2. ORNON VÁRA

Ornon várának drakón-hodzsonja, a sárkánypapok szent temploma az Öregtorony oldalához simult. Az épület sima falú homlokzatát a Qwebeh klán címere ékesítette. A templom közvetlenül a sziklaplató felszínére épült. Az egyenetlen felszínt nem burkolták be márványlapokkal, csak a papok lába koptatta tükörfényesre a kőbe metszett lépcsőfokokat és az oltár körüli padozatot. A karcsú oszlopokon és az oldalfalak díszesen faragott, hófehér kőkockáin azonban sárkányos minták futottak körbe.

A Szunnyadó Nagyoknak, Ashbar sárkányainak kőbe metszett, figyelő tekintete a magasból ügyelte a rendet és követte a buzgó híveik ténykedését. A drakón-hodzson belső szentélyét egyetlen nagyterem foglalta el. Azonban ez a belső szentély nem a véráldozatok bemutatásának helyszíne volt. A teremben nem állt oltárkő, nem füstöltek éjjel-nappal a füstölők, és nem szállt az ég felé a papok szűnni nem akaró mormogása, berendezése inkább egy tágas fogadóteremhez hasonlított. Itt tartották megbeszéléseiket a sárkányurak, ha Ornon várában tartózkodtak.

Truh mogorva arccal lépett be a Finel tanácskozásának helyet adó belső szentélybe. A törpe cseppet sem kedvelte a kiorg nagyurakat, és jobb szerette magát távol tartani tőlük. De most Yenmon úrnő kérte meg rá, hogy legyen a Finel segítségére.

Régi barátságukra hivatkozva kérte ezt, és ez komoly dolgokat sejtetett Truh számára. Az úrnő ritkán lágyult el, és még ritkábban hozott fel olyan érveket, melyek inkább az érzelmekre hatottak, mintsem az értelemre.

Az öreg törpe meglepődve látta, hogy a Finel mind az öt tagja ott ült a hosszú asztal körül. Eddig nem is sejtette, hogy még Prendr-Rholnoy Murlok, a vén, mogorva kiorg is megérkezett, s húsz év elteltével újra betette lábát Ornon várába.

Itt valami nagyon sötét dolog van készülőben! - állapította meg magában Truh, de szólni nem szólt egyetlen szót sem.

Az asztalfőn Zorhm ura, Dsornd-Horlonw Koms ült. Magas, szikár férfi volt, homlokát mély barázdák szabdalták. Jéghideg szürke szemei úgy ültek húsos orra két oldalán, mintha folyton külön életet éltek volna. Jobbján a sebhelyes arcú Wergion-Rusmonk Lork foglalt helyet. Truh jól emlékezett még arra a napra, amikor a fél arcát elcsúfító heg keletkezett.

Brendon, Yenmon úrnő fia egész életre maradandó nyomot hagyott gyűlölt ellensége arcán.

S az Úrnő még azt akarja, hogy én ezeknek segítsek?! - berzenkedett magában a törpe.

Régi viszály dúlt a kiorg családok között. Az ellenségeskedés gyökerei még azokba az időkbe nyúltak vissza, amikor a vesztes csatát követően Ashbar sárkányait kitaszították, és a Rendet őrző sárkányok gyűlése, a krwooni zsinat, kiorg létre kényszerítette őket. A Szunnyadó Nagyok szelleme ekkor foglalta el Crymhoon földjét, s ekkor húzták meg a tartományok határait. Az ősi törvények szokásjogok fennmaradtak, s ahogy korábban a sárkány családok védelmezték Ashbar tartományait, épp oly féltékenyen őrizték most a kiorg klánok is a területeiket.

A Finel, a Kiorg Tanács most azért gyűlt össze Ornon várában, a Qwebeh klán tartományi központjában, hogy egy régi vitás kérdésben döntést hozzon. A klánoknak megvoltak a maguk külön törvényei, de valamennyien elfogadták a Finel döntéseit. Ez elemi érdekük volt, hisz' Ashbar renegát sárkányai még hosszú időn át rákényszerültek arra, hogy békében próbáljanak meg egymás mellett élni. Szentségtelen bűnük határtalan volt, s a rájuk mért büntetés sem volt különb!

A Qwebeh klán, Yenmon úrnő családja meggyengült, amióta az úrnő két vérszerinti gyermeke eltávozott Ornon várából.

Brendon a tetteivel vívta ki maga ellen a Finel haragját, s a kiorgok kitaszították maguk közül. Brendon ettől kezdve a maga útját járta, s több mint tizenöt éve senki sem hallott róla. A kiorgok, így Yenmon úrnő is csak azt tudták biztosan, hogy Brendon emberteste még Crymhoon földjén jár, mert az őt uraló sárkány, Jakshjalang még nem hajtotta tisztító álomra fejét a titkos barlangok mélyén, amit az ősidők sárkányainak feledésbe merült mágiájával pecsételt le a kwrooni zsinat, amikor Ashbar sárkányai felett ítélkezett. Ezt a tényt a Szunnyadó Nagyok ébren lévő tagjai mind érzékelhették, de azt, hogy Jakshjalang-Qwebeh Brendon, a kiorg merre jár és miféle sorsot cipelve éli az életét, senki sem sejtette.

Yenmon úrnő másik gyermekét, Jessina úrnőt évekkel korábban végzetes baleset érte. Azóta, hogy Jessina emberteste eltávozott, az őt egykor uraló sárkánynak, S'almeynának, a Qwebeh klán legerősebb csatasárkányának lelke nem tudott visszatérni Crymhoon földjére, mert a sárkánymágiának is megvoltak a maga íratlan törvényei. Ahhoz hogy S'almeyna ismét elfoglalhasson egy emberi testet, egy shanobra és az avaragh szent szertartására volt szükség. S'almeyna azonban immár készen állt a visszatérésre. A hosszú, engesztelő álom után újra ébredezett a Szunnyadó Nagyok egyike, s a Kiorg Tanács tagjai mind érezték azt a sürgető vágyat, mely a lepecsételt, titkos barlangok mélyéről szivárgott feléjük.

Most a Finel tagjain volt a sor. Döntést kellett hozniuk arról, ki érdemelte ki a klánok tagjai közül, hogy befogadja S'almeyna szellemét. A rangsorban az első, természetesen a Qwebeh klán lett volna, ha lett volna erre alkalmas vérszerinti utód a családban, de sem Brendonnak, sem Jessina úrnőnek nem volt élő leszármazottja, olyan ifjú ember, akit felkészíthettek volna az áldozásra. A tét azonban a klánok számára jóval nagyobb volt, mint egyszerűen eldönteni, ki erősödik meg S'almeyna által. Ashbar renegát sárkányai területeket birtokoltak még szunnyadó állapotukban is. Területeket, melyek őket illették. Így az ébredés után újra kell majd rajzolni Crymhoon földjének térképét, s ez mindig újabb vitás kérdéseket szült, újabb háborút, újabb vért és könnyeket. Mint egy sosem szűnő átok telepedett rájuk az ősi rend, ezért sosem volt, és sosem lehetett béke Crymhoon földjén.

A mindig vidám törpe most mogorván toporgott a terem közepén, miközben a Finel tagjai halk szóval egymás között vitatkoztak. Truh jól ismerte a Szunnyadó Nagyok történetét, és jól ismerte a kiorg lélek embertelen vonásait is. Így meg sem lepődött, mikor a Kiorg Tanács tagjai még arra sem méltatták őt, hogy illő módon köszöntsék. Zorhm ura, Koms nagyúr csendet intett, és a lényegre tért:

- Szolgáink jelentették, hogy az az átkozott északi fattyú, Kerwin der Ruhn, aki mocskos fondorlattal kijátszva éberségünket most Bhroms fényességes trónusát bitorolja, lázas igyekezettel keresteti a tekercseket! Ennek végzetes következményei lehetnek! Ezért Bhromsba kell menned, törpe, és megszerezned a titkos iratokat.

Truh hüledezve meredt rá ennek hallatán. Ezeknek valóban elment az eszük! - háborgott magában. Mit képzelnek ezek?

- Bhromsba? A tekercsekért? Az kizárt! - rázta meg a fejét egyből. - Én ugyan nem megyek Bhromsba semmiféle tekercsekért.

- Az iratok a Finelt illetik!

- S ugyan mi közöm nekem mindehhez? - kérdezett vissza ártatlannak tünő arccal a törpe.

Truhnak nagyon is sok köze volt a tekercsekhez, erről azonban ezeknek a felfuvalkodott alakoknak nem kell tudniuk, legalábbis Truh így gondolta. S ha ő egyszer valamit konok fejébe vett, azt még senki sem tudta onnan kiverni. Sem szép szóval, sem buzogánnyal.

Artbyon-Krohwik Hion e szemtelen szavak hallatán egyből felkapta a fejét, sunyi rókatekintettel meredt Truhra. Gyűlölte a törpét, és általában gyűlölt minden más fajba tartozó egyedet. Nem tartotta őket többre, mint az állatokat. Számára csak a kiorgok bírtak némi értékkel, de még közülük sem mindenkit méltatott arra, hogy leereszkedjen, és szóba álljon velük. Hion nagyúr parancsolni szokott, és nem kérni. S egy olyan korcsfajzattól, mint amilyen egy dromw hegyvidéki törpe, soha életében nem kért volna semmit. A Finel előbbi döntését, hogy Truht küldjék Bhromsba, alapvetően elhibázottnak tartotta, s magában még mindig emiatt fortyogott. Egy ilyen fontos küldetést bízni egy törpére, s pont egy ilyen árulófajzatra! Végtelenül dühös volt, hogy az imént alulmaradt véleményével, s a Finel egyhangúlag ellene szavazott. Ezért most azonnal magához ragadta a kezdeményezést, és hangot adott ellenérzésének.

- Mind tudjuk jól, Dermetnol, hogy Szruhanna közvetlen környezetéhez tartoztál, amikor azokat a veszedelmes tekercseket írta! - recsegte rosszindulatúan.

- Hmm - mordult fel bosszúsan Truh. - Azóta nagyon sok idő telt el.

- Egykor a Finel megbocsátotta neked ezt a kis félrelépést. Beláttuk, hogy oktondi töpörödött agyadat megzavarták a tisztánlátásban. Egykor nagylelkűen eltekintettünk attól, hogy árulásod megtoroljuk, de...

- De? - csikorogta Truh, s alig volt képes fékezni indulatát, ekkora pökhendiség hallatán.

- De most elérkezett az idő, hogy végre kifejezd végtelen háládat a Finelnek, amiért életben hagytunk, s szolgálatunkra légy ebben a kényes ügyben.

Truh heves szitkokat mormogott magában, minek hatására minden bizonnyal a Finel tagjainak hetedíziglen felmenő ősei most úgy foroghattak sírjaikban, mint a szélkakas.

Liation-Treboah Damora látva Truh pulykavörösre váltó arcát, ekkor gyorsan közbeszólt. Az úrnő ismerte jól Hion veszedelmes természetét, s tudta, ez a szócsata most nem vezethetett eredményre. Bölcs, asszonyi mosollyal tekintett hát Truhra, majd Hionra. Miközben magában azon méltatlankodott, hogy megint neki kell elsimítania az ellentéteket.

- A régi sérelmek felemlegetésével nem megyünk semmire, Hion! - Majd angyali mosolyát a törpére villantotta. - Együtt kell működnünk ebben az ügyben!

- S ugyan miért tenném én ezt? - morogta Truh, továbbra is ellenséges pillantásokat lövellve a veszedelmes kiorg felé.

- Talán nem kívánsz bosszút állni a barátodért? - kérdezte mézédes mosollyal a sárkányúmő.

Truh rezzenéstelen tekintettel meredt a nőre. Biztos volt benne, hogy Damora úrnő nem fogja kiejteni Brendon nevét ezek között a falak között, főként nem a Finel tagjai előtt.

- Ha bosszút akarok állni, azt majd eldöntöm magam. De mi köze mindennek Brendon nagyúrhoz? - hangsúlyozta ki félreérthetetlen éllel barátja nevét.

A kitaszított kiorg említésekor azonnal megfagyott a levegő a teremben. Brendon szelleme még ma is rosszindulatú átokként lebegett a fejük felett. A Finel tagjai nem néztek egymásra, és látványosan kerülték Yenmon úrnő tekintetét.

- Azok a tekercsek az ő nevét mocskolják! - préselte ki magából a szavakat Damora úrnő. – S vele együtt beszennyezik a kiorgokat, és magát a Finelt is! Meg kell szereznünk, hogy örökre megsemmisíthessük őket.

Truh tudta, hogy mindez nem igaz, hogy minden szó, ami itt elhangzik csak egy újabb hazugság, mely csapdákat rejt, és a csapdák újabb csapdákat takarnak. A törpe pontosan tudta, hogy egész más oka van annak, hogy a kiorgok meg akarják szerezni Szruhanna tekercseit, de nem akart látványosan hangot adni nemtetszésének. Most nem hiányzott, hogy ismét rákenjék az árulás bélyegét. A Finel túl könnyedén osztogatta ezt a rágalmat. Nem mintha Truht különösebben felizgatta volna az, hogy mit tesz, vagy mit mond a Finel, de immár nyolcvan éve Ornon volt az otthona, és semmi kedve nem volt hozzá, hogy hosszabb időre elhagyja ostoba mocskolódások miatt.

- Eddig egyetlen olyan érvet sem hallottam, amely arra ösztökélne, hogy Bhromsba induljak. Sőt! - Lassan körbehordozta rajtuk a tekintetét. - Minek kockáztassam az életemet egy olyan küldetésben, melynek sikerében nem hiszek?

Truh nagyon merész cselekedetre ragadtatta magát, amikor szembeszegült a Finel akaratával, kevesen merészeltek volna akár csak görbeszemmel is tekinteni a sárkányurakra, de Truhról az a hír járta, hogy régebben Xojerthának, a Bíbortrón Szellemének is nagy szolgálatokat tett, s hogy az Oltalmazó külön figyelemmel kíséri a törpe sorsát. Meglehet, mindez csak szóbeszéd, de egyetlen kiorg sem húzott volna ujjat Xojerthával. Egyesek fejében még az is megfordult, hogy a törpe valójában az Oltalmazó szeme és füle. Ashbar renegát sárkányainak sorsa pedig Xojertha kezébe volt letéve, az ő döntésétől függött, hogy menynyi ideig tart még száműzetésük, s mikor térhetnek végre vissza saját testükben is Drakónia belsejébe, a sárkányok földjére.

Prendr-Rholnoy Murlok, aki mindvégig lehunyt szemmel hallgatta a vitát, ekkor megmozdult, felpillantott, és kissé előre dőlt ültében. Mielőtt megszólalt volna, megköszörülte a torkát, s ez úgy hangzott, mintha egy csorba csontfűrésszel próbáltak volna egy nyakcsigolyát elmetélni.

- S ha azt mondom, Truh, nekünk kettőnknek van még egy kis elszámolnivalónk?! Azonban én hajlandó vagyok eltekinteni attól a ténytől, hogy tartozol nekem, s hajlandó vagyok elfeledkezni arról is, hogy mekkorát hibáztál Morván várában?! Nos?

De Truh csak a fejét rázta mogorván, nem hatottak rá azok a fenyegető szavak, melyektől bármely más halandó azonnal megkönnyebbülten bólogatni kezdett volna.

- Birtokomban van valami, ami fölöttébb becses a számodra - folytatta Murlok nagyúr, s krétafehér arcát most a törpe felé fordította.

Csontsovány karmos ujjai türelmetlenül kopogtak az asztallapon álló hosszúkás díszdoboz fedelén. Truh nem látta, mikor és honnan került elő az a doboz. Murlok nagyúr könnyed mozdulattal lökte az intarzia berakásos dobozkát a törpe felé.

- Pillants csak bele!

Még a Finel tagjai is értetlenül pillantottak össze. Valamennyien tudni szerették volna, vajon mit rejt a fekete és fehér gawhrcsontból faragott doboz? Truh gyanakodva lépett közelebb, és óvatosan nyitotta ki a doboz fedelét. Aztán csak állt ott döbbent némasággal.

- Hogy kerülhetett ez ide? - suttogta maga elé. - Hiszen ez lehetetlen!

- A barátod hozta el hozzám, én csak megőriztem a számára, de ő soha többé nem jött el érte!

Truht enyhe borzongás járta át. Prendr-Rholnoy Murlok vagy hazudik vagy Brendont eltűnése előtt megszánhatta valami gonosz démon, különben nem kereste volna fel legfőbb ellenségét, hogy rábízzon egy ilyen becses kincset, s főként nem ezt!

Murlok csettintett egyet a levegőbe, s a díszdobozka fedele hangos kattanással lecsukódott, majd sebes iramban csúszva megindult vissza a nagyúr kezei közé. A karmos ujjak lassú mozdulattokkal simították végig a díszes berakások fekete vonalát, de töprengő szemét nem vette le a törpéről.

- Ha megszerzed a tekercseket a Finel számára - jelentette ki végül Murlok -, akkor ez a tiéd lehet!

Truh tekintete Yenmon úrnő felé villant, de nem várt tőle beleegyezést. Most a barátjáról volt szó, s a törpe egyetlen pillanatig sem habozott a válasszal.

- Elmegyek Bhromsba!

Abban a pillanatban, hogy Truh kimondta ezeket a szavakat, hangos sziszegés hallatszott. A tanácskozásnak helyt adó nagyterem falán hatalmas nyílás keletkezett. Átjáró tűnt elő a semmiből, és egy vékonyka alak bukkant fel benne. A karcsú, fiatal lány átbukott a nyílás peremén, pontosabban sikoltva, kapálódzva átsodródott az életre kelt Nardzsin Kapu túloldalára. Nem érkezett egyedül; törmelékek bútordarabok, szakadt függönycafatok sodródtak vele, s egy bábuként ide-oda csapódó test, a halott Tvreyk teste. A huorn közvetlenül Fénymarék mellett csapódott a földnek, s a törött szárny végén meredező éles pengék végighorzsolták a kis boszorkány oldalát, mintha a huorn még holtában is ellene támadt volna. Fénymarék iszonyodva pattant fel a földről és egyből nekiiramodott. Úgy rohant előre, ész nélkül, hogy közben körbe sem nézett, így alig tudott lefékezni a terem közepén terpeszkedő hatalmas asztal előtt.

A Finel tagjai döbbenten meredtek a váratlanul felbukkanó, ismeretlen alakra. Egyikük sem hívta életre a Nardzsin Kaput.

Azonban mielőtt a kiorgok bármelyike megszólalhatott volna, a lassan záródó, irdatlan száj egy újabb jövevényt böffentett ki a dimenziók távoli világából, és ez a magas, szárnyas lény hörögve, vijjogva, csapkodva huppant le a terem padlójára. Tántorogva tápászkodott fel, és indulatosan robogott volna ő is tovább üldözöttje után, amikor végre felfogta, hová kerültek.

- Nocsak! - emelkedett fel Murlok nagyúr, amikor felismerte a kapun át közéjük csöppenőket, de aztán gyorsan visszahuppant a helyére, és elhallgatott.

A két újonnan érkezett alak mozdulatlanul állt és kínos csend telepedett a teremre. Miután Ornon vára Yenmon úrnő otthona volt, csakis neki állt jogában feltenni az ismeretleneknek a kérdéseket; honnan és mi módon kerültek ide? S vajon, hogy merészelték megzavarni a sárkányurak tanácskozását?

Fénymarék megkönnyebbülve fedezte fel a teremben tőle nem messze ácsorgó Truht. Mosolyogva pislogott a törpe felé, és nagyon örült, hogy viszontláthatja barátját. Truh azonban nagyon sötéten nézett maga elé, s egyetlen lépést sem tett felé, hogy szokásos módon megölelje, és a tőle megszokott hangos és vidám „oh-ho-ho-hó, aranyom, de jó hogy látlak, oh-ho-ho-hóóó" nevetések közepette csipkedje meg az arcát. Fénymarék egyből megértette, hogy akaratlanul valami komoly dolog közepébe csöppentek, s amikor a nagyasztal körül ülő kiorgokon cikázó tekintete Murlok nagyúrra esett, egyből kényelmetlenül kezdte érezni magát. Szerencséjére azonban Yenmon úrnő ügyet sem vetett a tétován toporgó lányra. Úgy tűnt, a Nagyasszony jól ismeri Wrookot, s a lányt jelentéktelen mellékszereplőnek tekinti csupán.

- Ez a huorn a te szolgád, igaz, Murlok?

- Valóban - bólintott kényszeredetten a kiorg.

- Akkor válaszolhatnál a valamennyiünket gyötrő kérdésre, mit keres itt a szolgád? S egyáltalán, hogy volt képes megnyitni egy Nardzsin Kaput?

- Kérdésedre a választ én sem ismerem - reccsente bosszúsan a nagyúr.

Yenmon úrnő hümmögve fordult ekkor a huorn felé, és lassan felemelkedett az asztal mellől. Méltóságteljesen közeledett a terem közepén tipródó alakokhoz. Bárki, aki az ő engedélye nélkül használja a kaput, veszélyt hozhat rá és klánjára, épp ezért a kiorgok nagyon gondosan megválogatták, kik szerezhetnek tudomást a Nardzsin Kapuk megidézésére szolgáló varázslatokról. A teremben tartózkodó kiorgok pontosan tudták, milyen súlyos veszély fenyegetheti Yenmont, ha ez a titok idegen kezekbe kerül, ezért egyikük sem tett volna szemrehányást neki, ha a huornt itt, a szemük láttára elevenen szedi ízekre, hogy kicsikarja belőle a válaszokat. Magukban mind úgy gondolták, hogy Murlok, a huorn gazdája jutott birtokába az Ornon várbéli kapu titkának, s most véletlenül elügyetlenkedvén a dolgot, erre fényderült. A Finel tagjai egyből elhúzódtak Murloktól, és ideges tekintetekkel kezdték méregetni. Szemükben ott izzott a kérdés; vajon róluk is tud ilyesmit? Ez a fordulat Murlokot is kellemetlenül és váratlanul érte. Elképzelni sem tudta, miként lehetett képes Wrook a kapu használatára, s jelenleg nem hiányzott számára, hogy a többiek gyanakodva ellene forduljanak. Ezen a tanácskozáson maga mellé akarta őket állítani, hogy elérje régi álmát és megszerezze a felhatalmazást unokája számára az avaraghra.

Yenmon lassú léptekkel közeledett a huornhoz, elhaladt Fénymarék mellett, s ahogy a kis boszorkányon végigsöpört a sárkányúrnőből áradó erős mágia fuvallata, egyből összekoccantak a fogai félelmében. Az avaraghgyűrű, mely ismét ruhája alatt rejtőzködött, most újra mocorogni kezdett. S Fénymarék csak ekkor döbbent rá igazán, hogy milyen óriási bajban van. Szerencséjére azonban most senki sem figyelt rá; minden szem a terem közepén bizonytalan testtartásban álló huornra szegeződött. Wrook minden igyekezete ellenére sem tudta megőrizni megszokott hidegvérét. Ő az első pillanattól kezdve tisztában volt vele, mekkora veszedelembe került, s azt is tudta, csak egy módon élheti ezt túl: úgy, ha őszintén elmond mindent, amit tud, s ha őszinteségéről meg is tudja győzni a tanácskozókat. Csak az igazságban bízhatott, még akkor is, ha ezzel fejére vonja Murlok nagyúr haragját. Nem volt más választása, s ő a lehetőségek közül a kisebbik rosszat választotta. Beszélni fog. S így is tett, amikor az úrnő fölé magasodó alakja fenyegetőn megtorpant előtte és indulatosan ráförmedt:

- Halljam!

Wrookból egyből ömleni kezdtek a szavak:

- Fényességes úmőm! Egy ismeretlen Nardzsin Kapura leltem, s ezen keresztül jutottam váradba - hadarta sietve a szavakat. - Hogy mi módon történhetett, arról fogalmam sincs! A kapu váratlanul megnyílt előttünk, és magába szippantott engem, Tvreyket, a társamat... és ezt a lányt. Irányítatlanul tombolt az erő, úrnő, tehetetlenek voltunk vele szemben. Talán a ghor-gasha elszabadulása okozhatta. - Nagyot nyelt, és Murlok felé pillantott. - De én is csak találgatok.

- Ghor-gasha? - Az úrnő türelmetlenül megcsóválta a fejét.

- Az elejétől mondd huorn! Ne tedd próbára a türelmemet! Hol találtad azt a kaput? És mit kerestél a közelében?

- A Shim nyugati részén, a Feketesás-mocsámak nevezett területen, egy elhagyatott házban leltem rá, fényességes úrnőm.

- S mit kerestél te ott? Ne kelljen belőled minden szót egyenként kihúznom!

- A lányt kellett megtalálnom - bökött szárnyával Fénymarék felé. Nagyot nyelt, de tudta, folytatnia kell szavait. - Fényességes Murlok nagyúr küldött érte. Az volt a dolgom, hogy előkerítsem…

Wrook megakadt, nem tudta mennyit mondhat még büntetlenül, s életének mikor szeg véget egy váratlan varázslat, mellyel Murlok némítja majd el fecsegő szolgáját. De úgy tűnt, Yenmon maga is számíthatott valami ilyesmire, mert úgy helyezkedett, hogy az asztalnál mozdulatlanul maga elé meredő sárkányúr és a reszkető madárember közé álljon.

- Előkerítsed? - gördítette tovább a beszéd fonalát az úrnő. - S mi végre?

Yenmon nem szánalomból tette fel a kérdést, hogy segítsen összefoglalni az eseményeket a reszkető huornnak, s nem is azért, hogy további felesleges fecsegésre ösztökélje, azt akarta, hogy mindenki előtt világossá váljék, miben mesterkedik ellene Murlok. Mert természetesen meg volt győződve róla, hogy régi ellensége csak ebben a dologban küldhette egyik legjobb hívét a mocsár környékére. Yenmon úgy gondolta, váratlanul kitűnő támadási felületet kapott riválisával szemben, s ezt minden körülmények között ki akarta használni, de ami ezután következett, arra még ő sem számított.

- Ezt a lányt kellett megtalálnom ott, s az avaraghgyűrűt - lehelte a szavakat alig hallható hangon Wrook.

- Miféle gyűrűt?

- Jessina úrnő gyűrűjét. Erre kaptam utasítást...

A teremben, ha korábban fagyos volt a hangulat, akkor azt most sarkvidéki hideg váltotta fel, és szinte állni látszott az idő.

- Mit mondtál? - kérdezte Yenmon, nem kis erőfeszítésre volt szüksége, hogy megőrizze nyugalmát. - Kinek a gyűrűjét?

A Finel tagjai maguk elé meredve ültek az asztal körül. Senki sem akarta Yenmont személyes tragédiájában megzavarni.

Bár a mai tanácskozás vitás kérdése épp az avaraghgyűrű sorsa volt, de erről nem ilyen körülmények között szándékoztak dönteni. A Finel tagjai nem voltak érzelgősek, azonban mind tudták, bármelyik fél oldalára álljanak is, ezért a tettükért megkérhetik majd az árat, s ezt szemrebbenés nélkül meg is tették volna. Aki többet ígér, az nyer. Hallgatólagos megállapodás volt ez. De eddig valamennyien - kivéve Murlokot -, meg voltak győződve arról, hogy a szent ereklye Ornon várában van elrejtve. A huorn szavai új lehetőségeket villantottak meg előttük.

Wrook csendben állt, nem tudott mit kezdeni a rá nehezedő nyomással, jobbnak látta hát, ha gyorsan tovább hárítja a felelősséget, s erre remek lehetőség kínálkozott, hisz' itt volt Fénymarék, minden korábbi baj okozója.

- A szentséges talizmán a lánynál van! Hiiijjj! A saját szememmel láttam, úrnőm, amikor a karjára húzta!

- Miket beszélsz itt összevissza? - ráncolta homlokát rosszallóan Yenmon. - Hiszen ez lehetetlen!

A kiorgok most mind Fénymarék felé fordultak, a huorn szavait valóban nehéz volt elhinni. Főként azt, hogy az ismeretlen kis vakarcs használni merészelte a szentséges talizmánt.

- Nálad van az avaraghgyűrű, te lány?!

Fénymarék nem sok lehetőséget látott rá, hogy letagadja, inkább szó nélkül előhúzta ruhája rejtekéből a láncon függő karpántot, és a magasba emelte. Yenmonnak nem kellett közelebb lépnie, hogy azonnal felismerje a gyűrűt.

- Hogy került hozzád?

- Egy férfitól kaptam.

- Hah! Micsoda hazugság! Azt mondod, kaptad? Én azt mondom, loptad!

- Sosem hazudok! - kapta fel indulatosan a fejét a lány, azzal sem törődve, kivel áll szemben. - Ajándékba kaptam egy csodálatos férfitól!

- Ajándékba? Ki az a bolond, aki elajándékoz egy avaraghgyűrűt? Van oly ostoba a földön, ki egy kölyökre bízzon egy ilyen szentséges talizmánt? S pont S'almeyna avaraghját?

Yenmon gúnyosan felnevetett, s a Finel tagjai is egyetértően bólogattak rá. A lány állítása teljes képtelenség volt, de Fénymarék dacos elszántsággal meredt a sárkányúrnőre, s nem látszott rajta, hogy állításának buktatói meggondolásra késztették.

- Ez az igazság! - közölte halálos nyugalommal. - Kaptam!

- S ugyan ki volt az a férfi? S mikor jutottál hozzá? - sorolta kérdéseit gúnyos mosoly kíséretében Yenmon.

- Hét évvel ezelőtt történt, egy ismeretlen férfi érkezett hozzánk. Sebesült volt. Krion magiszter, a nevelőapám meggyógyította, s én végül segítettem a férfinak, hogy üldözői ne jussanak a nyomára. Ő adta nekem a karpántot, mielőtt elváltunk. Arra kért, vigyázzak rá, míg vissza nem tér érte.

Yenmon összeráncolta a homlokát. A lány nem volt bolond, mint azt első pillantásra hitte, s az idegen férfi említése új reményeket szült a szívében. De vajon Brendon elkövetne-e ilyen meggondolatlanságot? Veszélybe sodorná-e a klánt azzal, hogy kiadja kezéből S'almeyna avaraghgyűrűjét? Ismerte a fiát, és tudta, nem tenne ilyet, ha csak nyomós indoka nem lenne rá. De egyelőre nem látta ezeket az indokokat, csak egy fiatal emberpalántát látott, egy kis vakarcsot, aki feltűnően dacosan meresztgette rá a szemét.

- Láttad azóta azt a férfit?

- Soha többé nem láttam - rázta meg a fejét a lány.

- Hogy hívnak?

- Fénymaréknak - vágta rá egyből, nem véve észre Truh figyelmeztető kétségbeesett fejrázását.

- Fény-ma-rék-nak?! - tagolta döbbenten Yenmon, mint aki nem jól hall.

De nem csak Ornon úrnője döbbent meg, mert a terem azonnal megbolydult, s a kiorgok egymás szavába vágva kezdtek vitatkozni. Yenmon úrnő pedig úgy meredt a lányra, mint egy lidérces látomásra. A hangzavart Koms nagyúr szava némította el. A Finel vezetője jobbnak látta, ha most gyorsan magához ragadja az irányítást.

- Yenmon, azonnal tisztáznunk kell ezt a kérdést! Te ismered ezt a lányt?

- Nem, Koms, sosem láttam.

- Mi lett az avaraghgyűrű sorsa Jessina halála után?

Yenmon úrnő mereven állt pár pillanatig, végül távolba révedő pillantással idézte fel azt a végzetes éjszakát:

- Amikor Jessina lányom testével együtt a kiorg meghalt, s a sárkány szelleme eltávozott Ornon várából, és már egyikünk sem érzékelhette S'almeyna erőteljes jelenlétét, lehúztam szeretett gyermekem kezéről a gyűrűt. A lányom örökre eltávozott körünkből azon az éjszakán, és S'almeyna lelke ismét elpihent a távoli, vörös hegyek titkos barlangjainak mélyén. Ellenségeink győzelmet arattak felettünk a Qwebeh klánt megfosztották legbiztosabb támaszától, de nem lehetett teljes a diadal, hisz' Ornon várát nem foglalták el. S'almeyna hiányát azonban azóta is érzékelhetjük… Tisztában voltam vele, hogy sokan akarják majd az elkövetkezendő évtizedekben megszerezni az avaraghgyűrűt. Így Lángőrző Fénymarék gyűrűjét Ornon várában nem tudhattuk biztonságban, ezért Dermetnol de Truhnska gondjára bíztam, ő vitte el fiamnak, Brendonnak. - Hideg mosoly suhant végig az arcán, ahogy végignézett az asztalnál ülő kiorgokon. - Ez akkor tökéletes döntésnek tűnt. Hiszen ki próbálná megszerezni az avaraghgyűrűt egy kiorgtól? S pont tőle! Szolgáitok gyengék lettek volna egy ilyen harchoz, és egyetlen kiorg sem juthatott Brendon közelébe észrevétlenül. S vajon melyik sárkányúrnak jutott volna eszébe, hogy a fiamnál keresse a gyűrűt? Amíg a gyűrű Brendonnál volt, a Qwebeh klán biztos lehetett benne, hogy nem gyöngítik meg, s nem csorbítják meg területeinket.

Koms nagyúr komoran bólintott, mint aki tudomásul veszi az elhangzottakat, és Truhhoz fordult.

- Átadtad a gyűrűt?

- Átadtam. Brendon elfogadta. Utána együtt indultunk vissza Ornonba, hogy gyászában támogathassa Yenmon úrnőt.

- A gyűrű a kiorgnál maradt? - Koms továbbra sem ejtette ki Brendon nevét.

Truh csak bólintott válaszul.

- Valamennyien ismerjük a kitaszított további tetteit - állapította meg zordan a Finel vezetője. - Felforgatta Bhroms életét, s a Bíbortrónra segítette Szruhannát. Xojerha érthetetlen módon elfogadta az idegen asszonyt, s mindenben támogatta őt, ezt követően kirobbant a háború, melyben Yenmon fia ellenünk harcolt. Azonban ma nem azért gyűltünk itt össze, hogy e régi sérelmet tisztázzuk, s az áruló sorsáról döntsünk, megtettük ezt már korábban, így hát ne essék róla több szó. A gyűrű azonban, Yenmon döntésének következtében Bhromsba került. Trunska, te ezekben az években a kitaszítottal voltál... az avaraghgyűrű akkor még nála volt?

- Brendon nagyúr - Truh szándékoltan hangsúlyozta ki a rangot, mely megillette a barátját, annak ellenére, hogy több mint harminc éve a Finel kitaszította őt -, nem tartozik azok közé a kiorgok közé, akik könnyelműen játszadoznak a rájuk bízott hatalommal - szögezte le. - Brendon nagyúr mindvégig hűséges maradt klánjához, s mindig vigyázott az avaraghgyűrűre, sosem érinthette azt rajta kívül senki.

- Akkor mivel magyarázod, hogy a gyűrűt egy ismeretlen kezében láthatjuk viszont?

- Sajnos, nem ismerem Brendon további sorsát. Miután végleg elhagyta Bhroms városát, én is szem elől veszítettem őt.

A háború kezdetekor visszatértem Ornonba, és nem láttam barátomat többé. Így, nem tudok magyarázattal szolgálni rá, nagyuram.

Alázatos hangon beszélt, és feltűnően nyugodtnak látszott. Akik jól ismerték Truht, azok egyből megértették volna, hogy valamit elhallgat előlük, de ebben a teremben Yenmonon és Fénymarékon kívül kevesen ismerték ilyen jól a törpét, így a kiorgok nem firtatták tovább ezt a kényes kérdést.

Koms nagyúr ismét fensőbbségesen bólintott az elhangzott magyarázatra, majd váratlan kérdéssel állt elő.

- S te ismered ezt a lányt?

Truh hirtelen nem tudta, mit feleljen erre. Ha elismeri, hogy ismeri Fénymarékot, még nagyobb bajba sodorhatja mindkettőjüket, de most a hazugságoknak sem volt itt az ideje. Tétova hallgatása azonban épp elég beszédes volt.

- Tehát ismered! - állapította meg a sárkányúr.

- Egy kis árva, én leltem rá - vágta rá gyorsan a törpe, de jobbnak látta, ha nem fúz hozzá bővebb magyarázatot, szerencsére azonban a kiorgokat ez a részletkérdés jelenleg nem érdekelte.

- S ki adta ennek a kis vakarcsnak ezt a nevet?

- Brendon nevezte őt el Fénymaréknak, a testvére emlékére.

- Ahh! - mordult fel a sárkányúr felháborodottan. - Nem épp szerencsés választás elnevezni az egyik legnagyobb sárkányról egy kis emberi pondrót. Lángőrző Fénymarék, Ashbar első csatasárkányának személye valamennyiünk számára rendkívüli jelentőséggel bír! Egyikünk sem örvend annak, hogy egy senki fia használja fényességes nevét. S most, hogy S'almeyna visszatérni készül közénk, komoly sértésnek veheti ezt!

Fénymarék mogorván figyelte az eseményeket. Cseppet sem tetszett neki, ahogy a feje fölött beszéltek a sorsáról. S fölöttébb bosszantotta, hogy ezek a hatalmasságok most még a nevét is el akarják tőle orozni. Közbe akart szólni, de mielőtt megszólalhatott volna, Koms nagyúr menydörgő hangja ismét felcsattant, s tovább faggatta Truht.

- A barátod Bhromsból való menekülése előtt rád bízta az avaraghgyűrűt, s te ezt követően a lánynál rejtetted el?

A törpe toporogva, morcosan állt, összeszorította a száját, csak nagy barna szemei csillogtak kiismerhetetlen fénnyel, de végül kelletlenül dünnyögte.

- Brendon nem bízta rám a gyűrűt! Sosem bízta volna azt senkire, mindaddig, míg úgy érezte, hogy meg tudja védelmezni azt! Magam is értetlenül állok itt, fényességes nagyúr! Sosem tudtam róla, hogy Fény... - hirtelen elharapta a szót, ezek után mégsem nevezheti Fénymaréknak kis védencét a Finel előtt. - Nem tudtam, hogy a lánynál van a gyűrű, ha tudtam volna, azonnal elvettem volna, és visszahoztam volna azt Yenmon úrnőnek.

Ez a kijelentés már sok volt Fénymaréknak teljesen felháborodott, hogy most még Truh, egyetlen barátja is ellene fordult.

- Oh! Na azt próbáltad volna meg, te vén szájhős! - villantak fel zöld szemei, s a bíborpöttyök egyből felparázslottak a dühtől. - Ez az én gyűrűm! Fénymarék gyűrűje, és én vagyok Fénymarék!

Meggondolatlan szavára válaszul súlyos csend szakadt a teremre. A kiorgok végre nagyobb figyelmet kezdtek szentelni a karcsú, lápi boszorkánynak. Csendesen fürkészték a harciasan álló alakot, s ettől Fénymarékot hideg veríték lepte el, és a gyomra idegesen görcsbe rándult. A sárkányurak szeme jeges iszonyatot árasztott, s komoly erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne lássák meg remegését. Fénymarék azonban dacosan állta a tekintetüket, s nem sütötte le a szemét, bár a korábbi harcias fények azért eltűntek belőle, de a benne élő örök makacsság nem engedte, hogy elforduljon. A kiorgok rosszallóan felmordultak ennek láttán, azonban többüknek megfordult a fejében, hogy talán… talán... talán tényleg igazat szólt a lány, bármilyen hihetetlenül hangzott is.

Fénymarék hirtelen jött indulata jócskán alábbhagyott, ahogy minden szem rászegeződött.

- Akkor lássuk! - állt fel Damora úrnő az asztal mellől, és könnyed, puha léptekkel elindult felé. - Nincs ezen, mit vitatkozni, ha valóban te vagy Fénymarék, akkor a gyűrű téged illet, s mi elismerjük majd rá a jogodat, de ha így van, akkor meg is tudod védeni azt a gyűrűt!

Yenmon is egész más szemmel kezdte nézegetni a lányt. Gyorsan felmérte karcsú alakját, dacosan előreugró állát, a szeméből sütő elszántságot. Fájdalmas szívvel kellett beismernie, hogy nagyon sokban emlékeztette lányára, Jessinára. Vajon csak a vágy csalja meg a szemét, vagy a gyűrű birtoklása alakított a lány formáján ennyit? Vagy... Yenmon fantáziája az utolsó, végig sem gondolt, titkos gondolatra azonnal meglódult. Truh felé kapta a fejét, jól ismerte a törpét, jobban, mint itt a teremben bárki más. Az öreg törpe feszülten, mereven nézett rá, s amikor elkapta az úrnő kérdő tekintetét, megadóan, jelentőségteljesen biccentett egyet a fejével. Yenmon úrnő egyből megértette, ez a jelzés neki szólt! S ettől furcsa bizsergés kelt életre a lelkében, és az a hihetetlen gyanú, mely az előbb felködlött benne, most reménykedő bizonyossággá kezdett válni.

Damora úrnő már ott állt a lány előtt. A két nő, a kiorg és a kis boszorkány farkasszemet néztek egymással. A sárkányúrnő hosszú, vérvörös, földig érő selyemruhát viselt, mely hangsúlyosan kiemelte tejfehér bőrének szépségét. Gömbölyű idomai izgatóan, sejtelmesen villantak elő minden mozdulatára. A körülrajongott, imádva tisztelt asszonyok magabiztos mosolyával tekintett az elnyűtt, kopottas ruhát viselő Fénymarékra. A lány nyakában függő avaraghgyűrű felé nyúlt, hogy elvegye tőle.

- Megállj! - csattant ekkor élesen Yenmon hangja, majd negédesen csöpögőssé vált, ahogy folytatta. - Majd én, kedvesem, majd én! Igazán sokra értékelem a segítségedet, de nem venném a lelkemre, ha esetleg a Treboah klánt bármi kár érné általa.

- Talán még elbírok az avaragh súlyával, Yenmon - válaszolta sértődött hangon Damora, s kényeskedve hátrarázta a fejét -, ennyire csak nem tartasz gyengének?

- Ó, dehogy, kedvesem! Én csak a te érdekedben szóltam közbe! Ha jól emlékszem, S'almeyna egyszer azt ígérte neked, hogy ha a közelébe merészkedsz, gondolkodás nélkül eltöri a nyakadat, és kitépi a szívedet, hogy az Emlékezés Sziklájának oltárára helyezze.

- Az már régen volt - rántotta meg a vállát látszólag könnyedén, és hosszú szempilláit megrezegtette, de az elbűvölő, ártatlan tekintet nem hatotta meg Yenmont. Damora leereszkedő hangon folytatta -, én már rég megbocsátottam Lángőrző.

Fénymarék meggondolatlan szavait, s ami a fő, S'almeyna még nincs is közöttünk!

- Bizony nincs, kedvesem, s tudom, ez boldog elégedettséggel tölt el téged, és ha módodban állna, szívesen megakadályoznád a visszatértét.

- Óh, micsoda ostoba fecsegés ez, drága Yenmon, te rémeket látsz ott is, ahol nincsenek.

- Meglehet, Damora! De én a helyedben megragadnék minden eszközt annak érdekében, hogy megakadályozzam az avaraghot, mert ha S'almeyna végre visszatér közénk, biztos lehetsz benne, hogy valóra váltja neked tett ígéretét! - közölte nem titkolt kárörömmel. - Ezért azt ajánlom, ne érintsd Fénymarék avaraghgyűrűjét! A szent áldozás ideje közeleg, s még egy kiorg sem dacolhat a Szunnyadó Nagyok egyikének ébredés után elszabaduló dühével! Márpedig S'almeyna pontosan tudja, milyen szereped volt Jessina halálában!

Damora úrnő látványosan levegő után kapkodott.

- Ó, micsoda rágalom! Ezt igazán nem vártam tőled, Yenmon! Én most is, mint mindig, csak segíteni akartam a kérdés tisztázásában - sziszegte megbántottan.

- Hamarosan tisztázzuk ezt a kérdést, ne aggódj! Szerintem azonban Fénymarék igencsak zokon venné, ha nem klánjának egy tagja vigyázná visszatérésének zálogát! S ki tudhatja, mi mozgatja most S'almeynát? - villantott Damora úrnő felé egy széles mosolyt, melyből azonban jeges hideg áradt. - S'almeyna régóta pihenni kényszerült, s most már fölöttébb éhes lehet! Én a helyedben nem kockáztatnék!

A kis boszorkány eközben csak állt ott pislogva a két kiorgúrnő között, és kapkodta jobbra, balra a fejét, próbálva megérteni, miről folyik már megint feje fölött a vita.

Damora hosszú, feketére festett körmű ujjaival beletúrt lángvörösre színezett hajába, s ez a mozdulat úgy hatott, mintha apró fekete bogarak surrantak volna keresztül egy vértől csöpögő réten. Az úrnő sértődötten hátat fordított Yenmonnak, és ringó léptekkel sétált vissza az asztalhoz.

Sosem volt békesség a kiorgok között, s nem is lesz soha.

Most, hogy eltávolodott tőlük, Yenmon minden figyelmét a fiatal lány kötötte le. Szúrós szemmel méregette sokáig.

Fénymarék mégsem érezte ugyanazt a fagyos hideget a szíve körül, mint amit aznap éjjel érzett, amikor egy kristálygömbön keresztül Murlok nagyúr szemébe pillanthatott. Az úmő más volt, bár egy percig sem kételkedett abban, hogy félelmetesebb tettekre is képes, mint Murlok, vagy bármely más kiorg.

- Add át a gyűrűt!

- Nem tehetem!

- Dacolsz akaratommal? - kérdezte szánakozó hangon a sárkányúrnő.

A kis boszorkány eddig a napig nem hitte volna, hogy ekkora zűrzavart okozhat e fémkarika birtoklása. Fénymarék a magasba emelte a karpántot. Az avaraghgyűrű ott lógott kettejük között a levegőben, enyhén lengve a láncon.

- Dacolok, ha kell! Vedd el, úrnő, de érzem, a gyűrű engem akar!

Ezt Fénymarék olyan nyugodt, kimért hangon mondta, hogy az úrnő keze tétován megtorpant a levegőben. Yenmon végül mégis kinyújtotta kezét a gyűrűért, de az jól láthatóan elhúzódott, mintha taszította volna a kiorg közelsége. Lehetetlen szögben függött, szinte magától lebegett a levegőben. Az úrnő még közelebb nyúlt hozzá, de óvatos volt, ismerte az avaragh közeledésének hatását. A Szunnyadó Nagyok ilyenkor már nagyon izgatottak, s minden apróság, ami esetleges visszatértük útjában áll könnyen felbőszítheti őket. Az úrnő megnyugtató hangon szavakat suttogott, próbálván lecsendesíteni a ficánkoló gyűrűt. Egy olyan ismeretlen nyelven szólt, amelyet Fénymarék nem értett, bár nagyon ismerős zenéje volt a szavaknak.

Hogy e szavak hatására történt, vagy a gyűrű ficánkolására válaszul, ezt pontosan nem tudta volna eldönteni, de a szívében forróság kezdett ébredezni. Ugyanaz a perzselő hőség, mely akkor kaparintotta magához a testét, amikor óvatlanul karjára húzta a karpántot. Beleborzongott ebbe az emlékbe, de már nem volt lehetősége a meghátrálásra.

Az avaraghgyűrű váratlanul megpördült a láncon, gyors körözésbe kezdett, melyet éles, sivító hang kísért. Fénymarék kétségbeesetten szorította a láncot, de az egyre kijjebb csúszott ujjai közül, s így a fényes körív, melyet a gyűrű sebes mozgása keltett, egyre szélesebb lett. Mágikus lángok csaptak elő belőle, tűzcsóvát húzva táncolt, s Yenmon úrnő hátralépett a perzselő hőt árasztó lángok útjából. Mindebből Fénymarék semmit sem érzékelt, számára ez egy könnyed fuvallat volt csupán ahhoz képest a forrósághoz képest, mely a testében gyulladt fel. Szikrák és láng-pamacsok pattogtak szerteszét. Némelyik öklömnyi tűzgolyó még a nagyterem távoli végéig is elsuhant. A szentélyben tartózkodó tünde és a manószolgák rohanva oltották a tüzeket. A kiorgok gondterhelten néztek össze, őket nem lepte meg az avaraghgyűrű hevessége, azonban ez csak egyet jelenthetett számukra!

- Igazad van, kis vakarcs, a gyűrű téged akar - ismerte el Yenmon, s a többiek mind rábólintottak. - Te leszel az avaragh szertartásig a shanob.

Ez volt az a pont, ahol Murlok nagyúr úgy látta, azonnal közbe kell avatkoznia.

- Elment az eszetek! Ez egy senki, egy ismeretlen kis pondró! Még klánja sincs! Nála érdemesebbet is találhatnátok erre a posztra.

- Az avaraghgyűrű őt akarja, ezen akaratát S'almeyna világosan kinyilvánította itt mindannyiunk előtt. Az avaraghgyűrű egyre forróbb, s ez azt jelenti, hogy Lángőrző Fénymarék immár készen áll a visszatérésre, s kész átvenni az uralmát egy emberi test fölött - közölte hideg nyugalommal Koms nagyúr.

- Megdöbbentenek szavaid, Koms! A szertartásra csak felkészített, gondosan kiválasztott növendék alkalmas! Az avaragh valóban élő húst akar! De nem akármilyet! Ez a kis senkiházi az első megterheléstől porrá omlik majd, s akkor hogy térhetne vissza közénk S'almeyna szelleme? Azt hiszitek, jól döntötök, ha Yenmon esztelen ötletét pártoljátok? Azt hiszitek, Lángőrző Fénymarék megköszöni majd nektek, ha további éveket kell a barlangok mélyén tisztító álomban eltöltenie, csak azért, mert ti elügyetlenkedtétek a shanob kiválasztását?!

- Ő maga döntött így, láthattad te is - figyelmeztette e tényre ismételten a Finel vezetője.

- Hah! - csapott látványosan a levegőbe Murlok. - Tán azt hiszed, Koms, én nem tudok ilyen trükköket produkálni? Hát vakok vagytok mind? Nem látjátok, micsoda színjátékot rendezett nekünk Yenmon? A kapun keresztül érkezett a lány, ezt tán elfelejtettétek már? S ki ismeri Ornon várának Nardzsin Kapuját Yenmonon kívül? Ki nyitotta meg, ha nem ő maga?! S vajon ki rejtette el előlünk a szentséges talizmánt? Ki védelmezi még mindig áruló fiacskáját, ha nem ő? Ez a senkifattya csak egy ügyes kis húzás Yenmon részéről, hogy elterelje a figyelmünket! Csupán időhúzás, míg alkalmas növendékkel nem tud elénk állni. Még hogy S'almeyna sorsát a szívén viseli? Szerintem, retteg tőle, hogy visszatér és megfosztja őt klánbéli pozíciójától! Yenmon semmi másra nem törekszik, minthogy elhalassza a szertartást, hogy megakadályozza a méltó kiorg kiválasztását! Össze kell fognunk, hogy megállítsuk Yenmon ámokfutását!

Murlok szavai kételyeket szültek a kiorgokban, s neki most pont ez volt a célja. A vádakkal magyarázkodásra kényszerítheti Yenmont, s a maga oldalára állíthatja a Finel tagjait.

Yenmon úrnő Koms nagyúr felé pillantott támogatást várva tőle, de a Finel vezetője most hallgatott. A többiek is rezzenéstelen arccal ültek a helyükön, egyiküktől sem várhatott segítséget. Wergion-Rusmonk Loric, a sebhelyes arcú, mindeddig egyetlen szót sem szólt, s látszott rajta, távol akarja tartani magát ettől a vitától. Neki személyes elszámolni valója lett volna Brendonnal, de nem állt érdekében a Qwebeh klán további gyengülése. Damora úrnő érdeke S'almeyna visszatértének elodázása lett volna, de bárhogy is döntenek az avaraghgyűrű sorsáról, ez nem hozza el neki a várt nyugalmat. S'almeyna vadászni fog rá, amint visszatér. Igaz, egy felkészítetlen shanob feláldozása épp érdekében állhatna, de Yenmon előbbi nyílt sértései most némaságra intették. Hion nagyúr szándékairól pedig csak találgatni lehetett, a ravasz kiorg kiismerhetetlenebb volt, mint a többiek.

- Vádaskodsz csak Murlok, hogy eltereld önmagadról a gyanút! - szólt hát Yenmon. - Vádaskodsz, hogy unokád számára biztosíts helyet a kiorgok között. De az ősi jog mellettem áll! Ezt még a Finel sem vonhatja kétségbe, s amíg én az avaraghra méltó jelölttel tudok előállni, addig...

- Hallgass, némber! - mennydörögte Murlok felpattanva helyéről, mert hirtelen rádöbbent, mire készül a sarokba szorított Yenmon.

A kiorgúrnő dühödten szívta be a levegőt, s az arca elsápadt a sértő szóra. Villámló szemekkel lépett előre, miközben egyre hangosabban, egyre recsegősebb hangon harsogta.

- Hallgassak, Murlok? Azt szeretnéd? Hisz' te el akarod lopni a váramat! El akarod lopni jogos örökségemet! Magadnak akarod a tartományt, ami a Qwebeh klán tulajdona már ezer éve! S én hallgassak? Az ősi klánok osztották fel ezt a földet, s te most az ősök akarata ellen szegülsz? Örökös ármánykodásod megrontja a békét!

Minden egyes mondatánál újabb lépést tett Murlok felé, s végül már olt tornyosult az öreg, emberi test fölött. Murlok teste aszott burok volt csupán, egy vénséges, haldokló, emberi test, melyet csak a sárkány szelleme tartott még életben.

- Mit képzelsz!? Mit merészelsz!? - sikoltotta a kiorgúrnő teljesen kikelve magából, s ahogy vicsorított, tűhegyes fogak villantak elő hosszúkásra nyúló pofájából, és úgy acsarkodott Murlok képébe, mint egy fenevad. - Hát nem volt még elég? Megöletted a lányomat! Azt hiszed, nem tudom, hogy te rendezted azt a színjátékot? A kiorgok ellen fordítottad a fiamat! S addig ármánykodtál, míg el nem érted, hogy száműzzék földjeinkről? S még te beszélsz összefogásról? Te?

A krétafehér arcú öregember kihúzta magát, és igyekezett úrrá lenni keze enyhe remegésén. Nem a félelemtől reszketett, hiszen kiorg volt maga is, de ez az emberi test már alig-alig engedelmeskedett akaratának.

- Krishggweyghise - sziszegte indulatosan Murlok, s homlokán kidagadtak az erek, bőre fényes, zöldes színben kezdett játszani.

- Te! - bökte meg ekkor a dühöngő Yenmon a mellkasát.

Az érintés szinte lágy volt, egyetlen embert sem rendített volna meg, de Murlok kivénhedt testének ez egy ökleléssel ért fel. A kiorgúr megingott.

- Te akarod nekem megmondani, mit hoz a holnap? - kiáltotta továbbra is eszelős, vérben forgó szemekkel az úrnő. - Te? - lökte meg újra, most már erőteljesebben, s a férfi végigterült a padlón. - Hisz' napok kérdése csak és halott leszel, nem kell hozzá még segítenünk sem! S mit gondolsz, te felfuvalkodott méregzsák, ki fogja megörökölni utánad a Finelben a helyed? Az én tartományomat akarod? Hát vigyázz, hogy meglepetések ne érjenek! Mert könnyen lehet, hogy amikor újra felnyithatod a szemed, s az avaragh visszaadja látásodat, arra kell öntudatra ébredned, hogy már semmid sincs, s földönfutóvá lettél életed végéig. Hah! - kiáltott fel, ég felé lökve karjait. - Én, Ejnoyin-Qwebeh Yenmon, a Qwebeh klán nagyasszonya a Kiorg nagytanács előtt fogadom, hogy nem nyugszom addig, míg Jessina lányom halálát meg nem bosszulom! Míg a családom ellen elkövetett tetteidért méltó büntetésben nem lesz részed, Murlok!

Murlok megrázkódott s megpróbált feltápászkodni a földről, de az úrnő nem engedte, és puha bőrtopánba bújtatott lábával durván rátaposott a mellkasára. A vérig sértett kiorgúr ekkor felhördült, és gyors szavakat mormolva nagyot taszított Yenmonon. Meglepő fürgeséggel pattant fel, és a közben átváltozó asszonytest felé csapott hosszú, karmos manccsá váló kezével. A mozdulat közben Murlok tar koponyáján éles taraj szilánkok fúródtak át, pofacsontja megnyúlt, és borotvaéles tépőfogak koccantak össze hangosan. A sárkányúr megrázta egész testét, és zöldszínű pikkelyek rajzolata futott végig rajta, a fáklyák fénye fémes színben csillant pikkelyes bőrén. Éles sárkánykarmok téptek bele a sziklaplató kövébe, és csikorgó hangot hallattak, ahogy a nagyúr támadásba lendült. Murlok mély torokhangon, bosszúra szomjasan bődült fel, teste hihetetlen sebességgel változott tovább és egyre növekedett. Bömbölésére válaszul a sárkányúrnő kihívó, harcba szólító üvöltése harsant, s a drakón-hodzson szentélyében immár két felbőszült sárkány gyűlölködött egymásra. A kiorg testekben lakozó sárkányok most előtörtek, és valódi arcukat mutatták meg. A két dulakodó alak egyre növekedett, s bár a sárkányok még nem érték el valódi méreteiket, de csapkodó farkuk, acsarkodva egymásnak feszülő testük így is komoly veszélyt jelentett a teremben tartózkodó többi lényre. Már az első mozdulatoknál elsodorták a fal mellett álló szolgák egy csoportját, és a tálcákkal ügyeskedő kis tündemanók úgy rebbentek szanaszét útjukból, mintha szélvihar söpörte volna őket odébb.

Koms nagyúr ekkor dühösen emelkedett fel, s úgy harsogott, hogy reszketve táncoltak a kristálypoharak az asztalon.

- Yenmon! Murlok! Elég ebből! Egykor kötöttünk egy alkut. Életet, életért! Mindketten megkaptátok, amit akartatok!

Legyen hát elég ebből a harcból! Nem ezért vagyunk most itt!

A dulakodók fujtatva, dühösen torpantak meg a szóra, a sárkánypofák közvetlen közelről sziszegtek egymás képébe. Yenmon nyerte előbb vissza a hidegvérét, és kecsesen megrázta a fejét, a könnyed mozdulatra az átváltozás gyorsan bekövetkezett.

A nagyasszony kiismerhetetlen mosollyal az ajkán állt ott, miközben azt figyelte, ahogy a rivális sárkány helyén megjelenik ellenfele öregségtől aszott teste.

- Bejelentenivalóm van a Finel előtt! - szólt az úrnő, oly nyugalommal, mintha az előbb nem egymást marcangolták volna.

Murlok dühödten hörrent, de nem tehetett Yenmon szándéka ellen semmit, a Finel előtt egykor tett fogadalma megkötötte.

- A Qwebeh klán ezennel befogadja a kis vakarcsot, s ő a szertartás elérkeztéig védelmünk alatt áll. Legjobb tudásuk szerint a drakón papok^[2] felkészítik majd az avaraghra.

- Kevés az idő! - háborgott Murlok. - A vakarcs alkalmatlan lesz rá!

- Ebben igazad lehet - bólintott Koms gondterhelten. - De Yenmon úrnőnek joga van így dönteni. A szertartásig a vakarcsnál lehet a szent ereklye, s majd meglátjuk, elbírja-e a súlyát. De ha nem... Sajnálom, Yenmon! - rázta meg a fejét az úrnőhöz fordulva. - De ha így lesz, akkor Murlok unokája, Raswin veszi át a lány helyét az oltáron. Készítsék fel Raswint is a papok, legyen ő is ott a szertartáson, nehogy elszalasszuk a kedvező alkalmat.

- Óriási kockázatot vállalunk fel ezzel! - morogta Murlok, nem volt túlságosan elégedett az elért eredménnyel. - Lehet, hogy nem lesz módunk a cserére.

- Lehet, de ebben a helyzetben nem létezik jobb döntés.

Yenmon sötéten pillantott körbe, és szeme váratlanul megakadt Truhn. A törpe morcos alakjának látványa egy újabb, váratlan ötletet szült benne. Ravaszkás mosolyra húzódott a szája, amikor megszólalt.

- Truht Bhromsba akartuk küldeni, hogy szerezze meg számunkra a tekercseket. Most úgy döntöttem, erre az útra klánom új tagja, a kis vakarcs is elkíséri majd!

Ez a kijelentés mindenkit meglepett, de az úrnő folytatta.

- Mi nem dönthetjük el, hogy S'almeyna mit akar. - Yenmon jelentőségteljesen körbehordozta rajtuk tekintetét. - Mi nem! De Xojertha, az Oltalmazó, ő igen! Ő kapcsolatban áll a Szunnyadó Nagyokkal. Ki kell kérnünk az ő véleményét.

Láthatóan Murloknak nem volt ínyére ez az ötlet. Véleménye szerint Xojertha mindig kivételezett a Qwebeh klánnal. S ezzel a véleményével nem volt egyedül. Hisz' köztudott volt, hogy annak idején még Brendont is elfogadta és oltalmazta a Finellel szemben. Szruhannát, az idegen asszonyt is a Bíbortrónra segítette. Murlok meggyőződése volt, hogy Xojertha mindig a gyengébbek pártját fogja. Csak azért, hogy kiegyenlítse az erőviszonyokat. Félő volt, hogy most majd a kis vakarcs pártjára áll, s ki tudja, mi módon erősíti meg őt? Ráadásul az avaraghgyűrű is kikerül figyelő tekintetének látóköréből.

- Nincs már erre időnk, az avaragh szent éjjeléig napok vannak csak hátra! - vetette gyorsan közbe.

- Ha a Nardzsin Kapukat használják, időben érkezhetnek az Emlékezés Sziklájához - szólt Koms töprengve. - Jobb, ha az Oltalmazó dönt ebben a kérdésben.

A Finel tagjai sorban, egyetértően rábólintottak a nagyúr szavára. Xojertha megkérdezése ellen egyikük sem emelhetett kifogást, sőt, az ötlet remek lehetőséget kínált számukra, mert ezzel továbbhárították a felelősséget az Oltalmazóra, és ez tökéletesen megfelelt az érdekeiknek.

- A kis vakarcs, gyengécske még - krákogta Hion rosszindulatú tekintettel méregetve a lányt. - A törpe megbízhatatlan, áruló fajzat... Ha Bhromsba indulnak, hogy Xojertha elé járuljanak, nem engedhetjük őket megfelelő kíséret nélkül.

Murlok kapva kapott a szón.

- Így van! Én sem bízom bennük. Azt akarom, hogy Wrook, a szolgám is velük tartson!

Ekkor Damora úrnő is gyorsan közbeszólt, remek lehetőségek rejlettek egy ilyen utazásban! Azonnal megtörte korábbi sértett hallgatását. Nem pillantott Yenmonra, inkább a mind gondterheltebben ácsorgó törpéhez intézte szavait.

- Az út veszedelmekkel teli, így minden segítség jól jöhet. Glin Gwelin hűséges követőm, remek harcos, és jól ismeri Bhroms városát, ezért engedélyezem neki, hogy veletek tartson Truhnska.

A törpe szakálas arca elborult egy pillanatra, de nem azért, mert Gwelin származását tekintve elf volt. Igaz, Gwelinben letagadhatatlanul csörgedezett némi embervér is, azonban magas termetétől eltekintve, leginkább az elfekre hajadzott. Truhtól azonban, Gwelin akár kétfejű ogár is lehetett volna, vagy akár egy mocsári kríaton, ő aztán cseppet sem izgatta volna magát emiatt. Azonban a törpe sok pletykát hallott már pusmogni Gwelinről. Az elf simulékony volt, és álnok. Damora úrnő fölöttébb kedvelte a jóképű férfiakat, főleg az olyan veszedelmes fajtájúakat, mint Gwelin. Ha arra volt szükség, az elf remekül eljátszotta az udvari piperkőc szerepét, és a kiorgúrnő bizonyára gyakran kitüntette kegyeivel, azonban az elf az egyik legkeresettebb orgyilkos hírében állt Crymhoon szerte. Veszedelmes, csavaros észjárású ellenfél lehet, ha úgy hozza a sors. A törpének nem sok kedve volt egy ilyen útitárssal tölteni a napokat.

Azonban sem Truh, sem Yenmon úrnő nem utasíthatta vissza a sárkányúrnő ajánlatát, még akkor sem, ha mindannyian tisztában voltak vele, hogy Damora továbbra sem tett le korábbi terveiről és meg akarja kaparintani a gyűrűt. Koms nagyúr, még mielőtt újabb jelölt került volna kijelölésre valamelyik sárkányúr szolgáinak seregéből, gyorsan közbeavatkozott.

- Azt hiszem, nem szükséges, tovább növelnünk a Xojertha elé járuló küldöttség létszámát. Az Oltalmazót megidézni azonban nem könnyű feladat. Mindenkit megnyugtathat az a tudat, hogy egy drakón papot jelölök ki a csapat mellé. Ő képviseli majd a Finelt, szemünk lesz és fülünk, s személyesen nekem tesz majd jelentést az útról, s a Bhromsban történtekről.

Udvariatlan dolog lett volna a Finel vezetőjének figyelmét felhívni rá, hogy a drakón papok leginkább az ő utasításaitól függtek. Ez a kaszt a kiorgokat szolgálta, harcosok voltak, mágusok és papok egy személyben. Azok közül az egykorvolt növendékek közül kerültek ki, akik nem válhattak kiorgá, vagy azért, mert a mágikus tudományok valamely területén tehetségük gyengébbnek bizonyult, vagy azért, mert nem volt lehetőségük átvenni az avaragh szentségét. Novícius akadt mindig számolatlanul, de a Szunnyadó Nagyok, Ashbar renegát sárkányai kevesen voltak.

Koms nagyúr intésére egy sötétbarna köpenybe burkolódzó alak lépett az asztal mellé. Hatalmas termetű férfi volt, kissé görnyedt testtartásban közeledett, pont úgy, mint aki minden pillanatban a lába alá gördülő utat figyeli. Kámzsája mélyen a szemébe hullott, eltakarta az arcát. Mindenki kíváncsian méregette az alakot, aki eddig a percig a fal mellett állt, épp oly némán és mozdulatlanul, mint a Qwebeh klán testőrségének tagjai.

- A drakón pap neve, Aymer, és némasági fogadalmat tett. Korábbi bűnei miatt vezekel - folytatta a Finel vezetője -, ha szól, csak hozzám szólhat! A womh vezeklés ideje még nem járt le, ezért felesleges lenne faggatnotok.

A drakón pap kissé feljebb emelte fejét és a kámzsa mögül egy feketére égetett fémes maszk villant elő. A szemek helyén csak két ferdemetszésü csík látszott, s a száj környékét is rácsozat fedte, melytől olyan volt, mintha folyton vicsorogna. A womh maszk fontos lépcsőfokot jelentett a papok megtisztulási folyamatában. A drakón pap az egyik legnehezebb próbatételnek vetette alá magát, s az, hogy Aymer egy ilyen rituális maszk mögé rejtette el arcát, jelezte eltökéltségét, a vezeklés utáni őszinte vágyat. Azt jelezte, hogy valóban meg kíván tisztulni, és végleg felszámolni a múltját. Némának lenni és arcnélkülinek akár hosszú évekre is, ez embert próbáló feladat.

A Finel tagjai elégedetten pillantottak össze. Biztosak lehettek benne, hogy egyikük sem fogja tudni kijátszani a drakón éberségét, és olyan információk birtokába jutni általa, melyek veszélybe sodorhatnák őket. A womh szertartáshoz kapcsolódó fogadalom erős kötés, akár a pap életébe is kerülhet, ha megszegi azt. Ez pont elég biztosítékot jelentett számukra. A Finel tagjai elégedettek voltak, mind úgy gondolták, Koms nagyúr ismét jól döntött, amikor az arcnélküli Aymert jelölte ki a Bhromsba indulók mellé.

- Holnap útra kelnek - határozott a Finel vezetője. - Az idő sürget valamennyiünket.

Egyiküknek sem lehetett több ellenvetése. Ezzel a tanácskozás véget ért.

Magányos alak suhant a folyosók labirintusában. A drakón pap könnyedén eligazodott Ornon várának zegzugos járataiban.

Határozottan lépkedett, és a folyosók elágazásánál sem torpant meg, hogy eldöntse, merre induljon tovább. Láthatóan Aymer tökéletesen tisztában volt a járatokat összekötő benyílók, és a keskeny, kárpit borította fülkék szerepével is. Léptei nesze nem verte fel az éjszakai csendet, oly hangtalanul járt, mint egy árnyék. Testnélküli árnyalaknak tűnt csupán, ahogy sötét humuszában suhant a sötétben, s valóban, árnyék volt ő maga is, mert lelkét egy álarcánál is feketébb árny fedte el.

Az esti tanácskozás járt a pap fejében. Az ott elhangzott szavak, a ki nem mondott gondolatok, a levegőben szitáló érzések. A womh vezeklésben eltöltött évek kiélesítették érzékeit. Hosszú évek óta nem szólt emberi lényhez szavakkal, s nem fedte fel arcát mások előtt. Így jobban meglátta a háttérben megbúvó érzelmeket s jobban olvasott az arcok játékában, a tekintetetek villanásában, mint bárki más. Koms nagyúr tudta ezt, amikor szolgálatába fogadta őt. S tudott róla még sok, feledésre váró titkot is. A nagyúr ismerte a múltat és a jövőt. De most Aymer nem a nagyúr szolgálatában járt, nem az ő határozott parancsát követte, amikor lelkeket fürkészni indult a vár sötétjében. Tudta, a holnap induló küldetés súlyos terheket rak majd a vállára. Egy újabb próbatétel a vezeklés rögös útján. Magában azonban hálás volt Koms nagyúrnak, hogy őt jelölte ki erre a feladatra, és tisztában volt vele, hogy nem hibázhat majd! Ha megfelelően látja el feladatát, talán feloldozásra lelhet bűnei alól. S ha nem, akkor majd elfogadja a Finel vezetőjének kezéből a halált. Azonban rég nem lakozott már benne félelem. S nem a halál fuvallata volt az az érzés, mely a korábban elkövetett hibák kiküszöbölésére sarkallta, volt még valami más is, valami, amiről még álmaiban sem beszélhetett.

A Finel nem mondta ki, de döntésével a drakón papra testálta hatalmát, a vezetés jogát. Aymer dolga lesz, hogy a kis csapat biztonságban eljusson Bhromsba, neki kell megszerveznie, hogy ott Xojertha elé járulhassanak, s hogy utána időben visszatérhessenek az avaragh szertartására. Eközben meg kell védelmeznie a shanobot Yenmon úrnő számára, az avaraghgyűrűt S'almeyna számára, és ha lehetséges, meg kell szereznie Szruhanna tekercseit a Finel számára.

A drakón pap most azzal a céllal osont az éjszakai csendben, hogy mielőbb megismerhesse társait. Tudni akarta, kitől mire számíthat az elkövetkezőkben, bár sok mindennel már rég tisztában volt.

Elsőként a keleti torony csipkézett bástyafokát vette célba, mivel a huorn ismeretlen tényezőt jelentett számára. Wrook nem igen kedvelte a zárt szobákat, termeket; odafent a magasban, a szél cibálta vártoronyban érezte jól magát. Aymer azt remélte, a huorn nem lesz egyedül, s nem kellett csalatkoznia várakozásában; már messziről megérezte egy kiorg nagyúr jelenlétét. Nem ment hát közelebb, megtorpant a toronyba vezető csigalépcsőn, behúzódott az egyik ablakmélyedésbe több emeletnyivel lejjebb, és fülelt. Nem kellett közelebb mennie, kifinomult érzékei így is elhozták számára a hangokat, melyekre ma este vadászott. Murlok nagyúr reszelős torokhangját senki máséval nem tévesztette volna össze.

- Mindig a lányt figyeld! Megértetted?

- Igen, nagyuram! - cserregte engedelmesen a huorn.

- Az avaraghgyűrűn legyen a szemed, s ha lehetőség adódik, tudod mi a dolgod!

- Igen, nagyuram!

Hosszú csend következett, és sokáig csak a csizmás lábak halk, öregesen csosszanó lépteinek neszét lehetett hallani, ahogy a sárkányúr körbe-körbesétált, és a huorn tollruhájának halk súrlódó hangját, amint az éjszakai hűs szél borzolta a tollakat.

- Azt mondod, ő ölte meg Tvreyket? - reccsent hitetlenkedve Murlok nagyúr hangja.

- Minden úgy történt, ahogy elmeséltem! Az avaragh varázslata volt az! Hatalmába kerítette a lány testét, és pusztított.

Nem lehetett megállítani, nagyuram.

- Tudod te, mit jelent ez? Az a lány elbírta az avaragh súlyát!

- De nagyon meg kellett küzdenie érte, nagyuram! Nem sokon múlott, hogy nem veszett oda ő is! Végül megszabadult.

Legközelebb talán nem lesz ennyi ereje. A szent talizmán egyre forróbb, és S'almeyna egyre mohóbban követeli jussát.

- Hah! Mindannyiunknak meg kellett küzdenünk az elején. Ez még semmit sem jelent! Azonban nem engedhetjük meg, hogy ez a jelentéktelen lápi boszorkány tovább erősödjön.

- Tudom, mi a feladatom, nagyuram!

- Ebben nem kételkedem! Mert nincs több hiba, Wrook! A szent oltár a huorn vért éppúgy szereti, mint az emberekét!

- A drakón pap jelenléte azonban megzavarhatja feladataim ellátását. Az én tudásom kevés, hogy szembeszegüljek vele.

Murlok haragosan felmordult.

- Koms újabb kisded játéka! Nagyon ravasznak hiszi magát! Biztos, hogy nem véletlenül választotta ki azt a papot. Ez egy újabb ismeretlen tényező ebben a játszmában! De hamarosan ki fogom deríteni, Wrook mi ennek a papnak a gyenge pontja! Biztos, hogy nem véletlenül vezekel! S akkor a kezünkben lesz! De abban igazad lehet, hogy zavarólag hathat terveimre.

Hosszú csend következett, míg végül a nagyúr újra megszólalt:

- Fogd ezt! Hasznodra lehet. Rejtsd el a klán jelvényében! Senkinek sem fog feltűnni. De vigyázz, a tű hegye mérgezett.

Lassan ölő méreg, előbb fájdalmas bénulást okoz, s csak aztán jön el áldozatáért a megváltó halál. Az ellenszerét csak én ismerem, erős varázslattal kötöttem magamhoz. Ha kell, fordítsd a pap ellen, vagy bénítsd meg vele a lányt. Utána egy napod van, hogy színem elé hozd, s én majd döntök további sorsáról! Csak akkor öld meg a lányt, ha nincs más választásod! Azt akarom, hogy ott legyen az oltáron, amikor elérkezik az idő! A kiorgoknak látniuk kell, hogy az én kezem tiszta, s Yenmon alkalmatlansága, tehetetlensége a bajok igazi forrása.

- Úgy lesz, nagyuram! - cserregte a huorn alázatosan. Aymer épp eleget hallott. Sietősen tovább indult, visszatért az Öregtorony központi kupolája alá. Azonban mielőtt a társaság többi tagjának utánanézett volna, akadt még egy lényeges dolog, amit tisztázni akart. Pontosan tudta, ennél kedvezőbb lehetőség nem kínálkozhat számára az egész éjszaka folyamán, mint azok a percek, amikor a nagyúr a szolgájával beszélget odakint a bástyán. Árnyékként suhant végig a folyósokon. Az emeleti vendégszobák mellett megtorpant, és Murlok nagyúr szobáját fürkészte, de körülötte csend és béke honolt. Aymer nem az ajtón keresztül próbált bejutni, annál sokkal jobban ismerte a kiorgokat. Biztos lehetett benne, hogy a Rholnoy klán vezetője legfőbb ellensége otthonában nem hagyja őrizetlenül a szobáját. A titkos varázslatok nyomot hagynak maguk után, és úgy fénylenek egy kiorg számára órákkal később is, mint a fáklyák.

Felsietett egy csigalépcsőn, majd befordult egy oldalfolyosóra, és meglapult a kárpittal borított fal mellett. Körbepillantott, majd félreemelve a szőttest, eltűnt a fali kárpit rejtette titkos mélyedésébe.

Kicsiny, falba süllyesztett beugróban állt, innen nem juthatott le a szobába, de ez nem is állt szándékában. Leguggolt, elhúzta a titkos reteszt, felemelte a zárólapot, és lekukkantott. Alatta Murlok nagyúr szobája látszott. Aymer beleszimatolt a csendbe, s ahogy ott kuporgott, olyan volt, mint egy arctalan, fekete démon, nem volt benne semmi emberi. A szoba nehéz levegőjében megérezte a két szolga jelenlétét; az ajtó közelében aludtak. Megérzett több varázslatot, melyeket a nagyúr helyezett el a szobában, hogy védelmezzék tulajdonát, míg vissza nem tér. Több mágikus tárgy is illatozott a csendes éjszakai félhomályban, azonban volt köztük egy, aminek illategyüttese mindenben különbözött a többitől. Egy asztalka közepén állt.

A fekete és fehér gawhrcsontból faragott intarziamintás dobozkából, a fehér csont berakásoknál sejtelmes fény szivárgott elő.

Aymer gyorsan munkához látott. Burnusza alól egy riadt tündérkét vont elő, néhány kézjellel elmagyarázta, a zavart apróságnak, hogy mit vár tőle, és ezzel útjára bocsátotta. A tündérke azonnal nekieredt, sietve bukott alá a szoba sötétjébe, és amikor az asztalka fölé ért, megragadta a kis dobozt. Nehézkesen emelkedett vele felfelé, sebesen verdesett szárnyacskájával, a számára jelentős súly majdnem visszahúzta, többször is vészesen megbillent, de végül felért a paphoz. Aymer elvette tőle a dobozt, s a tündérke kimerülten lerogyott a nyílás szélére, a pereméről lóbálta lefelé a lábát, és kíváncsian nézelődött a szoba belseje felé, a szunyókáló szolgák irányába. Bizonyára valami csintalanságon törte a fejét, de a drakón pap közelsége miatt most jobbnak látta inkább elhalasztani a mókát.

Aymer maga elé helyezte a dobozt, és felnyitotta a fedelét. Egy fekete színű tőr feküdt benne. Fekete volt a pengéje, fekete a markolata. Nem volt rajta semmi ciráda, semmi díszberakás, nem foglaltak a markolat gombjába ékköveket. Mindezek ellenére egyszerű vonalai tökéletessé tették a fegyvert, s olyan feketeség áradt belőle, mely megérintette a lelkeket, magába szívta a fényt, és magába olvasztotta a színeket.

A pap ujjai becéző mozdulattal simítottak végig rajta. Kiemelte a tőrt a díszdobozból, és a burnusza alá rejtette. A dobozból áradó mágikus fény egyből elenyészett. Aymer egy másik, tökéletesen hasonló méretű és formájú pengét csúsztatott a helyére. Ujjai néma varázslatot szőttek a dobozka fölött, és az ismét világítani kezdett. A sötét álarcos pap körbeszimatolta, majd, mint aki művével tökéletesen elégedett, kiegyenesedett. A csere pár napig biztosan észrevétlen marad, s addigra ők már messze járnak. Intett a tündérkének, és az sietve teljesítette kérését: visszaröppent a dobozzal a szobába. Amikor szerencsésen másodszor is visszatért és fáradtan letelepedett, a tündérke kissé bánatos szívvel kukucskált lefelé. De azért már nem bánta olyan nagyon, hogy a mai mókát máshol kell majd megejtenie. Murlok nagyúr szobája túl sötét titkokat rejtett. Amikor a drakón pap végre intett neki, hogy távozhat megkönnyebbülve röppent fel és szállt tova az éjszakában.

Aymer elégedetten nézett utána. Sokáig állt még ott mozdulatlanul, kezét a burnusz alatt lapuló tőrön nyugtatta, végül tovább indult az Öregtorony legfelső szintje felé.

A lépcsőfordulóban megállt, a folyosóról nyíló egyetlen ajtót a Qwebeh klán tucatnyi testőre őrizte, s ő nem juthatott közelebb a bejárathoz, de nem is volt rá szüksége. Hátát a falnak vetette, és lehunyta a szemét. Aymer nem használta a mágiát, ahogy azt a varázstudók többsége tette, ő inkább eggyé vált vele, feloldódott benne. Nem irányította, hanem befogadta. Mégis, ezzel a csendes varázslattal sokkal hatalmasabb erőknek parancsolhatott, mint azok, akik erőszakosan kizsigerelték a mágia minden cseppjét. A legmagasabb szintű varázslat volt ez, olyan, amire nagyon kevesen voltak képesek még a drakón papok közül is. Tökéletes összhangot követelt meg az embertől, teljes elmélyülést, alázatot a természet erőivel szemben. Ez volt a sárkánymágia^[3]. Ennek a mágiának láthatatlan tengere állandóan ott hullámzott Aymer körül, a locsogó habok lágyan fodrozódtak, ahogy megmerült bennük, s neki alig kellett megkavarni a tenger felszínét, hogy magába fogadja a hullámok hátán érkező üzeneteket. Képek, színek, érzések, hangok jutottak el hozzá. Elméjében kibomlottak ezek a beszédes fények, s a Qwebeh klán úrnőjének hálószobája megjelent előtte, oly élesen, mintha ő is a szobában tartózkodna.

Hárman tartózkodtak odabenn; Yenmon úrnő, a törpe és a lány. Az úrnő közelebb intette magához a fiatal boszorkányt.

- Befogadtalak! - közölte vele komor tekintettel. - Remélem, tudod, mit jelent ez! Felelősséget vállaltam érted, elvárom, hogy méltó légy a bizalmamra.

Fénymarék már épp válaszolni akart, de Truh egyből közbevágott. A törpe jól ismerte védencét, tudta, milyen lobbanékony, s nem szokott hozzá, hogy bárki így beszéljen vele. Hisz' szabadon nőtt fel, mint a szél, s nem volt soha senki, aki előtt meghajolni kényszerült volna.

- Fényességes úrnőm! - sietett hát a közbeszólással. - Fénymarék nem tudja még, milyen nagy kegyet gyakoroltál vele, de én majd...

- Ne szólítsd többé a vakarcsot ezen a néven! - förmedt rá az úrnő.

- Igen, úrnőm, igen! Nem teszem!

- Fogalmam sincs, hová tette Brendon az eszét, amikor ezt a nevet adta neki.

Fénymarék újból meg akart szólalni, hogy kifejtse, ő igenis ragaszkodik a nevéhez, de ismét nem jutott szóhoz.

- Mikor befogadásáról döntöttem, rád hagyatkoztam, Truh! Mit jelentett jelzésed? - kérdezte Yenmon arra a pillanatra emlékeztetve a törpét, amikor az rábólintott ki nem mondott kérdésére. - Megerősítettél bennem egy álmot, vagy félreértettem azt a mozdulatot?

- Nem, úrnőm!

- Mit nem? - horkant fel türelmetlenül.

- Nem értettél félre! Ő az a gyermek, de ezt a Finel előtt nem mondhattam ki!

Yenmon Fénymarék felé bökött az ujjával.

- Ez az az élet?!

Truh lehorgasztotta a fejét. Yenmon előrelépett, és durván megragadta a törpe vállát.

- Valóban Ő az? Ne játszadozz velem, Truh! Azt állítod Brendon nem mutatta be az áldozatot? Nem ölte meg a gyermeket, úgy, ahogy a Finelnek tett fogadalma szerint kellett volna?

- Nem tette meg - suttogta a törpe krétafehér arccal.

- Úgy! - suttogta döbbenten az úrnő. - Hát ezért bujkál a fiam? Ezért kerüli földjeinket? Emiatt a kis vakarcs miatt kell egyedül szembenéznem minden kihívással?

- De úrnőm! A gyermek immár felnőtt, használhatod, megérte az áldozat - sorolta kétségbeesetten érveit Truh.

A sárkányúrnő hangosan fujtatva fel s alá sétált a szobában. Időnként Fénymarék felé kapta a tekintetét, majd újra sötéten maga elé meredt.

- Megérte? Ha én neveltem volna fel, akkor talán igen, akkor most lehetne egy valódi shanob a klánomban, de mit kezdjek egy neveletlen, szemtelen vakarccsal, aki éppúgy nem tudja eldönteni, hogy mikor szabad megszólalnia, mint azt, hogy hol a helye az életben?

- Nem hozhattuk Ornonba. El kellett titkolnunk a kilétét mindenki elöl. Csak így maradhatott életben. Bocsáss meg, úrnőm, Brendon döntött így, s én egyetértettem vele!

Fénymarék egyre mérgesebben állt a szoba közepén, a két vitatkozó között. Mára már kezdett elege lenni mindenféle érthetetlen szócsavarásból. Haragos volt, hogy Truh egyfolytában olyan dolgokról beszél, olyan titkokról, amiket sosem osztott meg vele, pedig nagyon is úgy tűnt neki, igenis jogában állna tudni róluk. Hiszen már megint róla beszéltek, az ő sorsáról döntöttek, anélkül, hogy őt megkérdezték volna. Dühösen előrelépett és ezzel keresztezte az úrnő útját, aki mogorva tekintettel még mindig fel s alá járkált. Fénymarék majdnem olyan magas volt, mint a sárkányúrnő, mégis, ahogy a kiorg megtorpant a kis boszorkány előtt, egyből föléje magasodott. Mintha egy hatalmas árnyék állt volna az asszony mögött, a gyertyák gyenge fénye megnövelte az úrnő alakját s a falakon ott táncolt az árnyék Ejnoyinnak a Qwebeh klán sárkányának árnyéka.

Fénymarék amikor az előbb dacosan előrelépett egy igencsak morózus hangulatban lévő sárkány útját keresztezte.

Yenmon értetlen tekintettel meredt a lányra. Nem volt épp jókedvében, annak ellenére sem, hogy a Finel végül nem adta át a jogokat Murloknak, azonban ez csak a véletlenen és a szerencsén múlott. Az úrnő fölöttébb dühös volt. A Qwebeh klán életében rég nem fordult elő, hogy egy felszentelt tagja szembeszegüljön a klán és a Finel akaratával, márpedig Brendon ezt tette, amikor életben hagyta a feláldozandó gyermeket. Zhénia, a Zöld Úrnő, annak idején külön követett küldött a Kiorg Tanácshoz, Garamor, a druida személyében. A Zöld Úrnő általa kérte a Fineltől ajándékba a gyermek életét, s bizonyára fontos oka lehetett erre, mert az Egyensúly istennője ritkán ártotta bele magát a helyi viszálykodásokba. A Finel és maga a Qwebeh klán is rábólintott e kérésre. A Kiorg Tanács felajánlotta Brendonnak a lehetőséget, hogyha megszerzi a gyermeket, s bemutatja vele a tisztító áldozatot, akkor cserébe eltekintenek korábbi vétkeitől és visszatérhet a Qwebeh klán földjeire, immár, mint szabad, teljes jogú kiorg.

Csak ezt a csekélyke kívánságot kellett volna teljesítenie, csak egy gyermeket kellett volna feláldoznia!

Yenmon úrnő feje most belefájdult abba a gondolatba, s annak számtalan következményébe, hogy a fia megint szembeszegült a Finel akaratával. Ha Brendon ezen újabb lázadó cselekedete kitudódik, nehéz lesz ismét elsimítani a dolgokat, és Brendon újabb hosszú-hosszú évekre száműzetésbe kényszerülhet!

Még az is lehet, hogy már így is jó néhányan sejtik, mi történt valójában! - gondolta magában elkeseredetten Yenmon. Koms, Murlok, talán még Hion is!... Ráadásul mindennek ez a kis vakarcs az oka! És én még befogadtam a klánomba!...

Azonban tényleg hasonlít Jessinára! - állapította meg, ahogy a haragosan villogó, bíborpöttyös szemekbe pillantott, s ettől kissé megenyhült.

- S mennyit tud ő a származásáról? - A kérdést ismét Truhhoz intézte, mintha azzal, hogy megszólítja a lányt, elismeri annak a bűnnek a létét, amit a fia követett el.

- Nem tud semmit, úrnőm.

- Hát ez az! - perdült most felháborodottan a törpe felé Fénymarék, — Mert nekem soha nem mondtatok el semmit! De ennek vége! És nekem most már elegem van ebből az értelmetlen beszédből! Vagy most azonnal elmondod nekem is, Truh, amit tudni akarok, amit tudnom kell, vagy...

- Vagy? - hallotta meg ekkor azt a szelíden fuvolázó hangot, amitől minden halandónak egyből görcsbe rándul a gyomra, és halk citerázásba kezdenek a fogai.

Oldalra kapta a fejét, és egy sárkány félelmetes pofájába bámult közvetlen közelről. Yenmon átváltozását most nem kísérte semmiféle hang, sem mágikus fuvallat. Nem is volt ez igazi átváltozás. Csak az őt uraló sárkány pillantott ki Yenmon testéből. Talán kíváncsi volt erre a nagy felfordulásra, és annak pimasz hangon szájaló okozójára.

- Vagy most azonnal elmegyek - csuklott el Fénymarék hangja a mondat végére.

Yenmon úrnő megcsóválta a fejét, s a mozdulat elsöpörte az illúziót, ismét az a gyönyörűen metszett arc nézett le a lányra.

- Ostobaságokat beszélsz, te lány! Hová mennél? A kiorgok mától kezdve úgy vadásznak rád, mint a legértékesebb prédára. Tudod te, mit tartasz magadnál? Tudod te, mekkora értéket képvisel az a gyűrű?

Fénymarék megrázta a fejét.

- Kis vakarcs - pillantott rá szánakozva az asszony - Crymhoon leggazdagabb földjeinek kulcsát hordod magadnál. Ashbar első csatasárkányának lelkét. Egy kulcsot a gazdagsághoz és hatalomhoz. Klánok felemelkedésének és bukásának zálogát.

- De nekem mindez nem kell! Én nem akarok kiorg lenni!

- Nem? - Az úrnőt valóban meglepte ez a kijelentés, ily bolondságot is régen hallott már. - Hát akkor miért ragaszkodsz ahhoz, hogy megtartsd az avaraghgyűrűt? Átadhattad volna.

- Azt nem lehet! Megígértem a férfinak... Brendonnak? - kockáztatta meg a kérdést és kíváncsian pislogott rájuk, milyen hatást vált ki belőlük, de láthatólag nem okozott meglepetést a feltételezés, hát folytatta. - Megígértem Brendon nagyúrnak, hogy vigyázok rá, míg vissza nem tér érte. És én mindig betartom az ígéreteimet!

Yenmon felvonta a szemöldökét, és nagyot fújt a levegőbe ennek hallatán. Nem tudta eldönteni, a lány ennyire ostoba vagy naiv, vagy ami még rosszabb, ennyire becsületes?

- Már látom, sok bajom lesz még veled, te lány! Ez már bizonyos!

- Én majd tanítom, úrnőm! - sietett ismét közbeszólni a törpe. - Mellette leszek mindig, hogy megóvjam a hibáktól.

- Rendben! Valahogy úgyis jóvá kell tenned, Truh, hogy ennyi éven át hazudtál nekem! S ennek a pimasz kis békának a nevelése épp elég büntetésnek tűnik. Te leszel a felelős azért, Truhnska, hogy többé ne hibázzon, s hogy mindig méltóképpen viselkedjen a Qwebeh klán kijelölt shanobjaként. Rajtad kérem számon, ha bármi baja esik az úton.

Yenmon mindezt nagyon szelíd hangon mondta, s ebből az öreg törpe egyből tudta, ilyen könnyen nem ússza meg a dolgokat, lesz még folytatása a számonkérésnek.

Az úrnő eközben többször körbejárta a lányt, s úgy mustrálgatta, mint az eladása felkínált lovakat a heti vásárban.

- Nos, ha már befogadtam, akkor nevet is kell neki adnunk Truh, nem szólíthatja mindenki vakarcsnak.

- De nekem van nevem! - dacoskodott egyből Fénymarék.

- A Fénymarékot jobb, ha nem használod itt a várban, de a váron kívül sem!

- Akkor is van nevem - ismételte durcásan. - Ayostion-Qery Yeloynak hívnak.

- Hmm, úgy látom, nincs szerencséd ezekkel a nevekkel - csóválta a fejét az úrnő, de nem magyarázta meg, hogy pontosan mire gondol. - A Yeloy még elfogadhatónak tűnik. De úgy látom, nem vagy tisztában a kiorg nevek jelentésével! A Qery klán évszázadokkal ezelőtt kipusztult, s ami Ayostiont, a fehér sárkányt illeti... - értetlenül megrázta a fejét -, egyáltalán, honnan vetted te ezt a nevet?

Fénymarék azonban csak a vállát vonogatta, Truh pedig feltűnően kerülte az úrnő pillantását.

- Nos, ha már befogadtalak, akkor legyen ezentúl a neved, Qwebeh Yeloy, ezentúl így foglak szólítani. Ez elég szerény és mértéktartó egy ilyen kis vakarcs számára.

Fénymarék ismét vállat vont, számára ennek semmi jelentősége sem volt. Halálosan fáradtnak érezte magát, s most még a másnapi utazás gondolata sem izgatta különösebben. Egyetlen gondolat töltötte el elégedettséggel, az a tudat, hogy nála vannak azok a tekercsek, amiért a kiorgok oly nagyon epekedtek. S ha elég ügyes lesz, akkor talán sikerül Bhromsban megszerezni a többit is. Már megértette, a kiorgok azt hiszik, a tekercsek Szruhanna rendhagyó varázshatalmáról szólnak, illetve az idegen asszonynak a Bíbortrón varázserejéről szerzett ismereteit tartalmazzák. Azért akarják megszerezni, hogy Kerwin der Ruhn ne használhassa fel a maga javára. Fénymarék azonban már sejtette, a titokzatos tekercsek egész más célt szolgálnak.

A lépcsőfordulóban álló drakón pap ekkor felnyitotta a szemét, kiszakította lelkét a mágia hullámai közül. Kissé megrázkódott és ellökte magát a faltól. Eleget hallott már. Az álarc elrejtette töprengő tekintetét. Az árnyék tovább sietett a vár félhomályba vesző folyosóin. Dolga volt még, Damora úrnő és Glin Gwelin, az elf kifürkészése még várt rá.

Aymer titkos folyosókon suhant tovább, rejtekajtókat nyitott ki és csusszant be mögéjük halkan. A Damora úrnő rendelkezésére bocsátott, díszesen berendezett hálószobát vékony faborítás burkolta belülről. Aymer megtorpant egy titkos ajtó mögött, mely a szobába nyílt, de nem lépett be rajta. Csak hallani akart, figyelni. S ehhez most nem kellett különleges érzékeit kiterjesztenie. A vékony rejtekajtó egyik lemeze elmozdítható volt a helyéből, a szoba felől a nyílást egy festmény fedte el.

A drakón pap ismét nem csalódott megérzéseiben, a sárkányúrnőt ágyban találta és kegyence is ott hevert mellette.

- Gwelin - búgta az úrnő jóllakott elégedettséggel. - Hozd el nekem azt a gyűrűt!

- Meglesz, úrnőm! - lehelte az elf apró csókokat nyomva az asszony tenyerébe. - De ugye emlékszel, a lányt nekem ígérted!

- Ahh! - húzta fel szemöldökét Damora megjátszott haraggal. - Csak azt tudnám, minek neked az a vézna perszóna? Tán nem kapsz tőlem elég kényeztetést, hogy ilyen nyeszlett kórók után vágyakozol?

Az elf előrehajolt, és lágy csókokat lehelt az úrnő mellének hófehér bőrére.

- Nincs nálad csodálatosabb asszony, úrnőm! De a tőröm hegye a vérére szomjazik.

- Ugyan, ki fizethet érte, hogy vásárra viszed a bőrödet? Vagy talán lepaktáltál a sárkányurakkal a hátam mögött? - szűkült össze a tekintete. - Murloknak minden pénzt megérne egy jól irányzott döfés!

Gwelin ártatlan tekintettel pillantott a sárkányúrnő szemébe. Nagyon veszélyes játékot űzött. Damora úrnő látszólag ártalmatlanul hevert mellette, de Gwelin tudta jól, egy kiorg közelsége sosem lehet veszélytelen!

- Óh, gyönyörűséges úrnőm! - búgta valódi szenvedéllyel. - Hisz' tudod, hogy minden hódolatommal téged szolgállak!

És mondtam már, Zrogdavarnak kívánom áldozni a testét. Friss vér, tiszta vér! S az avaraghgyűrű birtoklása csak még kívánatosabbá teszi a lány vérét - nyalta meg az ajkát élvezettel. - Zrogdavar számára nem létezhet annál magasztosabb felajánlás, mint egy shanob forrongó, üdítő vére.

Az úrnő felkacagott, dús keblei a férfi arca előtt hullámzottak.

- Ezt kedvelem benned, te elf! Ezt az őrületet, ami a szemed mélyén lobog! - vonta magához egész közel a férfi szőke fürtös fejét, és halkan, érzékien felmordult.

Aymer töprengve állt még egy ideig a vékonyka fal mögött. A kiszűrődő sóhajok és halk nyögdécselések már nem érdekelték. A titokzatos drakón pap végül lassú léptekkel indult tovább a vár éjszakai csendjében, mint egy portyázó, éjszakai vad az erdő homályában.

Elégedett szuszogás töltötte be a halvány, mágikus fényben derengő barlangcsarnokot. A cseppkövek oszlopsora sejtelmesen tükrözte vissza a sárkány testének körvonalait.

Az aranysárkány ezeréves álomláncán újabb gyöngyszemet álmodott...

... Végtelen vizek hullámoztak, eső hullott, s ragyogott a nap. Szivárványhíd sziporkázott a fellegek alatt.

Fény és árnyék, nappal és éjszaka követték egymást végtelen sorban. S mindent betöltött a tenger szűnni nem akaró mormogása.

Árva tutaj ringott a vízen. Vaskos farönkökből durván összetákolt gubancos ágbogok. Közepén élet sarjadt, virág bomlott, magva hullott. A fa gyökerei, mint éhes ragadozó fogsora csattanva zárult s szilárdult a tenger fenekére. Törzse sudáran az ég felé szökött, s ahogy nőtt, növekedett, hegyek ormával vetekedett.

Sarjadt, burjánzott, törleszkedett. Befont múltat és jövőt.

A világfa az ég felé nyúlt, karmos ágvégű karjai kilyuggatták az égboltozatát, és gyémántragyogású csillagpöttyökkel hintették be azt. Haragoszöld lombkoronája elsötétíttette a napot, s a burjánzó vesszőkön óriás virágok nyíltak. A virágok szirmai, mint vörös vércseppek buggyantak elő a tekergődző indák közül, s belőlük sárkányok röppentek az ég felé. Érces, messze szálló kiáltásuk egy új világ eljöveteléről zenélt…

A hatalmas sárkány álmodott. Óarany pikkelyei megrezdültek, ahogy sóhajtva nagyot szusszant, s fázósan összébb gömbölyödött.

A mágikus álom ködpamacsai olvadozni látszottak a csendben... tömény cseppjei aláhulltak, s beszivárogtak a barlang padlatába. A gyökerek felé nyúltak, a hegyek magja felé, s a varázslat szálai átszőtték az elmúlás romjait.

Az aranysárkány álmodott, szuszogása felgyorsult, kapkodóbb lett... lidérces álmok kísértették...

...Kéklő sziklaormok peremén, jégcsipkézte hegycsúcsok felett, ég és föld határán, hatalmas sereg gyülekezett. Harsant a szó, a csatába szólító, s a sosem látott, irdatlan sereg, mint haragos méhraj felkerekedett. Zúgva útra kélt. Szárnycsapásaik súlya felkorbácsolta a levegőt és tajtékos viharfellegeket szült az égre. S az égboltozatján úszó, eleven csatahajók nyomában, e tomboló szélvihar úgy vonult, mint egy hatalmas, villám korbácsolta uszály. A krwooni zsinat egyesített serege, a büszke klánok, nagy múltú nemzetségek színe virága így szállt délnek, Ashbar földje felé.

Mikor a hadak büszke szárnya célhoz ért, egy vénségesen vén, karmazsinvörös csatasárkány rivalgó hangja hívta párbajra Ashbar renegát seregét. Körözve rajzott elő e hangra, az otthont nyújtó barlangok méhéből, az Ashbart védelmező sereg. S mikor a két sárkányhad gyűlölködve egymásnak feszült, még a hatalmas Arnon-hegység déli peremvidéke is beleremegett...

A világ nem látott még ily csatát. Dübörgött a föld, s kénkő-bűzt köpködve megnyíltak rejtett bugyrai. Titkos varázslatok szaggatták szét a sziklatömböket, és hegyek süllyedtek, s omlottak porrá a mágikus csapások alatt. A kiömlő láva fénye vörös pírral vonta be a tájat. Az égen, s a földön egymást tépve, marva keringtek a világ rettegett urai. S köröttük minden sistergett, felforrt, összeomlott, és a táj jajgatva vonaglott az elszabadult sárkánymágia csapásai alatt.

Végül kwroon harcba hívott sárkányainak dühe elsöpörte az ősi rend ellen lázadókat. Izzó vörös vérben gázolt a sereg, s vérkönnyet vajúdott sírva az esti szél. Vörös nappal volt. Vörös éjjel. Vörös hajnal köszöntött tűzvörös fénnyel. S vörös lett minden. Ég, föld, víz, ily módon egyesült, s egybeért. Ashbar sziklái vörös színűvé váltak ezen a hajnalon, mint egy örökön intő jel; az árulást mindig kiomló sárkányvér mossa el!

A csata hajnalra véget ért, s Ashbar sárkányainak sorsa bevégeztetett. Törvényt ült felettük a győztes klánsereg. S végül az ítélet kihirdettetett: Büntetésük súlyosabb lészen, mint az egyszerű halál. Míg Ashbar sziklái vörösen fénylenek renegát sárkányainak nem lesz helye a föld színe felett!

...S ím, a világ nagy sárkányfű egyik ága már törötten csüng alá, és vércseppvirágai összezárták szirmukat. Erős varázslat kötötte immár őket, s a bennük szunnyadó sárkánymagvakat.