4. BHROMS, AZ ARANYSÁRKÁNY VÁROSA

Bhroms volt a délvidék legnagyobb városa. Szellemi központ, virágzó kereskedőváros. Vallások, templomok, népek keveredtek az ezeréves falak között. Független királyság volt, mely szövetségben állt a tengerparti szabad kikötővárosokkal épp úgy, mint a nyugati hegyek törpenépeivel, a végtelen erdőségekkel borított felföld elfjeivel, vagy a szárazföld belseje felé nyúló kiorg földekkel, Crymhoonnal. Bhroms féltőn óvta függetlenségét, és mindenkor az egyensúly megőrzésére törekedett. A sárkányuraktól való függetlenségét azonban csak egyetlen, bár nem elhanyagolható ténynek köszönhette. S ez maga Xojertha volt, az aranysárkány, kit a Bíbortrón Szellemének is neveztek.

A legenda úgy tartotta, hogy a várost az ő kívánságára építették, s vájták ki szorgos törpe kezek a vörös sziklákból.

Xojertha, a hatalmas aranysárkány, maga tervezte meg városát, ahonnan figyelemmel kísérhette Ashbar renegát sárkányainak sorsát. S azért jelölte ki pont ezt a helyet, mert a hegyek méhe itt vörös sziklákat termett, ezzel is emlékeztetve fogadalmukra a Szunynyadó Nagyokat. A kwrooni zsinat törvényt ülő klánvezérei, a sárkányatyák maguk jelölték ki Xojerthát erre a nehéz, sárkányt próbáló feladatra. Xojertha, az Oltalmazó a sárkányok egy különleges kasztjába tartozott: álmodó volt, álomhozó.

Sorsot álmodhatott, múltat és jövőt.

Bhroms népe szerint a sárkány ma is ott él a vörösszínű sziklák alatt húzódó barlangokban, s onnan figyeli tetteiket.

Egy nappal azután, hogy Fénymarékot az az éjszakai támadás érte az erdőben, verőfényes reggel köszöntött a kis csapatra.

Megmászva egy meredek kaptatót végre felértek egy kopár sziklaperemre. Előttük zöld rengeteggel borított hegyek hullámzottak, de a fák között, a távolban végre Bhroms vöröslő sziklái is elővillantak.

Az út a hegyoldal peremén futott tovább. A sziklapárkány egy ponton kiszélesedett, széles sziklaplatót képezett, s ennek legszélén magányos márványkapu állt. Fénymarék, amikor meglátta, egyből letért az ösvényről, hogy jobban szemügyre vegye a márványkaput. Az ív alá lépett, és ekkor teljes pompájában tárult fel előtte a táj. Lába alatt szédítő szakadék zuhant a mélybe, s innen letekintve végre megláthatta Bhroms gyönyörű városát. Fénymarék áhítatos csodálatot érzet a reggeli napfényben fürdő fenséges látvány láttán.

- Míg Ashbar sziklái vörösen fénylenek, renegát sárkányainak nem lesz helye a föld színe felett! - olvasta fennhangon a kapuba vésett sorokat.

- Ezek a kwrooni zsinat törvénykező szavai - állt meg mellette Truh. - Intő szó valamennyiünk számára. Hisz' ott, ahol még a sárkányok is elbukhatnak, vajon mi várhat ránk, halandó porszemekre tiszavirágnyi életünk során?

- Ezek lennének Ashbar vörös sziklái? - kérdezte csodálkozva Fénymarék letekintve a város vöröslő foltjára.

- Ó, nem! Dehogy! Ashbar innen messze, északnyugatra van, aranyom, az Amion hegység déli peremvidékén. Bhroms vöröslő kövei csak emlékeztetnek minket a régi nagy csatára. Ez a város az Oltalmazó otthona.

- Újabb csodálatos mesék Truh? - firtatta gúnyolódva Gwelin. - Yeloy immár gyönyörű hajadonná serdült, s nincs szüksége bozontos szakállú vénségek meséire. Majd én megmutatom neked e varázslatos város nevezetességeit, szép hölgyem!

Ha kilépünk néhány órán belül Bhromsba érhetünk.

Truh mit sem törődött az elffel, inkább tovább magyarázott Fénymaréknak.

- Látod aranyom, arra - intett kezével jobb felé a törpe egy ködpárában úszó hegyorom felé -, az az ezüstös ragyogás a nagy Orijoko vízesés, idáig hallani a hangját, a közelében akkora a dübörgés, hogy egymás szavát sem értenénk. Az Orijo folyó, a föld mélyében száguld sokáig, mint föld alatti folyam, míg itt végül a felszínre nem tör. Magába gyűjti a hegyekből lezúduló vizeket, s rohan tovább, szalad le délfelé, míg el nem éri a Gyilkos-tenger partjait.

Truh most ismét a város felé mutatott. A mélyben jól lehetett látni az ezüstös csíkot, mely a folyó útját jelölte a széles, dél felé nyíló völgyben.

- Az Orijo kitárja karjait - a törpe színpadias mozdulattal tárta ki két kezét -, és magához öleli a várost, mint anya a gyermekét. Valaha egy kisebb hegy állt azon a helyen, ahol most Bhroms pompázik. De még a víz ereje sem bírt el azokkal a kemény, vörösgránit sziklákkal, hát inkább körötte futott tovább. Az Oltalmazó parancsára törpék ezrei csiszolták azokat a köveket, s szorgos munkával kifaragták belőle ezt a gyönyörű ékkövet.

Gwelin halkan fütyörészett mellettük. Egy gunyoros nóta dallamit fújta, így jelezve, mennyire unja a törpe szavait.

- Sokan kételkednek benne, hogy törpe kezek ilyen gondos munkát tudnának végezni - fintorgott szakállas arcával Truh Gwelin felé -, az ilyen ostoba elffajzatok mindig arról fecsegnek, hogy mágiával alakították a falakat, s nem a nagy múltú törpenemzetségek munkálták meg őket. No, bizonyára mágia is segített benne, de aki csak egy kicsit is ismeri dromw fekete törpéinek művészetét, az felfedezheti a palotacsarnok márványköveinek mintázatában a jellegzetes motívumaikat. A város számtalan pontján megcsodálhatóak még a dromw művészek légiesen finom, csipkére emlékeztető faragványai. Bizony, aranyom, mindenütt felfedezhetőek ezek az obeliszkek a szökőkutak, az erkélypillérek számolatlan csodájában.

- No hiszen! Törpe pöffeszkedés! Dromw törpéi innen lesték el, hogy is kell köveket megmunkálni.

Truh dühösen vicsorgott az elfre, de Fénymarék nem törődött szokásos civódásukkal. Minek elrontani egy ilyen gyönyörű reggelt?

Azonban ahogy Truh is mondta, a várost valóban egy hosszúkás hegyből vájták ki, mintha egy hegynyi sziklát várossá változtattak volna. Magas falait a sebes sodrású folyó két ága ölelte körül. Rajtuk északról és délről egy-egy széles híd ívelt át. Csak ez a két bejárata volt a városnak. Még ekkora távolságból is jól látszott, ahogy az északi hídon, a délelőtti napsütésben tolongott a nép a város felé.

Fénymarék ellépett a civakodók mellől, hogy vitázzanak tovább magukban és inkább követte Aymert és a huornt, akik már messze előttük jártak.

Tovább ereszkedtek lefelé, s végül néhány óra múlva ők is rátértek az északi hídra. A városfalon kívül, a híd kapuk előtti vége térré szélesedett ki. Földbe szúrt dárdák tucatjai meredeztek ott, rajtuk temetetlen holtak lógtak. Oszló tetemük felett döglegyek zsongtak, s a bűz mélyen megülte a városfal környékét. Ez a nem éppen szívderítő látvány fogadta a Bhromsba érkező vándorokat.

A látványra még Aymer is megtorpant, és Wrook is leereszkedett melléjük az útra.

- Úgy látom - cserregte nekik oda. - Kerwin der Ruhn semmit sem változott. Az északi fattyú nem bíz semmit a véletlenre.

- Gyilkos volt mindig. Magányos őrült. Az ilyenek szeretnek félni - bölcselkedett az elf.

- Menjünk! - mormogta Truh. - Nem szívesen látom, mivé lett ez a város, mióta Szruhanna eltávozott.

- A zöldszemű úrnő sem volt jobb! Azt hallottam, saját kezűleg, elevenen szögezte fel a gyilokfára ellenségeit - vetette oda Gwelin, de azonnal el is hallgatott, látva Truh felháborodott haraggal villanó szemét, és egyből békülékenyebb hangot ütött meg. - Jó, ezen a kérdésen nem veszünk össze. Tudom, mennyire szívedbe zártad az idegen asszonyt, de egy törpének nem kellene ennyire érzelgősnek lennie.

- Egy embervérű elfnek pedig ilyen meggondolatlanul szókimondónak - csúsztatta kezét Truh a tőrére. - Az úrnő békét hozott ennek a városnak, fejlődést.

- Meglehet, de a tény ettől még tény marad - lépett tovább Gwelin, és belekarolt Fénymarékba. Lelkesen kezdett magyarázni neki a városról, miközben átsétáltak a hatalmas, kitárt szárnyú kapun.

A városi őrség mindig szemmel tartotta a kapuk környékét, de most nem volt komolyabb ellenőrzés. Békeidő volt, s ennek a városnak ritkán kellett szembenéznie idegen behatolókkal. Így senki sem tartóztatta fel őket, és nem firtatták hová, s miért mennek.

Széles út vezetett a piactér és a városközpont felé, rendezett utcácskák nyíltak belőle kétoldalt. Minden ház ugyanolyan vörös színű gránittömbökből és márványlapokból volt kifaragva, a köveket okkerszínű gyöngyiszappal illesztették egymáshoz. Fénymarék ámulva sodródott a tömegben, s igyekezett nem lemaradni a többiektől, lenyűgözve tekingetett körbe. Sosem látott még ekkora várost. Igaz, még várost sem látott soha. Mindenfelé utcák nyíltak és bennük zajongva özönlött a nép, oly változatos, oly színes tarkaságban, hogy felfogni is alig volt képes a sok látnivalót. S a sok különféle faj gajdolása, az ezernyi nyelvjárás dallamos hullámzása zűrzavaros egyveleggé állt össze benne. A színek az illatok forgataga, mind rátelepedett ámuló elméjére.

A piactér nyüzsgő, lüktető élete magával sodorta, s alig bírta befogadni a sok rátörő, új élményt. Voltak itt elfek a távoli, északi felföldekből, éneklő hangjuk messze szállt a tömeg felett, és voltak itt törpék Rhotun mély bányáiból, drágakövekkel megrakottan. Árultak szebbnél szebb pengéket, bárdokat, pajzsokat, rubinberakásos nyelű tőröket, ashlamoni ezüstszemekből szőtt láncingeket, melyek könnyűek voltak, mint a pihe, és mégis erősek, mint a legjobb minőségű acél. S voltak a téren apró tündemanók, akik a földre terített rojtos nádszőnyegeiken mocsári gumókat és édes nádmézet kínálgattak, a nevető szemű kriének a déli tenger partjáról érkeztek és apró igazgyöngyök, csiszolt kagylópengék fénylettek zsákjaikban. Magas termetű, fekete elfek lépkedtek büszkén, lovakat mustrálva a piac szélén álló katárnok között. Odébb Wrookhoz hasonlatos madáremberek perlekedtek halomba hordott hegyikristályok felett, és a Shimfei-tó környékéről származó gyíkemberek hangos vartyogással zöld horzsalkőből faragott szobrocskák fölött vitáztak a beléjük vésett mágikus rúnák értelmezésén. A fejek felett apró tündérkék röpködtek, mint a színes kolibrik, hangosan kacarásztak, miközben édes nektárt lopkodtak a visítozva csapkodó manók készleteiből. S még ki tudja hányféle lény röpült, járt, kelt, csusszant tova alkudozva e téren - ember azonban kevés akadt közöttük. Néhány szőkésvörös fürtű, barnacsíkos tunikás, nyúlánk alak a déli kikötővárosokból, egy-két sietve lépkedő, hajlott hátú, ferdén metszett szemű, sárgás bőrű khobíri, akik leszegett fejjel igyekeztek a dolguk után. S itt-ott a lefüggönyözött hordszékekből is elővillant még egy-egy emberi tekintet. Mélybarna szemű, aranybarna bőrű szépségek, a hjoremi pasa háremeinek gyöngyszemei alkudoztak a piactéren a magasba tornyozott, élénkszínű selyem és brokáthalmok sorsáról.

Fénymarék alig figyelt most társaira, csak ámulva tekintgetett és lépkedett a színes sátortetejű pultok, a nehéz társzekerek és bricskák között. Lassan keresztülvágott a sokadalmon, s végül a piactér túloldalán megtorpant. Előtte széles, vörös márványút futott tovább nyílegyenesen. Az út két oldalán gazdagságról árulkodó, gondosan ápolt házak sora simult egymáshoz, ugyanabból a vörös színű gránitból faragva, mint az egész város. A házak lapos tetejéről, mint zöld vízesés omlott alá a tetőkertek lombja. Az út, pár háztömbnyire a piactértől egy másik térbe torkollott. Arrafelé már jóval kisebb volt a nyüzsgés, mint a háta mögötti vásártéren, s annak a térnek a szegélyén már gárdisták vigyázták a rendet. Onnan, ahol most Fénymarék állt, egy hatalmas, vörös kupola látszott a házsor teteje fölött, a fénylő kupolát faragott márványoszlopok emelték az ég felé.

Felcsillanó szemmel, egyből megiramodott az épület irányába. Izgalmában megfeledkezett még társairól is, szinte futva sietett végig az utcán, hajtotta előre a kíváncsiság Bhroms szíve, a híres palota felé. Még azt sem vette észre, hogy a mindenre figyelő Aymer azonnal a nyomába szegődik. A kis boszorkány a palotát csak Truh meséiből ismerte, és abból a képből, melyet Jugshajga álma, a mágikus tükör villantott fel számára Morván várában. Azonban abban a valószerűtlen látomásban ő bent a trónteremben állt, s nem kívülről csodálhatta meg a hatalmas épületet. De vajon láthatja-e majd saját szemével is a Bíbortrónt, a legendák övezte Xojertha otthonát?

A palotatér burkolatát faragott fehér kockamozaik díszítette, melyeket aprólékos munkával illesztettek a vörös kövek közé. A tér közepén szökőkút ontotta a vizet, a vízsugarak csalóka fényjátékot űztek, ahogy az áttetsző vékonyságúra csiszolt, könnyed csipkére emlékeztető faragványok között átbuktak.

Fénymarék áhítatos csodálattal bámulta a palotatér túloldalán magasló épületegyüttest, de tekintete hirtelen megakadt valamin; elkerekedett szemekkel, csodálkozva nézte a palota jobb oldalán emelkedő, feketére égett romokat. Az üszkös romok éles ellentétben álltak a város tisztaságával és rendjével. A romba dőlt épületnek jelentősége lehetett egykoron, mert közvetlenül a palota oldalához simult, pont úgy, mintha hozzá tartozott volna. Jól látható volt, hogy maga a palota is megperzselődött azon az oldalon, ahol a tűzvész tombolt, de később a palota falain kijavították a pusztítást, és igyekeztek eltüntetni a tűzvész nyomait. A hatalmas, feketére perzselődött épülethez azonban senki sem nyúlt hosszú évek óta, nem takarították el az üszkös gerendákat, nem szedték össze a beszakadt tetőszerkezetről aláhulló és összetörő mázas cserepeket. Az ég felé ásító romok között törmelék és szélsodorta szeméthalmok porosodtak. Még most is, sok év elteltével érezni lehetett a falakba ivódott kesernyés füst szagát, melyet nem moshattak el a tavaszi esők, s nem fújhattak el a vad őszi szelek.

Ez az érthetetlen furcsaság vonzotta Fénymarékot. Kíváncsian indult meg az épület felé. Ahogy közelebb ért, a kormos, fekete falak előtt kisebb csődületre lett figyelmes. Népes gyerekhad ácsorgott ott körbevéve egy idős, hajlott hátú, kopottas köpenyébe burkolódzó alakot. Az öregember az egyik kidőlt oszlop kövén ült, félig rátámaszkodva faragott botjára, és halk, nyugodt hangon magyarázott a kölyökhadnak.

A kis boszorkány közéjük furakodott, kíváncsi volt, vajon milyen mesével köti le a gyermekek figyelmét az öreg, de úgy tűnt, a meséről már elkésett.

- Igazán szép történet volt, Khosba! - dicsérte flegma hangon egy siheder az öregembert, tenyerét látványosan összeütögetve.

A fiú unott arcán látszott, hogy úgy gondolja, ő már rég kinőtt a gyermekmesékből, és sokkal szívesebben hallgatná a harcosok véres történeteit a kocsmák tavernáiban, mint e vénség szavait. Most is csak azért maradt, mert ő volt itt a vezér, és a kisebbek előtt tekintélyét fitogtathatta, ha vitázhatott a félbolond Khosbával, a bhromsi könyvtár egykori első írnokával, a királyi pecsét őrével.

- De vajon ki hiszi ezt el neked, öreg? - kötekedett tovább a legény.

- Nem kívántam, hogy hitelt adj szavaimnak, Elihon. Hiszitek vagy sem, de minden úgy esett meg, ahogy elmeséltem.

- Én csak a saját szememnek hiszek - szögezte le a kölyökhad vezére.

A Khosbának nevezett vénség halkan felkuncogott ennek hallatán.

- A saját szemednek? Ó, ifjú ember, micsoda botorság! A szemed megcsalhat, de a képzelet határtalan! Bhroms városában ne higgy soha a szemednek! Nem mondták még neked? Hisz' itt még a trón sem az, aminek látszik!

A kölyöksereg értetlenül meredt Khosbára.

- A trón nem trón? - kérdezte vissza a nyurga ifjonc.

- Amit látsz, az nem a lényeg, az csak egy árnyék. Semmi sem az, aminek látszik!

- Bolond vagy te, öreg! Bhroms trónja ott van a palotában - intett kezével a kupolacsarnok felé a fiú.

Azonban a vén Khosba nem vette zokon a szemtelen szavakat, felemelt a földről egy kormos, feketére színeződött kődarabot, és a suhanc orra alá dugta.

- Szerinted mi ez?

- Egy kő.

- Úgy?! Csak egy kő? S szerinted? - lökte egy másik lurkó orra alá, de az a fiúcska is csak a vállát vonogatta.

- Csak egy kő? - harákolta az öreg jelentőségteljesen, és vaksi szemét körbehordozta a homályba vesző alakok során. -Mind így gondoljátok?

A kérdés várakozással telve függött a levegőben, de senki sem felelt rá. Fénymarék ekkor előrelépett, félretolva útjából a lábatlankodó gyerekeket, és megállt az öregember mellett.

- Ez egy kő - közölte határozott hangon, és mielőtt bárki megszólalhatott volna, ujjait végigfutatta a kormos felületen. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a kő eluralja a lelkét és elmesélje neki emlékeit. Arca átszellemült, s ahogy felemelt fejjel állt, mindenkit megérintett a belőle áradó titokzatos erő. Még Khosba is fázósan összehúzta magán köpönyegét, de nem merte elvenni a követ a lány ujjai alól.

- Ez egy kő - mondta Fénymarék távoli hangon -, egy kő, amely egykor e könyvtár kupoláját tartotta. Ott állt az írnokok világos csarnokában, s ez a kő mázsányi súlyokat cipelt. Ez egy kő, mely látta az írnokok szorgos munkálkodását és évszázadokon keresztül itta magába a tudást. Ez egy kő, melyet megfosztottak lényegétől, de a kő emlékezik!

Csodálkozó pillantások meredtek rá.

- S ugyan mire emlékezik? - firtatta gunyoros hangon a suhanc.

- Arra - pillantott most rá Fénymarék szigorú tekintettel -, hogy képes volt minderre egykoron, s arra, hogy bármikor újra képes lesz rá! Ez adja a kő erejét!

- Na, piha! - köpött nagyot. - Egy újabb bolond!

Mielőtt Fénymarék válaszolhatott volna, váratlanul egy kéz fonódott a csuklójára, az öregember keze.

- Pontosan ezt akartam elmagyarázni ezeknek a szeleburdi ifjoncoknak ifjú hölgy - hunyorgott fel rá Khosba. - A trón ott áll ugyan a palotában, a márványteremben, de a trón nem trón anélkül, ami a lényege. S Bhroms trónját megfosztották tőle.

Fénymarék megértően nézett le az öregemberre, és halk szavakkal fejezte be annak megkezdett gondolatát.

- Mert a Bíbortrón mit sem ér, a trónra termett uralkodó nélkül.

Khosba arca felderült a szavak hallatán.

- Ez az! - lelkesedett egyből. - Ki vagy te, ifjú hölgy? - kérdezte, és érezhetően megremegett a hangja izgatottságában.

- A nevem Fénymarék - mondta ki gondolkodás nélkül a lány.

Az öregember olyan erővel szorítja meg a karját, amit ki sem nézett volna belőle. S úgy meredt rá, olyan tiszta pillantással, mintha az a hályog, mely elfedte szeme világát, nem is létezett volna.

- Ssssss! - intette az öreg és egészen közel húzta őt magához. - Botor dolog Bhroms városában oly néven bemutatkozni, amely annyi szenvedést hozott e vidéknek!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! - suttogta vissza a lány, és észre sem vette, hogy ő is lehalkította a hangját.

Sötét árnyék vetült ekkor rájuk s a gyereksereg hangos ricsajjal futott szerteszét, pillanatok alatt tűnve el a térbe torkolló utcácskákban. Fénymarék feltekintett, s Aymert pillantotta meg maga mellett.

- Ki vagy? - kérdezte tőle az öreg, vaksin hunyorgott a napfényt eltakaró magas alakra.

Aymer még közelebb lépett, és kezét szótlanul Khosba vállára helyezte.

- Óh! - lehelte az idős írnok -, hát visszatértél! Éreztem én, hogy közeleg az idő. Igen, igen, rég megérzem a bajt, a csontjaimban érzem... - motyogta egyre halkulóbban, de a többit már Fénymarék nem értette.

Csodálkozva látta, hogy az öregember arcán milyen nyugalom árad szét, s úgy simította meg Aymer kezét, mintha nem egy félelmetes, kiismerhetetlen drakón pap lett volna, hanem egy szívéhez közel álló barát. De ami még meglepőbb volt, Aymer nem húzódott el a közvetlen érintéstől, mint ahogy tette azt az egész út során társai esetében.

- Nem szólsz, nem beszélsz - motyogta tovább Khosba, és tar koponyája lassan bólogatott, egyre lejjebb billent, mint aki menten elszunyókál, de végül erőt vett magán, és ismét feltekintett. - Így van ez, így! A sorsot, mit ránk szabtak az istenek, csak ők ismerhetik igazán.

- Oh-ho-ho-hó! - hallatszott váratlanul a rikkantó nevetés, s Truh toppant melléjük fujtatva. - Hát itt bujkáltok? Már berohantam utánatok az egész piacteret. Egy percre sem hagyhatlak magadra, te lány! - korholta Fénymarékot, és végre felfedezte a botra támaszkodó idős alakot. - Oh-ho-ho-hóóó! Kit láthatnak öreg szemeim! Vén csont, te még mindig visszajársz kísérteni a könyvtár kiégett romjai közé?

- Vén csont? - vidámodott meg az öregember a szóra. - Az már igaz, de a nevetésedet hallva, Truh, megfiatalodom ismét!

Khosba arcáról hamar eltűnt a tiszavirágnyi életű mosoly, fájdalmasan elkomorodott, és nehézkes mozdulatokkal felállt.

- Lásd - intett a háta mögött feketéllő falak felé -, én csak itt érzem jól magam. A látásom már megkopott, a kezem reszket és rég nem tartottam ujjaim között selyemfényű pergamenlapot, de azért minden reggel elsétálok ide, mint annak idején.

Ücsörgök a köveken, és újra hallom a tollak szorgos percegését, a csendben suhanó lábak alatt reccsenő padlók neszét. Milyen más is volt Bhroms, amikor még az Úrnő uralkodott, és nem ez a jöttment kéjenc, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy eltakaríttassa a romokat! Barbár lelkű, ostoba kalmár, aki csak az aranytallérok számolásához ért, és a pergamenlapot arra használja, hogy új rovátkát húzzon rá, amikor egy újabb ellensége tetemét tűzeti dárdahegyre.

- Csitt, csitt! - karolt bele sietős mozdulattal Truh. - Halkabban, vén papírpusztító! Nem hiányzik, hogy egyből nyakunkba szakadjon a városi őrség!

- Az már igaz - hümmögte az öreg. - Gondoltam én egyből, hogy titkos dolgokban jársz itt, Truh.

- Beszélhetnénk valahol, ahol nem kell tartanunk a figyelő szemektől és fülektől?

- A város szélén lakom, közel az északi kapuhoz. A házamban nyugodtan beszélhetünk.

- S a nagy házad, a palotatér túloldalán?

- Rég nem jártál erre, Truh! Túl régen - csóválta fejét Khosba. - Sok minden megváltozott azóta. Én már csak egy vénember vagyok, barátom. Már nem vagyok Bhroms első írnoka. Igaz, ilyen tisztség nincs is már ebben a városban, hisz' mi szükség is lenne rá egy olyan városban, ahol már könyvtár sincs, s egy írástudatlan barbár pöffeszkedik a szent trónoson? Csak tudnám, miért tűri el ezt a szégyent az Oltalmazó?

- Sss! - csóválta fejét Truh, s a palota bejáratát őrző, tucatnyi gárdista felé pislogott. - Halkabban, Khosba!

- Jó, jó - sóhajtotta az öreg, és kicsit visszavett a hangjából. - Úgy látom, sok mesélni valónk lesz egymásnak! Kövessetek!

Kerwin der Ruhn, Bhroms jelenlegi ura mohó ujjakkal bontogatta a megsárgult, megpörkölődött szélű lapokat átfogó selyemszalagot. A vörös szalag végén Bhroms nagypecsétjének viaszlenyomata is ott fityegett, az irat hitelesnek tűnt. Évek óta ez volt minden vágya, és most végre kézbe vehette az első fellelt tekercset.

Vajon tényleg titkokat rejtenek a sorok? Vajon valóban utat mutatnak majd számára a további kutatáshoz?

Nyugalmat erőltetett magára. Nem lenne méltó sem hozzá, sem e tekercsek írójához, ha most gyerekes izgatottsággal vágna bele az olvasásba.

Megtisztította a lelkét, épp úgy, mint a legnagyobb áldozatok bemutatása előtt szokta. Tiszta fejjel és tiszta lélekkel készült a találkozásra.

„ ...Jogosan merülhet fel a kérdés mindenkiben, hogy miért magam írom le ezt a történetet, és miért nem mondom tollba Khosbának vagy valamelyik tanoncának? A válasz igen egyszerű: azért mert élvezem! Minden lehetőséget megragadok arra, hogy itt bepótoljam azokat a dolgokat, amiket korábban hiányolnom kellett. Az írás mindig megnyugtatott, kellemes, elmélyült szórakozást jelentett.

Tudom, hogy olvashatatlan macskakaparásom majd komoly fejtörést okoz Khosbának, de annyi baj legyen, volt már ennél nehezebb dolga is az életben. A gromsi kódex másolására két évet szánt az életéből, ma is ezt tartja egyik mesterművének. S szó, mi szó, valóban csodálatos remeket alkotott! A mai fiatalok nyomába sem érhetnek.

Kesereg is emiatt Khosba eleget, de ezzel valamennyien így vagyunk. Elkeseredetten lessük, vajon lesz-e méltó utód, akinek átadhatjuk majd a helyünket, amikor végleg távoznunk kell. Önjelölt vállalkozók akadnak szép számmal, de igazi, zsigerekből jövő tehetséggel csak ritkán találkozhat az ember.

Mikor belépek az írnokok alagsori termeibe, mindig megállok a karzat tetején egy pillanatra, és élvezettel hallgatom a lúdtollak szorgos percegését. Éjjel, nappal, lázas iramban folyik itt a munka! Tréfásan meg is jegyzem mindig az üdvözlésemre elém siető Kosbának.

- Garamor el Behint megütné a sárga irigység, ha látná ezt a szorgoskodó hadat.

A baj csak az, hogy itt senki sem érti meg e szavakban rejlő gúnyt. Bár Khosba sosem mulasztja el, hogy vissza ne kérdezzen.

- Jó, jó, de ki az a Garamor?

- Egy sötét lelkű druida, aki nagy varázslónak tartja magát - szoktam válaszolni erre, átölelem a vállát, és együtt indulunk lefelé hangos nyikorgások közepette a faragott fa lépcsősoron.

- És nem az? - kérdezi vigyorogva, hisz pontosan ismeri már a választ.

- Ugyan! Varázslatai abban merülnek ki, hogy halálosan felidegesítse az embereket. Ebben tényleg felülmúlhatatlan!

- Ez jó fegyver lehet egy harcban! - bólogat rá ilyenkor Khosba elismerően.

- Szerintem Garamor ravasz, álnok trükkjeit inkább ne akard kipróbálni, barátom! - válaszolom én. - Hidd el nekem, nincs jobb a pergamennél és a színes tintáknál!

Általában ennyiben maradunk, mert addigra leérünk a lépcsőn, és mindig akad fontosabb megbeszélni valónk is.

De biztos vagyok benne, hogy Khosbát titokban gyötri a kíváncsiság, és nagyon szeretné végre megismerni Garamort, a sötét lelkű embert. Bár én nagyon remélem, hogy soha nem lesz módom rá, hogy bemutassam őket egymásnak.

Ez a párbeszéd kettőnk között, a hosszú évek során már annyiszor hangzott el, hogy manapság már nem is nagyon figyelünk oda rá, mégis olyan, akár egy titkos jelszó.

Ez egy ártatlan világ, s remélem még sokáig az is marad, nem fertőzte még meg egyetlen Garamor - féle sem.

Ártatlant írtam az előbb, de sokaknak biztos nem tűnne annak. Azonban ártatlan, a maga módján. Sokszor valóban nyers, olykor kegyetlen, és igen csak mozgalmas. Ez Drakónia, ez Crymhoon földje. Nekem legalábbis a mai napig ezt jelenti...”

A tekercs szövege itt megszakadt, szélei megpörkölődtek, a füstből felszálló koromfekete foltokat rajzolt rá, mintha szürke pókfonat takarta volna el az írást.

Kerwin der Ruhn hunyorogva vonta össze a szemét, közelebb hajolt, és a málladozó pergamenlap alját kezdte böngészni.

Ez már érdekesebb szövegnek tűnt, de sok helyen teljesen olvashatatlanná vált az írás, és csak töredékes mondatok maradtak fenn.

„ ...Magának az átváltozásnak is vannak fokozatai, valójában ez egy olyan folyamat, mely kisebb-nagyobb zökkenőkkel megállíthatatlanul hömpölyög, átalakít, átváltoztat, felülír mindent, ami egykor voltam. Sokáig tartott, míg megfejtettem sajátos titkainak töredékét. Ma sem ismerem a korlátokat, határai olyan tágak, hogy fel nem foghatom.

Abban az időben, melynek emlékeiről most írok, azonban még a megértés szegélyét sem tartottam a markomban.

A zavar okát az jelentheti, hogy korábbi életem és jelenlegi létezésem egymásba gabalyodik...

...a másik megállhat vagy haladhat ugyanabban az ütemben, de sohasem gyorsabban! Ez nagyon lényeges!

Továbbá, mint már írtam, tér, idő, test és szellem, az átváltozás négy meghatározó eleme. És most jön a lényeg; ez a négyes bármilyen összetételben és mélységben...

...Az ebből adódó lehetőségek kockázatát mindenki gondolja át! Lelkesedni felesleges! Mielőtt tömegek rohannának meg azért, hogy avassam be őket ebbe a rendhagyó mágiába, azért nem árt előtte elgondolkodni! Mint már említettem, vannak fokozatok, és még én sem jártam be mindet. S valami, ami még ennél is fontosabb: mindennek ára.

van! Az átváltozásnak különösen! Aki személyesen is ismer, pontosan tudja, hogy most mire gondoltam!

(Most abba kell hagynom az írást. Vajon mi lehet már megint ez az őrült hangzavar odakint? Ebben a palotában egy perc nyugta sem lehet az embernek... ettől mindig olyan otthonosan érezhetem magam...)”

Kerwin der Ruhn az ölébe ejtette a megsárgult, megpörkölődött lapokat, és merengve bámult a távolba. Bhroms jelenlegi ura őszülő halántékú, karvalyorrú férfi volt. Bőrének sötét árnyalata, és hegyes fülei fekete elf származásra vallottak. Arcvonásai azonban emberiek voltak, bár egyesek szerint inkább ördögiek. Északról származott. Azt rebesgették róla, hogy elf anyját egy partraszálló kalózcsapat erőszakolta meg, s ebből az erőszakos frigyből fogant. Az anya a gyermek születése után eltaszította magától a kis fattyút, s így csoda volt, hogy egyáltalán életben maradt, azonban egy szolga magához vette, tán kegyes cselekedetből, tán más okokból; s így Kerwin a sötét elfek megvetett rabszolgájaként nevelkedett. Tíz éves sem volt, amikor egy vita közben megölte nevelőanyját, és megszökött. Kalandos élete során bejárta a messzi tartományokat, a kardjával kereste kenyerét, s bárki zsoldjába elszegődött, aki megfizette szolgálatait. Származása ellenére a szerencse kegyeltjének tartotta magát, és gyakran áldozott Maryknak a sors szeszélyes istenének.

Most azonban fölöttébb rosszkedvűen meredt maga elé. A nagyterem szolganépe túl jól ismerte ezt a sötét tekintetet, s csendes félelemmel húzódtak a falak mellé uruk következő parancsára várva. Ha uruk rosszkedvében volt, mint most is, többnyire rajtuk töltötte ki a mérgét.

De Ruhn bosszúságát az ölében tartott, szakadozott szélű pergamenlap váltotta ki. Hosszú évekig tartó kutatás után is csak egyetlen tekercstöredék került birtokába. Pár jelentéktelennek tűnő sor csupán. S ő még csak nem is sejtette, vajon létezik-e folytatás? Hisz' az is meglehet, hogy az írások készítője soha többé nem tért vissza, hogy befejezze a megkezdett történetet.

Régóta kutatott a sír és a tekercsek után. Emberei csodával határos módon bukkantak rá a kezében tartott lapra. A bhromsi könyvtár évekkel ezelőtt - a kiorgokkal folytatott csatában, melynek végén ő szemfülesen elorozta előlük győzelmük zálogát és elfoglalta a Bíbortrónt -, porig leégett. Mindenki úgy gondolta, a titkokat rejtő pergamenlapok is ott pusztultak a mindent felemésztő lángok között. Most váratlanul mégis felbukkant közülük egy, és nem volt semmi kétsége afelől, hogy írója nem lehetett más, mint Bhroms mágikus hatalmú úrnője, Szruhanna.

De vajon létezik-e e soroknak folytatása? S vajon hol lehet a sír, mely magába fogadta Szruhanna testét? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni. Hét évvel ezelőtt, abban a nagy csatában látták utoljára a zöldszemű úrnőt. Fent, az északi várfalon állt, onnan irányította a védelmet. A szemtanúk beszámolója igen zavaros volt. Kerwin der Ruhn számtalan embert húzatott karóba, és kínoztatott halálra, hogy kiszedje belőlük a titkokat. De mindig ugyanoda jutott vissza, pedig még a fekete mágiát is segítségül hívta, a holtak lelkét szólította általa, s a holtak lelkei nem hazudhattak neki. Azonban mind ugyanazt a hihetetlen dolgot állították.

Az úrnő életének utolsó pillanatai kínkeservvel lehettek tele. A csata forgatagában Szruhannát egy khag-hwar, a kiorg seregek legfélelmetesebb harcosdémonjainak egyike támadta meg váratlanul. Senki sem tudja, hogyan jutott fel a khag-hwar a vár falára, a démont előtte senki sem látta. Bhroms úrnője kimerült lehetett, hiszen a csata már három napja tombolt szünet nélkül, és az úrnő sok mágikus erőt elfecsérelt, hogy a várost és lakóit megóvja a kiorgoktól. Így Bhroms úrnője hamarosan védekezésbe kényszerült a démonnal szemben. Többen látni vélték hogy a harc során az úrnő súlyos sebet kapott. De mielőtt hű emberei a segítségére siethettek volna - az elbeszélések ebben mind megegyeznek akár élőtől származtak, akár holttól -, váratlanul egy fekete alak jelent meg a várfalon, a semmiből lépett elő, és szembeszállt a khag-hwarral. Az ismeretlenből érkező segítség heves dühvel támadta a démont, és hosszú percekig olyan mágikus csata tombolt a várfalon, hogy a füsttől, villámlásoktól semmit sem lehetett látni. A válogatott testőrség tagjai még a közelébe sem juthattak a várfalnak, mely úgy rázkódott, mintha földrengés rázta volna meg. A démon teteme végül élettelenül zuhant alá, és hangos csattanással elmerült az Orijo-folyó habjai között. Mikor aztán kitisztult a levegő, és elsodorta a füstfellegeket a szél, a várfal ormán, az úrnő mellett már egy hatalmas vörössárkány terpeszkedett. Kitárta szárnyait, hangos, érces hangon felkiáltott, majd a magasba röppent, karmai között tartva Szruhanna élettelennek látszó testét. Az ismeretlen sárkány széles szárnycsapásokkal repült észak felé, Harnion magas hegyeinek biztonságos sziklái felé. A kiorg tábor dühödt üvöltése kísérte diadalmas röptét, de Bhroms meglepett védői is éppoly hangosan rikoltottak a vörössárkány után. A meglepő eseményeket látva több sárkányúr is átváltozott, s a magasba emelkedett, hogy kövesse a tolvajt. Nyílvesszők százai süvítettek a nyomában, de kárt már nem tudtak benne tenni.

A vörössárkány nem fordult meg, nem szállt szembe üldözőivel, hatalmas mágia védelmezhette, mert a kiorgok minden ereje, varázslata sem tudta földre kényszeríteni. Hamarosan eltűnt a vár védőinek szeme elől. A kiorg támadás lendülete ekkor megtört, a sereget irányító sárkányurak nagy része a hegyeken túl is üldözte a rablót. A kiorgok Szruhannát akarták megkaparintani, élve vagy holtan, ez mindegy volt nekik. Ők nem ülhettek Bhroms trónusára, de nem tűrhették el azt sem, hogy egy idegen földről érkezett asszony foglalja el azt.

Ezzel a váratlan fordulattal mindkét sereg, védő és támadó is irányítás nélkül maradt, s e nagy összevisszaságban, Kerwin der Ruhn, ki zsoldosként harcolt a védők között, válogatott embereivel bevonult a palotába, és elfoglalta azt. Merész cselekedet volt, de sikeres. Azonban az északi félvér azóta éppúgy útjában áll a kiorgoknak, mint előtte Szruhanna.

Hét hosszú év telt el azóta, azonban Kerwin der Ruhn mind a mai napig nem tudta kideríteni, mi is történt pontosan a várfalon. Honnan érkezett a sárkány? S hogy volt képes áttörni a falakat védő mágiát? Miért mentette meg a zöldszemü úrnőt, ha utána magával ragadta a testét? S vajon Szruhanna valóban halott volt, vagy még élt? Esetleg később pusztította el őt az ismeretlen sárkány? Vagy csak megmentette az életét, és magával ragadta ismeretlen célok felé? Még az is lehet, hogy Szruhanna még mindig él, csak örökre elhagyta ezt a földet, s már nem kíván visszatérni ide.

Ez utóbbit Kerwin der Ruhn nem tartotta túl valószínűnek. Az iratok arról árulkodtak, hogy Bhroms egykori úrnője szerette ezt a várost és a lakóit, és igen jól ismerte azt a hatalmas mágiát, mely a távoli helyek közötti átjárókat megnyithatta, s melynek titkai után most Kerwin is kutatott. Meg akarta fejteni a palotában álló Nardzsin Kapu titkát, mert tudta, hogy ez egy olyan kulcs, mellyel ellenségeit, a kiorgokat is térdre kényszerítheti.

Újra kisimította az ölében tartott tekercset, és hangosan felolvasott róla egy sort:

- S valami, ami még ennél is fontosabb: mindennek ára van! Az átváltozásnak különösen! - Elmerengett egy pillanatra. -Mindennek ára van! Milyen igazad volt, Szruhanna.

Egyenes derékkal ült a hatalmas trónus közepén a borvörös selyempárnákkal körülvéve. Ez a trón olyan nagy volt, mintha nem is emberek számára készült volna. Valójában inkább egy lépcsősor tetején terpeszkedő emelvénynek tűnt, semmint egy uralkodó trónusának. Az biztos, készítői nem emberi léptékekben gondolkodhattak. Legalább tíz méter hosszú volt és több méter mély, háttámlája csipkézett szegélyű falként emelkedett a magasba a merev derékkal ülő, szikár alak háta mögött. Ez a terem a palota szíve volt, ablaktalan falai fölé sejtelmes fényű, vörösopál kupola feszült. Idebent örökké égtek a fáklyák s fényük most megcsillant Kerwin der Ruhn őszbe vegyülő, sötétbarna haján, rőt lobogásuk versenyre kelt a sötét szemekben parázsló, mohó vágyakkal.

- Aki személyesen is ismer, pontosan tudja, hogy most mire gondoltam! - olvasta fel félhangosan a tekercstöredék utolsó sorát. - Vajon mire gondoltál, Szruhanna? Mit jelenthetnek ezek a szavak? Ki adhat választ nekem erre a kérdésre?

Csak most döbbent rá, hogy a válasz ott fekszik előtte, s mint a villám, hasított bele a felismerés.

- Aki személyesen is ismer? - mordulta rosszindulatúan, felkapta a fejét. - Azonnal kerítsétek elő az öreg Khosbát!

Parancsára lázas igyekezettel ugrottak a szolgák. S a déli forróságban szunnyadó palotát sietős léptek zaja verte fel.

Khosba otthona szerény hajlék volt, három, egymásba nyíló kicsiny szoba, melyeknek vályogfalát a vár falához tapasztották.

A csendes külvárosnak e szeglete Bhroms szegénynegyede volt. A környező düledező viskók között ez a házacska igencsak tágasnak számított, s a bizalomgerjesztőbb külleműek közé tartozott, bár elenyésző volt a különbség. Bhroms egykori első írnokának jelenlegi otthona egy dologban azonban biztosan különbözött az utcácska többi házától: odabent faragott mahagónifa polcok borítottak minden falat, s az alacsony mennyezet tetejéig érő tárlók álltak összezsúfolva benne, a polcsorok olyan közel voltak tolva egymáshoz, hogy alig egy lépésnyi hely maradt csak közöttük, s rajtuk tekercsek, könyvek sorakoztak. Az egész házacskát megülte az öreg papírhalmokból felszálló nehéz, poros illat.

Az egyik aprócska ablak közelében, melyen át alig jutott ide be a fény, íróasztal állt, rajta gondos rendben üres pergamenlapok, színes tinták tégelyei, több tucatnyi kihegyezett lúdtoll, s leégett gyertyacsonkok mindenütt. A szobában lépni is alig lehetett a sok irattól, és a társaság csodálkozva tekintgetett körül.

- Ide menekítettem mindazt, ami túlélte a tűzvészt, s azokat az iratokat is, melyek az otthonomban voltak azon az estén.

Íme, a bhromsi könyvtár - mutatott körbe maró gúnnyal az öreg írnok.

Khosba nehézkesen csoszogott előre, egy széket kerített elő az irathalmok alól, majd egy kis lócát húzott még oda nekik, hellyel kínálva őket.

Wrook megállt az ajtóban, és nem jött beljebb, hatalmas termetének szűkek lettek volna ezek a helyek, inkább az ajtófélfát támasztotta, onnan hallgatta a beszélgetést, és vijjogásával riogatta az utcán játszó gyereksereget.

Aymer az íróasztal szélének támaszkodott, de ő sem ült le, csak intett Truhnak, hogy ő beszéljen a nevükben.

- Khosba, súlyos dolgok ügyében járunk - kezdett bele egyből a törpe. - A Finel parancsára jöttünk, s nem lenne szerencsés, ha Kerwin der Ruhn tudomást szerezne ittlétünkről.

- A lányról van szó, igaz?

- Róla - bólintott a törpe. - Egy avaraghgyűrű van a birtokában, Yenmon úrnő befogadta klánjába, és kijelölte a Qwebeh klán shanobjának. De a Finel tagjai közül többen is kételkednek benne, nem hisznek abban, hogy megbirkózik majd a feladattal.

Khosba bólogatott.

- Fénymarék gyűrűje van nála, igaz?

- Úgy bizony!

- S a Finel fél döntést hozni az ügyben. Félnek S'almeyna haragjától, s talán joggal. Az Oltalmazó színe elé küldték a lányt, döntsön ő életről vagy halálról.

- Pontosan.

- Nem lesz könnyű dolgunk - ingatta a fejét a vén írnok. - Az északi fattyú megerősítette a palotát. Nyüzsögnek ott az emberei. Idegen földről hozatott zsoldosokat, és aranyban fizeti minden napjukat. Még ha be is jutunk, ahhoz, hogy Xojerthát szólásra bírjuk, nem elég ám bekopogtatni a trónterem ajtaján! Fel kell ébresztenünk valahogy az Oltalmazót!

- Tudom én is, Khosba, de oldottunk már meg ennél nehezebb feladatokat is.

- Az már régen volt, Truh, nagyon régen!

- De akad itt egy másik probléma is...

- Hisz' még az elsőt sem oldottuk meg!

- A két dolog összefügghet. Hallottál valamit arról, hogy az északi megtalálta az úrnő tekercseit?

- Rebesgetik. Azóta kutat, amióta bevonult és elfoglalta a Bíbortrónt. De eddig nem talált semmit - Fájdalmas tekintettel nézet rájuk. - Kerwin der Ruhn nem csak a tekercsek után nyomoztat! Fejébe vette, hogy megtalálja Szruhanna sírját! Ez a hullagyalázó, feketemágiát űz a palotában! Xojertha szeme láttára... s az Oltalmazó csak alszik! Valóban fel kell ébresztenünk, barátom, nem tűrheti tovább ezt a gyalázatot városában!

- Khosba, a tekercsekről kezdtél beszélni - szólt nyugtató hangon a törpe, próbálva visszaterelni az eredeti gondolathoz a háborgó öreget.

- Igen, igen - szuszogta az -, csak mindig feldühödök, ha arra gondolok, hogy az úrnő testét esetleg megkaparinthatja.

- Azt gondolod, Szruh meghalt?

- Tudod, mennyire szerettem - lábad könnybe Khosba szeme. - De ha él, miért nem tér vissza?

- Talán oka van!

- Talán! - sóhajtotta az öreg, aztán lassan összeszedte magát. - A minap én is hallottam hírét, hogy az északi fattyú szolgái végül találtak valamit a romok között. Annyit kutakodtak már ott, hogy ennyi erővel az egész könyvtárat kitakaríthatták volna!

- Hét év után találták csak meg? - csodálkozott el Gwelin, aki csak most szólt közbe először.

- Az alagsorban volt néhány titkos terem - hümmögte Khosba válaszul -, még ma sem találták meg az összeset. No, de még ehhez is segítség kellett nekik - legyintett végül.

- Oh-ho-ho-hó, te vén pergamenfaló, csak nem azt akarod mondani, hogy te szedted rá őket?

Khosba vékony hangon felnevetett.

- Annyira keresték azokat a tekercseket!

- Hamisítottál egyet?

- Nem kellett hamisítani, láttam épp eleget, olvastam is mindet. Szörnyű, hogy az úrnőnek micsoda fertelmes stílusa volt!

Képtelen lennék azt utánozni! De itt volt a fejemben - kocogtatta meg az ujjával a halántékát. - Emlékeztem minden sorára.

Még most is látom magam előtt, ahogy a nyitott ablaknál ül, tudod, abban a zöld muszlin ruhában, ami úgy kiemelte a szeme színét. Az esti szél lágyan borzolja a haját, s a függöny, mint egy kitárt szárnyú madár lobog a válla fölött... s ő csak ír... ír... mindenről megfeledkezve...

- Nem veszélyes ez? Elárulni a tekercsek titkát der Ruhnnak?!

- Csak pár sort írtam le neki - legyintett a vén írnok. - Néhány jelentéktelen mondatot. Ahhoz keveset, hogy bármit megérthessen, de ahhoz sokat, hogy ne adja fel a keresést.

- Nem értelek, hisz nem az imént mondtad, mennyire felháborítana, ha Szruh testét ez a hullákkal fajtalankodó mocsok találná meg...

- Szükségünk van a bizonyosságra, barátom! Neked is, nekem is! Már nagyon öreg vagyok, de nem hallhatok meg úgy, hogy nem tudom, mi lett a sorsa szeretett úrnőmnek!

Sokáig hallgattak. Hogy a többiek mit gondolhattak magukban minderről, azt Fénymarék csak sejtette. Az viszont bizonyossá vált az elejtett szavakból, hogy Khosba többet tud valamennyiüknél. Truh pedig úgy beszélt Bhroms egykori úrnőjéről, mint közeli jó barátjáról, s a törpe is olyan titkokat rejtegetett eddig, melyek akár az életébe is kerülhetnek. Vajon miért hagyta, hogy Gwelin, Aymer, Wrook, vagy akár ő most bepillanthassanak ezek közé a titkok közé?

Az öreg írnok feje előrebillent, s úgy tűnt, a délutáni forróságban Khosba ismét elszunyókált, békésen szuszogott, mintha nem lenne semmi fontos dolguk, de senki nem zavarta meg az öreget. Aztán Khosba váratlanul összerezzent, felkapta a fejét, és úgy nézett rájuk, mint aki azt sem tudja, hol van. Nehézkes mozdulatokkal felállt, és eltopogott az egyik sarokba. Hosszan keresgélt ott.

- Régóta őrizgetek itt valamit a számodra, Truh - dünnyögte. - Az úrnő biztosan azt szeretné, hogy ez a tiéd legyen. Nem tudtam mást kimenteni a palotából.

Kicsi, fekete selyembe bugyolált csomagot nyújtott felé. Truh kibontotta és csodálkozva nézett fel rá, kezében egy tükör kerete hevert.

- Tudom én is, hogy hiányzik belőle - bólogatott Khosba miközben visszaült a helyére. - De ha megkeresnéd a tükröt és visszaillesztenéd, talán feltehetnéd neki a kérdést. Jugshajga biztos elárulná, hol van most az úrnő.

Fénymarék kényelmetlenül kezdett mocorogni a lócán, s zavartan pislogott Truhra, de a törpe most nem figyelt rá.

- Már megtaláltam az Igaz Szó Tükrét, Khosba! - mondta a törpe. - Jelenleg Morván várában van.

- Ó, igazán? - lelkesedett fel egyből az öreg írnok.

- De sajnos nem jutottam a közelébe - ingatta a fejét Truh.

- Oh! - suttogta csalódottan.

- De visszamegyek még Morván várába, és megkísérlem újra - ígérte. - Az ám, az én aranyvirágom beszélt a tükörrel, biztos segít majd nekem, hogy közelébe jussak újra. Nem igaz, aranyom?

Fénymarék egész picire húzta össze magát, és nagyon szeretett volna máshol lenni ezekben a pillanatokban. Minden tekintet feléje fordult, még Aymer is előrébb hajolt, hogy jobban lássa őt.

- Truh - kezdett bele végül feszengve a lány. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!

- Nem? Á, ugyan - legyintett a törpe -, ne félj, aranyom, a démontól nem kell tartanod, azt majd én elrendezem.

- Nem tartok Brokhwawangtól - közölte csendes határozottsággal Fénymarék -, mivel a démon már halott!

Truh furcsálkodva pislogott rá.

- Halott? Ezt nem is mondtad eddig! S hogyan halt meg?

- Felrobbant, amikor Morván vára összeomlott - vallotta be.

- Felrobbant? Összeomlott? - rökönyödött meg a törpe. - Oh-ho-ho-hóóó, de ez hogy történhetett?

- Én csak menekültem Brokhwawang elöl, és mérgemben, mert megsebesített, Murlok nagyúr varázsgömbjével vettem célba. Eltaláltam. Akkor a gömb is és a démon is felrobbant, a bástyafal pedig ráomlott. Az egész vár összeomlott - fejezte be a vallomást -, mivel... mivel előtte összetörtem a tükröt...

- Összetörted? - suttogta Truh, és kétségbeesetten nézett rá. - Yeloy! Tudod te, mit tettél?

Fénymarék bűnbánóan nézett rá.

- Ez igazán jó ötletnek tűnt abban a pillanatban - motyogta.

Az öreg Khosba váratlanul felkacagott, hangosan rázta a nevetés.

- Micsoda egy lány! Pont, mint az anyja!

- Khosba, hallgass! - ráncolta homlokát a törpe. - Nincs így is épp elég bajunk? És most még az Igaz Szó Tükre is elveszett!

Aymer váratlanul felemelte a kezét, és feszülten figyelt valahová. Az ajtóban álló huorn, figyelmeztetően odacserregett nekik, majd meglibbentette szárnyait, és robosztus alakja tovasuhant az utca fölött. A drakón pap sürgető intésére felálltak mind, s Aymer a leghátsó szoba felé terelte őket. Khosbát a bejárat felé tolta, majd ő is lecövekelt a belső szoba ajtaja mögött, és onnan hallgatta a kinti zajokat. Ekkor már a többiek is meghallották az utca felől érkező fegyverzörgést, a közeledő városi őrség félreismerhetetlen hangjait. Gwelin a tőre után nyúlt, Truh megigazította a csatabárdja nyelét a kezében, Fénymarék magához ölelte Susogót, Aymer pedig védelmezőn állt előttük. A ház kicsi volt, nem volt másik kijárata, ha itt találják őket, könnyen csapdába kerülhetnek, s akkor csak az odakint lévő Wrookra számíthatnak.

- Khosba du Alkansi - csattant fel odakint egy parancsoló hang. - Fényességes nagyurunk úgy rendelkezett, hogy azonnal kísérjünk felséges színe elé.

Khosba távoli motyogását nem lehetett érteni.

- Szedd össze magad, vénség! Kerwin der Ruhn nem szereti, ha megvárakoztatják!

- Megyek már, megyek! Csak összeszedem a holmimat. Én vagyok Bhroms első írnoka, talán a felséges úr diktálni kíván egy fontos levelet vagy egy szerződést - hallották egyre közelebbről az öreg írnok motyogó hangját.

Khosba már a középső szobában sertepertélt, pergamenlapokat tekert össze, tintás üvegcsékkel csörömpölt. Hallották, amint az őrjárat parancsnoka is belépett a szobába. Az ajtó mögött mindenki feszülten állt, várva, hogy mi következik ezután.

Nem értették, mit akar Khosba, miért nem siet inkább, hogy mielőbb eltűnjenek a környékről a katonák.

A kapitány hangja mérgesen csattant.

- Nem hiszem, hogy uram igényt tartana szolgálataidra, vénség! Igyekezz!

- Ó, a palotában, az alagsori írószobában már biztos beszáradtak a régi tinták, talán meg sem találnám őket. Nem állhatok így urunk elé! Öreg vagyok már - motyogta tovább, mint aki észre sem vette a katona türelmetlenségét.

Khosba már a félig nyitva álló ajtó előtt topogott, s odabent valóban megfagyott mindenkiben a vér, amikor még beljebb lökte és beszólt.

- Yeloy, aranyom, segítenél?! A palotába kell mennem, szükségem lehet rád!

Fénymarék megdermedt ennek hallatán, de Aymer egyből megértve Khosba szándékát, lágyan a bejárat felé tolta a lányt.

- Menj! - mondta az a mozdulat, s Fénymarék zavart tekintettel átlépett a küszöbön.

Kerwin der Ruhn fensőbbséges tekintettel nézett le az előtte térdet hajtó, reszkető kezű vénemberre. Khosba du Alkansi, a Bhromsi Királyság első írnoka, a Levél és Könyvestár Gondnoka, a Koronapecsét Őre halovány árnyéka volt egykori önmagának. A könyvtár pusztulásával az ő élete is odalett, a lángokkal és az ég felé emelkedő füstfellegekkel együtt Khosbából is elszállt valami.

Az öreg írnok egy fiatal lány karjára támaszkodott. Vaksi szemekkel nézett felfelé, és hunyorogva próbálta behatárolni, merre lehet a Bíbortrón jelenlegi birtokosa.

- Hivattál, felséges uram. - Khosba hangja erőtlenül remegett.

Kerwin der Ruhn intett a szolgálóknak, s azok sietve ugrottak. Zsámolyt toltak a reszkető lábú öregember mögé, és gyengéden leültették.

- Beszédem lenne veled! - tért egyből a tárgyra a sötét tekintetű úr. - Azt akarom, hogy mesélj nekem Szruhannáról!

Khosba erősen ráncolta a homlokát, és látszott rajta, minden erejéből azon igyekszik, hogy sikerüljön visszaemlékeznie erre a névre.

- Szruhannáról? - bizonytalankodott.

- Remélem, emlékszel még rá? - mordult fel der Ruhn.

- Nem igazán, fenséges úr - rázta tagadólag a fejét az öreg és sokáig motyogott magában -, de Garamorra, a sötét lelkűre emlékszem még!

Kerwin der Ruhn értetlenül meredt rá sokáig. Az öregember pillantása messzire kerülte az ő tekintetét, mintha még mindig nem látná pontosan, merre is kellene figyelnie. Öreges mozdulatokkal meg-megbillent a feje, mint aki mindjárt elszunyókál.

A Bíbortrón ura hangosan tapsolt, és erre a hangra mindenki azonnal felpattant és kihátrált a trónteremből magukra hagyva őket. Kerwin der Ruhn felemelte a tekercset, és hangosan felolvasta róla:

- „Garamor el Behint megütné a sárga irigység, ha látná ezt a szorgoskodó hadat."

Khosba arcán üdvözült mosoly suhant át ennek hallatán, s most meglepő módon egyenesen a félvér szemébe nézett.

- Lemásoltam a tekercset, ahogy kívántad, fénylő tekintetű, el is hoztam! - sietős mozdulatokkal túrt bele a zsákjába.

Kerwin der Ruhn döbbenten meredt az öregemberre, vajon jól érti a szavait? Micsoda képtelenség! Azonban ezt a megszólítást, „fénylő tekintetű" évek óta nem hallotta, a bhromsiak szólították így korábbi úrnőjüket.

De hogy keverheti össze őt Szruhannával? Teljesen szenilis! - gondolta magában.

- Itt is van - húzott elő egy tekercset Khosba, és reszkető kezével felé nyújtotta, majd alig hallhatóan motyogta tovább -, de nem lenne jobb, ha tollba mondanád nekem? Az a sok hiba!

Kerwin der Ruhn izgatottan intett oda a lánynak. Fénymarék óvatos mozdulattal kivette az öreg kezéből a tekercset, és alázatos mozdulattal megindult felé. A trón lépcsője előtt azonban megtorpant egy pillanatra, s feltekintett a bíborpárnák között ülő, fekete szemű alakra.

- Hozd már! - türelmetlenkedett Bhroms ura. Fénymarék rálépett az első lépcsőfokra. Emlékezetében ekkor felködlött az a pillanat, amikor Morván várában Jugshajga álma, az Igaz Szó Tükre megmutatta neki a válaszokat. A Bíbortrón magasában akkor nem egy félvér elf ült, hanem egy gyönyörű, kiorg asszony.

Tovább lépett, mintegy álomban haladva. Ismét látta maga előtt annak az asszonynak gőgös tekintetét, a zöld szemekben lobogó jéghideg árnyakat.

Megremegett. Ő nem mehet fel oda!

Kewin der Ruhn haragosan előrehajolt, de Fénymarék e mozdulatban is az asszonyt látta, jövendő önmagát. Azt a rémképet, akit a Tükör mutatott meg neki, s aki elől azóta is menekült, és akivé nem akart válni soha! A kis boszorkány a magasba futó lépcsősor közepén állt, és nem tudott tovább mozdulni. Úgy érezte, ha még egy lépést tesz felfelé, azzal elfogadja a sorsát, feléleszti az eltemetett pillanatot.

A félvér felpattant, leviharzott a lépcsőn, és haragosan tekintett a lányra, aki ostoba tétovázásával megvárakoztatta, de a lány szemében nem látott félelmet, mintha valahol egész máshol jártak volna a gondolatai. Azonban nem törődött ezzel, csak a tekercs volt számára fontos. Mohó mozdulattal kapott a pergamenlap felé, és lázas sietséggel tekerte ki.

A lap azonban üres volt. Dühös mozdulattal gyűrte össze.

- Mi ez, valami rossz tréfa? - harsogta. Kivillantak hegyesre csiszolt szemfogai, és halált hozó pillantással meredt Khosbára.

- A Bíbortrón gazdája el tudná olvasni - kuncogott fel az idős írnok. Csöppnyi félelem sem volt benne, s most nem tűnt vénnek és szenilisnek. A szemében élet lobogott.

Kerwin der Ruhn felbőszült.

- Ne játssz velem, vénember! - harsogta.

- Eszemben sincs, felség! A tekercseket akarod, ahogy mindenki más is. Én hoztam egyet neked, hol itt a hiba?

- Ez csak egy üres pergamenlap! Én az igazi tekercseket keresem!

Khosba sokatmondóan hallgatott, úgy ült ott, mintha ő lenne a bölcs uralkodó és Kerwin der Ruhn csak egy ifjú tanonca.

- Ha Szruhanna úgy akarja, el fogod tudni olvasni - mondta csendes nyugalommal. - Nézd csak meg jobban!

Kerwin der Ruhn ismét lepillantott a lapra. Üres volt, egyetlen betű sem látszott rajta. Visszafogta kirobbanni készülő haragját.

- Titokzatos vagy, Khosba du Alkansi. Tudsz valamit, amit én nem! - Baljóslatúan emelte rá sötét szemét. - Elmeséled magadtól, vagy rákényszerítesz az erőszakra?

- Sok-sok évvel ezelőtt a karomban tartottam egy csecsemőt, az édesanyja tette óvatosan a kezembe, s én olyan féltve tartottam, hogy még lélegezni sem mertem közben. Keresd meg a gyermek nyomát, s ha azt megtalálod, vele együtt meglelheted azt is, amit már oly régóta keresel.

- Mondd, miről beszélsz? - kérdezte gyanakodva az uralkodó.

- Szruhanna gyermekéről.

- Volt gyereke?

Ez a lehetőség valóban meglepte, sosem hallott eddig erről.

- Úgy ám! - bólogatott az öreg. - S a Bíbortrón őt illeti!

Kerwin der Ruhn úgy hajolt előre, mint aki nem jól hall.

- Mit mondtál? Tán elvitatod tőlem a trónomat, öreg?

- Nem én! - nevetett döcögve az idős írnok. - Nem én! Megteszi ezt majd valaki más! Ó, majd megérted, majd megérted...

Kerwin der Ruhn töprengve meredt rá, de Khosba tekintete megint elborult, és nem lehetett biztos benne, hogy a vénember egyáltalán tudja, mit beszél. Hosszú ideig csak Khosba zavaros motyogását lehetett hallani a teremben, de aztán ez a hang is teljesen elcsendesedett, és végül az öreg feje újra előrebukott, halk szuszogással szunyókálni kezdett.

A Bíbortrónt bitorló félvér nagyot sóhajtott, semmivel sem lett okosabb. Sőt! Ha az öreg írnok igazat szólt, csak egy újabb, ismeretlen ellenséggel lett gazdagabb. Most nem hiányzott az életéből egy trónkövetelő.

Rövid ideig eljátszott a gondolattal, hogy bitóra küldi az öreget iménti pimasz szavaiért, de aztán meggondolta magát. Khosba sokat tudhat, többet ér élve, mint holtan. Egyelőre! De biztos volt benne, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor majd kedvére eljátszadozik vele.

- Vidd innen! - parancsolta a csendesen álldogáló lánynak. - Vidd, amíg kegyes hangulatban vagyok!

A lány lába elé hajította az üres pergamenlapot, és türelmetlenül intett, hogy távozzanak.

Fénymarék lehajolt az összegyűrt lapért, s ahogy megérintette, ujjai a vörösmárvány lépcsőt is végigsimították, s forróság áradt szét a szíve körül. Az avaraghgyűrű ismét ébredezni kezdett, s ficánkolva mocorgott a ruhája alatt. Halk, morranó hangokat hallott, egyenletes szuszogást. Sustorgás vibrált mindenütt, s ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét és kiterjesztette érzékeit, majd ismét felpillantott, valami hihetetlen dolgot látott maga előtt. A Bíbortrón nem trón volt! S ő nem a trónhoz vezető lépcsőfokokon állt. Ijedtében majdnem felkiáltott! Gyorsan felegyenesedett, és szinte futva menekült le a lépcsősoron.

El innen! El, csak minél messzebb a Bíbortrón közeléből!

Tekintete eközben a pergamen lapra tévedt, és elakadt a lélegzete a csodálkozástól. A tekercsen végestelen végig apró betűk sorakoztak. Apró gyöngybetűk. Nem olyanok, mint amilyeneket az előző tekercsekben látott. Ez az írás rendezett volt, a sorok nyílegyenesen futottak. Ezt a tekercset egy írnok készíthette, egy nagyon tehetséges írnok... Khosbára pillantott.

Lehet, hogy tényleg lemásolta?

Sebtében összetekerte és ruhája alá rejtette a pergamenlapot. Gyors mozdulatokkal ébresztgette az öreget, majd amikor az felriadt, belekarolt és sietve támogatta kifelé a trónteremből. Khosba bizonytalan lábakon lépkedett, de amikor bezárult mögöttük a trónterem ajtaja, s hátuk mögött hagyták a nagy váróterem oszlopai között figyelő őrök sorát, az öreg mozgása egyből megváltozott.

- Nem arra! - suttogta halkan, és egy oldalfolyosóba húzta be magával Fénymarékot.

- Sietnünk kell! - ellenkezett a lány. - A többiek már biztosan várnak ránk.

- A legjobb helyen vagyunk! - közölte nyugodt hangon Khosba miközben kikémlelt a trónteremhez vezető nagyfolyosóba. - S ahogy a barátaidat ismerem, ők is hamarosan itt lesznek.

- Nem biztos, hogy én ennek annyira örülök! - kapta fel morcosan a fejét. - Végre megszabadulhatnék tőlük! S különben sem a barátaim!

Az öreg csak hümmögött, és magával húzta a kanyargó folyosón, de nem engedte el a karját.

- Azt hittem, összetartoztok.

- Pár napja ismerem csak őket. Truh ugyan mindig velem volt, őt gyermekkorom óta ismerem, de...

- De? - kérdezte kíváncsian az öreg, miközben egy csigalépcsőn sietek lefelé.

- Már magam sem tudom, kiben bízhatok s kiben nem - sóhajtotta nehéz szívvel.

- Akkor jó úton haladsz!

- Jó úton? - hümmögte hosszan elmerengve Fénymarék - Ugyan mihez? Áh, öreg, mit értesz te mindebből?

- Talán többet, mint sejtenéd! - válaszolta Khosba, és betuszkolta egy nyikorogva feltáruló ajtón.

Fénymarék nem is figyelte eddig, hogy merre sietett vele az öreg, annyira elmerült saját sorsa fölötti kesergése közben, így most értetlenül pislogott a sötét teremben, ahol végre megálltak.

- Hová hoztál? - pillantott körbe gyanakodva.

- Biztonságos helyre. - Khosba kezében fény szikrázott, s egy gyertya halvány fénye derengett elő. - Itt aztán nem fognak keresni. Ez a régi íróterem, sok éjszakát dolgoztam itt át! De ezek - intett fejével megvetően kifelé -, ezek azt sem tudják, mi a különbség egy druloni rúna és egy malahi ék között.

Fénymarék nem akarta felvilágosítani, hogy bizony neki sincs fogalma róla, mi lehet az a malahi ék.

- De miért jöttünk mi ide? - nézelődött egyre kíváncsibban, ujját érdeklődve húzta végig a terem porlepte bútorain.

- A tekercs nálad van?

- Igen, és mondhatom nagyon különös egy tekercs ez! Te írtad?

- Úgy?! - kérdezte elégedetten az öreg. - Hát láttad rajta a betűket?

- Láttam!

- Akkor itt az ideje, hogy el is olvasd. Már a trónteremben is mondtam - folytatta látva a lány kérdő tekintetét -, ha Szruhanna is úgy akarja, el fogod tudni olvasni azokat a sorokat!

Fénymarék gyanakodva simította ki a tekercset, talán az előbb mégsem látta jól, de az apró gyöngybetűk még mindig ott sorjáztak rendezett sorokban a lapon.

- Ezt nem Szruhanna írta!

- Ez egy másolat - ismerte el Khosba. - De ez egy pontos, hiteles másolat!

- Miért hinném én ezt el neked?

- Mert ami benne van, az annak szól, aki fel tudja éleszteni a tekercset, amit varázslat véd.

Fénymarék valóban érezte a gyenge mágikus sugárzást; fahéj illata volt a lapoknak.

- Ez semmit sem jelent!

De az öreg csak motyogott valamit válaszul, és nehézkes mozdulattal leereszkedett egy porlepte székre. Korábbi fürgesége, mellyel maga után vonszolta őt a folyosókon át, mintha teljesen kimerítette volna.

Fénymarék sokáig topogott tanácstalanul, forgatta kezében a pergamenlapot, de aztán nem bírta tovább, kíváncsisága megint felülkerekedett benne, a gyertya halvány fényköréhez lépett, és olvasni kezdte az írást. A szöveg eleje ismerősnek tűnt megegyezett a Truh zsákjában talált tekercs szövegével.

„... Ma is sokat töprengek még azon, hogy vajon áruló volt-e valójában? Vagy csak hagyta, hogy sodorja az élet, és a könnyebbik utat választotta? Ha akkor kitart mellettem, szembe kellett volna fordulnia a népével, a kiorgokkal, a Finellel. Nyíltan felvállalni összetartozásunkat, ez egyet jelenthetett volna számára az ismételt kitaszítással. Még mindig fáj, hogy nem mellettem döntött, de nem vagyok olyan önző, hogy ne értsem meg tettei mozgatórugóját.

Amit nem értek, amit nem tudok elfogadni soha, amitől még ma is annyira fáj, az maga a mód, ahogy ezt megtette!

Ennek ellenére, mindennap ezerszer mentem őt fel önmagamban. A szeretet már csak ilyen, és én azon szerencsések közé tartozom, akikben a megcsalt szeretet nem válik vak gyűlöletté. Bár lehet, hogy ez nem is szerencse?

Ezt döntse el mindenki saját maga.

...Fájdalom. Árulás. Halál. Verés könnyek. Bhroms trónjával együtt mindezt a fájdalmas tudást is megörököltem. Ez lett az életem.

Kiszolgáltatottabb és magányosabb voltam, mint hajótörésem napján, s pont az árult el, akit a legjobban szerettem!

Ha tudtam volna előre, sosem indultam volna el ezen az ösvényen, de nem tudhattam. Azonban ez nem ment fel azok alól a vádak alól, melyekkel önmagamat illettem azóta is minden nap. Talán egy kicsit megkönnyítette elviselni, hogy tudtam, bosszút fogok állni az árulón!

De mit ér a bosszú gondolata? Mindez csak önámítás. Brendon olyan sebet ejtett a lelkemen, amilyen sebet csak egy anya lelkén lehet ütni! S amely sosem gyógyulhat be igazán!

Tudom, neki sem lehetett könnyű...

Ó, Jaj, hogy vagyok képes ilyesmiket kimondani!? Már megint megpróbálom felmenteni őt iszonyatos bűne alól.

De miért?

Ó, hogy gyűlölöm! Gyűlölöm, amíg csak élek!

Ellopta és feláldozta ostoba isteneinek Yeloyt! Képes volt rá, hogy egy csecsemő vére által nyerje el a bűnbocsánatot! Megölte a gyermekemet! Megölte a gyermekünket! Jaj, Yeloy, kicsi szentem! Meg tudsz-e nekem bocsátani valaha is?...”

Ayostion-Qery Yeloy döbbent némasággal meredt maga elé, s már nem látta a szépen formált betűk egyenes sorait. Az apró, bogárszerű jelek egybemosódtak elhomályosuló szeme előtt, s a pergamenlap lassú mozdulattal, mint ahogy egy elsárgult falevél vitorlázik lefelé az őszi napsütés bágyadt fényében, hangtalanul csúszott ki élettelené váló ujjai közül.

- Yeloy? - suttogta maga elé. - Ez biztos csak valami tévedés! Egy otromba tréfa!

Egész testében megrázkódott, és dühös pillantást vetett a csendesen üldögélő, öreg írnokra.

Vajon meghamisította a tekercseket? Vagy valóban ez állt bennük?

Haragosan toppant Khosba elé, s zöld szemében azok a bíborpettyek úgy izzottak a sötétben, mint a csillagok.

- Szruhanna nem lehet az anyám! Ez képtelenség! Én csak egy egyszerű lápi boszorkány vagyok, akit egy boszorkánymester tanított! Nem több!

De az öreg nem válaszolt, csak nézett rá vén szemével. Semmi sem az, aminek látszik! - jutottak ekkor Fénymarék eszébe Khosba szavai, melyeket a téren mondott a gyerekeknek.

- Nem! - suttogta maga elé Fénymarék, és lassan hátrálni kezdett. - Nem! Hát mit akartok ti mind tőlem? Mit?

- Egyszer Szruhanna is ezt kérdezte tőlem - merengett el Khosba, mint aki nem is veszi észre, milyen feldúlt a lány. - Tudod, gyermekem, vannak emberek, akiknek sorsuk van. Nem ők tehetnek róla. Ez csak úgy megtörténik velük. Hah - sóhajtott csendesen -, ezt is tőle tanultam!

- Nem érdekel! - rázta a fejét a lány, s észre sem vette, hogy hatalmas könnycseppek gördülnek végig az arcán.

- Az úrnő egyszer azt mondta nekem - elmélkedett hangosan tovább az öreg -, igen, azt mondta: „Tudod, Khosba, az én fajtám önpusztító fajta, örökké vad álmokat kerget, de végül mindig egyedül marad! Titkokat kutatunk egész életünkben, de mikor megfejtjük az összes tikot, nem marad másunk, mint önmagunk. S bennünk egyetlen, apró felismerés. Nem lettünk többek, csak vénebbek!” Bölcs asszony volt az anyád!

- Ő nem az anyám! - motyogta a lány, és lekuporodott az egyik sarokba.

Melegkéz nem csöpögő víz! - hallotta meg ekkor Susogó vigasztaló hangját. Susogó szeret!

Ölébe vonta a kicsit, és magához szorította. Jólesett, hogy vele volt, most is, mint mindig, megnyugtatta a jelenléte.

- Nem tehetsz róla, gyermekem, hogy az vagy, aki. Senki sem tehet a származásáról! - vigasztalta az öreg írnok. - Szruhanna igazán egyedülálló tehetség volt, inkább büszkének kellene rá lenned. Végy róla példát, ő szembe mert szállni még a kiorgokkal is! Bár ne tette volna! - motyogta végül, mintegy önmagának.

- De én nem vagyok olyan, mint ő!

- Mikor megismertem - válaszolt Khosba -, ő is pont ilyen elveszett tekintettel nézett a világba, mint most te. Csak egy fiatal lány volt, álmok nélkül. De itt megtanult álmodni, s az álmokat valóra válltani! Xojertha sokat segített neki ebben!

Fénymarék figyelmesen hallgatta, de nem válaszolt.

- A trónteremben, amikor a tekercsért nyúltál, ugye láttál valamit? - firtatta tovább az öreg.

Lassan rábólintott válasz helyett. Már felszáradtak a könnyei, s száraz, égő tekintettel meredt maga elé.

- Én sosem láttam még, csak az úrnő mesélt róla, hogy milyen. - Khosba halkan felkuncogott. - Biztos vagyok benne, hogy az északi fattyúnak fogalma sincs róla. Úgy pöffeszkedik odafent, mintha a legnagyobb biztonságban lenne. Képzeld csak el, mi történne, ha az Oltalmazó ásítana egy nagyot!

Ez a gondolat még Fénymarék arcára is csalt egy halovány mosolyt.

- Most pihenj egy kicsit, bevárjuk az estét, aztán felkeressük Xojerthát.

- És a többiek?

- Itt lesznek időben. Truh ismeri a járást, és a Csend embere is.

Fénymarék ismét azon töprengett, hogy mit keres ő itt valójában? S miért ül ilyen békésen várakozva az ismételten elszunyókáló öregember mellett? Hisz' ennél jobb alkalom talán nem adódik már számára, hogy megszökjön, és végre lerázza nem kívánatos kísérőit. Akkor végre újra saját maga dönthetné el, hogy mihez kezdjen az életével. Akkor újra a maga útját járhatná, úgy, mint korábban.

Mégis maradt. Ült és várt.

Xojerthára gondolt, az avaraghgyűrűre, és Brendonra, arra a csodálatos, rajongva tisztelt férfira, akiről most már azt is tudhatta, hogy ő az apja. Már tudta, hogy megtalálta a válaszokat, amiket egész életében keresett. De a válaszok újabb kérdéseket szültek, amikre csak egyetlen ember szolgálhatott magyarázattal.

Meg kell őt találnia!

A halk egyenletes szuszogás egyre erősödött. Az aranysárkány megmoccant álmában, szárnyai lassan kitárultak, mintha álmában repülne...

Egy szarvas szökkent el a magas fűben, és barna teste villanó csíkként olvad bele a lombok zöldjébe, de az őzsuta továbbra is mozdulatlanul állt a forrás mellett. Az őz nem mozdult, csak nedves orrlyuka reszketett, s hatalmas szemei tágultak ki figyelmesen.

Magas, aranyvértes alak állt a rétet szegélyező bokrok között, az őzsutát figyelte. Kezében arany nyíl, vállán arany tegez, benne tucatnyi arany nyílvesző. Lassú mozdulattal a tegezért nyúlt, s elővont egy vékony, aranytollú vesszőt. A vadász várt.

Az őz figyelte, megindult felé. Léptei alatt gally roppant, fűszál surrant. Megállt a vadász előtt. Az ágak lombkoronáján át bekukkantó napsugarak az őz homlokára egy arany jelet rajzoltak. A vadász látta, s határozottan feljebb emelte felajzott íját. De az őz nem mozdult, nem is moccant, csak szembogara tárult mind hatalmasabbra, s benne a vadász megláthatta önmagát. Ott volt az őz szemében, aranylón és fenségesen, győzelme biztos tudatában. Kezében az arany nyílvessző csak apró pontnak látszott, ahogy az őzsutára célzott vele.

Az őz bátran nézett az aranyvadász szemébe, nem félte a halált. A vadász leeresztette a karját, az őz homlokára napsugárból vésett jel növekedni kezdett, elborította a fejét, végigfutott a hátán, majd lefelé omlott, s mereven álló lábait is beburkolta. Ragyogott, mint a nap...

A sárkány szemhéja váratlanul megrebbent, s feltekintett. A gomolygó ködpamacsok szétfoszlottak. Eltűnt az erdő, eltűnt a vadász, s velük együtt az őzsuta. Az álomlánc megszakadt.

A hatalmas aranysárkány mordulva nézett körbe, de a barlang néma volt, és üres. Valami azonban megváltozott, a megszokott rend odalett. S ekkor meghallotta a hangokat...

A hangok Őt szólították.