6. ZÖLDEN ZÖLD

Gwelin szitkozódva bukdácsolt előre, karjával csapkodott, hogy visszanyerje egyensúlyát. A Nardzsin Kapu messzire taszította magától a félelfet. Térdre bukott a dús, magas füvel borított dombtetőn. Dühösen fordult hátra, és lesújtó pillantással mérte végig a kapun peckesen átlépő huornt. Wrook egyből félre szökkent, hogy kikerüljön a kapu vonzásából, majd könnyedén huppant le a földre az elf mellett, láthatóan jól szórakozott a másik ügyetlenkedésén.

Gwelin szitkokat mormogott az orra alatt, és ruháját igazgatva feltápászkodott.

- Fogalmam sincs, miért fordulsz mindig ellenem. Mi egy hajóban evezünk, huorn, erre már rég rájöhettél volna. Ezek - intett a kapu felé a fejével -, ezek nem a Finel utasításait követik.

- Mint ahogy te sem!

- Damora úrnő a Finel tagja, s én őt szolgálom!

Wrook éles hangon felvijjogott, és jókedvűen kitárta szárnyait, a fénylő, borotvaéles pengesor vészjóslóan villant meg a kelő hold gyenge fényében.

- Gwelin, te aztán nem szolgálod az úrnőt! - állapította meg csendesen, rá sem pillantva, és ráérős mozdulatokkal kezdte igazgatni tollait. - Ha így lenne, már rég elcsented volna a gyűrűt, és messze járnál. Vagy megakadályoztad volna a shanobot, hogy Xojertha színe elé járulhasson. Még nem tudom, miben mesterkedsz, de ki fogom deríteni!

- Tán hazugsággal vádolsz? - húzta ki magát Gwelin, és keze ráfonódott a tőrére.

- Azzal! - bólintott rá a szóra a madárlény, s nyugodt tekintettel méregette a másikat.

A félelf orgyilkos szeme vadul felparázslott.

- Ne heveskedj! - intette a huorn. - Eljön majd annak is az ideje, hogy próbára tedd fürgeséged velem szemben, ne aggódj! Megtapasztalhatod majd csőröm élét, de miért siettetnéd azt az elkerülhetetlen, gyönyörű pillanatot?

- Semmi dolgom veled, huorn! S előbb mártom beléd a tőrömet, mint észrevennéd - morranta kihívóan, de azért óvatos léptekkel biztos távolságba lépett. - Miért nem fogunk inkább össze? Neked és nekem ugyanaz a célunk.

- Ez ajánlat akart lenni?

- Vedd annak! - vetette oda foghegyről Gwelin. Wrook hosszan meredt rá hatalmas fekete szemeivel.

- Én sosem kötök szövetséget olyanokkal, akik mást mondanak, mint amit gondolnak!

A félelf gúnyosan felkacagott, de nem válaszolt, csak a szeme villogott még éberebben.

- Azt mondod, egy a célunk? - cserregte tovább a huorn - Kötve hiszem! Te meg akartad ölni a shanobot, és még most is ez a célod. Én viszont el akarom vinni az avaragh szertartására őt is, a gyűrűt is, ez az én feladatom. És senki sem fog ebben megakadályozni!

- Megölni a lányt? - kacagott fel maró gúnnyal a félelf. - Azt hiszed, ez a célom? Ugyan, minek fárasztanám vele magam? Elpusztul majd az oltárkövön, s vele odavész a pillanat, ami S'almeynának megadatott a visszatérésre. Ebben az egyben igazad van, Wrook, minek siettetni az elkerülhetetlen pillanatot? Elérkezik az magától is!

A huorn mereven figyelte a félelfet.

- Láttalak! - cserregte végül komoran. - Láttalak az erdőben, Gwelin!

- Ha láttál, akkor többet láttál, mint amennyit látnod érdemes! - sziszegte, és indulatosan előrelépett, kezében megvillant egy tőr.

Wrook fürgén félreszökkent, mint aki számított a támadásra, és szárnya heves mozdulatával oldalba taszította az elfet, majd ugyanazzal a mozdulattal belevájta karmos lábát az oldalába, ezzel végleg felbillentve Gwelint. Másik lába dobbanva csapódott pont a tőrt forgató csuklóra, és belemélyedt a földbe, odaszegezve az elfet. A madárember egész testsúlyával ránehezedett. Hosszú nyakon ülő feje előrebukott, a félelf arca felé kapott, de hirtelen visszafogta a halálos mozdulatot, s közvetlen közelről vijjogta Gwelin arcába szavait:

- Láttalak! De láttam még valami mást is, ami elgondolkoztatott! A te tőröd hegye mindig mérgezett, nem igaz, Gwelin?!

A félelf megvonaglott, szabadulni próbált, de e szavak hallatán megmerevedett. Wrook leeresztette kitárt szárnyait, és nagyon halkan suttogott tovább, egyenesen az elf arcába.

- Csak megsebezted a shanobot, de nem öltél! Nem, még nem! De vajon miért nem?

Gwelin szeme vészesen felvillant, de a madárember halálos nyugalommal tekintett le rá a győztesek biztos tudatával.

- Ne aggódj! Még nincs itt a pillanat, hogy megöljelek! De a hold hamarosan megtelik már most is halvány rózsaszín a fénye - pillantott fel elégedetten az égre. - Már nagyon közel a csillagtalan csillagéj! És hamarosan elérkezik számodra is az igazságok órája, Gwelin, akkor majd vérthörgő ajkaid közül előbukkannak azok a szavak, miket most még nem akarsz elmondani.

- Csak ne legyél ebben olyan biztos! - sziszegte a félelf. Ravaszan csillanó szeme gyanakvást keltett Wrookban, és a huorn gyorsan hátrarántotta a fejét. Gwelin ajkai közül lila füstgomolyag szivárgott elő, és az elf a madárember arca felé fújta azt. A huorn fájdalmasan felvijjogott, a maró füst csípte a szemét, és elvakította. Karmos lába megcsúszott, és fogást vétett az alatta megvonagló félelf testén. Gwelin kihasználva a madárember pillanatnyi meglepetését, mint egy kígyó csusszant odébb.

Egyből talpon termett, és hangos rikkantással támadásba lendült. Wrook még mindig alig látott, de érzékelve a támadót, ösztönösen meglengette szárnyait. Az éles tollpengék süvítve szelték a levegőt, s pillanatnyi megtorpanásra késztették az elfet.

- Mi folyik itt? - állította meg őket ekkor egy parancsoló hang. Aymer toppant eléjük a kapun át.

A torzsalkodók megtorpantak és csak zord pillantásokkal méregették egymást tovább.

- Nem érünk rá a civakodásra - recsegte a pap. Majd Fénymarékhoz fordult. - Zárd be a kaput, shanob!

A kis boszorkány letekerte a fényfonatot, mely még mindig az avaraghgyűrű irányítása alatt állt, és elengedte. A fonat fénye megfakult és feltekeredett, ahogy visszaolvadt a szivárványszín falba.

Gwelin továbbra is ellenséges arccal állt, idegen tekintettel méregetve a többieket, végül durcásan megkérdezte:

- Azt legalább tudja valaki, hová kerültünk?

- Aranyom, te választottál - fordult Fénymarék felé Truh. - Melyik kaput nyitottad meg?

- Nem tudom...

- Nem?

- Susogó választott - bökte ki végül kissé zavartan a lány.

- Susogó? - kérdezett vissza Aymer a kicsire meredve. Ezen a nem várt fordulaton még ő is meglepődött, mert sokáig csak némán nézett maga elé, talán a szokatlan új helyzetet elemezte. A huorn vijjantva rázta meg a fejét döbbenetében, de ismét Gwelin volt az, aki felháborodásának hangot adott.

- Micsoda könnyelműség! Tudtam, hogy nem szabad erre a jöttment csitrire bízni a dolgot! Én megmondtam, de ti sosem hallgattok rám! Most itt állunk a világ egy ismeretlen pontján, teljesen elveszetten és...

- Ugyan már! - torkolta le Truh. - Bolond vagy te, embervérű elf! Nem nehéz rájönni, hová sodort minket a véletlen. Az biztos, nem hagytuk el Crymhoon földjét, hisz működő Nardzsin Kapuk csak kiorg területeken állnak. Mi a legnyugatabbra fekvő kapunál lehetünk. Ha beleszippantasz az éjszakai levegőbe, magad is megérezheted a tenger sós illatát. Harnion hegyei keletnyugati irányban zárják el a kiorg földeket a tengertől, és amióta a Qery klán utolsó tagja eltávozott, e tengerparti területek elnéptelenedtek. Az Oltalmazó nem adott jogot a klánoknak, hogy felosszák egymás között és elfoglalják. Így Harnion hegyeinek peremén a tenger felé lejtő dombok között ma már alig találni működőképes kaput. Ez itt nem lehet más, mint a Qery klán birtokán álló legnyugatibb Nardzsin Kapu, mely Krosium közelében őrizte a kiorg végeket.

Fénymarék felkapta a fejét Krosium nevének említésekor. Khosba épp ezt a drén romvárost emlegette a tekercsekkel kapcsolatban.

- Truh következtetései helyesek - ismerte el Aymer. - Talán csak egy dologban kételkedem. Abban, hogy a véletlen sodort ide minket! Yeloy, add csak ide Susogót!

Fénymarék zavartan hátrált pár lépést, és magához szorította kis kedvencét.

- Ő nem tehet semmiről, csak segíteni akart nekem! Ez csupán véletlen!

- Yeloy, add ide! - parancsolta szigorú hangon Aymer. - Fel kell tennem neki néhány kérdést mindannyiunk biztonsága érdekében!

- Ő csak egy kölyök! Nem hagyom, hogy bántsd!

- Nem akarom bántani! - lépett az egyre hátráló lány után a pap, s hátracsúsztatta burnusza kámzsáját. - De tudnunk kell, hogy az Oltalmazó ravasz fondorlata terelt-e minket erre az útra, vagy valami más erő. Tudnom kell, hogy helyesen dönthessek!

- Csak véletlen! - ragaszkodott továbbra is makacsul állításához Fénymarék.

- Ayostion-Qery Yeloy! - suttogta Aymer alig hallhatóan. - Ebben a játszmában nincsenek véletlenek! Szeretnéd túlélni? Szeretnéd meglátni a holnapot, s az azt következőt? Akkor hallgass rám! Ez itt Ayostion földje, a Qery klán birtoka, ne mondd nekem, hogy ez véletlen!

- Ehhez Susogónak semmi köze!

- Xojertha ravaszabb, mint sejtenéd! Minden eszközt megragad, hogy elérje célját. Könnyen lehet, hogy befolyása alá vonta Susogót. Engedd, hogy megvizsgáljam! Egy ilyen varázs elpusztíthatja a kis barátodat, ha nem oldják fel időben.

Fénymarék tétován előrenyújtotta a kicsit. Már maga sem tudta eldönteni, megbízhat-e Aymerben vagy sem. Csalódott volt, még akkor is, ha ezt nem vallotta be magának. Úgy érezte, a férfi, akit évek óta visszavárt, akit titkos rajongással imádott, álnok módón becsapta őt. Egy drakón pap bőrébe bújt, a womh vezeklés fogadalmi maszkja mögé rejtette valódi énjét.

Gyáván megbújt Koms nagyúr védelme mögött, és ki tudja, mit kínált fel cserébe a Finel vezetőjének hogy meghagyják az életét? Keserűen gondolt arra, hogy a férfi csak egy bukott, renegát kiorg, azonban semmiben sem különbözik a többiektől.

Úgy gondolta, már mindent megértett a múlt üzeneteiből. Igen, Brendon az ő apja, de ő sem különb, mint a többiek.

- Ismerem a titkodat! - suttogta, hogy társaik ne hallhassák meg szavait.

Aymer várakozón nézett rá, nem mozdult, pedig ezek a szavak nagyon veszélyesek lehettek rá nézve.

- Ha bántod Susogót, elmondom nekik! - figyelmeztette Fénymarék.

- Hmm - mordult fel csalódottan, mint aki mást várt a lányától. - Tedd azt, ha úgy gondolod, ez a helyes. De nem lesz köztük senki, aki megvédene.

- Tőled vagy másoktól? - kérdezte a lány, majd gyűlölködve ejtette ki: - Hisz' kiorg vagy! Egy átkozott sárkányfattyú!

- Az apád vagyok!

- Becsaptál! Te is csak saját céljaidra akarsz felhasználni! Ezért adtad át nekem a gyűrűt! Azt akartad, hogy S'almeyna hatalmába kerítse a testem, és ne menekülhessek előle! Elárultál! Halálra szántál!

- Yeloy! - lépett hozzá közelebb a férfi, hogy megnyugtassa, mert Fénymarék egyre hangosabban beszélt. - Most nincs időnk arra, hogy ezt megvitassuk! Kiorggá kell válnod, hogy életben maradj, nincs jó, vagy rossz választás, csak egy! Én segíteni akarok ebben!

Fénymarék dacosan megrázta a fejét.

- Nem leszek kiorg, nem leszek olyan, mint ők!

- Ezt el is várom! - bólintott rá a férfi. - Soha ne legyél olyan!

- Én nem akarok kiorg lenni! Miért kell ezt százszor elmondanom? Nekem nem kell a vacak gyűrűtök!

- Egy kiválasztott shanob élete nem saját döntései szerint alakul, az avaragh vezérli végig az úton. De a végső, döntő szót a shanob mondja ki! A lehetőség számodra is adott. Mit gondolsz, miért vagyok én kitaszított? Miért kerül el messzire minden kiorg? Miért óvakodnak még a nevem említésétől is a sárkányurak? Én vagyok az egyetlen esélyed, hogy saját életed legyen!

Fénymarék zavartan ráncolta össze a homlokát. Vajon mit akar ezzel mondani az apja? Miféle esélyt kínál fel neki?

Ó, csak végleg össze akar zavarni! - gondolta magában elkeseredetten. Ócska, kiorg technika; bizonytalanságot szülni, aztán reményt adni, majd lecsapni váratlanul, amikor az áldozat már biztonságban érzi magát.

- Dönts gyorsan, Fénymarék! - sürgette Brendon. - A többiek már türelmetlenek. Ha felfeded kilétemet, kénytelen leszek harcba szállni. Sem Murlok, sem Damora úrnő nem sejthet meg semmit idő előtt! Dönts hát!

Fénymarék töprengve meredt a fekete álarcra.

- Susogó dönt - nyújtotta végül előre a kicsit. - Ha akar, válaszol neked, ha nem akar, akkor nem. Elégedj meg ennyivel, Aymer! - hangsúlyozta ki hangosan a drakón pap nevét.

Brendon bólintott, mint aki elfogadja az ajánlatot; valójában ideiglenes szövetséget kötöttek ezzel. Fénymarék nem fedi fel a kilétét, ő pedig nem bántja a kicsit. A kis boszorkányt nem érdekelte, hogy e két dolog arányban áll-e egymással, őt csak Susogó biztonsága érdekelte.

A férfi kinyújtotta a kezét, és Susogó fölé tartotta. Halványkék színű derengés burkolta be az aprócska testet, ezüstös szikrák világítottak benne. Sokban hasonlított ez arra, mint amikor Fénymarék a gyógyító tudományát használta. S az ifjú boszorkány beleszippantva a levegőbe nem tapasztalt semmilyen ártó mágiát. A moa-moa teste elernyedt a kezében, mint aki mély álomba merült. Brendon halk szavakat suttogott, könnyűeket, mint az éjszakai szellő.

Váratlanul egy arc körvonalai jelentek meg a levegőben. Brendon keze döbbenten állt meg, amikor megpillantotta, és majdnem elrontotta a varázsmozdulatok sorát. Mielőtt a többiek is megtekinthették volna a megidézett látomást, gyorsan félresöpörte a lebegő párából formált arcot, és sietve befejezte a varázslatot. Elfordult Fénymaréktól.

A lápi boszorkány döbbenten állt; semmit sem értett, s bár nem látta már maga előtt az arc vonásait, annak a szempárnak a pillantása belevésődött a szívébe. Zöld szemek, bíborpöttyökkel, mintha tükörbe nézett volna. De megkérdezni nem merte a mozdulatlanul álló férfitól, mit jelent mindez.

- Nos, mire jutottál? - kérdezte kíváncsian a félelf, aki nem sokat látott a pap ténykedéséből.

- Susogó nem áll Xojertha irányítása alatt, mint ahogy azt gyanítottam. Véletlen, hogy idekerültünk. - A férfi hangja teljesen színtelenné vált.

Truh eközben odalépett Fénymarékhoz, félrehúzta, és megsimogatta az ébredező, hunyorgó állatkát.

- Láttad azt az arcot, aranyom?

- Láttam.

- Ugye... őt idézte meg?

- Nem idézett, Susogót kérdezte, bár én sem értem a dolgot, de egy gyönyörű asszony arca jelent meg. Te ismered?

A törpe hunyorogva állt egy ideig, aztán elmerengve indult tovább.

- Láttam a bimbót, láttam percről percre, ahogy nyílt, ott voltam mindig, csendesen figyelve...

- Jaj, Truh, most ne! Ne kezdj bele valami ostoba regébe! - kapott a karja után, de a törpe álmodozó tekintettel tovább ballagott, halkan dünnyögve az értelmetlen szavakat.

Fénymarék bosszúsan nézett utána, aztán hirtelen eszébe villant valami. Khosba szavai. A tekercsek itt vannak elrejtve a közelben, s ezt rajta kívül senki sem tudja!

- Messze vannak innen azok a romok? - tudakolta gyorsan Truh után lépve, és belekarolt öreg barátjába.

Truh megrázta a fejét.

- Ne is foglalkozz velük, aranyom! A közelükbe sem megyünk! Nem kell tartanod semmitől.

- Olyan veszélyesek? - kérdezte ártatlanul pislogva a törpére. - Biztonságban vagyunk itt?

- Ne aggódj! Nem vagyunk ugyan tőlük messze... - kezével a part felé intett. - Ott állnak a drén város romjai a dombokon túl. De mi nem megyünk a közelükbe, jobb, ha elkerüljük azt a helyet. Főként most, hogy közeleg az avaragh éje. Ilyenkor mindenki nyugtalanná válik, sem élő, sem holt nem vonhatja ki magát a lelkekre nehezedő vágyakozás alól.

- Itt maradunk éjszakára - állította meg őket Brendon határozott hangja. - Fáradtak vagyunk valamennyien. Hajnalban indulunk tovább. Sürget minket az idő - pillantott fel a holdra. - Az együttállás már majdnem tökéletes.

Senki nem támasztott ellenvetést, és a sötét burnuszos pap máris letelepedett közvetlenül a dombtető alatt egy horpadásban; innen szemmel tarthatta a környéket.

A törpe végre rászánta magát, és odacsoszogott hozzá. Már azóta beszélni akart vele, hogy átléptek a Nardzsin Kapun, mivel a Bíbortrónnál történt események végleg összezavarták Truht. Zavartan toporgott előtte, de a férfi nem nézett fel, továbbra is mozdulatlanul meredt maga elé, az ismeretlen sötétséget bámulta, mintha Truh ott sem lett volna.

- Láttam nálad a fekete tőrt! - bökte ki végül a törpe. - A Fény Fegyverével adtad meg a végtisztességet Khosba szellemének.

Brendon nem válaszolt.

- De az a tőr Murlok nagyúrnál volt korábban! - mormogta a törpe.

- Visszavettem!

Truh megköszörülte a torkát.

- Vissza?

Brendon végre ráemelte sötét álarcos arcát.

- Az én tulajdonom.

- A tied? - vonta fel a szemöldökét.

- Ne kerülgesd a dolgokat, Truh, annál jobban ismerjük egymást. Mit akarsz tudni?

- Ez az a tőr?

Brendon türelmetlenül szusszantott.

- Ez.

- Megölted Szruht, elvetted tőle a tőrt, és Murloknak adtad? De miért? Nem értem!

A férfi egyetlen mozdulattal emelkedett fel a földről, mintha rugók lökték volna a magasba.

- Ostobaságokat beszélsz! - ragadta meg indulatosan a törpe vállát.

- Oh-ho-ho-hó! Az meglehet - préselte ki magából a szavakat Truh hökkenten. - De az úrnő sosem vált volna meg a Fény Fegyverétől! Hogy kerülhetett volna másként Murlokhoz?

- Számon kéred rajtam?

A törpe, bár a férfi melléig alig ért, dühösen húzta ki magát.

- Úgy bizony!

Brendon tekintete félelmetesen szikrázott, s még az álarc sem rejthette el indulatait, de aztán gyors pillantással körbenézett. Társaik kellő távolságban voltak ugyan, de minden tekintet a fojtott hangon vitatkozók felé fordult.

- Egyszer majd elmesélem. - Ujjai lecsúsztak Truh válláról. - Nem ez a megfelelő időpont!

- Meglehet, de én most akarom tudni!

Brendon bosszúsan meredt rá, és nagyon halkan suttogta oda a Qwebeh klán titkos nyelvének szavaival:

- Truh, hidd el, így volt helyes.

- Szeretnék hinni neked, de...

- Volt idő, amikor feltétel nélkül bíztál bennem!

- Volt - ismerte el a törpe. - De már nem tudom, ki az, akit ez a maszk rejt! Lepaktáltál Murlokkal? Koms nagyúrral? A Finellel? Mondd, mi folyik itt? Hogy igazodhatnék el? Tényleg te adtad Murloknak a tőrt, ahogy azt ő állította?

- Én vittem el hozzá! Ez volt az egyeden megoldás, hogy megakadályozzam Yenmon úrnőt a terveiben.

A törpe zavartan túrt bele szakállába, és hevesen megrázta a fejét.

- Most már végképp nem értem! - Ajkai szinte némán formálták a szavakat. - Klánod ellen fordulnál?

- Te is tudod, mire szolgál ez a fegyver!

- Igen - bólogatott a törpe. - Láttam az úrnő kezében!

- Belegondoltál már, mi történt volna, ha anyám megszerzi, és ha közben rátalál Fénymarékra? Hmm - mordult fel -, s ha Yenmon úrnő sikeresen összekapcsolja az események láncolatát? Ő nagyon okos asszony, és olyan kiorg, aki nem hagy veszni egyetlen lehetőséget sem, hogy elpusztítsa ellenségeit!

Truh hangosan felszisszent a gondolatra.

- De a Fény Fegyverét az Oltalmazó kimondottan Szruhannának készítette. Úgy gondolod, Fénymarék is hatásosan használhatná?

- Talán! Én sem tudom. De ez egy olyan eshetőség, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A tőr Murloknál volt a legnagyobb biztonságban.

- Óriási kockázatot vállaltál! Murlok már kerestette Fénymarékot!

- Hmm, tudom! Lehet, hogy végül megsejtett valamit. De a Titkok Titkának lényegét, sem ő, sem más kiorg nem érti még. Mint ahogy a misztérium legfontosabb összetevőjének, a Fény Gyermekének fontosságával sincsenek tisztában. Truh, mi esélyt adtunk Fénymaréknak, hogy felnőhessen, hogy biztonságban legyen. Tehettünk ennél többet?

Az öreg törpe hitetlenkedve csóválta a fejét. Brendon mindig olyan meggyőző tudott lenni. De egy kiorg csavaros észjárását követni nagyon nehéz; minden gondolat mögött ott bujkál egy másik titkos gondolat. És a valódi igazságokat, igazságnak látszó szavak rejthetik el.

- Most menj! Pihenj! - utasította Brendon. - Ráfér valamennyiünkre egy kiadós alvás.

Az öreg törpe nehéz szívvel fordult el tőle, szuszogva ballagott odébb, hogy távol a többiektől helyet keressen magának a lankás domboldalban. A csapat tagjai kellő távolságra telepedtek le egymástól; a bizalmatlanság most még nagyobb volt közöttük, mint a kezdetekben.

Brendon hosszan figyelte nyugtalan mocorgásukat, majd odaballagott Fénymarékhoz, és leguggolt mellé. Gyors mozdulattal varázskört vont maguk köré, kizárva a kíváncsi fülelőket.

- Vigyázz Susogóra! Értékes, de veszélyes ajándékot kaptál!

A lány csodálkozva pislogott rá.

- Nem értem!

Brendon megsimogatta a kicsit, és a magasba emelte. Susogó prüszkölve, mancsaival hadonászva kapkodott fekete álarca felé.

- Ő Szruhanna ajándéka. Erős mágia, védelmező varázslat köti hozzád.

- Susogót? - kérdezte hüledezve a lány. - De hiszen Szruhanna már réges-rég halott!

- Ne üvölts, még meghallják! - sziszegte figyelmeztetően a férfi. - A csendfal sem teljesen áthatolhatatlan!

- Akkor beszélj világosan! - fogta vissza hangját a lány.

- Ó, elhiheted nekem, amikor legutóbb láttam Bhroms úrnőjét, egyáltalán nem tűnt halottnak! De nem ám! Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk?

- Igen - bólogatott hevesen Fénymarék.

- Akkor emlékezhetsz arra is, hogy nem voltam túl jó bőrben. Szruh igencsak hevesen és ellenségesen fogadott, a következményeit te is láthattad. Annak ellenére, hogy aznap megmentettem az életét egy khaghwartól, a Bhromsra támadó kiorg seregek harcos démonától, nem sok köszönet volt benne! Tíz év elteltével sem bocsátotta meg nekem, hogy elloptalak, és azt hazudtam mindenkinek, feláldoztalak az oltárnál, úgy, ahogy Zhénia kérte ezt a kiorgoktól.

- Mi köze ehhez az Egyensúly istennőjének? - ráncolta össze a homlokát a lány.

- Nagyon is sok!

- Olvastam valami utalást a tekercsekben Zhéniára, de nem nagyon értettem, és akkor még nem gondoltam, hogy közöm lehet hozzá!

- Olvastad a tekercseket? - képedt el a férfi. - Mindet?

- Nem, sajnos nem!

Brendon láthatólag megnyugodott.

- Tehát most azt állítod - firtatta tovább Fénymarék -, hogy Szruhanna még mindig él?

- Minden bizonnyal! Susogó emlékezetében ott él a képe.

- De hol van? Merre jár?

A férfi tanácstalanul felvonta a vállát.

- Én csak azt tudom, amit felfogtam az előbb. Nem lettem nyugodtabb tőle! Szruh létével már senki sem számol. S ha ő csalt ide minket, jobb, ha ma éjjel nagyon vigyázunk valamennyien! Ne bízz meg Susogóban, szerintem Szruh irányítja a tetteit!

Fénymarék rosszallóan vonta össze a szemét, és szorosabban ölelte magához a kis moa-moát.

- Ha így van, akkor nincs mitől tartanom. Eddig csak jót cselekedett velem.

Brendon megcsóválta a fejét.

- Még mindig nem tanultad meg a leckét, shanob? Senkiben sem bízhatsz!

- Ahogy benned sem! - vetette oda a lány duzzogva.

A férfi elégedetten felmordult, felállt és körbenézett. Truh és az elf látszólag aludtak, takarókba burkolózva hevertek pár lépésnyire tőlük. Wrook a dombtetőn álló egyik sziklán bóbiskolt. De Brendon tudta, hogy egyikük sem pihen; éberen lesik őket, próbálva elcsípni a varázsfalon átszűrődő hangokat.

- Most aludj, leány! Nehéz nap vár rád!

Világos éjszaka volt, a hold már majdnem teljesen megtelt. Vörös volt a fénye, beragyogta a lankás domboldal fűcsomóit, a környező bokrok és alacsony fácskák leveleit.

Fénymarék annak ellenére, hogy halálosan fáradtnak érezte magát, nem tudott elaludni. Susogó is nyitott szemekkel szuszogott mellette. A kicsi nyugtalan volt, gyakran felkapta a fejét, és bajszocskáját hegyezve szippantott bele a levegőbe. A fiatal boszorkány érezte, ugyanez a szokatlan nyugtalanság űzi el tőle is az álmokat. Talán a hold szokatlan fénye tette, vagy az ismeretlen jövőtől való félelem. Shondra, a jogar ott hevert mellette, felszíne palaszürke volt, s enyhe derengéssel verte vissza a hold vöröslő színét.

A lány szívének dobbanásai, mint távoli monoton robaj hangjai, egyre hangosabban dörömböltek benne. Gondolatai egyre a tekercsek és azok írója körül forogtak.

Zöld fény vigyázza titkukat... zöld virágok alatt... zölden zöld... jutottak eszébe újra a haldokló Khosba szavai.

Óvatosan körbekémlelt. Ahogy múltak az órák lassan tetté érett benne az elhatározás. Neki semmi keresnivalója itt. Minél tovább marad, annál közelebb sodródik az elkerülhetetlennek tűnő végzet felé. Most kell cselekednie! Ujjai az avaraghgyűrűvel babráltak. Képes lesz rá, hogy véghez vigye tervét? Vajon meg tud válni tőle? Bizsergés kelt életre a vállában, lassú tekergő mocorgás. Az apró aranysárkány, melyet Xojertha karma égetett bele, most feljebb csusszant. Fénymarék nagyot szusszant a gondolatra, hogy egy újabb mágikus tekintet figyeli ezentúl minden lépését. Akaratlanul is túl sok hatalmas erő játékszerévé vált. S ebben az örült forgatagban egyedül kell megtalálnia a helyes utat.

- Mit tegyek, Susogó? - kérdezte suttogva. Melegkéz, Susogó, megy! - válaszolta az állatka tömören. Fénymarék egyetértően bólintott; a moa-moa azt mondta ki, amit ő is hallani akart. Shondra gyenge fénnyel megvillant.

Kőfény gondol, Melegkéz siet! - tolmácsolta egyből a jogar gondolatát is Susogó. Rossz hely, sötét hely!

- Ó, nekem sem tetszik! De mit gondolsz, Krosium romvárosába eljuthatunk? Meg akarom keresni a tekercseket!

Kőfény gondol, Melegkéz lát veszély! Melegkéz gondol, Beszélőfal mutat kép. Beszélőfal mutat jégálom!

Fénymarék összeráncolta a homlokát: mit akar ezzel mondani Shondra? Beszélőfalnak a kicsi Jugshajga álmát, a mágikus tükröt nevezte el. De ő Morván várában összetörte az Igaz Szó Tükrét, s úgy gondolta, ezzel a tettével pont azt cselekedte meg, amivel elkerülheti a tükör mutatta végzetet.

- Meg akarom keresni Szruhanna tekercseit! - szögezte le. - Úgy gondolod, Shondra kedves, hogy ezzel veszélybe sodorhatom magam?

A jogar apró villanásokkal jelzett.

Kőfény gondol, menj, keres! Kőfény óv, jégálom, veszély!

- Tudom, fényességes Shondra - hízelkedett Fénymarék -, a veszély, hogy ez a S’almeyna nevű sárkány elpusztít és megkaparintja a testemet, most sokkal nagyobb, mint korábban. A Tükör megmutatta nekem kiorgarcomat, de én beletekintettem abba az arcba, és azóta már tudom, hogy nem választhatom ezt a jövőt! Én itt akarom hagyni az avaraghgyűrűt, és soha többé nem térek vissza! A sárkányurak marakodjanak csak magukban! Én a tekercseket akarom, hogy útmutatásuk nyomán megtalálhassam a Bíbortrón úrnőjét, csak ő segíthet rajtam.

Fénymarék nem akarta „anyám"-nak nevezni a csodálatos asszonyt, Xojertha kegyeltjét, a Bíbortrón úrnőjét. Úgy érezte, ezzel megtörné azt a misztikus varázst, mely Szruhanna személyét övezte. Ha anyaként gondolt volna rá, akkor csak egy asszonyt látott volna maga előtt, de ha a Bíbortrón úrnőjeként gondolt rá, akkor egy nagyhatalmú varázslónő képe jelent meg előtte. S neki most nagy szüksége volt rá, hogy hinni tudjon ebben a képben, hiszen Brendonban megingott a bizalma. Bármit mondjon is magáról a sötét álarcú pap, ő akkor is csak egy kiorg; egy renegát sárkányúr, kiorg gondolatokkal és kiorg szívvel.

- Azonban Szruhanna - mondta ki gondolatát hangosan -, ő képes volt legyőzni még a kiorgokat is! Segítetek nekem abban, hogy megtaláljam a tekercseket és Szruhanna nyomát?

Kőfény, Susogó, segít! - biztosította egyből a kicsi.

Fénymarék igyekezett nem figyelni a gyűrűből áradó, fokozódó forróságra. Biztos lehetett benne, hogy nem szabadulhat meg könnyedén S'almeyna ragaszkodásától, de most nem akart arra a pillanatra gondolni, amikor szembe kell szállnia önmagával.

- Nem lesz ennél jobb lehetőségünk! - suttogta tovább. - Szerintetek el tudunk osonni észrevétlenül? Vajon a többiek alszanak?

A kicsi szimatolva körbenézett, hegyes fülei idegesen rezzentek minden zajra.

Törpe alszik. Éleskarom figyel, Feketearc... Feketearc... Susogó nem éri el, messze jár! - szólt csalódottan.

- És Gwelin?

Fénymarék nem akart megfordulni. Mocorgásával magára vonhatta volna a figyelmet. A félelf a háta mögött feküdt a domb hajlatában, s így nem látta jól. Susogó hosszan hegyezte a fülét, orra többször izgatottan megrándult.

Elf...elf nincs, árnyék... árnyék növekszik!

- Mit jelent ez? Miféle árnyék?

Árnyék növekszik, árnyék zöld. Zöld haj, zöldarc, zöld! Shhujjjaihhaaa - hadarta Susogó izgatottan, s mint máskor is, ha túlságosan feszült volt, nem találta a pontos emberszavakat, s a maga különös nyelvén susogott sebesen.

Fénymarék megmoccant, hogy megforduljon, Susogó túl gyorsan küldte képeit, és feszültségéből kiérződött, hogy történik valami rendellenes az elf alvóhelye körül. De alig emelkedett meg kissé, amikor újabb heves hangok sorozata érkezett:

Melegkéz nem! Melegkéz lapul, Susogó lapul! Zöld kúszik! Zöldárnyék, zöld! Zöööld!

Meg sem mert szólalni, már ő is érezte, hogy a háta mögött valami moccan. Ujjai egyből a karkötőre fonódtak, jobb kezével megragadta a jogart. Halk sustorgást hallott, a fűszálak hajladozásának ismerős hangjait. Idegei pattanásig feszültek, beleszimatolt a levegőbe, hogy legalább valami támpontot kapjon. Meleg fuvallat csapta meg, mezei virágok illata. Nem volt kellemetlen vagy taszító, és már éppen kezdett megnyugodni, amikor új illat vegyült közéjük. Mint amikor a rétet szegélyező bokrok tövében megbúvik egy ragadozó, s a hirtelen forduló szél váratlanul áldozata felé sodorja nehéz, szúrós illatát, a gyilkolásra éhes nagymacska szagát. Nyirkos verítékszag csapta meg. Érezte már korábban is, villant át rajta! Szantálfa és nedves, dohos, lekaszált fű illatával keveredett akkor.

Ó, igen! - ismerte fel. Ez a valami, vagy valaki támadt rá az erdőben!

A fűszálak már közvetlenül mögötte hajladoztak sejtelmes suhogással, de ekkor éles vijjogás harsant, széttépve az elviselhetetlenné váló feszültség falát. A mindig éber Wrook érkezett segítségére. Szárnyait szorosan teste mellé húzva, mint egy fehér szikla zuhant előre a magasból. Fénymarék oldalt hengeredett, s megperdülve felugrott, hogy szembenézzen az ismeretlen veszedelemmel, de a bokájára indák tekeredtek es kirántották alóla a lábát, vonszolni kezdték a magas fűben. Felsikoltott, a feje, teste nagyokat koppanva csapódott a földhöz, ahogy az ismeretlen rémség magával ragadta, és szédítő sebességgel vonszolta lefelé a domboldalon.

Azon a helyen, ahol Gwelin korábban álomra hajtotta a fejét, most egy vaskos fatörzsű fa állt, gyökerei között sötét üreg ásított, ismeretlen, fekete mélység. A szívós indák, tekergő gyökérkarok e felé az üreg felé rángatták Fénymarék testét.

Ahogy újra és újra a földhöz csapódott, nem látott mást, csak a sötét égbolton cikázó csillagokat és a vörös hold képét, mely csúfondárosan, minden újabb ütődésnél ugrálva táncolt el a feje fölött. Az üreg már elnyelte a bokáját, amikor végre felocsúdott meglepetéséből annyira, hogy a védekezésre gondoljon. Nagyot csapott Shondrával a fa törzse felé. Vakító fény vágódott ki a jogarból, perzselő lángok nyaldosták körbe a fa zöld kérgét, s ahol a jogar kővége becsapódott, ott feketére égett a fa repedezett kérge. Wrook ekkor szintén elérte a fát, és éles pengéi mélyen belehasítottak az oldalába. A kettős támadásra a fa megvonaglott, minta fájdalmat okoztak volna neki, és már nem rángatta beljebb Fénymarék testét. Azonban a lány így is mozgásképtelenné vált, mert már combközépig merült el a gyökerek között ásító üregben. A huorn éles rikoltásokkal hadakozott a felé kapkodó vaskos ágakkal és indákkal. Shondra továbbra is eszeveszetten püfölte a fát, Fénymaréknak nem is kellett irányítania. Az avaraghgyűrű a magasba szökkent, és rácsusszant Fénymarék kezére. A lány a nagy ijedelem közben észre sem vette az átváltozást, mely villámsebesen végbement. A forróság most is elárasztotta a testét, de már nem tépte olyan kínnal, mint korábban. Rikoltva egyenesedett fel ülő helyzetbe, és vad csapása nyomán a sárkánymancs ujjai hosszú, mély sebet ejtettek a fában. A szikrázó, liláskék erezetű karmok majdnem kettészelték támadóját. A fa megvonaglott, recsegve billent oldalt. Fájdalmas, szinte emberi sikoltás szállt az ég felé, mely a hátuk mögül felharsanó mély, fémesen hörrenő hanggal vegyült. A dombtető ködbe és füstbe borult, és a következő pillanatban egy hatalmas, vörös színű sárkány terpeszkedett odafönt. Ismeretlen, recsegő nyelven kántált valamit. S amikor a varázsáradat végén elbődült, az egész környék beleremegett. Hosszúkás pofájából tűzcsóva csapott elő, és a felhőtlen égbolton ezüstkék villám cikázott keresztül. A sárkány dühe lecsapott a fára. Hangos dördülés kísérte a villám útját, és az elemi erejű támadás gyökerestől fordította ki a fát a földből.

Körülöttük földlabdák, fűcsomók záporoztak, égett, kesernyés illat szállt a levegőben. A huorn a fával együtt zuhant oldalt, de még ebben a számára idegen pózban sem hagyta abba az ágak, gyökerek indák vagdosását. Csoda volt, hogy élt, bár őt is megrázta a robbanás ereje. Fénymarék teste végre kiszabadult, s bár kissé kábának érezte magát, a füle még csengett az iszonytató csattanástól, és a ropogva lángra kapó gallyak is veszélyes forróságot árasztottak, de ő felpattant, és karmos mancsával újra és újra lecsapott a fára. Apró szilánkokra aprította.

- Elég! - harsogta ekkor egy mély hang, mire mindketten kijózanodva tekintettek fel, és a lángok is azonnal kihunytak körülöttük.

A huorn lassan kigabalyodott a mozdulatlanná vált, füstölgő ágak közül, és feltápászkodott. Hatalmas, fekete szemeit hunyorogva meresztgette a drakón papra. Fénymarék bal kezét nehézkesen lóbálva topogott, de nem mert letekinteni átváltozott kézfejére. Az avaraghgyűrű szorosan ölelte, mint aki nem akar többé megválni tőle.

- Már vége! - jelentette be szigorú hangon Brendon. Fénymarék is zavartan pislogott rá. Az imént tisztán látta a vörössárkányt a dombtetőn; nem álom volt, nem varázslat fonta illúzió. Az a sárkány valódi volt! A huornra pislantott.

Igen, Wrook is látta. Brendon felfedte magát! Baj lesz ebből, baj! - gondolta.

De Brendon nem törődött gyanakvó pillantásaikkal, a fához lépett, és csizmás lábával megrugdosta maradványait. Dühösen, szitkozódva tapsolt kettőt, és ősi rúnajelek szikráztak fel a levegőben.

- Kezdettől sejtettem! - morogta.

A rúnajelek szikrázva hullottak le a fára, s az egyből zsugorodni kezdett, a szemük előtt lassan átalakult. Eltűntek a fa körvonalai, s egy összeszabdalt, véres alak tűnt elő. Számtalan sebből vérzett, s a bal mellkasától a jobb csípőjéig akkora vágás húzódott rajta keresztben, hogy fehéren villantak ki a bordái és alattuk a zsigerek kifordultak a hasüregből. Fénymarék öklendezve fordult el.

Gwelin teste volt az; még meg-megvonaglott. Vérző, megperzselődött arcát még feléjük tudta fordítani.

Brendon azonban nem volt olyan finnyás, hogy ne térdelt volna le mellé, és ne szólt volna hozzá:

- Kinek a szolgálatában állsz? - kérdezte türelmetlenül.

Bár valószínűleg sejthette a választ. De csak szitkokat kapott válaszul, és az elf szemhéja lecsukódott.

- Én megmondtam neki, hogy ne siettesse az elkerülhetetlent! - cserregte Wrook - Sajnálom, hogy most már nem tudhatom meg, mit akart valójában.

A férfi komoran egyenesedett fel.

- Másodszor próbálta megölni a shanobot!

- Mást akart! - mormogta Wrook.

- Mást! - ismerte el Brendon, és sötéten rájuk pillantott. - Meg kell tudnom!

- Még mindig él! - suttogta Fénymarék, aki a haldokló elfet figyelte. - Erős mágia tartja életben, érzem az illatát! Vigyáznunk kell!

Brendon azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. A félelf fejéhez lépett, lehajolt, és egyetlen mozdulattal elmetszette a torkát. A fej félrebillent, és a fekete áldozótőr következő mozdulatára már el is vált a nyaktól. A sötét álarcos pap a magasba emelte a szőke fürtös fejet, és halk varázsszavakat kántált. Wrook ösztönösen hátralépett látva a sebtében elvégzett áldozati szertartást. Brendon nem fordult felé csak rosszallóan megcsóválta a fejét, jelezve, hogy ne mozduljon tovább.

- Már így is túl sokat láttál, Wrook!

A huorn idegesen megremegett, tollruhája felborzolódott, de nem moccant tovább.

Brendon a magasba emelte a fejet, és a felnyíló szempárba tekintett.

A szabályos elf vonások újabb átalakulásba kezdtek. Gwelin haja megbarnult, kócos ősz szálak vegyültek bele, arccsontja szélesebb lett, szeme alatt sötét redők jelentek meg, hegyes füle lekerekedett. Az elf formás ajkai keskeny, fehér vonallá változtak.

- Ki vagy? - kérdezte Brendon.

- Garamor - nyílt szóra az a vértelen száj.

- Kit szolgálsz, Garamor?

- Az Úrnőt szolgálom. Brendon dühösen sziszegett valamit.

- Zhéniát, az Egyensúly Istennőjét - suttogta gyorsan az emberarcú fej.

- S mi volt a dolgod, sötét druida?

- Elrabolni a lányt, és Úrnőm színe elé vinni.

- Feláldozni az istennő oltárán?

- Nem! - A fej egyre halkabban suttogott. - Az egyensúly megbomlott. Helyre... helyrebillenteni... visszaadni, mi Zhéniáé... mi oda tartozik, ahol...

Az üveges szemekben zöld fénysugár villant, majd kibuggyant belőle, mint egy érett, rothadó gyümölcs húsa a héj alól, amikor lepottyan a fáról. A spenótzöld maszat sebes vonaglással beburkolta az arcot, betapasztotta a szájat, és a hangok azonnal elhaltak. Brendon utálkozva elhajította. A fej pattogva gurult el, majd összetöpörödve megbarnult, mint egy fonnyadó gumó.

Susogó Fénymarék lába körül tekergett, és nyugtalanul fújt az alaktalanná formálódott fej felé. A lány lehajolt hozzá, hogy megnyugtassa.

- Mi oda tartozik ahol... - cserregte a huorn, és fekete szemét a lányra meresztette.

Moccant volna felé, de Brendon nyugodt hangja megállította.

- Maradj!

- Hiiiijjjj - vijjogta élesen a madárlény. - Koms nagyúr különös játékot űz!

- Ne törd a fejed fölöslegesen! - csóválta meg a fejét Brendon, és fenyegetően közelebb lépett.

Wrook nem volt olyan ostoba, hogy az átélt események tükrében ne ismerte volna fel az előtte álló drakón papban a kiorgot. A hourn pontosan tudta, hogy nem sok reménye lehet a harcban egy sárkányúrral szemben. A lány lehet az egyetlen esélye!

- Hol van Truh? - ocsúdott hirtelen Fénymarék és riadtan körbekémlelt a holdfényben úszó domboldalon.

Csak most döbbent rá, hogy Truh, a támadás egész ideje alatt nem tűnt fel a közelükben. Pedig Gwelin, vagy akárki volt is, aki az imént rátámadt, igen hangosan és látványosan végezte be életét. Azonban öreg barátjának nyoma sem volt, s ez nem vallott a mindig harcias törpére. Aggódva tekintgetett körbe.

Brendon és a hourn mozdulatlanul, feszülten figyelték egymást tovább.

- Hol van Truh? - kiáltott rájuk dühösen követelődzve, hogy meg sem moccantak szavára, de mivel még mindig nem kapott választ, felpattant és futva megiramodott abba az irányba, amerre Truht utoljára látta.

- Fénymarék! - csattant fel Brendon hangja, hogy megállítsa, de ő nem törődött ezzel.

A fa az imént lefelé vonszolta őt a domboldalon, s most sietve felfelé kapaszkodott. Hangosan szólongatta Truht, és egyre a füves, bokros talajt fürkészte, hogy meglássa a törpét. Szeme végre megakadt egy sötétebb folton, közel ahhoz a sziklához, amelyen a huorn bóbiskolt a támadás előtt. Truh mozdulatlanul feküdt, és nem moccant meg a hangos kiabálásra, de még arra sem, amikor Fénymarék letérdelt mellé és hevesen rázni kezdte a vállát.

- Truh! - Átfordította a testet. A törpe nyitott szemmel meredt a távolba. - Truh, mi van veled?

Éles, füttyszerű süvítés hallatszott. Fénymarék zavartan felpillantott, és egy tűzcsóvát pillantott meg, mely szélvész sebesen robogott felé. Mozdulni sem maradt ideje. A tűzlabda közvetlenül mellettük csapódott be, és a fellobbanó lángok feketére perzselték körülöttük a talajt. Durva karmok vájtak a vállába, és felrántották a földről. A huorn kihasználva, hogy Brendon figyelme egy pillanatra elterelődött róla, azonnal a Truht szólongató lány után vetette magát. Mint egy pajzsot rántotta maga elé a testét.

Már Brendon is ott állt a közelükben, alig pár lépés választotta el tőlük, de elkésett. Dühösen meredt rájuk. Az imént elpusztíthatta volna a hournt, de félve, hogy Fénymarékot vagy Truht sebesíti meg, az utolsó pillanatban eltérítette a tűzgömb útját.

A kis boszorkány szitkozódva dobálta magát, próbált kiszabadulni a karmok szorításából, de Wrook szorosan magához ölelte, és borotvaéles szárnyvégét a torkának szorította.

- Ne moccanj! - cserregte a fülébe olyan hangosan, amitől a lány csaknem megsüketült.

Fénymarék még mindig magán viselte az avaraghgyűrűt, amely az elf álcája mögé bújt druida, Garamor támadása közben csusszant a kezére. Karmos kézfeje magától moccant, hogy megsegítse a bajban, de a nyakán kiserkenő vér megállította a heves mozdulatot.

- Komolyan gondolom! - figyelmeztette a huorn. - Én nem fogom úgy bevégezni, mint Tvreyk!

- Mit tettél Truhval?

- A barátod alszik, mélyen alszik! S egyre mélyebbre merül majd az álmok tengerében.

Fénymarék a törpe felé pislogott; már ő is látta, hogy Truh egyenletesen, aprókat szusszanva lélegzik. Pupillái azonban rendellenesen kitágultak és arca hamuszürke volt. Rontóvarázslat telepedett a mellére. Fénymarék úgy látta a varázslatot, mint egy ártó, sötét kis lidércet. A kicsi, gonosz lidérc ott ült a törpe mellkasán, a lábát lógázta, és egyre hatalmasabbra növekedett, ahogy lassan, fokozatosan kiszívta Truhból az életerőt. Susogó, aki mindig követte Fénymarékot, bármerre menjen is, most ott berzenkedett a törpe mellett, apró mancsával kapkodott a feketefüst lidérc felé, de mancsa minduntalan áthatolt rajta, semmi kárt sem téve benne.

- Most velem jössz! - közölte Wrook, le sem pillantva a földön heverő alakra. - Murlok nagyúr már régóta szeretne közelebbről megismerni téged. S ebben még Aymer... - komoran felcserregett, ahogy helyesbítette szavait: - az ismeretlen nagyúr sem tud megállítani!

- Nem megyek veled, míg vissza nem adod Truh életét! Old fel a varázslatot, Wrook! Hívd vissza a szolgádat!

- Jössz, mert nincs más választásod!

- De van! - csattant fel dacosan a lány hangja. - És ez a választás nem fog neked tetszeni. Én nem mozdulok innen. Te megölsz, és akkor Aymer végez veled. Ez az én választásom!

- Hiiiiijjijjj - vijjogta a huorn élesen. - Ez ostobaság! Hallgass az eszedre, shanob!

Fénymarék felkacagott, mint aki nagyon is élvezi ezt a lehetetlen helyzetet, és szemében a bíborpöttyök ezüst fényben villantak fel.

- Xojertha azt tanácsolta nekem, hallgassak a szívemre, s én most pont ezt teszem. De van egy másik lehetőség is, Wrook!

- Fénymarék ne! - csattant Brendon hangja, mert ő már sejtette, mi következik, de a lány nem foglalkozott a figyelmeztetéssel.

- Ha visszaadod Truh életét, ígérem, veled tartok.

A huorn hosszan mérlegelte a lehetőséget. A Gwelinnel folytatott beszélgetés után már sejtette, hogy történni fog valami az éjszaka folyamán. Azért altatta el a törpét, hogy ne zavarja majd, amikor a lány birtoklásáért folyik a harc. A törpe jelentéktelen tényező volt csupán. Feloldhatja a varázst, mielőtt végleg elszenderedik, de vajon hol az ő biztosítéka, hogy a shanob betartja ígéretét?

A lány fölöttébb makacs volt, ezt már megtapasztalta, s így Wrook biztos lehetett abban, hogy Fénymarék nem másítja meg elhatározását, bármi történjék is. Sokáig maradni, kivárni, viszont esztelenségnek tűnt. Egy kiorg nagyúr, még ha személye ismeretlen is, előbb-utóbb megtalálja a módot rá, hogy megölje. De volt még egy lehetőség, amivel kimenekülhetett ebből a helyzetből.

- Feloldom a Truht megkötő varázst - egyezett bele.

- Látni akarom!

- Rendben - válaszolta a huorn, de szemét tovább is a sötét burnuszos alakra függesztette.

Wrook cserregve ejtett ki néhány szót a maga különös nyelvén, s a lidérc, mely Truh mellén ült, lecsusszant onnan és beleolvadt az éjszaka sötétjébe. A törpe fájdalmasan nagyot szusszant, és felnyitotta a szemét. Susogó boldog nyaffantásokat hallatva nyalta meg az arcát.

Csak egy röpke pillanat volt, míg ez a közjáték megosztotta a figyelmüket, de Wrook egyből kihasználta a lehetőséget. A nyakában függő, kitárt szárnyú sárkányt formáló klánjelvényért kapott, és ahogy Murlok nagyúr utasította rá, a jelvényben elrejtett mérgezett tű végét mélyen beledöfte Fénymarék hátába. A lány lába hirtelen megroggyant, de nem a szúrás okozta csekélyke fajdalomtól gyengült el, hanem azért, mert a lassan ölő méreg valósággal belerobbant a testébe, és Murlok nagyúr varázslatának ereje elsötétítette a látását. A méreg szétáradt benne, és a megkötővarázslat rátelepedett a tudatára, úgy, mint egy mohó, vérszívó denevér. Ahogy a méreg gyorsan felszívódott, elzsibbasztotta a lapockáját, és minden szívdobbanással messzebb és messzebb jutott a testében. Fénymarék kesernyés ízt érzett a szájában, a halál kitörölhetetlen leheletét. A hourn elégedetten felvijjogott, és hátrálni kezdett, magával vonszolva a lányt. Fénymarék remegve botladozott, és azon küzdött, hogy ne veszítse el az eszméletét. Gyors varázsszavakat mormolva suttogta el a legerősebb varázslatát, melyeket mérgezésekkel szemben használt, bár pontosan érezte, hogy ezzel nem állíthatja meg a vérében áramló fekete áradatot.

Brendon ellépett a nehézkesen tápászkodó Truh mellett, és fenyegetően morogva követte őket. Viharszerű széllökések söpörtek végig a domboldalon. S ahogy a levegő megtelt az ismeretlen feszültséggel, már érezhető volt, hogy a sárkány dühe mindjárt átcsap a kiorg testen.

Wrook megtorpant egy pillanatra.

- Megölöm, ha a közelembe érsz! - vijjogta fenyegetően. De Brendont ezzel már nem állíthatta meg. A kiorgtest megvonaglott, az éles pikkelyek átdöfték az állarcot, a csonttaréjok reccsenve türemkedtek elő. Az átváltozás szemkápráztató gyorsasággal zajlott le. A sárkánytest körvonalai kiteljesedtek, és sebesen növekedni kezdtek. A sárkány elbődült, és farkával haragosan nagyot csapott feléjük. A sárkányfarok zúgva söpört végig a levegőben és hangos döndüléssel ért földet előttük, úgy, hogy az egész domboldal beleremegett.

- Nem állíthatsz meg, huorn!

Wrook hatalmas szemei rémülten kitágultak, de nem volt visszaút a számára. Magasba emelte a Pdiolnoy klán jelét, a méreggel átitatott gyilkos szerszámot, és meglengette.

- A méreg már hat! Ölj meg, nagyúr, de ezzel elpusztítod a shanobot is! - Elégedetten látta, ahogy a sárkányúr megtorpan a szóra, sebesen hadarta hát tovább: - Murlok nagyúr semmit sem bíz a véletlenre. Az ellenszer nála van, s én kötve hiszem, hogy átadná neked! Mire holnap újra lebukik a nap, a lány halott lesz, hacsak nem viszem el hozzá a testét.

A sárkány tehetetlenül, fújtatva figyelte. Tudta, hogy Wrook igazat mond. Eszébe villant az Ornon várában kihallgatott beszélgetés. Egyetlen köhintésével elpusztíthatta volna a huornt, felperzselhette volna az egész domboldalt. Pontosan tudta, hogy ezt kellene tennie! De ezzel veszélyeztette volna a shanob életét. A lánya életét! Fogcsikorgatva nézte, ahogy a hourn Fénymarék mind inkább elgyengülő testét magával rángatva hátrált. Rég érezte magát ilyen tehetetlennek.

Wrook hirtelen mozdulattal szökkent a levegőbe, karmos mancsát belevágta a lány vállába, és magával rántotta felfelé.

Susogó egy pillanatig sem tétovázott. Sebesen megiramodott az emelkedő hourn nyomában, majd hirtelen irányt váltott, felrobogott a dombtetőn lévő sziklára, és onnan egy hatalmas ugrással vetette magát előre a levegőbe. Sikerült belecsimpaszkodnia Fénymarék kétségbeesetten kapálódzó lábába.

A fehér tollak ott suhogtak a kis boszorkány körül, s pár pillanatig ismeretlen félelem szorította össze a szívét. Elnehezülő elmével gondolt rá, hogy a hourn az elkerülhetetlennek tűnő végzet felé rángatja, egy szertartásra, a kiorgok áldozó kövéhez.

Csüggedés járta át lelkét, de ekkor az aranysárkány megmoccant a bőre alatt, s ő megérezte hűvös, kijózanító érintését. Belekapaszkodott ebbe az érzésbe.

Nehézkesen emelkedtek, Susogó himbálódzva próbált fogást találni magának, karmai belemélyedtek Fénymarék lábszárába. Próbált érte nyúlni, felhúzni magához a kicsit, de keze elzsibbadt a méregtől, és alig-alig engedelmeskedett neki. A hourn egy váratlan, oldalazó szárnycsapása félrebillentette őket, és ettől a mozdulattól félig kifordult Wrook karmai közül. Mikor a huorn vijjogva utánakapott és ismét felrántotta magához, tapogatózó, merev ujjai elsodorták a moa-moa testét. Éles, ijedt vinnyogás hangzott, amikor az állatka mancsait kitárva zuhanni kezdett lefelé. Fénymarék kiáltva kapott utána, de már nem érhette el, csak rémült tekintettel nézte, amint az éjszakai sötétségben eltűnik a szeme elöl. Aggodalom szorította össze a szívét, amikor hallotta, ahogy a kis test nagyot nyiffanva, bokrok ágait törve a domboldalhoz csapódik. Buzgón remélte, hogy nem esett komolyabb baja kis kedvencének.

A tehetetlenség érzése dühös ellenkezésbe csapott át benne. Zöld szemei olyan tűzzel lobogtak fel, hogy még az odalent állók is megpillanthatták smaragd ragyogását. Makacs eltökéltséggel összeszorította a fogait, és a testét mind jobban megbénító erővel mit sem törődve, heves mozdulattal megragadta az avaraghgyűrűt. Tépte, rángatta, cibálta. A gyűrű sivalkodott és minden erejével ellenkezett, de Fénymarék nem törődött a testét szaggató iszonyatos fájdalommal. Nagy nehezen letépte kezéről a gyűrűt, és gondolkodás nélkül messzire hajította. Az avaraghgyűrű sisteregve, pörögve, fényt köpködve hullott alá.

Szerencsére mindebből Wrook semmit sem észlelt. Hatalmas szárnycsapásokkal emelkedett, a csillagokat figyelte, hogy tájékozódni tudjon, s csak annyit érzékelt, hogy a test, melyet magával rángatott felfelé, hirtelen ólomsúllyal húzta vissza, és hevesen, sikoltozva vonaglani kezd karmai között. Összeszedte maradék erejét, karmait még mélyebbre vájta az eleven húsba, és kitartóan távolodott.

A szentséges talizmán sivító hangot hallatva, mint egy aprócska üstökös, ezüst és vörös tűzcsóvát húzva maga után zuhant a föld felé, és egyenesen a nagy vörössárkány lába előtt csapódott a talajba. A renegát kiorg sóhajtva megrázta magát. A sárkány körvonalai elenyésztek, és újra a sötét burnuszos drakón pap alakját öltötte magára. Hosszan nézte a lába előtt heverő gyűrűt, majd lehajolt érte és felemelte a láncot.

- Várnod kell még - mondta a gyűrűnek nyugtató hangon. Truh a földön ült, a mellét masszírozgatta, de ezt hallva keserűen dünnyögött maga elé.

- Várnia? Hát semmit sem tanultál a lányodtól?

Brendon lassú mozdulattal leemelte a fekete álarcot, s a fogadalmi maszk kihullott ujjai közül. A kiorg hátrafordult. Kék szeme szomorúan meredt öreg barátjára.

- Én csak azt akartam, hogy életben maradjon!

- Hmm! Ez csak egy kifogás, te is tudod!

A férfi a csillagokat bámulta, s közben a tenger felől fújó enyhe szellő lágyan borzolta hosszú, fekete haját.

- Azt akartam, hogy kiorg legyen, hogy a Qwebeh klán ismét erős legyen - ismerte el. - Azt akartam, hogy Yenmon úrnő büszke lehessen rám. Úgy gondoltam, ezzel jóvátehetem korábbi hibáimat.

- Megérte?

- Nem! - rázta meg a fejét Brendon, és a távolba nézett, arra, amerre Wrook magával ragadta Fénymarékot.

- S most mit akarsz tenni? - kérdezte csendesen Truh.

- Visszaszerezni a lányom megbecsülését és bizalmát!

A törpe felvonta a szemöldökét.

- Oh-ho-ho-hó, fiacskám! - szólította meg úgy, mint a régi időkben, mikor még jó barátokként együtt járták Crymhoon földjét. - Az bizony nem lesz könnyű! S ezek bizony gyarló, emberi érzelmek, nem méltóak egy olyan kiorg nagyúrhoz, akit ismét kegyeibe fogad a nagyhatalmú Finel!

Brendon hangosan felkacagott.

- Tán azt hiszed, öreg barátom, hogy megváltoztam?

- Komst szolgálod... drakón papnak adod ki magad... vezekelsz korábbi bűneidért...

De Brendon csak a fejét rázta.

- Nincs jobb álca, mint a bűnbánó tekintet, az alázat és a meghunyászkodás! S ha vezekeltem is, a mindennap elsuttogott fohászokat nem a Finelnek ajánlottam.

Truh töprengve meredt rá. Brendon mindig kiismerhetetlen volt, és rejtélyes, külön utakon járt. Régen gondolkodás nélkül rábízta volna az életét. De ez a férfi, aki most előtte áll, vajon ugyanaz a jó barát-e még?

- Azt akarom, Truh, hogy Fénymarék dönthessen a saját sorsáról, hogy szabad legyen!

- Ezt csak egy módon teheted meg!

- Tudom! - mosolygott le a törpére a férfi, és meglengette a kezében láncon tartott gyűrűt.

S'almeyna avaraghgyűrűje sisteregve, lángokat köpködve azonnal közölte ellenvetését, de Brendon, mint aki észre sem veszi ezt, könnyedén a markába zárta, nem törődve sem a belé maró heves lángokkal, sem a lelkére nehezedő nyomással. Az ébredő erő, a szunnyadó sárkány dühe, amitől még Xojertha is hátrahőkölt, őt már cseppet sem rettentette el.

Truh csodáló szemekkel meredt rá, s az öreg törpe ezek után már meg sem merte kérdezni, vajon hol, s merre járt az eltelt évek alatt.

Brendon lehajolt, és halk hangon hívta magához Susogót. A moa-moa sántikálva, farkincáját a földön húzva bukkant elő az egyik égerbokor takarásából. A bokor tüskéi megtépázták bundáját, de felfogták zuhanását és így nem esett komolyabb baja.

Melegkéz baj! Melegkéz veszély! - susogta oda a férfinak.

- Megtaláljuk, Susogó, ne félj!

Éleskarom lop, Éleskarom ssssshhhhaaaaaaaaaaaghashaaa-aa! - fújt a levegőbe dühösen, hogy minden szőrszála az ég felé meredt, majd sérüléseivel mit sem törődve, fürgén felszaladt Brendon vállára, és onnan szidalmazta tovább a becstelen huornt.

A barlang édes képekkel telt meg, meleg színekkel, emlékek zsongitó csendjével. Az aranysárkány elmosolyodott álmában. Lehunyt szemhéja mögött, elméje mélyén egy csodálatos asszonyt látott. Bársonyos arcot, olyat, mint egy őszibarack és azok a hatalmas, zöld szemek, melyek uralták e meseszép arcot, nevetve ragyogtak rá, s a játékos bíborpöttyök csintalanul villantak fel mélyükön.

Az aranysárkány álmodott...

A palota folyosóján nyári meleg hömpölygött és kacagó illatokat sodort a langyos szellő. Az asszony kacagva futott a vörös márványoszlopokat kerülgetve, és zöld selyemruhája úgy lobogott utána, mintha egy hatalmas pillangó szállt volna a rét fölött.

- Xojertha, gyere! - hívogatta. - Gyere!

S a vén sárkány elindult álombarlangja bejárata felé, végigheveredett a langymeleg köveken, és onnan nézte az asszony vidám szökdécselését a barna törzsű fákká váló oszlopok között.

Rég álmodott ilyen nyugalmat, túlságosan rég... talán csak akkor, mikor még Ayostion, a szépséges, a könnyűröptű vele volt.

S most, ez az idegen asszony... amikor őt figyelte, újra maga mellett érezte kedvese szellemét, őt látta viszont a tekintetében... Igen, az asszony kezdetben Ayostionra emlékeztette a sárkányt, és nevetése újra elhozta a nyugalmat és a tiszta álmokat. De már régen nem hallotta így nevetni a zöldszemű asszonyt, s rég nem látta így táncolni a sudár törzsű fák alatt. Azóta, hogy az áruló ellopta tőlük a reményt... mert azóta csak könnyek és rideg kövek gurultak lábai elé...

Az álom megreszketett, ahogy egyenletes hömpölygését egy idegen arc felbukkanása törte meg. A barlang bejárata előtt heverő sárkány dühösen morgott, de a sötét kiorg tekintet nem moccant odébb az álomból. A fák közül szemek követték az asszony táncát, egyre több és több. Az álomkép zavarosan összemosódott...

Az aranysárkány morgott, és hevesen mocorgott álmában, hánykolódott... légzése gyorsult, s a barlang fala kivilágosodott, ahogy önmagáról álmodott.

Az álomképek sebesen pörögtek. A nevetés varázsa hirtelen megtört, füstbe és vérbe burkolódzott az a régi, langymeleg nyári nap. Távoli dübörgés szólt, a harci dobok pattogó hangjai.

Az aranysárkány álmában látta az alábukó vérszínű napot, látta az asszony lánglobogású haját a várfalon, látta a vörössárkány érkezését, és látta a fekete halált, melynek útját állta.

Felismerte egyből! A tolvaj ismét visszatért, rabolni jött, drága kincsei közül a legbecsesebbet választva ki.

Morranva, dühösen emelkedett fel, kitárta fényes szárnyait, hogy barlangja bejáratából rávesse magát a betolakodóra, de... de ekkor meghallotta az asszony kacagását. S az a kacagás aranyesőként hullott az erdő tisztására. Az a kacagás volt, az a varázslatos, az a boldog, a már-már elfeledett, nyugalmat hozó kacagás... De az asszony a vörössárkánynak kacagott, őt szólította szerelmes szóval! Az asszony az idegen sárkány kincse volt, az idegen tolvajé! S ő csak álmodta, hogy Ayostion tért vissza általa. Visszahátrált a barlangjába, és magára zárta mágikus falait.

Nem volt szívében sem harag, sem csalódott bosszúvágy, tudta, hogy elérkezik majd ez a nap.

Szerette az asszonyt, mert megajándékozta az emlékekkel, és szerette a tolvajt, mert megajándékozta a felismeréssel.

Szerette őket. Részei voltak a végtelen álomláncnak. Barlangja mélyéről követte a vörössárkány sorsfordító, láza-dó cselekedetét, ahogy elrugaszkodott a vár faláról, s messze szállt. Büszke volt tanítványára. Figyelte a barlang körül acsarkodó kiorgarcokat, a csalódottságtól, az ismételt kudarctól fellobogó dühös fényeket azokban a jéghideg, könyörtelen szemekben. Elégedettség töltötte el.

Tekintetével hosszan kísérte a vörössárkány röptét, amint az messze szállt Harnion hegyei felé, karmai között, mint édes terhet ölelve magához a varázs kacagású asszonyt. S Xojertha óvó, varázsálmával beburkolta testüket.

Az aranysárkány egyetértően rábólintott álmában, s nem törölte el e mágikus álom képeit, hagyta, hogy részévé váljanak Crymhoon múltjának.

Az Oltalmazó elmosolyodott, s a mágia lenge képei újra lendületesen kezdtek áradni körötte,édes justaromával vonva be a barlang vágyakozó falait. S Xojertha továbbálmodta, egy békésebb, szebb világ eljövendő emlékképeit...