IV

O TEMPORA! O MORES! OLÜMPIA!

(Az olümpiai Zeusz-szobor)

 

 

– Láttál már ehhez foghatót? – kérdezte Antipatrosz. – El tudtál volna képzelni hasonlót?

Nem. A rómaiak imádnak ünnepelni; színdarabok sebtében felállított színpadokon, szabadtéri fesztiválok, szekérhajtó versenyek a Circus Maximusban – ilyeneket számtalanszor láttam életem tizennyolc éve során. Azonban egyik római ünnepség sem volt fogható az olümpia szabadlelkű, korlátlan káoszához.

A görögök rajonganak az atlétikai versenyekért. Mondhatni, élnek-halnak az ilyen rendezvényekért, ahol meztelen fiatal férfiak mérik össze bátorságukat és erejüket vad versenyekben. Több görög városban is zajlanak hasonló mérkőzések, de a négyévente megrendezésre kerülő olümpiai játékok a legnagyobbak, legnépszerűbbek és legrégibbek. Antipatrosszal a százhetvenkettedik olümpiát tekintettük meg, és megszorozva ezt a számot néggyel, arra jutottam, hogy csaknem hétszáz éves lehet ez a hagyomány. Vagyis az első olümpia idején a csecsemő Romulust és Remust az anyafarkas szoptatta, Róma pedig még nem volt sehol.

Idős költő mesterem a harmadik olümpiát nézte meg hosszú élete során, számomra viszont ez volt az első.

Már az Olümpiába való feljutás is nagy kihívást jelentett. A játékokat rendező Élisz városából indulva két napig tartott az út. Hemzsegtek körülöttünk a szekerek és a gyalogosok. Antipatrosszal egy öszvér húzta kocsit béreltünk több utassal együtt, de olyan lassan haladtunk a tömött úton, hogy még maguk a lusta öszvérek is elunták magukat. Az út mentén bőséges étel- és borválasztékot kínáltak talicskákról és szekerekről, igaz, meglehetősen drágán. Vizet nehezebb volt szerezni. A hosszú, aszályos nyár után jóformán kiszáradt az út mellett húzódó folyó. Azok a helyi birtokosok, akiknek forrás is volt a földjén, egetverő árakon adták az ivóvizet. Mosakodás szóba sem jöhetett.

Az első éjszakát a szabad ég alatt töltöttük, mert minden taverna megtelt, sőt a tetőkön is aludtak. Egyes utazók sátrat hoztak magukkal. A gazdagabbak, akik népes társasággal és sok rabszolgával tették meg az utat, egész pavilonokat állíttattak fel. A sziklás terepen valóságos közelharc folyt a puhább, sík területekért.

– Hol fogunk aludni Olümpiában? – kérdeztem.

– Emiatt nem kell aggódnod, Gordianus – közölte Antipatrosz, ezért nem faggattam tovább. A hét csodát érintő nagy utazásunk során megtanultam megbízni idős mesteremben a szervezés kapcsán, és egyre kevesebbet akadékoskodtam.

A második napon, ahogy közelebb értünk az olümpiai településhez, annyira megsűrűsödött a tömeg, hogy megállt a szekér.

– Menjünk tovább gyalog! – javasolta a költő, és óvatosan leszállt.

Egy szikla mögé lépett, én pedig követtem, mert azt hittem, hogy csak könnyíteni akar magán, és engem is szólított a szükség. Amint azonban elveszítettük a tömeget szem elől, Antipatrosz elővett egy szemkötőt, és egy ragacsból készült műorrot erősített az arcára.

Elnevettem magam.

– Mit jelentsen ez, mester? Csak nem valami komédiát adsz elő, ha Olümpiába érünk?

Félig-meddig komolyan kérdeztem, mivel Antipatrosz szeretett szerepelni.

– Álcázom magam, mert nem szeretném, hogy felismerjenek – suttogta.

– Eddig nem aggódtál emiatt az utunk során.

– Ez igaz, Gordianus, de amint látod, az egész görög világ itt gyűlik össze. Nem tudhatjuk, kit sodor utunkba az élet. Ezért amíg Olümpiában vagyunk, az álnevemhez műorrot is viselek.

– Ha rajtad lesz az a szemkötő, előbb-utóbb beleütközöl valamibe.

– Vállalom a kockázatot.

Megint felkacagtam.

– Milyen szokatlan a hangod! Biztos a ragacs miatt, amit az orrodra tettél!

– Remek! Akkor a műhang is segíteni fog.

Antipatrosz azt javasolta, hogy ne térjünk vissza a zsúfolt útra, hanem menjünk fel a hegyre egy kanyargós csapáson, amely pompás kilátást kínál a környékre. Amikor felértünk a szirt tetejére, megpillantottam az előttünk fekvő völgyben csordogáló Alpheiosz folyót, a partján pedig Olümpiát, mint valami miniatűr várost.

Nem is volt igazi város, hanem afféle vallási központ. Csak azért építették, hogy helyet adjon a Zeusz tiszteletére megrendezendő játékoknak. Úgy hittem, lesz benne pár futópálya, néhány nyílt tér a birkózóknak és az ökölvívóknak, nézőterek és lelátók, meg persze a Zeusz-templom is, Pheidiasz bámulatos műalkotásával, a világ egyik csodájával. Olümpiában azonban minden felülmúlta a várakozásaimat.

Sokáig gyönyörködtem a tájban, a hordalékkúpon kialakult, nyárfákkal, tölgyekkel és olajfákkal teletűzdelt síkságban és a mögötte feltáruló fenyőerdős hegyekben. Közvetlenül Olümpia mögött magasodott a Kronosz-hegység, amely nem volt különösebben nagy, de egymagában állt, és a története miatt is mély benyomást tett az emberre. A monda szerint Zeusz a Kronosz csúcsán győzte le apját, a titánok királyát, megszerezve ezzel a világ fölötti uralmat. Az alatta elterülő völgyben Apollón és Árész kelt birokra, és a közelharcból Apollón került ki diadalmasan. Keleten, ahol a stadion állt, a legenda szerint Hermészt győzte le Apollón egy futóversenyben. Maga Héraklész számította ki a lépéseivel a távot, amit végig kellett futniuk – és a vonal most is ott húzódott, előkészítve az idei versenyzők számára, azaz ragyogó, fehér homokkal leszórva és elsimítva.

A játékoknak otthont adó építményegyüttes közepén terült el a híres Altisz, Zeusz szent ligete. A fallal körülvett területen még mindig állt néhány fa, köztük a legendás olajfa, amit Héraklész ültetett, és amelyből a győztesek koszorúihoz szedték le a leveleket. Ahol azonban egykor vad erdő zúgott, most az eltelt évszázadok során épített templomok, szentélyek, polgári épületek és oszlopos sétányok váltották egymást. Az Altiszban több ezer szobor is helyet kapott, az istenek szobrai mellett meztelen atléták képmásai is, hiszen minden olümpia győzteseit megörökítették bronzból. Ugyanakkor minden műalkotás és építmény fölött a masszív Zeusz-templom uralkodott monumentális oszlopaival és márványtáblákból készült tetejével. Az oszlopok tetején, a tetőperem alatt végigfutó, aranyozott szegélydísz csillogott a napfényben.

Az Altiszt gyakorlatiasabb célokat szolgáló épületek vették körül, például gyűléstermek, az atléták szálláshelyei, valamint egy jókora palota, amelyben a játékok legkiváltságosabb vendégei térhettek nyugovóra.

Az egész völgyet megtöltötték az emberek; a több tízezer látogató tömege még a környező dombokra és hegyoldalakra is felkúszott. Soha nem láttam ennyi embert egy helyen.

Lementünk a völgybe, és belemerültünk az ünneplő sokaságba. A szemem és a fülem egy pillanatra sem pihenhetett meg. Egyik oldalon egy zsonglőr, a másikon egy költő, aki lírával adta elő verseit. Balra egy kikiáltó jelentette be a soron következő szavalatokat, zenei előadásokat és filozófiai vitákat. Jobbra egy gömbölyded jövendőmondó közölte éltes, szakállas vendégével egy sebtében felállított bódéban, hogy meg fogja érni a száz évet, majd elvette tőle a pénzt, félretolta, és behívta a következőt.

Az emberek egy része ide-oda rohangált, mások ácsorogtak, beszélgettek, ettek, nevetgéltek. Egy vallásos menet mellé sodródtunk: az elöl haladó papnő ruhája fehéren lobogott a nyomában, mögötte tömjént hordozó kisfiúk vonultak. Az édeskés füst összekeveredett a frissen sült lepény szagával, amit egy közeli árus kínált, majd az illatszerek illatával, amely az ellenkező irányba tartó, aranyozott hordszéken ülő, rangos vendégek egy csoportjából áradt – nemes nevű fejdíszükből ítélve egyiptomiaktól.

Kisvártatva egy tágas piactéren találtuk magunkat, ahol mérhetetlen mennyiségű talizmánt, amulettet és emléktárgyat árultak. Atléták miniatűr másai kellették magukat – futók, birkózók, ökölvívók, gerelyhajítók, szekérhajtók –, és szép számban megjelentek Pheidiasz Zeusz-szobrának kicsiny utánzatai is, festett fából, fémből, sőt üvegből is.

Amíg Antipatrosz Mürón Diszkoszvetőjének egyik apró mását tanulmányozta, az én figyelmemet pár gyönyörű nő vonta magára, akik kacarászva, suttogva sétáltak el mellettünk. Egyikük szőke volt, a másik barna, és mindkettő magas, akár az amazonok. Olyan könnyű tógát viseltek, hogy az ember azt várta, a legkönnyebb szellő is lefújja róluk. Férjes asszonyokat nem engedtek be Olümpiába, de bizonyos foglalkozásokat űző nők bejuthattak. A szőke észrevette, hogy nézem, és megbökdöste a társát. Mindketten kihívóan rám mosolyogtak, egyértelművé téve ezzel, hogy a társaságuk megvásárolható – igaz, sokkal drágább, mint amit megengedhettem magamnak.

Úgy tűnt, az egész világ egyetlen, hatalmas örvénybe zsugorodott össze, én pedig a kellős közepén álltam.

Antipatrosz ekkor vizsgálta meg az arckifejezésemet, és ekkor kérdezte meg, hogy láttam-e vagy el tudtam-e képzelni korábban ehhez foghatót: Olümpia nyüzsgését és ünnepi káoszát a játékok idején. Én csak ámulva ráztam a fejem, és a hallgatásommal vallottam be, hogy ismeretlen volt számomra ez az élmény.

Tovább törtük magunknak az utat a tömegben, majd egy bámészkodó csoporthoz jutottunk, akik szűk körben álltak. A ki-kitörő nevetésből arra következtettem, hogy valami vígjátékot néznek; vagy talán mégsem, mivel a nevetésbe gúny is vegyült, sőt ki is fütyültek valakit. A nézők egy része aztán elfordult, és fejcsóválva, morogva arrébb vonult. Antipatrosszal gyorsan a helyükre álltunk, hogy lássuk, min ütköztek meg.

A magas férfi, aki annyira felzaklatta a kedélyeket, rongyokat viselt, hosszú, bozontos hajába és szakállába pedig akár egy madár is fészket rakhatott volna. Nyurga, cingár végtagjai voltak. Sötét, naptól cserzett bőre éles ellentétben állt megdöbbentően világoskék szemével, ráadásul folyamatosan kidüllesztette, a szeme fehérjét mutatva.

– Ostobák! – kiáltotta, göcsörtös kezében egy göcsörtös botot szorongatva. – Azt mondjátok, hogy Zeusz kedvéért jöttetek ide, holott csak a saját kedvetekben jártok! Valójában nem az istenek előtt hódoltok, hanem az atlétákat imádjátok, akik a ti szórakoztatásotokra mérkőznek meg... a legbotorabb és legértéktelenebb csőcselék előtt!

– Ha olyan ostobaságnak tartod a játékokat, akkor miért vagy itt, vén bolond? – kiáltotta valaki a tömegből.

– Ahogy egy jó orvosnak is ott kell lennie, ahol sok a sebesült és a beteg, úgy a bölcsnek is ott a helye, ahol a gyengeelméjűek összegyűlnek! – közölte a koldus.

– Uhhh! – nyögött fel Antipatrosz. – Ez az alak egy cinikus. Azért jött, hogy elrontsa a kedvünket.

– Ó, szóval így néz ki egy cinikus!

Hallottam már a vándor filozófusokról, akik egyáltalán nem adtak a személyes kényelemre (vagy higiénére), csak harsányan becsméreltek mindent, amiben a többi halandó élvezetét leli. A költő szerint nagyon sok cinikus élt a görög világban, Rómában azonban még egyet sem láttam, és nem is valószínű, hogy az ottani lakosság eltűrte volna az ilyen bögölyszerűen kellemetlenkedő alakokat.

Egy zöld tógás férfi szólalt meg következőként.

– Hogy merészelsz idejönni, a szent játékokra, és itt szapulni az atlétákat? Mi szerezne nagyobb örömöt az isteneknek a szépségnél, és mi lehetne szebb a meztelenül versenyző fiatalembereknél? Vedd tudomásul, hogy a futás a halandók legnemesebb tevékenysége!

– Szóval azt mondod, hogy te a meztelen, megfeszülő fenékizmok láttán érzel gyönyört? – kérdezte a cinikus. A tömeg nevetett, a gúny tárgya pedig elvörösödött. – Különben is, mi olyan nemes a futásban? A nyúl és az antilop a leggyorsabb állat – egyben a leggyávábbak is. Gondoljátok, hogy Zeuszt érdekli, melyik gyáva szedi legfürgébben a lábát?

A hallgatóság újból lehurrogta a filozófust. Rómában egy ilyen ünneprontót már rég megdobáltak volna étellel, vagy akár kővel is. Az itteni közönség azonban, akárhogy fütyült és csóválta a fejét, nem emelt kezet a koldusra, és nem is próbálták elhallgattatni. A görögök éppúgy tisztelik a filozófusok szabad beszédét, ahogy az atlétákat imádják – legyen szó akár a cinikusokról.

Antipatroszhoz fordultam, és suttogva megjegyeztem:

– Van valami igazság abban, amit mond.

– Mire célzol?

– Nem sok értelme van annak, hogy ki fut a leggyorsabban, ki dobja legmesszebbre azt a rudat, vagy ki tudja a legtöbb ütést mérni a másikra bedagadt, vérző fejjel. Tényleg van valami őrültség abban, hogy sok tízezer ember zarándokol ide távoli földekről megnézni ezeket az atlétikai versenyeket.

A költő úgy nézett rám, mintha valami hallatlan szentségtörést követtem volna el.

– Azt tanácsolom, az ilyesféle gondolatokat tartsd meg magadnak, Gordianus! Egy cinikusnak még elnézik a bíráló kritikát, de egy rómainak több tiszteletet kell mutatnia!

– De te sem vagy olyan, mint a többi néző, nem igaz, mester? Te költő vagy. Mi közöd van a futáshoz, dobáshoz és ugráláshoz?

Antipatrosz továbbra is döbbenten nézett rám. Megfeledkeztem róla, milyen elkötelezett az útitársam minden iránt, ami görög, így azt sem gondoltam át, mennyire rajong az atlétikáért. Egyedül a cinikusok lehettek kivételek a hagyományok alól.

– Lehet, hogy eljött Rómából, de... – motyogta Antipatrosz a fejét ingatva.

Aztán megdermedt, mert az ágrólszakadt filozófus hirtelen odarohant hozzá.

– Te félszemű! Nem ismerlek valahonnan?

Erre-arra forgatta a fejét, leguggolt és lentről nézte, mintha onnan akarna belátni a szemkötő alá.

– Nem hinném. – Antipatrosz zavartan lépett hátrébb. Mindenki őt nézte. – Ki vagy, cinikus?

– A szidóni Szimmiosz. És te ki vagy? Hogy veszítetted el a szemed világát?

– Semmi közöd hozzá! Ha mindenáron tudni akarod, a zeugmai Zotikosz vagyok.

– Hát ez az ifjú? – A cinikus felém fordult. Letaglózó bűz áradt mosdatlan testéből. – Ő is egy atléta lenne, aki holnap megmérkőzik a többivel? Az orra egy ökölvívóé... a karja egy birkózóé... a mellkasa pedig egy diszkoszvetőé. Talán a pankráción indul?

Amint azt Antipatrosztól már korábban megtudtam, a Héraklésztól és Thészeusztól eredő pankráció a legbrutálisabb görög küzdősport. A teljesen szabadfogású ökölvívás és a birkózás keveréke; gyakran végződött csonttöréssel vagy akár halállal is.

– A nevem Gordianus – mondtam kiegyenesedve. Rómából – tettem volna még hozzá, de erre semmi szükség nem volt, mert a cinikus azonnal felismerte az akcentusomat.

– Hogy lehet ez? Római résztvevő a játékokon?

Megráztam a fejem.

– Én azért jöttem, hogy megnézzem a Zeusz-szobrot...

A filozófus rám sem hederített, hanem a tömeg felé fordult, és folytatta kirohanását.

– A kezdetektől eltelt több száz évben csakis görög származásúak indulhattak az olümpiákon. Ebben a korban viszont, pusztán azért, hogy római feljebbvalóinknak hízelegjünk, állítólag már bárki kipróbálhatja magát a versenyeken, aki kicsit is beszél görögül – akár még rómaiak is! Mi következik eztán? Nyissuk meg a játékokat mindenki számára, érkezzen a világ akármely zugából? Engedjük meg, hogy ott kérkedjenek, köpködjenek és a saját isteneik számára is szobrot állíttassanak Zeusz szent ligetében?

Szimmiosz váratlanul megpördült, odasietett Antipatroszhoz, és tovább fürkészte.

– Meg mernék esküdni rá, hogy ismerlek valahonnan! Hát ez mi?

Felemelte két ujját. Rájöttem, hogy le akarja rángatni a költő műorrát. A ragacs a forróságban némileg elvesztette a formáját, és csálén lógott rajta.

– Gyere innen, mester! – Megragadtam Antipatrosz karját, és elhúztam a filozófus mellől. – Nem bírom tovább szagolni ezt az alakot.

A cinikus egy darabig nézett utánunk, aztán visszafordult a körülötte összegyűltekhez, és tovább pocskondiázta az olümpiai játékokat.

– Azt állította, hogy ő a szidóni Szimmiosz. Te is onnan származol. Ismerhet téged, mester?

Antipatrosz megvonta a vállát.

– Az ember sokakkal megismerkedik egy hosszú élet során. Nem emlékezhetünk mindenkire.

– Lehet, hogy egész máshogy nézne ki tisztán, leborotvált arcszőrzettel. Az a feltűnő kék szeme viszont megmarad az ember emlékezetében.

Az idős költő a fejét ingatta.

– Ki emlékezne bármire is ebben a fullasztó hőségben? Gyere, keressünk szállást éjszakára!

– Ugyan hol?

– Egy Exagentosz nevű embert kell keresnünk, ő fogad be a sátrába.

Némi kérdezősködés után egy nagy sátorhoz irányítottak minket a stadiontól nem messze. Szerény szállásra számítottam, ahol ledobhatjuk a holminkat, és később másokkal összezsúfolódva aludhatunk, ám Exagentosz sátra egy tágas, fényűző pavilon volt; több helyiségből álló valóságos mozgó palota. A ragyogó színű vásznakat faragással díszített póznák tartották. Exagentosz nem volt sehol, de megbízott egy rabszolgát a zeugmai Zotikosz fogadásával. Mielőtt beengedett minket, le kellett vennünk a lábbelinket. A sátor belsejében leterített szőnyegeken frissítően puha járás esett a durva földutak után. A rabszolga egy kisebb helyiségbe vezetett minket a pavilon oldalában, és közölte, hogy mostantól teljesen mi rendelkezünk vele. Két keskeny tábori ágyat helyeztek el benne, közöttük pedig egy kisebb asztalt ezüst vizeskancsóval és két ezüstkupával. Az egyik ágy mellett felhajtható kijárat nyílt, amely lehetővé tette, hogy kedvünk szerint járkáljunk ki-be.

Felemeltem az egyik kupát, és kiittam belőle a vizet. Édesebbnek éreztem minden létező bornál.

– Hogy sikerült szert tenned ilyen fényűző szállásra? – kérdeztem, és lerogytam az egyik – meglepően kényelmes – tábori ágyra.

Antipatrosz vállat vont.

– Az embernek vannak ismerősei. Időnként viszonzást kérünk egy-egy szívességért.

Feltolta a szemkötőt a homlokára, és megdörzsölte a szeme körüli bőrt.

– De ki ez a titokzatos vendéglátó?

– Egy barátom barátja.

– Azért csak tudsz róla valamit?

– Ha ennyire kíváncsi vagy: Exagentosz egy gazdag pontoszi – vágta rá Antipatrosz kurtán. A hosszú és kimerítő utazás ingerlékennyé tette.

– Pontosz? Mithriádész birodalma? – Úgy tűnt számomra, hogy akárhova megyünk, mindenütt felmerül a király neve. – Az irdatlan messze van Olümpiától, nem?

A költő bólintott.

– Pontosz a görög ajkú világ legtávolabbi pontja, az igaz, de Mithriádész maga is részben görög származású, és alattvalóinak jó része görögül beszél és görög származású. Biztosan lesznek pontosziak is a versenyzők között, vendéglátónk pedig nyilván nekik kíván szurkolni.

– Akárki is legyen, tényleg vagyonos lehet, ha ilyen pavilont...

Trombiták harsanása szakított félbe. A pavilonon kívül összesereglett tömeg folyamatos morajlása hirtelen üdvrivalgássá erősödött.

Antipatrosz elmosolyodott.

– Megérkeztek!

– Kik?

– Gyere, nézd meg a saját szemeddel, Gordianus! – Felvette a saruját, és gyorsan visszatette a szemkötőt. – Egyenes az orrom?

Felnyitottuk a sátor vászonajtaját, és kiléptünk a napfénybe. A tömeg egyszerre özönlött egy irányba, az atléták üdvözlésére. A menet élén bíborszín ruhát viselő férfiak haladtak olajkoszorúval a fejükön, kezükben fabottal, amelynek egyik vége villásan elágazott, akár a kígyó nyelve. Ők voltak az olümpiai bírák, akik a versenyeket felügyelték; villás botjuk nemcsak a fensőbbségük szimbóluma volt, hanem arra is szolgált, hogy megregulázzák vele a csaló vagy szemtelen atlétákat. A bírák nyomában több száz ifjú érkezett, egyesek laza tógában, mások egyszerű ágyékkötőben. Mindnyájan aranybarnára sültek a nap alatt a szabadtéri edzések és az Éliszben lezajlott selejtezők során. A futókat könnyen fel lehetett ismerni hosszú lábukról és karcsú testükről, ahogy a birkózók is kitűntek dagadó izmaikkal. Többségük velem egykorú volt, vagy kicsit idősebb. Mindössze egytucatnyian lehettek a húszon túliak, és még kevesebben a harmincon túliak – a játékok régi veteránjai, olyanok, akiknek hihetetlen módon még mindig kevés kihívójuk akadt.

A menet odaért hozzánk, majd elhaladt a tömeg és Altisz fala között. A sokaság egészen megvadult az izgalomtól. A férfiak integetve kiáltozták a leghíresebb atléták nevét, akik mosolyogtak és visszaintegettek. Egyik-másik versenyző igen magabiztosnak és fennhéjázónak tetszett, ám többségük ugyanúgy megrészegült az izgalomtól, mint a nézők. Nagy részük most először utazott távol az otthonától.

– Íme, a görögök legjobbjai! – kiáltott fel Antipatrosz. – Könnyek szöknek az ember szemébe!

Felmordultam és vállat vontam, aztán rájöttem, hogy a mesterem szó szerint érti, amit mondott, mert odanyúlt a szeméhez, és elmorzsolt egy könnycseppet. Körülnéztem, és láttam, hogy nem csak az idős költőt hatotta könnyekig az Olümpiába bevonuló atléták látványa. Milyen érzelgősek voltak ezek a görögök, főleg az idősebbek! Folyton a régi szép idők jártak a fejükben, amikor ki sem lehetett rángatni őket a gümnaszionból!

A szemem sarkából láttam, ahogy egy rongyokba öltözött alak felmászik az Altisz falának tetejére. A szidóni Szimmiosz az atléták csapata fölé magasodva felállt, felemelte ványadt karját, és kutyavonításhoz hasonló hangon vonta magára a figyelmet.

– Ezek a ti hőseitek? – kiáltotta. – Ezek a hiú, fiatal kakasok, büszkeségtől és önimádattól dagadó mellkassal? Kérdem én: mire jók az atléták? Mit tesznek azonkívül, hogy körbe-körbe futnak, orrba vágják egymást, állatként hemperegnek a porban, és hörögve markolásszák egymás ágyékát? Ilyen haszontalanság miatt ujjongtok, emiatt emelitek az égre pillantásotokat? Szégyelljétek magatokat! Ahelyett, hogy ezekért a vadállatokért rajongtok, össze kellene szednetek őket, és feláldoznotok, mint az ökröket! Úgy legalább a gyomrotokat megtömhetnétek velük! Ó csak nem sértenek titeket a szavaim? Igen, azt mondom, hogy azok az ifjak, akik felmagasztalják a testüket, és elhanyagolják a szellemüket, nem különbek az ökröknél, és nem is kellene velük különbül bánni, ti mégis eszményként néztek fel ezekre a lényekre! Mi nemesíti az embert? Nem a játékos versenyek, hanem a hétköznapok nehézségeiben való helytállás! Nem az olajlevélkoszorúért folytatott küzdelem, hanem az éjjel-nappal folyó csatározás az álnokság ellen! Nem a hírnévért és a jutalomért folytatott harc, hanem az igazság keresése és a becsületes élet!

– Az atléták azért vannak itt, hogy Zeusz előtt tisztelegjenek! – kiáltotta valaki.

– Csakugyan? Majd én elmondom, miért jött ide a legtöbb mohó ifjú! Szeretnének meggazdagodni! Ó igen, a bíráktól csupán olajkoszorút kapnak, de köztudomású, hogy a városok arannyal és ezüsttel jutalmazzák győzteseiket. Földig hajoltok a gőgös, ifjú kakasok előtt, odadobjátok nekik fiaitokat és lányaitokat, és még olyan gazdaggá is teszitek őket, mint Krőzus! Aztán végignézitek, ahogy elhájasodnak, felfúvódnak, és pont az ellentétévé válnak egykori önmaguknak. A ti imádott olümpiátok egy nagy ámítás!

A tömegből néhányan megint lehurrogták a cinikust, mások próbálták figyelmen kívül hagyni. A fal előtt elsétáló atléták csak nevetve néztek fel rá. Egyik-másik trágár jeleket mutatott a kezével. Aztán az egyikük otthagyta a menetet, és felszökkent a falra. Magas volt, széles vállú, masszív végtagokkal és hordószerű mellkassal. Csupán egy ágyékkötőt viselt. Rövidre nyírt, világosszőke haja és a naptól még jobban kiszőkült szemöldöke majdnem olyan fehér volt, mint vigyorgás közben kivillanó fogai.

– Az ott nem a magnésziai Protophanész? – kérdezte valaki a tömegből.

– Őt tartják esélyesnek a győzelemre a pankrációban! – kiáltotta valaki más. – Micsoda bámulatos példány!

A fiatal atléta egyértelmű ellenpontja volt a bozontos, aszott filozófusnak. Protophanész már azzal is megelégedhetett volna, ha a jelentéktelen Szimmiosz mellett látják tökéletesre munkált testét, de atlétatársai buzdítására levette az ágyékkötőjét, megragadta a cinikust – akinek csak heves hadonászása utalt némi gyenge ellenállásra –, betömte a filozófus száját a ruhadarabbal, és össze is kötötte a tarkóján. A megalázott öregember hátat fordított a tömegnek, és megpróbálta eltávolítani az ágyékkötőt. Protophanész ott állt mellette pucéran a fal tetején, felszegte az állát, diadalmas pózban felemelte a karját, és párszor a levegőbe csapott az öklével.

A tömeg őrjöngve nevetett. Az atléták fel-felugráltak a menetben, és rácsaptak egymás vállára. A hódolat spontán jeleként néhányan megpróbálták követni Protophanész példáját, levették az ágyékkötőjüket, és meglóbálták a fejük fölött. A mozdulatsor futótűzként terjedt a tömegben. Pár pillanat múlva minden atléta a levetett ruhájával integetett. A nézők teljesen el voltak ragadtatva.

Visszanéztem a falra, és már nyomát sem láttam Szimmiosznak. A cinikus valószínűleg lemászott a túloldalon, és elbújt Zeusz fái között. Protophanész még egy darabig a fal tetején maradt, élvezte a sokadalom rajongását, aztán leugrott, és csatlakozott a többi atlétához, akik ujjongva sereglettek köré, és játékosan megcsapkodták az ágyékkötőikkel.

Antipatroszra néztem, arra számítva, hogy újabb könnycsepp jelenik meg a szemében, ám a költő arckifejezése egészen zord volt.

– Te nem találtad ezt mulatságosnak, mester? Habár javarészt egyetértek szidóni honfitársaddal, örülök, hogy valaki végre befogta a száját. Förtelmes reszelős hangja van!

Antipatrosz megcsóválta a fejét.

– Attól tartok, a bírák cseppet sem tekintik viccesnek. Nézz csak oda!

A menet élén haladó, bíborszín tógás idősebb férfiak megálltak és visszafelé tekintettek. Kővé dermedt ábrázattal lesték a csődületet az atléták sorában. Egy ideig suttogva beszéltek egymás között, majd megfordultak és folytatták útjukat. A vigyorgó atléták visszaálltak a sorokba, és szintén továbbmentek. Amikor Protophanész elhaladt mellettünk, mosolyogva fogadta a bókokat. A jelek szerint nem tűnt fel neki a bírák viselkedése.

Amikor az utolsó atléta is elsétált a tömeg sorfalai között, az emberek még egyszer felujjongtak, majd elcsendesedtek. A sokaság fokozatosan visszatért ahhoz, amivel korábban foglalkozott: vásároltak, ettek, szórakoztak. Aznapra véget ért a nagy látványosság; csak másnap folytatódott az atléták eskütételével és az első versenyekkel.

– Maradt még egy-két óra a nappalból – jegyeztem meg a költőnek. – Mi legyen most?

Attól féltem, hogy filozófusok értekezését vagy egy költő szavalását akarja meghallgatni, ám Antipatrosz az Altisz bejáratára mutatott. A fal fölött megcsillant a Zeusz-templom márványteteje, és az alatta körbefutó, aranyozott szegélydísz egy-egy szakasza is.

– Mi a világ csodáját jöttünk megnézni, nem igaz? Egyetlen versenyt sem akarok elmulasztani a következő napok során, ezért azt javaslom, nézzük meg most!

Ebbe a javaslatba lelkesen bele tudtam egyezni.

 

A Zeusz-templomnál már hosszú sor várt bebocsátásra. Minden egyes látogatónak adományt kellett felajánlania, és csak kísérővel lehetett megtekinteni a templomot. Mi egy tizenöt fős csoporttal együtt várakoztunk a lépcső alján. Ott szólított meg bennünket az idegenvezető, aki Pheidiasz leszármazottjának vallotta magát. Az athéni Pheidiasz alkotta meg a legendás Zeusz-szobrot a templom belsejében.

– Mint azt talán tudjátok, ezt az egyedülálló szoborkészítési módszert maga Pheidiasz találta ki, és „krízelefantinnak” nevezte el. Az isten teste elefántcsontból készült, a haja, a szandálja és a tógája aranyrátétes. Pheidiasz Athénáról készült szobra, amely az athéni Parthenónban áll, ugyanilyen anyagokból készült. Az arany megőrzi szépségét, ám az elefántcsontot folyamatosan olajozni és csiszolni kell, nehogy berepedezzen. Itt, Olümpiában ezt a szent feladatot kizárólag Pheidiasz leszármazottai láthatják el. A mi családi örökségünk az, hogy beolajozhatjuk a Zeusz-szobrot. Így szolgáljuk az istent, és így tisztelgünk ősünk, a valaha élt legnagyobb szobrász emléke előtt is.

Kissé túlzónak találtam a bemutatást, egyszersmind gyanúsnak is, lévén, hogy egy utód szájából hangzott el. Addig azonban nem akartam véleményt nyilvánítani, amíg a saját szememmel meg nem pillantom a szobrot.

– Mielőtt belépünk a templomba, engedjétek meg, hogy felvázoljam az épület történetét, és megosszak bizonyos építészeti ismereteket! – folytatta a kísérő. – A Zeusz-templom pontosan a nyolcvanegyedik olümpiai játékok megnyitójára készült el, háromszázhatvannégy évvel ezelőtt. A Zeuszszobrot csak huszonnégy évvel később mutatták be, a nyolcvanhetedik olümpia idején. Ebből következik, hogy a műalkotás, amelyet mindjárt megtekintünk, most pontosan száznegyven éves. Ha meglátjátok, ti is meg fogjátok érteni, miért terjedt el a mondás: a természet azért alkotta meg az elefántot, hogy Pheidiasz az agyaraiból elkészíthesse Zeusz szobrát.

Ennek hallatán is csak a szememet forgattam.

– Saját származását fitogtatja – suttogtam Antipatrosznak, aki csendre intett.

– Maga a templom is egy csoda. Hetven lépés hosszú és huszonkilenc lépés széles, a magassága pedig majdnem huszonegy lépés. A timpanon csúcsán Niké kilenc lépés magas szobra áll. A győzelem istennője a keletre elterülő, ősi stadionra tekint le, amelyről a futók visszanézhetnek rá, ha bátorításra van szükségük.

– Van kérdés? Nincs? Akkor pár pillanat, és belépünk a templom előterébe. Ebben az előtérben látható annak az éliszi Iphitosz királynak a szobra, aki az olümpiai játékokat életre hívta. A delphoi jósda orákulumának utasítására tette ezt, aki kijelentette, hogy a játékokat megelőző hónapokban minden görögnek abba kell hagynia a harcot, és le kell tennie a fegyvert. Így lett a görögök számára az olümpia áldomás, béke, illetve az állandó háborúskodás vége.

– Most a rómaiak kényszerítik ránk a békét – motyogta a mögöttem álló öregember. Mások is helyeseltek. Bár nem tudhatták, hogy római vagyok, zavarba jöttem.

– Az előtérben – folytatta a kísérő – azok a súlyos bronzpajzsok is láthatók, amelyeket a játékok utolsó napján a felfegyverzett hopliták tartanak kezükben a futóverseny alatt. A terem falainak tetején körbefutó szegélydísz Héraklész fáradozásait jeleníti meg. Ez buzdítja még jobb teljesítményre az atlétákat, és egyben emlékezteti őket arra, hogy a próbatételeknek soha nincs végük. Most pedig kövessetek...

Felemeltem a kezem.

– Nekem volna egy kérdésem!

A mögöttem álló férfi, aki korábban a rómaiakat szidta, most ismét rosszallóan felmordult. Fájdalmasan tudatában voltam rómaias kiejtésemnek, mégis tovább beszéltem.

– Említetted a pajzsokat, amelyeket a hopliták visznek a futóversenyen. Engem azonban jobban érdekelnek az aranypajzsok, amelyek a templom külső oromzatát szegélyezik. Azok mit szimbolizálnak?

– Kiváló kérdés! Összesen huszonegy aranypajzs van. Ötvennégy évvel ezelőtt egy római hadvezér, Lucius Mummius adományozta őket a templomnak, amikor Olümpiába látogatott. Ez közvetlenül az Akháj Liga legyőzése után történt.

– Miután eltaposta a görög ellenállás utolsó kis lángját! – sziszegte a mögöttem álló férfi. Antipatrosz hátranézett, és csendre intette.

A kísérő tovább mesélt.

– Mindenki attól félt, hogy Mummius ugyanazt fogja tenni Olümpiával, amit Korinthosszal tett: kifosztja a templomokat és a szentélyeket, talán az egész települést. Mummius azonban úgy döntött, hogy inkább új Zeuszszobrokat adományoz az Altisznak, és a templomnak adja az aranypajzsokat, amelyeket a tető peremén lehet látni.

– A leigázott görögöktől szerzett zsákmányból valók! – morogta az ellenlábas.

– Az olümpia szentségeit felügyelő Élisz városa hálából lovas szobrot állíttatott Mummiusnak, amely előkelő helyre került az Altisz isten- és atlétaszobrai között.

– Le kellene rombolni! – közölte a mögöttem álló férfi, ezúttal jó hangosan.

– Te ott! – szólt rá a kísérő. – Emlékeztetlek rá, hogy Zeusz templomába készülünk belépni. Ha még egyszer hangoskodni mersz, sőt akár csak megszólalsz a belépés után, azonnal kidobatlak. Megértetted?

Megfordultam, és alaposan megnéztem magamnak a zúgolódót. Tagbaszakadt szőke férfi volt, gondosan nyírt szakállal. Elképzelhető, hogy egykor ő is atléta volt. Egy ideig viszonozta a pillantásomat, aztán a szintén őt néző Antipatroszra tekintett. Ezután másfelé fordult, és az orra alatt morogva közölte, hogy megértette az intelmet.

Követtük a kísérőt felfelé a lépcsőn a bejáratig, ahol tárva-nyitva várt minket a nagy bronzkapu. Kis időre megálltam a kapu előtt, hogy megcsodáljam a masszív márványoszlopokat, és csak ezután mentem be a csoport nyomában a templomba.

Lehet, hogy Iphitosz és a hopliták szobra is lenyűgöző volt, de ezt már nem tudtam megállapítani, mert a templom előterébe belépve rögtön az épület túlsó végében álló szobor vonta magára a figyelmemet. Képtelen voltam bármi másra irányítani az érzékszerveimet.

Azonnal megfeledkeztem róla, milyen kellemetlen volt a Róma-ellenes érzelmekkel szembesülni odakint. Tátott szájjal sétáltam volna tovább a gigantikus szobor felé, de Antipatrosz még idejében elkapta a karomat. A kísérőnk tovább beszélt – feltehetőleg Héraklész hőstetteiről –, én azonban egy szavát sem fogtam fel. Megbabonázva néztem a trónszékén ülő Zeusz istent.

Ritkán fordul elő az életben, hogy az elme képtelen legyen elhinni, amit a szem lát, mert meggyőződése, hogy az a dolog, amit lát, nem létezhet az emberi világban; nincs helye a valódi világban, természetellenes, vagyis nem létezhet. Az elmének többnyire igaza van, a szem szokott tévedni – érzéki csalódás áldozata. Viszont amíg ez a kötélhúzás eldől a szem és az elme között, az emberen egyfajta bódultság lesz úrrá. Ez történt velem is, amikor megláttam Zeuszt; ez ugyanis nem lehetett szobor, csakis az isten maga.

A kísérő végre befejezte a mondókáját, elsétált mellettem, a csoport pedig követte. Antipatrosz még mindig fogta a karomat, miközben továbbmentünk, aminek őszintén örültem, mert máskülönben megszédültem volna. Minden lépéssel közelebb kerültem az istenhez. Zeusz fokozatosan egyre nagyobb lett, mígnem végül már szinte fojtogatott a jelenléte. Hatalmas termetével alig fért el a templomban. Ha fel talált volna kelni a trónszékéről, leszakítja a templom tetejét a fejével, és szétzúzza az oszlopokat.

A gyenge világítás is hozzájárult a földöntúli hatáshoz. A bejárat kelet felé nézett, hogy bebocsássa a felkelő nap sugarait, és kilátást biztosítson Zeusznak a távolban felsejlő stadionra. Délutánra már csak lágy, bizonytalan fénynyalábok jutottak be a belső térbe, amelyeket a háromlábú állványokon lévő szénserpenyők és a magas galéria fali gyertyatartóin égő fáklyák fénye igyekezett erősíteni. A szobor előtt húzódó, hosszú medence vize visszatükrözte az isten képmását és a templom falain sorakozó kis lángokat. A medence is hozzájárult a felfoghatatlan látványhoz, mert volt valami valószerűtlen abban a vízfelületben. Valamiképpen sűrűbbnek tetszett a víznél; inkább olyan fénye volt, mint a simára csiszolt fekete márványnak. Amikor közelebb mentünk hozzá és belenézhettünk, rájöttem, hogy nem is vízzel, hanem olívaolajjal töltötték tele. Ez volt a tartály, amelyből Pheidiasz leszármazottai az olajat nyerték a szobor karbantartásához.

Apránként megint eljutottak hozzám a kísérőnk szavai.

– Maga az isten trónusa is egyedülálló műalkotás, hiszen önmagában is nagyobb és díszesebb, mint sok város első számú szobra. A karfák vad ábrázatú szfinxekből állnak, felfelé kunkorodó szárnyuk tartja az isten könyökét. A trón masszív támasztóoszlopait és oldalait az istenek és hősök történeteit elmesélő, csodálatos festmények és szobrok ékesítik. A trónszék minden apró szeglete díszes, a márványfelület mindenütt aprólékosan faragott, nemesfémmel borított vagy tündökletes ékkövekkel kirakott. Ha Pheidiasz a Zeusz-szobron kívül semmi mást nem alkotott volna, akkor is őt neveznénk a valaha élt legnagyobb művésznek.

– És most nézzétek meg magát Zeuszt! Nézzétek bámulatosan nyugodt arckifejezését az aranykoszorú alatt, fenségesen széles mellkasát és izmos karját, a fél válláról leomló aranykelme esését, a redőket, amelyek ágyékát takarják! Bal kezében egy aranysassal ékesített jogart tart, a jobb tenyerén a szárnyas Niké áll, a győzelem istennője. Egyesek szerint Pheidiasz az Iliászból merített ihletet: Zeusz egyetlen bólintására „az egész Olümposz megremeg” – ahogy Homérosz írja. Mások azt vallják, hogy Pheidiasz alighanem a saját szemével látta a főistent.

– El is tudom képzelni! – suttogtam.

– Ha velem jöttök az előtérbe, felmegyünk a galériára, amely közelebb visz a szoborhoz.

Miközben libasorban felfelé sétáltunk a keskeny csigalépcsőn, végre egy kicsit elszakadt a tekintetem a szoborról. Egyfajta révületben szívtam magamba a templom aprólékosan díszített belső terének látványát. Az épület kisebb volt az epheszoszi Artemisz-templomnál, de nem kevésbé impozáns. Micsoda irdatlan vagyont halmoztak fel a görögök az előző évszázadokban, és milyen elképesztő tehetségű művészeik és építészeik voltak!

Amikor felértünk a galériára, áthajoltam a korlát fölött, és lenéztem a medencére. Teljesen feketének látszott. Ugyanekkor egy másik csoport is belépett a templomba, és hasonlóan földbe gyökerezett lábbal nézték a nagy szobrot.

Antipatrosz rám sziszegett, hogy csatlakozzam a többiekhez a galéria nyugati végén. Kísérőnk hallgatott, de nem is találhatott volna szavakat az égi hatalmasság ilyen felfoghatatlan közelségében. Nekidőltem a korlátnak, hogy halandóként a lehető legközelebb kerüljek a hatalmas Zeuszhoz. Ha odafordul hozzám, farkasszemet is nézhettünk volna. Aranyszakállának nagy műgonddal kidolgozott részletei, elefántcsont bőrének redői és lapis lazuli szemei ilyen közelségből is lenyűgöztek. Azon sem lepődtem volna meg, ha pislog egyet, mellkasa sóhajra emelkedik, vagy feje ingatásával lerázza az arany hajfürtöket a válláról. Nem csodálkoztam volna, mert abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy Pheidiasz szobrában valóban ott lakozik az istenség.

Aztán hirtelen összerezzentem, mert az imbolygó fényekben mintha valami szándékos, alig észrevehető moccanást láttam volna a szobor felől. Zeusz felém akart fordulni! Az összes tagom megdermedt, mert tudtam, hogy ha a főisten megszólal, az fülsiketítőbb lesz minden mennydörgésnél.

Pislogtam néhányat, és megpróbáltam észhez térni. Csak az érzékeim csúfolódtak velem, hiszen szemlátomást senki nem élte meg ugyanazt, mint én. A szobor semmit sem változott. Te szamár! – korholtam magam. – Mindenki tudja, hogy a templomokban lakó istenek sohasem szólalnak meg! Jósokon keresztül nyilvánulnak meg álmokat idéznek ránk, esetleg a madarak röptével üzennek, amit csak avatott jövendőmondók tudnak értelmezni.

Ennek ellenére, miközben kísérőnk visszavezetett minket a templom bejáratához, újra és újra visszanéztem Zeuszra, és határozottan éreztem magamon a tekintetét.

Miután kiléptünk a templomból a nappali fénybe, pislogtam néhányat és megráztam a fejem, mintha egy álomból próbálnék magamhoz térni. Kísérőnk higgadt maradt, elvégre naponta többször vitt el csoportokat a szoborhoz, sőt abban a kiváltságban is része lehetett, hogy időnként a saját kezével olajozza az elefántcsontot. Egy fakorongot nyomott a kezünkbe.

– A mai napon ezzel a zsetonnal fél áron látogathatjátok meg Pheidiasz műhelyét. A műhelyben a szobrászmester és segédei eredeti szerszámai és öntőformái vannak kiállítva.

– Megnézzük a műhelyt, Gordianus? – kérdezte Antipatrosz.

Sóhajtottam, mert hirtelen kimerültség vett rajtam erőt.

– Azt hiszem, kis időre le kellene feküdnöm. Bizonyára a hőség tikkasztott ki.

Némi bosszúságot éreztem, hiszen általában Antipatrosz fáradt el elsőként.

– Jól van, akkor menjünk vissza a vendéglátónk pavilonjába! A tömeg még jóval naplemente után is kíváncsi lesz mindenre, de ha úgy gondolod, mi feküdjünk le korán.

– Vásároljunk valami ennivalót egy árusnál, hogy legyen későbbre is?

– Ó, szerintem a pavilonban akkor hoznak majd enni- és innivalót, amikor csak kérünk. Vendéglátónk megengedheti magának a bőkezűséget.

A nap már a láthatárt súrolta, amikor visszafelé sétáltunk az Altiszon keresztül. A szobrok hosszú árnyékokat vetettek. Az egyik leghosszabb árnyék egy lovas szobortól származott. Római páncéljával kitűnt a sok meztelen atléta közül. Megálltam előtte, és elolvastam a talapzatán lévő görög feliratot:

 

LUCIUS MUMMIUS, A RÓMAI PARANCSNOK EMLÉKÉRE ÁLLÍTOTTA ÉLISZ VÁROSA EZT A SZOBROT, ERÉNYEI ÉS HŐSTETTEI ELISMERÉSÉRE, VALAMINT A SZÍVESSÉGÉRT, AMIT ÉLISZ VÁROSÁNAK ÉS A TÖBBI GÖRÖGNEK TETT

 

Felpillantottam Mummius arcára. Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Egyik kezében a gyeplőt tartotta, a másikkal a béke jelét mutatta.

– Szóval ez az a szobor, amit a kísérő említett. Mit gondolsz róla, mester?

Hátrafordultam, ám Antipatrosz már távolabb járt. Nem tudom, miért iszkolt el annyira gyorsan, de megpróbáltam utolérni.

 

Szálláshelyünkön lefeküdtem a priccsre, és azonmód el is aludtam. Az éjszaka közepén ébresztett fel a szükség; ki kellett mennem. Félig ébren botorkáltam ki a sátor ajtaján, és odamentem az erre a célra kiásott árokhoz. Majdnem telihold sütött az égről, tompa fehér fénnyel árasztotta el a völgyet, éles, fekete árnyékokat rajzolt. Nem aludt mindenki; a nagy csend hullámai bordalok és távoli beszélgetések foszlányait hozták, és imitt-amott még a halódó tábortüzek fényeit is látni lehetett.

Visszamentem a sátorhoz, felemeltem a vászonajtót, és már beléptem volna, amikor hangokra lettem figyelmes a pavilon egy másik részéből.

– Valamit tennünk kellene vele, mégpedig mihamarabb!

Az illető emelt hangon beszélt a rátörő érzelmek miatt. Furcsamód ismerősnek tűnt. Valaki válaszolt neki, de sokkal halkabban, szinte semmit sem értettem belőle.

Aztán megint az első férfi szólalt meg:

– Még hogy ártalmatlan? Ez mind színjáték! Én mondom neked: veszélyes a fickó! Halálos veszélyt jelent! Szerintem a rómaiaknak kémkedik.

Megint halk válasz, aztán újabb dühödt felfortyanás. Egyre jobban idegesített, hogy ismerősnek találom a hangot.

– Akár kém, akár nem, rájöhet, hogy Mithriádész ügynökei vagyunk! A szidóninak meg kell halnia!

Ennek hallatán teljesen magamhoz tértem. Nemcsak hogy felismerték Antipatroszt, de valaki az életére is akart törni – méghozzá a vendéglátónk pavilonjában!

Bebújtam a vászonajtó alá. Olyan sötét volt odabent, hogy alig tudtam kivenni a szunyókáló költő alakját a priccsén. Odamentem, hogy felrázzam, de amit a vállának hittem, az valójában csak egy párna volt, meg a takaró redői.

– Mester! – suttogtam.

Antipatrosznak hűlt helye volt.

Kővé dermedve álltam a sátorban, és hegyeztem a fülem. Minden beszélgetés abbamaradt a pavilonban. Meghallották volna, hogy a költőt szólítottam? Felmerült bennem, hogy végigjárom a pavilon helyiségeinek útvesztőjét, és számon kérem a suttogókat – akárkik is legyenek –, aztán rájöttem, hogy őrültség volna. Ha Antipatroszt római kémnek hitték, akkor azt is tudniuk kellett, hogy velem utazik, és nyilván nekem is ártani akarnak. Mi járhatott Antipatrosz fejében, amikor elfogadta a szállást egy olyan embertől, akinek a pavilonja hemzseg a pontoszi király ügynökeitől?

Különben is, hova tűnt Antipatrosz?

Nem maradhattam tovább a sátorban. Nem kezdhettem kiáltozni utána, mert azzal felébresztettem volna mindenkit, és csak magamra vontam volna a figyelmet. Otthagytam a szállást, és a ragyogó holdfényben sétálni kezdtem a környező sátrak és a szabad ég alatt, pokrócokon alvó emberek között. Szerencsére találtam egy félreeső kis területet egy olajfa alatt, amit senki sem foglalt el. Leültem, és hátamat a fatörzsnek döntve elrejtőztem a mélységes árnyak közt. Onnan jól láttam a pavilont és a mi bejáratunkat. Antipatroszt vártam; biztos voltam benne, hogy bármikor visszajöhet. Lehet, hogy ő is csak könnyített magán az éjszaka közepén, és akárcsak én, ő sem bírt újból elaludni, inkább éjjeli sétára indult. Figyelni akartam, mikor tér vissza, és meg akartam akadályozni, hogy bemenjen a sátorba, hiszen odabent valaki – talán maga a vendéglátónk – az életére akar törni.

Azonban alábecsültem Somnus erejét – avagy Hüpnoszét, ahogy a görögök hívták az alvás istenét. Akárhogy igyekeztem nyitva tartani a szemem, egy nálam magasabb hatalom le-lezárta. Legközelebb akkor eszméltem fel, amikor valaki a vállamat rázogatta. Kinyitottam a szemem és megrémültem, mert egy félig bekötött szemű, ferde orrú ember guggolt mellettem. Aztán rájöttem, hogy az idős költő az.

– Jól vagy, mester?

– Hát persze, Gordianus! És te? Nem tudtál a sátorban aludni?

Az emberek lassan kezdtek magukhoz térni a lusta szürkületben. Mivel még nem voltam teljesen magamnál, akadozva meséltem el Antipatrosznak, mit hallottam éjjel.

A költő egy darabig hallgatott, aztán megcsóválta a fejét.

– Álmodtál, Gordianus. Álmodban hallhattál ilyen hangokat.

Most én ráztam meg a fejem.

– Nem, mester, teljesen magamnál voltam... éppen úgy, mint most.

Felvonta az egyik szemöldökét.

– De hát most is félig alszol még! Lehet, hogy valóban hallottál valamit, de félreértetted.

– Nem, mester, biztos vagyok benne, hogy...

Elakadt a szavam. Tényleg biztos lehetek benne? Az előző napon meg mertem volna esküdni rá, hogy Zeusz szólni akar hozzám, aztán az egész illúziónak bizonyult. Hirtelenjében nagyon is valószerűtlennek és homályosnak tűntek az éjszakai események.

– De hol voltál az éjjel, mester? Hova mentél?

Antipatrosz elmosolyodott.

– Túl meleg és fülledt volt odabent a levegő, nem tudtam aludni. Hozzád hasonlóan én is idekint kerestem magamnak helyet, és úgy aludtam, mint a tej. Most pedig szedd össze magad, kótyagos barátom! Reggelizzünk valamit vendéglátónk pavilonjában!

– Megőrültél? Még a végén megmérgeznek!

– Gordianus, biztosíthatlak róla, hogy alaptalanok a félelmeid. De ha jobban tetszik, egy kereskedőtől is vehetünk ennivalót a bouleuterionon.

– Hol?

– Abban az épületben, ahol az atléták leteszik az ünnepélyes esküt. Meg kell ígérniük a villámokat markoló Zeusz szobra előtt, hogy becsületesen versenyeznek, engedelmeskednek a bíráknak, nem fogadnak el kenőpénzt, és megtagadják bármiféle mágia használatát. Kisebb csoportokban teszik le az esküt, és kijönnek az épületből, hogy a tömeg köszönthesse őket. Pompás alkalom lesz arra, hogy egyenként is megszemléljük őket.

– De tegnap már láttuk őket a felvonuláson!

Antipatrosz a szemét forgatta, majd felállt és elsétált. Kissé bicegve követtem, mert a végtagjaim még el voltak gémberedve az alvástól.

A bouleuterion előtt már jókora tömeg gyűlt össze, de valami még hibádzott. Alighogy megérkeztünk, egy idegen fordult oda Antipatroszhoz:

– Igaz, amit pusmognak?

– Mi?

– Hogy a magnésziai Protophanész nem teheti le ma az esküt... ami azt jelenti, hogy nem vehet részt a pankrációban!

– De miért nem?

– Mert tegnap bántotta azt a cinikust! Ha nem nyúl hozzá a vén fajankóhoz, most semmi gond nem volna. Ám mivel ártott neki, és történetesen éppen az Altisz falának a tetején, a bírák szerint szent törvényeket sértett meg.

– Nevetséges! – kiáltott egy másik ember. – Protophanész csak megtette, amit mindenki szívesen megtett volna.

– Azért a filozófust nem lett volna szabad bántania! – jegyezte meg egy másik férfi, és istenfélő módon ingatta hozzá a mutatóujját.

– Állítólag az egész a cinikus Szimmiosz műve – szállt be a beszélgetésbe egy harmadik.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Antipatrosz.

– Azt mondják, a bírák közül senki sem látta, mi történt... már messze jártak, és nem néztek vissza időben. Szimmioszt is kihallgatásra hívták. Ha megjelenik ma reggel, és azt mondja, hogy Protophanész hozzányúlt az Altisz falán, akkor neki vége. Négyévnyi edzés, a hírnév és dicsőség lehetősége... füstbe megy! Egy ilyen csekélység miatt.

– És ha a cinikus nem jelenik meg? – kérdezte a költő.

– Akkor lehet, hogy Protophanész mégis leteheti az esküt. Alig hinném, hogy a többi atléta ellene vallana, ahogy a nézők közül sem tenne ilyet senki.

Hirtelen mozgolódás támadt. A tömeg utat nyitott Protophanésznak, aki egyszerű tunikában vonult végig közöttük. Az emberek ujjongtak és tapsoltak. Páran oda is szaladtak hozzá, hogy támogatásuk jeléül megveregessék a vállát. Az előző nap oly örömittas ifjú most egészen más arcát mutatta. Komoran, de eltökélten ment fel a bouleuterion lépcsőjén, a bejáratnál azonban két bíborruhás bíró elé toppant, és villás botjukkal megállították.

– Ismered az ellened felhozott vádat, Protophanész – mondta az egyikük.

Az atléta szólásra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. A bírák iránt mutatott tiszteletlenség legalább olyan súlyos vád lett volna, mint a szentségtörés. Nagyot nyelt, aztán mély morgással visszakérdezett.

– Mikor lesz határozat?

– Alighanem rövidesen – felelt a bíró. – Már jön is a cinikus.

Az emberek utat csináltak Szimmiosznak, aki éppen akkor tűnt fel a tömeg szélén. Szokás szerint igyekezett feltűnést kelteni: részeg módjára tántorgott, egyik kezével a nyakát fogta, a másikat pedig esdeklően felemelte.

– Most mit színészkedik? – kérdezte az egyik néző undorodva.

– Protophanészon gúnyolódik... Úgy tartja a jobb kezét, ahogy a pankrációban szokta a vesztésre álló fél, amikor beismeri a vereségét. Milyen vakmerő, hogy még akkor is csúfolódik, amikor éppen tönkretenni készül egy fiatalember életét!

Szimmiosz odatántorgott hozzánk, olyan közel, hogy hátraugrottam. Miközben arrébb botorkált, hallottam, ahogy halk, vinnyogó hangon ezt nyöszörögte:

– Szomjas vagyok! Annyira szomjas vagyok!

– Ez nem színlelés – közölte Antipatrosz. – Tényleg rosszul van!

Az öreg filozófus összerogyott a bouleuterion lépcsőjén, pontosan a bírák és Protophanész orra előtt. Összevissza kalimpált csontos karjával és lábával, és közben ide-oda vetette a fejét.

– Szomjas vagyok... az istenekre, iszonyú szomjas...

Egy utolsó, visszataszító vonaglás után Szimmiosz a hasára fordult, arcát a földre támasztotta, és széttárta a végtagjait – aztán nem moccant többet. Meghalt. Jobb karját a feje fölé nyújtotta, és göcsörtös mutatóujját még holtában is Protophanészra irányította.

Ez a fejlemény annyira váratlan és felfoghatatlan volt, hogy egy darabig senki sem tudott megmozdulni vagy megszólalni. Aztán valaki felordított:

– Protophanész megölte!

Hatalmas tolongás lett, ahogy az emberek igyekeztek megközelíteni a cinikust, amennyire csak merték. Aztán a bírák átvették az irányítást, és villás botjukkal távolabb kergették a bámészkodókat. Protophanész a helyén maradt, lecövekelve.

A mögöttem felzúduló sokadalom engem is előrébb tolt, egészen a holttestig. A bouleuterionból újabb bírák siettek ki. Egyikük felém tolta a botját, és rám szólt, hogy lépjek hátrébb. Nekinyomódtam a tömegnek, amely újfent előrelökött. Attól féltem, hogy elbotlom a holttestben. Döbbenten néztem le a cinikusra. Az atlétára mutató ujját vér szennyezte be. Ahogy jobban megfigyeltem, két szúrásnyomot vettem észre rajta.

– Megmérgezték! A cinikust megmérgezhették! – kiáltotta valaki.

– Szégyelld magad, Protophanész! Miért kellett ezt tenned? – kérdezte valaki más.

– Mindnyájan tudjuk, miért – közölte egy harmadik ember. – De rögtön ölni, Protophanész? Aki odáig aljasodik, hogy kioltsa egy filozófus életét, ne is akarjon részt venni Zeusz szent játékain!

Úgy tűnt, Protophanész feje fölött ott helyben ítéletet mondanak, ha nem is az olümpiai bírák, legalább a közönség nyilvános bírósága. Az emberek azonnal arra következtettek, hogy az atléta felelős a cinikus haláláért.

– Szégyen, gyalázat! – morogta egy férfi valahol a hátam mögött.

Megborzongtam az ismerős hang hallatán. Ugyanaz volt, aki korábban Mummiust és a rómaiakat szidta mögöttem a Zeusz-templomnál. Borongva ráncoltam a homlokomat: máshonnan is ismerős volt a hang...

Megfordultam, és megkerestem a férfit a tömegben. Csakhamar kitűnt széles, izmos vállával és szőke szakállával. Egyik kezében egy vaskos bőrből készült, kötéllel összefogott szájú zsákot tartott.

– De hogy csinálta ezt Protophanész? – kérdezte valaki.

– Valahogy rávehette az öreget, hogy mérgezett ételből egyen – válaszolta egy másik néző.

– Vagy inkább mérgezett italból igyon!

– A cinikust nem mérgezték meg! – kiáltottam.

– Tessék? – A bíró, aki hátrébb tessékelt a botjával, most rám nézett, és összevonta a szemöldökét. – Beszélj, ifjú!

Megköszörültem a torkomat.

– Szimmioszt nem mérgezték meg. A szó szoros értelmében nem... legalábbis nem étellel vagy itallal.

– Akkor mitől halt meg? – kérdezte a bíró.

– Kígyómarástól.

Erre a tömeg megint felzúdult. Mindenki megriadt a lehetőségtől, hogy mérges kígyó tekereg a lábánál.

– Nézzétek meg az ujját! Megmarta egy kígyó. Innen látom a két sebet.

Néhány bíró leguggolt, hogy megvizsgálja a halott filozófus ujját.

– Erős szomjúságra panaszkodott – folytattam. – Az apám... – Éppen elmesélni készültem, hogy az apám annak idején odahaza, Rómában mindent megtanított nekem a kígyókról és a mérgükről, meg arról is, hogyan kell bánni velük, és hogyan kell kinyerni belőlük a mérget – aztán rájöttem, hogy itt ez senkit sem érdekel. – Valószínűleg egy dipsas ölte meg. Ennek a kígyónak a mérge iszonytató szomjúságot okoz, majd görcsöket, és végül halált, mindezeket pár pillanat leforgása alatt.

– Ennek az ifjúnak alighanem igaza lehet – mondta az egyik bíró, miután megvizsgálta a sebhelyeket. – Ettől függetlenül Protophanészt nem tudjuk egyértelműen felmenteni. Számára nagyon is jókor jött a cinikus halála. Miért pont akkor marta meg egy dipsas, amikor vallomást kellett tennie? Hol van a kígyó, és hogy került egyáltalán ide? Lehet, hogy nem maga Protophanész követte el a gyilkosságot, hanem felbérelt valakit...

– Nem Protophanész hozatta Olümpiába a mérges kígyót – szóltam közbe. – Egy idegen király embere tette... Olyasfajta alak, akinek gyakorlata van a gyilkos eszközök és mérgek szállításában. Ez a férfi már tegnap éjjel eltervezte a gyilkosságot, mert hallottam, ahogy kémkedéssel gyanúsítja. Amott áll! – A szőke szakállú férfira mutattam. – A fantáziátokra bízom, hogyan vette rá Szimmioszt, hogy nyúljon bele abba a zsákba!

Az emberek elléptek a férfi mellől, aki gyűlölettel telve nézett rám.

– Hé, te ott! – kiáltott rá az egyik bíró. – Mit viszel abban a zsákban?

A férfi hamiskás mosolyt villantott fel.

– Ezt kérdezte a cinikus is, én pedig mondtam, hogy győződjön meg róla ő maga! Nézzétek meg a saját szemetekkel! – mondta, majd eloldotta a kötelet, és eldobta a zsákot.

Egy alkarhosszúságú kígyó repült át a tömeg feje fölött, aztán a lépcsőre zuhant, Szimmiosz testétől nem messze. Az állat ingerülten sziszegett és tekergőzött; hol erre, hol arra támadott a fejével.

A rengeteg ember pánikba esett. Mindenki ordítozott, és egymáson áttaposva próbáltak menekülni.

Elkaptam a hozzám legközelebb álló bíró botját. Tiltakozva kiáltott fel. Nem engedelmeskedtem, hanem a bot villás végével felkaptam a kígyót. Úgy tekertem a villa szorosan elhelyezett két ágára, hogy pont a feje alatt szorítsák össze, és akármilyen dühödten verdesi magát, ne tudjon kiszabadulni.

A magasba emeltem a kígyót.

– Valaki vágja ketté ezt az állatot! – kiabáltam.

Az emberek tehetetlenül és zavarodottan néztek egymásra. Olümpiában senki sem hordhatott magánál fegyvert.

A következő pillanatban Protophanész lerohant a lépcsőn. Puszta kézzel elkapta a kígyót, és kettészakította. A tekergő maradványok a földre hullottak, az atléta pedig addig taposta őket, amíg minden mozgás abba nem maradt.

A szájtáti tömeg sokáig hallgatott. Aztán üdvrivalgásban törtek ki – de persze Protophanészt ünnepelték, nem engem.

Nagy izgalmukban észre sem vették, hogy a gyilkos eltűnt.

 

Az atléták az eskütétel után az Altiszba mentek, hogy a versenyekre való felkészülés első lépéseként felajánlásokat tegyenek a különböző istenek oltárainál. A tömeg lassan egy túláradóan díszes márványépülethez vonult át, amelyet a Visszhangok Oszlopsorának neveztek. Itt versengtek a játékok hírnökei és kürtösei – azon vetélkedtek, ki tudja hosszabban kitartani a hangokat, és ki kelti a legtöbb visszhangot az oszlopsorok közötti folyosón. Ennek hagyománya is évszázadokra nyúlt vissza, és sokkal izgalmasabb volt, mint amilyennek előre elképzeltem.

Éppen véget ért a fúvósok versenye, amikor egy ismerős alakot pillantottam meg felénk sietni. Protophanész volt az. Széles, rokonszenves arcát örömteli mosoly uralta.

– Te fogtad meg a kígyót, ugye?

– Igen. Köszönöm, hogy megjegyezted.

Titkon reméltem valamiféle elismerést a reggeli éleslátásomért – netalán még jutalmat is –, ám a legtöbb, amit kaphattam, egy kelletlen morgás volt az egyik bírótól, amikor visszaadtam neki a villás botját.

– Római vagy? – kérdezte Protophanész a kiejtésemre célozva.

– Kiből lehetne jobb kém, mint a kotnyelesből, akire a legkevésbé gyanakodnak? – szólt közbe váratlanul Antipatrosz.

– Talán – hagyta helyben az atléta. – Az ember azért azt hinné, egy kém inkább lehajtott fejjel jár, semmint magára vonja a figyelmet.

– Vagy épp ellenkezőleg – vont vállat a költő.

– Kár, hogy megszökött a gyilkos. A bírák biztosan kiszedték volna belőle az igazságot. De miért pletykálnak ennyit kémekről és ügynökökről? Olümpiába békével jönnek az emberek. Éppen ez a lényege a játékoknak.

– Tévedsz, fiatalember. Olümpia mindig is az intrikák melegágya volt – világosította fel Antipatrosz. – Ez a görög világ legjelentősebb gyülekezőhelye. Ha ilyen sokan vannak egy területen, köztük a világ leggazdagabb és legbefolyásosabb emberei, mindig több zajlik a háttérben, mint ami puszta ránézésre látszik... Például kémkedés. Sok küzdelem a föld alatt zajlik, párhuzamosan az atlétikai erőpróbákkal.

Protophanész megcsóválta a fejét. Nem érdekelte a politika.

– Nos, én csak üdvözölni akartalak, illetve megköszönni, hogy elkaptad azt a kígyót. Ha a gyors reflexek terén is rendeznének versenyt, téged aligha lehetne legyőzni, Gordianus! Ha megnyerem a pankrációt, nem feledkezem meg rólad.

Protophanész elsétált. Az idős költő nagyot sóhajtott.

– Kellemes fiatalember! Remélem, ő lesz a győztes.

– Belé legalább szorult annyi illem, hogy megköszönje a segítséget.

– Visszamegyünk a szállásunkra enni és inni, mielőtt a délutáni versenyek elkezdődnek?

– Ugye nem akarsz a történtek után akár egy percet is eltölteni Exagentosz pavilonjában, mester?

– Miért ne akarnék?

– Mert az az ember egy gyilkos! Legalábbis felér egy gyilkossal.

– Mire alapozod ezt, Gordianus?

– Az éjjel kihallgatott beszélgetésre.

– Azt mondtad, hogy a szőke férfi a „szidónit” akarta eltenni láb alól... akkor azt hitted, az én életemre tör, de később rájöttél, hogy Szimmioszra célzott. Ha jól értettem, amit meséltél, a másik beszélő szavait nem is értetted... azaz nem is biztos, hogy a vendéglátónk volt, ráadásul egyáltalán nem osztotta a gyilkos véleményét.

– Ez igaz – ismertem be. – Mégis, abban a pavilonban lakik valaki, aki Mithriádész szövetségese. „Rájöhet, hogy Mithriádész ügynökei vagyunk” Ezt mondta a kígyós férfi.

Antipatrosz elmosolyodott.

– Gordianus, te lelepleztél egy orgyilkost. Az orgyilkosoktól könnyű megszabadulni, és könnyű őket lecserélni. Ha attól félsz, hogy a pontoszi király céltáblája lettél, egész biztosan rémeket látsz. Most menjünk vissza a pavilonba! Ha a vendéglátónk odabent van, végre be is mutathatlak neki. Biztosan megnyerőnek fogod találni Exagentoszt. Kivált híres arról, milyen gazdagon terített asztallal várja vendégeit. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én elég éhes lettem ettől az eseménydús délelőttől.

Az olümpia öt napja alatt rengeteg viadalt és mérkőzést tekintettünk meg, ám az én emlékeimben ezek valahogy összemosódtak. Voltak futóversenyek, szekérhajtó versenyek, lóversenyek, valamint fegyveres hoplitafutamok – ez utóbbiak inkább esetlenek és komikusak voltak a sok ormótlan páncélzattal és harsány csattogással, mintsem izgalmasak. Rendeztek egy pentathlón nevű versenyt is, amely diszkoszvetésből, gerelyhajításból, távolugrásból, futásból és birkózásból állt. Már a nézésétől is elfáradtam. Utoljára a közelharc formái következtek: birkózás, ökölvívás és a brutális pankráció. A hivatalos események mellett olyan fiatal fiúknak is rendeztek versenyeket, akik még nem vehettek részt a játékokon, esténként pedig nagy dínomdánomok váltották egymást, többek között száz ökör feláldozása a templom előtti Zeusz-oltárnál.

Antipatrosz minden eseményen részt akart venni, és hatalmas örömét lelte bennük. Különösen ironikusnak találtam a pankráció iránt mutatott lelkesedését. Ő, aki egész életét gyönyörű versek komponálásának szentelte, és a legfinomabb érzéki tapasztalatokat, illetve az elme megfoghatatlan, ihletett állapotait próbálta szavakba foglalni, a többi göröggel együtt üvöltöző, trappoló, fékevesztett őrültté vált két porban dulakodó, egymás arcát ököllel csapkodó, egymás ágyékát markolászó férfi láttán. A pankrációban még a fojtogatást is megengedték, és Protophanész egyik első küzdelmében annyira erősen szorongatta ellenfele nyakát, hogy azt hittük, a szemünk láttára öli meg. Az áldozat vörös arca, lógó nyelve és kidülledő szeme láttán örömkönnyek folytak le Antipatrosz arcán. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy felmutassa a megadás jelét, aztán elájult.

Miután láttam a költőnek az olümpián tanúsított viselkedését, rájöttem, hogy hiába ismerem régóta, mindig egy nagy rejtély marad előttem.

A sok püfölés, döfködés, csonttörés, karkifordítás és csonkítás után végül Protophanész emelkedett ki győztesen a megmérkőzők közül. Véres volt az arca, az egyik szeme feldagadt, egész testét sebek és zúzódások borították, ám mosolya minden korábbinál fényesebben ragyogott, amikor átvette a koszorút – immár a másodikat, hiszen nemcsak a pankrációt nyerte meg, hanem a birkózóversenyeket is, amellyel szintén elkápráztatta Antipatroszt.

– Elsőként Héraklész nyerte meg a birkózást és a pankrációt is – áradozott a költő –, és azóta mindössze három embernek sikerült ezt megismételnie. Protophanész a negyedik! Az ő neve tovább fennmarad az emberemlékezetnek, mint bármelyikünké!

– Még a szidóni Antipatroszénál is tovább, mester?

A költő sóhajtott.

– Mennyit ér egy egyszerű költő dicsősége egy olümpiai győzteshez képest?

Becsületére legyen mondva, Protophanész hálás és nagylelkű győztes volt. A záró ceremóniákat és a felvonulást követően, amelyben a diadalmas atléták fejére leveleket szórtak, engem is felkutatott a tömegben.

– Gordianus! Hogy tetszettek a játékok?

– Kimerítőek voltak.

– Hát azt meg kell hagyni! Ám a győztesek számára megéri minden erőfeszítés!

– Abban biztos vagyok. Ám ha beszélhetek őszintén, valamiért nem sikerült átéreznem a játékok úgynevezett szellemiségét. Olyan sokat hallani a sportember eszményéről, a fegyelemről, a jámbor alázatról és az igazságos mérkőzésről, maguk a versenyek viszont zavarosak, verejtéktől, brutalitástól, erőszaktól bűzlenek. Ami a felszínen a mozgás dicsőségének ünneplése, a felszín alatt politikai intrikáktól fortyog; még gyilkosságot is láttunk! A görög büszkeség és a római fennhatóság közötti kimondatlan feszültség pedig mindenre árnyékot vet. Azon is elgondolkodtam, milyen világban élünk, milyen szokásokat követünk... O tempora! O mores! – ahogy apám szokta mondani latinul.

Protophanész értetlen arccal bámult rám. Valahol elvesztette a fonalat.

– Gondolom, most elmész a győztesek lakomájára – szólalt meg Antipatrosz, és sóhajtott, tudván, hogy nem lehet ott a kiváltságosok társaságában.

– Igen, micsoda mulatság lesz! Indulás előtt azonban még szeretnék rendezni egy tartozást.

– Egy tartozást? – kérdeztem.

– Feléd, Gordianus. Ha engem találnak bűnösnek a cinikus megölésében, nem tehettem volna le az esküt. Neked köszönhetem, hogy részt vehettem a játékokon! Magnészia városatyjai megígérték, hogy bőkezűen megjutalmaznak, ha nyerek... méghozzá kétszeresen, hiszen két olümpiai koszorút is hazaviszek. – Egy bőrerszényt nyújtott felém. – Ennyi pénzt hoztam magammal, de most már nem lesz rá szükségem. Gazdag emberek fognak vetélkedni azért, hogy szállást adhassanak nekem, és hazafelé megvendégelhessenek ebéddel, vacsorával. Azt akarom, hogy a tied legyen.

A kezembe nyomta az erszényt. Meglehetősen súlyos volt.

– De én nem...

– Ne szerénykedj, Gordianus! A cinizmus sehova sem viszi el az embert az életben, ahogy a szerénység sem. Ha megfogadod a tanácsomat, a lehető legnagyobb adományt ajánlod fel a Zeusz-templomnak. Mindent Zeusznak köszönhetünk. Zeusz adta nekem a győzelmet, és nincs kétségem felőle, hogy Zeusz nyitotta fel a te szemedet is, amikor a cinikus meghalt. Most mennem kell. Jó utat nektek! Ha Magnésziában jártok, keressetek meg!

– Micsoda bámulatos ifjú! – mondta a távozó atlétát figyelő Antipatrosz. – És valóságos talált pénz számodra, Gordianus! Szerintem fogadd meg a tanácsát, és ajánlj fel minden drachmát Zeusznak!

Összevontam a szemöldököm.

– Talán egy részét, de nem minden drachmát.

– Hát mi egyébre akarod költeni? Láttam, hogy viselkedtél a piacon. Egyáltalán nem érdekelnek az ott árult csecsebecsék és emléktárgyak.

– Azért láttam pár szemrevaló portékát – jegyeztem meg, és közben a szőke és a barna lányra gondoltam, akik megérkezésünk napján sétáltak el mellettünk. Magasak voltak, akár az amazonok, és olyan könnyű tógát viseltek, mint a pókháló. Hirtelen kíváncsi lettem rá, vajon Olümpiában tartózkodnak-e még.