3. SHONDRA FÉNYE

Két napja lépték át a Csendszívének nevezett tengerszem mellett magányosan árválkodó Nardzsin Kaput, ez volt Crymhoon földjének legdélebbi, még működő kapuja. Bár Bhromsban, a palotában is állt egy Nardzsin Kapu, azonban ezt a kiorgok sosem használták. A kapu Xojertha felügyelete alatt állt, és az Oltalmazó engedélye nélkül megnyitásával senki sem mert próbálkozni. A kiorgok azokat a pontos varázslatokat sem ismerték, melyekkel megnyithatták volna azt a kaput, és a sárkányurak között elvétve akadt csak olyan, aki akár csak egyszer is láthatta már működés közben. A városban Kerwin der Ruhn uralkodott. Az északi fattyú félt a kiorgok támadásától, s ezért a palotát mindig erős őrség vigyázta. A jövevények észrevétlenül akartak a városba jutni, már amennyire ez lehetséges. Ezért vállalták ezt a kényszerű kerülőt, s a hosszú, fáradtságos utazást a hegyek között. A tengerszem körüli hegyeket sűrű erdőség borította. Meredek, alig járható út kanyargott a rengetegben, és a kis csapat tagjai már két napja küszködtek benne előre. Mélyen bent jártak már Harnion hegyei között, amikor végre feltűnt előttük a hágó, melyen át az egyetlen, járható út vezetet. A hágó másik oldalán már a titokzatos bhromsi tartomány terült el.

Lassan esteledett, a hegyek között gyorsan szállt le az éjszaka és egyre hűvösebb lett a levegő. Aymer haladt elöl, egyenletes léptekkel, megállásnyi pihenő nélkül lépkedett, mint akit cseppet sem érdekel, vajon társai tudják-e őt követni. A huornnak viszonylag könnyű dolga volt, gyakran felemelkedett a levegőbe, és súlyos szárnycsapásokkal előreszállt, majd megpihent és bevárta őket. Gwelin szökkenő, ruganyos léptekkel haladt Aymer nyomában, az elf élvezte az erdő rejtélyes világát, ez a vidék sokban hasonlíthatott az otthonára. Gwelin vidáman fütyörészett, gyakran bevárta a lassan haladó Fénymarékot és Truht. A törpe nehézkesen cammogott, és a kis boszorkány is fáradtnak tűnt már, ezért az elf vidámnak szánt történetekkel próbálta felvidítani őket, amit a törpe egyből rossznéven vett. De Gwelin nem vett tudomást a törpe nem titkolt ellenszenvéről, nagy, kék szemeit feltűnően meresztette Fénymarékra, s egész úton bókokkal halmozta el a lányt. Az elf szőke fürtös, dús hajkoronája élő aranyként lobogott az erdő homályában gazdagon hímzett krimni bársonyból készült köpenye felett. Fekete nadrágját, égszínkék selyeming egészítette ki. Az ing kékje még jobban kihangsúlyozta hatalmas szemeit.

Amikor Gwelin végre ismét megiramodott előre és hallótávolságon kívülre ért, Truh megszólalt.

- Vigyázz vele, aranyom! Damora úrnő kegyence ragyogó mosoly mögé rejti gondolatait. Ennek a ficsúrnak simulékony a modora, de álnok a szíve.

- Ne aggódj miattam, gyerekkorom óta messziről felismerem a kígyókat.

Fénymarék még mindig nem tudott megbocsátani Truhnak a titkolódzása miatt, és a törpe érezte ezt. Elég fagyos volt közöttük a viszony, s amióta elhagyták a várat és útnak indultak, az öreg törpe nem tudta áttörni védencének némaságból font falát. Ezért most megpróbálta másra terelni a szót.

- Mit gondolsz róluk? - intett társaik felé.

- Valóban érdekel? - pillantott rá sötéten Fénymarék. - Van itt egy röpködő veszedelem, aki abban a pillanatban meg fog ölni, amint megteheti. Van egy szájaló szépfiú, aki ugyanolyan jól tud lopni, mint gyilkolni. Van egy néma, aki azt hiszi, hogy a világ csak az ő mércéje szerint mérhető, s van egy mogorva szájhős, akiről nem tudom, hogy a barátom vagy az ellenségem, mint ahogy azt sem, mikor támad majd újból hátba! Szép kis társaság, mondhatom! Csak azt nem tudom, mit keresek én itt közöttetek?

- Nem támadtalak hátba! - torpant meg egyből a vádaskodó szavak hallatán Truh.

- Nem? - tette csípőre a kezét. - Óh, igazán? Tudod mit mondott nekem minderről Morván várában a Tükör?

- Te beszéltél vele? - kérdezte döbbenten.

- Beszéltem... Sajnos kénytelen voltam rá, vén szájhős, mert történt ám ott még egy-két dolog azok után, hogy te cserbenhagytál!

Truh kényelmetlenül összerázkódott.

- Én vissza akartam menni érted, de nem lehetett!

- Na látod, ezt nevezik cserbenhagyásnak!

- Aranyom, nincs igazad! Mentem volna, de az úrnő nem engedett!

Fénymarék megrántotta a vállát, s durcásan az eget bámulta.

- S mit mondott neked Jugshajga álma? - firtatta a törpe.

- Hogy ne bízzak senkiben, s lám, milyen igaza volt! Az egyetlen barátom cserbenhagyott! Rútul rászedett! Hazudott nekem egész életemben!

- Értsd meg, Yeloy, vannak dolgok, amikről nem beszélhettem. Jogos a haragod, de mindig a te érdekeidet tartottam szem előtt. S Brendon arra kért, amikor a gondjaimra bízott, hogy...

Hirtelen elhallgatott, mert Aymer állt előttük. Hangtalanul érkezett, észre sem vették mióta figyelheti őket. A drakón pap nem szólt egy szót sem, csak intett a fejével, hogy siessenek. Majd megszaporázta lépteit, és ismét eltűnt a fák között.

- Huh, úgy jár, mint egy szellem! - suttogta Fénymarék. - S az a maszk! Mintha nem is ember lenne.

- Ne is gondolj úgy rá, mint egy emberre! Aki egy womh vezeklésbe kezd, az inkább elkárhozott lélekhez hasonlít. Itt jár közöttünk, de sem élő, sem holt. Kerüld messzire, aranyom, amikor csak teheted!

Megszaporázták lépteiket, mert jócskán lemaradtak társaiktól, és már csak sejtették merre lehetnek a többiek az ösvény nélküli rengetegben. Susogó, aki eddig csendesen pihent a vidrabőr iszák mélyén, most elősurrant és nagyokat nyújtózkodva feltornázta magát kedvenc helyére, Fénymarék vállára. Vidáman hegyezte a fülét az estébe forduló erdő éledező neszeit hallgatva. Melegkéz, Kőfény gondol, itt jól.

- Örülök, hogy Shondrának tetszik ez az erdő, szerintem elég hátborzongató hely.

Erdő figyel.

- Akkor lehet, hogy ettől van ilyen baljós előérzetem? Váratlanul Gwelin bukkant ki a sűrű bokrok közül.

- Hol maradtok el ilyen sokáig? Ott fent - bökött előre az ujjával - egy nagy szikla mellett tábort verünk éjszakára. Végre Aymer lecövekelt. Micsoda fura fickó! Remélem, kedves Yeloy, nem rémített meg semmivel. Ha gondod támadna vele, csak szólj, rám számíthatsz mindenben. Oh, kapaszkodj csak belém - nyújtotta a karját lovagiasan, hogy átsegítse a lányt egy kidőlt, vaskos fatörzsön, de Fénymarék könnyedén átszökkent a farönk felett, és nem fogadta el a felé nyújtott kezet. Truh viszont nem hagyta ki, hogy meg ne ragadja Gwelin levegőben maradt karját, mert az elf epekedő, csodáló tekintettel követte a lány csípőjének ringó mozgását. A törpe nekiveselkedett a számára vállmagasságú törzsnek es ezzel a mozdulattal majdnem feldöntötte az elfet.

- Milyen jó, hogy mindig ott vagy a kellő pillanatban - mormogta - Köszönöm, nagyon köszönöm! - Hason hengeredett át a fatörzsön, el nem engedve közben az elf kezét. - Ha te nem lennél, Gwelin, most megkerülhettem volna a fél erdőt.

- Eh - rázta le magáról a kapaszkodó ujjakat az elf, s fürge, táncos léptekkel vetette magát Fénymarék nyomába.

- Nyálcsorgató kéjenc - dünnyögte Truh, és mérgesen eredt utánuk.

Mire ő is megmászta a meredek kaptatót és beérte a többieket, már mind egy kupacba verődve álltak az elf által említett szikla előtti kis tisztáson. Truh nem értette okát a csődületnek, de amikor végre fujtatva befutott, ő is megpillantotta a letaposott tisztást. Sok aprócska lábnyom keresztezte.

Aymer némán guggolt tőlük pár lépésnyire, és a nyomokat nézte, majd megérintve őket ajkához emelte a kezét, mint aki megízleli a földet. Vagy csak szaglászta azt? Nehéz volt eldönteni az előrehulló csuklyától és az álarctól. Wrook mogorva képpel, összefont szárnyakkal állt, és fejét jobbra, balra mozgatva szemlélte a nyomokat. Gwelin eközben hosszú előadást tartott Fénymaréknak arról, mi látható előttük, s hogyan kell értelmezni ezeket a nyomokat. Úgy tűnt, most nyomolvasó szakértelmével próbálja elkápráztatni a lányt, ha már a bókok végtelen sorával eddig nem ért célt. Fénymarék türelemmel, arcán szórakozott mosollyal hallgatta, de valójában Aymert figyelte. Sokkal jobban érdekelte a drakón pap ténykedése, mint az elf pózolása. Figyelmét nem kerülte el, hogy az iménti érintés nyomán a földbe süppedt fűszálak ezüstös fényben kezdtek csillogni, mintha harmatcseppek vonták volna őket be, s rajtuk csillant volna meg a reggeli nap fénye. Csakhogy nem volt reggel, s nem volt nedves köröttük a talaj. Fénymarék közelebb lépett, és beleszimatolt a levegőbe, majd jóleső érzéssel mosolyodott el.

Aymer felegyenesedett, egész testtartása töprengést sugárzott. S Fénymarék csak most döbbent rá, milyen nehéz dolguk lesz. Vajon hogy fogják megérteni a drakón gondolatait? Hogyan fogják tudni követni az utasításait? S vajon a drakón pap, hogy lesz képes így összetartani ezt a széthúzó, kényszerből összezárt csapatot?

Susogó ekkor megrázkódott és hátát görbítve berzenkedni kezdett, majd gyors képeket küldött a lánynak: Feketearc gondol, Melegkéz ne... ne shomorskh!

- Shomorskh, mi? Jaj, Susogó, mondhatnád egyszer úgy is, hogy egyből értsem! - Eközben nem vette le tekintetét Aymer-ről, és alig hallhatóan sorolni kezdte Susogó számára. - Ne töprengjek ne elmélkedjek, ne aggódjak ne tűnődjek ne... Ne aggódjak - mosolyodott el, mert a kis moa-moa ennél a gondolatnál egyből jelzett.

- S mondd csak Susogó - intézte szavait oly hangosan a moa-moához, hogy a pár lépésre álló Aymer is jól hallhassa -, vajon Feketearc honnan tudja, mire gondolok?

A drakón pap csak egy leheletnyit mozdította felé a fejét, így jelezte, hogy megértette a célzást, aztán elfordult és visszalépett a többiekhez.

- Susogó, bárcsak érteném ezt az embert! - sóhajtotta alig hallhatóan a lány.

A Fénymarékot uraló olthatatlan kíváncsiság most új kutatni valóra lelt a pap személyében. A benne lakozó tudni vágyás olyan volt, akár a hamu alatt izzó parázs, mely lassan kúszik alig marva bele az elszenesedett gallyacskákba, s csak létét óvja, amikor mértéktartón mégis beléjük harap, de amikor váratlanul egy nagyobb, ép fadarabra lel, heves lángolással izzik fel.

Lobog, míg prédáját el nem emészti teljesen, és fekete hamuvá nem változtatja, s akkor jóllakottan újra megpihen.

Aymer már a társaival „beszélt". Keze sebesen mozgott, s egyértelmű jeleket adott, határozott mozdulatokkal bökött rájuk majd a földre.

- Mit hadonászol, nem értem? - lökte félre a drakón kezét az elf finnyásán, de még a mondat végére sem ért, amikor már a levegőben találta magát. Lábai a magasban kalimpáltak, ahogy a drakón pap felrántotta és megrázta. Az elf nem volt épp kistermetű, de a pap mégis olyan könnyedén emelte fel, mint egy tollpihét. Aymer továbbra sem szólt egyetlen szót sem, de elég látványosan adta tudtukra nemtetszését a szemtelen közbeszólás miatt. Gwelin dühödten kapkodott a tőre után, a helyzetet végül a huorn közbeszólása mentette meg.

- Aymer azt közölte veled, Gwelin, hogy egy nappal ezelőtt közel hetven manóból álló csapat vonult itt át a hágó irányába, elfek nyomát követték. A mi utunk is arra vezet, s mivel már erősen sötétedik, jobb lenne inkább tábort verni, mint az éjszakai erdőben összetalálkozni velük.

Aymer egyetértően biccentett, és visszahelyezte az elfet a földre, aztán karba fonta a kezét, ezzel is jelezve, nincs több mondanivalója.

- Akkor meg miért nem ezt mondja? - igazgatta ruháját dühösen Gwelin. - Nekem aztán ne hadonásszon az orrom alatt!

Különben is a hideg kiráz, ha a közelembe jön.

- Ha a heves udvarlás helyett másra is figyelnél, megértetted volna, mit akar mondani.

- De okos vagy, madárkám, de okos vagy! S te mióta ismered ilyen jól a drakón papokat? Tán tolmácsolni szoktál nekik?

- Valóban, tolmácsoltam már halálsikolyaikat Kahrawannak^[4], amikor sikerült többet is átsegítenem fényességes színe elé - reccsente Wrook, és megvillantotta tollruhájának éles szegélyét - de az elfeknek is szívesen segítek, hogy mihamarabb Zrogdavar elé járulhassanak, én nem teszek különbséget a fajok között.

- Elég ebből! - avatkozott közbe gyorsan Truh. - Inkább együnk valamit és pihenjünk le. Itt maradunk éjszakára.

Mogorva hangulatban vackolódtak el, nem szóltak egymáshoz. Wrook a fölöttük lévő nagy szikla tetején szállásolta el magát, a többiek köpenyeikbe burkolózva, egymástól távolabb fészkelődtek. Fénymarék összekotort egy kis avart az egyik mélyedésben, és iszákját a feje alá gyűrte. Shondra kemény párnának bizonyult ezért inkább maga mellé fektette a földre. Susogó odagömbölyödött az ölébe, s ők máris békésen pihentek.

Csillagtalan, sötét éjszaka borult rájuk. Fénymarék váratlanul felriadt álmából. Hosszan fülelt. Csend. Körötte néma csend. Akkor meg mi ébresztette fel? A szíve hangosan zakatolt. Óvatosan felemelte a fejét, s körbenézett. Pár lépésnyiről Truh halk, egyenletes hortyogása hallatszott, a törpe békésen aludt. Fénymarék felpillantott a magasba: a szikla peremén, mint egy hatalmas, fehér madárszobor gubbasztott Wrook mozdulatlanul. Jobbra az elf körvonalait vélte felfedezni, de ő is mély álmot alhatott, mert meg sem rezzent. A szikla előtt Aymer ülő alakjára lett figyelmes. A drakón pap feje előrebukott, a csuklya mindent eltakart, akár aludt, akár éberen vigyázta álmukat, Fénymarék nem remélhette, hogy bármi jelet kaphat tőle, mely megnyugtatja. Visszahajtotta fejét, és így bámult tovább a sötétségbe. Riadtan, zakatoló szívvel. Nem értette. Sok éjszakát töltött már egyedül éjszakázva erdő mélyén, hajlongó sásmocsárban, vadkan vackán, fűzfalombok között, vagy épp tündemocsok nedves üregében, de sosem érezte ezt a mostani bénultságot. Ismét fülelt. Az erdő néma volt, csak szívének dübörgése dobolt a fülében.

Csend. Túl nagy a csend! - villant át rajta.

S micsoda csend! Még óvatos mocorgásának zaja is, ahogy az avarból készített vackán forgolódott, úgy hatott az éjszakai némaságban, mintha egy csapatnyi troli trappolt volna keresztül egy kiszáradt bozótoson.

Susogó békésen alszik, Truh halkan szuszog, Gwelin moccanatlanul pihen, mindenki zavartalanul álmodik.

De akkor meg mi a baj?

A feje mellett ekkor halvány derengés kelt életre. A jogar volt az. Shondra fénye nem lüktetett, nem világított erős fénnyel, mint ahogy azt máskor tette. Halvány rózsaszín kőnek látszott, enyhe mágikus derengéssel.

- Mi folyik itt? - suttogta szinte némán, s közelebb húzta magához a jogart.

Forró arcát a kőhöz nyomta, jól esett hűvös érintése, s megnyugtatta a tudat, hogy maga mellett tudhatja. De ahogy bátorítást remélve lehunyta a szemét, hirtelen hangokat hallott. Riadtan felült, s körbekémlelt. Semmi sem moccant, senkit sem látott. Ugyanaz a tömény csend. A tisztást ölelő fák feketén álltak, nem neszezett köztük még az éji szellő sem. Fénymarék visszafeküdt, s tovább forgolódott. Biztos volt benne, hogy az előbb hangokat hallott, beszédhangokat.

Ismét Shondrára esett a pillantása. Gyanakodva érintette meg. A mágikus jogar mindig különösen viselkedett; különc volt, s büszke jellem. De ugyanakkor hiú is, s pár jó szóval mindig el lehetett édesgetni.

- Shondra kedves, mi folyik itt? - simította meg cirógatva. - Fényességes, áruld el, kérlek!

A jogar fénye pislantott egyet.

Fénymarék magához húzta, egész közel, s ismét hozzányomta a homlokát.

Hangok... Szavak... Fények... Színek...

- Egy grwhavarim csapat járt erre tegnap.

- Úgy van, úgy, shhhaaaa - suttogtak válaszul a hangok. Zöldek voltak barnák, sárgák.

- Portyára indult a csapat?

- Shhaaj, tavasz van, áldozni készülnek az orom alatt - mormogták a hangok, s száraz avar zörgött bennük.

- Sok a poronty?

- Sok sok sok - nevettek a hangok s harangvirágok tapsikoltak kéken. - Mézet gyűjtöttek, felverték a csendet.

- S miről meséltek a dobok?

- Túl a hegyen vágják a fákat. Haaaj, shhh, haaaj - sóhajtoztak száraz reccsenéssel. - Háború lesz, az elfek elszántak, haaaj, shh haaaj!

- S ki ellen mennek?

- Feketelábú Luom, a csupaszképű törpe feldúlta ágba kötözött városuk. Gyújtott tüzet, nagyot, nagyot haaaj, shhh haaaj - hajladoztak a hangok - S Luom rabolt gyermeket sokat, sokat, shaaajjj, sokat. Áldozni készül ő is, hhhaaaj, mindenki áldozni akar. Mindenki nyugtalan. Közeleg a Titkok éje. Hhaaj, shha-ahajjj.

Fénymarék ámulva hallgatta. Nyitott szemmel feküdt, nem volt ott senki rajtuk kívül, de a hangok mégis ott duruzsoltak benne.

Shondra beszélget! - értette meg végre. De vajon kivel?

Óvatosan körbepislogott. Nem látott senkit. Hirtelen Susogó délutáni szavai jutottak eszébe: Erdő figyel. A felismerés széles mosolyt csalt az arcára. Shondra az erdővel beszél! S most megengedte neki is, hogy hallja. Míg idáig jutott gondolataival, elszalasztott pár elsuttogott szót.

- Az ember járt már itt! Futott a csendben - halk dobogás kísérte az erdő szavát.

- Régen volt?

- Régen, régen. Több tavasz, mint száraz ágak száma. A hegyen átjött, lélek nélkül, lelkét odaát hagyta. Hajjj, shhaaajjjj! - simultak össze fázósan az ágak. - Járt itt sokat, de mindig futott.

- Tán ez a sorsa.

- Járt itt, járt, ismer minket. Áldozott, s mi elrejtettük. Nyomában üldözők, mint éhes farkas horda. Emberek mind, feketék.

Shhhooo-haaa, pusztították a népet tűzzel, vassal. Daloltunk nekik. Nem jutottak ki ölelő karjainkból.

- És a többi?

- Törpét láttuk már sírni, nevetni, shhhóóó - vidámodtak meg a hangok, s harmatcseppek permeteztek közben. - Dalolt mindig. S mesélt, mesélt. A huorn csak szállt felettünk és árnyéka borult fölénk. Az elf, a könnyű léptű nem táncolt még lombjaink alatt. S az emberlány, haaaj, shhhhhaa, még álmodott, mikor láttuk. Régen volt, rég. Úgy, úgy, rég.

- Szabad az út a hágón át?

- Haaajj, sshaaaj, fent az oltár rég szomjazik! - borultak össze a lombok, s ágak koccantak össze, mint a kő. - Köve száraz, shhaaaaj. Baj lesz, baj! Haaajj, sjaaaj!

- Messze jár már a grwhavarim?

- Az aprónép közel nagyon. Lapul a csendben. Hallgat, figyel. Halld meg, halld!

Shondra fénye ekkor fényesebb lett, s vörösebb izzású, mint eddig.

- Shooo, shaaa, shooo - sustorogták egyfolytában a lombok.

- Hallom, hallom. Bátrak, merészek, de esztelenek.

- Ifjak még, haaajjj, shhhaaa haaaj.

- Úgy is lehet halni, Wogard nem válogat.

- Igaz, milyen igaz, shhaa, hhhaaajj.

Ezzel elhaltak a hangok, s Fénymarék nem hallott belőlük többet. A szeme lecsukódott, s mély álom telepedett rá, hiába küzdött ellene, a kábulat egyre mélyebben ringatta el. Az álom peremén lebegve éles villanás fénye robbant csukott szemhéján át, s hangos pukkanást hallott, de ez a hang mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna, s már nem volt ereje arra, hogy feltekintsen; a zsongító álom körbefolyta, magához húzta.

Amikor ismét felpillantott, már reggel volt, és nem tudta eldönteni, vajon csak álmodta az egészet, vagy tényleg hallotta éjszaka beszélni a fákat és Shondrát.

Aymer már talpon volt, s idegesítő mozdulatlansággal állt a keskeny csapás mellett, melyet a manócsapat hagyot hátra.

Állt ott, s maszkos arcát a föléjük tornyosuló hegygerinc egy pontjára szegezte. A hágó innen csak egy keskeny bemélyedésnek látszott a kékes kőcsipkék és zöld lombok között. Nem sürgette őket az indulásra, de feszült tartása mégis gyors kapkodásra késztette őket. Ma estére el kell érniük a hágót.

Aymer elindult, és a huorn éles vijjogással, kitárt szárnnyal röppent előre felettük.

Megtették már a fele utat a hágóig, amikor Wrook bukkant fel váratlanul előttük. A sűrű lombok között sietős lendülettel ereszkedett alá, reccsenve törtek súlya alatt a combvastagságú ágak.

- Baj van! - vijjantotta egyből, és szárnyával a sűrű erdő felé bökött. - A kicsi lények prédára lestek, s az éjjel beérték a portyázó elfeket. Gyertek!

A huorn sietett elöl, s nyomában loholtak a többiek. Nem sokkal később megritkultak előttük a fák, s egy bokrokkal szegélyezett tisztásra leltek. Az elfek egyik titkos higwelhojára, nyári szállására bukkantak. A bokrok szorosan egybefonták ágaikat, s mint egy eleven zöld fal, védelmezőn ölelték körül a tisztást. Az egyenes törzsű fák higwelho fölé bukó lombja volt e rejtett tisztás árnyat adó kupolája. A hegyvidékén lakó elfek, ha Harnion erdeiben vándoroltak, gyakran pihentek meg ezeken a helyeken. Egész évben gondosan ápolták, rendben tartották a szálláshelyeket. Az idegenek, kik az erdőt járták észre sem vehették a sűrűben elrejtett nyári szállásokat, mert kívülről éles tüskéjű csipkebokorsor zárta el az ösvényt, mely a higwelhóhoz vezetett, s mindig erős mágia vigyázta a tisztásokat. Ők is csak azért juthattak a higwelho közelébe, mert a bokrok falát széles, letaposott ösvény keresztezte, mintha óriások döngölték volna sárba a növényeket.

A higwelho csendesen állt, néma volt, mint a sír, hisz' az is volt immár. A kicsiny tisztást halottak teteme borította. Három elf, s vagy egy tucatnyi erdei manó. A bokrok ágai sok helyen megpörkölődtek, s Fénymarék beleszippantva a levegőbe jól érezte az éjszaka eldörrent varázslatok nehéz illatát.

- Álmukban lepték meg őket - mormogta a huorn.

- Ez elég különös! Az elfek sosem óvatlanok, ráadásul portyán voltak - nézelődött Truh is, óvatos léptekkel haladva a halottak között, lassan körbefordult. - Ez nem egy vonuló elf család, itt csupa harcos éjszakázott, s a manók sem voltak túlerőben. Mégis bejutottak a higwelhóba, és foglyokat ejtettek.

- De minek nekik fogoly? - ráncolta homlokát Gwelin.

- Áldozni készülnek - kottyantotta közbe Fénymarék. Aymer egyből a lány felé fordult a szóra, de a többiek nem vettek róla tudomást, továbbra is a kis tisztáson nézelődtek s egymás közt beszélték meg a fellelt nyomok jelentését. Gwelin és Truh hamar összevitatkozott azon, hogy az egyik elf, aki a bejárattól távolabb furcsa, kitekeredett pózban feküdt a földön, vajon mitől és mi módon halt meg. Feketearc figyel!

- Tudom, Susogó, én is érzem! - kapta félre a fejét Fénymarék, hogy elkerülje a pap pillantását. - Kell nekem feleslegesen beszélni!

Megpróbált elsurranni a bejáratnál álló Aymer mellett, de a drakón pap megérintette a vállát. Aymer általában nem érintett meg senkit, kivéve az olyan eseteket, mint a tegnapi jelenet Gwelinnel. Mindig távolabb húzódott tőlük. A vállára nehezedő kéz azonban most kérdést rejtett. S neki, ha akarta, ha nem, válaszolnia kellett.

- A manók áldozni akarnak valami orom alatt... többet nem tudok - suttogta halkan, de nem nézett a papra, zavarta annak fekete fémarca.

Aymer visszahúzta a kezét, de Fénymarék továbbra is érezte, hogy magyarázatot vár tőle.

- Éjszaka hallottam, de lehet, hogy csak álmodtam - magyarázta zavartan. - Beszélt az erdő.

A pap bólintott, láthatólag nem lepődött meg a szavain. Fénymarék most felé pislantott, nagyon közel állt hozzá, s felfedezte, hogy az álarc változik. Talán azért nem látta eddig, mert fekete volt, s szinte magába nyelte a fényt. De most határozottan látta, hogy egy jóváhagyó mosoly suhan át rajta, a fém felszíne kissé hullámzott. Fénymarék megborzongott és sietve elhúzódott Aymer közeléből.

- Figyelj már rám, te okoskodó piperkőc! - csattant ekkor Truh hangja, magára vonva figyelmüket. - Azt mondd már meg nekem, hogy vágták azt a hatalmas nyílást a higwelhóba! Na, hogyan?

- Varázslat volt, az már biztos - húzta ki magát kényesen Gwelin, és tudálékos képet vágott.

- Persze, hogy az! De még milyen! Átjutott a higwelho falát védő mágián, ártalmatlanná tette a magasban figyelő őrszemet, s percekre elkábította az elfeket. S ha így volt, jobb, ha vigyázunk magunkra!

Aymer megelégelte a sok beszédet, és intett nekik hogy kövessék. Sarkon fordult, s egyenletes léptekkel ment tovább az egyre meredekebb kaptatón, mely a hágóhoz vezetett.

A fák kissé megritkultak, s egyre több volt a szikla, a lábuk alatt csupaszon villanó kő. Keskeny, kanyargós szurdok vezetett felfelé.

Fénymarék lemaradt a többiektől, ő a mocsár síkvidékéhez szokott, s ez a sok kő és magasba törő orom, épp oly idegen volt számára, mint az áthatolhatatlan rengeteg. A friss hegyvidéki levegő új illatokat, ismeretlen zamatot rejtett. S ő minduntalan megállt, és kíváncsian nézelődött. Minden érzékszervével szívta magába az új ingereket. A többiek eltűntek előle egy éles kanyarulatban, elrejtették őket a sziklák. S bár hallotta még Truh hangos szuszogását, hirtelen mégis nagyon egyedül találta magát. Szeretett egyedül lenni. Évek óta magányosan élt, így ez a váratlan sokadalom, mely napok óta körötte nyüzsgött, igencsak zavarta. Megtorpant, s az égre emelte a tekintetét, kitárt karokkal pördült meg. A szurdok keskeny nyiladékán csak egy kék csík jelezte az eget. Gyerekes örömmel figyelte pörgés közben, ahogy suhant az a kékség, mint egy forduló kerék küllője. Hangosan felkacagott.

Éleskarom száll! - figyelmeztette a kis moa-moa a huorn közeledésére, miközben karmaival próbálta megtartani magát a pörgő-forgó, ifjú boszorkány vállán.

Fénymarék azonnal megtorpant. Wrook a házban történt események óta nem szólt még hozzá. Talán csak az alkalomra várt, hogy kettesben lehessenek. És ő sejtette, hogy nem épp barátságos gondolatok tölthetik ki a hourn lelkét vele kapcsolatban. Ösztönösen a nyakában függő avaraghgyűrű felé nyúlt, és a markába zárta. Ahogy megérintette, hogy némi erőt merítsen belőle, a karpánt válasza sem maradt el, forróság ébredezett a szíve körül.

- Ne maradj le! Veszélyes lehet - meresztette rá hatalmas fekete szemét a huorn, s szárnyai porfelhőt kavartak, ahogy lefékezett.

Wrook lecövekelt a lány előtt, és elzárta előle az utat. Megismételte:

- Ne maradj le!

- Akkor ne állj elém!

A huorn látta, hogy a szent talizmánt ott szorongatja a kezében.

- Nem kell félned, shanob - szólította meg azon a hivatalos néven, mely megillette az avaragh várományosát. - Nem bántalak... Még nem!

- Nem bízom benned!

- Ne bízz! De tőlem legalább tudhatod, mire számíthatsz!

Fénymarék elhúzta a száját.

- Nem bocsátod meg nekem Tvreyk halálát.

- Azon nincs mit megbocsátani. Tvreyk mindig előbb cselekedett, mint gondolkodott, csak idő kérdése volt a halála.

Hiiijjj, mindig számítottam valami ilyesmire. De te, shanob, igazán figyelemre méltó teremtés vagy!

- Mondd csak Wrook, most bizalmaskodni próbálsz velem? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Fölösleges. Sejtem én, milyen utasításokkal láthatott el Murlok nagyúr!

A hourn száraz hangon felnevetett, s meglibegtette a szárnyát, minek hatására a szárnyvégeken lévő éles pengék hátborzongató hangon összecsikordultak.

- Úgy tűnt volna, hogy bizalmadba kívánnék férkőzni? Mi szükségem lenne rá? Én huorn vagyok, a Rholnoy klán harcosa - húzta ki magát büszkén, és mellén a klánjelvény baljóslatú fényben villant meg. - Én nem vagyok olyan, mint egy felföldi bérgyilkos - célzott Gwelinre -, aki napokon át eljátszadozik leendő áldozatával, s amikor az már bízni kezd benne, csak akkor öli meg. Távol áll tőlem az ilyesféle képmutatás. Biztos lehetsz benne, shanob, hogy tudni fogod mikor jött el az a pillanat, amit mindketten élvezni fogunk!

- Ezzel igazán megnyugtattál - morogta Fénymarék.

Halk, csikorduló hang szakította meg párbeszédüket, egy kő gumivá pattogott lefelé az enyhe lejtőn. Aymer bukkant elő egy szikla mögül a kanyon kanyarulatából, és lecövekelt ott. Onnan figyelte őket. Fénymarék meg mert volna esküdni rá, hogy nem véletlenül perdült eléjük az a kő; Aymer így hívta fel magára a figyelmet.

- Ez a drakón pap mindenhol ott van? - mormogta Wrook alig halhatóan, majd ellökve magát a talajtól. a magasba emelkedett, és gyors iramban szállt tovább.

Aymer kurta, parancsoló mozdulattal magához intette a lányt, és Fénymarék kötelességtudón azonnal megszaporázta lépteit. Mélyen leszegte a fejét, hogy ne keljen a papra néznie. Ő is tudta, hogy nem lett volna szabad ennyire lemaradnia, főként az erdőben látottak után. Szaporán szedte hát a lábát, mert semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megrovását Aymer a maga fura módján is közölje vele.

Feketearc gondol, Melegkéz siet!

A szóra megtorpant és gyengéd, óvó mozdulattal mellére vonta Susogót. Határozottan meredt Aymerre, megfeledkezve arról, hogy az előbb még messzire akarta kerülni.

- Ne használd Susogót, ha szólni akarsz hozzám! Ő még kölyök és gyenge!

Melegkéz, Susogó erős! - vicsorgott egyből harciasan a kicsi, s hogy alátámassza szavait, felborzolta a szőrét, kitornázta magát az ölelésből, s hintázva ide-oda lengett a lány karján, majd mint egy felbőszült hiúz előrevetette magát, egyenesen Aymer felé. Susogó azonban nem ért célba, bár a nagydarab pap vállát célozta meg, azonban röpte még a levegőben véget ért. A drakón keze elővillant burnusza redői közül, s elkapta a levegőben felé zúgó szőrpamacsot. Aymer az arca elé emelte, s tőle nem várt, gyengéd mozdulattal intőn megrázta.

Feketearc gondol, Susogó bátor! - A kicsi hangjából elégedettség érződött ki. Melegkéz nincs hiba, nincs szó! - tolmácsolt tovább.

Fénymarék gyorsan odalépett, s kikapta Aymer kezéből Susogót.

- Nem akarom, hogy a kezedbe vedd! Valójában nem Susogót féltette, ő tartott a paptól. Aymer megcsóválta a fejét.

- Te olvasol a gondolataimban? - szegezte neki a lány azt a kérdést, ami már napok óta izgatta őt.

Aymer váratlan dolgot művelt válaszul, csettintett egyet a levegőbe. A mozdulatra egy rózsaszirom perdült ki ujjai közül.

Lassan libegve hullott alá. Fénymarék zavartan érte nyúlt, s a varázsszirom a tenyerébe hullott. Pár pillanatig megpihent ott, majd szétolvadt, és mint a füst, elenyészett. Kellemes illat szállt a levegőbe. Jázmin, rózsa és magnólia, ismerte fel őket a lány. Az egész jelenetben volt valami ismerős, de bárhogy erőltette sehogy sem jutott eszébe, mire emlékezteti. Amikor felpillantott, Aymer már nem állt ott mellette, csak magas, burnuszos alakjának hátát látta, ahogy rendületlenül tört előre.

Az este gyorsan szállt le, a szurdok egyre mélyült, és egyre szűkült körülöttük. Már csak egymás után tudtak haladni felfelé, s Wrooknak is egyre nehezebb volt alkalmas leszállóhelyet találni a sziklatömbök között.

Truh vidáman nézett felfelé, és megtörölte a homlokát.

- Estére fent lehetünk - szuszogta.

- Ha nem kellene minduntalan egy nehézkesen caplató boroshordóra vámunk, már rég odaföntről nézhetnénk le Bhroms gyönyörűséges sziklavárosára.

- Oh-ho-ho-hó - nevetett fel gonoszkodva a törpe. - Mit nem mondasz, Gwelin? A hágótól még nem lehet ellátni a városig. Eddig azt hittem, te jól ismered Bhromst... Mintha Damora úrnő valami ilyesmit mondott volna, amikor figyelmünkbe ajánlotta személyedet.

- Ismerem is! Azt hiszed, ez az egyetlen út oda?

- Tán repülni szoktál, mint a huorn? - gúnyoskodott a törpe.

- Mágiáról még sosem hallottál?

- Mágia? Oh-ho-ho-hó! Én Dermetnol de Truhnska vagyok a varázslatos varázsló, ha nem tudnád, te emberszagú elf!

- Nem hagynátok abba a folytonos torzsalkodást? - kérdezte fáradt hangon Fénymarék. Magában azonban jólesően könyvelte el, hogy végre újra hallotta Truh nevetését.

Gwelin durcásan vállat vont.

- S ugyan, mit lehet onnan fentről látni?

- Hogy mit? Hegyeket, hegyeket és hegyeket. Végtelen erdőséget, ameddig a szem ellát. S még valamit, oh-ho-ho-hó - nevetett, s vicsorított egyszerre a törpe. - Az oltárt! Brrrrr - rémisztgette őket. - Jutren oltárát!

- Az meg mi a manó?

- Manókat jobb, ha nem emlegetünk! A Harnion hegyei között élő aprónép igen harcias fajta, s jobb, ha csendben elkerüljük őket, s nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.

Fénymarékban rossz érzés kezdett ébredezni. Vajon hogy tudnák elkerülni őket, ha csak ez az egy út vezet felfelé? S a manók, áldozni készülnek, ezt suttogták a fák.

- De mi is az a Jutren oltára? - faggatódzott Gwelin tovább. Sejtelmes mosolyából nem lehetett kivenni, hogy vajon valóban nem tudja a kérdésére a választ, vagy csak a törpe ismereteit akarja tesztelni.

- Oh-ho-ho-hóóó, akarjátok, hogy elmeséljek egy történetet? - vidámodott meg a törpe egyből. - Egy történetet, mely Jutren oltáránál esett meg?

Fénymarék esdeklő pillantást vetett Gwelin felé, de az elf még nem ismerte a törpe kimeríthetetlen mesélő kedvét, így hát lelkesen bólogatott, feledve a korábbi ellenségeskedést.

- Egy vénséges vén törpétől hallottam a történetet még kölyökkoromban - vágott bele egyből Truh, nehogy Fénymarék csendre intse. - Ez a történet még abban az időben esett meg, amikor odafent még csak egy hágó volt, egy közönséges, mindenki által járható hágócska, s nem állt ott Kujhamir megszentelt temploma. Abban az időben, amikor ez a történet kezdődött, még nem volt ott semmi más csak kövek, és kövek, és kövek. Kisebbek, nagyobbak olyanok, mint ezek itt - paskolt az egyik sziklára mely mellett elhaladtak - de akkor nem volt még ott az oltár fekete köve sem. De nem ám! Abban a régi időben Harnion hegyének tán még neve sem volt, s az itt hullámzó végtelen erdőségeket alig lakták értelmes lények. Kis létszámú, apró tündecsaládok vándoroltak benne, de a tündék még nem építették fel titkos városaikat a lombok között. A törpék akkortájt vájták ki első, kezdetleges üregeiket a hegyoldalakban, s még nem pompáztak a hatalmas barlangcsarnokok mélyén a díszesen faragott kőoszlopok. A manók még csak elvackolták magukat az avarban, s nem építettek kisebb falvakat, s az aprónép faerődítményei sem emelkedtek a fák között. A gyíkemberek is még csak a folyókban úszkáltak s nem állt a Nor'sonh-ahln vízesésénél csodálatos vízi sziklakápolnájuk...

Fénymarék nagyot sóhajtott magában; Truh még csak a gyíkembereknél tart! Ő pontosan tudta, hogy mire felérnek a hágóhoz, Truh, jó esetben is még mindig csak a történet közepéig fog eljutni. Nem tudott neheztelni a törpére, hisz' gyermekkora óta hallgatta véget nem érő, kacskaringós, minden részletre kitérő történeteit. Szerette a törpe meséit, hiszen jószerivel belőlük ismerte meg a környező világot.

Úgy tűnt, Truh jó hallgatóságra lelt Gwelinben. Bár az is lehet, hogy az elf úgy döntött, a törpén keresztül férkőzik a lány bizalmába. Fénymarék szívesen megtudott volna többet is az oltárról, mely odafent állt a hágóban, azonban most nem sok kedvet érzett hozzá, hogy végighallgassa a cirkalmas bevezető részleteit, ezért megszaporázta lépteit és inkább előre sietett.

Aymer széles háta tűnt fel nem sokkal később, s a lány igyekezett vele lépést tartani. Magában azonban csendesen mormogott.

- Most mondd meg, Susogó, hát kellett ez nekem? Előttem egy hágó, ahol valami templomban egy manócsapat elfeket készül legyilkolni egy fekete kőoltáron. Mögöttem két összeférhetetlen alak, fölöttem egy röpködő huorn. A kiismerhetetlen drakón papot már ne is említsem. Hát most mondd, olyan fontosak azok az átkozott tekercsek, hogy mindezt zokszó nélkül kibírjam?

A moa-moa álmosan pislantott fel; már rég elszunyókált Fénymarék vállán.

Melegkéz akar. Kérdez, markol, fut.

- Aha, fut. Na ettől félek én is! Nagy futás lesz a vége, majd meglátod, Susogó! Ah, nem éri meg! - rázta meg a fejét bánatosan pislogva előre. - Csak azért mentem bele ebbe az egész őrültségbe, hogy valahogy kikerüljek a várból. Mert mi közöm nekem a kiorgok mesterkedéseihez? Mi szükségem lenne nekem Xojertha beleegyezésére? Nekem aztán nem kell a vacak gyűrűjük! Ki gondolta volna, hogy ilyen dolgokat fog művelni velem? Jó lenne megszökni innen, de Aymer figyelmét nehéz lesz kijátszani. Mit gondolsz, Susogó?

Feketearc harag, nem jó!

- Ezt látod, elismerem. Ellenségből több van, mint kellene. De mind közt Aymer a legfélelmetesebb.

Feketearc nem áll szemben.

Fénymarék csak hümmögött válaszul, ő másként látta ezt a kérdést, mint Susogó. Egyre komorabb hangulatban lépkedett.

Nyomasztó feszültség áradt a kövekből. Minél közelebb értek a meredeken emelkedő szurdokban a hágóhoz, annál fojtogatóbban telepedett rá az ismeretlen érzés. A kis boszorkány megérezte, hogy számolatlanul sok láb taposta már előttük ezt az utat. Erről beszéltek a sziklák, erről suttogtak neki a kövek. Minél közelebb értek a sziklatetőhöz, annál több idegen, elfeledett érzés hullámzott át rajta. S ezek az érzések nem voltak épp kellemesek. Az előtte itt jártak gondolatainak halvány lenyomatai kísértették meg a lelkét. Megértette, hogy valahol nem messze előtte sötét, halált hozó mágiával telítődtek a mohos kövek s most felé sugározták emlékeiket. Fénymarék fogékony volt környezete jelzéseire és sosem zárkózott el előlük. Most mégis fázósan bele-beleborzongott, ahogy a körülötte lüktető fájdalomhullámok átcsaptak fölötte, ahogy a segélykérő, kétségbeesett sikoltások, melyek évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt verték fel a sziklák csendjét, most a lelkében visszhangoztak tovább. Libabőrös lett a sötéten settenkedő, kísértő árnyak feléje suttogott emlékeitől. Hogy lerázza magáról a lidérces képeket, még jobban meggyorsította lépteit, és sietve megelőzte Aymert.

A pap nem szólt rá egy szót sem, nem tartóztatta fel a loholó, komor tekintetű lány. Kitért előle, és hagyta, hogy elhaladhasson mellette. Talán azért, mert ő is ismerte azt a feszítő, belső lázat, mely az embereket arra készteti, hogy dacosan szemberohanjanak az eseményekkel. Talán ő is ismerte a futás megtisztító erejét. Talán... talán... de ki ismerhetné egy vezeklésben lévő drakón pap gondolatait?

Fénymarék messze maga mögött hagyta társait. Lihegve trappolt felfelé, tekintetét a lába előtt kanyargó, keskeny csapásra szegezte. Amikor egy magasba törő, sima felületű sziklatömbnél, mely félig eltorlaszolta előle az utat, végre felpillantott, döbbenten torpant meg. Hirtelen tágult ki előtte a keskeny szurdok, és egy hosszanti, ovális katlant formált. Végre elérte a hegygerinc legmagasabb pontját, a hágót. A hegybe vájt, természetes nyiladék nyugat felé nézett, s a lemenő nap vörös sugarai szembántó fénnyel, szinte vízszintesen csaptak a szemébe. A fénypászmák megtörtek az éles szegélyű sziklákon, és hosszú, sötét árnyakat vetettek. Fény és árnyék éles ellentéte még inkább kiemelte a természet formálta sziklakápolna egyedülálló szépségét. Fénymarék megilletődötten bámulta. A lebukó napkorong világosságot árasztott, ennek ellenére baljóslatú sötétség áradt a kövekből. Még beleszippantania sem kellett a levegőbe, hogy megérezze a feketemágia nehézkes, fojtogató illatát, a rontóvarázslatok mindent megülő, kesernyés ízét. A bőrén át is érezte őket, mintha testét hosszú út száraz pora borította volna be, mely nyirkos izzadtsággal vegyült.

Mindezek ellenére az áldozati hely szikla-, és növényegyüttesének látványa csodálattal töltötte el. A környező hegyvidék népei, akár elfek voltak, akár manók vagy törpék, mind hozzáadtak valamit saját művészetükből, ezzel is tovább emelve a hegyi templom komor szépségét. Mindenki a maga módján járult hozzá: a törpék csipkézett, légiesen könnyed faragásai kicsiny ékszerdobozzá változtatták, a tündérek gondozott növénykompozíciói színekkel és harmóniával töltötték meg, a kőhombárszerű dobok, az enyhe esti szélben halkan csilingelő, felaggatott hegyikristály harangocskák mind tovább színesítették az ég felé nyitott kápolna belsejét. Kujhamir temploma, ahogy az itt lakók nevezték e helyet, valóban lenyűgözte az először erre járót, s mindenkit megtorpanásra késztetett a kövekből felszálló áhítat.

Megszentelt föld volt ez. Harnion hegyvidékének népei itt áldoztak isteneiknek, s bár lent a mély völgyekben, a sűrű lombok alatt pusztítottak mindent, mi ellenségeik tulajdona volt, itt egyik faj sem emelt volna kezet a templom belsejében elhelyezett ereklyékre. E sziklák közt rendhagyó béke uralkodott, mert mindenki ugyanazért járt ide a hegyvonulat legmagasabb csúcsának sziklái közé. Megtisztulni, s elnyerni az istenek kegyét. Itt béke honolt, egység a népek között. Különös egyezség volt ez, mert a középen magasodó, fekete oltár köve hol sűrű, fekete manóvért, hol törpe agyvelőt, hol elf könnyeket, s még ki tudja hányféle fajta nedvet szippanthatott magába az évszázadok alatt.

Aymer is megtorpant a bejáratot jelképező, a meredek sziklafal két oldalából kifaragott oszlopok előtt, tiltón felemelte a kezét, így jelezve a mögötte érkezőknek, hogy ők is álljanak meg.

Fénymarék már jó ideje némán állt a sziklaoszlop félhomályában, mély áhítattal figyelte a köveket, és meg sem hallotta, amikor a pap mellé lépett. Még az állandóan vitázó Truh és Gwelin is egyből elhallgattak, amikor a közelükbe értek. A sziklakatlan csendes volt, néptelennek látszott, de a drakón pap óvatosan szemlélődött körbe, s nem lépett beljebb. Felnézett a magasban lévő egyik sziklaperemen gubbasztó Wrookra, de a huorn is csak tagadólag megrázta csőrös fejét, jelezve, semmi gyanúsat nem lát. Életnek, manóknak nem volt jele.

- Siessünk tovább, amíg ilyen nagy a csend! - krákogta hátuk mögött Truh.

A törpe épp olyan feszülten állt, mint Aymer; látszott raja, hogy járt már itt korábban, s nem csak kellemes emlékek köthetik ide.

De a pap keze még mindig a levegőben volt, s nem adott jelt az indulásra.

- Mire várunk még? - tudakolta fojtott hangon Gwelin is. - Borsódzik a hátam ettől a helytől.

Aymer a lány felé fordult, és kihúzta az övébe tűzött rövidkardját, egy szépen formált, gazdagon díszített ashlamoni pengét, s Fénymarék kezébe nyomta. A kis boszorkány sosem hordott magánál fegyvert, nem volt eddig szüksége rá. Bizonytalan kézzel tartotta, s bár a drakón pap nem szólt egy szót sem, egyből megértette, hogy Aymer úgy gondolja, hamarosan nagy szüksége lehet a fegyverre. Lepillantott a rövidkardra, markolata tekeredő, rubinszemű sárkányt formált. A sárkány mélyvörös szeme úgy nézett rá, mintha élne.

Aymer ekkor különös varázslatba kezdett. Mivel néma volt, s kötötte őt a fogadalom, nem használhatott szavakat, vagy ha használt is, azt társai nem hallhatták. A drakón pap egy bonyolultabb, ritkán használt módszert választott, varázslata szavak nélkül született, csak ujjai szövevényes játéka szőtte a mágikus hálót. Táncoló, cikázó ujjainak játékát varázsszikrázás kísérte, s a bontakozó varázslat a levegőben kék, lila és ezüst szálakból fonódó, bonyolult csipkeként remegett. Mindez pár sóhajtásnyi idő alatt történt, s Aymer utolsó, széles mozdulata bezárta a varázsfonatot és a szikrázó ív visszatért a kiindulási pontra, amikor egyesültek a szikrák, halk pukkanás kíséretében eldurrant a varázslat.

A varázslat előrerobbant a sziklakápolnába, és amikor elérte az oltár környékét, éles visítás harsant. Aymer mágiából szőtt varázsa szikrázva olvadt fel egy eddig láthatatlan kupolán. S ekkor a többiek is megláthatták, hogy a templom koránt sem üres. Az oltár környékén manók nyüzsögtek s az oltárkövön lekötözött foglyok hevertek sorban. Az aprónép varázslója, egy ősz loboncú, töpörödött sámánpap kezét az arca elé kapta, s tántorogva sivalkodott, ahogy álcázóvarázslata semmivé foszlott a drakón pap támadásában. Aymer elégedetten bólintott ennek láttán.

A manók végre felocsúdtak, s ellenségesen verődtek össze az oltár körül. Hamar felmérték, hogy létszámfölényben vannak, s a bejáratnál csak négy hívatlan látogató toporog. Hangos vartyogásuk betöltötte az egész katlant, s ahogy a még mindig óbégató manósámán harcra buzdította híveit vékony, fejhangú üvöltések közepette megindultak feléjük.

Aymer újabb varázslatba kezdett. Mint ahogy az előbb is, most is szavak nélkül, csak ujjai bonyolult játékával szőtte a varázslat szálait. Ez a varázsszikrázás most rövidebb ideig tartott, mint az előbb, de meglepő eredménnyel zárult, mert hatására a drakón pap eltűnt a szemük elől. Fénymarék, Truh, és Gwelin csodálkozva pillantottak össze, de mielőtt bármit is szólhattak volna, újabb, nem várt esemény történt. A hátuk mögül is harcias üvöltések harsantak. Elfek csapata érkezett; minden bizonnyal a portyázó manók nyomait követve jutottak el idáig, hogy megmentsék bajba jutott társaikat. Az elfeknek nem sok lehetőségük nyílt a taktikázásra, az ide vezető kanyon túl szűk volt, csak támadni lehetett benne, rohanni előre. Aymer varázslata, mellyel felfedte a manók jelenlétét, már megelőzte őket, s így a támadók a meglepetés erejét sem fordíthatták a maguk javára. Íjaiknak sem sok hasznát vehették ezen a szűk helyen, mert sok volt a kiugró szikla és a megbúvásra alkalmas mélyedés.

- Félre! - harsogta Truh, egyből felmérve a hátuk mögött felbukkanó, nem várt veszedelmet. Átszökkent a templom bejáratát jelképező faragott sziklaívek között, és ugyanazzal a mozdulattal maga után rántotta Fénymarékot is a vaskos oszlop mögé.

Gwelin is egyből átlátta a helyzetet, és a másik oldalra perdült, tudván, a vadul rohamozó elfcsapatnak nem állhatnának ellen, legázolnák őket, még mielőtt kettőt nyikkanhatnának.

Az elfek hangos csatakiáltással rontottak be a sziklakápolnába, nem sokat törődtek a bejárat közelében toporgó három alakkal. Vérben forgó szemekkel vetették magukat a manók és az oltár felé. Számukra most csak az volt a fontos, hogy megakadályozzák a manókat az áldozat bemutatásában.

A huorn odafentről békésen figyelte a jelenetet. Ez nem az ő harca volt, nem szándékozott beleavatkozni, számára csak a lány volt fontos, s a nyakában függő avaraghgyűrű.

Az ovális templomkatlanban kegyetlen harc vette kezdetét. A manók sivalkodva szétspricceltek a támadók elöl, s az elfek hangos kiáltásokat hallatva vadásztak rájuk. A támadók ugyan nem voltak létszámfölényben, egy elfre négy-öt manó jutott, de egy harcra képzett elfcsapatnak ekkora túlerő meg sem kottyanhatott.

- Ma jó napja lesz Jutren oltárának! - kiáltotta Truh a hangzavarban Fénymarék fülébe. - Maradj mindig mellettem, aranyom! Át kell jutnunk a túloldalra.

- Nem lenne jobb megvárni, míg eldől, ki kit győz le?

- Ó, Yeloy! Hát azt akarod, hogy öreg barátodat is felkössék arra a rémséges, vértől csatakos oltárra? Egy lehetőségünk van, átjutni addig, míg egymást mészárolják.

- Kivételesen egyetértek veled, törpe! - kiáltott feléjük Gwelin, akinek éles elf fülei minden szót jól hallottak. - Próbáljunk együtt maradni! Aymer már úgyis cserbenhagyott minket. Lefogadom, a pap már odaát van, s lefelé baktat a túloldalon. A huornra meg úgy sem számíthatunk, tőle akár itt helyben is kitéphetnék a szívünket.

Fénymarék értetlenül meredt az elfre.

- Te nem csatlakozol... a tieidhez? - Gwelin elképedt.

- Ezek az elfek nem az enyéim - vakkantotta megbántottan. - Én művelt, városi elf vagyok... nem pedig ilyen... ilyen-ilyen...

- Akkor futás! - rikkantotta Truh harciasan meglóbálva csatabárdját.

Ide-oda hullámzott a harc az oltár körül; a manók már védekezésbe kényszerültek, és a jobb oldali részen tömörültek. A sziklatemplom bal oldali területe tűnt pillanatnyilag csendesebbnek; a törpe és az elf egyszerre lódultak meg abba az irányba.

Fénymarék igyekezett lépést tartani velük, kezében szorongatta a rövidkardot, épp oly ügyetlenül, mint nem is olyan rég Morván várának titkos kazamatáiban. Akkor darabokra tört a pengéje egy fémgólem testén, s csak a szerencséjén múlott, hogy végül életben maradt. Most eljött az a pillanat, amikor megfogadta magának, hogy meg fogja tanulni használni is a fegyvereket, nem csak hurcolni azokat.

Truh trappolt elöl, egy lépéssel lemaradva mögötte Gwelin futott. A törpe csatabárdjának heves mozdulatával félretaszított az útból egy visítva rohanó manót. A meglepett fickó a lökés hatására átbukdácsolt egy vérben heverő társa teste fölött, és egyenesen egy villogó tekintetű elffel találta szemben magát. A magas, füge mozgású alak kezében tőr villant, és azonnal lecsapott rá. Sűrű, fekete manóvér fröccsent, de Fénymarék már nem láthatta a jelenet folytatását, mert elsodorták hátulról. A váratlan ütéstől felbukott, és többször meghemperedett a földön. Pördültében még látta a feje felett tovazúgó Wrookot. Első pillanatban azt hitte, a madárember orvul, hátulról támadott rá, de hamar megváltozott a véleménye, amikor felfedezte, hogy azon a helyen, ahol az elébb megtorpant a torzonborz manó gyors halálát bámulva, egy varázslat sistergő lángjai csaptak a magasba. Nem volt ideje hálálkodni a hournnak, azonnal felpattant a földről, és rohant tovább Truh nyomában. Gwelint máris szem elől tévesztette. Az elf az előbb még karnyújtásnyira volt tőle, hosszú, ruganyos léptekkel szökkent, mint egy szarvas.

De most úgy tűnt, az első összecsapás után máris elsodródott a közelükből. Fénymarékban hirtelen gyanakvás ébredt, talán maga Gwelin volt az, aki azzal az alattomos varázslattal próbálkozott az előbb? De most nem ért rá ezen töprengeni.

Beérte a törpét. Truh széles csapása ekkor választotta le egy harciasan elé toppanó elf fejét. Az elf az előző pillanatban még diadalmasan rázta az öklét, s kardja végén egy manófej csüngött alá. A törpe szinte megemelkedett a levegőben, ahogy lesújtott a nálánál magasabb harcosra, s az elf feje odagurult a kezéből kihulló kardján csüngő manóé mellé. Halálukban is egymásra vicsoroghattak. Truh csak egy pillanatra fordult hátra, hogy követni tudja-e a lány, és már törtetett is tovább. Ekkor már az oltár kövével egy magasságban jártak, ott, ahol a legsűrűbb volt a kavarodás. A manók egy csoportja felugrált az oltárkőre, bocskoros lábukkal tapostak a leszíjazott foglyokon, akik dallamos hangjukon rikoltoztak, így bíztatva a felmentésükre érkezetteket.

A manósámán eközben visszanyerte erejét, amit Aymer varázslata tépázott meg kissé, és most újabb varázslatba kezdett, hogy megfordítsa a csata menetét. Az elfek egyik íjásza eközben felkapaszkodott a sziklakápolna faragványaira, és onnan vette célba az oltár közepén szökdécselő, sámánbotját rázó kis alakot. A manósámán hangosan kántált, a varázslat születőben volt, de a nyílvessző is kiröppent az utolsó szavaknál. A süvítve szálló vessző torkon találta a manót, s az imbolyogva dülöngélt az oltárkövön, s hörgő gégével préselte ki magából az utolsó szótagot. A varázslat heves széllökésként érte az egymást gyilkoló elfeket és manókat, s mindenkit ledöntött lábáról az oltár környékén. A széllökést ezüst dárdahegyek zuhataga kísérte, mely az összecsukló manósámán testéből, mint egy szökőkút vize robbant az ég felé. Fénymarék a surranva szálló, arasznyi hegyeket látva ámulva fedezte fel, hogy jégszilánkok záporoznak a magasból. A jégdárdák válogatás nélkül csapódtak be, koppanva, pattogva értek földet és keresztüldöfködték az elfek testét, azonban a manókban nem sok kárt tettek. Amint manótesthez értek, azonnal megsemmisültek, hangos toccsanással víztócsává váltak. A szélroham Fénymarékot is feldöntötte a lábáról, s a zuhogó, éles szilánkok már a közvetlen közelében csapódtak be. Hallotta az üdvrivalgásban kitörő manók hangját, s látta a felé zúduló jégszilánkok tömegét. Mindez egyetlen pillanatba sűrítve vetült elméjére. Kiáltani sem maradt ideje. Az egyik jégdárda már a mellénél járt.

De ekkor váratlan forróság ölelte át, mintha fölé borult volna egy parázstakaró, s ártalmatlan vízpermet borította el a testét, ahogy a szilánk megsemmisült hőséget árasztó bőréhez érve. Csuromvizes lett egyből, mert a többi, körülötte lecsapó jégdárda is hasonló sorsra jutott. Értetlenül pillantott körbe. Vajon a manósámán varázslatával csak az elfekre akart támadni?

Fénymarék beleszippantott a levegőbe. A harc teremtette feszültség még jobban kiélesítette érzékeit, s a kátrányként fortyogó, nehéz, keserű bűzt árasztó oltár mindent elfedő gomolygásának ellenére is egy számára oly kedves, ismerős illat csiklandozta meg az orrát, torkát. Az illat édes volt és tömény, az a félreismerhetetlen aroma volt, amit ő a kiorgok illatával azonosított, s amely a gyűrűből is áradt.

Aymer itt van a közelemben! - gondolta örömmel, s bár maga sem értette miért, de ettől a gondolattól egyből megnyugodott.

Talán a halál közelsége tette, vagy a fekete oltár hatása, mely most csak pár karnyújtásnyira volt tőle, de Fénymarék határozottan látta, hogy egy fekete árnyék száll fel az oltárkőről. Egy hatalmas szellemalak emelkedett fel előtte, mely előtüremkedő karját vádlón szegezte rá. Nagyot pislantott, és megrázta a fejét, hogy kitörölje felzaklatott elméjéből a látomást, de a gomolygó alak továbbra is ott lebegett fölötte. Egyre közelebb hajolt hozzá, és érthetetlen szavakat sustorgott. Fénymarék, mintha álomban járt volna, a látomás rávetült a valóság képére, együtt látta őket. Látta az oltárból felböffenő rémség alakját és a körötte hadakozó manók és elfek csatáját. Az amorf feketeség újabb kart növesztett, és megragadta a csuklóját, az oltár felé akarta vonszolni őt. Fénymarék felsikított.

Éles villanás szelte át a levegőt. Magányos kardpenge cikázott el a lány szeme előtt, melyet egy láthatatlan kéz forgatott.

A kard lecsapott a Fénymarékot rángató szellemkézre, és keresztülmetszette azt. Földöntúli sikoltás harsant, füstölgő gomolygás szállt fel, ahogy az amorf árnyalakból lehasadt az a darab. A fekete árnyék meghátrált egy pillanatra, és Fénymarék csak azt érezte, hogy valaki a hóna alá nyúl, felrántja a földről, és nagyot taszítva rajta a sziklakápolna kijárta felé tereli. Végre felocsúdott zsibbadtságából, és botladozva, hátra sem fordulva igyekezett el az oltár közeléből.

A manók diadalmas üvöltéseket hallattak a háta mögött. A jégdárdák három elfet valósággal szétlyuggattak, de ezzel az aprónép csak időt nyert, a végső győzelem nagyon is kétséges volt. A varázslat ugyan pusztító hatásúnak bizonyult, azonban a sámánjuk halott volt, s már a fél manócsapat is lemészárolva hevert az oltár körül.

Truh az imént már túljutott azon a körön, ahol a varázslat pusztított, s most rohanva érkezett vissza, hogy Fénymaréknak segíthessen.

- Jól vagy, aranyom? - perdült mellé, és heves csapásokkal terelte el a közelből a dülöngélve tápászkodó manókat.

- Jól, jól! - motyogta a lány. Zsákját lerángatta a válláról, és bal kezével azt lengetve vágott utat magának.

Az iszák mélyéről a mágikus jogar fénye vadul villogott. Shondra, az erdei aprónép, az ayhmorok szent, elveszettnek hitt jogara volt. S szívesen beleavatkozott volna ebbe a harcba, gyűlölte az elfeket, az ayhmorok ősi ellenségeit. A vidrabőriszák, mellyel Fénymarék vadul vagdalkozott, hogy utat nyisson magának most olyan volt, mintha az eleven napkorong izzott volna benne.

Kőfény gondol, aprónép nagy baj, Kőfény segít! - tolmácsolta Shondra kívánságát Susogó, akinek valami csoda folytán még minden egyes nyaktörő bukfenc után sikerült Fénymarék vállára visszatornásznia magát.

- Shondra kedves, most igazán nem alkalmas... - kezdett bele Fénymarék, de elhallgatott. A jogar annyiszor segített már neki. Miért ne teljesíthetné egyszer ő a jogar kérését? Ennyivel tartozik neki!

Mire rohanás közben a kis boszorkány ügyetlen mozdulatokkal előrángatta a fényvillámokat köpködő, bőszen villogó jogart, már el is érték a túloldali kijáratot jelképező sziklaoszlopokat. Gwelin már ott állt, és hangos kurjantgatásokkal bíztatta őket a gyorsabb rohanásra. Truh már messziről dühösen mordult az elfre, hogy ugyan hová tűnt, amikor a segítségére lett volna szükség, de Gwelin csak véres tőrét lendítette a magasba válaszul. Azt, hogy vajon manó vér, vagy elf vér csöpögött-e le róla, nehéz lett volna eldönteni az esti szürkületben, mert ekkora már a napkorong teljesen alábukott a távoli hegyek mögött.

Hátuk mögött újult erővel tombolt a harc, de a kis csapat tagjai ezzel már mit sem törődtek. Keresztülrohantak a kapun, és a hágó túloldalán lefelé hajló sziklamélyedésben siettek minél távolabb kerülni a manóktól, elfektől és a fekete oltártól.

Fénymarék azonban megtorpant a kijáratnál, és visszafordult. Magasba emelte a jogart.

- Te jössz Shondra! - kiáltotta.

S a jogar nem is várt tovább. Az oltár körül már talán csak egy tucatnyi manó harcolt kétségbeesetten, immár az életéért, s a lekötözött elf foglyok közül is többen kiszabadultak.

Shondra, ha eddig egy nap fényességével világított, akkor most ezer nap fényével csapott az ég felé. A fényáradattól az egész sziklakápolna megremegett. Ezüstkék lidérces fény volt, fehérre változtatta a köveket, s még az oltár fekete köve is elszürkült tőle. A sziklakatlanban egymást gyilkolok vaksin tántorogtak, hunyorogva bámultak a földöntúli jelenés felé. A két oszlop között hatalmas, fényből font árnyék az ég felé emelt egy fehérfényű napkorongot. Dörgő hangok töltötték be a templomot, repedezni kezdtek a falak, a magasból szikladarabok záporoztak. A felaggatott üveg- és kristály harangocskák csilingelve csendültek össze, a dobok maguktól szólaltak meg mély, ritmikus dördülésekkel, mintha a föld mélyének minden ártószellemét akarták volna ideszólítani.

Manók és elfek egyként rogytak térdre. Mély áhítat és halálvágy szorította össze a szívüket. Elvakult dühükben megszegték az íratlan törvényeket, egymást gyilkolták a szent helyen. A fegyvereket, melyekkel az imént még egymást készültek lemészárolni, most saját testük ellen fordították.

Fénymarékot is megérintette a halál pusztító vágyakozása, érezte, hogy a jogar ölni készül.

- Shondra, ne! - kiáltotta figyelmeztetően, s hangja betöltötte az egész katlant. - Ártatlan nincs, de bűnös, aki választ!

A szavak nem az ő szavai voltak, idegen gondolat ködlött fel benne, s ő csak kimondta. Mégis érezte, hogy benne rejlik az igazság.

Aymer ebben a pillanatban vált láthatóvá; ott állt a lány mellett karba font kézzel, s figyelte ténykedését.

A Shondrából áradó fényözön kissé alábbhagyott, s kiengedte szorításából a szíveket. Elfek, manók együtt perdültek sarkon, s hanyat-homlok menekültek kifelé a sziklakápolnából. Rémült kiáltásaikat még sokáig visszaverték a sziklák, de végül elhaltak ezek a hangok és már csak az oltár mormogását lehetett hallani a templom közepe felől, ahogy dühödten, vérre szomjasan követeli jussát.

Mikor megtisztult az egész katlan és már csak a holtak szellemei sóhajtoztak tovább, Fénymarék kimerülten leengedte a kezét. Ólmos fáradtságot érzett és zsibongott minden tagja. Legszívesebben leheveredett volna a hideg földre, és összekuporodva elaludt volna. Aymer merev tekintettel figyelte, de nem vonta kérdőre, amiért Fénymarék igazán hálás volt neki.

Azonban váratlanul a huorn érkezett a magasból, és indulatosan elébe toppant.

- Tudod te, mit mondtál? - recsegte Wrook, most először látszott rajta az őszinte kíváncsiság.

- Nem - rázta a fejét fásultan.

- Ártatlan nincs, de bűnös, aki választ! - idézte vissza a huorn. - Ezek a törvény szavai. A kwrooni zsinat mondta ki, amikor Ashbar sárkányait örök mozdulatlanságra ítélték. Azt jelenti, hogy az elítéltek épp oly bűnösök, mint a felettük ítélkezők.

- Igazán érdekes - motyogta Fénymarék. Teljesen tompának érezte magát, és most nem igazán izgatta fel, hogy mit is mondtak ezer évvel ezelőtt a sárkányok. A törvényértelmezést is szívesen meghagyta volna másnak.

- Úgy látom, shanob - folytatta részvét nélkül Wrook -, S'almeyna lelke valóban kezd ébredezni benned. Nem lesz ennek jó vége, majd meglátod!

A drakón pap ekkor határozottan közéjük lépett, és figyelmeztetően emelte fel a kezét. A huorn hátrált pár lépést.

- Hiiijjj - vijjogott fel élesen. - Tudom, hogy te is figyeled őt, Aymer. A shanob már nem menekülhet, de az uraink ugyanazt akarják! Egy tiszta avaragh szertartást. S meg is kapják, ha rajtam múlik! Hát azt ajánlom, drakón, ne állj többször az utamba, ha a shanobot vizsgáztatom!

Fénymarékot nem érdekelte ez a vita, most még ahhoz is fáradt volt, hogy saját jövője fölött elmélkedjen. Tőle Aymer és Wrook elvitatkozhattak ezen, neki úgyis más elképzelései voltak. Határozott elképzelései. Gyorsan összeszedte magát, a jogart elsüllyesztette az iszákjába, sarkon fordult, és nekiindult a hágótól lefelé vezető sziklanyiladéknak.

Vitázzanak csak a többiek szavakkal, vagy szavak nélkül olyasvalamiről, ami úgysem fog bekövetkezni! - gondolta magában.

De pár lépéssel lejjebb a kíváncsian ácsorgó Gwelinbe és a törpébe botlott. Truh segítőkészen mellészegődött, s a többiek is csatlakoztak hozzájuk. Komor hangulatban igyekeztek lefelé.

- Mondd csak, Yeloy, mit cipelsz te magaddal? - tette fel a kérdést Gwelin hosszú hallgatás után, de Fénymarék nem válaszolt, csak még szorosabbra zárta az ajkait.

- Miféle varázstárgy az? - firtatta tovább az elf. - Éreztem, hogy meg akartad vele ölni az elfeket!

A kis boszorkány dacosan nézett maga elé, és még gyorsabban lépkedett.

- De nem tette! - torkolta le a törpe Gwelint. - Szerencsére még nem uralkodott el rajta a sárkány szelleme. Az én aranyvirágom ellen tudott állni mohó hatalmának.

- Dehogy tudott! - ellenkezett az elf. - Te talán úgy gondolod, ellenállhat nekik bárki is?

- Magad is láthattad! Mert ha az a sárkányfattyú valóban kitekinthetett volna, most nem lenne élő széles e vidéken.

- Ostobaságokat beszélsz!

- Ostobaságokat? - háborodott fel a törpe. - A kiorgok már csak ilyenek, én aztán tudom! Főként azok, akik ébredeznek és vérre szomjasak! Én láttam már egyszer S'almeyna ébredését! Láttam bizony!

A törpe vállára figyelmeztetően nehezedett Aymer keze, de Truh fölöttébb dühös volt, az elf állandó okoskodása felbosszantotta, s ráadásul Fénymarék megint olyasmit művelt, ami komoly aggodalmat ébresztett a szívében védence jövőjét illetően. Truh ingerülten lerázta magáról a drakón kezét.

- Gondolj, amit akarsz, Aymer - fordult most hozzá. - Öreg törpe vagyok, sok mindent láttam már. Minden kiorg egyforma, nekem elhihetitek, még Yenmon úrnő sem kivétel. Őt éppúgy nem érdekli semmi más, csak a Qwebeh klán és annak biztonsága, ahogy a többieket is csak saját klánjuk sorsa érdekli. Egy-két élet vagy akár száz, ezer, nem számít sokat nekik.

Most először érezhették meg magukon Aymer haragját, mert e szavakra a fekete álarc mögül olyan hideg áramlott feléjük, amit egy kiorg is megirigyelhetett volna. De Truht nem lehetett ezzel leállítani.

- Nincs kivétel, mohók és vérszomjasak! Mind egyformák! Egy kivétel volt csak közöttük, egyetlen egy! A barátom, Brendon. Ezért száműzték őt, s nem a koholt vádak miatt! Te drakón pap vagy, Aymer, hát tudnod kell, mit jelent az, amikor a kiorggá váló ember lelke erősebbnek bizonyul a sárkányénál. Brendon kivételes volt! - Truh hangjában nem titkolt rajongással beszélt eltűnt barátjáról. - Nem véletlenül taszította ki őt a Finel, nekem elhiheted! Rettegtek tőle valamennyien. De Xojertha, a Bíbortrón Szelleme felismerte képességeit. Nem hagyta, hogy elveszejtsék.

Fénymarék egyre figyelmesebben hallgatta Truht, ez már őt is érdekelte. A tekercsek, Szruhanna tekercsei mind egytől egyig a titokzatos férfiról, Brendonról szóltak. Talán ő a kulcs a megértésükhöz? Emlékei közül újra felködlött az az éjszaka, amikor a karpántot kapta. Most már biztosan tudta, hogy az a csodálatos férfi, akire azóta is csak rajongással tudott gondolni, csak a renegát kiorg lehetett. Kezét a mellére szorította, a ruhán keresztül is érezte az avaraghgyűrű forróságát.

Meg kell találnia Brendont! Meg kell találnia a kiorgot, aki más volt, mint Crymhoon sárkányurai! Csak ő segíthet rajta!

És Brendonhoz a tekercseken át vezet az út. Mintha fény gyulladt volna elméjében, valahol messze, messze, parányi, táncoló, el-eltűnő világosság. S ő végre megértette, hogy követnie kell e hívogató fényeket!

Annak ellenére, hogy sötét éjszaka volt, s már rég meg kellett volna állniuk pihenni e fárasztó nap után, egyikük sem érzett sok kedvet magában ahhoz, hogy a hágó közvetlen közelében éjszakázzanak. Ezért órákon keresztül erőltetett ütemben haladtak lefelé, míg el nem érték újra a fák borította rengeteg peremét. Viszonylagos biztonságba jutottak. Végre átkeltek Harnion hegygerincének legmagasabb csúcsán. Az ég tiszta volt felettük a hold kékes fénnyel ragyogott, kioltva a körötte szikrázó csillagok fényét. A holdkorong már majdnem teljesen megtelt, már csak néhány nap választotta el őket az avaragh éjétől.

Fénymarék már csak botladozni tudott a fáradtságtól, a többiek valahol előtte haladtak a fák között. Talán csak pár lépés választotta el őket, talán több, már nem tudta volna megmondani. Néha látta megvillanni társai hátát az oszlopszerű, fekete fatörzsek között, de már alig figyelt rájuk. Félálomban lépkedett a hangok nyomában, mellyel beazonosította őket. Jól hallotta Truh mély szuszogását, Gwelin csizmás lábának könnyed lépteit, még Aymer burnuszának halk súrlódó neszét is ki tudta venni, mert az erdő körülöttük ismét néma volt.

A fák feketén álltak és összefonták gubancos ágaikat a fejük felett. Hirtelen a magasból Wrook vijjogása hallatszott, majd ágak recsegése, ropogása következett, mintha a huorn magatehetetlenül zuhant volna alá. Fénymarék megtorpant, izgatottan meresztette a szemét a sötétbe, de semmit sem látott. Azonban hallotta a többiek figyelmeztető kiáltásait és azt, ahogy megiramodnak abba az irányba, amerről Wrook dühös vijjogása harsant. Tovább fülelt. Truh mély dörmögése, Gwelin bársonyosabb hangja most bal felől hallatszott, s ő ösztönösen megindult a nyomukban.

Pár lépést tehetett csak meg feléjük, amikor váratlanul egy fekete falba rohant, későn érezte meg a mágia tömény illatát.

Szantálfa és nedves, dohos, lekaszált fű illata gomolygott körülötte. Émelyítően tömény illatuk egyből beburkolta. Vakon tapogatózott, semmit sem látott. A feketeség úgy ölelte körül, mintha víz alá merült volna. Lassan kitöltötte minden érzékszervét.

Kétségbeesetten kiáltott Truh után, de hangja elveszett, s nem jutott kívül az őt ölelő varázslat csendjén. Tovább botladozott, de indák tekeredtek a lábára, göcsörtös faágak csapódtak a mellének. A váratlan érzés félelemmel töltötte el, ijedten körbefordult rémülten kapkodott a kezével valami fogódzó után, de csak újabb ütések érték és már nem tudta volna megmondani, merre kellene haladnia, hogy rátaláljon a többiekre. Bodadozva futott tovább, de az is lehet, hogy csak ő érezte így, s eközben egyhelyben toporgott a mágikus csapda foglyaként. Az idő elpattant körülötte. Sikítani próbált, de csak némán tátogott. Semmi nem segített, teljesen megvakult és már a hangok sem jutottak el hozzá. Mintha két párnát szorítottak volna a füleihez. Ujjai voltak az egyetlenek melyek még híreket hoztak el hozzá. Fák ágait érezte, lombok kaparászó ujjait. Kemény fatörzseknek csapódott a teste. Vagy a fák rohantak neki? Térdre rogyott és négykézláb próbált kiutat találni. Már az illatokat is alig érzékelte, csak távoli ködpamacsok voltak, de azok is tovalibbentek. Végleg összekeveredett benne minden. Megrémítette a rátörő, ismeretlen veszedelem, s csak lassan fogta fel, hogy egy nojormi buborékvarázslat hálójába sétált. Bármerre induljon is el, a buborék beburkolja, mint egy hatalmas, fekete gömb, s vele tart, míg ki nem szívja a lelkét. Egyedül volt, elvágva a többiektől, s nem számíthatott segítségre!

Melegkéz, vigyázz! - sivított fel benne Susogó hangja, s ő ennek hallatán egyből oldalt hengeredett a földön. Tudta, ha a kis moa-moa ilyen rémült hangon kiált benne, akkor ismét nagy veszedelembe kerülhetett. Hálás öröm töltötte el a gondolatra, hogy legalább kis barátja vele van. Mégsincs egyedül!

- Fuss, Susogó, fuss! - hadarta. - Hívd ide a többieket!

Susogó már az első szónál leperdül a válláról. Fénymarék érezte, ahogy kérésére egyből nekiiramodott, végigcikázott a nyakán, és a kicsi hosszú, selymes szőre megcsiklandozta az arcát. Szinte még ki sem mondta a segélykérő szavakat, a moa-moa már el is tűnt a sötétségben. Fénymarék csak remélhette, hogy Susogó számára átjárható ez a buborékvarázs, de nem maradt ideje, hogy ezen gondolkozzon. Súlyos test zuhant rá, és maga alá préselte, alig kapott levegőt. Meglepetten kapta maga elé a kezét, hogy ellökje azt a valamit, amit még csak nem is láthatott. Védekező mozdulata egy tőr hideg pengéjében akadt meg, a fegyver éle mélyen felhasította kézfejét. Szerencséje volt, mert ismeretlen támadója minden bizonnyal a torkát akarta elmetszeni. A belé hasító fájdalom ellenére megragadta azt a valamit, és próbálta távol tartani magától, de a tőr egyre közelebb és közelebb került hozzá. Rémülete csak tovább növekedett, amikor újra megcsapták az illatok. Tömény mágia gomolygott elő, rothadó mocsárbűz keveredett a ritka, ezüstnárciszok illatával. S ő egyből tudta, valami ismét történni fog!

Egy pillanattal korábban még határozottan érezte, hogy egy tőrt markoló csuklót szorongat, aztán ez az érzés szertefoszlott, mert ujjai a következő pillanatban már valami puha, ruganyos anyagba mélyedtek. Támadója valósággal szétfolyt körülötte, indákat és kacsokat növesztett, és fojtogatóan ölelte magához. Fénymarékot hányinger kerülgette. Érezte, ahogy saját meleg vére végigcsurog félelemtől nyirkos karján, a vércseppek az arcába hullottak. Ujjai még mindig kétségbeesett igyekezettel fonódtak a tőrre, hogy távol tartsák, bár most már hideg, nyálkás indák tömege is ölelgette, kacsok bújtak be a ruhája alá, s mohón rátapadtak a testére. A tőr markolata iszamóssá változott a vértől, egyre közelebb és közelebb került hozzá, végül már a nyakának feszült. Fénymarék ereje végén járt, ájulás környékezte, de az avaraghgyűrű váratlanul közbeavatkozott.

Felforrósodott, és hatására perzselő hőség áradt szét a testében. Érezte a mellkasába áradó erőt, s a vágyat, hogy ismét ujjára húzza a gyűrűt. Ha el tudta volna engedni a pengét, annak ellenére, amit korábban átélt, most gondolkodás nélkül megtette volna, de erre most nem volt lehetősége. Az avaraghgyűrű azonban így is nagyot taszított ismeretlen támadóján. A kacsok és indák leszakadtak róla, az amorf test messzire repült, és azonnal elmerült a sötétség mélyén, mely Fénymarékot körülvette.

A lány lihegve, kimerülten hevert pár pillanatig, rémülten leste, merről érheti újabb támadás, de semmi sem moccant.

Amilyen gyorsan csak képes volt rá, feltápászkodott a földről, vérző karjára szorította köpenye szélét. A sötétséget bámulva várta, hogy az ismeretlen újra rátámadjon. Nem tudta, merről érkezik majd a következő támadás. Idegei pattanásig feszültek.

Váratlanul megérintette valami a karját, s ő dühösen perdült oda és csapott gondolkodás nélkül abba az irányba. Még mindig ugyanaz az áthatolhatatlan sötétség telepedett rá az agyára. Semmit sem látott. Sikoltva csapkodott maga körül. Egy erős kar fonódott rá ekkor, leszorította, és valami megérintette a homlokát. A kéz hideg volt, mint a halál érintése, s ő felsikoltott ijedtében, de végre újra látott, mintha egy hályog hullott volna le a szeméről.

Társai döbbent tekintettel állták körül. Aymer szorította magához, hogy lefogja karjait, és ő érintette meg az előbb, hogy feloldja az elméjét megülő varázslatot. Fénymarék iménti dühös csapkodásával összevérezte a pap sötétbarna burnuszát. Truh kétségbeesetten ugrált előtte.

- Mi történt veled, aranyom? Jaj, de oktondi vagyok, hogy hagyhattalak magadra? Hiszen te vérzel! Mutasd a kezed!

Aymer elengedte Fénymarékot, és oldalt lépett. Figyelmesen nézett rá, majd felé nyújtotta Susogót. A kis boszorkány hálásan fogadta el, és magához szorította a kicsit. Máris jobban érezte magát.

- Mondd már, mi történt?! - tapogatta Truh izgatottan, hogy lássa nem esett-e komolyabb baja.

- Valaki rám támadt! - közölte dühösen a lány, és zöld szeme felizzott az indulattól, a bíborpöttyök kifényesedtek és ezüst csillogással teltek meg. - Valaki egy nojormi buborékvarázslatot bocsátott rám, s utána meg akart ölni!

- Láttad ki volt? - cserregte Wrook komoran. Fénymarék tagadólag megrázta a fejét, semmit sem tudott volna mondani támadójáról. Gyanakodva körbenézett társain. De a többiek is épp oly feszülten pislogtak egymásra, mint ő. Wrookon látszott, hogy valóban lezuhanhatott a magasból, mert egyik szárnya kissé ferdén állt, megüthette, s fehér tollruháján bíborszínű pettyek éktelenkedtek. De vajon saját vére volt-e, vagy a lányé? Aymer burnusza is véres volt, de vajon Fénymarék vérezte-e össze, mikor a pap rátalált, s feloldotta a varázslatot, vagy sem? Truh lázas igyekezetében, hogy elállítsa védence karjának vérzését, szintén összekente már magát, s Gwelin ruházata már akkor véres lett, amikor keresztülverekedte magát a manók és elfek között a hágóban álló sziklakápolnában.

Bármelyikük lehetett! - állapította meg magában Fénymarék, de a többiek nem mind ugyanerre a következtetésre juthattak, mert Truh tajtékzó dühvel esett neki Gwelinnek.

- Megöllek te nyamvadt félvér!

- Én? Én? - hápogott az elf, mert a törpe lendülete ledöntötte a lábáról és most hordónyi mellkasával lenyomta a földre.

Gwelin alig tudta kinyögni tiltakozását: - Miért pont engem okolsz? Neked elment az eszed! - Csapkodott a karjával, hogy távol tartsa magától Truh cséphadaróként lesújtó karjait. - Te agyatlan törpe, eddig sem volt sok eszed! Hisz' a huorn akarja elmetszeni a lány torkát!

Wrook bölcs, rezignált tekintettel nézett le a földön dulakodókra, de nem avatkozott közbe, és csak csendesen, reszelős torokhangján vetette oda:

- Nekem a gyűrűt kell szemmel tartanom, annak épségére kell vigyáznom. A lány majd úgyis elpusztul az oltáron. Minek szennyezném be feleslegesen a csőrömet?

Ezzel karmos lábát az ide-oda gördülő, egymást tépő két alakra helyezte, megállítva őket a forgásban.

- Elég legyen ebből! - recsegte. - Miért gondoljátok, hogy közülünk volt valaki? Elég különös ez az erdő e nélkül is.

De úgy tűnt, sem a törpe, sem az elf nem hederítnek rá, és korábbi ellentéteik most heves pofozkodásba torkollottak.

- Mi történt veled? - szegezte a kérdést Fénymarék a huornnak - Hallottam, hogy lezuhantál.

Wrook arrébb lépett, teret engedve a további hengergőzéshez, s a válla fölött visszatekintve válaszolt.

- Valaki rám támadt a levegőben. Lentről, a fák közül jött a támadás.

- Azt akarták, hogy ne láss fentről semmit - hümmögte Fénymarék.

- S hogy eltereljék a többiek figyelmét - bólogatott Wrook.

- Vagy készakarva zuhant le! - szólt a földről tápászkodó Gwelin. Úgy tűnt, Truhval végre megelégelték a kölcsönös ütlegeket. - S míg mi őt kutattuk, a huorn rád támadt, ez is megtörténhetett! Vagy tán nem tűnt fel senkinek, hogy nem találtuk meg Wrookot a sötét erdőben? Aztán váratlanul itt toppant elénk?

- Tudom, hogy te voltál! - sziszegte Truh Gwelin felé. - Most csak összekuszálod a dolgokat, hogy ne lássunk tisztán, de engem nem tévesztesz meg!

- Örülj, hogy nem öltelek meg az előbb gyalázkodó szavaid miatt - villantotta meg tőrét Gwelin a törpe orra előtt. - Az én tőröm hegye mérgezett, egy karcolás is elég, s máris halott vagy! De Damora úrnő azt parancsolta, hogy vigyázzak rátok, és ne essen semmi bajotok az úton, különben...

- Különben? Te csak ne fenyegetőzz itt, Gwelin! Mert aztán lesz neked is különben! Oh-ho-ho-hó, beképzelt pojáca! Én aztán egy szavadat sem hiszem el! - lépett harciasan ismét közelebb a törpe. - Ki fogom deríteni, hogy mi történt!

- Elég legyen ebből! - szólt rájuk szigorúan Fénymarék, s most már Aymer is intőn emelte fel a kezét.

A drakón pap a fekete álarc elé emelte a kezét, megérintette a szemét rejtő rést, majd Fénymarékra bökött, s ismét megérintette az arcát elfedő maszkot, aztán két kezével melle előtt olyan mozdulatot tett, mint aki egy gallyacskát tör ketté. Szigorúan biccentett, majd intett nekik hogy kövessék.

- Most mit mondott? - tudakolta Gwelin.

- Szerintem azt, hogy ő pontosan tudja, mi történt az előbb, s hogy a támadó meg fog bűnhődni esztelen cselekedetéért - recsegte Wrook. - De most jobb, ha követjük! Elég haragosnak tűnik. Azonban egy biztos, bárki követte is el a támadást, számíthat rá, hogy Aymer nem felejti el neki! Hiiijjj - vijjogott élvezettel -, a drakón papok válogatott kínzásokat ismernek!

Remélem, Aymer megengedi majd nekem, hogy én is ott legyek a számadásnál!

Az aranysárkány élvezettel nyújtózott álmában. Izmai könnyed játéka végighullázott testén, s farka vége, mint apró, játékos porkígyó tekeredett odébb a barlang cseppkőfényes padlatán. A sárkány álmodott...

...Zöld dombok között járt. Zöld ligetek mélyén. Zöld füvű rétek halmain...

A harsogó zöld lombok alatt borostyánzöld szárnyú tündérkék lejtették táncukat, pacsirta és nádirigó zöldfüttyű dalt énekelt. A nap fénye aranysárgán-zölden simult a fűzfalányhaj színben játszó, pajkosan csacsogó habokra.

A víz fölé egy ezeréves tölgy lombkoronája borult, s vaskos ágairól virágokból, indákból, liánokból font bölcső csüngött alá. A virágkoszorú hinta szállt az enyhe szélben. Mind magasabbra emelkedett, szállt, szállt, repült, s ahogy suhant, még az ég is zöldebb lett, egyre zöldebb, mintha röpte kimérte volna e lélegző világ szívdobbanásait.

Kicsiny, zöldhátú gyík surrant az olívzöld bokrok között, és almazöld pillangók kergetőztek az élettől zsongó rét fölött. Kecses lábaikon egyszarvúak lépkedtek a tisztások halkszavú mélyén, és léptük nyomán friss virágok nyíltak, éltető források fakadtak. Édes nektár csöppent a fűre, mint a könnyű harmat és smaragd ékkövekként záporozott köröttük a mindent betöltő, gyöngyöző kacagás.

A hinta csak szállt... s a nádas susogó szárai között lágy altatódalt csobogtak felé az opálragyogású tó hullámai.

S a hinta repült. Madárfütty taszította, napsugár emelte, tölgy zúgása mozdította tovább.

Az élet ragyogott benne. Az élet zöldellt. Az Élet smaragdragyogás volt e fénylő lombok között. Ez volt a béke. Ez volt a békesség szigete, ez volt az Élet megszentelt temploma...

A kacagás varázslata vidáman szárba szökkent, gyöngyöző arany virágokat lehelt az égre, s szivárvány hálóján madárfüttyöt ringatott a nyári szellő.

...Ám ekkor váratlanul, az ég tükréből fényes test zuhant alá. Mint zöldezüst villámcsapás érkezett, felhasította e zöldszín világ falát, és kérlelhetetlenül lesújtott reá. Karmai lecsaptak a bölcsőre, s magukkal ragadták a virágkoszorú hintát, fel... fel... fel a magas égbe, mint suhanó, zöld nyílvessző, úgy rohant a haragoszöld pikkelyű sárkány, s emelte felfelé aprócska terhét, ismeretlen végzete felé.

A játékos tündenép zokogva kiáltott utánuk. A hatalmas tölgy ágait recsegve kitárta, de megroppantak nyújtózó karjai, és a tölgy fájdalmas sóhajtással hajtotta őket a tó tükrét immár elfedő, méregzöld hínár tengerére. Megtört a zöld ragyogás. Felbolydult a zöldszínű világ. Félrebillent, mint egyensúlyától megfosztott kerék. S ím, valami végleg elszakadt benne. A smaragdkacagás megtört, elenyészett, s mi korábban lényegét adta, végleg elveszett.

A sárkány az égen, aprócska zöld pötty volt már csupán. Karmai közt az áldott indabölcső tehetetlenül rázkódott, és fonatai szakadozva darabokra hulltak. Kiperdül markából, s pörögve zúgott alá. Zöld vizű tenger habjába zuhant és nagyot csobbanva elmerült. Mint könnyű buborék pattant újra fel, és haragvó tengerár ragadta messze el. Könnyelmű, zöldhajú sellők játszottak vele és bohó delfinek bukdácsoltak körötte, apró rákok utaztak hozzásimulva és fáradt sirályok szálltak le rá megpihenni.

A bölcső egyre mélyebbre merült a habokba, húzta lefelé méhének áldott terhe. Vihar korbácsolta hullámok csaptak át felette, s bukdácsolva merült meg újra és újra a sós ízű áradatban. Nehéz, toronymagas, zöld hullámok emelték s taszították ismeretlen partok felé. Zátonyok örvénye pörgette meg, és zöldhínárú, nyálkás sziklák között csapódott pattogva tehetetlenül, míg végül megfeneklett, s végre partot ért.

A fövenyen darabokra hullt. Belőle smaragdzöld mag, gurult elő, s a mag felhasadt. Méhében apró, zöldszemű lény pihent, s most riadtan tekintett körül. Előtte egy ismeretlen, veszélyekkel teli part, s e parton minden szín csak vörös, és bordó, és okker, és drapp.