A hatalmas test megmoccant álmában. Apró gyöngyöket, csiszolt drágaköveket sodort odébb ez a mozdulat. Egy aranykehely vészesen megbillent a sziklaperem szélén, és némi imbolygás után, hangos csörömpöléssel legurult a barlang simára koptatott oldalán. Csengve-bongva pattogott ide-oda, míg végül pár méterrel lejjebb, a melegvizű forrás táplálta barlangtó partján állapodott meg. Mikor elhalt a csörömpölés, a barlang ismét visszasüppedt korábbi áldott csendjébe, s csak a cseppkövekről aláhulló vízcseppek halk koppanását lehetett hallani, és azt az egyenletes, alig hallható szuszogást, mely halk volt ugyan, ám puszta létével mégis betöltötte az egész barlangot. Mintha a föld méhének zsongító duruzsolása remegtette volna meg a barlangrendszer oszlopcsarnokát. S nem úgy hangzott, mint amikor egy hatalmas sárkány mély és nyugodt álomban pihen. Csendesebb volt, mélyebb, teljesebb, mágikus zeneszó volt, idézett múltat és jövőt.

A hatalmas aranysárkány már időtlen idők óta szunnyadt e földmélyi barlang falai között, s álmodta a világra ezeréves álomláncát... Így őrködött az álmok fölött.

A sárkány most is, mint mindig, álmodott…

Elméjének ringó képei, vékonyka párarétegként fonták be aranyló, gyöngyházfényben ragyogó testét, és e képek mágikus ködpamacsokba csavarodva illatoztak körülötte. A barlang átitatódott e végtelen álom édeskés, fűszeres füstjével, s a bazaltboltozatú sziklafalak, és az ércvirágoktól ékes cseppkövek éhes, mohó szájakként szívták magukba a hömpölygő varázsáradatot.

A sárkány most újabb álmot álmodott...

A füstaroma képpé csavarodott, felfénylett a magasban, mint egy születendő csillag, s egy arcot formált. A sárkány megpillantotta álmában. Elégedetten horkantott fel, amikor felismerte azt az arcot.

Elérkezett az idő!

Hisz' immár megálmodta... Hisz' immár felismerte... Hisz' immár kijelölte...

A végtelen ciklus ismét a végéhez közeledett...

Az aranysárkány tovább álmodott. S álmában a múlt s a jövendő csillogó gyöngyszemei egymáshoz koccantak a végtelen csendjében...