetek a csodálatos Artemisz-templomba! Mennyire vártam, hogy megmutathassam neked, Gordianus! De nem így! Micsoda rémséges nap! Micsoda tragédia!
Egy pillantást éreztem magamon, és amikor megfordultam, a szédülten kavargó tömegben a szilárdan álló és engem néző rabszolgalányt, Amesztriszt vettem észre. Olyan átható volt a tekintete, mintha valamit mondani akarna nekem, vagy kérdezni akarna tőlem. Ekkor azonban megtörtént az, ami korábban sosem: ő fordította el hamarabb a fejét, és ki is rohant a templomból.
Aznap éjjel borongós volt a hangulat Eutropiusz házában. Feltételeztem, hogy Epheszosz többi házában sem örvendeztek túl sokat, hiszen a haláleset és az Anthea ellen felhozott vád egy csapásra véget vetett az önfeledt mulatozásnak. A megabüszok megparancsolták a népnek, hogy vonuljanak vissza az otthonukba, és imádkozzanak Artemisz útmutatásáért.
Amesztrisz szerény vacsorát szolgált fel a kertben Eutropiusznak, Mnaszónnak, Antipatrosznak és nekem – bár rajtam kívül senkinek sem volt étvágya.
– A te korodban még bármilyen körülmények között eszik az ember – jegyezte meg a költő mély sóhajjal, és átadta nekem kölesből és lencséből álló vacsoráját.
– Senkinek sem hiszem el, hogy Khloé Artemisz akaratából halt meg – közölte Mnaszón, aki döbbent arccal nézett a semmibe. – Ebben az ellenségeink keze van benne, Eutropiusz. Tudod, kikre gondolok.
Vendéglátónk nem Mnaszónra, hanem rám nézett. Betolakodónak éreztem magam.
– Ha nem bánjátok, a többit a szobámban eszem meg – közöltem, magamhoz véve a tálat.
– Veled megyek – ajánlotta Antipatrosz.
– Ne, mester... maradj itt! – kérlelte Eutropiusz.
Engem nem akart maradásra bírni, sőt a pillantásomat is kerülte, ezért elbúcsúztam.
Miután a szobám magányában megettem a vacsorát, nem bírtam tétlenül az ágyon ülni. Egy darabig fel-alá járkáltam, majd levettem a sarumat, és nesztelenül kiosontam a folyosóra, egészen a lépcső tetejéig. A beszélgetés jól kivehetően hallatszott fel odáig a kertből. Megálltam és füleltem.
– Köztudomású, hogy Theotimosz teljes mértékben a római kormányzó befolyása alatt áll – mondta Mnaszón. – Eltökélte, hogy az összes ellenlábasát félresöpri az útból... vagyis mindnyájunkat, akik szeretnék levetni a római rabigát.
– Csak nem arra célzol, hogy a megabüzosznak is volt valami köze Khloé halálához? – kérdezte Antipatrosz megrökönyödve.
– De, pontosan erre célzok! – fortyant fel Mnaszón, sírástól elcsukló hangon.
Hosszabb szünet után Eutropiusz szólalt meg ismét.
– Úgy vélem, az Anthea ellen felhozott vádakat feltűnően pontosan és tudatosan időzítették. Elsőre talán elképzelhetetlen, de én is arra gondolok, hogy Theotimosz szerepet játszott a lányod halálában, a szörnyű tragédiát pedig arra használta fel, hogy megvádolja Antheát... és rajta keresztül engem is tönkretegyen, ha a próba beigazolja a gyanút.
– A próba... hallottam róla, de még sosem láttam – jegyezte meg Antipatrosz.
– Ritkán kerül rá sor, mester. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor folyamodtak ehhez a módszerhez az én életemben.
– Úgy rémlik, valamiféle barlangban történik, Ortügia szent ligetében.
– Igen. A próbát megelőzően a megvádolt lányra a hierodulák vigyáznak, a megabüszok irányítása alatt álló női oltárszolgák. A próba napján ők kísérik a lányt a szent ligetbe. Ott egymást érik a szent helyszínek, például a barlang, és nem messze tőle a folyó, amelynek partján Létó életet adott Artemisznek és ikertestvérének, Apollónnak. A barlang mennyezetéről egy láncra fűzött pánsíp lóg le; ennek is megvan a maga története, ám azt most nem mesélem el. Réges-régen egy vaskaput állítottak a barlang bejáratához, amelynek kulcsát a megabüszok őrzik. A próba a következő: ha egy lányt tisztátalansággal vádolnak, az igazság csak úgy deríthető ki, ha bezárják a barlangba, egymagában. Ha valóban szűz, a pánsíp egy dallamot játszik – igaz, azt senki sem tudja, hogy maga Pán zenél rajta, vagy valami szent szél fújja... Ekkor kinyílik a vasajtó, és a lány, akinek szűziessége bebizonyosodott, kisétálhat.
– És ha nem szűz?
– Akkor a pánsíp néma marad, és a lányt soha többé nem látja senki.
– Ott hal meg a barlangban? – kérdezte Antipatrosz döbbenten.
– Másnap a megabüszok kinyitják az ajtót, bemennek, de nem találnak ott sem élőt, sem holtat. Mint mondtam, a lányt egyszerűen csak... soha többé nem látja senki – ismételte Eutropiusz remegő hangon.
– Szóval a szent barlang a megabüszok kizárólagos fennhatósága alatt áll? – kérdezte a költő.
– Természetesen, mint minden Artemiszhez kapcsolódó szent hely.
– De ha ti úgy vélitek, hogy Theotimosz gyilkosságra is képes... Ha képes rá, hogy Artemisz templomát ilyen bűnténnyel szennyezze be... akkor nem lehet, hogy valahogy meghamisítja, befolyásolja ezt a próbát? Tiltakoznod kell, Eutropiusz. Meg kell vádolnod.
– Bizonyíték nélkül? Hiszen semmire nem hivatkozhatok, legfeljebb arra, hogy Theotimosz veszettül gyűlöl bennünket, Mnaszónt és engem, a rómaiak iránti ellenérzéseink miatt! A római kormányzó sem fog segíteni nekünk, ha kétségbe akarjuk vonni az erényesség próbájának tisztaságát, és a nép is ellenünk fog fordulni. Istenkáromlás vádjával bennünket is az ítélőszék elé citálnak.
– Ami azt jelenti, hogy nektek is egy természetfölötti próbát kell kiállnotok, amelyet szintén Theotimosz irányít majd. – Antipatrosz sóhajtott. – Borzasztó nehéz helyzetbe kerültetek.
– A rómaiak fordították a megabüszokat a saját népük ellen! – motyogta Mnaszón. – A papoknak a nép büszkeségeinek kellene lenniük, nem az ellenségeinek!
– Azért úgy igazságos, ha megemlítjük, hogy a megabüszok között is vannak különféle csoportok – vetette közbe Eutropiusz. – A többségük éppen olyan hűséges Epheszoszhoz és az itteni szokásokhoz, mint én vagy te, Mnaszón. Theotimosz kivétel, de sajnos ő az elöljárójuk, nincs mit tenni. Makacsul a rómaiak pártját fogja, és minden módon elteszi az útból az ellenségeiket. Ez a sajnálatos helyzet csak akkor érhet véget, ha eljön Mithriádész.
Mithriádész! Nem csoda, hogy előttem, egy római előtt vonakodtak nyíltan beszélni! Pontosz királya évek óta azon mesterkedett, hogy Róma méltó riválisává váljék. Rómában mindenki azt rebesgette, hogy rövidesen elkerülhetetlenné válik egy nyílt háború Mithriádésszal. Egyértelművé vált számomra, hogy Eutropiusz és Mnaszón kinek a párján állnának egy ilyen háborúban. A beszélgetés alapján még azt sem tartottam kizártnak, hogy titokban a görög király emberei.
– Mithriádész valóban képes arra, hogy egy szép napon kiűzze a rómaiakat Epheszoszból – közölte Antipatrosz halkan. – De ezzel jelenleg semmit sem tudunk kezdeni. Hogy menthetnénk meg Antheát?
– Imádkoznunk kell Artemiszhez, hogy az ő hatalma érvényesüljön, és ne korrupt papjának akarata – felelte a házigazdánk csendesen. – Imádkoznunk kell, hogy az erényesség tesztje a valós eredményt mutassa, és Antheát tisztázzák a vád alól.
Hosszú csend állt be. Megint úgy éreztem, hogy figyelnek, és amikor megfordultam, ismét Amesztrisszel találtam szembe magam.
– Szükséged van valamire, római? – kérdezte.
– Mióta állsz itt?
– Amióta te, nagyjából – mosolygott hamiskásan.
Nagyot nyeltem.
– Akkor te is hallottál mindent, amit én.
– Igen.
– Ez az Ortügia nevű liget... hol van?
– Nem messze a várostól. A szent úton kell elindulni, de nem az Artemisz-templom felé, hanem az ellenkező irányba kell fordulni, délnek. A városfalon kívül az út nyugatnak fordul, felmegy egy meredek hegyoldalon, egy szikláig, amely a kikötő felé magasodik. Ott még menni kell egy kicsit, és máris feltűnik a szent liget.
– Hát a barlang, amiről beszéltek?
– A szent út egyenesen oda vezet.
– Értem.
– Miért kérdezed ezeket, római?
Megvontam a vállam.
– Antipatrosz azt mondta, minden helynek meg kell tanulnom a földrajzát, ahol járunk.
– Hamarosan úgyis meglátod, hol van az a barlang. Holnap az egész város kivonul oda, hogy végignézze a próbát. – Kissé elcsuklott a hangja, és lesütötte a szemét. – Szegény Anthea!
– Te nem hiszed el, hogy még szűz?
– Tudom, hogy az. Az úrnőmmel nincsenek titkaink egymás előtt. Mégis félek a próbától.
– Igen, én is – mondtam. Újabb beszélgetés foszlányai szűrődtek fel a kertből, de olyan halkan, hogy nem értettem belőle semmit. Aztán hallottam, ahogy a görög férfiak felkászálódnak a heverőjükről. – Most már vissza kell mennem a szobámba.
– Nekem pedig meg kell kérdeznem a gazdámat, nincs-e valamire szüksége.
Végignéztem, ahogy lesétál a lépcsőn, aztán visszatértem a szobámba. Kisvártatva Antipatrosz is nyugovóra tért a szomszéd helyiségben. Teljesen kimerülhetett, mert pár pillanattal később már a horkolása visszhangzott a falak között.
Kibújtam az ágyamból, felhúztam a sarumat, és egy könnyű köpenyt terítettem a tunikámra. Biztosan elreteszelték a bejárati ajtót, és alighanem egy rabszolga is alszik mellette. Vajon le tudnék ugrani a hálószobám balkonjáról? A ragyogó holdfényben egykettőre találtam egy kis területet a kertben, ahol biztonságban földet tudnék érni. Azt nem tudtam, miként fogok visszamászni, de nem is törtem rajta a fejem.
Az ugrás és a földet érés is könnyebb volt, mint reméltem. Elevickéltem a ház bejáratáig, ahol felidéztem a színházig megtett útvonalat. Könnyedén rátaláltam a szent útra. Már egyetlen fáklya sem égett, amit a felvonuláshoz meggyújtottak. Amesztrisz azt mondta, hogy az úti célom a templommal ellentétes irányban van, ezért megfordultam, és délnek indultam.
A holdfényben fürdő, ismeretlen környék egyszerre volt gyönyörű és hátborzongató. Pompás házak, gümnaszionok, templomok és piacterek előtt haladtam el, de egyetlen emberrel sem találkoztam. Súlyosan megsértették az istennőt a saját ünnepén, így Epheszosz lakói ki sem merték dugni az orrukat a házukból.
Tartottam tőle, hogy zárva találom a városkaput, ám a magas kapuszárnyak tárva-nyitva álltak, és a kaput őrző hivatalnokok egy csoportja – köztük megabüszok – félrevonulva beszélgettek az út mellett. Ők voltak az első élő lelkek, akiket láttam. Arról tanácskoztak, milyen előkészületekre van szükség a másnap esedékes próba előtt, amikor is több ezer ember fog átvonulni a kapun.
Átosontam a kapun, és az árnyak között folytattam utamat. A szent út egy temetőt szelt át, majd felkúszott egy hegyre, ahol kanyargósabbá és keskenyebbé vált, kövezete pedig egyenetlenebbé. Időnként a kikötőt is megpillantottam a jobb kéz felé sorakozó sziklák és fák között. Megsűrűsödött az erdő, megnyúltak a ciprusok, és a cédrusfák illata betöltötte az éjjeli levegőt. Egy közeli patak csobogása ütötte meg a fülemet, és a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, amikor eszembe jutott, hogy talán pont azon a helyen született meg Artemisz és Apollón, ahol éppen megálltam.
Végül egy tisztáson lyukadtam ki. A holdfénytől elárasztott rét túloldalán, egy sziklás domb közepében megláttam a barlang csillogva derengő vaskapuját.
Az árnyak közt tapogatózva megkerültem a tisztást, és odaaraszoltam a kapuhoz. Elővettem a tunikámból a kis zsákot, amit apám adott az indulás előtt. Meg is tanította, hogyan kell a benne lévő kellékeket használni. Némelyik kifejezett régiség volt már, de olyan is akadt, amit apám maga készített. Míg más apák alkudozni, falat építeni vagy szónokolni tanították fiaikat, az én apám a lakatok és zárak felfeszítésének módját örökítette rám.
Örömmel nyugtáztam, hogy semmiféle őr nem vigyázta a vaskaput. A tisztás, sőt az egész liget is teljesen elhagyatott volt. Lehet, hogy a szent helyet annyira tiszteletben tartották az epheszoszi istenfélő népek, hogy kizárólag rituális alkalmakkor merték felkeresni.
Ennek ellenére nem mertem lángot csiholni, inkább holdfénynél matattam. Soha nem találkoztam korábban hasonló zárral. Egyik szerszámot a másik után próbáltam bele. Aztán találtam egy kelléket, ami belefért a kulcslyukba, mégsem mozdult a zárnyelv, akárhogy forgattam, csavargattam. Végül váratlanul mégis csattant a retesz a túloldalon, és az ajtó kinyílt.
Kissé inamba szállt a bátorságom a gondolatra, hogy bűnt követek el egy istennő ellen. Egyik lábamat már át is emeltem a kapun – de semmi biztosítékom nem volt arra, hogy ki is fogok lépni rajta. Megpróbáltam erőt meríteni valamiből, amit régen apám mondott nekem: Az isteni büntetés fenyegetése gyakran csak az önös érdeküket néző halandóktól származik. Mindig a saját értékítéletedből indulj ki, ha túlvilági büntetéssel vagy átokkal riogatnak. Jómagam számtalanszor megszegtem az úgynevezett isteni törvényeket, mégis itt állok előtted élve és épségben, békében az istenekkel.
Beléptem a barlangba, és nyitva hagytam a kaput. A szemem lassan hozzászokott a sötétséghez. Nem volt teljes feketeség odabent, mert itt-ott repedések hasították szét a sziklafalat a fejem fölött, és a holdfény beszivárgott az üregbe. Lassan felfogtam a zárt tér méretét és formáját, és azt is észrevettem, hogy egy másik barlang nyílik belőle. A nagyobb üregbe még több holdfény szüremkedett be. A három-négy embernyi magas sziklamennyezetről vaskos ezüstlánc függött, a végén egy pánsíp. A barlang kellős közepén lógott, és sehogy sem lehetett elérni.
Egy harmadik üreget is felfedeztem hátul. Az volt a legkisebb és legsötétebb. Tapogatózás közben találtam meg az ajtaját a második terem falán. Csak görnyedve lehetett rajta bemenni. Ennek a zárját is megpróbáltam felfeszíteni, ám hirtelen elejtettem a szerszámot, és kétségbeesve kezdtem kutatni utána a sötétségben. Mindenféle egyéb tárgyat érintett a kezem a barlang aljában, például egy kést és egy olyan fejszét is, amilyet a megabüszok használtak az állatáldozatoknál. Egy erős anyagból készült zsákra is rátévedt a kezem; könnyen elrejthettek benne egy kisebb testet.
Ezután valami csontosat és hegyeset érintettem meg, talán egy szarvat, amely egy állat bőréből állt ki.
Felkiáltottam és visszahúztam a kezem. A hirtelen mozdulattól bevertem a fejem a sziklafal egyik kitüremkedésébe. A sűrű homályból egy állat csillogó szemét vettem ki. Egészen mélyen, az üreg padlóján hevert, és engem nézett. Majdnem kiugrott a szívem a mellkasomból. Miféle teremtmény volt? Miért nem adott hangot? Talán a barlang őre, egy sokszarvú szörny, amit Artemisz állított oda, hogy felfalja a magamfajta gyalázatos behatolót?
Aztán fokozatosan egyre többet láttam a rám meredő lényből. Rájöttem, hogy a szarvasálarc hever a földön, amit Khloé viselt Aktaión táncában.
Felvettem és átvittem a nagyobb terembe, ahol erősebb fénynél vizsgálhattam meg.
Egyszer csak rádöbbentem, hogy be sem zártam a kaput, miután bejöttem. Visszatértem az első üregbe, és becsuktam a kaput, mire a retesz is a helyére került.
Innentől fogva már nem siettem annyira. Lassan összeszedtem az elejtett szerszámokat, és kinyitottam a harmadik üreg ajtaját. Friss levegő fújt az arcomba. Tettem néhány lépést kifelé, és bozóttal benőtt kis hegyszorosban találtam magam. Nyilvánvalóan ez volt a barlang titkos hátsó bejárata.
Visszaléptem az üregbe, és bezártam magam mögött az ajtót. Átmentem a nagy terembe, és próbáltam valami kényelmesebb helyet keresni magamnak. Nem aggódtam amiatt, hogy véletlenül el találnék aludni; elég volt arra gondolnom, hogy a szarvasálarc ott bámul engem a sötétben. Időnként mintha valaki mást is hallottam volna a barlangban motoszkálni, halkan szuszogni, tompán neszezni. Aztán eszembe jutott apám egy másik mondása – Mindenkinek a saját fantáziája a legfélelmetesebb ellensége –, és megnyugtattam magam, hogy teljesen egyedül vagyok.
Valamikor az éjszaka folyamán aztán mégis elszundíthattam, mert halk, siránkozó asszonykórus ébresztett fel, és a vaskapun túlról csörgők és tamburinok össze nem illő hangkavalkádja érkezett.
Egy szertartás zajlott a barlang előtti tisztáson. A szavak annyira egybefolytak, hogy semmit sem értettem belőlük, de felismertem a főpap, Theotimosz szigorú hangját.
Később kinyílt és becsapódott a vaskapu.
Elhallgatott a zene. Elnémult a tömeg.
Egy fiatal lány zokogása visszhangzott a barlangban. Végül elcsendesedett, és egyre közelebbről hallatszott. Végül a sírás egy hirtelen nyögésbe fulladt, amikor az egyszerű fehér tunikát viselő Anthea meglátta, hogy valaki más is áll a sziklaüregben.
A homályban nem ismert meg, ezért rémülten hátrálni kezdett.
– Anthea! – suttogtam. – Ismersz engem. Az apád házában találkoztunk tegnap. Gordianus vagyok... a római, aki Antipatrosszal utazgat.
A kétségbeesését zavarodottság váltotta fel.
– Mit csinálsz te itt? Hogy jutottál be?
– Ezzel ne törődj! A kérdés az: miként szólaltathatnánk meg azt a pánsípot – mutattam a magasban függő hangszerre.
– Hát tényleg létezik! – motyogta Anthea. – Amikor a hierodulák elmondták, miből áll a próba, nem tudtam, hihetek-e nekik... Egy pánsíp magától megszólal, ha tényleg érintetlen vagyok? De valóban itt van! Én pedig igenis szűz vagyok... ez tény, az istennő is tudja. Ezek szerint a pánsíp zenélni fog! Nem történhet máshogy!
Együtt néztünk fel a hangszerre. Semmiféle isteni szél nem fújt keresztül a barlangon, meg sem mozdult a levegő. A pánsíp dermedten lógott, dallamnak nyomát sem hallottuk.
– Talán miattad van az egész – vetette fel Anthea, és vádlón pillantott rám.
– Hogy érted ezt?
– Azt mondják, hogy a pánsíp nem szólal meg, ha tisztátalan ember van a barlangban.
– És?
– Te szűz vagy, római Gordianus?
Felforrósodott az arcom.
– Azt sem tudom, lehet-e ezt a szót egy férfira használni – adtam kitérő választ.
– Mesebeszéd! Érintetlen a tested, vagy sem? Háltál már nővel?
– Ez itt most nem lényeges. Azért jöttem, hogy megmentselek, ha lehetséges.
– Hogy gondoltad ezt, római?
– Meg akarom szólaltatni a pánsípot.
– Tudsz egyáltalán játszani rajta?
– Hát...
– Hogyan képzelted, hogy felérhetünk oda?
– Talán te játszhatnál rajta, Anthea. Felállhatnál a vállamra...
– Én táncos vagyok. A zenéléshez nincs tehetségem... És még ha lenne is, a válladra állva sem tudnék odáig felérni.
– Legalább próbáljuk meg!
Meg is tettük. Antheának kiváló egyensúlyérzéke volt, mint minden táncosnak. Biztosan vetette meg a lábát a vállamon.
– Próbáld megfogni a pánsípot, húzd le a láncról! – szűrtem ki a fogam között, a teste súlyát nyögve. Nehezebb volt, mint amilyennek látszott.
Anthea is felnyögött a csalódottságtól.
– Lehetetlen! Nem érem el! Még ha el is érném, nagyon erősnek látszik a lánc.
A gomolygó sötétből egy hang szólított meg minket.
– Én talán elérném.
Anthea felismerte a hangot, ujjongva felkiáltott az örömtől, és leugrott a vállamról. A homályból Amesztrisz lépett elő, átölelte az úrnőjét, és mindketten sírtak a rájuk törő érzelmektől.
Ekkor jöttem rá, hogy Amesztrisz végig követett. Amíg nyitva volt a vaskapu, besurrant a barlangba, majd elrejtőzött a sötétben. Őt hallottam szuszogni az üregben.
A rabszolgalány elhúzódott Antheától.
– Úrnőm, ha ráállnál a római vállára, én pedig a te válladra...
– Nem biztos, hogy kettőtöket is elbírlak.
– Már hogyne bírnál, te izmos római? – kérdezte Amesztrisz. Elpirultam a kérdésre, ugyanakkor magabiztosabb is lettem. – Én pedig tudok pánsípon játszani. Te magad mondtad, úrnőm, hogy úgy játszom rajta, mint egy dalos madár.
Hosszú csend után ismét felhangzottak a jajveszékelések odakintről. A siratóasszonyok zokogtak és sikoltoztak. Mivel nem hallottak zenét a barlangból, kezdték a legrosszabbat feltételezni.
Anthea csípőre tette a kezét, és felnézett a pánsípra, mintha adna még egy utolsó esélyt neki, hogy magától játsszon.
– Azt hiszem, egy próbát megér – jelentette ki végül.
Felmászott a vállamra. Míg én erősen fogtam a bokáját, ő széttárta a karját, hogy megtámaszkodjon a sziklafalban. Amesztrisz is felmászott utána. Biztos voltam benne, hogy szét fog törni a vállam, de inkább összeszorítottam a fogam, és nem mondtam semmit. Felfelé pillantottam, ám a fejemet egyáltalán nem tudtam megmozdítani, így azt sem láthattam, ami odafent zajlik.
Egyszer csak egy hosszú, mély hang hallatszott a pánsíp irányából, majd egy magasabb. Szünet következett, majd a valaha hallott legelbűvölőbb dallam töltötte meg a barlangot, megsokszorozódva a visszhangtól.
Odakint abbahagyták a siránkozást, és inkább az ámuldozás hangjai szűrődtek be – talán magának Theotimosznak is hallottam a zavart és hitetlen kiáltásait.
A különös, gyönyörű muzsika véget ért; éppen időben, mert egy másodperccel tovább sem bírtam volna tartani a két lányt. Amesztrisz lemászott, aztán Anthea is leszökkent a talajra. Nekitántorodtam a falnak, és megdörzsöltem sajgó vállamat.
– És most mi lesz? – kérdezte Anthea.
– A kapu állítólag magától kinyílik – feleltem.
– Ha mégsem, a megabüszoknál van a kulcs – tette hozzá Amesztrisz. – Talán ők kinyitják.
Megcsóváltam a fejem.
– Nem fogom visszatartott lélegzettel várni, hogy ez megtörténjen. Ugyanakkor azon sem lepődnék meg, ha Theotimosz nemsokára csatlakozna hozzánk.
– Mit akarsz ezzel mondani, Gordianus? – kérdezte Anthea.
Sietve elmagyaráztam, hogy a barlang hátsó részén van egy titkos bejárat, és azt is kifejtettem, hogy mit kellene tenniük a következő percekben.
Pár pillanat múlva hangot hallottunk a hátsó bejárat felől. Fény is keresztülvillant az üregeken, ahogy nyílt és csukódott az ajtó. Elfojtott hangú szitkozódást és egy tompa kiáltást is hallottunk: „Hádészra! A fejsze, a kés, a maszk... hol vannak?” A következő pillanatban a főpap belépett a legnagyobb terembe. Egyik kezében a fejdíszét tartotta, mert az alacsony ajtón nem fért volna át benne. Megtorpant, amikor meglátta Antheát és Amesztriszt egymás mellett, aztán felnézett a himbálózó pánsípra.
– Hogy jutott be ide a rabszolgalány? – kérdezte vicsorgó sziszegéssel. – És Hádészra, hogy sikerült megszólaltatnotok a hangszert?
Az én jelenlétemet nem észlelte. Mögötte álltam, falnak szorított háttal, beleolvadva az árnyékba. A lábamnál ott hevert a fejsze és a kés – a gyilkos eszközök, amelyekkel a megabüzosz el akarta tenni Antheát láb alól.
Szándékosan mozdítottam el a fegyvereket a helyükről, hogy amikor belép, ne tudja azonnal megragadni őket – és hogy jómagam használhassam őket szükség esetén. Theotimosz magas, izmos férfi volt, akár egy valódi mészáros, és ha közelharcra kerülne a sor, minden előnyös körülményt meg kellett teremtenem magamnak. Ám mielőtt a késhez és a fejszéhez nyúltam volna, másképpen próbáltam ártalmatlanná tenni. Ott volt nálam a szarvasálarc is.
Mialatt a megabüzosz a két lányt bámulta, a háta mögé surrantam, magasra emeltem a kezem, és ráraktam a maszkot a fejére. Mivel nagyobb feje volt, mint Khloénak, alig fért rá. Teljes erőből nyomtam lefelé az álarcot, és a tenyeremmel éreztem, ahogy a belsejében elrejtett rövid, tűhegyes dárda átszúrja a főpap fejbőrét.
Előző nap vettem észre a dárdát, amikor a templomban belestem a maszk belsejébe. Arra következtettem, hogy átitatták valamilyen méreggel, és így végeztek Khloéval. Kétségbeesett, görcsös mozdulatai nem a tánchoz vagy a színdarabhoz tartoztak, hanem a haldoklása jelei voltak, mert közben a méreg behatolt a bőre alá és szétáradt a testében. Miután a gyilkos maszkot levették róla, senki sem vette észre a feje tetején lévő sebet, mivel dús, vörös haja elrejtette azt. Sem idő, sem ok nem lett volna a feje vizsgálatára, hiszen Theotimosz pillanatok alatt odaért, és átvette az irányítást. Nem csoda, hogy a megabüzosz annyira megrémült, és olyan gyorsan kikapta a maszkot a kezemből, miután felvettem. Az is érthető, hogy a barlangba hozta a többi fegyverrel együtt, amelyek segítségével eltehette volna Antheát láb alól, valamint a zsákkal, amelybe a testét rejthette volna.
Kétségkívül meg akarta várni, amíg a gyászoló tömeg szétszéled, hogy aztán kényelmesen visszatérjen a barlangba a titkos bejáraton keresztül, és végrehajtsa vérszomjas tervét. Arról csak sejtéseink lehettek, hogy a gyilkosság előtt miféle egyéb gyalázatot akart még elkövetni a szűz lány testén. Aki nem riad vissza attól, hogy magában az Artemisz-templomban ölje meg az istennő egyik szűz táncosnőjét, valószínűleg abban sem talál kivetnivalót, hogy Ortügia szent ligetében kövessen el egy újabb szentségtörést.
Theotimosz gátlástalan szörnyeteg volt. Nem is érhetett volna jobb véget, mint hogy a saját fegyverét fordítjuk ellene.
Azt azonban nem tudhattam, hogy maradt-e elég méreg a dárdán. A szúrás fájdalmas lehetett, mert a pap ordítva kapkodott a maszk után. Az agancsokat megragadva próbálta lerángatni magáról a szarvasfejet, ide-oda vonaglott. Pont úgy nézett ki, mint a rémült Aktaión. Vakon nekirohant a falnak, visszapattant az agancsairól, majd ugyanezt tette egy másik falnál. Végül a földre rogyott, egy darabig rángatózott és rúgkapált, aztán végleg elernyedtek a tagjai.
A két lánnyal együtt sokáig bámultam a mozdulatlan testet. Alig tudtam elhinni, ami történt. Először fordult elő életem során, hogy végeztem egy emberrel. Szándékosan és bűntudat nélkül cselekedtem, legalábbis ez volt a meggyőződésem. Amikor Anthea megragadta a vállamat, és szájon csókolt, teljesen összezavarodtam.
– Az én hősöm! Az én megmentőm!
Láttam, hogy a mögötte álló Amesztrisz is engem néz. Furcsa módon az ő mosolya sokkal többet jelentett számomra, mint vendéglátóm lányának hálás csókja.
– Gyerünk, Anthea! – mondtam, kilépve az öleléséből. – Egy percig sincs okunk tovább maradni ezen az iszonyatos helyen. Ugyanazzal a szerszámmal, amivel bejöttem, belülről is ki tudom nyitni a vaskaput. Az ajtó kinyílik, te kilépsz a napfényre, az ajtó pedig becsukódik mögötted. Ez a próba vége hivatalosan, nem igaz?
– Mi lesz veled és Amesztrisszel? Mi lesz... vele? – kérdezte a lány az élettelen Theotimoszra pillantva.
– Amesztrisszel majd kimegyünk hátul. Később, ha beszéltünk az apáddal, együtt kitaláljuk, mi legyen a holttesttel.
Így is történt. Az árnyak közt rejtőzve kinyitottam Antheának a kaput, aztán bezártam mögötte. A barlang előtti tisztásról Eutropiusz megkönnyebbült kiáltását sodorta felénk a szél, majd a tömeg is ujjongani kezdett örömében.
A rabszolgalánnyal együtt elindultunk az utolsó üregbe. Amikor a pánsíp alá értünk, Amesztrisz magához húzott, és rányomta ajkait a számra. Egészen máshogy csókolt, mint Anthea. Amikor elhúzódott tőlem, elnevette magát.
– Úgy nézel ki, Gordianus, mintha még soha senkitől nem kaptál volna ilyen csókot!
– Nos hát...
Felnézett a szent hangszerre, és összevonta a szemöldökét.
– Szerinted akkor is megszólalt volna, ha nem jövök utánad?
– Hogy érted ezt?
– Lehet, hogy néma maradt volna, mert van valaki a barlangban, aki nem szűz? Sokat tanakodtam ezen, amikor utánad osontam. Egy másik hang viszont ezt mondta a fejemben: „Tedd meg!” És én megtettem. Jó döntés volt, hiszen csak hárman együtt menthettük meg az úrnőmet a biztos haláltól.
– Biztos vagyok benne, hogy mindketten helyesen cselekedtünk, Amesztrisz. De azt akartad mondani, hogy te nem...
Felszegte az állát, és elmosolyodott.
– Persze hogy nem! Ahogy minden bizonnyal te sem! – Megint felkacagott, ám az arckifejezésem láttán elkomolyodott. – Gordianus, ne mondd, hogy te soha...
Lesütöttem a szemem.
– Nem tudom, mi a szokás ilyen téren Epheszoszban, de Rómában nem ritka, hogy valaki a férfiúi tógája felöltése után még egy-két évig vár, mielőtt... megízleli Venus gyönyöreit.
– Venus? Ó igen, ti ezt a nevet adtátok Aphroditénak. És te mikor öltötted fel a tógát?
– Egy éve, amikor betöltöttem a tizenhetet.
– Értem. Ezek szerint most már bármelyik napon megízlelheted Venus gyönyöreit.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Vajon szórakozott rajtam?
Hirtelenjében nagyon furcsán éreztem magam, és gyorsan odavezettem a hátsó bejárathoz. Észrevétlenül osontunk ki a barlangból.
Aznap este, miután kissé alábbhagyott az Anthea megmenekülése felett érzett elragadtatás, azon kaptam magam, hogy Eutropiusszal, Antipatrosszal és Mnaszónnal beszélgetek. Házigazdánk és barátja megütközött azon, hogy becstelen módon behatoltam Ortügia szent barlangjába. „Őrült római!” – motyogta Mnaszón az orra alatt. Antipatrosz azonban makacsul hangoztatta, hogy alighanem maga Artemisz vezetett minket a rabszolgalánnyal a barlangba Anthea megmentésére, mert meg akart szabadulni elaljasult papjától.
– Az istenek gyakran olyan eszközökkel érik el céljaikat, amelyek számunkra, halandók számára talányosnak, sőt akár ellentmondásosnak is tűnnek – magyarázta az idős költő. – Igen, én ebben a fordulatban határozottan benne látom Artemisz kezét. Hiszen ki másnak jutott volna eszébe betörni a barlangba még Anthea megérkezése előtt, mint Gordianusnak?... Az „őrült rómainak”, ahogy te nevezted, Mnaszón. Theotimosz pontosan arra számított, hogy jámbor polgárokhoz méltón, tétlenül hagyjuk a szertartást lezajlani, ahogy a hagyomány előírja, és ezzel magunk ítéljük halálra Antheát. Igen, hiszek abban, hogy Gordianus és Amesztrisz az istennő sugallatára cselekedtek – jelentette ki újfent, és ezzel mintha el is döntötte volna a kérdést.
Ami a főpap holttestét illeti, a költő azt javasolta, ne vigyük sehova, hanem egyszerűen hagyjuk a helyén. Lehet, hogy sokáig rá sem fognak bukkanni – kivéve, ha Theotimosznak volt egy-két cinkosa a megabüszok között, amely esetben hamar észreveszik az eltűnését. Akár rájönnek, mi történt, akár nem, sem Antheát, sem mást nem fognak tudni megvádolni, hiszen el kell majd titkolniuk a főpap halálának okát. A nép számára úgy fog tűnni, hogy az istennő egyszerűen lesöpörte a föld színéről a megabüszok fejét, amiért az gonosz és hamis váddal rontott rá Antheára. Epheszosz lakói levonhatják a saját tanulságaikat.
– Köztudomású, hogy Theotimosz a rómaiak bábja volt – közölte Mnaszón. – Bukását és eltűnését égi büntetésként fogják elkönyvelni az emberek, és annak előjeleként, hogy a rómaiak és az őket támogató árulók hatalma hamarosan megroggyan. Talán... talán a lányom, Khloé halála sem volt értelmetlen... ha közelebb juttatja szeretett városát a szabadsághoz.
Antipatrosz vigasztalón Mnaszón vállára rakta a kezét.
– Bölcsen beszélsz, Mnaszón. A lányod hű szolgája volt Artemisznek, és halála semmiképpen sem hiábavaló. – Ezután Eutropiuszhoz fordult. – Hosszabb ideig akartam Epheszoszban maradni, barátom, ám jelen körülmények között ez igen sok kényelmetlenséggel járna. Tartok tőle, hogy az események után a Róma-ellenes hangulat erőszakosabbá fajul. Felbátorodnak a Mithriádész-párti erők, és a római kormányzó kénytelen lesz ellencsapást indítani... Ki tudja, mi lesz a vége? Ifjú római útitársam érdekében továbbindulunk, inkább előbb, mint később.
Eutropiusz bólintott.
– Én is reméltem, hogy tovább maradtok. Holnap menjünk el az Artemisz-templomba, és ajánljunk fel áldozatot hálából az istennőnek. Egy másik áldozattal kérjük fel, hogy adja áldását további utazásotokra. Utána intézkedem, hogy mihamarabb jegyet kapjatok egy hajóra a következő úti célotok felé.
Később mindnyájan visszavonultunk a saját hálószobánkba. Nem tudtam aludni. Túl világos volt a szoba, ám miután behúztam a vastag függönyöket, ugyanúgy forgolódtam tovább az ágyamban. Egy darabig a mennyezetet bámultam. Aztán a párnába temettem az arcomat, és próbáltam úgy terelgetni a gondolataimat, hogy ne Amesztrisz körül forogjanak.
Egyszer csak az ajtó kinyílásának neszét hallottam. Majd a becsukódást is azonnal. Halk léptek szelték keresztül a szobát.
Felemeltem a fejem a párnáról. Mindenütt sötétség honolt, amíg a lány szét nem húzta a függönyt, és elő nem sejlett ruhátlan testének körvonala a holdfényben. Mielőtt kiejthettem volna a nevét, már mellettem is termett az ágyban.
Végigsimítottam csupasz tagjait, majd magamhoz szorítottam.
– Áldott legyen Artemisz! – suttogtam.
– Artemisznek ehhez semmi köze – mondta Amesztrisz egy halk kis nevetés után, aztán úgy érintett meg, hogy egész testemet végigborzongatta a kéjsóvár vágyakozás. – Ma éjjel Venusnak fogunk hódolni.
Így esett, hogy a vadászat szűz istennőjének városában életemben először öltem embert, és először háltam nővel.
Másnap, miután bemutattuk áldozatainkat az Artemisz-templomban, Antipatrosszal felszálltunk a hajóra. Amesztrisz ott állt a többiekkel együtt a rakparton. Elbúcsúztunk egymástól. Néztem gyönyörű arcát és testét, felidéződött bennem az érintése, és miközben ismét belém hasított a vágyakozás, elméláztam rajta, hogy vajon látom-e még valaha.
A város egyre zsugorodott a láthatáron, én pedig néma fogadalmat tettem magamban. Ha bárhol Artemisz istennőnek szentelt templom vagy oltár mellett haladok el, meggyújtok egy kis tömjént, és egy fohász keretében megkérem az istennőt, hogy áldja meg a rabszolgalányt.
– Gordianus... miféle különös dallamot dúdolgatsz te? – kérdezte Antipatrosz.
– Nem ismered fel? Ezt játszotta Amesztrisz a pánsípon.
Azóta is őrzöm azt a dallamot.