VII

SZTÜX ÉS A SZIKLÁK

(A babiloni falak és függőkertek)

 

 

– Babilonban nem egy, hanem két csodát is megtekinthetünk – mondta Antipatrosz. – Legalábbis azt, ami megmaradt belőlük.

Az Euphrátesz partján töltöttük az éjszakát, egy poros kis fogadóban. Antipatrosz csendes és mogorva volt attól a perctől fogva, hogy felkelt az ágyból – az utazás megviseli az idős embereket –, de később, ahogy közeledtünk Babilonhoz a folyó mentén, a déli irányban húzódó, ősi útvonalon, apránként javult a kedve, és mind jobban felélénkült.

A fogadós tájékoztatása szerint Babilónia fővárosa már csak pár órára volt, és akkor sem nyúlhatott hosszabbra az út, ha figyelembe vettük a szekerünket húzó szamarak makacs komótosságát. A város egész délelőtt elmosódott foltnak tűnt a sík láthatáron, és csak lassan növekedett akkorára, hogy határozott formát öltsön. A Tigris és az Euphrátesz folyók közti síkság teljesen lapos volt, és a legkisebb domb sem törte meg az egyhangú horizontot. Egy ilyen hatalmas, mindenütt egyforma tájon az ember úgy érzi, a végtelenbe lát, ugyanakkor mivel a talaj fölött remegő forróság eltorzította a látképet, a közeli és a távoli tárgyak, kövek, növények is idegenül hatottak. Amit messziről toronynak hittünk, pálmafának bizonyult. Amit egy halom mozdulatlan – halott – testnek hittünk, valójában kavicsrakás volt, amit feltehetőleg az út karbantartói hagytak ott maguk után.

Több mint egy órán keresztül találgattam, miféle csapat közeleg felénk az úton. A csillámló hőhullámok időnként mintha kinagyították volna a csoportot, majd lekicsinyítették, és alkalmasint teljesen el is tűntek a szemünk elől, hogy aztán váratlanul felbukkanjanak. Eleinte katonáknak néztem őket; mintha megcsillant volna a napfény a fegyvereiken. Aztán egy ideig meg voltam győződve róla, hogy egyetlen lovas jön velünk szembe, talán egy sisakban vagy más katonai viseletben – a kékes visszatükröződésből ítélve. Egyszer csak egy szempillantás alatt teljesen eltűnt – vagy eltűntek, ha többen voltak –, én pedig megborzongtam, mert felmerült bennem, hogy esetleg látomás játszott velünk.

Végül összetalálkoztunk útitársainkkal. Kiderült, hogy valóban fegyveres férfiak közlekedtek az úton; két öszvérhúzta, téglával púposra halmozott kocsit kísértek. Ezekhez hasonló téglákat azonban még soha életemben nem láttam Jókora, különböző formájú téglák voltak, csak széttárt karral lehetett volna átfogni őket, és az egyik oldalukat fényes mázzal vonták be – az egyiket kékkel, a másikat sárgával, a harmadikat vegyesen a kettővel. Nem újonnan készültek, mert szélük egyenetlen volt, és az itt-ott megmaradt kötőanyag arra utalt, hogy kivésték őket egy falból. A felületüket lepő kevés portól eltekintve azonban még mindig drágakőszerűen ragyogott rajtuk a máz.

Antipatrosz roppant izgatott lett.

– Lehetséges ez? – motyogta. – A híres babiloni fal téglái?

Az idős költő ügyetlenül leszállt a szekérről, és odacsoszogott a közelebbi kordéhoz. Óvatosan odanyúlt az egyik téglához, és megsimította ujjai hegyével a csillogó kék mázat.

A csapat vezetője eleinte tiltakozott, és odakiáltott az egyik őrnek. Az őr nyomban ki is vonta a kardját, és előrelépett. Aztán amikor a vezető meglátta a költő arcára kiülő gyermeki örömöt, leintette az őrt. Egy számomra ismeretlennek hangzó nyelven szólította meg Antipatroszt. A jelek szerint a mester sem értette, mert hunyorogva felnézett a férfira, és megkérdezte:

– Beszélni görög?

Életemben először jártam olyan területen, ahol a lakosság zöme sem latinul, sem görögül nem beszélt. Antipatrosz valamelyest törte a párthus nyelvet, de észrevettem, hogy legszívesebben rossz görögséggel próbált közös nevezőre jutni a helybeliekkel, mintha a hibásan kiejtett, idegenszerűen hangzó görög beszéd könnyebben érthető volna számukra, mint a makulátlan görögség, amellyel általában megnyilvánult.

– Igen, kicsi – válaszolt a vezető, és felmutatta a hüvelyk- és mutatóujját pici távolságra egymástól.

– Babilonból jöttetek, nem? – kérdezte a költő szükségtelenül hangosan; ezt a szokását is rég észrevettem, csak még mindig nem értettem, miért hiszi süketnek is a helybelieket.

– Babilon, igen.

– Milyen messze? – kérdezte Antipatrosz gesztikulálással pontosítva mondandóját.

– Babilon, ide? Ó, két óra! Talán három – helyesbített a szekérhajtó, miután szemügyre vette kimerült hátasainkat.

Antipatrosz a távolban ködlő foltra nézett, amely az utóbbi órákban jelentősen megnőtt, de még mindig nem ígért magasra tornyosuló falakat. Sóhajtott.

– Attól tartok, Gordianus, hogy semmi sem maradt Babilon híres falaiból. Ha valóban olyan nagyok volnának, ahogy a legendákban szerepelnek, és még mindig állna egy-egy szakaszuk, mostanra már látnunk kellene őket.

– A téglák a régi falból jöttek, igen – bólintott a vezető, megértve néhány szót a költő mondataiból. A rakományra mutatott. – A szomszédom talált a háza mögött, a kertben, a földben. Nagyon ritka. Nagyon értékes. Eladta gazdag szeleukiai embernek. Most a szomszédom is egy gazdag ember van.

– Gyönyörűek, nem igaz, Gordianus? – Antipatrosz végigfuttatta tenyerét a fényes mázon, majd megemelte a téglát, hogy alá pillantson. – Zeuszra, ezen a példányon magának Nabú-kudurri-uszurnak a pecsétje van! Az ő uralkodásának idejéből származhat! – Egy pillanatra azt hittem, ihletett állapotában szavalni fog, ám ő sokkal gyakorlatiasabban folytatta. – Ezek a téglák egy vagyont érnének Rómában. Patrónusomnak, Quintus Lutatius Catulusnak is van pár darabja, amelyeket a kertjében állított ki. Szerintem többet fizetett azért az öt-hat babiloni tégláért, mint az összes szoborért a házában együttvéve! No, de haladjunk tovább!

Antipatrosz adott egy érmét a vezetőnek az útbaigazításért, majd visszamászott a szekérre, amely folytatta lassú, egyenletes haladását a horizonton gomolygó folt irányába.

Megköszörültem a torkomat.

– Mitől olyan értékesek azok a régi téglák? Különben is, miért téglákból építették a babiloniak a falaikat? Az ember azt hinné, minden valamirevaló városfalat kőből raknak össze.

Az idős költő úgy nézett rám, hogy tizenkilenc helyett egyszeriben kilencévesnek éreztem magam.

– Nézz körül, Gordianus! Mennyi követ látsz? Többnapi járóföldön belül egyetlen kőfejtő sincs! A világnak eme szegletéből hiányzik mindenféle kő, amely alkalmas lenne templomok és más építmények felhúzásához, és még kevesebb olyan akad, amelyből hosszú városfalakat lehetne építeni, elég széleseket ahhoz, hogy harci szekérrel végig lehessen menni a tetejükön. Nem, eltekintve néhány templomtól, amelyekhez drágán hozatták a mészkövet és a földgyantát, Nabú-kudurri-uszur városa szinte teljes egészében téglából épült! Aprított szénával kevert agyagból gyúrták őket, majd formákba rakták és keményre égették. Érdekes módon ezek a téglák majdnem olyan kemények, mint a kő. Mi több, az ősi káldeus nyelvben a „követ” és a „téglát” ugyanaz a szó jelöli. Persze a téglát nem lehet úgy faragni, mint a követ, de ha ilyen fényes mázzal fedik be őket, díszítésük soha nem kopik le.

– Szóval a király, aki Babilon híres falát építtette... – Megtorpantam, mert nem mertem kiejteni a bonyolult nevet.

– Nabú-kudurri-uszur volt. – Antipatrosz megint nagyon artikuláltan beszélt, mint korábban a szekérhajtóval. – Magát Babilon városát a legenda szerint egy Szemirámisz nevű asszír királynő alapította, aki Homérosz kortársa volt. Igazi dicsőséget azonban egy későbbi király szerzett a városnak, aki a Káldeus dinasztiából származott. Nabú-kudurri-uszurnak hívták, és ötszáz évvel ezelőtt uralkodott. Négyzethálós szerkezetűre építtette át a települést, hosszú, egyenes sugárutakkal... Nagyon eltérő volt a Rómában megszokott káosztól, Gordianus! Csodálatos templomokkal tisztelgett a babilóniaiak istenei előtt, főként Marduk és Istár előtt. Egy hatalmas toronytemplomot is létrehozott Etemenanki néven, ami annyit tesz: „a menny és a föld alapja”. Ez egy magas, hétszintes zikkurat volt. Egyesek szerint méretei az egyiptomi piramisokéval vetélkedtek, így a világ csodái között lenne a helye. Nabú-kudurri-uszur azért építtette a függőkertet, hogy médeiai felesége kedvében járjon, aki rettentő honvágytól szenvedett, és hiányoztak neki távoli szülőhazája erdős hegyei és virágos mezői. Ez az édenkert madárfészekként magasodott a föld fölé. A várost pedig a király egy tizenkét ember magasságával és majd kéttucatnyi ember szélességével felérő fallal vette körül, amelynek tetején nem is egy, hanem mindjárt két harci szekér is elmehetett egymás mellett. A falakat csipkézett oromzattal és az ég felé törő őrtornyokkal erősítette meg, és az egész városfalat kék és sárga mintákkal ékesíttette, így Nabú-kudurri-uszur Babilonja úgy csillogott a távolból, mint egy lapis lazuli kövekkel kirakott aranylánc.

A költő kétkedve mérte végig a horizontot. A folt tovább terebélyesedett, ám inkább hasonlított sárgöröngyre, mint ékszerre. Ugyanakkor olybá tűnt számomra, hogy az egyik építmény kimagaslik a többi közül, és mintha színesen ragyogna – a zikkurat lehetett vajon?

– Mi történt Nabú-kudurri-uszur birodalmával? – kérdeztem. – Mi lett a falakkal?

– Birodalmak jönnek-mennek. Egyszer majd Róma is... – Még Rómától ilyen irdatlan távolságra is ügyelt a szavaira, ezért inkább nem folytatta. – Ahogy az asszírok átadták helyüket a káldeusoknak, úgy a káldeusok uralmát a perzsák döntötték meg. Száz évvel Nabú-kudurri-uszur halála után Babilon fellázadt Xerxész ellen – az ellen a perzsa hadúr ellen, aki azt képzelte, elfoglalhatja Görögországot. Babilonban nagyobb sikerrel járt: kifosztotta a várost, összes templomával együtt. Bizonyos források szerint ő rombolta le a falakat is, méghozzá annyira eltökélten, hogy szinte nyomai sem maradtak. Csak a mázas téglák maradtak szanaszét szóródva... amelyekért a gyűjtők annyi mindent megadnának. Újabb száz év elteltével, amikor Nagy Sándor foglalta el a várost, a helybeliek nem tanúsítottak ellenállást, sőt elébe jöttek, hogy üdvözöljék. Bizonyára tényleg nem álltak már a falak, így semmi sem védhette meg őket. Nagy Sándor állítólag szerette volna visszaadni a városnak a régi dicsőségét, mi több, a világ fővárosává akarta tenni, ám helyette harminckét évesen itt lelte halálát. Utódja egy új várost építtetett a közelben, a Tigris partján, amelyet önmagáról nevezett el. Szeleukia magának követelte Babilon összes vagyonát és hatalmát, így az ősi város szinte a feledés homályába merült. Csak tudósok és bölcsek özönlöttek ide továbbra is, hiszen szerfelett olcsón lehetett szállást bérelni, és megkedvelték az asztrológusok is, mivel a zikkuratot elsőrangú csillagvizsgáló helynek tekintik.

– Ezek szerint sok asztrológussal fogunk találkozni Babilonban?

– Kétségkívül. Az asztrológia a káldeusoktól származik. Rómában ugyan még mindig újdonságnak számít, ám Görögországban már Nagy Sándor idejében elindult hódító útjára, amikor egy Berosszosz nevű babilóniai pap asztrológiaiskolát alapított Kósz szigetén.

Némán zötykölődtünk tovább egy ideig. Bizonyossá vált számomra, hogy a legmagasabb, legszínesebb pont, amely kivált a horizonton ködlő foltból, valóban a zikkurat, Babilon egyetlen fennmaradt látványossága. Valami falszerűséget is felfedezni véltem, de nem látszott nagynak, a színe pedig vörösesbarna volt, mintha csupasz agyagtéglákból lenne. Nyoma sem volt csillogó lapiskék és sárga máznak.

– Mi lett a függőkerttel, amit Nabú-kudurri-uszur építtetett a feleségének? – kérdeztem.

– Nemsokára a saját szemünkkel is meglátjuk – felelte Antipatrosz.

Amikor végre elérkeztünk Babilon városfalának lábához, mérhetetlen kiábrándultságot láttam Antipatrosz arcán.

– Ó, igen, végül is erre lehetett számítani... – mondta nagyot sóhajtva, miközben átkeltünk egy kiszáradt sáncárok fölött, majd a kapu alatt. Ha bárhol máshol látjuk, elismerő véleményt formálhattunk volna a falról, hiszen több mint öt ember magasságú volt, és végignyúlt az Euphrátesz onnan belátható partján. Ám közönséges, vörösesbarna téglatömbje csalódást keltett. Ez a fal semmiképpen sem számíthatott a világ egyik csodájának.

Egy nyüzsgő piacon keltünk át, amely zsúfolásig tele volt egzotikus szagokkal és színes egyéniségekkel. Volt a helynek egy enyhe, provinciális bája, ugyanakkor nem éreztem azt a letaglózó ámulatot, amit a világ más pompás városaiban, például Rómában vagy Epheszoszban.

Aztán valahol elöl feltűnt az Istár-kapu.

Fogalmam sem volt, minek is nevezzem, csak azt éreztem, hogy a szám tátva marad, szívverésem pedig felgyorsul. A napfény sziporkázott a mázas téglák színes felületén, és szinte megelevenedtek tőle az állatokról készült gigantikus mozaikok. Lebilincselő, nagy szarvú őstulkok, üvöltő oroszlánok és rémisztő sárkányok tűntek fel a kapun. A többi minta elvontabb volt, talán ékszereket és virágokat ábrázolt, de felfoghatatlan méretben. A kék szín dominált mindenütt, és az összes árnyalata megjelent a téglákon, amelyeket az ember egy nap folyamán a tenger felszínén láthat; a ragyogó, déli azúrkéktől az éjféli indigókékig. A sárga és az arany több árnyalata is feltűnt rajta, a szegélyei pedig zölden fénylettek. A magasban húzódó mellvédet szemgyönyörködtető mintával csipkézték. A kapunak azonban csupán a töredéke állt még, elszigetelten, magában; a fal mindkét oldalra kinyúlt egy kicsit, majd hirtelen abbamaradt.

Helybeliek egy csoportja észrevette, hogy bámészkodunk, odarohant hozzánk, és egymással versengve igyekezett megragadni a figyelmünket. Antipatrosz végül annak biccentett, aki a jelek szerint a legjobban beszélte a görögöt.

– Mi ez? – kérdezte tőle a költő.

– A nagy fal! – válaszolta a bozontos szakállú, foghíjas férfi.

– Az nem lehet, hogy csak ennyi maradt belőle! – tiltakozott Antipatrosz.

– De bizony, ennyi! Amikor Xerxész lerombolta Nabú-kudurri-uszur falait, e kaput itt hagyta azért, hogy megmutassa, mekkora falat pusztított el. Istár-kapunak hívják, a nagy istennő tiszteletére.

A férfi felemelte a tenyerét, Antipatrosz pedig kelletlenül rátett egy érmét.

– Gondolj csak bele, Gordianus! – suttogta. – Maga Nagy Sándor is ezen a kapun lovagolt be, amikor diadalmasan átvette az irányítást a város fölött!

– Nem csoda, hogy Babilont tette meg fővárosnak! – ismertem el, miközben áthaladtunk az irdatlan méretű, boltíves kapu alatt. – Soha nem láttam még ehhez foghatót! Varázslatos!

– Képzeld el, hogy egykor sok ilyen kapu volt itt, és egy hasonlóan lenyűgöző fal kötötte össze őket, ameddig a szem ellátott! – Antipatrosz megcsóválta a fejét. – Mostanra pedig mind megsemmisült, ezt az egyet leszámítva!

Miközben folytattuk utunkat, a férfi nem tágított mellőlünk.

– Én megmutatok nektek mindent! Elviszlek a függőkertekhez, ha akarjátok.

Antipatrosz arca felderült. Lehetséges, hogy fennmaradt a csodálatos édenkert, ennyi évszázaddal Nabú-kudurri-uszur és médeiai felesége uralkodását követően?

– Nincs messze! Nincs messze! – ígérte a férfi, és előresietett. Megkérdeztem a nevét. – Dariosz, mint a nagy perzsa király! – mondta, majd egy széles vigyorral felvillantotta maradék fogait.

 

Egy szegényes kis téren keltünk át, ahol a kereskedők különféle csecsebecséket – miniatűr őstulkokat, oroszlánokat és sárkányokat – kínáltak az utazóknak, akik szép számmal kavarogtak körülöttük, hiszen nem mi voltunk az egyetlenek, akik ezen a napon a világ csodái közül éppen a babiloni falakat és függőkerteket akarták látni. Szegényes, kanyargós sikátorok útvesztője után – amely nyilván nem Nabú-kudurri-uszur példás szerkezetű városából maradt meg – egy hatalmas romhalmaz tövében lyukadtunk ki. Egykor minden jel szerint monumentális méretű volt, mielőtt az idő és az emberek szétrombolták. Bizonyos értelemben egy hegyre hasonlított, még ha nem is túl nagyra.

Dariosz ránk szólt, hogy szálljunk le, és kövessük. Mielőtt továbbhaladhattunk volna, újabb helybeli férfi bukkant fel, és megfizettette velünk a kiváltságot, hogy láthatjuk a romokat, sőt cserébe azt is megígérte, hogy vigyáz az öszvéreinkre. Antipatrosz odaadta neki a kért érméket, Dariosz pedig egy lépcsőhöz vezetett bennünket, amelynek mindkét felén jókora halom törmelék halmozódott fel. A feljáró szintek sorozatán vitt végig. Az út mentén valaki cserepes növényeket helyezett el, és néhány teraszmaradványon cingár fák és szomjas külsejű bokrok nőttek ki az omladékból. A düledékes építmény inkább nyújtott szomorú, mintsem igéző látványt. Végül egy nyílt térre jutottunk a csúcs közelében, ahol a törött oszlopok és a szilánkos járólapok adták bizonyságát annak, hogy egykor tüneményes terasz futott körbe az építmény koronáján. Mostanra legfeljebb a datolyapálmák kölcsönöztek neki némi hangulatot, meg a narancs- és citromfák illata, és a közepe felé egyetlen göcsörtös olajfa lombozata csillogott ezüstöszölden az enyhe szellőben.

– Nem hasonlít Nabú-kudurri-uszur erdős hegyére – motyogta Antipatrosz, miközben igyekezett újra levegőt kapni a hosszas lépcsőmászás után. Magam is kifulladtam kissé.

– Hogy öntözik ezeket a növényeket? – kérdeztem.

– Ó, mily bölcs vagy te, fiatal barátom! – kiáltott fel az idegenvezetőnk. – Megfogtad a függőkertek titkos lényegét! Gyertek, nézzétek meg!

Dariosz egy téglákkal szegélyezett kapuhoz vezetett minket, amely egy enyhe szögben lefelé lejtő, aknaszerű járatba vezetett. A gyéren megvilágított folyosón egy férfi jött szembe velünk, vállán hordozórúddal, amelynek mindkét végére vizesvödröt akasztott. Dohogott magában, csupa izzadság volt, mégis fáradtan ránk vigyorgott, amikor felért az ajtóhoz, és kibotorkált mellettünk a fénybe.

– Jó, hogy ilyen közel van a folyó, ha az embereknek egész nap hordaniuk kell a vizet ezen a járaton keresztül – jegyeztem meg.

Antipatrosz felvonta a szemöldökét.

– Ó, valamikor régen ebben az aknában volt a folyamatos vízellátást biztosító szerkezet! – Különböző fémdarabokra mutatott, amelyek a folyosó kőfalából meredtek kifelé. Oneszikritosz, aki Nagy Sándor idejében látta a függőkerteket, egy óriás csavarhoz hasonlította a szerkezetet, amely a forgásával hatalmas adag vizet tud feljebb továbbítani. Sajnos a jelek szerint semmi sem maradt az építményből, az akna azonban még itt van, és le lehet rajta menni a ciszternához. Kétségkívül egy ciszterna lehet a forrás, amely a folyó vizét őrzi. A nagy öntözőcsavar híján a babiloniak kénytelenek a testük munkájával feljuttatni a vizet, hogy legalább a kert satnya maradványait öntözni tudják, talán honpolgári büszkeségből, illetve azért, hogy a hozzánk hasonló látogatók fizessenek.

Kétkedve bólintottam. Lehet, hogy a függőkertek hajdanán lenyűgözték az emberiséget, ám az omladékokat aligha lehetett a világ többi csodájához hasonlítani.

Pár lépéssel kisétáltam az akna nyílásán, és megálltam egy olyan ponton, ahonnan akadálytalan kilátás nyílt a zikkuratra.

Babilon falait lerombolták. A függőkertekből csak romok maradtak. A nagy zikkurat azonban büszkén állt a helyén, mint egy hegy, amely kiemelkedik a jelentéktelen, szürkésbarna város tömbjéből. Valaha mind a hét egymásra épült, felfelé egyre kisebb és alacsonyabb szintje más és más színűre volt festve. Mostanra szinte az összes máz és minta lekopott róla (a várost kifosztó Xerxész, illetve az őt követő rablók keze nyomán), és maguk a téglafalak is morzsolódni kezdtek, ugyanakkor itt-ott maradt még annyi az eredeti vakolatból, hogy felidézze a néhai, előkelő lépcsős piramist. Az első és legnagyobb szint téglavörös színű lehetett, a második viszont vakító fehér (mint később megtudtam, ezt a hatást a külhonból vásárolt mészkővel és földgyantával érték el), a harmadik szintet irizáló kékkel díszítették, a negyediket harsány sárga és zöld mintákkal, és így tovább. Nabú-kudurri-uszur idején bizonyára földöntúli épület benyomását keltette. A zikkurat vakolatának megrongálódott tökéletessége mellett egyéb egyenetlenségek is feltűntek a falakon. Amikor észrevettem, hogy ezek a sötét foltok mozognak, hamar rájöttem, hogy embereket látok, és ekkor állt össze a fejemben a piramis valódi mérete. Sokkal nagyobb volt, mint gondoltam.

A nap már ereszkedett a láthatár felé, hosszúra nyúlt sugarai átíveltek a poros város fölött, és narancssárga fényben fürdették a zikkuratot. Ez volt a menny és a föld alapja, avagy ahogy a babiloniak hívták, az Etemenanki. Ebben a pillanatban én is úgy éreztem, hogy egy ilyen építmény csakis istenek műve lehetett.

Antipatroszban hasonló gondolatok motoszkáltak. Mellettem állva szavalni kezdett:

 

Minő Küklopsszal emeltette e piramist Szemirámisz?

Vagy miféle óriások, Gaia fiai, emelték szintjeit,

Hogy csúcsával elérje a Pleiádok csillagképeit?

Mozdíthatatlan, ledönthetetlen, örök tömeg

A nagy Athosz-hegyhez fogható kőrengeteg

 

Bár az utazás kifárasztott, a hőségben való mászástól pedig már szédültem is, észrevettem a hibát Antipatrosz versmondásában.

– Azt mondtad, Nabú-kudurri-uszur építtette a zikkuratot, nem Szemirámisz.

– Ez a költői szabadság, Gordianus! Szemirámisz neve ütemesebb és dallamosabb. Ki tudna versbe komponálni egy olyan otromba nevet, mint a Nabú-kudurri-uszur?

 

Amikor leszállt az éj, Dariosz segített nekünk szállást találni. Biztosított minket róla, hogy a fogadó, amit kiszemelt nekünk, a folyó közelében van, és bár éreztük a víz szagát, miközben lepényből és datolyából álló szerény vacsoránkat fogyasztottuk az étkezőben, az emeleti szobánkból nem lehetett lelátni a folyóra. Sőt, amikor kinyitottam az ablaktáblákat, a városfal egyik legcsúnyább szakasza tárult a szemem elé, és teljesen elrejtette előlem a partot.

– Holnap megnézitek Etemenankit – közölte Dariosz, aki velünk vacsorázott, majd felkísért minket a szobánkba is. – Mikor találkozunk?

– Holnap pihenni fogunk – mondta Antipatrosz, és nyomban le is roskadt az ágyára. – Ugye nem bánod, ha a földre terített szőnyegen kell aludnod, Gordianus?

– Őszintén szólva én még szívesen sétáltam volna egyet – böktem ki.

A költő nem válaszolt; már csak a horkolása hallatszott. Dariosz azonban hevesen rázta a fejét.

– Nem biztonságos sötétben. Inkább maradj itt!

Összeráncoltam a homlokom.

– Azt mondtad Zotikosznak, hogy ez egy jó környék, nincsenek tolvajok és rablók.

– Igazat mondtam... Nem rablók miatt kell aggódni.

– Akkor miféle veszély fenyeget?

Dariosz sötét arckifejezéssel nézett rám.

– Sötétedés után jön ki ő.

– Ő? Kiről beszélsz? Fogalmazz érthetően!

– Már túl sokat mondtam. Csak nappal sétálj! Holnap találkozunk.

Nem szólt többet, csak elment.

Lekuporodtam a földre, és végignyúltam a szőnyegen. Biztos voltam benne, hogy Antipatrosz horkolásától képtelen leszek aludni. Csakhogy mire magamhoz tértem, nappali fény árasztotta el a szobát.

 

Amikor lementünk reggelizni, a nap már magasan járt. Rajtunk kívül csak egy vendég tartózkodott a közös helyiségben. Annyira szokatlan volt a ruházata, hogy majdnem elnevettem magam. Korábban csak színpadon láttam asztrológust, komédiákban, és ez a férfi is közéjük illett volna. Magas, többszintes toronyra emlékeztető, sárga süveget viselt, a zikkurathoz hasonló formájút, sötétkék köpenyét pedig sárgával hímzett csillagok és csillagképek ékesítették. Saruját féldrágakövekkel rakták ki, az orra pedig csúcsos csigavonalat mintázott. Hullámosított, sötét szakállát befonta, és valami sárga porral hintette be, hogy szerteágazó napsugarakra emlékeztessen.

Antipatrosz odahívta az idegent az asztalunkhoz. Musézibként mutatkozott be, és azt mondta, hogy szülőhelyéről, Ekbatanából jött megnézni Babilont. Asztrológusként sokat utazott, és kiválóan beszélte a görögöt, talán nálam is jobban.

– Biztos a zikkuratot akarod látni – vélte Antipatrosz.

– Illetve ami maradt belőle – helyesbített Musézib. – Van itt egy kitűnő asztrológiai iskola, ahova tanárként szeretnék felvételt nyerni. Hát ti?

– Mi csak a várost akarjuk megnézni. De nem ma – közölte a költő. – Túl fáradt vagyok, és az egész testem fáj a hosszú rázkódástól az úton.

– De nem kuksolhatunk egész nap ebben a fogadóban! – ellenkeztem. – Biztosan van valami érdekesség a közelben.

– Úgy tudom, van egy kisebb Istár-templom ebben az utcában – jegyezte meg Musézib. – Magas fal takarja. Nyilván romos már, hiszen Xerxész azt is megszentségtelenítette, és azóta nem szentelték és nem újították fel újra. Nem hinném, hogy izgalmas látvány...

– Oda nem mehettek! – szólt közbe a fogadós, aki hallotta a beszélgetésünket.

Õ is úgy festett, mint aki egy színpadi komédiából lépett elő. Tagbaszakadt, kerek arcú ember volt, készséges mosollyal. Masszív vállával és izmos karjával kétséget kizáróan ki tudta volna dobni a legerősebb dulakodókat is a fogadójából – már ha egy ilyen álmos kis zugban előfordulhatott volna hasonló rendbontás.

– Ki tiltja meg? – kérdezte az asztrológus.

A fogadós vállat vont.

– Nem tiltja meg senki. Az elhagyott templom senkié és mindenkié... Köztulajdon, ahogy mondják. De őmiatta... nem megy oda senki.

Felkaptam a fejem.

– Kiről beszélsz?

Mivel nem találta a megfelelő görög szavakat, a fogadós párthus nyelven felelt az asztrológusnak. Musézib arca egészen megnyúlt.

– Vendéglátónk szerint a templom... szellemtanya.

– Szellemtanya?

– Elfelejtettem a görög kifejezést rá, de úgy rémlik, latinul lemuroknak hívják őket.

– Igen – suttogtam. – A halottak kísértő maradványa a földön. Valami, ami egykor halandó volt, de már nem él és nem lélegzik.

Úgy tartották, hogy a lemurok képtelenek átkelni a holtak birodalmába a Sztüx folyón, vagy még nem állnak készen rá, ezért a földön bolyonganak, és általában – bár nem mindig – éjszaka jelennek meg.

– A fogadós szerint egy lemur lakik abban a templomban – fordított Musézib – Egy förtelmes arcú asszony penészes rongyokban. Miatta nem mernek odamenni az emberek.

– Veszélyes kísértet volna? – kérdeztem.

Az asztrológus rövid beszélgetést folytatott a fogadóssal párthus nyelven.

– Nem egyszerűen veszélyes, hanem gyilkos. Pár nappal ezelőtt, egy reggelen megtaláltak egy férfit a templom lépcsőjén, akinek az előző éjjel veszett nyoma. Kitörött a nyaka. Most már a kaput is bezárják, pedig soha nem tartották zárva.

Rájöttem, hogy ez volt az a fenyegetés, amely miatt Dariosz nem ajánlotta, hogy este kint sétálgassak.

– De világos nappal csak nem...

– Nem, nem! – szakította félbe Antipatroszt a fogadós felesége, aki ebben a pillanatban csatlakozott hozzánk.

Majdnem olyan nagydarab volt, mint a férje, az ábrázata pedig kifejezetten keserű. Újabb komédiaszereplőnek könyveltem el magamban: a fogadós epés felesége. A férjénél jobban beszélte a görögöt, de erős egyiptomi akcentussal – ez máris megmagyarázta, miért keveredett annyi alexandriai csemege babiloni reggelinkbe.

– Maradjatok távol a régi templomtól! – kiáltotta. – Ne menjetek oda! Meghaltok, ha odamentek!

A fogadósnak szemlátomást nem tetszett a felesége kirohanása. Idegesen felnevetett, majd feltartott tenyérrel megvonta a vállát. A következő pillanatban félrevonta az asszonyt, és a fejét csóválva suttogott neki valamit. Ha meg akarta nyugtatni, akkor nem járt sikerrel. Rövid civakodás után a nő hirtelen széttárta a karját, és kiment a helyiségből.

– Elég nyomasztó lehet, ha egy lemur lakik a közelben – motyogta Antipatrosz. – Gondolom, az üzletnek sem tesz jót. Talán ezért jönnek ilyen kevesen a fogadóba. Az is meglep, hogy a fogadós egyáltalán felhozta a témát. Nos, én végeztem a reggelivel, ezért ha nem bánjátok, felmegyek a szobámba, és az egész napot ágyban fogom tölteni. Ne csüggedj, Gordianus! Menj, és fedezd fel a várost nélkülem!

Éreztem némi idegességet amiatt, hogy egyedül kell bóklásznom egy ilyen egzotikus városban, de nem kellett volna aggódnom. Amint kiléptem az utcára, azonnal mellém szegődött az idegenvezető, aki előző nap kísért minket.

– Hol van a nagyapád? – kérdezte.

– Nem a nagyapám, csak az útitársam – mondtam nevetve. – Elfáradt, inkább pihen.

– Ó, akkor neked mutatom meg a várost. Csak ketten megyünk.

Összevontam a szemöldököm.

– Sajnos nincs nálam sok pénz, Dariosz.

Idegenvezetőm vállat vont.

– Mi a pénz? Jön és megy. A zikkuratot viszont soha nem felejted el, ha megmutatom.

– Igazság szerint én először az Istár-templomot nézném meg ebben az utcában.

Dariosz elsápadt.

– Nem, nem, nem! Oda nem megyünk!

– Legalább elsétálhatnánk előtte. Erre van? – erősködtem.

A fogadó után egy romos épület következett az utcában, amely egykor rivális vendéglátóhelyként szolgálhatott, ám mostanra bezárták és bedeszkázták. Ez is kísértetjárta helynek látszott. Az elhagyatott épületen túl téglafal nézett le az utcára, a belevágott fakapuval. Nem volt sokkal magasabb nálam, és mögötte feltűnt az, ami a régi, összedőlt templomból maradt. Benyomtam a kaput, ám a zár nem engedett. Végigfuttattam az ujjaimat a falnak egy olyan részén, ahol már a habarcs jelentős része kipergett a téglák közül. A repedések elég szélesek voltak ahhoz, hogy az átmászó ember megvesse rajtuk a lábát. Hátrébb léptem, és végigmértem a falat, a legjobb mászási útvonalat keresve.

Dariosz olvasott a gondolataimban. Megragadta a karomat.

– Ne, ne, ne, ifjú római! Megőrültél?

– Ugyan már, Dariosz! Süt a nap! Egy ilyen verőfényes napon egyetlen lemur sem meri kidugni az orrát! Csak egy perc: átmászom a falon, körülnézek, és jövök is! Várj meg itt!

Dariosz azonban olyan hevesen gesztikulálva, ordítva tiltakozott az anyanyelvén, hogy kénytelen voltam feladni a tervemet, és beleegyeztem, hogy továbbmenjünk.

Idegenvezetőm megmutatta nekem az úgynevezett Királyi Negyedet, ahol Szemirámisz és Nabú-kudurri-uszur palotát építtetett. Amennyire meg tudtam állapítani, abból a pompából, ami Nagy Sándort lenyűgözte annak idején Babilonban, semmi sem maradt az utókor számára. Az egykor túláradóan díszes palotaegyüttest teljesen lecsupaszították, és kisebb magánlakásokat, illetve zsúfolt lakóházakat alakítottak ki belőlük.

– Azt mondják, abban a szobában halt meg Nagy Sándor – mondta Dariosz, és felmutatott egy ablakra, amelyből egy pár veszekedése és egy csecsemő sírása hallatszott ki. A balkonon kimosott ruhákat terítettek ki száradni. A környező udvarok tele voltak szeméttel és lommal. Az egész negyed sült hal, émelyítő fűszerek és koszos pelenkák szagát árasztotta.

Ha valaha is volt nyílt tér a zikkurat körül, mostanra beépítették rozoga tégla- és vályogkalyibákkal, ezért egy sarkon befordulva szinte beleütköztünk a magas toronyba. Előző este – távolról, a csalóka alkonyi fényben – sokkal titokzatosabbnak tűnt a zikkurat. Ilyen közelről, napvilágnál alig volt különb a függőkertekből maradt romhalmaznál. A szintek teteje egyenetlenné vált, így az utazók sűrűn elbotlottak rajta. A bástyák hosszú szakaszokon furcsa szögben dőltek be; némelyiket mintha csak egy hajszál tartotta volna.

Dariosz azt javasolta, hogy sétáljunk fel a tetejére. Ehhez körbe kellett járnunk egy szintet, felmenni egy széles lépcsőn, majd körbejárni a következő szintet is, és így tovább. Észrevettem, hogy idegenvezetőm időnként megáll, és megsimítja a falat. Először azt hittem, hogy a kőfaragások vagy a fényes máz maradványait csodálja, aztán rájöttem, hogy megpróbál megmozdítani valamit, hátha magával tudja vinni. Amikor meglátta az arcomra kiülő döbbenetet, elnevette magát.

– Emléket keresek, ifjú római! – magyarázta. – Mindenki ezt csinálja. Az értékes dolgokat, amiket könnyen, rongálás nélkül ki tudtak venni, régen elvitték. Néha azért lehet találni valamit, ami megmozdul. Akkor elviszed. Mindenki így tesz. Miért nézel rám így?

Elképzeltem, ahogy Róma nagy templomait szentségtelenítik meg hasonlóképpen, és elborzadtam. Antipatrosztól megtudtam, hogy a helybeliek istenei gyakorlatilag megegyeznek az ősi görög és római istenekkel, csak a nevük és a megjelenésük különbözik. Marduk Jupiternek felel meg, Istár Venusnak, és így tovább. Semmiképp sem lehetett helyénvaló egy olyan épület darabjait ellopni, amit Jupiternek szenteltek fel, még akkor sem, ha romos állapotban volt, ám vendégként nem szólhattam egy szót sem.

Ahogy felfelé haladtunk, mind jobban összegyűltek az emberek, hiszen a szintek egyre alacsonyabbá és ezzel együtt egyre kisebb átmérőjűvé váltak. Százféle egzotikus viselet tűnt fel, sok különböző nyelvet beszéltek a látogatók. Az egyik csoportot az öltözékük alapján indiainak néztem, egy másikról pedig úgy véltem, sáfrányszínű bőrük és a mandulavágású szemük alapján csakis a Seres királyságból, a selyem hazájából jöhettek. Sok asztrológus is vegyült közéjük, mind hasonló öltözékben, mint amilyenben Musézibet láttam aznap reggel. Másoknak még furcsább volt a viselete, mintha egymáson próbáltak volna túltenni a lehetetlenül magas süvegek, a túláradóan díszes köpenyek és bizarr szakállak terén.

Az utolsó előtti, hatodik emeleten valaki a nevemen szólított. Megfordultam, és Musézibbel találtam szembe magam.

Az asztrológus biccentve azonosított.

– Hát megint találkozunk.

– Úgy látom, minden utazó itt van ma, aki Babilonba jött – jegyeztem meg, miközben kissé meglöktek a mellettem elsétáló, egyiptomi süveget viselő férfiak. – Ez egy sor?

Olybá tűnt, sorba kell állnunk a legfelső szintre vezető lépcső előtt; csak akkor engedtek fel újabb csoportot, ha néhányan lejöttek a tetőről. Akkora embertömeg várakozott, hogy bekanyarodott a szint egyik sarkán, és nem is láttam az elejét.

Musézib elmosolyodott.

– Felmenjünk?

– Nem sok kedvem van egy órán keresztül sorban állni ezért. Azt sem tudom, van-e nálam elég pénz – mondtam, mert ekkor megláttam a sort kordában tartó díjszedőket is.

– Nincs is rá szükség!

Az asztrológus egy intéssel útjára bocsátotta Darioszt, megmarkolta a karomat, és a sor elejére vezetett. A díjszedők fejet hajtottak előtte, majd hátrébb léptek, hogy továbbmehessünk.

– Miért jár neked ilyen előjog? – érdeklődtem.

– A ruházatom miatt – magyarázta Musézib. – Az asztrológusoknak nem kell az utazókkal együtt sorban állniuk, ha fel akarnak menni az Etemenanki csúcsára.

Meleg, száraz szél fújdogált szakadatlanul a legfelső szinten. A nap tűzött a fejünkre, sehol sem akadt árnyék. Végtelen kilátás nyílt minden irányban; Babilon egész városa a lábam előtt hevert, és ott kígyózott az egyik horizonttól a másikig az Euphrátesz. Messze északon a Tigris folyót is lehetett látni, a partján sorakozó, csillogó városokkal, és a látkép háttereként hófödte hegyek szolgáltak.

Musézib végignézett a láthatáron, és álmodozó hangon megszólalt.

– A legenda szerint, amikor Nagy Sándor bevonult Babilonba, és nyomorult állapotban találta az Etemenankit, aranyat adott az asztrológusoknak, és megparancsolta nekik, hogy állítsák vissza a torony egykori dicsőségét. „Legyetek készen a munkával, mire visszatérek Indiából!” – mondta, és tovább is indult. Amikor pár év múlva visszajött, látta, hogy a zikkurat még mindig romos, és magához hívatta az asztrológusokat. „Miért nem építettétek újjá az Etemenankit?” – kérdezte. Az asztrológusok azt kérdezték: „Miért nem hódítottad még meg Indiát?” Nagy Sándor dühös lett. Utasításba adta, hogy a tornyot le kell rombolni, a talajt pedig el kell egyengetni, hogy a semmiből építhessen egy új zikkuratot. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, Nagy Sándor megbetegedett és meghalt. Az Etemenanki ilyen állapotban maradt, akár egy lassan szétporladó hegy.

Az emelet közepe felé mutatott.

– Most üres ez a legfelső szint, de Nabú-kudurri-uszur idejében ezen a csúcson egy kis templom állt. Nem volt benne szobor, és semmi más ékítmény sem, csak egy aranyból készült heverő díszpárnákkal és selyemtakarókkal. Olyan heverő volt, amilyenen az istenek királya is szívesen elüldögélt volna. A papok minden este kiválasztottak egy jó családból származó fiatal szüzet, aki egyedül feljött az Etemenanki tetejére, belépett a templomba, és ráfeküdt a heverőre. A szűz ott várta, hogy Marduk leereszkedjen az égből, és vele töltse az éjszakát. Amikor másnap reggel lejött a zikkuratról, a papok megvizsgálták. Ha elveszítette a szüzességét, az azt jelentette, hogy Marduk méltónak találta az együttlétre.

– És ha még mindig szűz volt? – kérdeztem.

– Akkor azt a következtetést vonták le, hogy Marduk elutasította, és így a lány a családjával együtt örök szégyenre volt kárhoztatva. – Musézib elmosolyodott. – Látom, ráncolod a homlokod, Gordianus. De nem így van ez a ti Jupiteretekkel is? Ő nem leli örömét a halandókkal való együttlétben?

– Igen, de minden történetben, amit hallottam Jupiter maga választotta ki a hálótársát, és az eggyé válás előtt mindig udvarolt nekik egy ideig. Nem sorakoztak fel előtte, nem papok választották ki neki, és nem vette el a szüzességüket egymás után. Jupiter templomai az isten előtti hódolásra szolgálnak, nem szerelmi találkákra.

Musézib a fejét rázta.

– Nektek, nyugatiaknak mindig más elképzeléseitek vannak a dolgok rendjéről. Sajnos, akár tetszik, akár nem, Nagy Sándornak és utódjainak köszönhetően később a görög szokások terjedtek el Babilonban. A régi hagyományokat már senki sem őrzi. Nem jönnek fel szüzek a zikkurat tetejére, hogy Mardukkal háljanak, és az asszonyok sem mennek Istár templomaiba azért, hogy felkínálják magukat az első vendégnek, aki fizet. – Ábrázatomat látván elnevette magát. – Meg kell tanulnod uralkodni az arcodon, amikor erős érzelmek törnek rád, fiatalember. Ti rómaiak, milyen könnyen megbotránkoztok, még a görögöknél is könnyebben!

– De milyen szokásról beszéltél az előbb?

– Nabú-kudurri-uszur idejében az volt a hagyomány, hogy minden nő életében legalább egyszer felöltött egy különleges ruhát, fejére tett egy különleges koszorút, és éjszaka elment Istár valamelyik templomába, amelynek szent kamrájában egy különleges szék várja. Ott kellett maradnia, amíg egy arra járó idegen oda nem rakott egy ezüstérmét az ölébe. Azzal a férfival kellett belépnie Istár templomába, ahol le kellett feküdnie egy heverőre, és együtt kellett vele hálnia. Tilos volt elutasítani a férfit, aki az ezüstérmét ki tudta fizetni. Minden nőnek meg kellett ezt tennie, legyen szegény, gazdag, szép, csúnya – Istár dicsőségére.

– És azoknak a férfiaknak az örömére, akiknek volt ezüstérméjük – motyogtam. – Gondolom, a fiatal és szép asszonyoknak hamar az ölébe tették az érmét. De mi lett azokkal, akiket egyetlen férfi sem választott ki?

Musézib bólintott.

– Ilyenre is volt példa. Keringenek történetek olyan nőkről, akik sokáig tartózkodtak a templomok területén – hónapokig vagy akár évekig is. Természetesen ezzel nagy szégyent hoztak a családjuk fejére. Ilyen esetekben előbb vagy utóbb sikerült egy olyan férfit találniuk, aki szívességből vagy némi zsarolás hatására odament az asszonyhoz, és felajánlotta az érmét. Ha így sem sikerült, akkor egy férfirokonnak kellett együtt hálnia vele, és így a nő felszabadult az Istár iránti kötelezettsége alól.

A fejemet csóváltam.

– Igazad van, Musézib... Mi, rómaiak, egészen másként állunk hozzá az ilyen dolgokhoz.

– Ne ítélj elhamarkodottan más népek szokásairól, ifjú barátom! A babiloni lakosság bujának tartott szokásai a menekülést jelentették, amikor Nagy Sándor elfoglalta a várost. Ezt a települést is elpusztíthatta volna, mint annyi mást, ám amikor Babilon lányai és asszonyai önként felajánlkoztak a hadvezérnek és a katonáinak, nemcsak egyszerűen megbékítették őket, hanem sikerült elérniük, hogy a legkiválóbb városnak nyilvánítsák Babilont.

Sóhajtottam. Igaz, ami igaz, az összes hely közül, ahol eddig jártunk Antipatrosszal, Babilon volt a legszokatlanabb, a leginkább idegenszerű számomra. Az úgynevezett Menny és Föld Alapján állva parányinak éreztem magam, a hatalmas világ szinte összeroppantott.

Musézib észrevett néhány másik asztrológust, elnézést kért, és otthagyott. Egy darabig még nézelődtem a zikkurat tetejéről, majd egy szinttel lejjebb mentem. Dariosz ott várt rám.

Ahogy lefelé mentünk a lépcsőkön, mindig egy szinttel lejjebb, elismételtem Dariosznak mindazt, amit Musézibbel beszélgettem, és megkérdeztem tőle, mit tud a nőkről, akik kötelességből felajánlották magukat Istár templomaiban.

– Lehet asztrológus, de ő sem tud mindent – válaszolta Dariosz.

– Mire célzol ezzel?

– Azt mondta neked, hogy valamikor minden nő kielégített egy férfit a templomban, és kiszabadult. Ez nem igaz.

– Nyilván senki sem maradt örökre a templomban!

– Nem mindegyiknek volt családja! Ott ültek egyik nap a másik után, egyik év a másik után, amíg nem fogatlan öreg banya lett belőlük, és már nem is remélték, hogy egy férfi kifizeti az éjszakát velük.

– Az ilyen nőkkel mi lett?

– Mit gondolsz? Végül meghaltak, bezárva a templomba, Istár átkával.

– Borzalmas! – Egyszeriben minden összeállt a fejemben, amit aznap láttam és hallottam, és végighullámzott rajtam a felismerés. – A kis Istár-templom a fogadó közelében, és a lemur, amelyik állítólag benne lakik... gondolod, hogy...?

Dariosz komoran bólintott.

– Most végre már érted! Képzeld, milyen keserű, hogy csapdában van a templomban, ahol olyan megaláztatást és annyi szenvedést kellett elviselni neki! Csoda, hogy megölte azt a férfit, aki pár éjszaka előtt betette a lábát a templomba?

– Hadd bizonyosodjam meg róla, hogy jól értem...

– Nem, ne beszéljünk többet róla! Ez balszerencsét hoz! Beszéljünk másról! És most úgy megyünk vissza a fogadóba, hogy nem a templom előtt fogunk elmenni!

Én azonban sokkal élénkebben érdeklődtem a romos templom és természetfölötti lakója iránt, mint addig. Dariosz olvasott az arckifejezésemben.

– Ne menj oda vissza, ifjú római! – kérte, majdnem kiabálva. – Szerinted mi fog történni, ha a vén satrafa meglát egy ilyen életerős fiatalembert, akinek még a szakálla sem nőtt ki rendesen? Ha meglát, biztos teljesen úrrá lesz rajta az őrület... és gyilkolni akar!

Idegenvezetőm annyira felzaklatta magát, hogy kénytelen voltam témát váltani.

A nap hátralévő részében Babilon utcáin sétálgattunk, ám én egyre lehangoltabb lettem. Az összes nagyszerű épület összeomlott, amelyek egykor olyan büszkévé tették a várost, sok közülük a földdel lett egyenlővé.

A lakosok sem voltak sokkal jobb állapotban – soha nem láttam még ennyi nyomorékot és torzszülöttet egy helyen. Ezek a szerencsétlenek bizonyára az asztrológusok és bölcsek által fenntartott jótékonysági intézmények miatt költöztek Babilonba. Az ő akadémiáik, illetve az idegenforgalom jelentették a fennmaradás lehetőségét a város számára.

Végül, szürkület beálltakor Dariosszal visszaindultunk a fogadóba. Ő ment elől. Észrevettem, hogy más útvonalat választott, mint reggel a zikkurat felé, hiszen mindenáron el akarta kerülni az Istár-templomot. Az aznapi szolgálataiért cserébe vacsorát ajánlottam neki, de legnagyobb meglepetésemre elutasította, és elsietett azzal, hogy másnap reggel korán értem jön. Akkor már bizonyára öreg barátom is kipihentebb lesz, és neki is megmutathatja a várost. Lehetséges, hogy Dariosz még ennyire sem akart közel lenni a romos kis templomhoz sötétedés után?

Amint eltűnt a szemem elől, elfordultam a fogadó bejáratától, és továbbmentem az utcán. Elhaladtam a szomszédos romos épület előtt, és megálltam a templom alacsony falánál. Abban a homályos, színtelen órájában jártunk a napnak, amikor megnyúlnak és összemosódnak az árnyékok, majd elnyelik az alkony utolsó, gyenge fényeit is.

Nem láttam olyan jól a fal repedéseit, mint reggel, így az első útvonal, amit a megmászáshoz kiválasztottam, járhatatlannak bizonyult. Második nekifutásra azonban megfelelő lábtámaszokat találtam, és feljutottam a fal tetejére.

Megtámasztottam a lábaimat, rákönyököltem a fal tetejére, és belestem az udvarra. Valóban romos volt a templom; a tetejéből alig maradt valami, a falain lyukak tátongtak. A mázas téglákat, köveket és szobrokat már rég elvitték. A szomszédos épület fala, illetve a folyóparton futó városfal határolta az udvart, amely teljes sötétségbe burkolózott. Mindössze néhány kornyadt fát láttam, meg építőkövek és útburkolatok törmelékeit. A düledékek között azonban, ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, feltűnt néhány derékmagasságú tárgy, mintha egy oszlop részei lettek volna, sorban egymás mellé helyezve – valójában egy-egy kőtömbből kifaragott, alacsony háttámlájú székek voltak, amelyeket a rablók a súlyuk miatt nem tudtak elvinni.

Az egyik rituális ülőhelyen egy test bizonytalan körvonalait véltem felfedezni, szinte beleveszett a sötétbe. Képtelen lettem volna megmondani, hogy szemben ül velem, vagy háttal nekem, ám az alak egy idő után felkelt a székről, és lassan elindult felém.

Felgyorsult a szívverésem. Semmi mást nem hallottam, csak a fülemben zubogó vér hangját. A közeledő alak bizarr némaságától a szőr is felállt a hátamon.

Kinyitottam a számat. Egy darabig nem jött ki rajta semmi, aztán meghallottam a saját hangomat, legalább egy oktávval magasabban, ahogy azt kérdezem:

– Beszélni görög?

Az alak végül kiadott valami hangot, de kacagása förtelmesebb volt, mint a törött csontok recsegése. Megfagyott a vér az ereimben. A rém felemelte karmos kezét, és hátralökte a fejét takaró penészes koszorút.

Asszony lehetett valamikor? Férgek halmára emlékeztető hajával, obszidiánszilánkokra hasonlító szemével iszonyatos látványt nyújtott. Sápadt, rothadó bőrét bibircsókok borították. Fekete, lyukszerű tátott szájából törött fogak meredeztek ki. Ahogy közeledett felém, az erjedés émelyítő szagai csapták meg orromat, és hirtelen velőtrázó sikoly lett halk kuncogásából.

Sietve próbáltam lemászni a falról, de a lábam kicsúszott az egyik lábtámaszból, és lezuhantam.

 

Legközelebb arra eszméltem, hogy a fogadó közös helyiségében ülök egy székre támasztva.

– Gordianus, jól vagy? – kérdezte a fölém hajoló Antipatrosz. – Mi történt veled? Rablók támadtak rád?

– Nem, elestem.

– Az utca közepén? Musézib azt mondja, az út közepén talált rád. Jó, hogy meglelt, különben még mindig ott feküdnél, kiszolgáltatva egy arra járó orgyilkosnak.

Csak homályosan láttam, de azt rögtön észrevettem, hogy az asztrológus is ott áll az ivóban. Egyéb vendégek is összesereglettek a háta mögött. A fogadós is közöttük állt, egy fejjel a többiek fölé magasodva. Összeráncolt homlokkal ingatta a fejét. Nem tett jót az üzletnek, hogy Antipatrosz rablókról és orgyilkosokról beszélt.

– Senki sem támadott meg. Egyszerűen csak... elestem.

Túlzottan szégyelltem magam ahhoz, hogy bevalljam: a fal megmászásával kísérleteztem.

– Biztos az az ájulós betegség – vélte az egyik vendég, és gőgösen felemelte az orrát. – Gyakori a rómaiaknál.

A megjegyzés láthatólag megnyugtatta a többieket, akik visszahúzódva sutyorogtak.

Az idős költő tovább tépelődött.

– Mi történt valójában, Gordianus?

Musézib is ott állt mellettem. Nem láttam értelmét tagadni előttük az igazságot.

– Kíváncsi voltam. Meg akartam nézni az Istár-templomot, ezért felmásztam a falra...

– Tudtam! – vágott közbe Antipatrosz. Haragosan nézett rám, majd felvonta a szemöldökét. – És láttál valamit?

– Romokat. Csak romok maradtak. És...

– Folytasd! – erősködött a költő. Az asztrológussal együtt közelebb hajoltak hozzám.

– A lemurt is láttam – suttogtam. – A templom udvarán. Oda akart jönni hozzám...

Musézib gúnyosan felhorkant.

– Nem láttál lemurt, Gordianus!

– Honnan tudod, mit láttam?

– Fiatalember vagy, gazdag a fantáziád, egyedül bolyongtál egy idegen városban, és belestél egy romos templomkertbe, amelyben állítólag egy lemur kísért... Nem nehéz összerakni, miért hitted, hogy ilyesmit látsz.

– Megbízom a saját szememben – közöltem bosszúsan. Valami dübörgött a fejemben. – Te hiszel a lemurok létezésében?

– Nem – felelte az asztrológus. – A csillagok gépezete, amely az emberek cselekedeteit irányítja, nem engedi meg, hogy halottak létezzenek az élők között. A tudomány szerint ez képtelenség.

– Ó már látjuk, hol ütközik össze a káldeus csillagjóslás a görög vallással, és nem utolsósorban a józan ésszel is! – vitatkozott az idős költő, aki még akkor is szívesen bújt a pedagógus szerepébe, amikor sebesült fiatal útitársa alig volt magánál. – Ahogy az élők fölött, úgy a holtak fölött is az istenek uralkodnak...

– Már ha hisz az ember azokban az istenekben! – szólt közbe Musézib.

– Az asztrológusok csillagok előtt hódolnak, mások istenek előtt – tárta szét a karját Antipatrosz.

– Mi nem hódolunk a csillagok előtt – helyesbített Musézib higgadtan. – Tanulmányozzuk őket. A ti úgynevezett isteneitekkel ellentétben a mennybolt hatalmas, összefüggő mechanizmusát nem érdekli, hogy a halandók könyörögnek-e hozzá, vagy sem. Nem őrködnek fölöttünk, és nem aggasztja őket a viselkedésünk. Hatásuk teljességgel személytelen. Láthatatlan erőket sugároznak a földre. Ahogy az égitestek irányítják az apályt és a dagályt, meg az évszakok váltakozását, úgy alakítják az emberiség és az egyes emberek sorsát is. Lehet, hogy az istenek – amennyiben valóban léteznek – hatalmasabbak az embernél, ám ők is alá vannak vetve a csillagok és csillagképek harmonikus vagy feszült összefüggéseinek...

– Micsoda zagyvaság! – kiáltott fel Antipatrosz. – És ezt nevezed te tudománynak?

Musézib nagy levegőt vett.

– Felesleges olyan témákról beszélnünk, amelyekben ennyire eltér a véleményünk. Most inkább a fiatal barátod miatt kellene aggódnunk. Jobban érzed magad, Gordianus?

– Jobban érezném magam, ha ti ketten nem marakodnátok.

Az asztrológus elmosolyodott.

– A te kedvedért témát váltunk, Gordianus. – A fogadósra pillantott, aki éppen más vendégeket szolgált ki, és halkabban folytatta. – Akármit is láttál vagy nem láttál, jól tetted, hogy eloszlattad a többi vendég félelmeit... mármint az utcai rablókkal kapcsolatban. Szegény házigazdánk nyilván utálja, ha bűnözőkről és kísértetekről folyik a társalgás. Azt mesélte, hogy szeretné megvenni a szomszédos, üres épületet. Jövő ilyenkor reményei szerint már mindkét épületben virágzó vállalkozás folyik.

Antipatrosz végignézett a helyiségben tartózkodó maroknyi vendégen.

– Még ezt a házat sem töltik meg a látogatók, nem hogy egy kétszer ekkora fogadót!

– A fogadós derűlátó ember – hagyta helyben Musézib vállat vonva. – Azt hiszem, ha az ember Babilonban akar élni, derűlátónak kell lennie.

 

Aznap éjjel alig aludtam valamit, mert szörnyű rémálmok gyötörtek. Valamikor az éjszaka közepén izzadságban fürödve riadtam fel. Mintha sikoltást hallottam volna a távolból – nem a kísértetéhez hasonló üvöltést, hanem egy férfi ordítását. Aztán úgy határoztam, hogy nem jöhetett máshonnan, csak az álmomból. Behunytam a szemem, és mélyen aludtam tovább egészen addig, amíg a nap sugarai be nem törtek az ablaktáblák között.

Amikor Antipatrosszal lementünk a lépcsőn, üresen találtuk a közös helyiséget; csak a türelmetlenül várakozó Dariosz volt ott. Izgalomtól tágra nyílt szemmel rohant oda hozzánk.

– Gyertek megnézni! Gyertek megnézni!

– Mi történt? – kérdezte a költő.

– Nézzétek meg magatok! Valami borzalom... Istár romos templomában!

Követtük. Az utcán már jelentős tömeg verődött össze. A falban nyíló kapu tárva-nyitva állt. Az emberek befelé lestek, ám senki sem mert belépni az udvarra.

– Mi a fenét bámulnak? – morogta a költő.

Megpróbált a tömeg elejére jutni. A nyomába eredtem, ám Dariosz hátul maradt.

– Magasságos ég! – jajdult fel a költő, miközben benézett a kapun, aztán félreállt, hogy én is beláthassak az udvarra.

A reggeli fényben nem volt olyan ijesztő a kert, amilyennek este látszott, de így is sötét hangulat ülte meg. A kövezetet gyomok törték fel, háttérként pedig a csúf vörösesbarna városfal szolgált. Most már az előző nap észlelt kőszékeket is tisztábban láttam – most mind üresek voltak. Végül megpillantottam a holttestet is a templom lépcsőjén.

A férfi feje a másik irányba fordult, nyaka furcsa szögben állt, ám sárga csillagképekkel hímzett sötétkék köpenyéről és spirális orrú szandáljáról egyértelműen fel lehetett ismerni. Zikkurat alakú süvege leesett a fejéről, és mellette hevert a lépcső tetején.

– Musézib? – kérdeztem suttogva.

– Vagy egy másik asztrológus – tanakodott Antipatrosz. Hátrafordult a tömeghez. – Itt van Musézib? Látta valaki ma reggel?

Az emberek a fejüket csóválva morogtak.

Muszáj volt megbizonyosodnom a holttest kilétéről. Bementem a kapun, és átvonultam az udvaron. Hallottam, hogy az emberek felnyögnek és felkiáltanak a hátam mögött, többek között Dariosz is.

– Ne, ne, ne, ne, ifjú római! Gyere vissza!

Felsétáltam a lépcsőn. A test mellkassal lefelé feküdt, karjai alá voltak gyűrve. Lenéztem rá, és felismertem benne Musézib arcélét. A szeme tágra nyílva maradt, fogát torz grimaszban vicsorította ki. A nyaka tekert vonalából egyértelművé vált, hogy kitörte. Letérdeltem, és elhessegettem a legyeket a szájáról és a szempillájáról.

Valahonnan visszacsillant a nap fénye a szemembe. Musézib elgurult süvegének belsejéből érkezett. Odanyúltam, és kivettem belőle egy tenyérnyi nagyságú, fényes mázú tégladarabot. A széléhez még tapadt némi kötőanyag, ám máskülönben teljesen ép volt. Komor sötétkék máza volt, csaknem fekete. Musézib valószínűleg a zikkuratból tulajdonította el előző nap. Bizonyára lepattintotta a falról. Mit is mondott Dariosz? „Mindenki ezt csinálja” – nyilván az istentagadó asztrológusok is, jóllehet, Musézib nem volt büszke a tettére, hiszen a süvegébe rejtette a kincset.

Felnézve Istár képmását pillantottam meg. A templom homlokzatába illesztett égetett agyagtáblán díszelgett, nem túl mélyen, ezért előző este nem is tűnhetett fel nekem. Valóban így képzelték a babiloniak Venust? Teljesen meztelen volt, terebélyes csípővel és hatalmas mellekkel, ám inkább tűnt ijesztőnek, mint csábítónak. Fején furcsa, kúpos süveget viselt, lába pedig olyan karmokban végződött, mint egy óriás ragadozó madáré. Két oroszlánon állt, akiket karmaival tartott fogva, és két dülledt szemű bagoly vette körül.

Újabb hangot hallottam a hátam mögül – egy asszonyét –, és úgy tűnt, parancsot adott ki, habár nem értettem az idegen nyelvet, amin beszélt. Megfordultam, és láttam, hogy időközben mások is beléptek az udvarra; rakott vászonköpenyükből és egzotikus fejdíszükből ítélve valamiféle papok. Egy nő vezette őket, aki bár középkorú volt már, még mindig megdöbbentően szép volt. Őt hallottam beszélni. Amikor megláttam, tátva maradt a szám, mert pont úgy nézett ki, mint Istár, ugyanolyan kúpsüveget hordott, aranypalástja összehajtott szárnyakra emlékeztetett, magas sarkú cipője pedig a ragadozó karmokat idézte fel, és járás helyett különös imbolygásra késztette. Ahogy ott álltam szájtátva és szaporán pislogva, eleinte meztelennek hittem, akárcsak az istennőt a domborművön, és csak később észleltem a vékony, csaknem áttetsző palástján megcsillanó napfényt. A combja tövéig érő öltözék alig rejtette el keblét, ezért keresztbe tette a karját a melle magasságában. Egyik kezében rituális elefántcsont ösztökét tartott, a másikban egy kis korbácsot.

A papnő megtorpanás nélkül folytatta útját, én pedig félreálltam előle, és közben a tunikámba rejtettem a kék mázas téglát.

Sokáig nézte a lépcső tetején heverő testet, aztán végigmért engem is.

– Te nem vagy babiloni – szólított meg tökéletes görögséggel.

– Rómából jöttem.

A papnő felszegte a fejét.

– Ez megmagyarázza, hogyan merészeltél őrült módjára belépni erre az udvarra, miközben az okosak kint maradtak. Nem vetted észre, hogy egy háborgó szellem lakik a templomkertben?

– Ami azt illeti... – Elharaptam a nyelvem. Idegen voltam Babilonban, és az idegeneknek tartani illik a szájukat. Aztán lenéztem Musézibre. Megint összegyűltek a legyek az arcán. Ott cirkáltak az ajkai és a nyitott szeme felületén, amelyekkel mintha engem nézett volna. – Tegnap éjjel a saját szememmel is láttam.

– Láttad?

– A lemurt... így hívjuk az ilyen lényeket latinul. Felmásztam annak a falnak a tetejére, és megpillantottam a kísértetet az udvaron. Förtelmes volt.

A papnő ismételten végigmért.

– Elmenekültél, fiatalember?

– Nem mondanám. Leestem az utcára, és beütöttem a fejem. Utoljára éppen felém jött.

– Róla mit tudsz? – kérdezte a papnő a holttestre mutatva.

– Musézibnek hívják, Ekbatanából jött. Ugyanabban a fogadóban laktunk, ebben az utcában.

– Miért jött ide?

– Nem tudom.

– Ő törte le a lakatot, amit a kapura tettünk?

Vállat vontam, és megráztam a fejem.

A papnő a kapuban összegyűlt tömeg felé fordult.

– Ez a romos templom már nem megszentelt terület. Ennek ellenére Istár papjai megőrzik ezt a holttestet, amíg meg nem találjuk a férfi rokonait.

Intett a papoknak. Idegesen és vonakodva nyalábolták fel a holttestet, hogy elvigyék.

A papnő érdeklődve nézett rám.

– Születésem óta hallom a történeteket az itt lakó kísértetről; több száz éves mese lehet. Egyesek elhiszik, mások nem. Én soha nem láttam. Erőszakos cselekményre sem volt még példa itt, amíg pár nappal ezelőtt fel nem fedezték egy férfi holttestét a lépcsőn. Ő is ugyanitt és ugyanígy halt meg: a nyakát szegte. Két halál pár nap leforgása alatt! Mi bőszíthette fel annyira ezt a lemurt, ahogy te nevezed, hogy gyilkoljon? Az istennő útmutatását kell kérnem. Valahogy meg kell békítenünk ezt a háborgó szellemet, mielőtt újabb tragédia történik. – Felnézett hasonmására, az Istár-domborműre, majd visszanézett rám. – Hadd adjak egy tanácsot, ifjú! Élvezd a Babilonban töltött időt. De ide soha többé ne térj vissza!

Azzal elfordult, és követte kifelé a kapun a Musézib testét cipelő papokat. Én is a nyomába eredtem, és figyeltem, ahogy szárnyakat formázó palástja csillogva leng a reggeli napsütésben. A rendkívül könnyű, szinte áttetsző anyag láthatóvá tette a papnő ringó fenekét. Amint kiértünk az utcára, becsukódott mögöttünk a kapu, és munkához láttak a zárat helyreállító férfiak. A papnő a kíséretével együtt távozott, a pusmogó tömeg pedig lassanként szétszéledt.

 

Antipatrosz is látni akarta a zikkuratot. Dariosz kapva kapott az alkalmon, hogy eltávolodhasson a kísértetjárta templomtól, ezért újfent szívesen szegődött mellénk idegenvezetőnek. Én is velük tartottam. A látogatással töltöttük el a nap nagy részét. Az idős költő minden szinten megállt egy kicsit pihenni, és mivel asztrológus nem volt velünk, az utolsó lépcső előtt kígyózó hosszú sort is végig kellett állnunk.

Ahogy a masszív, málladozó falak mentén sétáltunk, időnként lopva elővettem a Musézib süvegéből kilopott apró tégladarabot. Tudni szerettem volna, a zikkurat melyik részéből pattintotta le. Bár találtam néhány helyet, ahol maradtak mázas töredékek a falon, egyik maradvány sem hasonlított a kezemben tartott sötét éjkék példányra.

Lassan egy új elképzelés öltött formát a fejemben, és nyomban maga köré vonta a többi ötletemet is – ahogy a csillagok forognak a Föld körül, gondoltam magamban, és nem véletlenül: az események középpontjába az asztrológus Musézib és az ő sorsa került.

Miközben végigjártuk a várost, annyira magamba gubóztam, hogy Antipatrosz meg is kérdezte: nem szédülök-e még az esés után. Azt feleltem, hogy nem kell aggódnia, csak morfondírozok magamban.

– Biztos arról az Istár-papnőről ábrándozik! – nevetett fel Dariosz.

– Ami azt illeti, valóban szükség lehet egy újabb találkozóra – mondtam tűnődve.

– Ugye-ugye? – kérdezte Dariosz vigyorogva, majd felajánlotta, hogy elvezet minket a szent negyedbe, ahol a papnő lakik. Alaposan megjegyeztem magamnak a helyet, hogy visszataláljak.

Csak napnyugtakor tértünk vissza a fogadóba. A papnő tiltása ellenére még egyszer meg akartam nézni a romos templomot, de szürkület után már nem mertem odamenni. Amúgy sem hittem, hogy sötétben megtalálnám, amit keresek.

Másnap korán keltem. Antipatrosz még hortyogott, amikor felöltöztem, és óvatosan lesurrantam a lépcsőn. Elsurrantam a közös helyiségbe vezető ajtó előtt, és megkönnyebbülve láttam, hogy a fogadós és a felesége a reggeli elkészítésével vannak elfoglalva.

Nesztelenül elhagytam a fogadót, és továbbsiettem az utcán. A templom kapuját újra lelakatolták, de sikerült megtalálnom az útvonalat, ahol korábban már a repedések segítségével sikerült felmásznom. Feljutottam a tetejére, vártam egy kicsit, aztán átmásztam a kerítés tetején, és leugrottam az udvarra.

Hosszú árnyakat vetett a halvány reggeli fény. Félelem borzongatta végig a tagjaimat. Időnként mintha mozgást láttam volna az árnyak között, és megriadtam. A célomat azonban mindenképpen el akartam érni. Dübörgő szívveréssel sétáltam keresztül a templomkerten, és közben alaposan megnéztem az üres fogadó falát, valamint a talajt a folyóparti városfal előtt. Egy olyan pontot kerestem, ahol a közelmúltban feltúrhatták a földet. Hamar meg is találtam.

Letérdeltem a kiforgatott gyomok közé, és ásni kezdtem.

 

Amikor visszatértem a fogadóba, a nap már magasan járt. – Gordianus! Hádészra, hol jártál? – rivallt rám Antipatrosz. A többi vendég már rég elhagyta a szállást, csak a költő maradt a közös helyiségben Dariosszal. – Nagyon aggódtam miattad...

Elhallgatott, mert meglátta a mögöttem érkező fegyveres őröket, akiket Istár papnője vezetett be az ivóba.

A fogadó tulajdonosát megijesztette a lábdobogás; sápadtan tört be a terembe.

– Mi ez? – kérdezte.

A katonák egy csoportja sietve körbevette a fogadóst, és megmarkolta izmos karját. Mások a konyhát rohamozták meg. A következő pillanatban kiráncigálták belőle a fogadós feleségét, aki egyiptomi nyelven visítozott és átkozódott.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Addig a pillanatig nem voltam teljesen biztos abban, hogy alapos okom van megvádolni a fogadóst és a feleségét, de az arcukra kiülő bűnös kifejezés rövid úton elárulta őket.

A fegyveres csapat többi tagja szétszéledt az épületben, és átkutatta. A fogadós házaspár lakásával kezdték. Pár perc múlva az egyik katona visszatért egy kisebb, rendkívül díszes fadobozzal, amit ki is nyitott, hogy a papnő megnézhesse a tartalmát. Átpillantottam a férfi válla fölött. Különféle, arckendőzéshez használt eszközök voltak benne, kenőcsök és festékek – de nem akármilyen festékek, hanem olyasfélék, amiket hozzáértő és tapasztalt színészek vagy utcai némajátékosok alkalmaznak.

Azt még egy római is jól tudta, hogy a leghíresebb némajátékoscsoportok Alexandriából származnak – ahonnan a fogadós felesége is.

– Vedd le róla a kezed, disznó! – förmedt rá az asszony a katonára.

Kitépte magát a katona kezei közül, és odarohant a dobozt tartó férfihoz.

A katona elsápadt, amikor meglátta a nőt, és hátrálni kezdett. Én is ugyanezt tettem, mert a rémisztő arcfestés nélkül is jól láttam magam előtt a templomkertben kísértő szörnyű lemurt, és újra hallottam vérfagyasztó sikolyát.

Az asszony rohamozó őstulokként szaladt a papnő felé, ám ő egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Már felkészültem a véres összecsapás látványára, amikor a papnő felemelte fából készült rituális ösztökéjét, és egy határozott mozdulattal, teljes erejéből lesújtott vele a fogadósné arcára. Az asszony fülsiketítő sikítozással hadonászni kezdett, majd oldalra esett, feldöntve egy halom asztalt és széket.

Az őrök odarohantak hozzá, és jó hosszú dulakodás után végre ártalmatlanná tették.

Ekkor újabb katona lépett be a terembe, aki valahol máshol kutakodott. Megkerülte a viaskodó csoportot, hogy mutasson valamit a papnőnek. Egy csodálatos mázas tégladarabot tartott a kezében. Sötétkék volt, mint az éjféli égbolt.

Antipatrosz végignézett a közös helyiség romjain, majd odafordult hozzám.

– Gordianus, kérlek, magyarázd meg ezt az egészet!

Később a nap folyamán leültünk Antipatrosszal és Dariosszal egy másik fogadó ivójában – mivel az előzőt, ahol megszálltunk, bezáratták –, és az elhunyt Musézib tiszteletére emeltük babiloni sörrel telt poharunkat.

– Magyarázd el újból! – kérte Dariosz. Annyira eluralkodott rajta a babonás félelem, hogy képtelen volt felfogni: a régi templomkertben kísértő lemur nem földöntúli jelenés volt.

Leöblítettem a torkomat egy kis sörrel, majd elismételtem a beszámolót.

– Valamikor... nem lehet pontosan tudni, hogy mikor és hogyan, de nemrégiben... a fogadós vagy a felesége átmentek a templomkertbe, hogy földet túrjanak. Szó szerint értem a földtúrást. Ástak. Meg is érte kutakodni, ugyanis egy föld alatti rejtekhelyen ősrégi, fényes téglákat találtak, amelyekről senki sem tudott. A téglák kétségkívül Nabú-kudurri-uszur híres falából maradtak fenn, amely a folyóparton húzódott végig, a mostani jelentéktelen fal vonalában. Azonnal tudták, hogy a kincs egy vagyont ér. Csakhogy a lelet egy régi templom területén került elő, azaz köztulajdonban lévő telken, amely nem eladó. Nem kétséges, hogy minden ott talált régiség és kincs Istár papi rendjét illeti.

– A fogadósnak nem volt joga megtartani a téglákat, mégsem akart lemondani róluk. Úgy határozott, hogy megvásárolja a templom melletti elhagyatott épületet, ahonnan a felesége ki tud menni a templomkertbe, és észrevétlenül ki tudja ásni a téglákat. Az épület megvételéhez azonban hosszas tárgyalásokra volt szükség, az asszony pedig félt, hogy valaki más is szimatolni kezd a templom körül, és felfedezi a kincset. Kihasználta tehát a régi rémhistóriát, és mindenkit elijesztett a környékről.

– Eljátszotta a kísértetet. Mint mostanra kiderült, fiatalkorában egy egyiptomi némajátékoscsoport tagja volt. Már első látásra van benne valami hátborzongató, így ha csak egy kicsit kifesti az arcát és előhívja színészi tehetségét, szörnyű rémmé válhat, ahogy magam is tapasztaltam. A számításaiba ott csúszott hiba, hogy nem mindenkit lehet elriasztani egy kísértethistóriával. Pár napja behatolt egy férfi a templomkertbe, talán csak kíváncsiságból. Ő volt az első áldozat.

– A fogadós felesége törte ki a férfi nyakát? – kérdezte Antipatrosz.

– Nagyon erős asszony, láttátok, milyen nehéz leteperni, ha feldühödik. A gyilkosságot azonban a férje vállalta. Ő a hatalmas, izmos karjaival bárkinek kitörheti a nyakát.

– És Musézib? Mit keresett az udvaron az asztrológus éjjel? – faggatott Dariosz.

– Szerintem röviddel azután, hogy aznap este lefeküdtünk, Musézib rájött a titokra. Nem hitt a lemurok létezésében, de érdekelte, mitől ijedhettem meg annyira. Talán egy kísértetnek öltözött embertől. De miért? Musézib az éjszaka közepén feltörte a lakatot, besurrant a kertbe, és szaglászni kezdett. Egy kicsit még ásott is, mert megtalálta ezt az értékes darabot, és bedugta a süvegébe. – Felemeltem a kicsi kék mázdarabot. – Ha láttam volna a kezét, talán hamarabb is rájövök az igazságra, de a karja a teste alatt volt, és mielőtt alaposabban szemügyre vehettem volna, elvitték a papok.

– Biztosan inkább Istár papnőjét lested! – szólt közbe Dariosz.

Megköszörültem a torkomat.

– A lényeg az, hogy a fogadós rátámadt Musézibre az udvaron. Egy darabig verekedhettek, mert hallottam is Musézib ordítását, de azt hittem, álmodom. A fogadós kitörte a nyakát. Mint a korábbi áldozatnál is, most is a lépcső tetején hagyta a holttestet afféle figyelmeztetésként. Ott találtunk rá szegény asztrológusra másnap.

– Aztán újra felmentünk a zikkurat tetejére, és én végig hasonló mázú téglákat kerestem. Mivel nem találtam, elkezdtem tűnődni azon, milyen más forrásból juthatott hozzá Musézib. Csakis a régi templom kertjéből... A többi már egykettőre összeállt a fejemben. Kora reggel beszöktem az udvarra, és megtaláltam a téglák lelőhelyét. Egy durván kivésett, eltakart rejtekajtót is találtam a szomszédos, üres épület falán.

– Nyomban Istár papnőjéhez siettem, hogy elmondjam neki, mire gyanakszom. Összehívott néhány katonát, és velem jött a fogadóba. A kiásott téglákon kívül találtak egy titkos járatot is, amely összekötötte a fogadós lakását a szomszédos üres épülettel. Onnan pedig könnyen kijutottak a templomkertbe az általuk vágott rejtekajtón keresztül, akkor is, ha a nagy templomkapu le volt lakatolva. Az elhagyatott épületen keresztül a lemur kedve szerint járt-kelt, a gyilkos pedig meglepte az áldozatait, aztán eltűnt, ki sem kellett lépnie az utcára.

– Mi lesz a gyilkos fogadóssal és a szörnyeteg feleségével? – kérdezte a költő.

– A papnő azt mondta: az életükkel kell fizetniük bűneikért.

– Hát a csodás tégláknak mi a sorsa? – kíváncsiskodott Dariosz, és már az értékes zsákmány gondolatára is felcsillant a szeme.

– Istár papsága tart igényt rájuk. Szerintem most is zajlik a feltárás.

– Kár, hogy neked nem adtak a kincsből – jegyezte meg Dariosz egy sóhaj kíséretében. – Tudod, nem szeretek ilyet mondani, de az első találkozásunk óta egyetlen árva érmét sem kaptam az új barátaimnak tett szívességekért.

Elnevettem magam.

– Ne aggódj, Dariosz, megkapod a szolgálataidért járó fizetséget!

Megtapogattam a derekamon lógó súlyos erszényt. Aznap délután, miután a fogadóst és a feleségét elfogták, visszahívtak Istár megszentelt negyedébe, mert a papnő négyszemközt akart beszélni velem. Melegen dicsérte az éleslátásomat, és bőséges jutalmat ígért.

Dariosz lenézett a pénzes erszényre, és felvonta a szemöldökét.

– Csak ezt a jutalmat adta ő neked, ifjú római?

Antipatrosz is követelőző pillantással várta a válaszomat.

Felforrósodott az arcom, talán el is vörösödtem.

– Az igazat megvallva, nem csak ezt – közöltem, ám bármi is történt a papnő és köztem aznap délután, saját titkomként őriztem tovább.