VI

A GIGANTIKUS GALL

(A rodoszi kolosszus)

 

 

– Jól jegyezd meg, amit mondok, Gordianus, ez a fiatalember korának egyik legragyogóbb géniusza lesz, a bölcsesség és műveltség jelzőfénye a világban!

Ritkán lehetett ilyen dicséretet hallani Antipatrosztól. Rodoszi házigazdánkról mondta mindezt, egy Poszidóniosz nevű emberről. A halántékánál megszaporodott ősz hajtincsek miatt már nem neveztem volna „fiatalembernek”, de akkoriban csak tizennyolc éves fejjel néztem a világot. Idős mesterem számára Poszidóniosz valószínűleg fiatalnak tetszett. Kétségkívül tele volt energiával; folyton felugrált a székéből, hogy előkapjon egy tekercset valamilyen érv megvilágítására, vagy éppen fel-alá járkált a kertben, és heves gesztikulálással mesélt nemrégiben tett galliai utazásairól.

Poszidóniosz nemcsak tanár és tudós volt, hanem bátor felfedező is, akit a kíváncsisága számtalan messzi földre elvitt. Először Rómába látogatott el jó pár éve; ott találkozott első ízben Antipatrosszal, és olyan mély benyomást tett a költőre, hogy levelezni kezdtek. Beszámolt rákövetkező afrikai és hispániai utazásairól, majd galliai körútjáról is, ahol évekre letelepedett az őslakosok közé, és tanulmányozta sajátságos szokásaikat. Végül visszatért Rodoszba, éppen időben ahhoz, hogy vendégül láthasson minket Antipatrosszal.

– Tessék, itt egy példa arra, amiről beszéltem! – mondta Poszidóniosz, visszatérve a kertbe. Egy hosszú kést hozott, és felemelte, hogy szemügyre vehessük aprólékosan kidolgozott spirálokkal és furcsa állati ábrázatokkal díszített ezüstmarkolatát. – Ez egy rituális kés, amit egy gall druida használt egy véres jövendőmondó szertartáson. Saját szememmel láttam az emberáldozatot. Egy másik törzsből foglyul ejtett harcos volt az áldozat. Hátrakötözött kézzel kellett állnia, miközben két erős férfi lefogta, a druida pedig beledöfködte a kést a rekeszizma fölötti részen. Amikor az áldozat rángatózni kezdett, a férfiak elengedték, és megfigyelték, milyen irányban esik össze, hányszor rúgkapál a lábával, és milyen mintázatot fest a talajra a kifröccsenő vére. A mintából a druidák azt a következtetést vonták le, hogy a törzsfőnök csecsemő fia három napon belül felgyógyul a lázból.

– És fel is gyógyult? – kérdezte Antipatrosz.

– Igen. Persze a láz már csak olyan, hogy vagy belehal az ember, vagy véget ér három napon belül. A törzsfőt mégis megnyugtatta a jóslat, és bőkezűen megjutalmazta a druidákat, amikor beigazolódott.

– Vérfoltokból jósolni... kicsit túlzásnak tűnik – bátorkodtam megjegyezni.

Poszidóniosz felvonta az egyik szemöldökét.

– Ha a római látnokok abból következtetik ki az istenek akaratát, hogy a csirkék melyik gabonaszemet szedik fel, akkor miért ne jósolhatna egy druida a vérfoltokból?

Annyira közömbös arccal kérdezte ezt, hogy magam sem tudtam, komolyan beszél-e vagy gúnyolódik velem.

Azóta, hogy elhagytam Rómát Antipatrosszal, és a Római Birodalom görög ajkú részein jártam-keltem, görögök között, megtapasztalhattam, hogy a római ifjak gyakran vannak kitéve finom élcelődéseknek, otromba tréfáknak, sőt alkalmasint kifejezetten ellenséges viselkedésnek is. Rodosz szigetét és a hasonló nevű várost – a szomszédos szigetekkel, valamint Ázsia nagy részével ellentétben – még nem kebelezte be Róma, ezért itt jóval kevesebb Róma-ellenes kitöréssel találkoztam. Mégsem tudtam mire vélni a hanghordozást, amellyel Poszidóniosz gyakran megszólított; mintha olyasféle magasröptű viccet sütött volna el, amelyet én nem érhettem fel ésszel. Az is lehet, hogy ugyanúgy beszélt velem, ahogy az akadémiájára járó tanítványaival.

Tíz napja érkeztünk meg Antipatrosszal Rodoszra. Szürkületkor siklott be a kikötőbe a hajónk – az utolsók között, mivel lassan beköszöntött a téli időszak, amikor a kiszámíthatatlan orkánok és viharok miatt lehetetlenné vált a vitorlázás.

Miközben a tengerbe benyúló hullámtörő mentén sodródtunk, érdeklődve nyújtogattam a nyakam, hátha meglátom az összedőlt bronzkolosszust, amelyet omladékos állapota ellenére még mindig a világ egyik csodájaként tartottak számon. A homályos és erőtlen fény dacára sikerült megpillantanom a kikötőben maradt, hatalmas, groteszk módon össze nem illő darabokat – a két lábat, amelyek még mindig szilárdan tartották magukat a magas talapzaton, a félig a hullámok közé temetett alkart, és a legnyugtalanítóbb részt, az oldalára borult, gigantikus fejet, amelynek egyik szeme mintha engem lesett volna. A másik szem hiányzott, csak egy óriási lyuk tátongott a bronzfejben. Talán akkor tűnt el, amikor a földrengés összedöntötte a hatalmas szobrot százharmincöt évvel korábban.

Mire a hajó kikötött, és a kikötői hivatalnokok feljöttek a fedélzetre ellenőrizni az iratainkat, már túl késő lett volna szemügyre venni a kolosszus maradványait. Ehelyett az idős költővel azonnal Poszidóniosz házához mentünk, amely a város akropoliszkörzetében állt, jelentős távolságra a kikötőtől.

Antipatrosz állt elő a tervvel, hogy töltsük az egész telet Rodoszban. Poszidóniosz tágas, fényűzően berendezett háza maradéktalanul alkalmas és kényelmes szállást nyújtott. Az utazásba belefáradt költő megelégedett annyival, hogy rendszeresen kiüljön a kertbe, élvezze a kevés napfényt, amely még át-áttört a felhőtakarón, és alkalmanként beszélgessen egy jót vendéglátónkkal, ha annak zsúfolt akadémiai órarendje megengedte. A házigazda távollétében Antipatrosz a hatalmas tekercsgyűjteményt tanulmányozta, illetve az utazásokról hozott emléktárgyakat vette szemügyre. Esténként egy rendkívül kellemes étkezőben vacsoráztunk, amely a kertre nyílt, és alkalmanként egy-egy ígéretesebb diák vagy a város valamely előkelősége is csatlakozott hozzánk. Rodosz nemcsak a tudósairól, hanem az atlétáiról, a kereskedőiről és a művészeiről is híres volt.

Rendes körülmények között Poszidóniosz biztosan felkérte volna Antipatroszt, hogy tartson előadást az akadémián, de kénytelen volt elfogadni, hogy a költő álnéven utazott. Ő maga is bevallotta, hogy időnként álnéven vagy álruhában utazik, és nem firtatta, miért kényszerül erre a híres költő. Mindig a zeugmai Zotikoszként mutatta be vendégét, az ifjú római Gordianus útitársaként és szerény tanítójaként.

Antipatrosz készséggel illeszkedett bele a ház egyhangú napirendjébe, én azonban nem sokáig fértem a bőrömbe. Az első reggeltől fogva arra vágytam, hogy visszatérhessek a kikötőbe, és megtekinthessem a kolosszus maradványait, ám a költő, aki már látta a szobor romjait azelőtt, közölte, hogy nincs okunk a sietségre, hiszen hónapokig Rodoszban leszünk. Valahányszor említettem a szobrot Poszidóniosznak, ő semmitmondó arckifejezéssel türelemre intett. Vajon engem is csak egy üresfejű római utazónak tartott, aki a kötelezően megtekintendő látványosságra kíváncsi?

Valójában Poszidóniosznak komoly oka volt feltartóztatni engem, ám erről akkor még fogalmam sem volt.

Amikor Antipatrosszal közelebb hajoltunk a vendéglátónk kezében tartott, rituális druida tőrhöz, váratlanul megszólalt egy hang, a valaha hallott legkülönösebb görög kiejtéssel.

– Mit műveltek a késemmel?!

Mindhárman megriadtunk. A fegyver szinte kiugrott Poszidóniosz kezéből. Miközben ide-oda ugrált az ujjai között, és igyekezett elkapni, meg is vágta egy helyen. Kicsi seb keletkezett, mégis lecsöppent pár csepp vére a kövezetre.

A jövevény kisétált a kertbe. Megjelenése éppoly felkavaró volt, mint a hangja. Nagyon magas volt, és egy hosszú, aprólékosan hímzett, övvel összefogott köpenyt viselt – pont olyan csigavonalas és állatfejes minták voltak a ruháján, mint a kés markolatán. Ezüstgombokkal és gyöngyös bőrrojtokkal ékes szandálja szabadon hagyta a lábujjait. Soha nem láttam még ahhoz hasonló lábbelit. Hátára tolt csuklyája felfedte varkocsokba font, bozontos őszesvörös haját. Az arcát leborotválta ugyan, ám a szája fölött olyan hosszúra engedte nőni a szőrzetet, hogy lassan teljesen eltakarta a száját, és kétoldalt egészen a mellkasáig lógott le, szintén összefonva. Életemben ekkor láttam először bajuszt, és rögtön az első igen emlékezetes példány volt.

– Gatamandix! Megrémisztettél minket! – méltatlankodott Poszidóniosz.

Ámuldozva néztem az idegent. Öltözködése, barbár kiejtése, a késhez való joga és a durva név, amellyel vendéglátónk szólította meg, nem hagyott kétséget felőle, hogy egy gall druidával van dolgunk. Sok döbbenetes élményben volt részünk Antipatrosszal az utazásaink során, ám ez volt az egyik legváratlanabb fordulat – egy gall pap több száz mérföldre Galliától, Rodosz szigetén.

– Mikor jöttetek vissza Lindoszból? – kérdezte Poszidóniosz.

– Éppen az imént.

– És szerencsével jártatok?

A jövevény talán elmosolyodott, ám a bajusza miatt ezt képtelenség volt megmondani.

– Megtaláltuk, amiért mentünk.

A házigazda arca izgatottá vált.

– Visszahoztátok Rodoszra? Itt van?

– Mi lóháton jöttünk, a parti úton, a szállítmány pedig hajóval érkezett.

– Találtatok kapitányt, aki hajlandó még vitorlázni?

– Nehéz volt ilyet találni, de Kleobólosz biztonságosabbnak gondolta a vízi szállítást. Azt mondták, holnap érkezik.

Poszidóniosz felvonta a szemöldökét.

– Mennyibe került ez?

– Az összeg, amit küldtél, nagyjából fedezte.

– Ó de hadd mutassam be neked két másik vendégemet, akik a házamban töltik a telet! Gordianus, Róma polgára, és tanára, Zotikosz. Ő itt Gatamandix, a gall segurovi törzs druidája. Gatamandix jó szívvel látott engem vendégül Galliában. Amikor visszatértem Rodoszra, magammal hoztam őt is, a törzs egy fiatalabb tagjával együtt. Most tértek vissza a Lindoszba tett útjukról.

– Ha jól hallottam, valami kincset hoztak onnan – jegyezte meg Antipatrosz.

A druida vonakodott válaszolni.

Poszidóniosz megköszörülte a torkát.

– Ezt majd később megbeszéljük.

A költő látta, hogy vendéglátónk témát akar váltani, ezért a kezében tartott tőrre szegezte a pillantását.

– Jól értettem, hogy ez a káprázatos tőr a tied, Gatamandix?

A pap magához vette a kést, és könnyed mozdulatokkal átfogta a markolatát. Látszott rajta, hogy gyakran használja.

– Gondolom, Poszidóniosz elmesélte nektek a „barbár” szertartást, amikor egy embert áldoztunk fel a jósláshoz ezzel a késsel. Látom az arcotokon, hogy hallottatok róla. Igen, ez az én fegyverem. És igen, én adtam meg a halálos döfést... így!

Megsuhintotta a levegőben a tőrt.

Antipatrosszal hátrébb szökkentünk. A druida mintha mosolygott volna a bajsza alatt.

– Ne féljetek! Az istenek a mai napon nem követelnek áldozatot.

– Hol van Kleobólosz?

– A tanítványod elkísért minket az ajtóig, majd hazament a szülei házába.

– És Vindovix?

– Ő visszavonult a szobájába. Kifárasztotta az egész napos lovaglás. Gondolom, elaludt.

Poszidóniosz a fejét csóválta.

– El sem tudom képzelni, hogy maradhat ilyen életerős az a fiatalember. Szinte semmi mást nem csinál álló nap, mint alszik és eszik. De jobb is, hogy nem jött ki a kertbe. Így Zotikosz és Gordianus legalább... nos, nem is mondok többet, nehogy elrontsam a kísérletet.

– Kísérletet? – értetlenkedett a költő.

– Igen. Te és Gordianus döntő szerepet játszotok benne.

– Ezt eddig elmulasztottad említeni.

– Mert még nem jött el az ideje. Most viszont már sietnünk kell.

– Elmegyünk? – kérdezte Antipatrosz kissé panaszos hangon.

– Igen. Elérkezett az idő, hogy megnézzük a kolosszust.

Házigazdánk észrevette az arcomon felragyogó örömöt, és elmosolyodott. Végre teljesül a vágyam. De miféle „kísérletről” beszélt Poszidóniosz? Nem volt hajlandó többet mondani róla. Gyorsan magamhoz vettem két köpenyt, mert szeles és hűvös időjárásra számítottam a kikötőben, aztán követtem vendéglátónkat az előtérbe.

Gatamandix kint maradt a kertben. Amikor hátranéztem, láttam, hogy ott áll egy helyben, és a pengét bámulva forgatja a kést ide-oda a kezében.

 

– Mit tudsz a kolosszusról? – kérdezte Poszidóniosz. Egy edzőterem mellett sétáltunk el éppen, a hegy tövében, a Poszidóniosz házától lefelé vezető út mentén. Négyen mentünk, mert csatlakozott hozzánk egy Zénász nevű rabszolga is, aki talán tíz évvel lehetett idősebb nálam, és gyakran szegődött a gazdája mellé jegyzetelni egy viasztáblára, vagy teljesíteni valami kisebb megbízást. Bal kéz felé terült el a futóstadion; a nézőtér alapjául szolgáló hosszú, alacsony falat isteneket és atlétákat ábrázoló, káprázatos mozaikok díszítették. Jobb kéz felé húzódtak a palesztrát körbeölelő oszlopsorok. A hűvös idő ellenére az ifjak most is meztelenül birkóztak a bekerített terület füvén, tanítóik pedig kiabálva buzdították őket. Eszembe jutott valami, amit régebben apámtól hallottam: „Egy görög még hóesésben is pucéran edz.”

Poszidóniosz nekem címezte a szoborról szóló kérdést. Megköszörültem a torkomat.

– Mindent, amit a kolosszusról tudok... öhm... Zotikosztól tanultam.

Úgy véltem, ügyesen elhárítottam magamtól minden kritikát a pontatlan – vagy éppen teljességgel hiányzó – ismereteimmel kapcsolatban, ám Poszidóniosz tapasztalt tanárként észrevette a cselt.

– Ugyan már, ifjú római barátom! Vagy tudsz valamit a kolosszusról, vagy nem.

Zénász szemlátomást jól szórakozott. Hozzászokhatott már, hogy a tanulók a gazdája dorgálására összehúzzák magukat.

Bosszankodva fordultam el.

– Tudtommal a szobor körülbelül kétszáz évvel ezelőtt készült a napisten, Héliosz képmására, akit a rodosziak minden istennél jobban tisztelnek, mivel állítólag Héliosz volt az, aki kiemelte Rodoszt a tenger fenekéről. Rodosz első fővárosa Lindosz volt a keleti parton, de nagyjából háromszáz évvel ezelőtt egy új, szintén Rodosz nevezetű város épült fel a semmiből a sziget északi csúcsán. Vagyis Rodosz városa meglehetősen fiatal, sokkal fiatalabb Rómánál vagy Athénnál...

– Ez mind igaz – szólt közbe Poszidóniosz –, de eltértél a tárgytól.

– Igen, a kolosszus. Nos, a szobor története a következő: Rodosz városa éppen hogy túlélte az ostromot, amit Makedónia királya, Démétriosz indított ellene. Az uralkodó olyannyira el akarta foglalni a várost, hogy soha korábban nem látott, irdatlan méretű harci eszközöket és fémborítású ostromtornyokat építtetett. Végül azonban be kellett ismernie vereségét, és el kellett hagynia a szigetet. A győzelmük megünneplése alkalmából a rodosziak beolvasztották az összes bronz faltörő kost, katapultot és tornyot, a többi fegyvert és eszközt pedig eladták, hogy megépíthessék a napisten gigantikus szobrát. Így akarták az életet és a szépséget dicsőíteni Démétriosz halált és pusztulást jelentő eszközei helyett.

– A megbízást egy Kharész nevű rodoszi szobrász kapta Lindoszból. Tizenkét év alatt építette meg a kolosszust, de hogy miként, azt senki sem tudja pontosan. Egyesek szerint emelőkkel vonták fel a darabjait a helyükre, mások szerint spirális alakban rámpákat építettek köré, ahogy felfelé haladtak az építéssel. Minden új szakaszt az előző szakasz tetejére öntöttek, hajlítottak, forrasztottak. Akárhogy is volt, amikor a kolosszus elkészült, eltakarították az állványokat és rámpákat, hogy az erre járók végre csak a lélegzetelállító, hatalmas Héliosz-alakot lássák. Soha nem készült korábban ekkora szobor: a hetven könyök magas alak egy harminc könyök magas talapzaton állt. Gyorsan elterjedt a híre a világban, a Meotisz-tó mocsaraitól Héraklész oszlopaiig, a Nílus felső zuhatagaitól a... – Elhallgattam, és megpróbáltam felidézni, milyen területek fekszenek a legtávolabbi északon.

– Galliáig – fejezte be Poszidóniosz.

– A világ északi határáig... ezt akartam mondani.

– Még a túlzó kijelentéseknél sem szabad pusztán retorikai cifrázatokat alkalmazni, ha valódi példa is kéznél van. Azért folytasd!

– Így született meg a kolosszus, és mindenkit lenyűgözött, aki látta... egészen addig, amíg hatvan évvel később egy földrengés le nem döntötte. Sok más templom és épület is megrongálódott Rodoszon, de a kolosszus leomlása volt az igazi katasztrófa. A térdénél tört el, és darabokra hullva ért földet. A mai napig így hever szanaszét szóródva, de még mindig érkeznek az utazók a világ minden tájáról, hogy megnézzék a romjait, hiszen azóta sem készült ilyen méretű emlékmű.

Poszidóniosz halvány mosollyal jutalmazott.

– Remek, Gordianus. A tanítód jó munkát végzett.

Egy útelágazáshoz értünk, ahol vendéglátónk jobbra irányított minket. Rodosz széles utcái háló alakzatba rendeződtek, és az előttünk végignyúló főútvonal volt a legszélesebb és legimpozánsabb az összes közül. Csobogó kutak és buja kertek díszítették, a szélén pedig istenek és legendás hősök szobrai sorakoztak. A megörökített személyek egy része Rodosz védője volt Démétriosz ostroma idején.

Pazar oltárok és templomok mellett mentünk el, majd elérkeztünk a város terebélyes főterére, amit a görögök agorának neveznek. Miközben átsétáltunk a főtéren, megcsapta az orromat a tenger illata, és megütötte a fülemet a hullámok halk csattogásának meg a sirályok vijjogásának hangja. Az agorától pár háztömbnyire elérkeztünk a kettős kikötőhöz, amelynek közepén egy dupla hullámtörő állt ki a tengerből. Mindkét gát körül jókora sziklák nyúltak be a vízbe. A kikötő hemzsegett a télire lehorgonyzott hajóktól, ám csak néhány tengerész lézengett itt-ott, hiszen nem volt lepakolni való szállítmány, és sehol sem kellett felhúzni a vitorlákat. Furcsamód elhagyatottnak tűnt az egész part.

Egy egyszerű kötélkordonnal választották el az utat és a hullámtörőt. Egy közeli kunyhóból alacsony, kopasz ember sétált elő. Vigyorogva tartotta felfelé a tenyerét.

– A híres kolosszust jöttetek megnézni, igaz? Nem fogjátok megbánni! A világ egyik csodája, annyi bizonyos. Kísérőt szeretnétek, aki elmondja nektek, hogy... Ó, de hiszen te Poszidóniosz vagy! Újabb vendégeknek kívánod megmutatni a szobrot? Téged mindig öröm viszontlátni. Egy ilyen kiváló polgárnak természetesen belépődíjat sem számítunk fel. Hadd akasszam le a kötelet! Gallokat ezúttal nem hoztál? Hogy tátották a szájukat, hogy kapkodtak levegő után, amikor meglátták a kolosszus darabjait! Az új vendégeid is ámuldozni fognak, főleg ez az ifjú! Soha nem láttál még a kolosszushoz foghatót, arról biztosíthatlak, fiatalember! Nézzetek a lábatok elé! Rengeteg kő és éles fémdarab lapul a romok között.

Bár nem akart díjat szedni tőlünk, a tenyerét azért továbbra is feltartotta, egészen addig, amíg Poszidóniosz oda nem intett a rabszolgájának, hogy vegye elő az erszényét, és adjon neki néhány érmét.

Szürke ég alatt, metszően hideg szélben sétáltunk ki a hullámtörő végébe. Az előttünk feltáruló látvány egyre nőtt, ahogy közeledtünk: a kolosszus részei, mint egy felkaszabolt harcos a csatamezőn. Más látogatók is bóklásztak a romok között, így hozzájuk viszonyítva meggyőződhettünk róla, milyen meghökkentő arányokkal bírt az egykori szobor. Emberkéztől származott ugyan, mégis annyira bizarr és földöntúli látványt nyújtott, hogy egyfajta vallásos áhítatot ébresztett az utazóban. Találtam egy hüvelykujjat, amely akkora volt, hogy át sem tudtam karolni. Aztán még több ujj került elém; zömmel önmagukban is nagyobbak egy átlagos, életnagyságú emberszobornál. Egy kar is feküdt óriáskígyóként, ferdén a gáton, és rábukkantunk egy világítótorony méretű fáklyára is, amit korábban Héliosz emelhetett a magasba. Pár bronztömb belsejében feltűntek a vasrudak és szegecsek is, amelyek belülről biztosították a szobor tartását. Az alsó részeit ballasztként kövekkel tölthették fel. Pár helyen olyan vaskos volt a bronz, mint az alkarom, másutt viszont alig érme vastagságú.

Felmerült bennem egy gondolat.

– Ha ilyen sok része maradt egyben, miért nem építették újjá? Nem lehetett volna összegyűjteni?

– Megvitatták az ötletet – felelte Poszidóniosz. – Sokan szerették volna újjáépíttetni a kolosszust. Mások azt akarták, hogy olvasszuk be, és használjuk fel újra vagy adjuk el a bronzot. A földrengés hatalmas károkat okozott az egész szigeten, így sok pénz és anyag kellett a helyreállításhoz. A kérdés végül Delphoiban dőlt el, ahova küldöttség ment el.

– Mit mondott Apollón orákuluma? – kérdeztem.

– Azt, hogy a kolosszust soha nem szabad újjáépíteni... és azt, hogy a darabjait is ott kell hagyni a helyükön, nem szabad bolygatni őket. Ahogy a jóslatoknál lenni szokott, a kérdés csak félig oldódott meg, és egyik tábor sem volt elégedett. Apollón bölcsessége azonban végül diadalmaskodott, hiszen így még kétszáz év elteltével is itt hever a kolosszus, és éppolyan híres, mint amikor még állt. Romjaiban is Rodosz büszkesége.

Berogyasztott térddel lehajolva észrevettem a szobor nemi szervét is: egy heregolyót és egy falioszt, fölötte stilizált, göndör szőrrel. Az eredeti helyükön ezek a részek nyilván beleillettek a kompozícióba, de önmagukban nyomasztó és felfoghatatlan látványt nyújtottak. Antipatrosz hangosan felnevetett, amikor meglátta a nemi szervet, de meg is érintette a hímvesszőt, hogy szerencsét hozzon. Sok más utazó is megtehette már ezt, mivel a bronz jócskán kifényesedett azon a helyen.

A gát távolabbi szakaszán rátaláltunk az egyszemű fejre, amit az érkezésünk estéjén a hajóról láttam. Napsugárkorona ragyogott a művészien elrendezett hajtincsek tetején. A sugarak egy része elhajlott, más részük le is tört. Pár sugárnyaláb azonban épségben maradt, és tűhegyes, gigantikus nyílhegyként meredt erre-arra.

A szobor masszív kőállványa, amelyen még mindig ott ágaskodott a két láb, önmagában is magasabb volt egy átlagos római lakóháznál. Az alján hatalmas bronztábla fénylett, rajta olyan óriási betűkkel, hogy az érkező hajókról is könnyen el lehetett olvasni az ajánló szöveget. Antipatrosz látta, hogy a számmal az odavésett szavakat próbálom formálni – rosszabbul olvastam görögül, mint ahogy beszéltem –, és inkább úgy döntött, hogy mennydörgő hangon felolvassa. Olyan meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, mintha saját versei közül mondta volna el valamelyiket.

Héliosz, a te dicsőségedre épült e szobor, Sugárkorona lett a hadizsákmányból, A háború szagát elűzi fényességed, Áldásoddal legyőztük az ellenséget. Rodosz népe büszke és szabad maradt, Mi uraljuk a földet s vizet az ég alatt!

Poszidóniosszal megtapsoltuk az előadást, Antipatrosz pedig meghajolt.

– Most, hogy a saját szemeddel láttad a kolosszus maradványait, el tudod képzelni, milyen csodálatos látványt nyújtott, amikor még állt? – kérdezte vendéglátónk.

Csípőre tett kézzel néztem fel az égbe, és próbáltam elképzelni a toronyszerű szobrot.

– Úgy tűnik, Héliosz meztelen volt, csak az egyik vállán viselt valami köpenyfélét. Látszanak a redők a bronzdarabok között, de az is látszik, hogy nem takarhattak sokat. Egyik lábát kicsit előrébb tolta, a másik kissé behajlított térddel hátul maradt. Az egyik karját, amelyikben a fáklyát tartotta, leengedte. A másikat felemelte, azzal üdvözölte az érkező hajókat.

– Szerinted vonzó férfit ábrázolt?

– Igen, igen, azt hiszem. Az orra elég hosszúra sikerült. Lehet, hogy az egész arcát elnyújtották, hiszen lentről nézve a rövidülés miatt összetömörült volna. Inkább eltúlozták a vonásait, hogy távolról is karakteres maradjon.

– Nagyon jó, Gordianus! – dicsért a költő. – Nem is emlékszem, hogy megtanítottam volna neked a perspektíva szabályait.

Megvontam a vállamat.

– Ez magától értetődik. A másik eshetőség az, hogy Kharész modelljének ilyen hosszú orra és ilyen keskeny arccsontja volt.

Poszidóniosz elmosolyodott.

– Antipatrosztól már hallottam, hogy rendkívül jó a megfigyelőképességed, fiatalember. Most már én is egyetértek vele. Az arcot tehát megvizsgáltad. Hát a többi részt?

– Azokat is.

– Pompás. Ne felejtsd el az arcot, amíg haza nem érünk!

Ezt nem is kellett mondania. Aki egyszer közelről látta a kolosszus arcát, hogyan tudta volna azt elfelejteni? Én azonban engedelmeskedni akartam a házigazdánknak, ezért még egyszer alaposan szemügyre vettem a leomlott kolosszus ábrázatát.

 

A vacsoránál aznap este Gatamandix is csatlakozott hozzánk. A druida viselkedése éppen olyan meghökkentő és idegenszerű volt, mint a megjelenése. Nem dőlt hátra a heverőn evés közben, hanem egyenes derékkal ült, akár egy madár az ágon, szinte egyensúlyozva a heverő szélén. El is magyarázta, hogy hite szerint természetellenes, ha egy ember félig fekve nyeli le az ennivalót. A másik különös szokása az volt, hogy a kelleténél hangosabban beszélt, akár rágás közben is.

Szintén velünk vacsorázott egy Kleobólosz nevű ifjú rodoszi, aki korábban elkísérte a gallokat lindoszi kirándulásukra. Alacsony, pisze orrú fiatalember volt, egérbarna hajjal. Finomkodó, mesterkélt modora pont ellentéte volt a druida magatartásának. Poszidóniosz az egyik legkiemelkedőbb tanítványaként mutatta be Kleobóloszt, aki legfőképpen szülőhazája történelme iránt érdeklődött, és talán minden ifjú közül a legnagyobb tudást halmozta fel a szigettel kapcsolatban.

Éppen felszolgálták az első fogást – fügés tojássodót –, amikor megérkezett az utolsó vendég is: a Gatamandixszal utazó, ifjú gall. Nem kért elnézést a késés miatt, és mielőtt leült volna a druida mellé a heverőre, ásítva nyújtózott egyet, mint aki alvásból ébredt az imént.

– Zotikosz, Gordianus, ő itt Vindovix a segurovi törzsből! – mutatta be vendéglátónk, és eltökélten fürkészte az arcunkat, várva a hatást.

Vindovix kétségkívül megragadta az ember figyelmét. A testalkata gyakorolta a legnagyobb hatást: valóságos óriás volt. Szintén szembetűnt hosszú haja, amely a fehérarany színét idézte fel, igaz, elég boglyas volt. Később megtudtam, hogy egyfajta mészkőoldattal mosta, amely nemcsak világosította, hanem lósörényhez tette hasonlóvá, ami a galloknál rendkívül szépnek számított. Gatamandixhoz hasonlóan ő is bajuszt viselt, bár nem olyan hosszút, éppen csak az álla alá érőt. Arccsontja kiállt, orra hosszúra nyúlt, homloka pedig szélesen terült szét. A szeme hihetetlenül halványkék volt, akár a napfényben tündöklő hullámtaréj.

Különös öltözéke szabadon hagyta izmos karját. Bőrtunikáját elöl szíjak fogták össze, és alul olyan rövidre szabták, hogy nyújtózáskor kivillant a dereka is. Hátsó felét egy bracae, avagy térdnadrág takarta el félig-meddig. Vékony, puha bőranyaga második bőrként fedte a testét, és külön-külön burkolta be mindkét lábát egészen az aljáig, ahol egy-egy tasakszerű kitüremkedés fogta össze a varrásokat. El sem tudtam képzelni, miért hord egy férfi olyan ruhadarabot, amely tökéletesen láthatóvá teszi a szeméremteste formáját is.

Gatamandixhoz hasonlóan az ő lábán is gyöngyökkel és rojtokkal ékes szandál volt. Szokatlanul nagy lábán sűrű, aranyszőke szőr kunkorodott.

Főként az utazás körül forgott a társalgás – Poszidóniosz galliai útjai után a gallok görög útjai kerültek szóba. Számtalan észrevételt tettek a két kultúra közötti különbségekről. Néha Antipatrosz is hozzáfűzött valamit, de többnyire inkább Vindovixszal együtt hallgatott. Kleobólosz is csendes volt. Rosszkedvűnek látszott; nem rajongott a gallokért.

Vacsora közben végig azt éreztem, hogy házigazdánk furcsa, megmagyarázhatatlanul intenzív figyelemmel les minket. Észrevettem, hogy hol ránk, hol Vindovixra vándorol a pillantása, mintha még mindig valami reakcióra számítana az ifjú gall jelenlétével kapcsolatban. Végül, amikor az ánizsszószban feltálalt tintahalat fogyasztottuk, képtelen volt tovább magában tartani izgatottságát.

– Zotikosz... Gordianus... mit láttok, ha ránéztek Vindovixra?

Antipatrosz félrebillentette a fejét.

– Szemrevaló fiatalember.

Poszidóniosz bólintott.

– A törzs többi tagja szerint is az. De nem úgy látjátok, hogy egy kicsit... túl markánsak a vonásai... mármint a görög eszmények szerint?

A költő vállat vont.

– Az ideálok mindenütt másmilyenek. Az ifjú azonban egyértelműen termetes és erős.

– Erős? Olyan, akár egy isten! – kiáltott fel a ház ura. – Ami a termetét illeti, fogadni mernék, hogy bármely általam ismert görögnél nagyobb, a galloknál viszont teljesen átlagos méretűnek számít, sőt még alacsonyabb is az átlagnál. Mit is mondott Arisztotelész? „A szépség a nagy testben lakozik. A kicsi emberek is lehetnek arányosak és kecsesek, de szépek aligha.” Nem túl szívderítő ez nekünk, görögöknek. – Poszidóniosz elnevette magát, de Kleobólosz nem derült fel. – Igen, Vindovix minden mérce szerint robusztus példány. Másvalamit nem vesztek észre rajta, Zotikosz? Nem? Hát te, Gordianus?

Összeráncoltam a homlokomat.

– Most, hogy így kérdezed, mintha valahonnan ismerősnek tűnne.

– Csakugyan? És vajon hol láthattad?

– Fogalmam sincs. Soha nem jártam Galliában. Gondolom, te sem fordultál még meg Rómában, igaz, Vindovix?

A gall elvigyorodott, és kivillantotta tökéletesen fehér fogait. A szemhéja kissé lecsüngött, mintha nem ébredt volna még fel egészen. Nyers kiejtéssel beszélte a görögöt, a nyelvtana is akadozott, de én sem boldogultam sokkal jobban, habár szerettem azt hinni, hogy rohamosan fejlődöm.

– Nem, Gordianus, nem fordultam meg még Rómában. – Hüvelyk- és mutatóujjával a bajusza lelógó csücskeit pödörgette. – Ha arra járnék, együtt hálnál velem?

Elnevettem magam.

– Mármint hogy aludhatnál-e nálam? Persze.

Poszidóniosz megköszörülte a torkát.

– Törd egy kicsit a fejed, Gordianus! Nézd meg Vindovix arcát, és mondd meg, kire emlékeztet! Olyasvalamit idézz fel, amit nemrég láttál... itt, Rodoszon!

– Nos... – Most már gátlástalanul méricskéltem az ifjú gall arcát, annak dacára, hogy felzaklatott az arckifejezése, amivel visszanézett rám; a félig lehunyt szeme, a mosolya. – Tényleg hasonlít egy kicsit... bár a bajusz miatt nehéz megállapítani...

Poszidóniosz felvonta az egyik szemöldökét.

– Mondtam neked, Vindovix, hogy le kell borotválnod azt a szőrzetet, ha fel akarod fedni a döbbenetes hasonlóságot!

Az ifjú gall sóhajtott.

– Vindovix a bajusz nélkül... nehéz elképzelni. Odahaza Galliában sok lány sírna, ha meghallaná. De jól van, legyen... holnap levágom. Segítesz, Kleobólosz?

Szeme sarkából a fiatal rodoszira nézett.

Házigazdánk tanítványa elfintorodott.

– Nem vagyok borbély – közölte. – Mi rabszolgákkal végeztetjük az ilyesfajta munkát.

Vindovix halkan felkacagott. Szemlátomást élvezte, hogy gyötörheti Kleobóloszt.

– Vagy talán ha betakarom a számat az egyik kezemmel... így... aztán elfordulok, és félredöntöm az arcomat...

Vindovix rám nézett az egyik halványkék szemével, és egyszeriben a kolosszus félszemű fejét láttam magam előtt, amit az elsők között pillantottam meg a kikötőben.

– Elképesztő! – suttogtam.

Antipatrosz összevont szemöldökkel dőlt előrébb a heverőn.

– Pont olyan az arca, mint a kolosszusé! Hogy lehet ez?

Kleobólosz megint elfintorodott, majd megrázta a fejét.

– Nevetséges! – motyogta. – Egyáltalán nem hasonlít.

Vendéglátónk azonban elégedett volt. Nevetve tapsolt.

– Poszidóniosz, kérlek, magyarázd meg! – ámuldozott az idős költő.

– Jól van, most, hogy a kísérlet meghozta eredményét, elmondom a történetet. Amikor Galliában laktam Gatamandixnál, sokszor kérdezgetett engem az utazásaimról és a rodoszi otthonomról. Tudjátok, én voltam az első görög, aki meglátogatta a törzsüket, és közülük soha senki sem tette ki a lábát Galliából. Képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor lefestettem neki Rodosz híres emlékművét, és kiderült, hogy ismeri a kolosszust! Azt is tudta, hogy hívják, és azt is, hogy egy napistent ábrázol. Néhány dologgal kapcsolatban nem volt naprakész, például nem értesült róla, hogy a szobor összedőlt, és a méretét is túlbecsülte. Azt hitte, hogy szó szerint átlépi a kikötőt, vagyis a hullámtörő két nyúlványán áll a két lába. Természetesen akkora szobor nem létezhet. Minél messzebbre nyúlnak azonban a legendák, annál jobban eltorzulnak. Így is jócskán meglepett, hogy egyáltalán ismeri a kolosszust.

– Honnan hallott felőle? – kérdezte Antipatrosz.

– Talán hagynom kellene, hogy Gatamandix maga mesélje el.

A druida bólintott.

– Amint azt Poszidóniosznak is elmondtam, a segurovi törzs generációk óta tud a kolosszus létezéséről... Ugyanis Vindovix egyik őse állt modellt a szobrásznak.

Leesett az állam. Vindovixra néztem, aki nevetve csapott rá bőrbe csomagolt térdére.

– Igen, a szépapám apja volt. Őt is Vindovixnak hívták.

– De hogy lehet ez? – értetlenkedtem.

– Sehogy – szűrte ki Kleobólosz a fogai közül. – Akkoriban, amikor a kolosszus készült, gall még nem tette lábát a szigetre.

– Igazság szerint éppen hogy lehetséges – helyesbített Poszidóniosz. – A görögök akkor ismerték meg a gallokat, amikor egy Cimbaules nevezetű gall törzsfő kirohanást intézett a makedónok ellen kicsit több, mint kétszáz évvel ezelőtt... Pontosan akkor, amikor Kharész dolgozni kezdett a kolosszuson.

– Én azt hittem, a gallok húsz évvel később vonultak be Görögországba, amikor egészen Delphoiig lejutottak – szólt közbe Antipatrosz.

– Az a második gall behatolás volt – világosította fel Poszidóniosz. – Arról mindenki hallott, hiszen a gallok nagy felfordulást csaptak és óriási riadalmat keltettek. De volt egy korábbi megszállás is... vagy inkább mondjuk úgy, hogy megszállási kísérlet, hiszen Cimbaulest keményen visszaverték a makedónok, így még az Égei-tengerig sem sikerült eljutniuk.

– Az a Cimbaules ugyanabból a törzsből származott, mint Gatamandix és Vindovix? – kérdezte az idős költő.

– Ami azt illeti, ő maga nem – felelte a druida. – Ám a harcosai között legalább egy segurovi volt, akit Vindovixnak hívtak. Amikor pedig Cimbaules vereséget szenvedett, Vindovix is fogságba került, és rabszolga lett...

– De nem rabszolgaként halt meg – vette át a szót Vindovix. – Fiatalon és erősen tért vissza Galliába... Még fiatal volt a házassághoz, és fia is született, az én szépapám. Sok-sok történetet mesélt a görögöknél töltött időről, amik aztán nemzedékről nemzedékre szálltak, végül az én apámról rám is. A legérdekesebb történetet egy nagy szigetről mesélte, amit Rodosnak hívott, és elmondta, hogy egy szobrász őt használta modellnek egy soha nem látott, hatalmas szoborhoz. Azt mondta, a görögök Kolosszónak nevezték. Napokig kellett egy helyben állnia, fején egy napsugaras koronával, egyik kezében egy fáklyával, amíg a szobrász megcsinált egy kisebb szobrot róla, és aztán annak alapján alkotta meg a nagy szobrot. Szépapám apja soha nem feledte el a napot, amikor a Kolosszót felavatták, és meglátta a saját képmását Rodos népe fölé emelkedni. Akkor jött rá, hogy neki nem rabszolgasorsot szántak az istenek, ezért beugrott a vízbe, elúszott a szárazföldig, és hazament Galliába.

– Szerintem valószínűbb, hogy Kharész rájött: Vindovixnak nem szabad Rodoszon maradnia – szólt közbe Poszidóniosz halkan. – Mit szóltak volna az emberek, ha megtudják, hogy egy barbár rabszolga állt modellt a kolosszushoz, és nem egy nemesi vérű, rodoszi születésű, híres, szabad atléta testesítette meg Hélioszt? Gondolom, a művész felszabadította a harcost, adott neki némi ezüstöt, majd felrakta egy hajóra, és megtiltotta, hogy visszatérjen.

– Tételezzük fel, hogy igaz ez a fantasztikus történet – vette át a szót Antipatrosz. – Akkor sem tudhatjuk pontosan, hogy nézett ki Vindovix őse.

– Hacsak nem pont ugyanúgy, mint a velünk szemben ülő leszármazottja – makacskodott Poszidóniosz. – Bizonyos vonások vagy egyes vonások összképei időnként visszaköszönnek egy vérvonalban, hol az egyik, hol a másik generációban. Hasonló hasonlót nemz. Vajon csak véletlen egybeesés volna, hogy Vindovix az ősét tartja a kolosszus modelljének, és ti ketten Gordianusszal ettől függetlenül is észrevettétek a hasonlóságot?

– Csak miután olyan sokáig nyaggattad őket – jegyezte meg Kleobólosz. – Ha ez valóban egy kísérlet volt, mester, akkor igencsak megkérdőjelezhető a metodika.

– Igaz, ami igaz, a kísérletem eredménye csupán szemléletes, de nem meggyőző. – Vendéglátónk egymáshoz illesztette az ujjbegyeit. – Talán okosabbak leszünk, ha megérkezik az értékes szállítmány, amit holnapra várok.

– Igen, mi is az a kincs, amit Gatamandix és Vindovix odalent keresett, Lindoszban? – érdeklődött Antipatrosz.

– Most, hogy már a kolosszust és Vindovixet is láttátok, és magatok állapítottátok meg a hasonlóságot, azt hiszem, elárulhatom – mondta Poszidóniosz. – Gatamandix azért jött velem Rodoszra, hogy tanuljon az utazásból, Vindovix azonban egyetlen konkrét céllal érkezett: hogy saját szemével lássa a kolosszus maradványait. Kétszáz éve kering a családjában a szobor keletkezésének története, és amikor a sors egy rodoszit sodort a falujába, ráébredt, hogy a végzet a kolosszushoz szólítja.

– Ekkor az én briliáns tanítványom, Kleobólosz, aki a kolosszus történetét is mélyrehatóan tanulmányozta, értesült egy életnagyságú gipszszoborról odalent Lindoszban, amely pontosan úgy néz ki, mint a kolosszus.

Lehet, hogy az a méretaránymodell volt, amit maga Kharész készített? Eddig még soha nem találtak hasonló alkotást. Állítólag egy földműves fészerében találtak rá, Kharész néhány szobrászszerszámával egyetemben. A földművesnek a jelek szerint sejtelme sem volt róla, micsoda értéket képviselnek azok a tárgyak egy magamfajta tudós számára, de meg kell mondanom, tisztességes árat kínáltam értük, amikor leküldtem Kleobóloszt Lindoszba, hogy ellenőrizze az eszközök hitelességét és állapotát. Úgy gondoltam, Vindovixnak és Gatamandixnak is vele kell tartania.

– És eredetinek bizonyult a gipszszobor? – kérdezte a költő.

Kleobólosz krákogott egyet, mielőtt válaszolt.

– Minden okunk megvan ezt feltételezni. A szobron ugyan nincs rajta Kharész kézjegye, de végtére is minek pecsételt volna le egy gipszmodellt, nem igaz? A fészerben azonban olyan eszközöket is találtunk, amelyek viselik Kharész műhelyének pecsétjét, sőt egy bőrtokot is, benne egy tekerccsel. A szöveg már kifakult és elmosódott, de még látszanak rajta a rajzok és a matematikai számítások, amelyekkel Kharész kiszámította, mennyivel kell növelnie a gipszmodell méreteit a kolosszushoz.

– Csodálatos! – áradozott Antipatrosz. – Milyen állapotban volt a modell?

– Néhány repedést, kicsorbulást, penészfoltot és egyéb elszíneződést leszámítva feltűnően jó állapotban maradt – válaszolt Kleobólosz. – Főleg ha a korát és a törékeny anyagát nézzük. A fészer egyik sarkában állt, molyrágta szőnyegek között. A földműves azt mondta, gyerekkora óta úgy volt, nem nyúltak hozzá.

– De hasonlít Vindovixra? – kérdeztem.

Kleobólosz mindkét gallal váltott egy pillantást. Kitágult az orrlyuka. Gatamandix vonásaiban szinte egyáltalán nem lehetett olvasni. Vindovix jól szórakozott.

– Ebben eltér a véleményünk – mondta végül házigazdánk kedvenc tanítványa.

– Mindegy – szólt közbe Poszidóniosz. – Ha nem csap le a hajóra tengeri orkán vagy valami más katasztrófa, holnap meg is érkezik a kikötőbe. Miután idehozzák a szobrot és kiszedjük a ládából, Vindovix mellé fogjuk állítani, és mindenki levonhatja a saját következtetését.

– Ez egy soha vissza nem térő alkalom! – lelkendezett Antipatrosz. – Micsoda verset lehetne írni róla!...

 

Kharész módszerére fény derült,

Mikor a szobor modellje elénk került...

 

Kleobólosz csak komoran ingatta a fejét.

 

Vacsora után Poszidóniosz visszavonult a könyvtárába. Szokása volt éjszakába nyúlóan írni és olvasni. Antipatrosz rögtön lefeküdt aludni. A két gall a vendégszobába ment. Kleobólosz közel lakott, a szülei házában, de egyáltalán nem sietett. Azt javasolta, hogy néhány pohár bor mellett játsszak vele egy rodoszi táblajátékot. Most, hogy a gallok távoztak, és a bor megoldotta a nyelvét, igen kellemes társaságnak bizonyult, és szerencsés kézzel dobta a kockát is. Amikor végre nagy nehezen sikerült megnyernem egy kört, gyanítottam, hogy elővette nagylelkűségét, és engedett nyerni.

A végén azonban megsemmisítő vereséget szenvedtem. Kleobólosz elhagyta a házat, és otthonába távozott. Én még felkerestem a ház végében található latrinát – Poszidóniosznál pont olyan korszerű csatorna volt, mint Rómában –, és éppen elindultam a szobámba, amikor valami drabális test körvonalait pillantottam meg.

A folyosót gyér holdfény világította meg, de így sem téveszthettem össze senkivel az előttem álló férfit. Ki más lehetett volna ekkora, ki másnak lett volna ilyen lósörényszerű a haja? Bár csak halványan láttam a sötétben, azonnal észrevettem, hogy már nem gall ruházatát viseli. Ami azt illeti, semmit sem viselt. Azt gondoltam magamban, hogy a gallok talán ruha nélkül alszanak. Feltételeztem, hogy ő is a latrinához igyekszik, ezért félreálltam, hogy elférjen, ám ő nem mozdult.

– Te sem tudsz aludni, római barátom? – kérdezte.

– Éppen most készülök lefeküdni.

– Egyedül?

Megvontam a vállam.

– Poszidóniosznak elég nagy a háza. Saját szobát kaptam.

– Én is. Nem akarsz nálam aludni?

– Ó nem, köszönöm, elég kényelmes a saját szobám is.

Kissé elkeseredve sóhajtott.

– A vacsoránál azt mondtad, hogy aludhatok veled, amikor esetleg Rómában járok.

– Nos én nem pontosan...

– Miért várnánk addig? Ma éjjel is aludhatunk együtt.

Ekkor végre megértettem, mire céloz. Végignéztem hátborzongató idomain – több mint egy fejjel magasabb volt nálam, és csaknem kétszer olyan széles –, és idegesen kuncogni kezdtem.

– A bajuszom zavar? – kérdezte, aztán megcsóválta a fejét. – Mennyire utáljátok ti, görögök, a bajuszt! Nem is értem. Galliában a szép bajusz a férfiasság jele. Nagy megtiszteltetés, ha megérintheted egy másik férfi bajuszát. Tessék, Gordianus, fogd meg!

Megfogta a kezemet, és odaérintette a bajszához.

Csak egy pillanatig éreztem a selymes szőrt a szája fölött, mert hirtelen elrántottam a kezem, és motyogva közöltem, hogy a szobámba kell mennem. A gall nem állt félre, így szinte át kellett magam passzíroznom mellette a folyosón. Szinte undorodva felhorkantott.

Végigsiettem a folyosón, majd befordultam a végén – ahol a vendéglátónkba botlottam. A könyvtár ajtajában állt, gyenge fény világította meg hátulról.

– Attól tartok, mélyen megsértetted Vindovixet, Gordianus – suttogta.

– Megsértettem? Nem értem. Én aztán semmit...

– A gallok nem olyanok, mint a görögök, és még kevésbé hasonlítanak a rómaiakra. Ezen a téren is megvannak a sajátságos szokásaik. Részéről egyfajta ildomos és megtisztelő gesztus volt az együtt alvásra szóló ajánlat.

– Hát az meglehet, de...

– Te pedig vérig sértetted a visszautasítással. Nem hinném, hogy valaha tapasztalt ilyet.

– Galliában talán nem, de...

– Gyere be a könyvtárba, itt nem hallhat minket senki.

Bevezetett a helyiségbe, majd borral kínált, amit nem utasítottam vissza.

– Furcsa dolog ez – mondta két korty között. – Az én nézetem szerint a gall nők a legbájosabbak közé tartoznak, a gall férfiak azonban vajmi kevés figyelemre méltatják őket. Egymásért bolondulnak. Náluk még bizonyos értelemben házasodhatnak is a férfiak egymással, ám még ez sem akadályozza meg őket abban, hogy fűvel-fával lefeküdjenek. A görögöknél ugyebár régi és tiszteletre méltó hagyománya van a férfiszerelemnek a bajtársak között vagy idős mentor és tanítványa között. A galloknál azonban... hát őket aztán nem köti semmi! Gyakran csoportokba verődnek, és szőrméken, állati bőrökön henteregnek éjjel-nappal. Minél többen vannak, annál jobb! A legjobb kiállású férfiak hencegve vonulnak a nagy bajszukkal, és mindenkinek felkínálják magukat. Nincs semmiféle erkölcsi törvény.

Összevontam a szemöldököm. Kissé fel voltam dúlva.

– Ha mégis visszautasít valaki egy jó kiállású gallt, a barbár szörnyűséges támadásnak éli meg a méltóságára nézve. Vindovix pedig módfelett büszke. Mint mondtam, nincs hozzászokva a visszautasításhoz.

Felmordultam.

– Honnan tudsz ilyeneket a gallokról?

Poszidóniosz felvonta az egyik szemöldökét.

– Egy utazónak nyitottnak kell lennie az új élményekre és tapasztalatokra, Gordianus. Máskülönben mi értelme utazni? Ugyanakkor meg kell mondanom, nem ért teljesen váratlanul a galliai tapasztalat. Már Arisztotelész is leírta, hogyan viszonyulnak egymáshoz a gall férfiak. Hogy ő honnan tudta mindezt, elképzelésem sincs, hiszen ő jóval Cimbaules behatolása előtt írta műveit...

– Arra akarsz kilyukadni, hogy bocsánatot kellene kérnem Vindovixtól?

Házigazdánk elmosolyodott.

– Mindketten az én házamban fogjátok tölteni a telet. Tartsd a fejedben, hogy Vindovix nagyon messze van a hazájától, és nem sokkal idősebb nálad.

Megcsóváltam a fejem.

– Be kell vallanom, nem sokat tudok a Rómán kívüli világról. Ez az Antipatrosszal közös utazás sok mindenre felnyitja a szememet. Vindovix bajuszának megérintésével kapcsolatban... az apám azt tanította nekem, hogy a görög szokásokkal ellentétben a rómaiaknál csak rabszolga és gazdája között elfogadható a férfiak közötti nemi kapcsolat, és csakis úgy, hogy a gazda játssza a hódító szerepet, és egyikük sem beszél róla soha sehol. Az apám rossz szemmel nézi az ilyen viszonyokat.

– Ugyan miért?

– Szerinte ily módon a gazda felesleges előnyökhöz juttatja bizonyos rabszolgáit... legyenek akár nők, akár férfiak.

– És ha kölcsönös a vágy?

– Erről is kérdeztem. Szerinte rabszolga és gazdája esetében mindig van egyfajta kényszer is.

– Az apádban egy filozófus veszett el, Gordianus.

– Igen, én is azt hiszem.

– Nyilván magad is gondolkodtál már az emberi viselkedés eme sajátosságairól. Biztos vagyok benne, hogy ki fogtok békülni Vindovixszal, így vagy úgy. Áruld el: a közeledésére válaszként tanúsított elutasításod az elsődleges vagy a másodlagos lényegnek szól?

Azonnal tudtam, hogy valami filozófiai nyelvi fordulat hagyta el a száját, de nem értettem. Poszidóniosz lebiggyesztette a száját.

– Akkor másképp fogalmazok. Ezt a konkrét férfit tartod visszataszítónak, vagy egyáltalán nem vonzódsz a férfiakhoz?

Eltöprengtem a kérdésen.

– Irdatlan méretűnek találom.

– Irdatlan méretű. Értem. Szóval még a gondolat is ijesztő számodra?

– Nos hát... igen.

– Szerintem emiatt nem kell aggódnod. Tudomásom szerint Vindovix a másik félre szereti hagyni a „hódító szerepet”, ahogy te fogalmaztál.

– Biztos vagy benne?

Elképzeltem Vindovix alakját, ahogy majdnem az egész folyosót kitöltötte.

Poszidóniosz mindentudó arccal nézett rám.

– Nem azért jöttél el Antipatrosszal erre az utazásra, hogy új tapasztalatokat szerezz? Hosszú, borongós télre számíthatunk. Valaki másnak a társaságában sokkal kellemesebb eltölteni.

Egy közeli kisasztal irányából valami villanás vonta magára a figyelmemet. Gatamandix kése volt az, amely visszatükrözte a fölötte lógó mécses fényét. Egy telerajzolt pergamen hevert mellette.

Poszidóniosz követte a pillantásomat.

– Mennyire imádja azt a kést Gatamandix! Tudod, az a tekintélye záloga! A galloknál a druidák nemcsak egyszerű jósok, hanem az erkölcsök őrei is. Ők ítélik meg a bűnöket, és ők szabják ki a büntetéseket, így a kivégzéseket is. A druida kése egyfajta végrehajtó eszköz. Gatamandix nem győzte szidalmazni magát, amikor a kés nélkül indult Lindoszba, és ezért háborodott fel annyira, amikor visszatért, és meglátta a kezemben. Meggyőztem, hogy adja kölcsön néhány napra, hogy tanulmányozhassam a markolaton lévő mintákat. A gallok lenyűgözően összetett ikonográfiát használnak...

Megpróbáltam elnyomni egy ásítást.

– Akkor menj lefeküdni! – szólt rám Poszidóniosz.

– Nem, kérlek, folytasd...

– Azt mondtam, menj!

Mielőtt egy újabb szót szólhattam volna, a házigazda becsukta az orrom előtt az ajtót, és kizárt a sötét folyosóra. A szobámba siettem.

 

A Lindoszból indult hajó nem érkezett meg másnap reggel. Szélviharok tarthatták távol a parttól – az a fajta időjárás, amely miatt ebben az időszakban már senki sem vitorlázott ezen a környéken, még olyan rövid útvonalon sem, mint a Rodosz és Lindosz közötti távolság. Poszidóniosz azt is felvetette, hogy egyszerűen csak késve indultak, de láttam rajta az idegességet. Attól félt, hogy az értékes gipszszobor lesüllyed a tenger fenekére, vagy ami még rosszabb, porrá zúzódik, miután elszakadnak a ládát tartó kötelek, vagy a vihar ide-oda csapkodja a fedélzeten. Már leszállt az éj, ám a hajónak híre-hamva sem volt.

Amikor összegyűltünk vacsorázni – a gallok, Kleobólosz, Antipatrosz és én –, megdöbbenve észleltem, hogy Vindovix leborotválta a bajszát. Egészen civilizált ábrázata lett, és így még szembetűnőbb volt a hasonlóság közte és a kolosszus feje között. Próbáltam kerülni a tekintetemmel, nehogy félreértsen és érdeklődésnek higgye, ám úgy tűnt, hogy ő semmiféle figyelemre nem méltat.

Még falatoztunk, amikor Zénász beszaladt az étkezőbe, és bejelentette, hogy a hajó a szállítmánnyal együtt épségben megérkezett Rodosz kikötőjébe.

– Szóljak, hogy szedjék le a ládát, és hozzák ide azonnal, gazdám?

Poszidóniosz szeme felcsillant a lehetőségre, aztán csak megrázta a fejét.

– Nem, nagyon veszélyes éjszaka egy ilyen törékeny műkincset szállítani a városban. Várunk reggelig. Zénász, szeretném, ha a hajón töltenéd az éjszakát, és őriznéd a ládát. A legénységet nem kérhetem meg, mert egy ilyen viharos út után le fogják inni magukat, és megbízhatatlanok lesznek. Ébren tudsz maradni hajnalig?

– Hát persze, gazdám! – felelte Zénász. – Bízhatsz bennem. Az életem árán is megvédem azt a ládát!

Poszidóniosz elnevette magát.

– Ugyan már, hogy tudnád megvédeni? A viasztáblád lenne a pajzs, az íróvessződ meg a kard? Csak ellenőrizd, hogy erősen tartják-e a kötelek, és hogy nem esik-e rá semmi. Virradatkor bérelj szekeret, és hozasd ide. Szólj nekik, hogy minden gödröt, buckát és kátyút kerüljenek ki!

– A szobrot semmi baj nem érheti, amíg én ott vagyok, gazdám. Csak felveszek egy vastag köpenyt, hogy ne fázzak.

Azzal Zénász elment.

Poszidóniosz széles mosollyal összecsapta a tenyerét, és még több bort hozatott.

– Holnap végre megpillantjuk a kolosszus arcát pontosan abban a formában, ahogy Kharész megörökítette.

 

Végül mégsem így történt.

Másnap reggel minden vendég korán kelt, és nem sokkal hajnal után Kleobólosz is átjött a szülei házából. Eltelt egy óra, majd még egy, de a láda nem érkezett meg. Poszidóniosz végül egy fiút küldött Zénász után. A fiú egy órával később kirohant a kertbe.

– Gazdám! Mindenütt kerestem Zénászt, de sehol sem találtam.

– Nincs a hajón?

– Nincs! A kapitány azt mondta, hogy Zénász odament tegnap este, amikor a legénység lefekvéshez készülődött. Utoljára a ládán ülve látták, nagyon éberen. Mire azonban reggel magukhoz tértek, már sehol sem volt.

– Hát a láda?

– A láda még ott van a helyén, lekötözve a fedélzeten.

Vendéglátónk összeráncolta a homlokát.

– Ez nem vall Zénászra. Egyáltalán nem vall rá. Azonnal oda kell mennem a kikötőbe, hogy megnézzem, mi történt!

– Veled tartunk – ajánlotta Antipatrosz, és mindnyájan induláshoz készültünk.

 

A rabszolga igazat beszélt: Zénásznak hűlt helye volt a hajón. Mégis hagyott valami nyomot maga után. A fedélzeten, a ládától nem messze hevert az íróvesszője, és valamivel messzebb, egy összetekert kötél halmán a viasztáblája.

Poszidóniosz megcsóválta a fejét.

– Zénász soha nem tenné rossz helyre és soha nem hagyná el az íróvesszőjét és a tábláját... már ha rajta múlik. És miért vannak ilyen messze egymástól? Rossz előérzetem támadt. Úgy néz ki, legalább a ládához nem nyúlt senki – állapította meg körbesétálva a ládát.

– Azért az nem biztos – vetettem ellen. – Nézd meg a tetejét, ahol az a két deszka találkozik! A fa gyűrűiből ítélve ott lehetett egy lyuk egy kötélcsomónak, de számomra úgy tűnik, valami éles szerszámmal kiüthették és kiszélesíthették. Talán egy vésővel vagy más hasonló eszközzel farigcsálták szét a deszka szélét, alatta pedig forgács és fűrészpor gyűlt össze.

– Valóban. Éles szemed van, Gordianus.

Poszidóniosz lábujjhegyre állt, és belesett a lyukon.

– Mit látsz? – kérdezte Antipatrosz.

– Sötét van odabent. Nem tudom biztosan. – Poszidóniosz hátrébb lépett. – Kapitány, nem láttatok vagy hallottatok valamit éjjel? Te vagy valamelyik embered?

A kapitány torzonborz, őszes borostájú, cserzett arcú ember volt. Borszagtól bűzlött.

– Az embereim zöme partra szállt. Az után a vihar után, amin keresztülmentünk, örültek, hogy szilárd talajt éreznek a lábuk alatt. Azok, akik a hajón maradtak, a fedélzet alatt tértek nyugovóra, mert ott melegebb van. Én is úgy aludtam, mint akit agyonütöttek.

– Gondolom, a jó sok bor segített ebben – szúrta közbe Poszidóniosz.

A kapitány arca bosszús lett.

– Te az emberedre bíztad a láda őrzését. Józannak tűnt, és lelkesen tette a dolgát.

Ezúttal Poszidóniosz vonta össze a szemöldökét.

– Le tudná venni valaki a láda tetejét?

– Majd én leveszem – ajánlotta a kapitány.

Hozott egy feszítővasat és egy kisebb rekeszt, amire rá tudott állni.

– Óvatosan! – szólt rá Poszidóniosz, mielőtt munkához látott.

A fogam is belesajdult a nyikorgó hangra, amellyel a szögek kifordultak a deszkákból.

A kapitány végül felemelte a láda tetejét, és átadta két tengerésznek. Lelépett a rekeszről.

Vendéglátónk egykettőre elfoglalta a helyét. Benézett a ládába. Hangosan beszívta a levegőt, aztán megereszkedtek a vállai.

– Mi az? – kérdezte Antipatrosz.

– Nézd meg magad! – mondta Poszidóniosz, mire a költő az én segítségemmel fellépett a rekeszre.

Antipatrosz szája tátva maradt.

– Héraklészra, micsoda csapás!

Lesegítettem a rekeszről, aztán kissé félreálltam, hátha a gallok is be akarnak nézni a ládába. Ám ők, Kleobóloszhoz hasonlóan távol tartották magukat. Házigazdánk tanítványát különösen idegesnek láttam.

Felléptem a rekeszre, és benéztem a ládába.

Senki sem hibáztathatta azokat, akik becsomagolták a szobrot. A láda pont megfelelő arányú volt, és a műalkotás köré tekert vastag, puha szövetet kötelekkel fogták össze. A szövet ugyan eltakarta a szobor részleteit, ám az alakját nagyjából lehetett látni, és egy dolog azonnal szembetűnt: hiányzott a feje – pontosabban szétroncsolódott, mert csak gipsztöredékek és por maradt belőle leszóródva a szövetre és a láda aljába.

Leléptem a rekeszről. Úgy láttam, a többiek csak vonakodva hajlandóak megtekinteni a szobor maradványait. Először Kleobólosz lesett be a ládába, aztán hamuszürke arccal adta át helyét Gatamandixnak. A druida felmordult az arctalan szobor láttán, de semmiféle érzelmet nem mutatott. Vindovix akkora volt, hogy mindenféle magasítás nélkül is be tudott nézni a ládába. Lábujjhegyre állt, belesett, majd összeszorította az állkapcsát. Kivörösödött az arca, sápadtkék szeme megtelt könnyekkel.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Poszidóniosz. – Zénász eltűnt, a szobor legfontosabb része pedig... megsemmisült! Odalett a feje! Azt hiszem, biztosan kijelenthetjük, hogy szándékosan rongálta meg valaki. A deszkába fúrt kötéllyukat kifúrták és kitágították, mígnem valamilyen botot be nem tudtak döfni... vagy inkább egy vasrudat... amivel aztán széttörték a szobor fejét. Mivel előkészített, szándékos rongálás történt, kétség sem fér hozzá, hogy előre megfontolt cselekményről van szó. Valaki tudta, hogy ott lesz az a lyuk, pontosan a fej magasságában. Az illetőnek a láda összeállításánál is jelen kellett lennie. Sőt, mi több, valószínűleg az a személy gondoskodott róla, hogy ez a deszka, a megfelelő nyílással, pontosan erre a helyre kerüljön, és így könnyedén elvégezhesse a roncsolást.

Mialatt beszélt, Poszidóniosz mindvégig Kleobóloszt nézte, aki egyre sápadtabb lett.

– Mester, mindenekelőtt Zénászt kell gyanúsítanunk – védekezett a tanítvány. – Miért nincs itt az a rabszolga? Miért hagyta el az őrhelyét?

– Ha Zénásznak bármilyen szerepe van ebben, akkor nyilvánvalóan csakis egy másik személy buzdítására cselekedhetett – folytatta házigazdánk, le sem véve a szemét Kleobóloszról. – Én viszont alig hiszem, hogy Zénász elárulna engem, visszaélne a bizalmammal, kivált egy ilyen fontos ügyben. A tény, hogy eltűnt, és itthagyta az írószerszámait, arra utal, hogy valami baj érhette.

Kleobólosz nagyot nyelt.

– Akkor hol van?

Poszidóniosz végre levette a szemét a tanítványáról. Megfordult, és végignézett a hajó oldalán.

– Mester, ha a rabszolgát vízbe dobták, mostanra már partra vetődött volna a teste – érvelt Kleobólosz. – Valaki megtalálta volna...

– Kivéve, ha hozzákötözték a vasrúdhoz, amivel szétzúzták a szobor fejét – vágott közbe Poszidóniosz, és olyan keményen nézte a tenger hullámait, mintha rájuk akarna parancsolni, hogy fedjék fel titkukat.

– De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel Antipatrosz. – Nem lehet valami más magyarázat történtekre? Mindjárt gyilkossággal és felelőtlen pusztítással kell vádolni valakit? Lehet, hogy Zénász hamarosan előkerül. Még soha nem fordult veled elő, Poszidóniosz, hogy egy rabszolgád eltűnt, aztán szégyenkezve bukkant fel másnap, a bor és a bordélyház szagát árasztva?

– Zénász nem olyan – tiltakozott Poszidóniosz. – Ugyan mi oka lehetett volna tönkretenni a szobor fejét? Miféle indíttatása lehetne bárkinek ilyesmire?

Erre senki sem válaszolt. Kleobólosz még mindig sápadt volt, de valami dacos fény csillant fel a szemében. Sokáig nézte a tanárát, aztán gorombán hátat fordított, és elsietett.

Vendéglátónk megbeszélte a hajóskapitánnyal, hogy szállítsák a házához a szobor maradványait, majd közölte velünk, hogy egyedül kíván maradni, és otthagyott minket a hajónál. A gallok is elsétáltak. A druida vigasztalóan fogta Vindovix vállát. Végignéztem, ahogy fejüket behúzva belépnek egy ütött-kopott kikötői taverna ajtaján, aztán Antipatrosz rám szólt, hogy menjünk vissza Poszidóniosz házába.

Ahogy távolodtunk a kikötőtől, még hátranéztem a kolosszus darabjaira, amelyek távol, a hajó mögött hevertek, a hosszú hullámtörőn. A hatalmas bronztöredékek tompán fénylettek a fémes szürke égbolt alatt. A kolosszus maradványain túl sötét felhők gyülekeztek a nyílt tenger fölött.

 

Komor nap virradt ezzel Poszidóniosz házára.

A gallok távol maradtak, akárcsak Kleobólosz. Házigazdánk nemsokára hazatért, ám rögvest be is zárkózott a dolgozószobájába. Végül a ládát is kiszállították. Poszidóniosz komoran kijött a szobájából, hogy felügyelje a kipakolást.

A gipszszobor kis idő múlva már egy szobában állt a kert mellett. Fej nélkül is lenyűgöző alkotás volt, eszébe juttatta az embernek, milyen fenséges látványt nyújthatott valamikor a kikötő mellett álló kolosszus. Ha a szobrász mégis görög emberről mintázta, akkor jócskán megnagyíthatta a teste arányait, ám egy gigantikus gallra pont jellemzőek voltak a méretei. Izmos tagjai Vindovix testét idézték fel, vagyis annak ősét, akit Kharész állítólag modellként alkalmazott.

– Talán helyreállíthatnánk a fejet – vetette fel Antipatrosz bizakodva, ám a törmelékek átfésülése után kiderült, hogy mindössze pár napsugarat lehetne összerakni Héliosz koronájából.

Házigazdánk ezután szótlanul visszavonult, de legnagyobb meglepetésünkre pár perc múlva ismét előjött.

– Jártatok ma a könyvtáramban? – kérdezte.

Antipatrosszal mindketten a fejünket ráztuk.

– Ez nagyon furcsa – folytatta Poszidóniosz. – Biztos vagyok benne, hogy mielőtt ma reggel elindultunk a hajóhoz, Gatamandix kése még ott hevert a kisasztalon, ahol hagytam. De most nincs ott!

– Lehet, hogy a druida vette magához, mielőtt elindultunk – vélte a költő.

– Miért tette volna, úgy, hogy nem is értesített róla? – kérdezte a ház ura.

Valami enyhe megérzésféle futott át rajtam.

– Szerinted miért nem jöttek még vissza a gallok? – Felnéztem a sötéten gomolygó felhőkre. – Mindjárt kitör a vihar.

– Bizonyára leitták magukat a sárga földig abban a kikötői tavernában – válaszolt Antipatrosz. – Hagyjuk, hadd búsongjanak, majd visszajönnek, ha tudnak!

Bólintottam.

– Hát Kleobólosz vajon hova ment?

– Hazamehetett az apja házába – felelte Poszidóniosz, némi keserűséggel a hangjában.

Ezután már végleg visszavonult a dolgozószobába.

– Micsoda nap! – sóhajtott az idős költő. – Megyek, és alszom egyet a szobámban. Te mit fogsz csinálni, Gordianus?

– Én még nézegetem egy kicsit ezt a szobrot – mondtam.

Leguggoltam, és lentről néztem fel a műalkotásra, mintha egy hajón lennék, amely akkor vitorlázott be a kikötőbe, amikor a felhők közé tornyosuló kolosszus még egyben állt a helyén. Megpróbáltam elképzelni a fejét is, Vindovixéhoz hasonló vonásokkal. Az a fajta különös felismerés borzongatta végig a testemet, amit akkor érez az ember, amikor egy szobor hirtelen már nem tárgyként tűnik fel előtte, hanem élő, szinte lélegző teremtményként. Vajon tényleg Vindovix őse állt előttem, akit az isteni tehetségű Kharész örökített meg?

A büszke rodoszi Kleobólosznak nyilván nem tetszett a feltevés, hogy egy gall állt modellt a Héliosz-szoborhoz. De sérthette ez annyira, hogy ártson Zénásznak, és szándékosan rongálja meg Kharész egyik felbecsülhetetlen értékű alkotását? A jelek szerint Poszidóniosz képesnek tartotta erre, ám mivel bizonyíték nem volt a kezében, megbüntetni sem tudta a tanítványát, legfeljebb azzal, hogy kerülte a társaságát.

Eszembe jutott a rituális kés eltűnése is, és egy kellemetlen gondolat fészkelte be magát a fejembe: mi van, ha Gatamandix úgy döntött, maga áll bosszút a rodoszi ifjún? Lehet, hogy ezért vitte el a fegyvert? Aztán rájöttem, hogy ennek semmi értelme, hiszen Poszidóniosz reggel még látta a dolgozószobában a kést, a druida pedig azóta nem tért haza, így legfeljebb indulás előtt vehette magához a fegyvert. Akkor még nem tudhatta, hogy esetleg szüksége lesz egy késre, amellyel megbüntetheti a szobor rongálóját.

Aztán egy másik, még félelmetesebb lehetőség merült fel bennem: lehet, hogy Gatamandix mégis magához vette a kést indulás előtt, hogy valakire rátámadjon – de az a valaki nem Kleobólosz?

Örült összefüggések álltak össze a fejemben – vagy mégsem? Beavathattam volna Poszidónioszt, ám zárva találtam a könyvtárat, és attól is tartottam, hogy megcáfolja a feltevéseimet. Antipatrosznak is szívesen elmondtam volna, mit gondolok, de ő már az igazak álmát aludta, és csak lassította volna a haladásomat – ugyanis hirtelen rájöttem, hogy ha cselekedni akarok, egy perc vesztegetni való időm sincs. Lehet, hogy már így is elkéstem.

Köpenyt sem vettem magamra, csak kirohantam a ház előterébe, és onnan az utcára. Eleinte szaporán sétáltam, majd végül a hideg széllel dacolva a kikötőig futottam.

Miután pár érmét tettem a fogadós tenyerébe, rögtön eszébe jutott a két gall, akik aznap délután borozgattak az ivójában.

– Ami azt illeti, nemrég mentek el. A fiatal óriás annyira berúgott, hogy alig állt a lábán. Az idősebbnek szinte szó szerint ki kellett vinnie.

– Láttad, merre mentek?

A fogadós elhúzta a száját.

– A falakon még én sem látok át, fiatal barátom.

– Mindegy, azt hiszem, tudom – suttogtam.

A hullámtörőt leválasztó kordon mellett üresen állt a kis kunyhó. Egy ilyen napon, amikor bármelyik pillanatban leszakadhatott az ég, és fekete hullámok csaptak fel a gátak sziklás oldalára, egyetlen utazónak sem akaródzott megtekinteni a kolosszus maradványait. Átugrottam a kötél fölött, és a romok felé iramodtam.

Útközben elém tárult valami, amire a legkevésbé számítottam: Zénász holtteste. A kikötőben kavargó hullámok leválaszthatták a testet arról a nehéz tárgyról, amellyel a vízbe dobták, majd kivetették a partra. Csak egy pillanatra álltam meg, hogy lenézzek élettelen, kidülledő szemére és a nyakára szoruló kötélre, amivel megfojthatták.

Levegő után kapkodva rohantam tovább.

Miért gondoltam, hogy Gatamandix pont ezen a helyen akarta véghezvinni tervét? Egyrészt közel volt, másrészt itt volt minden bánatának okozója is, a kolosszus. Pusztán valami rossz előérzet hajtott, de jogosnak bizonyult. Néhány hatalmas bronzdarab megkerülése után egy nyitottabb térre jutottam ki, és ott, a viharos ég alatt, a tengerpart és a kikötő elől rejtve megtaláltam a két gallt.

A teret övező óriás testrészek a druidák gigantikus, kerek sziklaépítményeire hasonlítottak: egy felfelé mutató ujj, egy ormótlan váll, egy könyökhajlat, valamint egy comb hosszú, bemélyedő része alkották a mágikus kört. A kör közepére Héliosz koronájának egyik napsugarát fektették, egyfajta áldozati oltárként, és azon hevert Vindovix félig lehunyt, üveges szemmel. A rengeteg bortól szinte teljesen érzéketlenné vált. Gatamandix fölötte állt, két kézzel tartotta a magasban rituális kését, és barbár nyelvén kántált.

Egy váratlan villámlás földöntúli fénnyel árasztotta el az amúgy is bizarr jelenetet. A következő pillanatban felharsanó mennydörgés az egész mólót megrázta a lábam alatt.

Felordítottam. A druida meglátott és megdermedt. Odarohantam hozzá. Lesújtott a késsel.

Félreugrottam. A repülő kés beleakadt a tunikámba, és szétvágta az anyagát. Az oldalamat is megvághatta, mert hirtelen éles fájdalom hasított a bordáimba. Nekicsapódtam Gatamandixnak, és együtt bukdácsoltunk tovább az egyenetlen kőfelszínen. Elkeseredett viadalra készültem, de végül csak egy hangos csattanást és egy émelyítő reccsenést hallottam.

A druida tagjai elernyedtek. Nagy nehezen kiszabadítottam magam élettelen karjai súlya alól, és felálltam. Kidülledt szeme rám meredt. A kolosszus óriás ujjának hegyébe ütötte be a fejét, és kitörte a nyakát. Vad grimaszba torzult arcán még nevetségesebben hatott a bajusz, mint bármikor korábban.

Foltok úszkáltak a szemem előtt. Próbáltam teletölteni levegővel a tüdőmet, és a nagy küszködés közben rájöttem, hogy azóta nem lélegeztem rendesen, amióta elhagytam Poszidóniosz házát. Szédült állapotomban, villámcsapások gyűrűjében, a nyomasztó, felfoghatatlan, óriás testrészek között úgy éreztem magam, mintha álmodnék.

– Gordianus! Megmentetted az életemet!

Vindovix közben magához tért, és felült az oltárként lefektetett bronzsugáron. Egy darabig döbbenten nézett rám, aztán tekintetében némi bujasággal elvigyorodott.

– Micsoda férfi vagy te, Gordianus! Ezért jutalmat érdemelsz... olyasvalamit, amit csak egy igazi férfitól kaphatsz, egy bajuszos férfitól!

Feltápászkodott a földről, közelebb jött, és közben félig lehunyt szemmel vigyorgott tovább.

– De Vindovix! – szóltam rá zihálva. – Neked már nincs bajuszod!

– Tessék?

Zavartan nyúlt fel a felső ajka fölötti, simára borotvált területre. Ezután kifordult a szeme, megrogyott a térde, és arccal lefelé összeesett a hullámtörőn.

 

Aznap este a könyvtárban találtam rá Poszidónioszra. Antipatrosz és Kleobólosz is ott volt, Vindovix szintén, csak egy sarokba félrevonulva ült, még mindig kicsit kábultan a bortól. A homlokán lévő vágásokat és az eséstől felduzzadt ajkát borogatta.

Elmeséltem, mi történt, részben a józan észre, részben a sejtéseimre támaszkodva.

– Gatamandix még Kleobólosznál is nehezebben tudta elviselni a tényt, hogy egy gall állt modellt a kolosszushoz. A történet szerint Vindovix őse rabszolga volt – és a gallok között az, hogy egy gall rabszolgát egy rodoszi szobrász egy görög isten megformálásához használ fel, nem büszkeségre, hanem szégyenre ad okot. Gatamandix számára a kolosszus a kudarcot jelképezte; azt, hogy a galloknak nem sikerült elfoglalniuk Görögországot, és hogy egy segurovi törzsbéli harcos rabszolgasorba került. Bizonyára kellemetlen volt számára Vindovix családja, meg az ő csodálatos legendájuk, amit makacsul meséltek egymásnak generációról generációra. Valójában Vindovix akart Rodoszra jönni, nem a druida. Ha azonban Vindovix hazatért volna úgy, hogy nemcsak a saját szemével látta a kolosszust, hanem arra is bizonyítékot szerzett, hogy az ő elődje állt hozzá modellt, soha nem ér véget a történet. Gatamandix – a druida, a bíró, a kivégző – úgy döntött, cselekedni kell. Főként ezért jött veled Rodoszra... Nem azért, hogy felfedezze a görögök világát, hanem azért, hogy megakadályozza Vindovix családi mítoszának igazolását. Ennek érdekében először tönkretette a gipszszobrot. Attól sem riadt vissza, hogy megölje Zénászt és a tengerbe dobja a testét. Aztán hozzáfogott, hogy megszabaduljon Vindovixtól. Leitatta, hogy ne tudjon ellenállni, és felkészült a rituális áldozatra. Egyedül akart visszatérni a segurovi törzshöz, egy olyan történettel, amellyel egyszer s mindenkorra megcáfolja azt, hogy gall rabszolga állt modellt a rodoszi kolosszushoz.

Poszidóniosz a fejét ingatta.

– Ez egy tökéletesen kerek történet, Gordianus. Csak azt nem értem, hogy lehettem olyan vak, hogy nem vettem észre, mire készül Gatamandix? Kleobóloszt akartam megvádolni!

– Természetesen ez még nem dönti el az elsődleges kérdést, amelyből minden kiindult – szólt közbe Antipatrosz. – Jelesül, hogy Vindovix őse állt-e modellt a kolosszushoz, vagy sem?

– Elfelejted azt, hogy én már azelőtt is láttam a szobrot – szólalt meg Vindovix. – Nekem nem maradt kétségem. Vindovix, aki az én dédapám apjának az... – A gall ifjú elvesztette a fonalat, pislogott néhányat, és csak azután folytatta. – Ő állt modellt Kharésznak.

– Én is láttam a szobor fejét, és nekem sincs kétségem – jelezte Kleobólosz. – Egyáltalán nem hasonlított rád, Vindovix. Te csak azt láttad, amit látni akartál.

– A jelek szerint Gatamandix is nagyon hasonlónak látta, különben nem folyamodott volna ilyen eszközökhöz az elpusztítása érdekében! – figyelmeztetett Antipatrosz.

– Ez elég meggyőző logikai érvelés – bólintott Poszidóniosz. – A teljes igazságot azonban már soha nem fogjuk megtudni. Csak a legenda, a mendemonda és a személyes vélemények nyújthatnak támpontot. Ebben a példában az empirikus okfejtés nem vezet döntő következtetésre. Milyen kár!

 

Vindovix egy nap alatt rendbe jött a másnaposságból, én azonban belázasodtam a bordámat ért sérülés miatt. Napokig betegeskedtem a druida késének szúrásától. Házigazdánk és Antipatrosz azonban lelkiismeretesen ápoltak, így szép fokozatosan felépültem.

Jó néhány nappal később, amikor az időjárás tombolása kissé alábbhagyott, kiültem a kertbe. Poszidóniosz és Antipatrosz a közelben vitattak meg valamilyen filozófiai kérdést. Élveztem az arcomat cirógató langyos, téli napfényt.

Vindovix odasétált hozzám. Az eséséből eredő sebhelyek markánssá tették az arcvonásait. A szája fölött megint kiserkedt a bajusz, de nyilván hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét régi pompájában tündököljön.

Növekedő bajuszát simogatva, hosszan és bágyadtan rám nézett, aztán továbbment.

– Szegény Vindovix! – jegyezte meg Antipatrosz. – Egy olyan ember árulta el, akiben maradéktalanul megbízott. Biztos nagyon magányos most, hogy egyedül maradt gall ezen a szigeten. Mintha vonzódna hozzád, Gordianus.

– Kétségkívül kitartó – fűztem hozzá.

Poszidóniosz felvonta a szemöldökét.

– Még csak most kezdődött el a tél. Előbb vagy utóbb megadod magad a kitartó ostromnak.

– Miből gondolod, hogy még nem tettem meg?

Antipatrosz meglepetten pislogott.

– Már megtetted?

Mosolyogva vállat vontam. Most először igazán otthon éreztem magam a kifinomult és világias felfogású görögök földjén.