7. S'ALMEYNA, ASHBAR ELSŐ CSATASÁRKÁNYA

Fénymarék merev testtel sodródott a magasban, már nem érezte Wrook karmainak húst tépő szorítását a vállában. Lassan már semmit sem érzett. Testét átjárta a méreg ereje, és a lüktető fájdalom. A levegőben töltött órák alatt megtanult valami fontosat. A fájdalomnak létezik olyan foka, ahol már a test, az emberi szellem feladja a küzdelmet, ahol a húst, csontot, idegeket tépő kín nem fájdalom többé, csak zsongító, elborító balzsam, jótékony duruzsolás.

A méreg, melyet a huorn döfött bele, még segítette is, a test fájdalma ellene szegült az avaraghgyűrű elvesztése miatt lelkét marcangoló fájdalomnak.

Szeme mereven bámult előre. Ha képes lett volna rá, szemhéját már rég lecsukta volna, és hagyta volna, hogy eljöjjön érte az álom. Halálosan kimerült volt, már nem is emlékezett rá pontosan, mikor aludt utoljára, s nem tudta, vár-e még rá ébredés valaha. Mindenét hátrahagyta azon a csalitos domboldalon. Susogót, Shondrát, Truht... Még a sötét álarcos drakón pap is hiányzott a szívének, bármennyire is igyekezett haraggal gondolni rá. A gyűrű nélkül pedig meztelennek érezte magát.

Szinte teljesen béna volt, csak bal vállát, kezét tudta mozdítani. Xojertha aranysárkánya ott mocorgott a vállán, s kézfeje, mely S'almeyna karmainak emlékét viselte magában, még ellenállt.

Nyitott szemmel időnként elbóbiskolt, de az is lehet, hogy valahol messze járt élet és halál peremén lebegve. A látóhatárt bámulta, a mind magasabbra nyúló hegyek vonulatát.

Vajon hová viszi őt Wrook?

Kérdésére hamarosan választ kaphatott, amikor a távolban feltűnt a jellegzetes vonalú szakadék s a szabályos kör alakú földbesüppedt sziklatömb. Crymhoon földjének jelképei. A magasból úgy láthatta a hasadékot, mint ahogy a térképeken rajzolták meg. Ez volt a tiltott vidék ahová hívatlanul senki sem merte betenni a lábát. Ezt a földet mindig vigyázták s nem tartozott egyetlen klán fennhatósága alá sem. A sárkánypapok kiválasztott rendje, a mud-hergek, a határvigyázók rótták minden nap e hullámzó síkság ligetes dombjait, és vigyázták szüntelenül a felszínt és az eget, hogy hívatlan látogató ne zavarhassa meg a tiltott vidék csendes békéjét.

A huorn egész éjszaka és egész nap szállt vele a tengerpart felöl, s most, hogy már lenyugvóban volt a nap, egyre erőtlenebbül csapkodott szárnyával, és egyre lejjebb ereszkedett.

A horizont peremén fekete foltok jelentek meg, sebesen közeledtek feléjük. Hangos vijjogással köröztek a határvigyázók, ahogy feltartóztatták őket. A gyors röptű shargok hátán fegyveres, feketevértes mud-herg harcosok ültek. Kezükben felajzott számszeríj, mellükön jelképük a mud-jen medál, mely az idegenek közeledtére mágikus fényben izzott. A határvigyázók közül hárman kiváltak a csapatból, és sietve visszafelé szálltak hátasaikon, a többiek pedig tovább kísérték a lassuló röptű huornt. Nem közeledtek, nem támadtak rájuk. A mud-herg csapat parancsra várt.

A mély szakadék nyílegyenesen futott előttük északkelet felé, mint egy végtelen repedés Drakónia szívén. A legenda úgy tartotta, hogy egyenesen Ashbar szikláihoz vezet. Azon az éjszakán szakadt fel a föld eleven sebe, amikor a krwooni zsinat egyesített seregei lerohanták Ashbar sárkányainak földjét, hogy bosszút álljanak az áruló klánokon, kik emberekkel szövetkezve megszegték az ősi rendet. A szakadék falai vöröslöttek, mintha a kiömlő testvérvér festette volna be őket, hogy örök időkre lemoshatatlan jelet hagyjanak hátra a kontinens arculatán. A szakadék legdélebbi pontja hatalmas kráterbe futott, a síkság itt olyan volt, mint egy természet alkotta aréna. A kráter szélei a mélybe szakadtak szakadozott, löszfalú folyópartra emlékeztettek, de ezek az oldalfalak oly kemények voltak, mint a fekete gránit. A kráter mélyét sima, egybefüggő kőfelület alkotta, mely csiszolt tükörlapként verte vissza a fényt. Az egybeolvadt kőzet kitöltötte a kráter aljának egészét. A fényes kő felszínébe jelek sorát vésték gondos kezek. Crymhoon tartományainak jelképeit, az ősi klánok titkos neveit. Sorban, mindet.

Itt voltak a kőbe vésve valamennyien, a még talpon lévő klánok s azok is, melyek már rég elmúltak az idő homályában. Az ősi rúnák mintákat formáltak, és bonyolult, sejtelmes rajzolatokkal futottak végig a kő felszínén.

Ez volt az emlékezés földbe süppedt szigete, a vezeklés sziklája. Itt gyűltek össze a sárkányurak, ha törvényt hoztak itt, ha ítélkeztek, ha halott társukat siratták, vagy ha új kiorgot avattak. Ez volt az avaragh szentségének természet alkotta temploma.

Itt imádkoztak feloldozásért a csüggedők, és átkozták sorsukat a hitehagyottak. Szent hely volt ez, áldott és ezerszer átkozott, melynek fénylő kövére nem tehette lábát más, csak a kiorgok, a beavatott papok s a feláldozni kívánt áldozatok.

Odalent a síkságon, a kráter szakadozott peremén túl, sárkányurak és népes kíséreteik várakoztak. Sátortábor terpeszkedett a síkon, sátorrengeteg, mely pár nap alatt nőtt ki a semmiből, hogy az avaragh éjszakáját követően ismét eltűnjön majd, s visszaadja helyét a csendnek, a békének és az emlékezésnek.

A színes sátrak felett zászlóerdőt lengetett az esti szél. Közelgett a csillagtalan csillagéj, érezték ezt mind Crymhoon szerte, mert ott forrongott a vérükben a nyugtalanság, és szólította őket! Így hát eljöttek a klánok, kicsik és hatalmasak, hogy tisztelegjenek, ahogy ilyenkor szokás, hogy fejet hajtsanak, s meglássák az avaragh eljövetelét. S eljöttek Crymljoon népeinek követei, áldozati ajándékaikkal. Törpenemzetségek Dromw hegyvidékének hírneves tárnáiból, elfek az északi felföld rengetegének zölden sustorgó lobjai alól, gyíkemberek a Shim-mocsár mélyéről, és emberek a déli kikötővárosok küldötteiként. S még számtalan faj, és számtalan törzs, manók, ogárok, tündérek, kriének és ki tudja még, mifélék... és most mind, mind ott nyüzsögtek a sátortábor színes rengetegében. Együtt várták az éjszakát a barátok és a gyűlölt ellenségek, kik e napra feledték az ősi ellentéteket. Hódolni jöttek, tisztelegni fenséges uraik, a kiorgok előtt, s látni, amint a csoda, mi csak ezen az egyetlen, bűvös éjjelen történhet meg, ismét bekövetkezik. Látni a sárkány eljövetelét, áldozni előtte friss vért, eleven lelkeket, hogy éhes szelleme megnyugodjon, s kegyeibe fogadja őket, és ne forduljon haraggal népeik ellen. Jöttek látni régi-új urukat, ki végre hosszú idő után ismét visszatér. Jöttek látni, amint fényes szelleme elfoglalja egy gyarló ember testét. Látni a körforgás ezeréves misztériumát, meglesni Ashbar büszke sárkányait, és reszketve elmélkedni büntetésükön, mellyel Drakónia urai sújtották az ellenük lázadókat. Jöttek látni a sárkányt, ki ezen az éjjen embertestbe kényszerül, elnyerve ismét méltó büntetését ezzel, és jöttek, hogy dideregve borzonghassanak a világ hatalmas urainak bölcs gonoszsága fölött. Mert meglátni a valódi hatalom mágiájának tombolását, dicső uraik alázatos térdeplését a vezeklés kövén, ez örökön intő jel a kisebb népek számára is.

A sátortábor középső részén, a kráterperem széléhez legközelebb, a legdíszesebb palotasátrakban a Finel nagyhatalmú tagjai hűsöltek. Itt fogadták az előttük hódoló kisebb klánokat, megszemlélték az eléjük hordott kincseket, igazságot osztottak vitás kérdésekben, és rábólintottak az áldozati felajánlásokra.

Az este közelségével a nyugtalan feszültség tovább fokozódott. A táborban híre ment már az új shanobnak, s a rendhagyónak ígérkező szertartásnak. De nem csak a leendő kiorg személye volt az, ami miatt a feszültség a megszokottnál is magasabbra csapott. Ami igazából korbácsolta az indulatokat, az maga a visszatérő sárkány személye volt. Mert ma azt a sárkányt megidézni gyűltek itt össze, ki bűbájos szavával meggyőzte őket, ki dicső jövendőt ígért, kinek hősies tetteit és vérengző hajlamát azóta már ezerszer énekelték meg a dalnokok. Kit sokan gyűlöltek, vagy rajongva tiszteltek, de aki iránt közömbös nem maradt senki sem. S'almeynát várták vissza maguk közé ezen az éjjelen, Lángőrző Fénymarékot, Ashbar első csatasárkányát.

A huorn nehézkes mozdulatokkal, maradék erejét megfeszítve csapkodott, hogy keresztülvitorlázhasson a sátrak egybefüggőnek látszó tömege fölött. Minden ügyességére szüksége volt, hogy fáradt szárnyaival tartani tudja a magasságot meg az irányt, és arra haladjon, amerre a mud-hergek terelték. Végre szabad terület nyílt alatta a sátrak között, s Wrook már azzal sem törődve, hogy esetleg nem ez a számára kijelölt leszállóhely, fáradtan felvijjogva alábukott. Égből hulló nehéz kőként zuhant lefelé, szárnyával még csapott néhányat, hogy megfékezze a zuhanás végét, de aztán végleg kifogyott erejéből. Fénymarék merev testét alig egy lábnyira a föld fölött elengedte, és a tehetetlenül összecsukló lány mellett lehuppant a földre.

Jobb szeretett volna előbb Murlok nagyúrral négyszemközt beszélni, de erre nem maradt lehetősége, mert a határvigyázók egyenesen a tábor közepe felé terelték, a nagy sátrak gyűrűjébe, a kiorgok színe elé.

Szédelegve dülöngélt, zsibbadt szárnyait fázósan testéhez húzta, és gondterhelten, fáradtan pislogott maga elé. Tudta, megint itt áll a Finel előtt, pont úgy, mint pár nappal korábban, és ismét nehezen megmagyarázható helyzetben. A shanobnak kijelölt, haldokló lánnyal a karmai között érkezett vissza, és neki választ kell adnia a sárkányurak kérdéseire.

De vajon mennyit mondhat el? S mennyit kellene inkább elhallgatnia? Nagy, fekete szemével lepislogott az eszméletlenül heverő Fénymarékra. Remélte, Murlok nagyúr már megérkezett, s nem tartogatja az utolsó pillanatra látványos bevonulását, mint ahogy máskor szokta. A lánynak ellenméregre volt szüksége minél előbb, különben idő előtt új shanob után kell nézniük a nagyuraknak. Ez a tény azért még annyira nem idegesítette volna fel Wrookot, azonban sejtette, ebben az igen kínos esetben ő is a ma esti áldozatok választékát színesíti majd az avaragh szentséges oltárán.

Érkezése komoly feltűnést keltett. S ahogy előre sejtette, a kiorgok hamar feltűntek a sátrak által körülzárt téren. Elsőként Yenmon úrnő ért oda, s Wrook egyre kényelmetlenebbül feszengett. Az úrnő szenvtelen tekintettel lepillantott a lányra, majd a madárlényre szegezte jéghideg, acélszürke szemét.

- Mi folyik itt, huorn? Mi történt a shanobbal?

- Haldoklik, fényességes úrnő.

Yenmon úrnő szeme kiismerhetetlen fényben izzott fel, és Wrook térde egyből megreszketett a félelemtől, de szerencséjére a sárkányúrnő elfordult tőle, és inkább lehajolt, hogy a földön mozdulatlanul heverő lányt megvizsgálja. Az úrnő sziszegve suttogott maga elé, és láthatóan egyre dühösebb lett. Wrook nem törődve a fokozódó veszéllyel merészen mellé lépett, és megszólította.

- Murlok nagyúr megérkezett már, úrnő?

- Tudtommal még nem.

Wrook összerándult e válasz hallatán.

- Pedig jobb lenne, ha sietne... a méreg hamarosan elpusztítja a shanobot.

Yenmon dühösen meredt rá.

- Méreg? Szóval méreg!... Ne kelts pánikot! - suttogta már egész közelről a madárlény arcába, aztán megköszörülte a torkát, és hangosan förmedt rá, hogy a közelükben állók is jól hallják. - A fáradtságtól már összevissza zagyválsz, huorn! Ostobaságokat beszélsz!

Ezzel sietve intett szolgáinak, hogy vigyék a Qwebeh klán sátrába az ájultan heverő Fénymarékot.

- Úrnő, várj! - kérlelte Wrook -, csak Murlok nagyúr segíthet rajta. Ha a shanob meghal...

- Ha meghal, akkor te is halott vagy, gyilkos! - recsegte Yenmon, s ahogy rávetette tekintetét, Wrook még a zsigereiben is érezte a jéghideg pillantást, a tuel elméjét fürkésző erejét.

A huorn szerencséjére azonban Yenmon elfordult tőle, mert ekkor már Koms nagyúr is megérkezett, Lork és Hion nagyúr társaságában. A Finel tagjait több kisebb klán vezetője kísérte, így Wrook egyből újabb kellemetlen kérdések kereszttüzébe került.

- Hol van Aymer? Hol vannak a többiek? - vonta kérdőre azonnal a Finel vezetője. - És egyáltalán mi folyik itt?

A huorn a lelke mélyén pont ettől a kérdéstől rettegett. Nem tudhatta, hogy Koms nagyúr vajon tisztában van-e azzal a ténnyel, hogy személyes követe, akit Xojertha színe elé küldött, valójában nem egy drakón pap, s hogy egy kiorg urat rejt a fogadalmi maszk. És ha tudja, akkor vajon okos dolog-e ezt a titkot mások előtt is fellebbenteni?

Wrooknak megint egyetlen lehetősége maradt a túlélésre. Mélyen meghajolt a Finel vezetője felé, és halkan suttogta:

- Nagyuram, kérlek, négyszemközt hallgass meg előbb!

Koms hosszan méregette a kimerültségtől rogyadozó térdű huornt, majd kegyesen bólintott, és intett neki, hogy kövesse.

A Qwebeh klán fejedelmi nagysátrában csend honolt. A távolból ugyan idehallatszott a sátortábor halk mormogássá szelídülő ezer nyelvű zaja, de idebent minden békés esti csendben szendergett. Mintha nem várt volna rájuk a halált hozó éjjel, mintha csak csendes megfigyelői lettek volna a ma esti eseményeknek, s nem életről és halálról döntő, sorsfordító események előtt állt volna a klán, s mintha nem feküdt volna egy haldokló shanob, a klán jövőjének reménysége a sátor aranyhímzéses selyemfalai között.

Csend volt. De ez a nyugalom inkább a viharelőtti csendre emlékeztette Fénymarékot. Hihetetlen akarattal küzdött, hogy megtartsa józanságát, és hogy legalább tiszta fejjel tudjon gondolkodni, ha már teste képtelen volt a cselekvésre. Azonban minden zavarosan kavargott benne, s minden gondolat nehéznek és hidegnek tűnt. Már nem volt semmije, amibe kapaszkodhatott volna, csak önmaga.

Időnként álmodott, időnként a múlt erdejében járt, de azért akadtak még kristálytiszta pillanatok is, mikor tökéletesen láthatta a rá váró sorsot. Az emlékek és érzések kaotikusan keveregtek benne, azonban ő még mindig makacsul élni akart.

Sötétség vette körül. Nem tudta eldönteni, hogy ez már a halál feketesége, vagy csak elérkezett az este, esetleg már egy koporsó mélyén pihen? Egy közeledő fáklya fényének rőtlobogása azonban végre választ adott a kérdésre. Nem, ez még nem a halál, csak majdnem az!

Egyből felismerte az asszonyt, aki megállt mellette. A sárkányúrnő merev tekintettel pillantott le rá, jeges pillantás volt, méltó egy kiorgúrnőhöz. Fénymarék nem látott e tekintetben sem részvétet, sem segíteni akarást; az ezüstös fények inkább dühöt, csalódottságot, bosszúságot sugalltak. A halál közelsége még jobban kiélesítette Fénymarék érzékeit.

- Túlélted, shanob! - morranta csendesen az asszony.

Fénymarék tisztán hallotta a szavakat, élesen látta az asszony arcát, és tökéletesen érezte a kiorgúrnő körül lengedező illategyveleg összetevőinek aromáját. Mintha érzékei ebben a halál közeli pillanatban, az élet utolsó lobogásában még egy végső, bizarr ajándékkal akarták volna kényeztetni. A biztos tudással arról, milyen is egy kiorg szellemisége.

Szeretett volna válaszolni az asszonynak, annak a nőnek, akiről már tudta, hogy vér szerinti rokona. Szerette volna elmondani neki; hogy nem, még nem élte túl! Sőt, mindjárt meg fog halni, és hogy fájdalmasan érzi vérében a halál lassú hömpölygését. De nem tudta szóra nyitni ajkait, és ahogy Yenmon szemébe mélyedt a tekintete, már nem is vágyott rá, hogy megossza vele gondolatait. Érzékei valóban kitárultak sokkal jobban, mint eddig bármikor. A fölé hajló emberi test burka halott maszk volt csupán, mely Ejnoyint, a sárkányt ölelte. Most tökéletesen látta a fölé hajoló sárkányt, és hallotta magában idegen, nem emberi gondolatait. Fénymarék pontosan tudta, neki már semmi köze nem lehet ehhez az élettelen burokhoz, Ejnoyinhoz pedig még ennyi sem.

Füleit váratlanul halk neszezés érte el, mely a sátor hátsó, lefüggönyözött traktusából érkezett. Selyem libbenését hallotta, majd a vastag szőnyegeken közeledő, apró léptek süppedős zaja jutott el hozzá. S bár e nesztelen hangok a sátor és annak környékének ezer és ezer hasonló zajocskájával keveredtek, Fénymarék mégis érezte, hogy számára fontosak lehetnek. A lépések ismerősek voltak, és a közeledő felől szálló illatok kedves emlékeket idéztek benne; egy oly jól ismert, hahotázó nevetést.

De vajon hogy kerülhetett ide Truh észrevétlenül a tengerparti dombok közeléből? Csak egy módon, adta meg magának egyből a választ: röpülve, mint én!

S ahogy a léptek nesze közeledett, Fénymarék szívébe visszaköltözött a már elveszni látszó remény.

- Úrnőm!

Yenmon haraggal perdült meg a váratlan szóra, hangos, vészterhes morranással lépett közelebb a sátor sötétjében megbúvó alak felé.

- Truh! - ismerte fel egyből. - Újabb hibákat követtél el! Súlyos hibákat!

- Nem tehetek róla, úrnő! Wrook aki mindvégig segített bennünket, váratlanul ellenünk fordult, és a lassan ölő méreg ellenszerét csak Murlok nagyúr ismeri. Tehetetlenek voltunk s én nem tudtam megvédeni Yeloyt!

- Megvédeni? - hörrentette a nő mérgesen. - Mikor utasítottalak én ilyesmire téged?

A törpe értetlen arccal pislogott rá.

- Elvittem a lányt Xojertha színe elé, úgy, ahogy parancsoltad. És az Oltalmazó elfogadta őt a Qwebeh klán shanobjának.

- Remek! - mérgelődött az asszony.

- Tán nem ezt kellett volna tennem?

- Ostoba! - sziszegte szinte toporzékolva az úrnő. - Kinek jó ez? Mit gondolsz, miért küldtem veled? Azt reméltem, sosem tértek vissza! Azt, hogy mind ott pusztultok el!

Truh sötéten pislogott rá, de nem válaszolt.

- Azt hiszed, boldogít a gondolat, hogy S'almeyna visszatér? - morogta Yenmon szikrázó gyűlölettel. - Hogy arra vágyom, a klánon belül ismételten meg kelljen küzdenem egy olyan erős, hatalomvágyó sárkánnyal, mint ő? Ha a lány elpusztult volna az úton, mint ahogy reméltem, akkor ezzel minden megoldódott volna. Egy kicsit megkésett áldozati szertartás lett volna, nem is épp szokványos, de a Finel örömmel elfogadta volna a felajánlást, főként, ha elárulom nekik, ki ez a gyermek!

És akkor Brendon végre visszatérhetne közénk, és így a klán már elég erős lehetne S'almeyna nélkül is! Ahh! - csapott indulatosan a levegőbe. - Lángőrző Fénymarék várhatna még egy ideig a visszatérésére! ... Igen, így kellett volna történnie!

- De, úrnőm, Yeloy a Qwebeh klán hivatalos shanobja, te magad jelölted ki annak!

- Tudom - nézett le rá sötéten az úrnő. - Pont ez a gond, és az, hogy most itt van, és itt haldoklik nekem! Most majd alkudozhatok Murlokkal az életéért, hisz' mindenki ezt várja el tőlem. Meddő vita lesz, fölösleges időpocsékolás. Murlok majd biztos olyasmit kér, amit nem adhatok s nem is adnék ezért a kis vakarcsért.

- De, úrnőm, ha nem segítesz Yeloyon, elpusztul!

- Mit bánom én, mi lesz a sorsa! Csak az a fontos, hogy az avaraghgyűrű ne kerüljön Murlok karmai közé!

Truh fájdalmas tekintettel meredt maga elé.

- Brendonnak mindenben igaza volt - suttogta.

A renegát kiorg előre megjósolta, hogy az Úrnő így fog majd viselkedni, csak ő nem akarta ezt elhinni. Hosszú évtizedek óta ismerte Yenmont, mindig is tudta róla, hogy szeszélyes, hirtelen haragú, de ugyanakkor nagyon bölcs asszony is. Azt hitte, ismeri, de ki ismerhet egy kiorgot? Ő csak egy buta, öreg törpe, ismerte el magában, egy törpe, aki nem tud kiorg fejjel gondolkodni.

Odalépett az ágyhoz, melyen Fénymarék feküdt, megfogta jéghideg kezét. Nem tudta, hogy a lány vajon érzi-e az érintést, hogy vajon látja-e őt merev, nyitott szemén keresztül.

- Itt vagyok, aranyom! - térdelt le mellé, és nagy barna szemét elfutották a könnyek - Meglátod, nem lesz semmi baj!

Tudod, én vagyok Dermetnol de Truhnska, a varázslatos varázsló, s nem hagyom, hogy baja essen az én gyöngyvirágomnak!

A sárkányúrnő elégedetlen tekintettel fordult el tőlük, s már épp távozni akart, amikor éles hangok hallatszottak, és a sátor elkerített részének függönyét durván félresöpörve Murlok nagyúr viharzott be. Koms nagyúr, a Finel több tagja és kíváncsi nagyurak toporogtak a Rholnoy klán ura mögött. A komor tekintetű Wrook és a rémült szolganép idegesen téblábolt a nyomukban. A szolgahad reszketve leste az úrnőt, hisz' nem tudták feltartóztatni a hívatlan látogatók seregét. A testőrség tagjai, akik a Qwebeh klán fejedelmi sátrát vigyázták szintén tehetetlenül álltak; ez a nap nem az a nap volt, amikor a kiorgok útjába állni merészelhettek volna. Az úrnő azonban láthatóan várt már e találkozásra.

Yenmon fensőbbséges tekintettel meredt az érkezőkre.

- Minek köszönhetem e váratlan látogatást?

- Látni akarom, hogy a Qwebeh klán shanobja életben van-e még!

Az úrnő elállta Murlok útját.

- A shanobot kívánod látni, kit álnok módon megmérgeztettél? Micsoda alávaló tett, Murlok! Rád vall, hogy szembeszegülsz még Xojertha akaratával is. Remélem, a Finel számon tartja majd eme orvtámadást, és megadja a méltó elégtételt a Qwebeh klánnak!

- Félre az utamból, Yenmon! Koms nagyúrral már tisztáztuk a történteket. Azért jöttem, hogy megmentsem a lány életét.

- Hah! Jól hallok? - fuvolázta az úrnő olyan bársonyos hangon, hogy a jelenlévők hátán futkosott a hideg. - Azért jöttél, hogy segíts megmenteni a shanob életét, és így unokád helyett az én jelöltem részesülhessen az avaragh szentségében? Ó, vajon miért érzem úgy, hogy itt ismét valami sötét ármány lappang a háttérben? Magyarázatot adna eme furcsaságra a Finel mélyen tisztelt vezetője?

Yenmon azért annyira nem berzenkedett, hogy Murlok ne léphessen el mellette az ágyon fekvő lány felé. Az úrnő fél szemével azt leste, miben mesterkedik örök riválisa, miközben látványos mozdulatokkal beljebb invitálta a kiorg urakat és hölgyeket.

- Vagy esetleg valami szerencsétlen baleset érte Murlok nagyúr unokáját, és így már nem tudja vállalni e tisztséget? Ó, de nem! - mosolygott egy vékony, barna hajú ifjú felé, aki enyhén hajlott háttal ácsorgott a háttérben. A fiatalembernek szánt mosoly, mellyel az úrnő végigmérte azonban inkább vicsorgásnak tűnt. - Ha jól látom, az ifjú Raswin is megtisztelte jelenlétével sátramat. Akkor? Mi a helyzet? - toppant most a Finel vezetője elé, és az arcába sziszegte: - Választ akarok, Koms! Miféle mocskos alkut kötöttetek a hátam mögött?

- Nincs semmiféle alku, Yenmon! Minden úgy van, ahogy korábban megegyeztünk: két jelölt lesz. S'almeyna majd választ, de ha a lány nem éli túl, a Rholnoy klánbeli Raswin veszi át az avaragh szentségét. Murlok, csak azért jött, hogy feloldja a méreg és a mágia hatását.

Yenmon szemei összeszűkültek, Murlok felé perdült, aki épp a lány fölé hajolt, és soványra aszott karmos ujjait a nyakára tette. A karmok végén aprócska tű villant, hegyével már majdnem megkarcolja Fénymarék fehér bőrét.

- Megállj! - csattant fel az asszony hangja. - Micsoda hiszékenység! Hiszen itt, a szemünk láttára végez vele!

Fénymarék pár centiméterről bámult Murlok arcába, látta, amint begörbül karmos ujja, és a mutatóujj helyett a középsőujj moccan előbbre. Hallotta a nagyúr halk, elégedetlen morranását, és látta ravasz szemének dühös parázslását.

Bal kezét továbbra is a lány nyakán nyugtatva Murlok felegyenesedett.

- Eldönthetnéd végre, hogy mit akarsz! A shanobod már nem húzza sokáig!

- S te, te mit akarsz? Ismerlek Murlok!

Fénymarék bár nem érezte, de tudta, hogy Murlok nagyúr fémhegyű ujjai türelmetlenül ott dobolnak a nyakán, egyikben az élet lehetősége, a másikban a gyors halál. Félnie kellett volna, de e gondolatra nem moccant benne semmi.

Távoli hangokat hallott, saját hangját, s egy férfiét. A férfi kérdezett:

- Nem félsz?

- Nem - válaszolta ő az emlékben.

- S miért?

- Mert ezerszer haltam már magam is!

- Jól válaszoltál, kicsi lány! Ne feledd soha e kérdést, s a reá adott válaszodat!

Ekkor egy nagyon távoli és nagyon gyenge illat csapta meg. Pár pillanatig nem tudta eldönteni, hogy az emlék idézte meg, vagy valóban ott libeg körülötte. De az illat nem foszlott szét az emlékképpel, vele maradt akkor is, amikor ismét Murlok szemébe pillantott, s még a sárkányúr kesernyés öregemberszaga sem oszlatta szét. Az a szívének oly kedves illat volt, melyet éveken át keresett, s amely most a sátor leeresztett, selyem válaszfalain túlról szivárgott felé.

A vén sárkányúr jókedvű kacagása térítette vissza Fénymarékot a valóságba.

- Yenmon, kedvesem - búgta Murlok az úrnő felé élvezettel -, akarod, hogy segítsek? Vagy inkább együtt megvárjuk a shanob halálát?

Éles pendülés hangzott ekkor, mintha egy vékony kardpenge pattant volna el.

Murlok szisszenve nézett le a kezére, s a győzelem ittas mosoly egyből az arcára fagyott. Ujjai még mindig Fénymarék bőrén pihentek, de a sárkányúr szeme elkerekedett a csodálkozástól, majd a szemében fellobbanó lángok a hirtelen belé hasító félelemről árulkodtak. Fénymarék jól látta a nagyúr krétafehér sápadt arcát, ami most még fehérebbre változott, azonban nem láthatta a rémületet kiváltó okot. S elképzelni sem tudta, vajon mi rémíthet meg ennyire egy kiorgot.

Újabb éles pendülés következett, és az egész sátor mintegy varázsütésre elcsendesedett; már nem hallatszott más, csak Murlok halk zihálása. A pendülő hangok egyre gyorsabb ütemben pattogtak körülöttük mintha aranytallérokat szórtak volna halomba.

Fénymarék szeretett volna rájuk kiáltani, hogy mondja már meg valaki neki is, mi folyik körülötte, de hang nem hagyta el az ajkát. Teste hideg volt és zsibbadt, azonban már ő is érezte, hogy megváltozott valami. Ott, ahol Murlok ujjai érintették, a hideget jóleső forróság váltotta fel, végre ismét könnyebben lélegzett, frissítő hegyi levegő illata csapta meg az arcát.

A sátorban minden szem rájuk meredt. Murlok fájdalmasan meggörnyedt és imbolygott, láthatóan a kezét próbálta elrángatni Fénymarék közeléből, de ez sehogy sem sikerült neki. Mert a lány nyakán egy apró, alig tenyérnyi aranysárkány ült, karmait Murlok ujjaiba mélyesztette, és zöldarany szeme haragosan fénylett. Kitárta szárnyait, és dühösen felvijjogott. A kiorgok mind felismerték benne az Oltalmazót.

Fénymarék végre megértette, hogy Xojertha ajándéka a védelmére kelt. Murlok nagyúr fájdalmasan sziszegett, és végül sikerült kiszabadítani a kezét. Vadul nagyot rántott rajta, és a heves mozdulat közben egyik ujjvégén a tű megkarcolta Fénymarék bőrét. Senki sem vette észre, hogy egy vércseppecske végiggördül a lány torkán, s megállapodik a nyak alatti kis gödörben. Csak ő érezte, hogy valami történt e pillanatban, mert hihetetlen sebességgel terjed szét benne a tű hegyéről áramló méreg. Vagy annak ellenszere.

Élet vagy halál? - gondolta várakozón.

A kis aranysárkány élvezettel felrikoltott, s amikor Murlok kellő távolságra hátrált az ágytól, visszaolvadt Fénymarék bőrébe, elfedte a karcolás nyomát, és felkortyintotta a vércseppet, védelme jutalmát.

- Xojertha valóban elfogadta a Qwebeh klán shanobját - suttogta Koms nagyúr, de e suttogás szinte kiáltásnak hatott a sátrat megülő, halotti csendben.

- Valóban így történt!

A váratlanul felcsattanó hang meglepte valamennyiüket. A sátor sötétségbe vesző, libegő selyemfüggönyei között egy sötét alak közeledett feléjük. Amikor félrehajtotta az utolsó selyemdrapériát is és közéjük lépett, a sátorban még nagyobb lett a csend, mint az imént, a védelmező aranysárkány megjelenésekor.

Lork nagyúr ocsúdott elsőnek, s régi sérelme jeleként az arcát elcsúfító forradás, lángoló, vörös csíkként lobogott fel.

- Kitaszított, hogy merészelsz itt megjelenni? - csikorogta alig fékezhető dühvel.

Brendon nem törődött a neki szegezett kérdéssel. Fénymarék mellé lépett, és kezét a lány forrósodó homlokára helyezte.

- Nos? - kérdezte halkan Truhtól, mintha a nagy sátor selyemkupolája alatt senki más nem tartózkodott volna rajtuk kívül.

A törpe szomorú szemekkel bólintott a ki nem mondott kérdésre, s a renegát kiorg rezzenéstelen arccal vette tudomásul.

- Ne aggódj, dzsindzsin - lehelte a lány felé, és megcsókolta a homlokát. - Már itt vagyok!

Fénymarék szíve összefacsarodott e szóra. Jól emlékezett rá, hogy a tekercsekben olvasta először ezt a becéző kifejezést, s ez eszébe juttatta Szruhannát, s mindazt, amiért most ő itt volt.

- Oh, micsoda megható jelenet! - gúnyolódott Murlok és fenyegetőn közelebb nyomult, ahogy a többiek is. A Finel most nagyon is egységesnek bizonyult. - Csak nem aggódsz a Qwebeh klán shanobjáért, kitaszított?

Brendon nem hátrált meg a fenyegető kiorg pillantásoktól, pedig ellenfelei túlerőben voltak, és már biztosan tudta, hogy Yenmonra sem számíthat a harcban. Csendes mozdulattal elővonta burnusza alól a fogadalmi maszkot, és arca elé csúsztatta.

A drakón pap láttán zavartan torpantak meg a sárkányurak és még Koms nagyúr is összeráncolta a homlokát egy pillanatra, pedig Wrook beszámolója alapján számítania kellett valami ilyesmire. De azt remélte eddig, a huorn csak fantáziált, kiszínezte az eseményeket, hogy mentse az életét. A renegát most őt is kellemetlen helyzetbe hozta! Ezt nem bocsátja meg neki soha!

- Valamennyiünket rászedtél! - kiáltotta felháborodottan Koms nagyúr.

Brendon jóízűen felkacagott, s félrehajította a maszkot.

- Aymer hűségesen szolgált téged éveken át, nagyúr! - hajtott fejet felé tettetett alázattal a „pap". - Nem lehet okod panaszra, Koms!

A sárkányúr dühöngve ökölbe szorította a kezét. A Finel vezetője ritkán billent ki végtelen nyugalmából, tekintélyét a többi klán előtt éppen örökös higgadtságával vívta ki.

- Mi dolgod itt, áruló?

- Fénymarékért jöttem!

Körülöttük számtalan szem izzott fel támadásra készen, de mielőtt kirobbant volna az évek óta parázsló ellentét, Brendon tovább fűzte a szót, s döbbenetes szavai megtorpanásra késztették a kiorgokat.

- A lányomért jöttem!

- Hallgass, ostoba! - sziszegte Yenmon.

- Szruhanna gyermekéért - fokozta tovább Brendon.

- Jakshjalang-Qwebeh Brendon, elég legyen! - toporzékolt Yenmon úrnő. - Különben...

A renegát kiorg felcsattanó, jóízű kacagása kitöltötte a sátor belsejét.

- Különben, anyám? Különben a Finel előtt is el kell majd ismerned, hogy elhallgattál előlük egy igen fontos körülményt?

- Különben rákényszerítesz, hogy megvonjam tőled a Qwebeh klán védelmét. Ez az egyetlen körülmény tartja még vissza a jelenlévőket attól, hogy ízekre tépjenek!

Brendon láthatóan remekül szórakozott ezen.

- Tévedsz, Yenmon! - Ezzel kezét Fénymarék vállára tette, és a kiorgok felé fordult. - Én Jakshjalang vagyok, Ashbar sárkánya, s már rég nem szorulok rá egyetlen klán védelmére sem, én a magam útját járom! Fénymarék az én gyermekem, és azért jöttem, hogy magammal vigyem!

- Megtagadod a klánt? Megtagadod parancsaimat?

- Meg!

- Ezért a vakarcsért?

- Érte!

Yenmon reszketett a dühtől, arcán veszedelmes, fémes színben fénylett a bőr, de hirtelen gonoszul felkacagott, és visszafogta a kitörni készülő átváltozást.

- Ez a lány már halott, s ha nem, akkor az lesz hamarosan! Mert ő a jövendölés gyermeke! Ő Zhénia kiválasztottja, akit te, te áruló, hitehagyott, gyáva nem áldoztál fel, miként azt a Finel elrendelte!

Brendon szánakozva nézett rá.

- Való igaz, ő az a gyermek! Ő az, akinek felnövekedésétől annyira rettegtetek! Akinek pusztulását követeltétek, s akit annak idején Garamornak a sötét druidának ígértetek. Ő volt a szabadulásom záloga, életéért cserébe felajánlottátok nekem, hogy ismét magatok közé fogadtok. De sem akkor, sem most nem vágyom közétek! Zhénia szegényebb lesz egy áldozattal, viszont ti szegényebbek lehettek egy ellenséggel, ha meghallgattok és elfogadjátok ajánlatomat.

A kiorg urak és úrnők gyűrűje még összébb szűkült, de Koms nagyúr keze megálljt parancsolóan a magasba lendült.

- Azt állítod, ő az a gyermek?

- Így van. Nem öltem meg Jutren oltáránál.

- Tudod te, mit kockáztattál ezzel? - meredt rá a sárkányúr. - Hmm... megteszed most?

- Nem! Sem én, sem ti nem fogjátok megtenni!

- Nem látom be, miért haragítanánk magunkra az Egyensúly Istennőjét! S miért hoznánk fejünkre ilyen vészt?

- Mert Zhénia nem Fénymarék életét kérte tőletek.

- A gyermeket kérte!

Brendon széles mosollyal bólintott.

- A Zöld Úrnő azt a gyermeket kérte, akit elveszített. Nem a születőt, hanem a már meglévőt.

- Forgatod a szavakat, renegát, de ez sem menthet meg, sem téged, sem ezt a lányt!

- Nem azért jöttem, hogy kegyelemért könyörögjek!

- Pedig jobban tennéd! - sziszegte Hion vérben forgó szemekkel, és a többiek rábólintottak a szóra.

- Öröm látni, hogy van még valami, ami egységbe tud benneteket kovácsolni - mondta cinikusan Brendon. - Csak azért jöttem el közétek, hogy megóvjalak titeket egy újabb, végzetes hibától!

- Időt húzol, tán azt hiszed, ezzel elodázhatod az elkerülhetetlent? A hold lassan felkel, s akkor, amikor ránk köszönt a csillagtalan csillagéj, már nem mentheti meg semmi a lány életét. Ha ő valóban Zhénia kiválasztott gyermeke, akkor igazán méltó ajándéka lesz az avaragh szertartásának. Ennél méltóbban nem is köszönthetnénk S'almeyna visszatértét. Győzelemmel ünnepelhetjük száműzetésünk végét. S neked - megvetően végigmérte -, neked is megengedjük, kitaszított, hogy odahajtsd mellé a fejed az áldozati kőre!

Brendon halálos nyugalommal ingatta meg a fejét.

- Koms, ha nem a sértett büszkeség beszélne most belőled, meghallottad volna előbbi szavaimat. Megismétlem, most utoljára: én csak egy újabb hibától akarlak megóvni titeket. Hiába ünnepeltek! Az, hogy itt vagyok, nem a régmúlt kedélyes emlékei miatt van, és szívem szerint nem is figyelmeztetnélek titeket, ezt csak Fénymaréknak köszönjétek.

- Fogytán a türelmünk, kitaszított!

- Félreértelmeztük eddig a jóslat szavait - közölte határozott hangon Brendon, majd idézni kezdte a régi, mindenki által jól ismert sorokat. - Eljön a Fény Gyermeke, s ha lába érinti-e földet, Ashbar sárkányai újabb álomba merülnek. Ha eljön, s nem változik, a sziklák ismét vörösek lesznek egy híján ezer évig. Ha e gyermek felnő, és a Bíbortrón Szelleme térdet hajt előtte, szíve erős lesz, kiorgokat ölhet. Csak mikor a kiomló vér érinti a földet, hárulhat el fölületek az átok végleg.

- Mind ismerjük az Emlékezés Sziklájába vésett, ősi rúnák szövegét, kitaszított! - vágott közbe Koms.

- Tudom! - bólintott Brendon, és higgadtan nézett Koms szemébe. - Ismeritek... csak az a baj, hogy nem értitek őket! Mert e szavak nem e gyermekről, hanem Szruhannáról szólnak!

Lassan körbehordozta rajtuk a tekintetét, és a sátor ismét elcsendesedett.

- Én is csak nemrég értettem meg! Szomorú, de igaz, az örök körforgásban Ashbar sárkányainak továbbra sincs helye, mert ezzel megbontanák a kialakult egyensúlyt! A Fény Gyermekének eljövetele azonban írva vagyon. Senki sem tehet ellene semmit. Ezért a Fény Gyermekét még időben fel kellett volna áldozni, hogy soha ne növekedhessen fel, ne változhasson át, és ne ölhessen kiorgokat! Hogy miért? Mert az Emlékezés Sziklájába vésett jóslat szavaiban szereplő kiomló vér, nem a gyermek vére, hanem a TI véretek! Az a kiorg, aki a Fény Gyermekének kezétől hal meg, végre feloldozást nyerhet. Ha élete tiszta volt, s méltó a Sárkány névhez, ismét elnyerheti ősi formáját, büntetése véget ér, és a sárkány visszatérhet Ashbar sziklái közé. Ezért akarták Szruhannát feláldozni, mielőtt hatalmat nyer Xojerthától. De a sors másként akarta, elragadta őt az Egyensúly híveitől, és messzire sodorta. És minden egyes nap, amit a Bíbortrónon töltött, egyre erősebbé tette, és az átváltozás egyre tökéletesebbé vált. Zhénia legfőbb papja, Garamor mindent megtett azért, hogy félrevezessen titeket, hogy viszályt szítson Bhroms és a Finel között, s hogy végre visszaszerezze azt, amit Crymhoon partjainak közelében elveszített. A druida két dolgot tehetett, hogy helyrehozza végzetes hibáját: vagy maga áldozza fel Szruhannát Ashbar szikláinál, hogy ezzel megfordítsa a jóslat szavait, vagy elűzi őt előletek, hogy soha ne találjatok rá, és keze által ne nyerhessétek el a feloldozást. Amikor Bhroms városát és Szruhannát támadtátok, önmagatok ellen fordultatok. Garamor elérte célját hazugságaival, mert ti elüldöztétek az asszonyt, az egyetlent, aki segíthetett volna rajtatok. Most már elkéstetek! Előttetek újabb kilencszázkilencvenkilenc év.

- Ez hazugság!

- Bár az lenne! - Brendon kezében egy tekercs jelent meg, és felmutatta. - Ezt kerestétek mindig, a tekercseket, az igazságokat, a bizonyosságot! Halljátok hát!

„ ...Mikor a Fény belém hasít, hogy átalakítson, hogy sajátos eszközévé formáljon engem, olyankor érzem igazán erejét, és pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Mikor Xojertha tanít, mikor a Bíbortrón ringat, mikor Crymhoon legendáit hallgatom, olyankor érzem csak igazán, miért is vagyok itt. Az átváltozás kínjait feledteti velem annak tu-data, hogy segíthetek.

Már nem haragszom Garamorra, nem él bennem iránta bosszú, vagy gyűlölet. Megértettem rég, mindenki teszi, mit sorsául elrendeltek az istenek. Ha a vén druida ármánykodása nem zavarja össze a fény fonatait, sosem ismer-hettem volna meg az élet másik oldalát. Általa tanultam meg gyűlölni, szeretni, elfogadni a sorsot, de harcolni is ellene. Az én dolgom az, hogy kiorgokat öljek. Nehéz sors, kegyetlen ítélet. A Titkok Titkának jelmondata így is szólhatna: Szerezz ellenséget magadnak, hogy feloldozást nyerjenek általad.

Sokszor gondolkodom el azon, hogy talán mindez másként történhetett volna, másként, ha engedelmes gyermek vagyok, ha a Zöld Úrnő kiválasztott papnőjéhez méltón viselkedem, ha önként indulok a halálba Ashbar szikláihoz.

De talán épp ezért voltam én a kiválasztott gyermek, mert lázadásom épp oly törvényszerű volt, mint az, hogy minden reggel elérkezik a hajnal. Nem történhetett másként!

Az élet szépsége nem létezhet a halál öröme nélkül. Ha megfosztod az egyiktől, akkor nem létezik a másik sem. Úgy tartoznak össze, mint a fény és a sötétség. Mint a káosz és a rend. Valójában azonban egyazon dolog két különböző arca csupán. Ölnöm kell, hogy életet adjak, mert én vagyok Ashbar sárkányai számára az iszonyat éjszakája, és én vagyok számukra az eljövendő hajnal.”

Fénymarék ámulva hallgatta Brendont. Remekül csavarta a szót, s láthatólag meggyőzte a kiorgokat igazáról. Azonban, valami nagyon zavarta őt ebben az elméletben. Brendon tekercse minden bizonnyal igazi volt, azonban már ott lapult, egy az ő vidrabőriszákjában is. Egy tekercs, aminek szövege túlmutatott ezeken az igazságokon is. Fénymarék nagyon remélte, Brendon nem oszt majd meg minden tudást a Finellel.

- Hogy hihetnénk, hogy mindez igaz? - krákogta Koms nagyúr. - Kitaszított, ha szavaid igazak...

- Hisz' van köztetek, aki sejtette ezt! - villantott most egy ravasz mosolyt feléjük Brendon. - Valaki, aki az Emlékezés Sziklájának szövegét már rég másként értelmezte. Valaki, aki saját céljaira akarta felhasználni a gyermeket. Egy dologban tévedett csupán ő is, a gyermek személyében. Kérdeztétek már a Qwebeh klán úrnőjét, vajon miért küldte a shanobot Xojertha elé? Tán az Oltalmazó felhatalmazására várt? Aligha!

- Ez hazugság! Rágalom! - rikoltotta Yenmon, amikor végre felfogta a fia szavaiban csepegő, mérgező gondolatok veszélyét. Már nem tudta, nem is akarta visszafogni kitörő haragját.

- Ha e gyermek felnő, és a Bíbortrón Szelleme térdet hajt előtte, szíve erős lesz, kiorgokat ölhet! - idézte kacagva Brendon és eltáncolt az átváltozó sárkányúrnő elől, hogy testével Fénymarékot védje.

Remek érzékkel feszítette a húrt, és hangolta egymás ellen a kiorgokat, mert a szentségtelen vád hallatán többen azonnal Yenmon útjába vetették magukat. Senki sem tudta, mi lehet az igazság, de mindenki úgy gondolta, jobb lesz mielőbb tisztázni, ki melyik oldalon áll.

A sárkányok szelleme átcsordult a kiorg testeken. Pillanatokon belül gigászi alakok feszültek egymásnak gyűlölködve, s a sátor selyemfala hangos reccsenésekkel hasadt fel több helyen. A klánsátort nem arra méretezték, hogy több tucatnyi sárkány csatározzon benne, s bár az átváltozások még nem fejeződtek be teljesen, a hely hirtelen rettenetesen szűknek bizonyult. Recsegve dőltek fel a bútorok, sikoltozva menekültek a szolgák. A tomboló sárkánymágia lökéshullámai tucatnyi helyről indultak és robbantak egymásnak. Brendon, hogy megvédje Fénymarékot, felborította az ágyat vele együtt, és fölé fordította azt. A bősz indulatok tovább terjedtek s nem torpantak meg a klánsátor már cafatokban lógó falain belül; a környező sátrak is hamar áldozatául estek a mindent eltipró lábak, a lendülő farokcsapások, az acsarkodva lecsapó sárkánypofák dühöngésének. A sárkányurakból áradó gyűlöletet az egész sátortábor területén érezni lehetett. A csatazajra előbújtak az eddig gyanútlanul várakozó, távolabb lévő klánok urai is, és dübörögve érkeztek meg kíséretükkel együtt. S az őrület lángja megállíthatatlanul végigrobogott a táboron. A kirobbanó mágia magasba csapott, és irányítatlanul hömpölygött vele a felkorbácsolt, esztelen indulat.

- Elég! - bömbölte végre Koms nagyúr. - Elég ebből! Ezen a szent estén nem marhatjuk egymást!

Hangja csillapítólag hatott a felzaklatott kiorgokra, és pillanatnyi békét szült.

A gyermekökölnyire dagadt, égővörös színű telihold elégedetten kandikált be a Qwebeh klán fejedelmi sátrának szakadozott oldalfalán. Sejtelmes fényének lüktetése még a sárkányurakra is hatott. A feszítő nyugtalanság ott dobogott tovább a vérükben. A kiorgok zihálva meredtek egymásra.

- Murlok, kerítsd elő Raswint! - rendelkezett a Finel vezetője. - Be kell mutatnunk az áldozatot, az idő sürget! Ha S'almeyna visszatért, majd eldöntjük, mi az igazság a kitaszított szavaiban.

A szólított nagyúr előtámogatta unokáját. A vékonydongájú fiú nem volt épp jó bőrben. A felfordulás során többen megtaposhatták és inkább félholt volt, mint élő.

- Hol az avaraghgyűrű? - nézett most Koms az ágy romjai között heverő lány felé.

Murlok széles léptekkel trappolt oda, s hideg ujjaival kutatott Fénymarék testén a láncra fűzött szent talizmán után, de nem talált semmit.

- Hol a gyűrű?! - rántotta fel indulatosan a földön guggoló törpét, de Truh látható riadalommal csak a fejét rázta.

Murlok szeme ide-odacikázott a többieken.

- Ki volt az? Ki vette el?

- Minket vádolsz? - sivalkodta vékony, feldúlt hangon Hion. Yenmon, aki több könnyebb sebből is vérzett, egyből kapott a szón.

- A huorn hozta ide a kölyöklányt, biztosan nála van!

Wrook mindeddig sikeresen húzta meg magát az egyik sarokban, bár mostanra már nem volt ott sarok, csak a szélcibálta selyemfoszlányok libegtek körülötte néhány karvastagságú keresztfán. Most minden szem feléje fordult. Wrook rémülten rázta a fejét, de Murlok már ott tornyosult előtte.

- Hol a gyűrű?! - harsogta az arcába.

- Nem tudom! A shanobnál volt, én...

Eddig jutott, mert a sárkányúr haragjában lesújtott rá. Karmos keze mély sebet ejtett rajta. Wrook azonnal összecsuklott, mint egy elroppantott, száraz gally. A sárkányúr rátiport a földön heverő fehér tollcsomóra karmos lábával, és elbődült.

- Hol van? Melyik átkozott tolvaj lopta el? - A nagyúr tekintete ide-oda cikázott. - Te voltál, Bohrawoo? Te loptad el? -támadt dühöngve az egyik közelében álló sárkányra.

- Hitszegő, kit nevezel te tolvajnak? Nálad mohóbb, harácsolóbb fattyút még soha nem láttam!

- Ahhh! - bömbölte a Rholnoy klán ura. - Még te beszélsz? Miattad veszítettük el a csatát! Ha te nem futamodsz meg gyáván, akkor most nem kellene egy gyűlölt emberi testben szoronganom!

- Mikor látlak, Murlok, mindig el kell ismernem, hogy az ítélkező zsinatnak igaza volt. Az ilyen alávaló tojásfalók nem érdemelnek más sorsot, minthogy egész életükben árulásuk bűnének jelét, az emberbőrt magukon viseljék!

- Mit mondtál? - hörögte magából kikelve Murlok - Te! Te... ezt még megkeserülöd!

- Térjetek már észre! - bömbölte félretaszigálva az útjában állókat Koms, és a civakodók közé toppant. - Az avaragh éje van, a gyűrű olyan forró, mint egy izzásig hevített kemence, hát hogy lehetne akkor egy huornnál? Vagy bárkinél, aki nincs rá felkészülve, hogy viselje súlyát?!

Acsarkodó, gyanakvó tekintetek fordultak egymás felé. A sárkányurak bizalmatlanul húzódtak hátrébb.

- Sürget az idő! Idézzük meg a gyűrűt, mert bárhol is van, most hamar rátalálhatunk. Hisz' már olyan hévvel hívja magához S'almeynát, hogy nem rejtegetheti senki bűn nélkül!

- Egy ilyen idézés veszélyes lehet! A sárkány dühe könnyen átcsaphat rajta - morogta valaki óvatosan.

- Gyáva! - harsogta rá egy indulatos hang, s érezhető volt, hogy menten újabb összecsapás bontakozik ki.

Brendon azonban nem várta be, hogy a kiorgok végre elhatározzák magukat. Lehajolt Truh mellé, aki Fénymarék fejét az ölébe vonva kuporgott a földön, és odasúgta neki:

- Vigyázz rá, míg visszatérek!

Az öreg törpe bólintott, de nem volt benne biztos, hogy barátja most az egyszer tartani tudja majd a szavát. Brendon egyedül volt, túlságosan is egyedül! S ha a kiorgok ráeszmélnek, hogy renegát társuk mire készül... Ebbe belegondolni sem mert.

A férfi Fénymarékra mosolygott, és egy meleg kis testet csúsztatott oda neki. Susogó hangos kurrogással, boldogan nyalogatta meg a lány arcát.

Melegkéz, Susogó van. Susogó hallgat. Susogó bátor! - nagyot fújt a levegőbe a kiorgok felé. Melegkéz fáj! Susogó fáj! - fejezte ki részvétét a lány iránt.

Fénymarék szeretett volna válaszolni, de még mindig képtelen volt a beszédre, csak gondolataiban simogatta meg a kis moa-moát.

A Qwebeh klán fejedelmi sátra a kráter pereméhez közel állt, s az egymással vitázó, felhevült sárkányurak már letarolták a területet. A kiorgok között ismét hangos szóváltás kerekedett, és egyre többen gyűltek a rögtönzött tanácsozás színhelyére.

Brendon nem várt tovább. Kihasználva a pillanatot, hogy senki sem figyel rájuk, a magasba szökkent, és ugrás közben változott át. Az izmos férfitest pillanatok alatt nőtt többszörösére, és a kibontakozó vörössárkány hatalmas szárnycsapásokkal emelkedett.

Koms nagyúr, nem törődve a félelmekkel, már hozzákezdett az igéző varázslathoz, hatására a hold vicsorgó képe mellett, a lassan éjszakába boruló égbolton egy újabb vöröslő fény jelent meg, hosszú, fénylő csóvát húzott maga után. A kiorgok rikoltva ocsúdtak, s azonnal a kráter közepe felé szálló vörössárkány nyomába eredtek.

Truh, ameddig tudta, követte barátja röptét a tekintetével, majd sietve visszafordult Fénymarék felé. Sem ő, sem más nem látta a mozdulatot, amikor Murlok a méregtől csöpögő apró tűvel véletlenül megkarcolta a lány nyakát. A törpe csak azt tudta, hogy az ő aranyvirága hamarosan meghal, ha nem segítenek rajta. Nem maradhatott itt, valamit tennie kellett. Kétségbeesetten nézett körül, s ekkor megpillantotta a huorn közelben heverő testét. A madárember nehézkesen felemelte a fejét, és ép szárnyára támaszkodva felült. Halk cserregéssel mondott valamit, de a törpe nem értette a köröttük lévő hangzavarban.

Fölöttük ekkor robbant szét egy tűzgolyó, szikraesőt zúdítva rájuk és a lángok sisteregve kaptak bele a sátor még viszonylag ép oldalfalába, a lábuk alatt hullámzó puha szőnyegekbe, a falakat helyettesítő selyem és muszlin szövetekbe. A sárkányurak hangos bömbölése, a szolgák és az apróbb lények riadt menekülésének hangjai összevegyültek a zűrzavarban. Truh megpróbálta eloltani a köröttük felcsapó lángokat, egy takaróval csapkodta őket. Nem sok sikerrel járt, ezért megragadta Fénymarék karját, és húzni kezdte kifelé.

Ezt látva Wrook nehézkes mozdulatokkal mászott közelebb hozzájuk. Nem volt túl jó bőrben. Minden mozdulatra felbugyogott a vér az oldalán lévő hosszú, véres sebből. Fehér tollai rózsaszínessé váltak a rájuk freccsent vértől, és bal szárnya törötten lógott az oldala mellett.

- Jövök! - ejtette ki nehezen a szót, és oldalazva még közelebb kúszott hozzájuk.

Truh hálásan pillantott a huornra. Wrook zokszó nélkül tápászkodott fel, és ő is megragadta a még mindig merev testet.

Ép szárnyának pengéivel szabályosan utat vágott maguknak, keresztültörtetve mindenen, bútorokon, falikárpitokon, bénultan álló szolgákon, halott, megperzselődött testőrökön. Wrook elszántan haladt előre, nem törődve sem a tollába kapó lángokkal, sem az oldalán vörös vérpatakként csörgedező vérével. Csak húzta magával kifelé a lányt, távol minden veszedelemtől. A fejedelmi klánsátor hátsó falán átgázolva végre kiverekedték magukat. Lihegve húzták biztonságos távolba a vörös színű halotti lepelbe bújtatott lány testét. A sátor alig egy kőhajításnyira állt a kráter peremétől. A sátrak meletti keskeny, szabad sávban apró bokorcsoportok és dús zöld fű nőtt. Az egyik csipkebokor mellett lefektették Fénymarékot, és mindketten lerogytak mellé.

A huorn elhomályosuló szemekkel nézte a kis boszorkányt. Csőrös fejét a lány válla mellé ejtette a puha fűbe, és hatalmas szárnyával óvón betakarta. A közelükben dülöngélve recsegtek-ropogtak az óriás sátor tartóoszlopai, a darabokra szakadt sátorponyva csattogva verdesett, színes szárnyakként repült. Fölöttük a csupasz égbolton hatalmas sárkányok marakodtak. Rikoltásuk messzire szállt a mind jobban elsötétülő égen. Rohamléptekkel közeledett az éjszaka, a csillagtalan csillagéj, s úgy tűnt, bűvös őrülete még a sárkányokra is hatott. Fénymarék kikerekedett szemmel nézte a fölötte kavargó, hihetetlen csatát.

Teste még mindig nehéz volt, de már könnyebben lélegzett. Susogó ott hasalt mellette, és a lány már azt is érezte, hogy Truh fogja a kezét. Wrook fehér tollai halkan surrogtak a fülébe, és a nyakát csiklandozták, ahogy a viharszerű széllökések belebelekaptak. Arcán végre végigfutott az első rándulás, szemhéja fáradtan lecsukódott, és ajkai remegve nyíltak szóra:

- Köszönöm!

Oldalt fordította a fejét a hourn felé, mert az nem válaszolt és nem hallatta megszokott cserregését sem. Wrook nyitott szemébe tekintett, két hatalmas, csupa fekete szembe. Üvegesen, meredtek rá.

- Wrook!

Szerette volna megrázni a madárlény vállát, de tudta, hogy már fölösleges. A huorn halott volt, már érződött a halál fekete illata.

- Fénymarék! - kiáltott fel boldogan Truh, ahogy meghallotta a lány hangját. - Oh-ho-ho-hóóó, aranyom, jól rám ijesztettél!

Fénymarék kiszáradt szája alig volt képes a szavak formálására.

- Wrook meghalt, Truh!

A törpe óvatosan megérintette a huorn fejét.

- Túl mély volt az a sérülés, amit a gazdája ejtett rajta. De vajon miért segített? Sosem igazodtam ki Wrookon.

- Ez igazán különös, mert ő volt a legkiismerhetőbb közületek. Mindig megmondta, hogy mit akar, s ahhoz tartotta is magát. Ő most is csak a feladatot teljesítette, a feladatot, ami még mindig előtte állt. - Fanyar mosoly futott végig az arcán. - Azért segített, mert még nem jött el az idő, hogy megöljön engem, mint ahogy ígérte.

Truh hümmögött egy sort, és feltámasztotta Fénymarék fejét, hogy kényelmesebben feküdjön.

- Gondolod, aranyom, hogy ez vezérelte?

- Biztos vagyok benne... - suttogta a lány, majd elmerengett egy pillanatra. - Wrook most bizonyára azt mondaná; igazán szép nap ez a halálra egy huorn harcosnak.

Az égbolt pereme fölött ekkor már magasan állt a hold, káprázatosan szép, vöröskorong ruháját húzta magára ezen az éjszakán. Telihold volt, sejtelmes fényű, bűvös erejű; a csillagtalan csillagéj. Egymás után sziporkáztak fel az égbolt ezüstös fényű csillagai, és várták az együttállás vérfagyasztó órájának eljövetelét. S már nem kellett sokáig várniuk!

Jakshjalang, a Brendon testét uraló vörössárkány az Emlékezés Sziklájának közepe felé tartott. Jelentős előnyre tett szert, s leszállt az egyik rúnák által körbezárt helyen. A fényes, fekete kő felületén zöld fénnyel lüktettek fel az ősi jelek. Ez S'almeyna madzsrája volt, Ashbar első csatasárkányáé. Jakshjalang leeresztette a fejét, és a hideg köre ejtette az avaraghgyűrűt, egyik lábával rátiport, és hangos szavakkal kántálni kezdett. Az avaraghgyűrűből kicsapó három fénysugár egyesült a madzsrát körbefogó rúnák fényével. Három fényhíd emelkedett fel, s rajtuk mint egy végtelen szalagon áramlott a mágia körbe-körbe, fényük megvilágította a vörössárkány testét.

A Finel felbőszült tagjai ekkor érték utol, s a felriasztott kisebb klánok kiorgjai is feleszméltek végre, a kráter peremén gyülekeztek és sietve emelkedtek a magasba, hogy elfoglalják helyüket. Amikor egy sárkányúr az Emlékezés Sziklája fölé ért, alant felvillantak az ősi rúnák, megmutatva a kiorg helyét. A madzsra kijelölte pozíciójukat, a hatalmat, mit gyakoroltak, befolyásukat, mit Crymhoon földjén elfoglaltak. A belső körben az egykori nagy klánok tagjai állhattak s a kráter széle felé sorban a többiek. Merev, hierarchikus rend volt ez, ősi szabályait nem zavarhatta meg senki. Az Emlékezés Szikláján nem volt helye a háborúskodásnak. A sárkányurak sorban szálltak le a felvillanó, őket hívó területekre, csak szemük vad parázslása jelezte, mennyire helytelenítik, hogy valaki megzavarta az ezeréves rendet. Ez a szertartás másnak ígérkezett, mint a többi.

Nagyon másnak! Jakshjalang-Qwebeh Brendon megszegte az ősi törvényt, amikor az avaraghgyűrűvel S'almeyna helyét foglalta el a kráter legbelső körében.

- Távozz onnan, kitaszított! - kiáltott felé figyelmeztetően Dsornd-Horlonw Koms, a Finel nagyhatalmú ura.

Az ő tiszte lett volna, hogy utolsóként érkezve a szertartásra magával hozza a shanobot és a gyűrűt. Neki kellett volna S'almeyna madzsrájára helyezni a szent talizmánt. S'almeyna madzsráján belül nem volt keresni valója egyetlen kiorgnak sem!

Jakshjalang hevesen megrázta a fejét. Látszott rajta, hogy nem tágít onnan, és kész harcba szállni az elbitorolt pozícióért.

- Hozd ide Raswint! - morrantotta válaszul a vörössárkány Koms nagyúr felé.

Ejnoyin-Qwebeh Yenmon nem mesze állt, s haragosan horkantott a szóra. Brendon ostobasága miatt klánja komoly ve-szélyben forgott. Sosem hitte, hogy egyszer a fia fog ellene fordulni, hogy Brendon megszegi az íratlan törvényeket. Nem értette, hogy Jakshjalang hogyan engedheti ezt meg?! Jakshjalang mindig tisztelte az ősi rendet, azonban most gyengének bizonyult. A büszke tekintetű Ejnoyin megvetően meredt a vörössárkányra. A sárkányúrnő elképzelni sem tudott annál nagyobb szégyent, mint azt, amikor a kiorgban élő sárkány hatalmát legyőzte egy ember lelke.

Koms fújtatva meredt maga elé. Az idő sürgette, a hold egyre magasabbra emelkedett. Vöröslő fénye sejtelmesen világította be a katlant.

- Az a tisztem, hogy megőrizzem az ősi rendet! - jelentette ki hangosan. - Egyik társunk, legfőbb szellemi támaszunk legbátrabb csatasárkányunk visszatérése közéig. Szelleme már elindult felénk azon a fájdalmas, hosszú úton, mely a Vezeklés Szakadékán át vezet, s mely Ashbar szívünknek oly kedves szikláit köti össze velünk. S'almeyna közeleg! - harsogta, hogy beleremegtek a meredek sziklák, s tekintetek százai fordultak a kráter egyetlen olyan pontja felé, ahol a sziklafalak szabályos köríve megtört, oda, ahol a szakadék torkolata sötétlett. Mintha mind arra vártak volna, hogy Dsornd-Horlonw Koms nagyúr szavára máris megjelenik ott S'almeyna szelleme. - Nem fogadhatom régi barátomat és harcostársamat azzal a hírrel, hogy egy renegát kiorg, egy elfajzott, emberbőrbe bújt sárkányfattyú akadályozza őt visszatérésében. Ha lenne még időm, Jakshjalang, magam tépném ki elfajzott szívedet - horkantotta szinte toporzékolva a mozduladanul álló vörössárkány felé. - De sajnos nem tehetem. Ám megteszi ezt majd helyettem S'almeyna, ha visszatér! Hozzátok hát színünk elé a Rholnoy klán shanobját!

A romba dőlt klánsátor környékén már gyülekeztek a tábor minden része felől sietve érkező drakón papok, s most, hogy engedélyt kaptak rá, ünnepélyes lassúsággal indultak meg az Emlékezés Sziklája felé. A kráterperem szélébe mélyesztett lépcsősoron ereszkedtek alá. S bár napok óta tervezték a szertartást, a legapróbb részletekre is ügyelve, de az előbbi zűrzavar mindent tervet összekuszált. Az áldozatra felkínált rabokat most terelgették ismét össze, s így rendetlen, szakadozott sorokban tántorogtak a félig elkábított foglyok. A papok hangos énekükkel magasztalták a dicső múltat, miközben elvonultak a sárkányok közötti, csigavonalban tekeredő keskeny úton. Végül a legbelső körön is végigvezették a foglyokat, mintegy bemutatva a sárkányuraknak leendő áldozataikat. Majd sietősen, kapkodva végigfektették az Emlékezés Sziklájának közepén lévő szabad területen őket. Az áldozásra felkínáltak majd' ezren voltak, a legkülönbözőbb fajokból. Pont annyian, mint ahány év telt el a száműzetés és a mostani avaragh szertartás éve között. A foglyok több sorban, karjukat kitárva feküdtek az Emlékezés Sziklájának hideg kövén. Szorosan egymás mellett, mint egy krizantém szirmai. Az utolsó, akit levezettek a kráterperem magasából a kiválasztott shanob, Raswin volt. Hosszú, fogadalmi vörös inget viselt, az áldozati ing szegélyét aranyhímzések, a Rholnoy klán jelképei díszítették. A kijelölt shanob emelt fejjel lépkedett a kör közepe felé a csendesen várakozó kiorgok között. Élete legfontosabb pillanata felé lépkedett. Mikor az égbolton a hét csillag, Ashbar szentjelképeinek együttállása bekövetkezik, s a csillagtalan csillagéj az égboltra festi a katlan földi mását, S'almeyna lelke megjelenik köztük, s elfoglalja Raswin testét. Ekkor dől el, hogy méltó lesz-e a megtiszteltetésre.

Áhítatos csend borult a tájra, s amikor a shanob lábát a szent sziklára tette, vészjóslón pörögtek fel a papok kezében lévő kicsiny dobok.

- Mi történik odalent? - kérdezte Fénymarék, és végre sikerült magától felülnie.

Egyre gyorsulóbb ütemben tért vissza belé az élet, s ezzel együtt valami más is. Korábban soha nem érzett nyugalom áradt szét benne. Életöröm, csipetnyi bölcsességgel vegyülve.

- Semmi jó - sóhajtott nagyot Truh.

- Elkezdődött a szertartás? - nyújtogatta a nyakát a lány, hogy jobban lásson, mert a csipkebokor ágai félig eltakarták előle a krátert.

Rossz! Sötét! - berzenkedett Susogó, és lefutott a válláról, átfurakodott a bokor gallyai között. Árnyék, sok, sok, sok!

- Brendon odalent van!

A törpe szavai tompán, fénytelenül szóltak, s Fénymarék egyből megértette, hogy ez nem sok jót jelenthet. A kicsi után nyomakodott, s a kráter pereméről letekintve a mélybe lélegzetelállító látványban volt része. A csillagokkal zsúfolt égbolt kupolája úgy borult föléjük, mint egy kilyuggatott, sötét sátortető, de odalent is fények sziporkáztak, messze világítottak az éjszakában. Az Emlékezés Sziklája olyan volt, mintha egy ezer fényben villogó drágakő bukkant volna ki a föld mélyéből.

Fénymarék még ebből a távolságból is azonnal felismerte azt a nagy vörössárkányt, aki után izgatott tekintete kutatott.

Pedig az Emlékezés Sziklájának rúnajelektől lüktető felszínén immár több száz fős büszke sárkányhad gyülekezett. Voltak ott kicsik és nagyok, akadtak köztük vörösek, zöldek, kékek, fehérek. S ahogy mocorogtak, szárnyukat igazgatták, ahogy farkuk ide-oda seperte a fényes sziklafelületet, testük az alapszínek minden elképzelhető árnyalatában csillogott fémesen. De Fénymarék számára Jakshjalang volt mind között a legcsodálatosabb. Büszke tartással állt, s a körötte sziporkázó, az avaraghgyűrűből áradó fényhidak csak még tökéletesebben kihangsúlyozták a sárkány amúgy is fenséges testének minden porcikáját.

- Mi történik? - suttogta Truhnak, aki már szintén melléjük kuporodott.

- Brendon elfoglalta S'almeyna madzsráját - csóválta a fejét az öreg törpe. - Baj lesz ebből!

- Baj?

- Te még nem láttál ilyen szertartást, aranyom! De én itt voltam, amikor Brendon volt a shanob és Jakshjalang visszatértére vártunk, és akkor is, amikor Jessina úrnő teste várakozott S'almeynára. A madzsrában a shanobnak kellene feküdni, s nem egy sárkányúrnak állnia! Nem lesz ez így jó, aranyom, nem, nem! - sopánkodott csendesen.

- De mit akar ott Brendon?

- Oh, még nem jöttél rá? - szusszantotta a törpe. - Meg akarja akadályozni, hogy S'almeyna visszatérjen. Sőt...

- Sőt? - kérdezte a lány izgatottan. A mindig beszédes Truhból most úgy kellett előcsalogatni minden újabb mondatot. -Mondd már!

- Én próbáltam lebeszélni, de hajthatatlan volt! Meg akarja semmisíteni S'almeyna avaraghgyűrűjét, hogy soha többé ne térhessen vissza! S addig jó, amíg a többiek ezt nem sejtik meg, mert akkor odalent elszabadul a pokol!

Fénymarék döbbenten hallgatta.

- De miért tenne ilyet?

- Hmm - mordult fel halkan a törpe, és megsimogatta a lány fényes haját. - Hogy megvédjen téged! Mert az az avaraghgyűrű rád fog vadászni egész életedben. S'almeyna a te testedet akarja, és nem fog lemondani rólad! Ha Brendonnak nem sikerül, amit elhatározott, akkor...

Fénymarék lassan mindent megértett.

- S képes lehet erre egymaga?

- Nem tudom. Remélem, hogy igen, de...

- De?

- Tudod, aranyom, nem olyan egyszerű dolog megsemmisíteni egy avaraghgyűrűt, elvenni a sárkány erejét, s főként S'almeynáét. Erre kevesen képesek. Talán csak Xojerthának lenne elég hatalma hozzá.

- De hiszen akkor... öngyilkosságra készül!

- Igen, valami olyasmire, bár...

- Bár? Jaj Truh, mondd már!

- Jaj, gyöngyvirágom, oly mindegy, hogy mit mondok, mit gondolok. Ezek csak egy öreg törpe homályos sejtései, csak ostoba szívem vágyai. Csalóka remény, és minek tápláljak benned hiú reményeket?

- Truh! - ráncolta a homlokát szigorúan Fénymarék. - Tudsz valamit, és én is tudni akarom!

Annyira a törpe szavaira összpontosított, hogy észre sem vette azt az ösztönös mozdulatot, amikor lábait könnyedén maga alá húzta. A teste végre engedelmeskedett neki! De Fénymarék most még arra sem figyelt, hogy azok a gyűlöletes, lidérces álmok, melyek halálos szorításban ölelték eddig a lelkét, mikor engedték el végleg. Mindez most nem számított.

- Mondd már! - sürgette a törpét.

- Mikor Wrook magával ragadott, Brendon könnyedén megszelídítette a gyűrűt. A sárkány „ébredő dühe", ahogy a kiorgok nevezik, semmi kárt sem tett benne. Alig akartam elhinni! De bármilyen hatalomra tett is szert Brendon az eltelt évek alatt - kezével a kráter mélye felé intett -, félek, az kevésnek bizonyulhat Ashbar feldühödött sárkányhadával szemben. Túl sokan vannak! Még ha meg is semmisíti a gyűrűt, nincs semmi és senki, aki megmenthetné az életét. - Truh mélyen lehorgasztotta a fejét. - És én csak ülök itt, és nézem, ahogy a barátomat megölik! Mert csodák nem léteznek, aranyom!

- Csodák nem léteznek? - suttogta maga elé Fénymarék.

Emlékezetének függönye félrelibbent egy pillanatra, előbukkant néhány elfeledett szó; Szruhanna szavai. S szinte hallotta az asszony hangját, ahogy feléje suttogja őket: Brendon tanított meg rá, hogy a csodák, ha léteznek egyáltalán, csendes lépttel járnak, mint a szeretet. Halkan lopódznak az emberek közelébe, megkörnyékeznek minket, és ekkor a csodák észrevétlenül, de megtörténnek velünk.

- Megtörténnek, mint a szeretet! - suttogta maga elé a lány.

Truh közelebb hajolt.

- Hogyan?

Fénymarék dacosan felemelte a fejét, s szemeiben azok a bíborpöttyök vészesen villogni kezdtek. A törpe látta már sokszor ezt a tekintetet, és pontosan tudta, hogy nem sok jó következhet ezután.

- Ayostion-Qery Yeloy, itt maradsz, és nem teszel semmit! - Szigorúnak szánt szavai azonban inkább könyörgésnek hatottak, mint utasításnak. - Aranyvirágom, semmit sem tehetünk! Megígértem Brendonnak hogy vigyázok rád! Hova szaladsz?... Eh, öreg vagyok én már ehhez!

Fénymarék nem törődött a törpe sopánkodásával, felpattant a földről és egyből a lejutás lehetőségét kezdte kutatni. A kráter falát méregette, mert abban biztos volt, hogy a lépcsőt nem használhatja észrevétlenül.

- Kell egy kötél! - forgolódott. Tekintete megakadt a klánsátor szakadt falain, a romba dőlt tartóoszlopokon.

Azonnal nekiiramodott. Truh ott loholt a fürgén szökkenő lány nyomában, s egyre dünnyögött.

- Állj már meg, te lány! Legalább gondold át, hogy mit akarsz tenni! Nem rohanhatsz mindig fejjel a falnak! Yeloy, hallod!? Beszéljük meg!

Fénymarék, ha hallotta is, nem törődött vele. Széles, magabiztos mosollyal rángatta ki a sátorponyvák egyik feszítőkötelét.

- Ez jó lesz! - méregette a távolságot, visszatérve a kráter pereméhez, majd lehajította szerzeményét a mélybe.

A kötél vége nem ért le egészen, de ez cseppet sem zavarta. A törpe ekkor elébe toppant, és hátrafelé tolta.

- Fénymarék oda nem teheted a lábadat! Ezt verd ki a fejedből! Az Emlékezés Sziklájára csak a kiorgok és a drakón papok léphetnek!

- És az áldozatok! - sziszegte a képébe a lány. - Én pedig az vagyok, ezt senki sem tagadhatja!

Susogó eközben vidáman ugrabugrált körülöttük, izgatottan figyelte Fénymarék előkészületeit, ott szaglászott a keze ügyében, ahogy a kötél végével a csipkebokor ágkötegét átnyalábolta és megcsomózta.

- Jaj, hisz ez meg sem bír majd! - sopánkodott tovább a törpe.

- Szívósabb, mint gondolnád! S különben is, már megbeszéltük nem igaz? - meredt villogó szemekkel a lány a csipkebokorra. - Nem meri majd elengedni, míg le nem jutok! Ugye, Csipke?

A megszeppent bokor ágai sebes iramban tekeredni kezdtek, és szorosan ráfonódtak a kötélre.

A távolból ekkor hangos dördülés hangzott, mintha vihar készülődne. Fénymarék megrázkódott.

- Sietnem kell! - tolta félre az útból Truht, és megragadta a kötél végét. - Susogó, gyere!

A kicsi szélsebesen száguldott, és egy pillanat alatt fent termett a vállán.

Melegkéz, Susogó megy! Susogó báááátorrrrr! - hangzott harcias hangocskája a lány elméjében.

- Tudtam, kicsi, hogy te megértesz, rád mindig számíthatok! - mosolygott rá a moa-moára, és ereszkedni kezdett lefelé a kötélen. - Nem vagy olyan gyáva, mint az öreg törpék!

Truh idegesen meresztette lefelé a szemét a sötétben, majd megragadta a kötél végét, és elszántan megrángatta.

- Lent vagy már, aranyom? - kérdezte aggódva az alatta tátongó feketeségbe, de mivel nem érkezett rá válasz, mérgesen szusszanva utánuk indult. - Öreg vagyok már ahhoz, hogy kötélen csüngjek alá, de érdekel is ez valakit? Oh-ho-ho-hó! Mindig csak csináld ezt, Truh, csináld azt, Truh, meg ugorj, Truh, rohanj! Hát sosem lesz már vége ennek az örökös jövés-menésnek? Oh-ho-ho-hó, nincs ez így rendjén! Nem való már nekem ez a sok izgalom! - halkult egyre jobban dünnyögő hangja, ahogy nehézkesen ereszkedett lefelé Fénymarék nyomában.

A kis boszorkány elengedve a kötél végét könnyedén ugrott le a magasból, és talpra érkezett, mint a macskák, de a törpének ez már nem ment ilyen könnyedén. Amikor megérezte, hogy elfogy keze alól a kötél, csak csüngött ott, mint egy érett gyümölcs a fán. Lassan forgott és himbálódzott, lábai ügyetlenül kalimpáltak és ő hangosan dohogott az orra alatt.

- Ugorj már! - sziszegte felé a lány, de Truh csak csimpaszkodott tovább.

Fénymarék végül megunta, és eliramodott a tükörsima felületen a kráter közepe felé.

- Aranyom, ne hagyj itt!

A lány csípőre tett kézzel fordult meg, a távolságot méregette a törpe kalimpáló lába és a föld között.

- Nem veszélyes - állapította meg és csettintett az ujjával. - Gyerünk Csipke, lökd már le!

A csipkebokor ágai azon pillanatban elengedték a kötél végét, súrlódva hajladoztak még egy kicsit, aztán a csomó is engedett, és Truh sebesen zuhant a föld felé.

Fénymarék a válla közé kapta a fejét, amikor meghallotta a csattanást. Várakozva fülelt, de amikor felharsant a tompa szitkok özöne, megnyugodva elfordult.

- Gyere már, Truh! - vetette vissza a válla fölött. - Nem érünk rá itt morgolódni!

A törpe hangos szitkozódása közben bizonyára csak azért nem emlegette Fénymarék felmenőit, mert mindkettőjüket nagyon tisztelte. Azonban fennhangon emlegetett valami elfenekelést és engedetlen, szemtelen gyermekeket, akik nagyon pórul járhatnak, ha a keze közé kapja őket.

A távolban újra megdördült az ég. Villámok cikáztak a felhőtlen égbolton. S a nyílegyenesen futó szakadék fölött gomolygó párafelhő közeledett. A dobok egyre hangosabban szóltak. A sárkányurak felemelt fejjel, méltósággal várakoztak helyükön. A papok kimért léptekkel közeledtek a shanobbal S'almeyna madzsrája felé.

A büszke tekintetű, várakozó sárkányhad a kráter pereme mentén tolongó küldöttségek tagjai mind tudták, ezen az estén mind a téboly, mind az iszonyat a holddal kél! Mindenki az égboltot bámulta, a csillagok már majdnem egyenes vonalba rendeződtek. A dobok örült iramban szóltak, dübörgésük hangja szinte egybeolvadt, és a hangorkán, ahogy a katlan falai visszaverték e monoton dübörgést, már az elviselhetetlenségig fokozódott. Aztán egyszerre, mintegy varázsütésre némultak el a dobok, amikor az együttállás végre bekövetkezett. A hirtelen rájuk zuhanó csend valósággal mellbe vágta a várakozókat. A hét csillag fénye minden mást elhomályosított az égen, sorban hunyt ki az összes fénypötty, s az avaragh csillagai egyre fényesebbek lettek. Ez volt a csillagtalan csillagéj kezdete. Amikor a vörös telihold érintette az általuk kijelölt, nyílegyenes vonalat, az égbolton fényes ezüst fénysugár villant. A fény távolba világított, a messzeségbe, Ashbar elfeledett sziklái felé, hívogatón egyre fényesebben ragyogott, hogy végre felébressze a visszatérőt. A vörös hold, mint alattuk a katlan köve, s a hét csillag sugárzása, mint a szakadék nyílegyenes vonala. Ez volt az égre festett jel, s földi megfelelője e pillanatban felizzott alattuk. Az Emlékezés fekete sziklája épp oly vérvörös színbe borult, mint fölöttük a telihold.

A távolban halk morajlás kelt, a zúgás egyre erősebb lett. Mindenki lélegzet-visszafojtva leste a katlan bejáratát. Vörös ködgomolyag jelent meg a szakadék fölött, és sebes iramban közeledett feléjük, mintha lávafolyam gördült volna végig a vörös sziklák között. Halk sóhajtások szakadtak fel körben az Emlékezés Szikláján álló sárkányok soraiból. A sárkányok emlékeztek, majd mélyen meghajtották büszke fejüket, így tisztelve meg a közeledő sárkány szellemét.

Fénymarék csendesen osont, s hamarosan elérte a sárkányok leghátsó sorát. Tudta, hogy nem lesz könnyű észrevétlenül Jakshjalang közelébe jutnia. Nem voltak tervei, de eltökélt volt, hogy valahogy odajut a vörössárkány mellé. Dacosan tekintett az előtte tornyosuló sárkányhátakra, s már majdnem belépett közéjük, amikor Truh végre beérte, és megragadta a kezét.

- Oda nem mehetsz! - suttogta izgatottan.

- De mennem kell! Elég a vitából, Truh! Segíteni úgysem tudsz.

- Jaj, aranyom, gondold át! - lehelte a fülébe a törpe.

- Csak úgy juthatok át közöttük, ha nem fedeznek fel. Van ötleted? Esetleg egy láthatatlanná tévő varázslatod?

- Sajnos ilyesmivel nem rendelkezem.

- Na látod! Nincs más lehetőség, mint csendesen osonni! Te maradj itt!

- De...

- Maradj! - mondta a lány határozott hangon. - Legalább lesz valaki, aki a kocsmák mélyén, még hosszú évek múltán is szívszorító történeteket mesél majd rólunk.

Truh nagyon csúnya pillantást vetett rá, és keze a csatabárdja markolatára csúszott.

- Unalmas kis történet lenne, mondhatom! Képzeld csak el, ha nem mesélhetnék benne egy bátor, harcias, öreg törpéről, aki megmentette az ő kis meggondolatlan, keményfejű emberbarátját, oh-ho-ho-hóóó, hát ki hallgatna meg egy ilyen jelentéktelen történetecskét! Nem igaz, aranyom?

Fénymarék széles mosollyal vigyorgott rá, aztán nagyot szusszanva végigsimított a vörös áldozati ruhán, melybe a szertartás előtt őt is felöltöztették és határozottan előrelépett. Elsőként egy kistermetű, zöldszínű sárkány mellett vezetett el az útjuk. A sárkány értetlen pillantással mérte végig a háta mögötti sötétségből felbukkanó lányt és a nyomában lépkedő, szakállas törpét. Morranva közelebb hajolt, hogy elhessegesse a szentségtörő idegeneket, akik az Emlékezés Sziklájára merték tenni lábukat, de Fénymarék határozottan megállt előtte, és intőn felemelte a kezét.

- Én vagyok a shanob!

A sárkány furcsállón meredt rá, s egy pillanatra megtorpant. Ebben a pillanatban mély hangú üvöltés harsant a vörös sziklás szakadék felől; egy dühös sárkány engesztelhetetlen bömbölése. Hallatán megremegtek még a sárkányszívek is.

S'almeynának Ashbar első csatasárkányának harcba szólító harsogása volt ez. Az opálzöld színű kissárkány izgatottan odakapta a fejét, szeme élénken villogott a feszült várakozástól.

Fénymarék megragadta Truh karját, és gyorsan tovább iszkoltak a sárkányok között, de most már senki nem figyelt rájuk.

Az összegyűlt sárkányhad a katlan bejáratát leste, mert egyre rangosabban, egyre közelebbről harsogott a vad csatakiáltás.

- A shanobot! - rendelkezett Koms nagyúr, és odaintett a papoknak hogy fektessék S'almeyna madzsrájára Raswint.

A papok sietve ugrottak, hogy teljesítették kérését, de a fénylő rúnajelek előtt zavartan megtorpantak. A madzsra közepén Jakshjalang állt, s nem tűnt úgy, mint aki át akarná adni a helyét a shanobnak. Orrlyukából szürkésfehér füst gomolygott elő, és szeme baljós fényben izzott. A papok hátráltak pár lépést, és riadtan pislogtak a Finel nagyhatalmú ura felé, tőle várva segítséget.

- Állj félre, Jakshjalang! Takarodj S'almeyna helyéről! - bőszült fel Koms ennek láttán.

De a vörössárkány csak büszkén megrázta fejét, és pofája lecsapott a szikrázó, diadalmasan éneklő avaraghgyűrűre. Éles fogai ráharaptak a szent ereklyére, mely most már olyan fénnyel világított, hogy nappali fénybe burkolta a sárkány testét.

Ashbar sárkányai egyszerre hördültek fel, látva renegát társuk gyalázatos cselekedetét. Koms elméjében csak ekkor kezdett megvilágosodni, hogy valójában mire is készülhet Jakshjalang. A vörössárkány feltépte a gyűrűt a madzsra közepéről, iszonyatos erő kelhetett hozzá, hogy elmozdítsa onnan, mert nyakán kidagadtak a pikkely rejtette karvastagságú izomkötegek és támaszkodó lábai csikorogva csúsztak a fényes felületen, ahogy vicsorogva erőlködött.

A katlan bejárata felől halálhozó rikoltás harsant, s egy tornádó erejével robbant be a vörös lávafolyamnak látszó gomolygás. S'almeyna eddig szunnyadó szelleme visszatért, s jussát követelve tört Jakshjalang felé.

Ashbar első csatasárkánya vadul száguldott. A liláskék szellemtestet vörösszínű ragyogás burkolta be. Hosszú évek elfojtott, felgyülemlett esszenciája tombolt a szellemtest körül.

Jakshjalang rikoltva emelte a magasba a fogai között tartott avaraghgyűrűt, belsejéből láng és tűzözön zúdult az érkező felé. A sárkány leheletének emésztő ereje van, s ha Jakshjalang sokáig képes lesz rá, hogy ebben a lángfolyamban fürössze a gyűrűt, akkor képes lehet rá, hogy elpusztítsa és megfossza erejétől. Az avaraghgyűrű sistergett, magas, sziszegő hangot adott ki, a madzsra rúnajelei cikázva, segélykérőn villogtak. S'almeyna egyből megértette a rá leselkedő veszély mibenlétét, s bár visszatérni még teljesen nem tudott, s csak szellemtestben lehetett jelen, de így is elég erős volt ahhoz, hogy rátámadjon a helyét bitorló vörössárkányra. Karmait kimeresztve, hangos rikoltással csapott le a magasból, mint egy óriási ragadozó madár.

Mágikus viharfelleg hömpölygött előtte, a lökéshullámok ereje oldalba taszította Jakshjalang testét. A vörössárkány megbillent, elsodródott kissé a madzsra közepéből, de végül sikerült megvetetnie a lábát, és fejét védekezőn S'almeyna felé kapta. A sárkánymágia táplálta tűzfolyam, melyben Jakshjalang az avaraghgyűrűt fürösztötte, a támadás miatt kissé ugyan csendesült, de nem hunyt ki teljesen pusztító tüze. A lávafolyamhoz hasonlatos tűztenger megperzselte a támadót is. Ashbar első csatasárkánya vijjogva irányt változtatott, és csaták százaiban szerzett gyakorlatával könnyedén kerülte el az összeütközést. A földfelszín fölött alig pár méternyire suhant tova, és a szellemtest tomboló ereje több közelben álló sárkányon is keresztülgázolt.

Jakshjalang akkor vehette volna fel vele sikerrel a harcot, ha ő is szárnyra kel, és a levegőben küzdenek meg egymással, de ezt a gyűrű miatt nem tehette meg. Az avaraghgyűrűt a madzsrán belül kellett elpusztítania. S'almeyna újra támadott, villámsebes kört írt le a madzsra fölött, és a következő elemi erejű csapás Jakshjalang pofáját érte. Az avaraghgyűrű csikorgó éneket hallatva csúszott ki a sárkány fogai közül. Pörögve, szikraesőt köpködve hullott alá, szemek százai követték röptét, ahogy csendülve földet ért. Ha már eléggé meggyengült és a madzsrán ér földet, akkor S'almeyna kiorglétének örökre vége szakad. A szent rúnák fényesen villogtak, a gyűrű épp a peremen koppant, és gurulva tovább csúszott kifelé.

Ekkora már a többi sárkányúr is felocsúdott első döbbenetéből, és mind az áruló ellen fordultak. Haragjuk az egekig csapott, rikoltó hangjuktól reszketett a levegő és repedezni kezdett a katlan ősi fala. Azonban mielőtt lerohanhatták volna renegát társukat, döbbenetes, sosem látott dolognak lehettek szemtanúi. Az Emlékezés Sziklája megreszketett alattuk, vörös fénye, mely eddig egyenletesen tüzelt, pár pillanatra kihunyt, elsötétedett, és még a madzsrák jelei is eltűntek előlük. Fölöttük éles, fütyülő hang harsant, túlharsogva minden más hangot. A váratlan jelenséget halotti csend követte, mindenki moccanatlanul megtorpant a helyén, és a sárkányurak egyszerre kapták az ég felé a fejüket.

A csillagok még mindig fényesen sziporkázva jelölték ki az avaragh óráját, azonban váratlanul kelet felől egy fényes pont jelent meg az égen, és szélsebesen közeledett. A katlanban halk félelemmel teli morranások jelezték, hogy a kiorgok is felfedezték a zavaró jelenséget. A fényvirág vágtatott az égen, és mint egy üstökös, hosszú csóvát húzott maga után, tündöklő rohanása közben keresztül metszette a hét csillag vonalát. A sárkányurak döbbent hördüléssel követték röptét.

Jakshjalang kihasználva, hogy mindenki az eget bámulja, támadásba lendült. Az avaraghgyűrűt nem érhette el, de a reszkető shanob ott állt előtte. Egyetlen ugrással rávetette magát Raswinra, és kíméletlenül rátiport a shanob testére. Aztán a pofájával is lecsapott, s miközben reccsenő hang kíséretében letépte Raswin fejét, karmaival kihasította szerencsétlen áldozata szívét.

Diadalmasan bődült el, ahogy az élettelen testet a fogai közé kapva megrázta, és messzire hajította. Hangos rikoltás hallatszott a sárkányurak döbbent soraiból. Murlok nagyúr rontott elő, hogy Jakshjalangra támadva megakadályozza őt unokája elpusztításában, de már elkésett. Csak a bosszú lehetősége maradt számára.

A shanob halálakor S'almeyna liláskék szellemteste is megreszketett a levegőben, és az avaraghgyűrű sisteregve, robbanva szökkent a levegőbe. Senki sem lehetett a közelében biztonságban. A gyűrű végigtarolta a szertartásra felkínált áldozatok sorát, emberszéles, fekete, égett csíkot vágva közöttük. Rángatózva vonaglottak a szerencsétlen, elkábított foglyok. Azonban az avaraghgyűrű határozott céllal robogott előre; nem közöttük kereste immár leendő prédáját.

A gyűrű száguldott, és már a vörössárkány sem tudta megállítani, ahogy más kiorgok sem. Az avaragh elszabadult, és mindenki fejvesztve menekült az útjából, de nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy időben elszökkenhetett előle. Az avaraghgyűrű már S’almeyna irányítás alá került, s a sárkány, aki végre vissza akart térni az álmok birodalmából Crymhoon földjére, nem kímélt sem embert, sem sárkányt, hogy végre elérhesse célját. A gyűrű immár céltudatosan száguldott kiszemelt áldozata felé. A szétrebbenő sárkányok heves szárnycsapásokkal emelkedtek fel a levegőbe. A szárnyak keltette széllökések erejétől zúgott a levegő a katlan fölött, és a sárkányok figyelmeztető, rikoltó hangja messzire szállt.

Fénymarék eközben már Jakshjalang közelébe ért, de a váratlan eseményekre ő is megtorpant. Csillogó szemekkel bámulta az égi jelenést. Truh türelmetlenül toporgott mellette, kezét rángatta, és egyre sürgette, hogy menjenek tovább, bár a törpének sem volt róla pontos elképzelése, hová is tartanak éppen. De bármi jobb lehetőségnek tűnt számára, mint a hatalmas sárkánytestek között osonni és remélni, hogy senki sem fordít figyelmet rájuk. Amikor az avaraghgyűrű ámokfutásba kezdett és a sárkányok riadt meneküléssel tértek ki előle - a levegőbe emelkedtek, vagy keresztülgázoltak egymás madzsráján, megbontva ezzel az ősi rendet -, Fénymarék végre észbe kapott. Jakshjalangot kereste a tekintetével. Amikor a kavarodásban végre megpillantotta, Jakshjalang már több nagy csatasárkánnyal küzdött. A vörössárkány csodával határos módon még talpon volt, és az ő tekintete is megakadt a kis boszorkányon. Fénymarék látta, hogy aggodalom izzik fel a szemében, amikor megpillantja őt a robogó lábak, tülekedő testek, suhanó sárkányfarkak, kitárt szárnyak rengetegében. Jakshjalang éles, üdvözlő hangon felkiáltott, és dacosan megrázta magát, mintha erőt merített volna Fénymarék jelenlétéből.

Az avaraghgyűrű széles kört írt le a katlan fölött, mint egy éhes ragadozómadár, mely áldozatára les a magasból. Hirtelen megtorpant, tündöklő fénnyel felvillant, aztán alábukott, és úgy zúgott Fénymarék felé, fényt és tüzet köpködve, mint egy eleven tűzmadár.

- Ó-ó-ó! Ebből baj lesz! - suttogta maga elé a kis boszorkány, s egyből menekülőre fogta a dolgot.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember elgondolkozik azon, hogy mit is keres itt ő valójában, és ezek azok a pillanatok, melyek túl rövidek ahhoz, hogy választ is tudjunk adni rá! - villantak eszébe a tekercs szavai.

E pillanatban Fénymarék sem kereste a válaszokat, inkább rohant, ahogy csak bírt, azonban nem juthatott messzire. Az avaraghgyűrű lecsapott rá. S'almeyna győzelemittas rikoltása összekeveredett Jakshjalang bömbölő hangjával, aki lerázva magáról egyik támadóját, egyből Fénymarék felé lódult, hogy valami módon segíthessen rajta. A forgatagban ekkor a magasból Ejnoyin, a Qwebeh klán úrnője érkezett, hogy bosszút álljon áruló fián, de Murlok nagyúr tomboló sárkányalakja azt hitte, őt éri az égből jövő heves támadás, s bőszen fordult szembe gyűlölt ellenségével. Ennél kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhatott volna számára, hogy örökre törölje a Qwebeh klánt a riválisok listájáról.

A gyűrű ereje térdre kényszeríttette Fénymarékot, rácsusszant a kézfejére, megperzselte a bőrét, lángfalba burkolta a testét. A kis boszorkány eleven fáklyához vált hasonlatossá. Kívül, belül csapkodtak a lángok, de mégis halálos nyugalmat érzett önmagában; a vérében forrongó mágia bűvös erejét. S bár körötte minden gyúlékony anyag lángra kapott, őt mégsem perzselték meg azok a félelmetes lángok.

- Én ma már meghaltam egyszer - csikorogtak a fogai, ahogy megpróbálta letépni kézfejéről a gyűrűt. - Ma már többször nem fogok!

S'almeyna liláskék szellemteste zúgva érkezett a levegőben, hogy rávesse magát és beleolvadjon végre az emberi testbe, akit kiválasztott magának. Jakshjalang eközben sikeresen átverekedte magát az egymást tépő, marcangoló sárkányok között, és a visszatérő sárkányúr útjába vetette magát. Saját testével tartóztatva fel Ashbar első csatasárkányát. Vicsorogva csapott össze az árnyvilág és a valóvilág sárkánya. Azonban Jakshjalang bátor tettével csak késleltetni tudta az elkerülhetetlent. A sárkány szellemerejének egy részét időlegesen leköthette, magába szívhatta az ébredő sárkány pusztító dühének legjavát, védelmezve ezzel a lányt, de meg nem állíthatta S'almeynát.

Fénymarék továbbra is a gyűrűvel küzdött. Vérében a lángfolyó ismét meglódult, szétáradt a testében, hogy magába szippantsa őt. Agyát tompa köd ülte meg, ahogy a sárkány szelleme a gyűrű mágiáját használva rávetette magát, hogy beleolvadjon és átformálja őt. Sokkal mélyebbre nyúlt és sokkal kíméletlenebbül, mint azt Xojertha tette, amikor vizsgáztatta őt.

S'almeyna nem megismerni akarta az embert, hanem elpusztítani. Fénymarék szédelegve, imbolyogva próbált felállni, miközben egy idegen hatalom rázúdította életének emlékképeit. Válogatás nélkül ömlöttek a képek, ezer év története, álom és valóság, minden, ami egy sárkánnyal, Ashbar első csatasárkányával valaha megeshetett. Fénymarék úgy érezte, izzó és gőzölgő láva- és vérfolyamban gázol keresztül; S'almeyna valóban méltó volt hírnevére. Hideg számítás, céltudatos kegyetlenség, kíméletlen gyűlölet jellemezte. Az érzelemzuhatag talán még fájdalmasabb volt, mint az emlékek áradata. A kegyetlen érzelmek jeges tűkként döfködték, s e jégdarabok dárdákká dagadtak, hogy felszúrják, felhasítsák, megsemmisítsék a lelkét.

Csak önmagába kapaszkodhatott, darabokra hulló énjébe, s ő kétségbeesetten próbálta egyben tartani azt, aki valaha Fénymarék, a Feketesás-mocsár kis boszorkánya volt.

Ez lenne a halál? Ez lenne a számára elrendelt végzet?

Pörögve sodródott. A vérhullámok átcsaptak fölötte, és ő alábukott egy sötét, mindent elnyelő örvényben. Mibe kapaszkodhatna? De akkor egy ismeretlen erő ismét a magasba emelte, úgy tűnt fel benne, mint egy kis csillag a feketeségben. Zöld fénysugár volt, és Susogó hangját hallotta meg a ködbevesző távolból.

Melegkéz, Susogó segít! Susogó shhhhhagggaaaaashaaaaa!

Maga sem értette, hogy volt képes ezekben a pillanatokban a mosolyra, de a kis moa-moa harcias hangja vidámságot fakasztott lelkében. A benne élő gyermek hangosan felkacagott, s nevetése záporozva hullott a sötétségbe. A nevetésvirágok arany robbanások voltak, színpompás szikraeső a halál mezején. Érezte, amint hatásukra szelleme dacos kacagással az örvény fölé emelkedik.

Hangok szóltak benne. Xojertha zöldarany szemét látta felvillanni. Kavargó látomások csapkodtak körülötte.

- Nevess, Fény Gyermeke! - hallotta az aranysárkány hangját, s ő válaszul vadul, tébolyultan kacagott tovább.

Bal karján a gyűrű sisteregve mart a húsába, átváltoztatta karmos, kékpikkelyes sárkánymanccsá. S az erezetek sebesen futottak a válla felé, hogy birtokolják végre az egész testét.

A vállán ekkor moccant meg a mágikus jel. Az apró aranysárkány dühösen emelkedett fel, és végigsiklott a bőre alatt egyenesen az avaraghgyűrű felé. Amikor elérte, tűhegyes fogait belemélyesztette a fémbe, úgy, mintha csak puha, eleven húst marcangolna.

S'almeyna szelleme felsikoltott a váratlan támadásra, és megvonaglott. Védtelenül hagyta mellkasát, s az akkor már sebesülten vergődő Jakshjalang dühös varázslatáradata végre utat találhatott magának. S'almeyna évek óta várt már a visszatérésre, szelleme a hosszú álomban csordulásig telt az erőkkel, így a vörössárkány támadása nem végezhetett vele, csak megcsapolta kissé erejét és tovább gyengítette Ashbar első csatasárkányát.

A gigászi erőket birtokló szellemtest mindezek ellenére mégis kétségbeesetten vonaglott a levegőben, mert az avaraghgyűrű megsérült az aranysárkány harapásaitól. A széles pánt félig átszakadt, s a gyűrű fénye egyre tompábbá vált, már nem csapkodtak oly hevesen belőle elő a lángok. A liláskék sárkányalak őrjöngve forgolódott a levegőben, bömbölő szájából zúgva örvénylett a megzabolázatlan mágia, válogatás nélkül tarolva le minden élőt a környezetében. Jakshjalang ismét megtántorodott a feltörő varázsáradatban. Teste körül villámok cikáztak, tűzgolyók robbantak, mérgező füstfelhők kavarogtak. A kiorgok közül a gyenge kissárkányok végső menekülésként visszaváltoztak emberalakjukba, nem tudván tovább fenntartani sárkánytestüket a kiismerhetetlenül csapkodó esszenciaviharban. Közülük sokakat eltapostak a menekülők mancsai, s a klánok harcosai vérengző mészárlásba kezdtek ennek a veszteségnek láttán. S ekkor valóban elszabadult a kráter mélyén az öldöklő pokol, és feltartóztathatatlanul terjedt az őrület.

Fénymarkék mindebből keveset érzékelt. Számára beszűkült a világ, az ő harca önmagában folyt. Xojertha oltalmazó jele, az apró sárkány, belőle merítette erejét. S bár ő nem volt több a sötét lelkek birodalmában, mint egy maréknyi fény, ez mégis elegendőnek bizonyult. Ő volt a fény, s a kis sárkány a fegyver, mely ezt a fényt összegyűjtötte, megsokszorozta, és harcba szólította.

Az avaraghgyűrű vonaglott a kezén, s a szent talizmán végső kétségbeesett sikoltása betöltötte az egész katlant, amikor az aranysárkány végre keresztülharapta. A gyűrű még megpróbált újra egyesülni, kétségbeesett igyekezete közben, hogy újra egybeforrjon, beleégette a karpánt nyomát Fénymarék karjába, de ekkor Susogó érkezett nagy lendülettel, és visítva belecsimpaszkodott. Az elrepedt avaraghgyűrű a kicsi súlya alatt végül leperdült Fénymarék kezéről, de azon nyomban a magasba emelkedett. Talán azért, hogy egy új, gyengébb áldozatra vethesse magát.

Susogó teste lengedezve csüngött alá róla, az avaraghgyűrű többször hevesen megrándult, hogy lerázza magáról, de a kis szőrpamacs visítva kapaszkodott bele, és nem eresztette ki éles fogacskái közül a megszerzett, átkos kincset. Bajszocskája, bundája megperzselődött a lángkitörésekben. Nehézkesen, bukdácsolva emelkedtek felfelé. Susogó csapkodott a mancsával, és végül sikerült fogást találnia a szokatlan repülő alkalmatosságon.

- Susogó, ugorj! - kiáltotta Fénymarék kétségbeesetten kitárva felé karjait.

De a kis moa-moa nem akarta elengedni a gyűrűt. Fejét hevesen rázta, minek hatására a gyűrűvel együtt jobbra, balra imbolygott a levegőben, aztán váratlanul a hátán kibomlott valami. Lentről úgy tűnt, mintha fekete szövetdarab tekeredett volna a testére, de az a valami határozott céllal mozgott, és hatására egyre lejjebb ereszkedtek. Fénymarék értetlenül meresztette a szemét, amikor végre meghallotta önmagában Susogó diadalmas kiáltásait:

Susogó repül! Susogó erős! Susogó viszi feketelángkört!

- Jaj, kicsi, tudod te, mit csinálsz? - rebegte aggódva.

De nagyon is úgy tűnt, Susogó pontosan tudja, mit tesz. A föld felé kényszeríttette az avaraghgyűrűt, és Fénymarék botladozva követte a csatatérré változott katlanban, le nem véve a tekintetét a kicsiny repülő, fekete szőrpamacsról.

A moa-moa utálkozva köpte ki maga elé az avaraghgyűrűt, amikor tappancsai végre elérték a talajt. Kibomló, fekete szárnyacskái a feje fölött legyezték a levegőt, és büszkén pislogott hátra Fénymarékra. Éles csörömpöléssel hullott a fényes felületre az avaraghgyűrű. Amikor az Emlékezés Sziklájának kövéhez csapódott, az alattuk vörös fényben izzó kőfelület megrepedt. Fénymarék kábultan bámult lába alá, pont S'almeyna madzsráján álltak! A repedések szertefutottak a lábuk alatt, mint egy pókháló selyemfonalai, s amikor a hajszálvékony repedések elérték az ősi rúnajelek keretét, az Emlékezés Sziklájának ezen pontján végleg kihunytak a fények.

E pillanatban vergődve, bömbölve hullott alá S'almeyna szellemteste, és utolsó lendületével maga alá temette Jakshjalang testét. Fénymarék fáradtan karjába zárta Susogót, és elrévedő tekintettel nézte, amint a leghírhedtebb sárkánynak, Ashbar első csatasárkányának alakja szertefoszlik, és örökre elenyészik. Fénymarék már tudta, S'almeyna soha többé nem térhet vissza a világ felszínére; örök időkre bezáródtak előtte a kapuk, és szelleme végleg megpihen Ashbar vörös sziklái alatt, mert számára nem létezik többé feloldozás.

Szorongó szívvel tántorgott tovább a nagy vörössárkány mozdulatlan teste felé. A kimerültségtől és az átélt iszonyattól elzsibbadva végül térdre rogyott Jakshjalang mellett. Alig látott, a még mindig gomolygó füst, s a szeméből kibuggyanó könnyek elhomályosították a látását. Csak nehezen tudta felfogni, mi történt velük. Kézfejére tévedt a pillantása, és elborzadt a látványra. Bal alkarja kékes fényben derengett, a pikkelyek erezete tökéletesen látszott rajta, s a fényes felület határozottan szilárdulni látszott. Nem érzett fájdalmat önmagában, csak végtelen ürességet, mintha minden érzelem eltűnt volna belőle, amikor a fény kacagásával együtt azt is a kis aranysárkány felé nyújtotta, hogy megsegítse a harcban.

Gyengéden megérintette Jakshjalang nyakát. A sárkány bőrén alig érzékelhető remegés futott végig az érintésre, a pikkelyek halk sóhajtással emelkedtek meg. Ujjai alatt lassan szertefoszlott az illúzió, a sárkány testét a kiorg teste váltotta fel.

Fénymarék tudta, hogy Brendon haldoklik. Tudta, hogy a férfi, akit éveken át visszavárt, a kiorg nagyúr, akit csalódott haragjában száműzni próbált a szívéből, s aki most megmentette az életét, feláldozva érte a sajátját, már soha többé nem lehet vele. A Brendon testében lakozó sárkány most hosszú útra készült, vissza a Vezeklés Szakadékán át Ashbar szikláihoz, hogy bevárja egy új avaraghéj eljövetelét. De ha Jakshjalang számára megadatik is az újbóli visszatérés, az már egy másik élet lesz; Brendon számára már nem létezett a holnap. Ashbar sárkányainak végzete, az átok hamarosan beteljesedik rajta.

Kiorg sors! - gondolta könnyeivel küzdve.

- Az! - suttogta felé a férfi, és megrebbentek a szempillái. Fénymarék nem kérdezte meg, mint egykor régen, hogy vajon olvas-e a gondolatiban? Már ő is ismerte e kérdésre a válaszokat.

- Ha e gyermek felnő, és a Bíbortrón Szelleme térdet hajt előtte... szíve erős lesz, kiorgokat ölhet - idézte akadozva Brendon a jövendölés szavait. - Csak mikor a kiomló vér érinti a földet, hárulhat el fölületek az átok végleg.

- Ó, nem! - suttogta, amikor végre megértette, mire kéri őt a férfi.

- Tedd meg! - könyörgött felé Brendon szeme.

- Lehet, hogy nincs igazad! Lehet, hogy tévedsz!

- Lehet - sóhajtotta alig hallhatóan a férfi -, de tudom, hogy így helyes!

- De én... én nem vagyok Szruhanna... én...

- Nem mondtam el mindent a Finelnek!

- Tudom! - hunyta le a szemét fájdalmasan a lány.

- Tedd meg, amíg nem késő! Kérlek!

- Képtelen lennék rá!

- Emlékezz arra, amit egykor mondtam neked! - suttogta a férfi. - Mindennek másként kellett volna történnie! De a megbocsátás nem a gyilkosoké! ...Mikor majd megtanulsz gyűlölni, és tisztán, hideg fejjel ölni, ne feledkezz meg rólam sem! Ez a te dolgod, gyermek. Tudom, hogy jól fogod csinálni! - küldött felé még egy utolsó gyenge mosolyt.

Fénymarék Brendon szemét nézte. Oly közel volt a halál, széttépett testét már a benne lakozó sárkány ereje sem tarthatta sokáig életben. S ha a kiorg meghal... igen, tudta ő is, akkor végleg elveszik az, ami Jakshjalangban valaha Brendon volt.

- A tőrrel csináld! - suttogta még felé egyre nehezebben véve a levegőt Brendon.

Fénymarék keze a férfi övébe tűzött fekete tőrre fonódott, a Fény Fegyverére, mely magába olvasztott minden színt és életet. Igen, már ezt is tudta, mint ahogy sok minden mást is, amit még fel kell fedeznie önmagában. S'almeyna nem tűnhetett el belőle nyomtalanul, ahogy Brendon szellemisége is örökre vele marad. A véres arcú férfi fölé hajolt, s lágy csókot lehelt a homlokára.

- Szeretlek apám! - suttogta, s a tőr lágy mozdulattal suhant a kiorg szívébe.

A tőr felbömbölt, mély hangú rikoltása hátborzongató sikoltássá vékonyodott, s amikor elhalt ez a hang, Fénymarék óvatosan kihúzta Jakshjalang-Qwebeh Brendon nagyúr mellkasából a fegyvert.

Felegyenesedett, és ölébe ejtette véres kezét. A szeretett férfit nézte. Brendon égszínkék szeme üveges tekintettel bámulta a csillagtalan égboltot, a fölöttük dühöngő sárkánycsatát. A test lágyan megremegett, s halvány derengésben lebegni kezdett.

Lassan változott, formálódott, ködszerűvé vált. A nehéz, fűszeres illat, mely mindig oly kedves volt a lány szívének most tömény felhőkben emelkedett az ég felé.

A kiorg halott volt, s élt egyszerre. Fénymarék érezte, ahogy e két ellentétes és mégis összetartozó mágia örvénylik a test körül. Összesimult, egymásba ért, átformálódott és újratanulta a világ dolgait. De a kis boszorkány mindezt már alig látta könnyein keresztül. Nem akarta látni, nem is akarta tudni. Összekuporodott, úgy, mint gyermekkorában, amikor el akart menekülni minden és mindenki elől. Olyankor mindig Sah-ja-jan, a kis tündemocsok aprócska barlangjába bújt el, de most csak karjaival ölelhette át a térdét, és hangosan zokogott.

- Jól csináltad, kicsi lány! - dörmögött egy mély, érdes hang a feje fölött.

Felkapta a fejét. Előtte egy hatalmas, vörösszínű sárkány terpeszkedett. Figyelmesen nézte őt, és lehajtotta hozzá a fejét. A sárkány igazi volt. A sárkány élt!

- Jakshjalang? - kérdezte bizonytalanul. A sárkány elégedetten felmordult. - Jakshjalang! Sikerült?!

- Sikerült, Fény Gyermeke!

- De hát nem én! - tiltakozott egyből a lány. - Te magad mondtad: nem én vagyok!

- Nem te vagy - adott igazat neki a sárkány, majd ravaszkásan elvigyorodott. - De volt mit örökölnöd! - Az egymást marcangoló kiorgok felé pillantott. - Jobb, ha ezt nem tudják meg! Őrizd meg a titkod, és akkor békében élhetsz! Most gyere!

A fejével szelíden közeltolta a testéhez a lányt.

- Kapaszkodj fel a nyakamba! Itt nem vagy biztonságban. S'almeyna szelleme a közelben jár még, itt kísért, érzem.

Fénymarék megborzongott a szóra, és máris felkapaszkodott a sárkány nyakára, majd onnan tovább a hátára.

Felemelkedtek és tovaszálltak, el az egymást tépő, dulakodó sokadalomból. Senki sem támadt rájuk, senki sem fordult feléjük; mintha Jakshjalang láthatatlan lett volna számukra. Elhagyták a kráter területét, aztán egy közeli dombtetőn leszálltak.

A kis boszorkány összeszoruló torokkal nézett vissza. Lassan már mindent megértett, és most úgy érezte, mintha hirtelen elfogytak volna belőle az eddig soha nem szűnő kérdések.

Brendon az életét áldozta érte. Ezzel elnyerte a feloldozást Xojerthától, kiorgléte így véget érhetett, de mint sárkánynak csak most kezdődött el, vagy inkább kezdődött újra. Ez az a titok, amit a kiorgok nem ismertek, az volt az igazi Titkok Titka, az ellentmondás; ki le tudja győzni önmagában a sárkányt, abból ismét sárkány lehet. Kegyetlen próbatétel!

Mindketten a távoli, öldöklő küzdelmet figyelték.

- Szégyen! Szégyen, ami odalent folyik! - morogta halkan a sárkány. - Beszennyezik az Emlékezés Szikláját, beszennyezik önmagukat. Ashbar sárkányai semmit sem tanultak a múltból. Nem érdemlik még meg, hogy feloldozást nyerjenek. Tovább kell vezekelniük, Fény Gyermeke! Ők még nem érdemlik ki a Sárkány nevet!

Fénymarék nem érzett félelmet a sárkány közelségétől, ahogy már tudta azt is, soha nem fog félni tőlük. Megérintette Jakshjalang nyakát, a fényes pikkelyek ujjai alá simultak; bársonyos, meleg érintésük volt. A nagy vörössárkány, aki egykor Brendon lelkében élt, letekintett a lágy érintésre, egészen közel hajolt hozzá, és a törékeny emberlány szemébe nézett.

Hatalmas szemek, sárkányszemek, hidegek és félelmetesek, de Fénymarék megpillantott valamit a mélyükön. Egy arcot látott, egy csodálatos férfi arcát, biztató mosolyát. Brendon tekintete ott maradt a sárkány szemében. Lelke ott lobogott tovább a sárkány szívében. Ahogy Brendon is különleges volt a kiorgok között, úgy ettől a naptól kezdve Jakshjalang is az lesz a sárkányok között.

- Immár szabad vagy! - mondta a sárkánynak csendesen. Jakshjalang halk, morranó hangon válaszolt, és Fénymarék még mindig kihallotta belőle a férfi meleg, bársonyos hangját.

- Ahogy te is, Ayostion-Qery Yeloy. Már tudom, Xojertha nem véletlenül adta neked ezt a nevet. Méltónak bizonyultál egy aranysárkány szerelmének emlékéhez. Büszke vagyok rád!

- S az anyám?

- Ő az én szabadulásom záloga volt - tért ki a sárkány a válasz elől. - Megtanított szeretni, emberként gondolkozni. Megtanított rá, hogy a törékenynek tűnő ember olyan erő, amit nem szabad alábecsülni.

- De mi lett a sorsa? Hol van most, merre?

A sárkány feje lassú mozdulattal fordult körbe, mint aki a világ négy égtáját szemrevételezi, és az éjszakai szellő hangjait lesi.

- Ott van mindenütt! Ha figyelmesen hallgatódzol, te is meghallhatod a szavát. Az est békés csendjében, a reggel sziporkázó fényei között, a tenger csobogásában, a lombok zöldjében. Az, ami ő volt, mindig itt van velünk... - Ezzel kitárta szárnyait, hogy felröppenjen.

- Várj! - toppant elé Fénymarék - Mondd, él még?

A vörössárkány letekintett rá; nyakát ismét előrehajtva, egészen közelről bámult bele a lány arcába.

- Minek a múltat megbolygatni, Yeloy? Így van jól!

- Tudnom kell!

- A tudás néha nagyon veszélyes lehet, kedvesem! - Nagyot pislantott, de végül látva a lány kíváncsi tekintetének lobogását odamorrantott még valamit. - Emlékszel Khosba szavaira?

Fénymarék lázasan kutatott az emlékezetében, s a sárkány figyelmesen várakozott, míg Fénymarék bátortalanul ki nem bökte:

- Zölden zöld?

A sárkány nagyot horkantott, ahogy rábólintott a szóra.

- Úgy van! Zölden zöld... - Látszott, hogy töpreng valamin, aztán mégis megszólalt, sejtelmes hangja kitöltötte Fénymarék elméjét. - Khosba szavai voltak? Vagy Xojertháé? Esetleg Szruhanna üzent általa? Én már nem akarom ezt megtudni.

Ezért sem kérem, hogy keresd őt tovább. Mint ahogy azt sem, hogyha mégis megtalálod, meséld el neki mindazt, amit ma itt láttál. Ha tudná, talán megbocsátana nekem... de nem! Nem kérem ezt tőled. Éld az életed, Yeloy!... Adok neked valamit, egy emléket. Ennyi csak, mi számomra Szruhannából megmaradt. Mától őrizd te tovább.

Kezébe csúsztatott valamit, majd elfordult, és kitárva hatalmas bőrszerű szárnyait, elrugaszkodott a földről. Fénymarék hosszan nézte, ahogy távolodott. Jakshjalang, a vörössárkány végre északkelet felé szállhatott, haza, Ashbar sziklái felé. Szavai, melyekkel nem kért, mégis egy olyan kérést rejtettek, mely megkísértett, búcsúszó volt, utolsó üzenet egy asszonyhoz, akit ez a fenséges teremtés egykor szeretett.

Fénymarék nem nézett le, de így is pontosan tudta, mit tart a kezében; ujjai babrálva bontogatták a tekercset átfogó szalagot. De aztán csak állt a dombtetőn, ruháját, hosszú, vörös haját szelíden cibálta a szél. S a fénylő, kibomló pergamenlapon az írás apró jelei messzire világítottak a csillagtalan csillagéjben, úgy, mint egy ismeretlen égbolt apró fényjelei.

„...A világ végtelen volt és mozdulatlan. Úgy nehezedett rám minden este a csendje, mint mázsányi súlyú takaró.

Beborított.

Amikor éjszakánként üvöltve ébredtem, iszonyodva keresve a kapaszkodókat létem lecsupaszított torzója körül, csak ez a csend burkolt be, csak ennyi volt a lét.

Bhroms népe azt hitte, nem félek semmitől. Rajongva tekintettek rám, mert hinni akarták, hogy megtalálták bennem a rég elveszített, oltalmat adó vezetőt, azt, akiről a legendák szóltak. Hogy mondhattam volna el nekik mily rettegő félelmek élnek bennem? Még úgy sem tehettem ezt meg, hogy pontosan tudtam, ők az én félelmeimből semmit sem érthettek volna meg. Számukra csak az a csoda létezett, hogy könnyűszerrel legyőztem a kiorgokat.

Nekik csak ez volt a félelem forrása; a kiorgok, a sárkányok, a mágia rémképei.

Hogy mondhattam volna el nekik, hogy bennünk, emberekben, a kiorgoknál is félelmetesebb szörnyetegek lakoz-hatnak! Olyanok, melyek képesek rá, hogy világokat pusztítsanak el. S nem kellenek hozzá varázslatok, bűvös igék, hogy előcsalogassuk őket önmagunkból. Mert velünk élnek és örökkön bennünk kísértenek... Vajon megértenék ezt?

Alig hiszem!”

[1] Ennek a küzdelemnek a történetéről Susan Salina: Tükröm, tükröm... c. kisregényében olvashatunk, amely „A Sárkány könnyei" című fantasy antológiában jelent meg, majd az „Álomvarázs" című jubileumi válogatásba is bekerült, (a szerk.)

[2] drakón papok - azok a sárkányimádó papok, akik Drakóniában ütöttek tanyát, és életüket a sárkányok szolgálatának szentelték.

[3] A mágia egyik legkülönlegesebb fajtája. A sárkányok nem hódolnak sem a Rend, sem a Káosz erőinek. Az ő hitük egy egyetemes, a természet egységén nyugvó, az egész univerzumot felölelő hit. A sárkányok tökéletes összhangban élnek a természet erőivel, a levegő, a víz, a föld tisztelete és megóvása természetes része mindennapjaiknak. Éppen ezért mágiájuk sem öncélú, vagy romboló, sokkal inkább befogadó mágia. A sárkánymágia ereje a természet harmóniájából ered és csak a természet rendjének megóvása érdekében használják azok elpusztítására, kik ez ellen cselekszenek.

[4] Huorn istenség. A halál és az alvilág kegyetlen ura.