5. A TRÓN, S AMINEK LÁTSZIK...

Kerwin der Ruhn a halk kopogtatásra felkönyökölt, és eltolta az öléből a lány szőke fürtös fejét. Dühös mozdulatával távolabb parancsolta a másik két szépséget is. A sarokban ülő törékeny tündér ajkán elhalt az ének, a szitár pengetője megremegett, a dallam egy furcsa akkorddal megbicsaklott és véget ért. Egyik hű bizalmasa állt az ajtóban, alázatosan hajtva meg a fejét. Bhroms ura odaintett neki, hogy lépjen közelebb.

Az apró termetű férfi lesütötte a szemét, s mély hajlongások közepette közeledett. Bicegve, aprókat lépett, a hatalmas hálószoba puha szőnyegekkel borított padlója elnyelte lépteinek egyenetlen koppanásait.

Amikor odaért az ágykerevetéhez, letérdelt, és halkan suttogott valamit ura fülébe. Kerwin der Ruhn dühösen emelkedett fel, meztelen talpa döndülve csapódott a kőpadlóra, de aztán megtorpant, és elgondolkodva, hosszan meredt maga elé.

- Tudtam, hogy valamiben mesterkedik! - mordulta, és kivillantak hegyesre csiszolt szemfogai. - Nos, legyen! Szeretem a macska-egér játékot - ropogtatta meg ujjperceit. - Hagyjatok nekik szabad mozgásteret, de észrevétlenül kövessétek minden lépésüket, s ha történik valami érdemleges, azonnal szóljatok!

- Úgy lesz, nagyuram! - hajbókolt a szolga, és sietve távozott.

Kerwin der Ruhn elégedetten vigyorodott el. Lehet, hogy ma nagyon mozgalmas napja lesz?!

Fénymarék merengve ült a fal mellett az íróterem porszagú csendjében, simogató ujjai Susogó fényes bundájába túrtak. Szeretettel figyelte, ahogy az ölében heverő kis moa-moa alig hallható kurrogással élvezte a kényeztetést. Susogó mindig kimeríthetetlen energiával hancúrozott Fénymarék körül, és megragadott minden pillanatot a világ felfedezésére. Az eleven apróság az elmúlt napok során láthatóan megnőtt, a gömbölyű szőrpamacs teste megnyúlt, ruganyossá vált. Fekete bundája még fényesebb lett, és a hátán végigfutó ezüstcsík szinte világított az írótermet megülő félhomályban. Az ifjú boszorkány ujjai most kitapintották a kicsi hátán lévő két, vékony bőrredők fedte dudort. Már az első napon felfedezte ezt a különös képződményt, de nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget. Úgy gondolta, bizonyára egy régebbi sérülés nyomai lehetnek, vagy a kerecsensólyom karmai szakították, esetleg a madár csőre csupaszította le e foltokat, amikor lecsapott Susogóra és elrabolta őt anyja vackáról. Ám most gyanakodva összeráncolta a homlokát. A bőrredőkkel fedett terület érezhetően megnagyobbodott, ujjai furcsa kitüremkedéseket tapintottak, és a feszes bőr alatt lüktető hullámzást érzékelt. Közelebb hajolt, és elsimította a hosszú, selymes bunda szálait. Susogó hátán, a gerincoszlop két oldalán egyenletesen emelkedtek és süllyedtek a csupasz foltok melyek már majd gyermektenyérnyi nagyságúak voltak. Lágy vonalak látszottak rajtuk, a vonalak kiemelkedtek és kemény tapintásuk volt, halványkék erezet vonta be őket. Fénymarék töprengve figyelte kis barátját, de láthatólag Susogó életét, mozgását nem zavarták a hátán növekvő kitüremkedések; a dudorok egyértelműen hozzátartoztak a moa-moa testéhez.

A kicsi méltatlankodva felkurrogott, amiért Fénymarék abbahagyta a kényeztetést, és mocorogni kezdett.

Melegkéz simít!

A lány elmosolyodott, és ujjai tovább siklottak, gyengéden simogatták Susogót. Hosszú órák teltek már el így, Khosba csendesen szendergett a széken. A palota alagsori része továbbra is néptelen volt. Eddig senki sem zavarta meg őket.

Fénymarék összerezzent, amikor váratlanul kivágódott az íróterem ajtaja. De aztán egyből megnyugodott, amikor megpillantotta a kedves, csillogó szempárt és a hozzá tartozó vidám, szakállas arcot. Truh jelent meg az ajtónyílásban, majd a jól ismert kurjantás hallatszott, bár valamivel halkabban a megszokottnál:

- Oh-ho-ho-hó, aranyvirágom, látom, jól vagytok!

- Tudtam, hogy megérted a szavaimat - ölelte meg Khosba az elépenderülő törpe vállát.

- Meg kellett várnunk a sötétséget - válaszolta vidám mosollyal Truh -, de még most is akkora volt a nyüzsgés a palotatéren, hogy nehéz volt bejutni a könyvtár romjai közé észrevétlenül.

- A könyvtáron át jöttetek? - nézett rá csodálkozva Fénymarék, bár erre magától is rájöhetett volna, látva koromtól foltos ruházatukat.

- Arra, Vén vagyok már, de az emlékezetem még ragyogóan működik egyből megtaláltam rejtekajtókat.

- Csak az őrződémonnal keveredtél némi vitába - dörgölte az orra alá Gwelin.

- Ezek a kis démonok olyan nyakasak - vonogatta vállát a törpe.

- Harrarabomról meg is feledkeztem - ráncolta szemöldökét Khosba. - Örülök, hogy végül szót értettél vele.

- Én Dermernol de Truhnska vagyok, a varázslatos varázsló, már elfelejtetted, vén papírpusztító? Oh-ho-ho-hó - vidámodott fel még jobban kidüllesztve mellkasát -, még szép, hogy szót fogadott nekem! Meg aztán felismertem a kis rakoncátlant! Jól emlékszem még arra a napra, amikor Dwinithi Porh barátom, a démonvadász magával hozta Bhromsba, s végül felajánlotta az úrnőnek a kis démon szolgálatait, csak azt nem tudtam, hogy végül hozzád került.

Khosba hümmögött valamit válaszul, és csendre intette a törpét. Sietve behajtotta mögöttük az ajtót, és beljebb tessékelte őket. Truh kissé lehalkította a hangját, ahogy folytatta:

- Az utóbbi időben sokat szorgoskodhattál a könyvtár mélyén, vénség. De nem volt a bejutással semmi gondunk, csak Wrookot volt nehéz rábeszélni a föld alatti járatokra.

- Jobb szeretem a tiszta égboltot a fejem felett, mint az ilyen omladozó, füstös romokat - cserregte a huorn válaszul, s fehér tollruháját kezdte tisztítgatni.

Aymer megállt az ajtó közelében, összefonta a karját, és nekitámaszkodott a falnak. A sarokban kuporgó Fénymarékot figyelte. Bár álarca elrejtette vonásait, a kis boszorkány magán érezte súlyos pillantását. Susogó mocorogni kezdett az ölében, és ismét képeket küldött neki, Aymer szavait tolmácsolva. Feketearc lát, Melegkéz változik.

Fénymarék nem válaszolt. Lehajtotta a fejét. A pap túl mélyre látott az emberek szívében.

Bánat rossz gondolatot szül. Melegkéz néz, akkor lát. Melegkéz keres, akkor talál!

Különös szavak voltak. De vajon mit akar velük a pap mondani? Az ifjú boszorkány felpillantott, azonban Aymer már elfordította róla a tekintetét, s a többiek kötötték le figyelmét.

- Nos, mik a további terveitek? - kérdezte Gwelin. A félvér elf láthatóan megélénkült, amióta ilyen közel kerültek küldetésük céljához.

- Felkeressük az Oltalmazót - közölte Khosba. - Felébresztjük álmából. Pontosabban Aymer ébreszti fel, hisz' ő áll a legközelebb közülünk a Titkok Titkához. Xojerthát, a Bíbortrón szellemét nem lehet másként szólítani, csak a sárkánymágia segítségével. S erre leginkább egy sárkánypap a legalkalmasabb.

Gwelin halkan hümmögött, s láthatóan feszülten meredt a papra, bár ő is valami hasonlóra számított, neki lettek volna külön tervei is, de a drakón pap kemény diónak tűnt. Nem olyannak, mint akit bevonhatott volna egyéni céljainak kivitelezésébe, sem beavatottként, sem eszközként. Nem, a pappal jobb lesz nem ujjat húzni! Az elmúlt napok tapasztalatai alapján nagyon úgy tűnt, korábbi terveiről le kell mondania, s újakat kell kovácsolnia.

- S hol találjuk meg a Bíbortrón Szellemét? - vetette oda könnyed hangon, hogy többet megtudhasson.

- Hol másutt, mint a trónteremben!

Az elf sötéten pislogott maga elé.

- A trónterembe kell mennünk?

- Úgy biz ám! Hiijjjü - vijjogott fel élvezettel a huorn, s megsuhogtatta szárnyait.

- S mit teszünk, ha Kerwin der Ruhn most is a Bíbortrónon ül?

- Ilyen késői órán nem tartózkodik a trónteremben - oktatta az öreg írnok türelmes hangon. - Ő ilyenkor az ágyasait szórakoztatja, vagy sötét lelkű isteneinek kegyéért imádkozik, esetleg fekete mágiáját gyakorolja szerencsétlen áldozatain az alagsor titkos kazamatáiban.

- Az alagsorban? Valahol itt a közelben? - kerekedett el Gwelin szeme, s gyanakodva pislogott körbe.

- Nos, igen - bólogatott Khosba -, nagyon valószínű, hogy ő sem merészkedett ennél a szintnél lejjebb. Bár a bhromsi palota sziklái alatt húzódó barlangrendszerek igen mélyek, de azért oda nem merészkedik le még egy ilyen fajtalan félvér sem.

Jobb távol tartanunk magunkat a titkos alagutaktól, mert az már Xojertha birodalma. S ki tudja, az Oltalmazó hatalmas mágiáján kívül, miféle lényekkel őrizteti magánbirodalmát?

- Ezt azért mondhattad volna előbb is!

- Úgy gondoltam, ez elég nyilvánvaló.

- Nekem nagyon nem tetszik ez a dolog! - ágált tovább Gwelin. - Csupa bizonytalanság!

- Miért, mire számítottál? Mit gondoltál, hogyan fogjuk Yeloyt az Oltalmazó színe elé juttatni? Xojertha ott van bent a trónteremben, s nekünk fel kell őt ébresztenünk. S ez nem megy másként, minthogy előbb bejutunk a trónterembe.

Gwelin rosszkedvűen meredt rájuk.

- De a tróntermet mindig őrzik, vagy nem?

Truh és Khosba egyszerre bólintottak rá.

- Befelé még csak-csak... - morfondírozott hangosan az elf. - Át kell jutnunk az őrökön, bár ez sem megy majd harc nélkül, de a meglepetés ereje talán segítségünkre lesz... no de, hogyan tovább? Ha jól tudom, a trónteremnek egyetlen bejárata van. Gondoljátok, hogy Kerwin der Ruhn emberei majd szépen megvárják, míg mi felébresztjük az Oltalmazót, feltesszük neki a kérdéseket, aztán kisétálunk?

Gwelin körbenézett rajtuk, de csak nyugodt szemekbe pillanthatott, mintha társait ez az igen fontos részletkérdés nem is izgatta volna.

- Én ilyen őrültségben nem veszek részt! - jelentette ki felháborodottan.

- Megijedtél! - vijjogta elégedetten a huorn.

- Úgy gondoltam eddig, Koms nagyúr nem véletlenül küldte velünk a papot - vágta rá dühösen a félelf, s Aymer elé lépett. - Nos, kaphatunk segítséget a sárkányuraktól?

Aymer mintha nem is hallotta volna kérdését továbbra is rezzenéstelenül állt a falnak támaszkodva, mint egy szobor.

- Rendben, akkor teleportálunk? - hordozta körbe rajtuk a tekintetét, de Truh egyből lehűtötte.

- A trónteremből? Xojertha tenyeréből? Ugyan már, bolond vagy, te embervérű elf! Ilyen ostobaságokkal ne próbálkozz, ha élni akarsz!

Gwelin szeme dühösen fénylett fel.

- Akkor? - préselte ki magából a szót. - Van valami jobb ötletetek?

- A trónteremből vezet kifelé egy másik út is - bökte ki végül Khosba.

- No hiszen! S azt talán nem védi majd a testőrség?

- Az északinak fogalma sincs róla...

- Miért vagy te ebben olyan bizonyos? Hét év alatt felfedezhette már a palota összes rejtett zugát.

Khosba nem válaszolt, helyette Truh dörmögött csendesen.

- A Nardzsin Kaput csak kiorgok használhatják! Csak ők képesek megnyitni az átjárókat... vagy egy avaraghgyűrűt birtokló shanob.

Gwelin most már valóban megrökönyödött.

- Csak nem a bhromsi kaput akarjátok használni? Azt a kaput, amit évszázadok óta senkinek sem sikerült működésbe hoznia?

- Ha az Oltalmazó elfogadja shanobnak Yeloyt, akkor ő megnyithatja a kaput.

- Ha elfogadja! - sziszegte dühösen az elf. - De mi lesz akkor, ha nem teszi? Gondolkodtatok már ezen?

- Én bízom Yeloyban - dörmögte Truh, és Khosba is rábólintott.

- Ahhh! Két vén álmodozó! És te? - meredt a huornra hadonászva. - Te is bízol a lányban annyira, hogy erre a gyöngécske lehetőségre tedd fel az életed?

Wrook kényeskedve kihúzta magát, s hosszú nyakát előre hajtotta, hogy közelebb kerüljön az előtte harciasan ugráló elf arcához.

- Én láttam a shanobot az avaraghgyűrűvel harcolni, s láttam, amikor megnyitotta az egyik kaput. Bízom benne. S ha mégsem sikerülne, hiiijjü - vijjogott fel kéjes élvezettel. - Ahogy a shu-shing útja vezet... Ez a sors, szép halál lesz, méltó halál egy huorn harcosnak!

Gwelin végre ráeszmélt, hogy egyedül maradt ellenérzéseivel, és mindenki támogatja ezt az eszement ötletet. Végső kétségbeesésében Fénymarékhoz fordult:

- S te, te biztos vagy magadban?

Fénymarék ugyanezt kérdezte önmagától. Bár megint a feje fölött folyt a vita, és őt nem kérdezték közben, mégis tudta, neki kell majd döntenie végül. S ha dönt, ezentúl mindig újabb és újabb döntések várnak majd rá, olyan döntések melyekkel mindig életek sorsáról kell majd határoznia. De vajon ő akarja-e ezt? Alig hallotta a körötte folyó beszéd hangjait, valahová befelé figyelt, önmagában keresve a válaszokat. Az avaraghgyűrű ismét ébredezni kezdett, forrósággal ölelte körül a szívét, de ez a forróság már nem perzselte úgy, mint korábban, mintha a teste kezdett volna hozzászokni ehhez a megpróbáltatáshoz.

De vajon akar-e ehhez hozzászokni?

Nem! - gondolta elkeseredetten.

Azonban a kíváncsiság, mely mindig tovább mozgatta élete során, most sem hagyta nyugodni. Vajon hány halandó mondhatja el magáról, hogy láthatta Xojerthát? S vajon hányan vannak, akik térdet hajthatnak előtte, s elmondhatják magukról, hogy Bhroms tényleges ura pillantásra méltatta őket? Kevesen, az már biztos! S vajon okos dolog veszni hagyni egy ilyen rendkívüli pillanatot?! Megfutamodni a kihívások elől? Mégis bizonytalan volt, hiába érezte a vérében áramló lángfolyó akaratát, mely a Bíbortrón felé kényszeríttette, azonban ezt a fontos döntést neki, Fénymaréknak kell most meghoznia!

- Nem félsz? - riasztotta fel Gwelin éles hangja révedezéséből.

Felpillantott, s Aymer figyelő, feketemaszkos arcára esett a pillantása. A kérdés egy régi emléket élesztett fel benne, de nem pillantott Gwelinre, mintha csak Aymernek válaszolta volna, ahogy kimondta azokat az eltemetett szavakat:

- Nem, hisz' ezerszer haltam már magam is!

A drakón pap, mintha csak ezekre a szavakra várt volna, ellökte magát a faltól, melynek eddig hátát vetette, s elindult az ajtó felé, vissza sem nézett, hogy vajon követik-e.

A nagy folyosó félkör alakban futott a trónterem körül, belőle csillag alakban elágazó folyosók nyíltak s futottak a palota különböző pontjai felé. A folyosó, mint egy hatalmas gyűrű ölelte körül a márványcsarnokot, s a trónterem bejárata előtti nagy fogadóterembe torkollott két oldalról. Ezt a fogadótermet a Törvény Csarnokának hívták, de gyakran az Igazság Terme néven is emlegették, mert itt mindig csak igaz szó hangozhatott el. Bhroms népe úgy tartotta, aki hamisan szólt e falak között, azt Xojertha haragja hamarosan utolérte. A sárkány szelleme álmukban megkísértette a hamis szavakkal szólókat, és lidérces álmokat küldött rájuk, melyektől megbomlott az agyuk, s olyan cselekedetekre ragadtatták magukat, aminek a vége mindig erőszakos halál lett. A fogadóterem magas, ég felé nyúló oszlopait ugyanabból a vörös gránitból faragták, mint amiből az egész várost, de ezeken az oszlopokon sűrű vésetek futottak körbe-körbe. A Törvény szavait vésték beléjük s nem volt olyan vitás kérdés, melyre ezek között az oszlopok között ne lelhették volna meg a válaszokat. Ha ítéletet hirdettek, mindig rájuk hivatkoztak. Amikor Bhroms uralkodója audienciát tartott, az oszlopcsarnokban kellett várakoznia a bebocsátásra a kérelmezőknek, s mindig ezek között az oszlopok között hirdették ki az uralkodó rendeleteit is. Ezen a szokáson még Kerwin der Ruhn sem változtatott.

Ezen az éjszakán minden szokatlanul néptelennek és csendesnek tűnt. A palota éjszakai álmát aludta. Amikor a kis csapat tagjai felsettenkedtek az alagsorból felvezető csigalépcsőn, sehol sem láttak őröket vagy dolgukra igyekvő szolgákat, pedig máskor mindig élettől nyüzsögtek a folyosók s a belőlük nyíló termeket és csarnokokat még ilyen késői órán is mindig hangos beszéd hangjai töltötték meg.

Amikor a nagy folyosó elágazásához értek, az elöl haladó Aymer megtorpant. Mind ugyanazt érezték; feszült várakozás ülte meg a folyosót, fullasztó volt a csend. Truh halkan dörmögött.

- Nem tetszik ez nekem! Nagyon nem tetszik. Szemek figyelnek, szemek követnek.

A pap rábólintott.

- Maradjunk együtt - cserregte halkan a huorn, s csőrös fejét jobbra, balra forgatta.

A körfolyosón alig egy iramodásnyi út választotta el őket a Törvény Csarnokától. Fénymarék meglapult a fal mellett. A márványlapoknak hűvös, nyugtató érintésük volt, és enyhe verbéna illatot árasztottak. Ujjai alatt eleven lüktetés vibrált, a fal meg-megvonaglott az erezetek mentén, mintha a kő halvány rajzolatai vérerek lettek volna, melyek behálózták az épületet.

Mindig csodálkozott azon, hogy környezete nem érzékelte olyan jól a mágia hullámzását, mint ő. Számára azonban egyértelmű üzeneteket sustorogtak a falak. De láthatólag a többiek most sem vettek ebből észre semmit. Pedig ahogy egyre közelebb értek a trónteremhez, a lüktetés úgy erősödött körülöttük. Fénymarék már azóta érezte, amióta megérintette a trón lépcsőjét, s megpillantotta Bhroms igazi trónját, azóta, tudta, hogy a palota figyeli őket. A trónterem volt Bhroms lüktető szíve, és a holt anyagnak látszó kövek élettől duzzadtak.

Társai előtte toporogtak, nem látott tőlük és nem értette, miért nem sietnek már tovább. Itt, a folyosón teljesen védtelenek voltak minden támadással szemben. Végül sikerült Truht annyira odébb taszítgatnia, hogy a törpe és a fal mellett közelebb furakodhatott, és végre ő is megpillanthatta, mit bámulnak annyira a többiek.

Aymer újabb varázslatba kezdett. Mint eddig, most is a kezeit használta, gyors mozdulatokkal rajzolta mágikus jeleit a levegőbe, azonban most furcsa átváltozás kísérte a varázslatot. A pap ujjai egybenőni látszottak, s halványzöld réteg vonta be őket. Két kézfejét lefelé rázta, mint amikor valami kellemetlen, nyálkás anyagtól akar megszabadulni az ember. S valóban, a zöldes, nyúlós réteg lefelé csurrant, s egyre gyorsuló ütemben nyúlt, mintha Aymer ujjai lágy anyagként folynának le a kövezetre. Amikor ez a két zöld folyam a márványpadlóhoz ért, halvány derengés vonta be őket, szikrák pattogtak belőlük, és úgy tűnt, mintha egy-egy fényes selyemszalag tekeredett volna a pap lába elé.

Csodálkozva figyelték az értelmetlennek tűnő varázslatot, és Gwelin halkan meg is jegyezte, hogy nem érnek rá ilyen ostoba játékos trükkökre, de Aymer nem foglalkozott velük, csak szőtte tovább a varázslatot. Khosba valami olyasmit dünnyögött oda válaszul az elfnek, hogy látott ő már ilyen csodát, várjon csak türelemmel, de sajnos Fénymarék nem értette pontosan a további szavakat. Azonban Truh egyből felkapta rájuk a fejét, és a kis boszorkány látta öreg barátja szemében az őszinte csodálkozást. Khosba és Truh hosszan nézték egymást, mintha szavak nélkül beszélgetnének. De Fénymarék nem tudta megfejteni ezt az újabb talányt, csak elraktározta emlékezetében azzal, hogy majd később kérdőre vonja a törpét.

A drakón pap ujjai közül a széles, zöld színű szalag megállíthatatlanul omlott a padlóra. A szalagok ártalmatlannak látszottak, ahogy kis rongykupacokba tornyozódtak össze Aymer lába előtt. Váratlanul halk sziszegés hallatszott, és a kupacok önálló életre keltek, mocorogni kezdtek, és két aprócska kobra feje emelkedett fel belőlük. Egy ritmusra hajladoztak, mintha zenére táncolnának, és halk szisszenésekkel nyújtogatták villás nyelvüket. Aymer parancsolón intett, s a mozdulatra a két hüllő megindult előre. Sebesen siklottak a márványpadlón, s ahogy kitekeredtek, tovább növekedtek. Pár méter megtétele után már combnyi vastagságúak lettek és mint egy álmos folyó, mely feltör a sziklák közül egyre csak omlottak kifelé a zöld selyemszalag kupacokból. A kobrák széles ívet írtak le, több méter átmérőjű körbe csavarodtak. Aymer hátrafordult, és intett a többieknek, hogy kövessék. Halálos nyugalommal lépett ki a néptelen folyosóra, a kobrák szegélyezte területre, s úgy indult előre, mintha csak egy virágos réten haladt volna, s nem Bhroms palotájának gyanúsan néptelen folyosóján. Az állatok szisszenve követték mozgását, mindig ugyanakkora területet zárva körül a drakón pap körül.

Senki sem zavarta meg őket, amíg be nem léptek a Törvény Csarnokába. A terem üres volt; nem álltak az oszlopok között az őrök, s az egész palota kísérteties némaságba burkolódzott. A csendben azonban várakozás feszült, nehéz, fülledt illatokkal töltve meg a levegőt, melyek nyomasztóan hatottak a fiatal boszorkányra. Fénymarék itt már szandálba bújtatott lába alól is érezte a reszkető vibrálást. Mintha élő anyagon taposott volna. Kifinomult érzékei mindig könnyedén változtatták át körülötte a világot, mint ahogy most is tették. A márványpadló helyét gyakran süppedős fűszőnyeg képe váltotta fel benne, és Fénymarék nagyokat pislogott, hogy ketté tudja választani a valóság és a képesség nyújtotta élményt. Az adomány, amivel született, gyakran tréfálta meg, de ilyen határozottan még sosem tapasztalta a változásokat.

Amikor délután járt erre Khosbával, még minden nyugodtnak és csendesnek tűnt, a falak nem suttogtak és nem lüktettek ilyen hévvel. S ő sem látta ilyen tisztán az élő anyag jelenlétét.

Valami megváltozott! - döbbent rá hirtelen. De vajon mi okozta a palota ébredését? Mert határozottan érezte, hogy a falak feszülten lesik őket. Azonban nem maradt már ideje arra, hogy társai figyelmét is felhívja e tényre.

Már a hatalmas márványcsarnok közepén jártak, amikor a trónterem bronzveretes ajtaja váratlanul kivágódott, és a palota őrei, der Ruhn válogatott gárdistái tűntek fel előttük. Hangos ordítással lendültek előre a széles lépcsősoron, mely a csarnoktól a trónterem több embernyi magasságú ajtajáig vezetett. Két fekete köpenyes varázsló is megjelent az ajtóban; azok a renegát khobíri mágusok lehettek, akik Bhroms új urának szolgálatába szegődtek. A két varázsló meglapult az ajtószárnyak mellett, és miközben a válogatott testőrség tagjai a behatolókra rontottak, ezek ketten máris halk kántálásba kezdtek.

A gárdisták egyetlen rohammal akarták elsöpörni a betolakodókat. Azonban a két óriás kobra feje hirtelen a magasba emelkedett, hajladozva előrelendült, és sziszegve csapott le az első támadókra. Testük több méter széles gyűrűket vetett, s rácsavarodtak a lábakra, lehúzták áldozataikat a földre, és pythonokhoz hasonlóan halálos szorításba ölelték őket. Aymer varázslata azonban nem csak két halálos szörnyeteg volt, melyeket a pap irányított, mert bármelyik támadó, aki a kobrák teste által határolt körön belülre tévedt, azonnal megmerevedett, mintha kővé változott volna. Láthatatlan varázsfal emelkedett ott, melyeket a khobíri mágusok sem tudtak megtörni. Varázslataik hangos pukkanásokkal, színes tűzijátékként omlottak szét a kígyók által körbezárt körön. Úgy tűnt, a drakón pap varázslata oltalmazza őket minden támadástól, mert sem fegyver, sem varázslat, sem eleven lény nem jutott a közelükbe. Aymer rendületlenül haladt előre, mint aki észre sem vette az óriási kavarodást, ami körülöttük támadt. Dühös üvöltések röppentek, fegyverzörgéssel vegyült a gárdisták káromkodása és halálsikolya, de mindez csak túlvilági látomásnak hatott. Aymer intésére a két kobra feje a varázslók felé fordult, szemeik delejes zöldes fényben izzottak fel, és pofájukból vérvörös tűzlabda csapódott ki. Hangos robbanás rázta meg a trónterem bejáratának két oldalát, s amikor a szürkés füst felszállt, az ajtószárnyak mellett már híre hamva sem volt a renegát khobíri mágusoknak csak valami gennyes, véres mocsok borította a padlót s a falakat.

Aymer már a trónteremhez vezető, széles lépcsősor első fokára tette a lábát, amikor a trónterem ajtajában újabb jelenség tűnt fel. A pap azonnal megtorpant, ahogy felmérte az óriás alakot. Egy fekete giffron volt, a föld mélyének rejtélyes férge; ritkán látott lény a föld felszíne fölött. Azonban Kerwin der Ruhn szívesen játszott sötét erőkkel, és előszeretettel idézett meg, vont szolgálatába a giffronhoz hasonlatos lényeket. A giffron termete egy trolléval vetekedett, s mint a földmélyi népek többségénél a mágia - s annak is sötétebb felének használata -, vele született képessége volt. Hangos bömböléssel jelezte érkezését, és harsogó hangja többszörös visszhangot vert a csarnok oszloprengetegében. Fekete pikkelyekkel borított testét ködszerű gomolygás burkolta be, szemei vörösen izzottak. Még der Ruhn gárdistái is fürgén félrehúzódtak az útjából, ahogy tömzsi lábain megindult Aymer és a kobrák felé.

Meglepő fürgeséggel közeledett, hatalmas ugrásokkal szelve át a köztük lévő távolságot, miközben hangos varázsszavakat rikoltott, s hatásukra széles tűzfal hömpölygött a nyomában, megperzselve az óvatlan gárdisták testét is, akik most már menekülőre fogták a dolgot. A drakón pap azonban továbbra is moccanatlanul állt a helyén, csak két karját emelte tiltón maga elé. Mintha ezzel megállíthatná a feléjük zúduló veszedelmet. A kobrák feje emberfejnagyságúra dagadt, két oldalról vetették rá magukat a giffronra. Tűhegyes, méregtől csöpögő fogaikat a pikkelyes karokba vájták, combnyi vastag testük hullámozó gyűrűkben csavarodott, és befonták a gigászi testet, de a fekete lény rohamát nem állították meg. Épp csak annyira fékezték meg, hogy a giffron varázslata által gerjesztett tűzfalat feltartóztatták egy pillanatra, de a belőle áradó hőség szele így is megcsapta őket. A giffron utolsó ugrása már a pap előtt ért földet, döndülve csapódtak az oszlopszerü lábak a gránitpadlóhoz, és ormótlan testével nekirontott Aymernek. A pap kinyújtott karjai azonban meglepő módon megállították, mintha a giffron egy kősziklának rohant volna neki. Hangos csattanás hallatszott, de Aymer teste meg sem moccant.

Fénymarék döbbenten bámulta az alig néhány karnyújtásnyira tőle lejátszódó jelenetet. A giffron feltűnése és támadása olyan gyorsan történt, hogy még arra sem volt ereje, hogy felkiáltson, vagy ösztönösen meneküljön. S így voltak ezzel a többiek is. Khosba öregesen támaszkodott a botjára, és vaksin hunyorgott maga elé. Truh épp csak a magasba emelte a csatabárdját, Gwelin keze már tőrére csúszott, de még elő sem húzta, a huorn pedig még csak szárnyait tárta ki, hogy felröppenjen, amikor már el is dőlt minden.

A giffron az ütközés hatására hátrazuhant, saját tűzfala nyaldosta a testét, Aymer összeütötte a tenyerét, s a két tekeredő, még mindig a giffront szorongató kobra fekete folyammá változott, s amerre testük elsuhant, ott sűrű, olajos massza csurrant, mely egyre inkább beburkolta a rángatódzó testet. Kioltotta a giffron tüzét, és fojtogatva ölelte magába a szörnyeteget.

Ezzel azonban a kígyók teste is semmivé foszlott, mert részévé váltak a drakón pap újabb varázslatának Aymer azonban nem törődött ezzel, most először vonta elő kardját, és der Ruhn istentelen szolgájának vonagló teste mellé lépett. Egyetlen, jól irányzott csapással választotta el a vaskos nyakon ülő fejet. A fegyver kékes szikrát írt le a levegőben, s úgy vágta át a mágiával átitatott giffron testét, mintha csak egy nádszálat szelt volna keresztbe.

Fénymarék hallotta, hogy a mellette álló Gwelin szisszenve szívja be a levegőt ennek láttán, és dallamos elf nyelvén halkan káromkodik. Nem kellett hozzá mélyebb ismeret, hogy a kis boszorkány is belássa, Aymer olyan erőknek parancsol, melyeket eddig még csak nem is sejtettek. A drakón papok közel álltak a sárkánymágia minden részletre kiterjedő ismeretéhez, azonban nem voltak kiorgok, nem támogatta őket egy sárkány ereje. Képességeik változóak voltak, minél elhivatottabban szolgálták uraikat, minél több emberi vonásukról mondtak le, annál mélyebbre merülhettek a Titkok Titkának megismerésében. Úgy tűnt, Aymer vezeklése meghozta számára a kívánt eredményt. Fénymarék egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon egy ilyen tehetséges drakón, miért nem válhatott shanobbá és végül kiorggá? Vagy azzal, hogy épp őt rendelte melléjük Koms nagyúr, egész más céljai vannak, mint eddig sejthető volt? Lehet, hogy a Finel vezetője is az avaragh megszerzésére törekszik?

Rémítő lehetőségek voltak ezek! Fénymarék meggyőződésévé vált, hogy Aymer képes lenne elvenni tőle az avaraghgyűrűt, és arra is képes lenne, hogy megtartsa azt saját céljaira. Ez a gondolat azonban nem rémisztette, a pap egyre inkább lenyűgözte higgadtságával, céltudatos viselkedésével. Ha Fénymarékon múlott volna a dolog, és választhatott volna, szíve szerint neki adta volna át az avaraghgyűrűt és senki másnak.

De nem volt most idő ezen gondolkodni, a kobrák nyújtotta védelem a giffron halálával megszűnt köröttük, s ők ott álltak a lépcsősor alján egy iramodásnyi távolságra a trónterem hatalmas, nyitott ajtajától, azonban köröttük számolatlan gárdista nyüzsgött, s bár a giffron halála kissé elrettentette őket, de a folyosók felől felhangzó harcias kiáltásokra most újult erővel támadtak rájuk.

- A trónterembe! - harsogta Truh, és máris belevetette magát a küzdelembe.

Wrook heves szárnycsapásokkal suhant el Fénymarék mellett, s ezzel majdnem ledöntötte őt a lábáról. Aymer a kardjával vágott utat magának, Gwelin és a törpe egymás mellett hadakoztak. Fénymarék a következő pillanatban egyedül találta magát. Hirtelen rádöbbent, hogy teljesen védtelenül áll a csarnok közepén. Nekiiramodott ő is, de egyből útját állták. Sietve jobb felé szökkent az egyik oszlop mögé, és onnan próbálta felmérni, hogy juthatna tovább, de szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt feljutni a lépcsősoron nyüzsgő gárdisták között. Több tucatnyian állták útját, s ekkor a hátuk mögött nyíló folyosó felől is berontottak a csarnokba der Ruhn emberei. Fénymarék szökellve iramodott előre, a márványoszlopok között cikázva igyekezett Aymer közelébe kerülni. Most úgy érezte, csak a pap mellett lehet biztonságban.

Görcsösen összeszorította a fogait, és igyekezett nem gondolni a karpántra, mert érezte, hogy az avaraghgyűrű korábban nem tapasztalt hevességgel kezd fickándozni, mintha csak arra akarná rávenni, hogy használja ismét. A palota márványfalai hullámzottak és túltelített hévvel szikráztak a szeme előtt. Az idegen látomások képe zavaróan vetült elméjére, és összekeveredett a valóság képeivel.

Végre sikerült a következő oszlopig jutnia, és már csak pár lépésre volt Aymertől. Azonban ahogy kibukkant az oszlop mögül, egy hatalmas termetű alak toppant elé. Kerwin der Ruhn testőrsége a legkülönfélébb lényekből állt, voltak itt emberek, elfek, gyíkemberek, még néhány troll is feltűnt a kavarodásban. Az északi gondosan válogatta össze zsoldosait. A Fénymarék fölé tornyosuló alak egy vöröses lobboncú, tetovált pofájú félvér volt, a déli kalóznépek jellegzetes vonásaival. Fogait élesre csiszoltatta, és a ghaumbogyó - melynek rágcsálása közkedvelt volt a déli kikötők hajós népeinek körében, s mely állítólag megsokszorozta a férfivágyakat -, sötétbarna mázzal vonta be fogait.

A fekete tetoválások a félvér egész arcát és meztelen mellkasát is elborították, vicsorgó pofája a Shim-mocsárban koratavasszal őrjöngő fenevadakra emlékeztette Fénymarékot. Kezében görbe, széles pengéjű kardot forgatott, s hörrenve lendült előre, egyből lesújtva az előtte felbukkanó lányra.

Susogó, Melegkéz, fut! - sivalkodott fel azon nyomban rémülten a kis moa-moa.

- Nocsak - hörögte Fénymarék, ahogy a rövidkardot a feje fölé kapva próbálta kivédeni a rázúduló csapást. - Susogó, most nem bátor?

Susogó Fuuut!

Úgy tűnt, a hatalmas termetű, vicsorgó pofájú zsoldos valóban megrémítette Susogót, mert a moa-moa szélvész sebesen iramodott meg. Lesiklott a lány hátáról, ahol eddig meglapult, és a félig nyitva álló trónterem ajtaja felé iszkolt, pillanatokon belül eltűnt a bronzveretes ajtótáblák mögött.

Fénymarék térde megroggyant az ütés súlyától, a kard csikorogva csúszott le a rövidkard markolatáig. Elvesztette az egyensúlyát, és hátrazuhant. A kard csendülve csapódott neki a törvény szavait tartalmazó márványoszlopnak, ez mentette meg Fénymarék életét, de az óriás termetű zsoldos egyből utána lépett, és karja ismét a magasba lendült.

Kezével, lábával lökte magát odébb, hátrálva, csusszanva próbált távolabb kerülni, de nem sok sikerrel. A félvér karja már lefelé sújtott, a penge fényesen villant, azonban az avaraghgyűrű ismét közbeavatkozott. Villogva, tűzesőt köpködve bukkant elő a lány ruhájából, s a penge csendülve csapódott neki. Dobhártyát hasogató zúgás támadt, amitől reszketni kezdtek a falak, s Fénymarék szeme előtt az oszlopba vésett szavak, a törvény betűi vad táncot jártak. A zsoldos döbbent némasággal nézte, ahogy a fegyvere szürkés porrá omlik, s keze már csak az üres levegőt markolja. A kis boszorkány megragadta a láncot, leemelte a nyakából, és a magasba, maga elé tartotta az avaraghgyűrűt. A forró hullámok újra átjárták a testét, s érezte a sürgetést, hogy karjára húzza. A falak vad táncot lejtettek, mint a szélviharban hajlongó bozótos, az oszlopok átalakultak, ég felé törő hatalmas fákká változtak, ujjai alatt a hideg padló, bársonyos mohává alakult, s a trónterem ajtaja sötéten ásító barlang bejáratának látszott a félhomályban. Fénymarék körül egy mélysötét erdő emelkedett, de ez az erdő nem volt sem jó, sem rossz. Az erdő élt és figyelte őket, figyelte a barlang előtt folyó csatát. És ebben az erdőben, a lány kezében magasba tartott avaraghgyűrű volt az egyetlen fény, mintha csak egy ragyogó csillagot tartott volna a magasba. S az a csillag messze világított, ezüst fénye a barlang bejáratára esett.

A félvér zsoldos mindebből semmit sem láthatott. Nem láthatta, hogy az oszlop, melyet előző ütésével megkarcolt, egy eleven fa, melynek arca van, s mely most rosszindulatú tekintettel méregeti őt. Így hát dühösen lépett közelebb a földön kuporgó lányhoz, hogy két kezével szorítsa ki belőle a szuszt. De ez volt utolsó tudatos mozdulata, mert amikor a lány fölé hajolt, azonnal megdermedt és iszonyatos fájdalom vonaglott végig az arcán. Kínlódva rogyott térdre, s ezzel a mozdulattal ismét feldöntötte a már-már feltápászkodó Fénymarékot. Görcsök rángatták a zsoldos testét, miközben karjaival arca előtt hadonászott, majd sikoltozva a fejére szorította a kezét. Ujjaival kétségbeesetten tépte, marcangolta önmagát, aztán előrezuhant, és végleg maga alá temette a lányt. Zöld hab buggyant ki hegyesre csiszolt fekete fogai közül, és Fénymarék arcába csurgott.

A félvér egész testében vonaglott, szemei felakadtak. Egyre halkulóbb hangon hörgött, egyenesen Fénymarék fülébe nyöszörögve utolsó, káromló imáit. Az ifjú boszorkány undorodva gördítette le magáról a testet, és zavartan pislogott körbe. Vajon mi okozta az óriás termetű zsoldos halálát? Az erdővé változó Törvény Csarnoka vagy a kezében szorongatott avaraghgyűrű?

Pillantása ekkor a barlang-trónterem bejáratára esett, az elmosódott látomásban a két kép egymáson látszott; Fénymarék egyszerre látta a barlangot és látta a trónterem díszes bejáratát. Fölöttébb zavaró jelenség volt, de mindkét képben volt valami közös; mert Susogó ott berzenkedett mindkét bejárat közepén, hátát felgömbölyítve, bajszocskáját borzolva hevesen fújt és köpködött, miközben fel s alá ugrálva ünnepelt.

Melegkéz, Susogó bátor! - sikkangatta. Susogó legyőzte szabdaltarcú rémet!

Fénymarék arcán széles mosoly terült szét, amikor megértette, hogy a moa-moa mégsem hagyta őt cserben, sőt, megmentette életét bátor támadásával. Eddig még nem gondolkodott el azon, hogy Susogó rendkívüli képességét, mellyel hangok nélkül beszélt hozzá, a kicsi másként is felhasználhatná. Büszke volt kis barátjára, mert Susogó magától jött rá, hogyan képes szorult helyzetben rátámadni egy értelmes lényre: képeket sugárzott az agyába. Fénymarék inkább nem akarta megtudni, vajon milyen jeleneteket és kényszerképzeteket sugallhatott Susogó a zsoldosnak.

Hevesen megrázta a fejét, hogy visszanyerje látását. Végre elhalkultak körülötte a hangok, visszazökkentek a képek és ismét szilárd talajt érezhetett a lába alatt. Bár továbbra is magán érezte a palota figyelő tekintetét.

Eközben a többiek sem tétlenkedtek. Truh hangos nevetése, mellyel minden egyes csapását kísérte, és a végeláthatatlan monológ azt jelezte, hogy az öreg törpe elemében érzi magát. A huorn már egész közel járt a bejárathoz, és hangos vijjogással kísérte szárnycsapásait, melyekkel fejeket metszett le, és mellkasokat hasított fel. Fénymarék ekkor megpillantotta Gwelint is a kavarodásban; a piperkőc elf szintén a trónterem bejárata felé igyekezett, mindkét kezében egy-egy tőrt forgatott - remek hatásfokkal. A kis boszorkány tekintete már-már továbbsiklott volna, amikor megakadt valami szokatlan dolgon. A félvér elf orgyilkos csak kétlépésnyire volt leszakadva Aymer mögött. A drakón pap nem sok gondot fordított az ellene támadókra, kardja ugyan folyamatosan hárította az ütéseket, de valójában a gárdisták a közelébe sem érhettek, mintha a fal, melyet korábban a kobrák vontak köréjük most láthatatlanul, de még mindig ott lebegett volna Aymer körül. Azonban nem ez volt az, amin Fénymarék szeme megakadt.

Gwelin tőre minden bizonnyal mérgezett volt, mert alig karcolta meg ellenfeleit, mégis halálosnak bizonyult minden döfése és vágása. Az elf könnyed táncot lejtett támadóik között, azonban nem csak a gárdisták ellen harcolt. Fénymarék pontosan látta, amikor övéből egy apró dobótört vont elő és Aymer háta felé villant a keze. A kétlépésnyi távolságból el sem téveszthette a papot. Ezüstösen villanva suhant a keskeny pengéjű dobótőr, halálos biztonsággal szelve át a csekélyke távolságot. De Fénymarék azt már nem láthatta, hogy az orgyilkos tőre vajon megsebezte-e Aymert, vagy ez a támadás is szikrázva olvadt fel a pap testét burkoló láthatatlan páncélon. Izgatottan meresztette a szemét, de a forgatagban nem láthatta Aymert, és máris egy újabb támadó elől kellett tovább iszkolnia.

De vajon tényleg jól látta, amit látott? Az elf valóban Aymer életére tört, vagy csak egy közelében lévő gárdistától próbálta megszabadítani a papot? Nehéz lett volna eldönteni.

Eközben Gwelin is tovább fordult, hátrálva követte Aymert és Truht, együttesen közrezárták Khosbát, aki öreges mozdulatokkal haladt botjára támaszkodva, és csodálatos módon még mindig sértetlenül. A többiek már alig pár lépésnyire küzdöttek a trónterem kapujától. Előttük egyre ritkult a támadók csapata, és Fénymaréknak igyekeznie kellett, ha nem akart végleg lemaradni a társaitól.

De vajon hogy juthat a közelükbe? A zsoldos iménti támadása elszakította tőlük, s így közte és a bejárat között már tucatnyi gárdista nyüzsgött, s a csarnokba torkolló folyosókról továbbra is újabb hullámokban, futva érkeztek a gárdisták a palota távolabbi pontjai felől. Fénymarék riadtan forgolódott, miközben magában valami csodáért fohászkodott.

Szerencséjére azonban Wrook éles szemével meglátta, ahogy tanácstalanul ácsorog a távoli oszlop takarásában, mert a huorn azonnal a levegőbe emelkedett, széles ívet írt le a dulakodók feje fölött, és gyors szárnycsapásokkal közeledett felé.

Fénymarékra ekkor újra rátört a kettős látomás képe. Az erdő fái között lavírozva egy hatalmas, fehér madár zúgott felé, hangos viijogásokkal bíztatva őt. Egyből megértette, hogy Wrook azt akarja, lépjen elő az oszlop takarásából. A megfelelő pillanatban szökkent előre. A huorn a következő pillanatban belevájta karmait a vállába, és felrántotta a magasba. Fénymarék lában a levegőben kalimpáltak és több gárdistát is vállon és fejen rúgott, miközben Wrook bevitorlázott vele a nyitott ajtószárnyak között a trónterembe. A bejárat mögött lerakta őt a földre, és a huorn máris fordult vissza, hogy segítségére legyen a többieknek.

Fénymarék lehuppant a földre, a lendülettől előrebukott kissé, a vállai ugyan sajogtak, de nem törődött ezzel. Szédületes élményt jelentett, ha csak pár pillanatig is, de a levegőbe emelkedni és röpülni, mint egy madár. Magában mosolyogva gondolt rá, hogy minden bizonnyal nem volt még senki, aki így érkezett volna meg e terembe, Xojertha szentélyébe. Azonban mikor felpillantott, az elégedett mosoly egyből az arcára fagyott.

A látomások még mindig megülték elméjét, s most, hogy ott térdelt a barlang bejárata mögött, ismét megpillanthatta a Bíbortrón igazi valóját. Nem tudta elfordítani róla a tekintetét. Végre társai is keresztülverekedték magukat ellenfeleiken.

Gwelin és Truh nekiveselkedtek az ajtótábláknak, és a trónterem ajtaja végre döndülve csukódott be a hátuk mögött. Csak néhány katona csusszant még át mellettük a résen, de az ő életük fonala hamar megszakadt. Egyikükre Wrook csapott le; a huorn vijjogva érkezett a trónterem kupolájának magasából. Karmai hátulról martak bele a gárdista vállába, s nem oly kíméletesen, mint az előbb Fénymarékéba. A hatalmas test egyből maga alá gyűrte a férfit, ledöntötte a földre, s a huorn görbe csőrével jókora darabokat tépett ki a nyak körüli puha húsból. Már az első csapásnál feltépte az ütőeret, és spriccelve ömlött a vörös élet a márványpadlóra. Fénymarék borzongva hallgatta a palota jóleső morranását, ahogy magába szívta a habzó élet nedvét. Gwelin sem tétlenkedett eközben, mérgezett hegyű tőre oly gyorsan járt, mint a villám, a félelf meglepő fürgeséggel, szinte táncot lejtve pörgött három katona gyűrűjében. A közelébe sem fértek, csak az elf dallamos hangját lehetett hallani, amivel minden egyes lágy suhintását kísérte, és minden ilyen karcolás végzetesnek bizonyult. Az őt gyűrűbe záró katonák úgy hullottak, mint az élettelen, feldöntött bábuk. Truh Khosbát védelmezve szökkent előre, s összeakaszkodott egy nála kétszer magasabb húshegynyi ghoomri zsoldossal. A délvidéki zsoldos fürge volt és túl jól forgatta a kardját, Truh alig tudott kitérni vad rohama elől. Csatabárdján irányt változtatott és hangos csendüléssel csúszott végig a kard, a fegyver erőt vesztve perdült oldalt, de így is könnyebben megsebesítette a törpe vállát. A zsoldos karjával nagyot taszított Truhn. A lökéstől a törpe hátrazuhant, és egészen a falig csúszott. A zsoldos utána lépett, hogy bevégezze a munkát.

Truh hangos szitkozódása és Susogó rémült, figyelmeztető sivalkodása végre felrázta Fénymarékot kábultságából, és ő gondolkodás nélkül öreg barátja segítségére sietett. Megperdült, és rövidkardját maga elé szegezve minden erejét beleadva rohant. A ghoomri zsoldos bőrvértes, hegynyi háta remek célpontul szolgált. A rövidkard ugyan megcsúszott a vért fényes felületén, de aztán megakadt az oldallemez merevítő csatján, és reccsenve hatolt át rajta.

Kerwin der Ruhn megmaradt emberei a papra támadtak, de Aymer közelébe sem jutottak. Aki egy lépésnél közelebb furakodott a drakón paphoz, az megperzselődve, kínok közt rángatózva terült el a földön, mintha azzal, hogy a pap belépett a trónterembe, korábbi ereje tovább növekedett volna. Aymer nem is törődött a körötte elhulló emberekkel, s mintha most még társai sorsa sem érdekelte volna. Mint aki mély álomban jár, megbabonázva lépkedett; egyenesen a trón lépcsői felé igyekezett. Megállt a Bíbortrón előtt, tisztelettel térdet hajtott, s álarcos arcával feltekintett. A trónteremben ekkora már elült a hangzavar.

A kis csapat tagjai kimerülten, lihegve meredtek egymásra.

Truh nyögve gördítette le a ghoomri zsoldos holtestét a mellkasáról, és dörmögve tápászkodott fel a földről. Fénymarék ott állt mellette, egyik kezében az Aymertől kapott rövidkardot szorongatta, másik kezében az avaraghgyűrűt lóbálta a láncon. A kard hegyéről nagy, vörös cseppekben csöpögött lefelé a vér. Ösztönösen a törpe felé nyújtotta a karját, hogy felsegítse, de a meggondolatlan mozdulatra a gyűrű a törpe orra előtt süvített el még mindig fényt és lángokat köpködve magából.

- Oh-ho-ho-hó, aranyvirágom, vigyázz! Így is van elég bajom - sziszegte fájdalmas képpel Truh, és a vállát vizsgálgatta.

A vén törpe ismét hátrahőkölt a gyűrű újabb lendületes ívét követve a szemével. - Inkább rejtsd el azt a gyűrűt, aranyom, hacsak nem akarod, hogy öreg barátod idő előtt elhalálozzon! De azért köszönöm, gyönyörűm, hogy segítettél!

Truh szeme Aymer felé villant, majd sorban a többiek felé, aztán halkan odasuttogta Fénymaréknak.

- Nagyon vigyázz a pappal! Ilyesmit régen láttam már! Régen...

Az öreg Khosba az egyik közeli oszlopnak támaszkodva hunyorgott feléjük s mintha csak magának mondta volna, úgy suttogta a szavakat:

- Mi régen volt, visszatérhet. Minden új nap, csak egy elfeledett pillanat.

Truh nem válaszolt, csak halkan felmordult és végre feltápászkodott a földről, az öreg írnok mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

- Te is Őt láttad ma, barátom? Vagy csak a szívem csalt meg?

- A szemünk megcsalhat, Truh, de a szívünk soha!

Fénymarék nem értette e szavak jelentését, s bár nagyon szerette volna tudni, mit jelentenek, azonban azt is sejtette, ez nem tartozhat Gwelinre vagy Wrookra, s így inkább nem kérdezett semmit.

Susogó elégedett kurrogásokkal futott oda hozzá, felkapaszkodott a lábszárán, majd a hátán, és megtelepedett kedvenc helyén; farkincáját a lány nyaka köré csavarva, s egyre csak bátorságáról szónokolt.

Gwelin még mindig a bejárat közelében toporgott, és gyanakodva méregette azt. A bronzveretes ajtószárnyakon nem látszott semmiféle zárszerkezet, mely rögzíthette volna a kaputáblákat. Odakintről hangos döndülések jelezték, hogy Kerwin der Ruhn emberei nem adták még fel a támadást, és így csak időlegesen szabadulhattak meg tőlük.

- El kellene valahogy torlaszolnunk a bejáratot! - kiáltotta oda a többiek felé.

Khosba hunyorogva nézett az elfre.

- Minek? Hisz' így sem tudnak ide belépni.

- No jó, de vajon meddig? - morogta Gwelin idegesen, és végighúzta kezét a Bíbortrón ajtaján.

- Addig, míg Xojertha úgy nem dönt, hogy bebocsátja őket lakhelyére! Vagy tán elfelejtetted, hol vagyunk?

Az elf rosszkedvűen fordult meg, és ő is feltekintett a hatalmas trónra. A híres trónus a magas kupolacsarnok közepén terpeszkedett, a lépcsősor, melyre engedély nélkül senki sem merészkedett fel, enyhe ívben kanyarodva vezetett fel hozzá. A lépcsők sora a magasban kiszélesedett, a titokzatos trón emeletnyi magasságban terpeszkedett, és a borvörös párnák sora most is ott hevert az üres trónus kőpadlózatán. A Bíbortrón több méter hosszú, faragott háttámláján játékos, csalóka fények csillogtak.

- S ugyan hol van Ő, vénség? Én sehol sem látom! - kiáltotta könnyed hangot erőltetve magára Gwelin, azonban szeme gyanakodva ide-oda villogott, s egy pillanatra sem engedte el tőre markolatát.

- Azzal ugyan nem sokra mész! - legyintett rá Truh, látva az elf feszült testtartását és elindult, hogy közelebb lépjen a Bíbortrón előtt még mindig mozdulatlanul álló Aymerhez, de azért nem állhatta meg, hogy még csípősen oda ne dünnyögje: - Gondoltam eddig is, Gwelin, hogy nem sokat tudsz Bhromsról, de most már bizonyos vagyok benne, hogy még csak a mesékből sem ismered! Azt kérdezed, hol van Xojertha? Oh-ho-ho-hó, ostoba, embervérű elf, hiszen már itt állsz előtte!

Gwelin láthatóan elsápadt s már épp válaszolni akart, amikor a drakón pap hirtelen megmozdult, és zordan feléjük fordult, haragos kézmozdulatával csendre intette őket. Khosbát, Truht, Wrookot és Gwelint a tróntól kellő távolságban megállította, és jelezte, hogy ne lépjenek közelebb, majd odalépett Fénymarék mellé, megfogta a kezét és beljebb vezette a kupolacsarnokba. A lépcsősor előtt pár méterrel a vállánál fogva lenyomta a lányt a földre, térdre kényszerítve őt, aztán öles léptekkel többször körbejárta a hatalmas trónt. Valamennyien őt figyelték. A drakón pap végül szembefordult a trónnal, szertartásos, néma mozdulatokkal köszöntötte Xojerthát, majd lassan ismét körbefordult fekete maszkos arcával a trónterem ősi falait vizsgálta. Úgy tekintett körbe, mint aki egyenként üdvözöl minden oszlopot és falmélyedést. Senki sem értette, hogy mindez mi célt szolgálhat, de megkérdezni egyikük sem merte. Aymer végül a burnusza rejtekéből kicsiny bőrzacskót húzott elő, óvatosan kibontotta, aztán lehajolt, és végigsimított a márványpadlón.

Fénymarék a szeme sarkából feszülten leste minden mozdulatát, de nem mert teljesen hátrafordulni, hogy jobban lássa Aymert. Csak ekkor fedezte fel, hogy a trón körül, mely a terem középpontjában állt, a padló márványerezetei között ujjnyi vastagságú mélyedés fut körbe. Ebbe a mélyedésbe szórt most valami ezüstös porszerűséget a pap.

Fénymarék végre megértette, hogy Aymer rejtélyes előkészületeket tesz annak érdekében, hogy felébressz Xojerthát, a Bíbortrón szellemét. A kis boszorkány idegesen a trón felé pislogott, majd ismét Aymerre nézett; nem értette a drakón papot.

Hiszen Xojertha már rég ébren van, s átható tekintetével figyeli őket! Fénymarék tökéletesen látta őt a hatalmas, boltozatos barlang belsejében, a cseppkőoszlopok által közrefogott sziklaemelkedőn!

Oldalt pillantott a többiekre, de társai továbbra is feszülten figyelték Aymer tevékenységét, nem néztek a trón felé, és láthatóan nem vették észre azt, amit ő. Még a pap tűnt közülük a legnyugodtabbnak; őt teljesen lekötötték az előkészületek, körültekintő gonddal szórta az ezüstös port, mintha ez a rendhagyó szertartás a mindennapi rutin része lenne, s ő ezerszer végezte volna már el. Aymert még az sem zavarta eközben, hogy odakintről egyre hangosabban hallatszottak a döndülések és a bejáratot ostromló gárdisták dühös kiáltásai. A pap nem sietett, s amikor gondos munkájával végzett, ismét odalépett Fénymarék mellé, és figyelmeztetően intett neki, hogy továbbra is maradjon nyugton.

Aymer végre belekezdett a varázslatba, mint eddig is, most is, fogadalmához híven, némán, csak kezével szőtte a varázslat fonalát. Fénymarék érdeklődve kapta fel a fejét, beleszippantott a levegőbe, s érzékelte, hogy Aymer hatalmas erőket idézett meg varázslatával, mert már az első mozdulatoknál illatfelhők tömege zuhant elméjére. Olyan töményen hömpölyögtek felé, hogy szinte fulladozni kezdett, és beleszédült. Eltelt néhány pillanat, mire ismét kitisztult a látása. A korábbi látomás képe felerősödött benne: a vörösmárvány csarnok képét végleg felváltotta egy boltozatos, óriási barlangcsarnok látványa. A barlang eddig sötétségbe vesző, távoli falai most kivilágosodtak mintha napfény tört volna be valahonnan a sötét járatokba, és a kövek között játékos könnyedséggel cikáztak volna a fénysugarak. A cseppkövek színekkel teltek meg körülötte; rózsaszín, zöld, barna és okker halvány árnyalatai derengtek elő, és a színek lüktetve hullámzottak egy halk zenének tetsző dallamra. A dallam monoton volt, mint távoli földmélyi remegés, de egyre közeledett, egyre hangosabban szólt, és végül halk szuszogássá erősödött.

Fénymarék csodálattal tekintett körbe. A mágia valóságos tengerárként hullámzott körülötte.

Aymer még mindig az idézés varázslatának mozdulatait szőtte, de ő már ott találta magát Xojertha barlangjában. Mit eddig csak gyenge körvonalaknak látott, az már valódi élettel telt meg. Tökéletesen látta a trónt, s látta annak igazi lényegét, látta a fenséges aranysárkányt, ahogy rezzenéstelenül hevert alig pár lépésnyire tőle. Xojertha figyelmesen nézte őt, hatalmas zöldarany szeme mozdulatlanul függött rajta. Fénymarék beleborzongott ebbe a látványba, önnön kicsinységének érzésébe.

Xojertha oly hatalmas volt, oly tökéletes, csupa rejtély és misztikum. Bhroms valódi ura maga volt az életre kelt csoda. Végtelen bölcsesség és nyugalom áradt belőle, mely átitatta a barlang falait, s megérintette az ő lelkét is. De Fénymarék mégsem érzett magában cseppnyi félelmet sem, bár tudta, az aranysárkány farkának egyetlen suhintásával összezúzhatná, ha akarná!

De vajon a többiek is látják őt? Óvatosan hátrapillantott. Társai izgatottan toporogtak az Aymer által vont körön kívül, és még mindig arra vártak, hogy a drakón pap végre bevégezze az igézés mozdulatait és történjen végre valami. Gwelin és Wrook nyakukat nyújtogatva próbáltak meglátni valamit, de úgy tűnt, az Oltalmazó ez idáig rejtve maradt előlük. Truh és Khosba jóval nagyobb türelemmel várakoztak.

Fénymarék izgatottan töprengett, hogy megértse végre e furcsaság okát, amikor az avaraghgyűrű hevesen megmoccant ruhája rejtekében, mintha csak ki nem mondott kérdésére válaszolt volna.

Aymer ekkor a varázslata végére ért, ujjai közül fényes szikrák pattantak elő, de a szikraeső nem hullott le egyből a földre, a szikrák a mélyedésbe szórt ezüstpor fölött pattogtak, suhantak, majd a pap könnyed intésére egyszerre hullottak alá a kör mentén. Hangos sistergéssel martak bele az ezüstporba, kék és vörös lángok csaptak a magasba, a mágikus tűzkígyó heves sziszegések közepette körbefutott, és lábnyi magas lángokkal lobogott fel.

Fénymarék ekkor meghallotta a háta mögül Gwelin halk elfojtott sikkantását, és a hourn tollruhájának jellegzetes zizegését, ami mindig heves fejrázását szokta kísérni. Hátra sem kellett pillantania, hogy megértse, most már ők is látják az aranysárkánnyá váló trónt.

Xojertha végre megmoccant, kissé feljebb emelte fejét. Kiismerhetetlen pillantással mérte végig a színe elé járuló társaságot, azokat a merészeket, kik meg merték zavarni nyugalmát, összekuszálva ezzel az álmok fonalát.

- Állj elém, és szólj! - parancsolta dörgő hangján a sárkány.

Fénymarék kíváncsian leste, mit tesz erre Aymer. Vajon megszólal a pap? Megszegi fogadalmát? S vajon a fogadalom megszegésének számít-e az, ha egy drakón pap az Oltalmazó kérdéseire válaszol?

Aymer felvetette a fejét a szóra, hátracsúsztatta burnusza kámzsáját, és nyugodt, kimért mozdulatokkal előrébb lépett.

Közvetlenül az aranysárkány előtt állt meg, de továbbra is néma maradt.

- Szólj hát, drakón! - dörögte az aranysárkány türelmetlenül. - Felmentelek fogadalmad alól!

- Nem menthetsz fel, Fényességes Xojertha! - szólt Aymer feltűnően higgadt hangon. - Mindketten tudjuk, csak én menthetem fel önmagam.

Aymer mély hangon szólalt meg; azt a régi, idegen zengéjü, holt nyelvet használva, mellyel a kiorgok és az őket szolgáló papok mágikus szertartásaik során idézték meg a lelkeket. Fénymarék is jól ismerte ezt a nyelvet, és kitűnően olvasott rajta, hisz Drakóniában sok varázslatot jegyeztek fel így, de szólni, igen ritkán szólt, és amióta Krion magiszter meghalt, nem is volt lehetősége gyakorolnia. Azonban ennek ellenére tökéletesen megértette az elhangzó szavakat.

- Hah! - berzenkedett az aranysárkány, és hevesen megrázta a fejét. - Micsoda csűrés-csavarás, ez aztán rád vall! Semmit sem változtál, amióta nem láttalak! Akkor mentsd fel önmagad, s szólj, miért zavartad meg otthonom nyugalmát?

Aymer láthatóan nem szeppent meg Xojertha bosszankodásától, s e kis közjáték után, a drakón papok rendíthetetlen kötelességtudatával kezdett bele feladatának végrehajtásába.

- Elhoztuk eléd e gyermeket. Dönts a sorsáról, bölcs Xojertha! - mondta szertartásos mozdulatok kíséretében Aymer. -Mérd meg, s tedd próbára a lelkét! Elbírja-e az avaragh súlyát? - kérte alázatos hangon a pap.

- Tegyem próbára? - mordult fel az Oltalmazó. - Tegyem próbára, ezt kívánod? Miféle cselszövés, kiorg ármánykodás ez már megint?

Az aranysárkány hangosan dohogott és szuszogott. Eddig csak a fejét moccantotta feléjük, de most felemelkedett, és hatalmas szárnyait is megmozdította kissé. A pikkelyek hangos csikordulással csúsztak el egymáson, s az idegtépő hangtól a hátukon futkosott a hideg.

- S vajon ki kéri tőlem ezt a kegyet? - fújtatta ingerülten az egyre jobban bosszankodó sárkány.

- A Kiorg Tanács kéri, végtelen bölcsességű - hajtotta meg alázattal a fejét Aymer.

Hosszú csend következett erre, csak a sárkány rosszalló szuszogását lehetett hallani.

- Úgy? A Kiorg Tanács? Te tudod jól, hogy ez nem elég! - dörrent végül mérges türelmetlenséggel.

- Fényességes Xojertha, az avaragh éje közeleg. Mikor megtelik a hold, s ránk borul a csillagtalan csillagéj, dönteni kell.

- Kell? Mindig csak a kell! A Finel nem ismer mást, mint ezt a szót!

- Szükségünk lesz S'almeyna erejére!

- Hmm - mordult erre akkorát az Oltalmazó, hogy Fénymarék rezegni látta a barlang mennyezetét tartó cseppköveket. - Ez már egy más kérdés! Nos, akkor szólj! S válaszolj végre a kérdésemre. Ki kéri tőlem e kegyet?

Aymer kihúzta magát, mozdulatlanul állt sokáig, mint aki hosszan átgondolja magában a választ, majd lassan letérdelt, a sarkaira ült, s ölébe ejtette kezét. Sötét, álarcos arcát a hatalmas sárkányra emelte.

- Én kérem e kegyet tőled, tisztaszívű Xojertha.

- Úgy? S mit áldozol fel önmagádból érte - a sárkány kicsit kivárt, majd fuvolázva kiejtette a szót -, kitaszított?

Aymer válla kissé megroggyant a fájdalmas szóra, maga elé meredt, de már meghozhatta önmagában a döntését, mert nem hátrált meg.

- Követtem mindig parancsaidat, útmutatásod szerint éltem. Mára már nem maradt másom, mint csekélyke életem. Most azt is lábad elé teszem.

- Hmm, az életed? - mordult fel ezt hallva a sárkány, s a félreérthetetlen gúny továbbra is ott ingerkedett a hangjában. - Az életed adnád, kitaszított? Vigyázz! Hamis szavak hagyják el ajkadat. Az életed már másnak ígérted!

Aymer úgy kapta fel erre a fejét, mintha tucatnyi mérges kígyó mart volna belé, s halk, indulatos hangon sziszegett valamit, amit Fénymarék nem értett. A szavak hatására azonban a körülöttük eddig csendesen lobogó lángfolyóból sisteregve magasba csaptak a mágia lángjai, embermagasságú tűzfalat alkottak. A lángfüggöny fölött a hőségtől hullámozva forrongott a levegő, de a körön belül olyan hűvös volt, mint a magas hegyek között egy tavaszi hajnalon.

Fénymarék nem látott át a lángokon. Úgy érezte magát, mintha hirtelen egy izzó, fortyogó lávából és tűzből font falú szobába került volna. Ezt a tényt csak még félelmetesebbé tette, hogy a lángfalú szoba egy hatalmas sárkánnyal és egy drakón pappal zárta őt össze, innen nem vezetett kifelé út, csak a forró lángokon át. Társaik odakint rekedtek, és nem láthattak semmit abból, ami idebent történt.

- Kérj hát bármit, amit adhatok! - csikorogta Aymer.

- Van valami, amit elraboltál tőlem! - dörögte az Oltalmazó, most már láthatóan ő is haragra lobbant. - Valami, ami engem illet, jól tudod! Megismertelek ám, tolvaj!

Aymer nem szólt, mint aki meg sem hallotta, hogy tolvajnak nevezték. Hirtelen jött indulata mintha semmivé foszlott volna. A pap továbbra is nyugodtan ült sarkain, össze sem rezdült a sárkány növekvő haragjától, és láthatóan hidegen hagyták azok a szavak, melyek bárki mást halálos rettegéssel töltöttek volna el, ha egy sárkány mennydörögte volna az arcukba.

Aymer azonban közönyös nyugalommal közölte véleményét Xojerthával.

- Mit elvittem, engem illet!

Fénymarék azt hitte, a Bíbortrón ura ennek hallatán végleg felbőszül, s féktelen haragjában menten elpusztítja az előtte térdeplő, szemtelen papot. De Xojertha váratlanul felkacagott. Nevetése szinte emberi volt.

- Hát nem adod?

- Nem! - rázta meg fejét Aymer, és meglepő módon az ő hangja is vidámsággal telt meg.

Fénymarék számára, bár semmit sem értett, mégis úgy tűnt, ez itt és most, az igazság órája. Ugyan homályosak voltak számára az elhangzott szavak és sem a sárkány, sem Aymer különös viselkedésének, hangulatuk hullámzásának értelmét nem ismerte, de egyben azért bizonyos volt: ily vakmerő módon egyetlen alázatos drakón pap sem szólhat az Oltalmazóhoz.

Aymer tehát újabb megoldásra váró rejtéllyel lepte meg.

A sárkány eddig viszonylag mozdulatlanul hevert, ugyanabban a kényelmes pózban, mint amikor megpillantották, de most meglepő fürgeséggel felemelkedett, és kitárta a hosszú mozdulatlanságban elgémberedett szárnyait, átmozgatta őket, aminek hatására heves szélrohamok söpörtek végig rajtuk, majd egész közel lépett a padlón térdeplő két emberhez. Pikkelyei halkan csusszantak a fénylő márványon, a tűz lobogása mélyarany színt kölcsönzött testének. Meglepően könnyedén mozgott.

Fénymarék eddig kellő távolságban volt tőle, már amennyire összezárva egy sárkánnyal megfelelő távolságra lehet valaki, de most, hogy Xojertha hatalmas fejét egész közel tolta Aymer arcához, őt is csupán párlépésnyi távolság választotta el a sárkány pofájától. Egész testében megdermedt, ahogy azokba a hatalmas szemekbe tekinthetett. Sokszor elképzelte már, milyen lehet egy ilyen pillanat, de a valóság mindig felülmúlja az ember képzeletét.

A pap továbbra is mozdulatlanul ült, a sárkány vésőre emlékeztető, tűhegyes fogai alig centiméterekre voltak csak az arcától, s amikor Xojertha felmordult, még Fénymarék arcát is megcsapta az a fémes illatú fuvallat, mely az Oltalmazó belsejéből áradt. Aymer felemelte a kezét, és könnyedén megsimította a sárkány fejét, pont úgy, mint amikor valaki a lova fejét paskolja meg. A látványra Fénymarékban bent rekedt a levegő, és még szusszanni is elfelejtett, de Xojertha csak elégedetten morrant egyet, és hosszú, aranypikkelyes nyakán ülő feje kissé hátrább emelkedett.

- Már megint semmit sem adsz cserébe, s én mégis teljesítem kérésedet - csóválta meg a fejét a sárkány. - Mondd, miért van ez így?

- Talán azért, mert Ashbar sárkányainak őre is magányos néha, és kellemes időtöltés lehet rövidke időre megszakítani a monoton szolgálatot. Vagy talán azért, mert a sárkányok kedvelik a szavak játékát, főként, amikor régi ellenfelek térdelnek előttük s kegyüket kérik.

- Hmm - morrant újra Xojertha elégedetten bólogatva, és már cseppet sem tűnt haragosnak. - Én csak a rám bízott rendet őrizhetem! Hozd hát elém a kijelölt shanobot!

Aymer most Fénymarék felé fordult, és intett neki, hogy álljon fel és járuljon az Oltalmazó elé.

- Ő hát a Qwebeh klán shanobja - állapította meg a sárkány, miközben kitáguló orrlyukakkal körbeszimatolta Fénymarék arcát, testét. Majd egyszerűen áthajolt a lány válla fölött úgy, hogy aranypikkelyei szinte súrolták a lány nyakát, és a még mindig térdeplő Aymerhez hajolt.

- Hah! - foglalta össze röviden véleményét, és a hangos szusszanást kísérő fejrázás következtében Fénymarék majdnem felbukott, amint a sárkány nyaka kissé oldalra taszította.

Xojertha ismét visszafordult a lányhoz, fejét oldalt fordította, és hatalmas, zöldarany szeme pár centiméterről meredt Fénymarékra. A kis boszorkány ettől úgy érezte magát, mintha egész teste megmerevedett volna, az elméje azonban kitárult a végtelen világ négy sarka felé, s egy hatalmas, füstszerű szellemkéz belemerítette magát. Kíméletlenül beletúrt a lelkébe, válogatás nélkül szakítva fel az emlékezet tárházának ajtóit. Fénymarék nem érzett fájdalmat, csak fogvacogtató félelmet, mely átjárta minden porcikáját. Sikítani szeretett volna, futni, menekülni, de képtelen volt a mozdulásra. S az Oltalmazó megmerült benne újra és újra, minden alkalommal mélyebbre jutva. Fénymarék dacosan szorította össze a fogát, s amennyire csak tőle tellett ellenállt a szellemkéz kutakodásának. Most megtapasztalhatta milyen is az, amikor egy sárkány szelleme vizsgázgatja az ember lelkét. De úgy tűnt, nem csak neki nem tetszett ez kutakodás, mert az avaraghgyűrű erőteljesebben kezdett ficánkolni, mint eddig bármikor, s magától kibújt ruhája rejtekéből. Vörösen izzott, és felemelkedett a levegőbe, egyenesen a sárkány szeme és Fénymarék arca közé. Az Oltalmazó kicsit hátrább kapta a fejét, mert az avaraghgyűrű sziszegve méltatlankodni kezdett, s félő volt, hogy rátámad.

Xojertha szeme haragosan fénylett.

- Hát erről van szó?

- Erről - bólintott rá Aymer.

- Yenmon tudja?

- Tudja - bólintott ismét.

- És Murlok?

- Attól tartok, ő is.

- S a többi kiorg?

- Nem hiszem, hogy sejtik, talán egyedül a Finel vezetője, Koms nagyúr, de ő is inkább csak gyanakszik.

Xojertha gondterhelten méregette Fénymarékot.

- Nem lesz ez így jó! S'almeyna nagyon vadul törekszik a külvilág felé! Pimasz volt mindig!

- Nem akadályozhatjuk őt a visszatérésben.

- Valóban nem! - értett vele egyet. - De vajon jó ötlet volt-e pont Szruhanna gyermekét választani erre a célra? Ez tovább bonyolítja majd az amúgy is kusza helyzetet!

Aymer felállt, és dacosan odalépett Fénymarék mellé.

- Ezt a helyzetet te teremtetted meg! Tudom, a te érdekeidet szolgálja! A Qwebeh klántól eddig mindig csak elvettél, itt az idő, Oltalmazó, hogy végre adjál is! Ez a dolgod, Ashbar sárkányainak őre, semmi más! Tedd hát a dolgod, amire rendeltettél!

Fénymarékban meghűlt a vér, a drakón pap kemény szavaival valósággal utasította az Oltalmazót. A sárkány is felkapta a fejét e szavakra, és szárnyait kitárva tornyosult föléjük.

- Aááhhh, s tán úgy gondoltad, te leszel az, aki erről helyettem dönthet?! - harsogta felbőszülten Xojertha. - Egyensúlynak kell lenni! Itt én vagyok a törvény!

- Te vagy a törvény! Nem én döntöttem, én csak felkínáltam számodra egy kedvező lehetőséget - vitázott nyugodt hangon Aymer. - Te tudod a legjobban, mi miért történt, én már megbűnhődtem érte ezerszeresen!

Az aranysárkány fújtatva hátrább húzódott, s merev szemekkel figyelte őket.

- A lány nem fogja bírni az avaragh súlyát - jelentette ki végül csendesen, és szinte szánakozó volt a hangja. - S'almeyna lelke elpusztítja őt, amikor visszatér.

Aymer még közelebb lépett hozzá, s szinte könyörögve kérte:

- Oltalmazó, ne vond meg a Qwebeh klántól a kegyet!

- Miért nem akarod megérteni, nem én vonom meg! Semmit sem tehetek!

- Ez nem igaz! Ő Szruhanna gyermeke! - mutatott rá Fénymarékra Aymer. - Emlékezz rá, kérlek! Ne hagyd elveszni!

Kérlek Fényességes Xojertha!

Az aranysárkány ingerülten toporgott, és hangosan fújtatott.

- Lángőrző Fénymarék kegyetlen - jelentette ki zordan -, soha nem érdekelte őt mások sorsa. Kíméletlenül kiszippantja majd a shanob lelkét! Mindenkinek jobb lenne, ha Murlok unokája esne áldozatul! Nem akarom, hogy a Rholnoy klán tovább erősödjön!

- De hiszen ezzel a döntéssel pont ezt éred el! Yenmon nagyasszony egyedül már nem tarthatja magát sokáig! Így elveszik Ornon vára, elveszik az egész tartomány, és végül megsemmisül a Qwebeh klán is!

- Tévedsz, ahogy Murlok is! Ő is azt hiszi, ha unokája testét áldozza az oltáron, S'almeyna majd őt szolgálja! Az ostobaság ragályos! - rázta ingerülten fejét a sárkány. - Miért hagyod, hogy téged is megfertőzzön? Lángőrző Fénymarék Ashbar első csatasárkánya, ő aztán nem szolgál senkit önmagán kívül! Főként nem a Rholnoy klánt. Ezt neked is tudnod illene!

Aymer elbizonytalanodott e szavakra, de végül dacosan megrázta a fejét.

- Láthattad magad is - intett Fénymarék felé -, S'almeyna ragaszkodik hozzá, őt választotta shanobjának. A gyűrűt nem vehetjük már el tőle, mert ellenünk fordul, s egy ébredő sárkány haragjával szembeszállni nagyon kockázatos. Így viszont elpusztítja Szruhanna gyermekét!

- El! - bólintott rá látszólag közönyösen.

- Tennünk kell valamit!

- Tennünk? - fuvolázta most lágy hangon Xojertha. - Te nem követted parancsaimat! Te hibáztál! Te ellenem fordultál! S most NEKÜNK kell tennünk valamit?

- Hibáztam - ismerte el Aymer. - Bűnhődök érte! De kérlek, adj a gyermek számára egy esélyt!

Xojertha töprengve meredt rájuk.

- Esélyt - fujtatta végül hangosan -, esélyt?!

- Csak így billenthetjük vissza az Egyensúlyt!

- Túl sokat hibázol, és túl sokat kérsz!

- Érte teszem!

- Visszaélsz a bizalmammal!

Aymer láthatóan kifogyott az érvekből.

- Kérj tőlem bármit cserébe, Fényességes!

Xojertha magában dohogott.

- Visszaélsz a bizalmammal, visszaélsz a türelmemmel. Mit kérhetnék? Hisz' már mindened enyém!

Fénymarék ekkor előrelépett, határozott mozdulattal félretolta Aymert az útból, és büszkén kihúzta magát, ahogy feltekintett az aranysárkányra.

- Tekints le rám, Fényességes! Itt állok előtted, Xojertha. Ti ketten az életemről vitáztok. Halálom esélyét latolgatjátok.

De te láttad az imént a lelkemet, Sárkányok Őre, megmérted a súlyát. Láttad, s már azt is tudod, mi az, amire valójában vagyok. Alkut ajánlok neked!

- Alkut? - meredt rá e hihetetlen merészség hallatán.

- Azt!

- Nocsak! S mi lenne az ajánlatod? - kérdezte.

Az Oltalmazó láthatóan jól szórakozott ezen a fordulaton.

- Engem csak egyetlen dolog érdekel, jól tudod! - Fénymarék nagyon komoly arccal nézett fel rá. - Áruld el nekem származásom titkát, lebbentsd félre a fátylat a múlt homályba vesző titkairól, és én átadom az avaraghgyűrűt annak, akit te kijejölsz e célra.

A sárkány felmordult.

- Tanuld meg, gyermek mindig csak olyasmit kínálj, amit erődben áll megcselekedni! Nem lennél képes lemondani a gyűrűről! S'almeyna már fogva tartja a lelked!

- Képes vagyok rá! - jelentette ki a lány határozottan. Fénymarék leakasztotta nyakából a láncon függő karikát, és az Oltalmazó felé nyújtotta. Nem remegett meg a keze, és le sem pillantott a tenyerében tartott ékszerre, tekintetét az aranysárkány szemébe fúrta.

Xojertha töprengve meredt rá, aranyzöld szemei kissé összeszűkültek, ahogy az előtte álló, elszánt tekintetű lány rezdüléseit figyelte. Súlyos csend telepedett rájuk. Azonban az eddig csendesen szunnyadó avaraghgyűrű, megérezvén a bajt, egyből megélénkült. Hevesen rángatózni kezdett, és felfénylett, a felületébe vésett ősi rúnák, mint apró kis megelevenedő állatkák mocorogni kezdtek rajta, de Fénymarék most nem törődött a lelkére nehezedő teherrel, ahogy a karjába hasító hihetetlen fájdalommal sem. Lehajolt, és tenyeréből a márványpadlóra csúsztatta a gyűrűt, majd hátrált pár lépést.

A gyűrűben lakozó sárkány szellemének a történtek minden bizonnyal nem voltak kedvére valók. S'almeyna nem szívesen távolodott el a kiválasztott shanobtól, mert az avaraghgyűrű dühösen sisteregve, kék és fehér lángokat köpködve magából lassú araszolással azonnal megindult a lány felé. Éles, csikorgó hangot hallatva csúszott egyre közelebb a vörösmárvány felületen, s amerre elhaladt fekete mélyedést olvasztott a kőbe.

Fénymarék eközben úgy érezte, az avaraghgyűrű kitépi a lelkét, olyan erővel vonzotta magához. De összeszedte minden erejét, és újabb két lépést hátrált, majd feltekintett az Oltalmazóra. Minden lépés kegyetlen fizikai fájdalmat okozott, remegtek a lábai, szemei megveszekedett, el-elboruló fényben csillogtak és hangosan csikorogtak a fogai, ahogy erejének megfeszítésével ellenállt a gyűrű akaratának. Ez az elszánt kitartás láthatóan még a sárkányt is meglepte. Xojertha pontosan tisztában volt vele, mit jelent az avaragh vonzása egy emberi lélek számára. Ismét közel hajolt hozzá, nagyon közel.

Fénymarék imbolygott álltában, és azon küzdött, hogy talpon tudjon maradni, és ne vesse magát azonnal a hívogató éneket csikorgó, sikoltó hangok kíséretében felé csúszó gyűrűre. Zokogott a lelke, annyira vágyott rá, hogy mohó ujjakkal ismét markába zárhassa a drága ékszert, de mégsem mozdult, és két keze lassan ökölbe zárult. Görcsösen szorította össze ujjait, annyira, hogy tenyerébe maró körmei nyomán vér serkent és cseppent le a földre. Fénymarék nem moccant helyéről, és továbbra is kitartott.

- Tetszel nekem! - közölte az Oltalmazó. - Tetszel! Kár lenne érted!

- Áll az alku? - csikorogta Fénymarék kínjában, s arcán hatalmas könnycseppek gördültek lefelé.

- Nem kell a gyűrűd, te vagy a shanob.

- De...

- Nincs de! Ne alkudozz velem! Te vagy a shanob, Szruhanna gyermeke! Akár akarod, akár nem! - De ekkor váratlanul az aranysárkány szemében ravasz fények villantak elő. - Azonban meg kell hagyni, érdekes lehetőség vagy, gyermek!

Xojertha sokáig kivárt, mint aki kifejezetten élvezi Fénymarék fokozódó szenvedését, mert a lány még mindig talpon volt, pedig ez már akkora erőfeszítésébe került, mintha gyönge karjaival kellett volna megtartania a trónterem kupoláját. Nem tarthatott ki már sokáig, hangos zihálással lassan térdre kényszerült, s eközben a gyűrű is megtette a köztük lévő, pár lépésnyi távolságot. Már ott feküdt alig karnyújtásnyira tőle, és egyre vonzotta magához.

- Fogd a gyűrűt! - szólt rá Xojertha.

- Nem!

- Fogd, ha mondom! - mennydörögte fölötte az aranysárkány. - Ne legyél bolond!

- Nem! - De ezt már alig hallhatóan nyöszörögte, a homloka majdnem érintette a padlót, ahogy görcsöktől rángatódzó teste előrehajolt.

Aymer az Oltalmazóra meredt. Ott toporgott a lány mögött készen a cselekvésre, de a sárkány csak a fejét ingatta, hogy a drakón pap ne avatkozzon bele, és tovább figyelte Fénymarék szenvedését.

- Megölöd! - sziszegte Aymer.

Xojertha csak egy lesújtó pillantást vetett rá, de végül kegyesen intett, s ekkor a drakón pap odaugrott a lány mellé, fel-kapta a földről a láncot, vigyázva, hogy még véletlenül se érintse a gyűrűt, és a vonagló Fénymarék nyakába akasztotta. A kegyetlen fájdalom, mely eddig tépte a testét és a lelkét, azonnal megszűnt.

A lány dühösen, lihegve meredt a papra, de ahhoz már nem volt elég ereje, hogy felháborodottan visszautasítsa segítségét.

- Képes vagyok rá! - préselte ki magából végül a szavakat. - Igenis képes vagyok!

- Némely ember hihetetlenül makacs - morfondírozott Xojertha. - Bár neked volt kitől örökölni, gyermek. Tetszel nekem! Ezért úgy döntöttem, adok számodra egy esélyt! Csak rajtad múlik majd, élsz-e vele. Gyere közelebb!

Fénymarék remegő térdekkel állt fel, s bizonytalan lábakkal indult meg előre. Szeme előtt még mindig összefolytak a körvonalak, s Aymert is alig látta, csak egy sötét folt volt tőle jobbra.

- S'almeyna nem lesz ettől boldog, de mindig élveztem, mikor meggyötörhetem pimasz lelkét! Bár elismerem, ez az érzés nem méltó Ashbar sárkányainak őréhez - mormogta mintegy önmagának. - Ezért fogalmazzunk inkább úgy; amikor megajándékozlak, az egyensúly fenntartásának érdekében cselekszem, ahogy azt tisztségem is megköveteli. Látom a gondolataidat, gyermek! Még nincs benned félelem, de már nem bízol senkiben!

- Hisz' nincs rá okom!

Xojertha felnevetett.

- Szerintem se! Azonban fogadj el tőlem egy jövendölést, Szruhanna gyermeke. Életed során sok barátod lesz, de csak egyetlenegy, akiben mindig megbízhatsz! A kérdés csak az, el tudod-e majd dönteni, amikor elérkezik a sorsfordító pillanat, ki az igazi barát, s ki az ellenség! - Xojertha nagyot szusszant, és az aranypikkelyek csillogva parázslottak a köröttük lobogó tűz fényében. - De most ne töprengj e szavakon! Lépj közelebb!

Fénymarék engedelmeskedett.

- Még közelebb! - búgta a sárkány delejes hangja, s amikor már ott állt közvetlenül előtte, Xojertha hirtelen mozdulattal belemélyesztette karmát a vállába.

Fénymarék felszisszent a fájdalomtól, és dühösen hátratántorodott, bár az Oltalmazó csak egy kis karcolást ejtett rajta. Az első rémület elmúltával azonban ráébredt arra, hogyha Xojertha akarta volna, könnyedén megölhette volna, mint ahogy még most is megteheti ezt bármelyik pillanatban!

Az aranysárkány látható elégedettséggel szemlélte művét, s most a kis boszorkány is lepillantott sajgó vállára. Amúgy is megviselt ruhája felhasadt azon a helyen, s bár a fájdalom nagysága miatt azt hitte, kibuggyanó vérét, s egy mély, hosszanti, tépett sebet pillant majd meg, azonban nem látott semmi ilyesmit. Azon a helyen, ahol Xojertha megérintette az imént, a hasitékból elővillanó fehér bőrön halvány vonalak futottak végig, egyre erőteljesebben látszottak, s mágikus fényben derengtek. Fénymarék döbbent szemei előtt egy tenyérnyi, aranyszínű sárkány jelent meg. S ahogy figyelte, az apró sárkány megvonaglott a bőrfelszínén, mitha élne.

- Ez az ajándékom, Szruhanna gyermeke! S most menjetek!

- De... de mi ez? - dadogta ámulattal a lány.

- Menjetek! - dörrent rájuk türelmetlenül az aranysárkány. - Már így is túl sok idő veszett el!

Aymer megragadta Fénymarék kezét, és hátrahúzta magával egészen a lángok fonta falig. Az aranysárkányt nem volt illendő tovább zavarni, mint ahogy azt ő jónak látta. Xojertha kényelmesen elhelyezkedett a terem közepén, és ahogy ismét álomra hajtotta a fejét, a tűzfal is egyre jobban összeesett. A sárkány körvonalai lassan beleolvadtak a trónterem márvány kövei közé, aranyló színe lassan vörösbe váltott, és pikkelyeinek mintázata a márványerezet mintájába olvadt, egyedi motívumokat rajzolva a kőbe. Ahol Xojertha megpihent, most a Bíbortrón emelkedett, ívben hajló farka a trónhoz vezető lépcsővé vált, s széles háta tartotta magát a trónt. A gerinc mentén végigfutó taraj még néhányszor megremegett, ahogy a sárkány halk szuszogása csendesült, de a következő pillanatban már a trón magas háttámláját látták azon a helyen, s még a borvörös selyempárnák is a helyükre kerültek.

Fénymarék az Oltalmazó zöldarany szemét figyelte, a sárkány is őt nézte szemhéja egyre szűkülő résén át, mintha még várt volna valamire. Társai talán már nem is látták a Bíbortrón Szellemét, de ő még mindig magán érezte figyelő tekintetét.

Lelkében erős késztetést érzett, és a falak halk duruzsolását elméjében. Hívó szót, zsongító vágyat, de nem tudta mire vélni az érzést. Túl sok volt az ismeretlen inger, ami rázúdult, és nehezen igazodott el közöttük. Valamit meg kellene tennie, csak ezt érezte. De vajon mit?

A lángfal már csak lábnyi magasságban lobogott, s a lány végre újra megláthatta az aggódva várakozó Truht és Khosbát, és még Wrook merev mozdulatlanságában is felfedezte az izgatottság jeleit. Gwelin bosszús arccal fordult feléjük.

- Nos? - meredt rájuk türelmetlenül a félvér elf. - Sikerült?

Fénymarék végre rádöbbent, hogy a többiek semmit sem láttak és hallottak azóta, hogy Aymer dühös szavai emeletnyi magasságba emelték a lángfalat. Kíváncsian pislogott a papra, vajon megszólal-e ismét?

- Sikerült! - válaszolta Aymer olyan nyugodt természetességgel, mintha eddig állandóan beszélt volna - Xojertha elismerte Yeloyt shanobnak.

Truh a pap mély hangját hallva összerezzent, és óvatlanul átlépett a csendesülő varázskörön.

- Oh-ho-ho-hó! - lehelte csendben a máskor oly hangos rikkantást. - Te, te pap! - bökte meg hitetlenkedve Aymer mellét, de befejezni nem tudta szavait, mert a mágikus lángok megnyúltak és mint vörös karmos kezek csapkodtak Truh után, belekaptak buggyos nadrágjába, vad sziszegéssel csizmája talpát nyaldosták.

Aymer könnyedén magasba emelte a lángra lobbant ruházatú törpét, és közben valamit mormogott, a lángok azon nyomban elenyésztek. A pap eközben Truhval a kezében megperdült a sarkán, majd lerakta a törpét a földre, miközben halkan odamormogta neki:

- Hallgass!

Fénymarék, aki közvetlenül mellettük állt, meghallotta az elsuttogott szót, és túl jól ismerte ahhoz Truht, hogy felfedezze rajta a döbbenetet, melyet óriási igyekezettel próbált palástolni.

A trónterem bejárata felől ekkor már nem csak a hangos csattanások zaja szűrődött be; odakint hangos kántálásba kezdett valaki. A bronzveretes ajtótáblák megreszkettek és csikorduló hangok hallatszottak.

- Kerwin der Ruhn is megérkezett - állapította meg Khosba, és öreges mozdulatokkal, botjára támaszkodva közelebb lépett hozzájuk. - Igyekeznünk kell! Mire Xojertha elszunnyad, nekünk át kell jutnunk a kapun!

- A kapun? - suttogta Fénymarék.

Most döbbent csak rá, hogy fontos feladat vár még rá. Neki kell majd megnyitnia a Nardzsin Kaput, amin keresztül elmenekülhetnek; legalábbis társai ezt várják tőle. De hogy fogjon hozzá? Pár napja még azt sem tudta, hogy ilyen kapuk léteznek.

- Talán nem Yeloynak...

- Hallgass! - dörrent rá Aymer most már haragosan Truhra. - A shanob meg tudja oldani a dolgot.

- Iiigen - dünnyögte zavartan szakállába túrva az öreg törpe -, hallgatok.

- De nekem fogalmam sincs, hogy nyithatnám meg! - nézett rájuk Fénymarék, és zavartan toporgott.

Aymer nem épp szelíden megragadta a lány vállát, és Truh felé perdítette.

- Yeloy, te vagy a shanob, ez a te dolgod! A törpe majd segít, látott már ilyet!

- De az nem Bhroms kapuja volt!

- Ah, hát szépen vagyunk! - berzenkedett Gwelin, látva társai tanácstalan tekintetét. - A bejárat mindjárt felnyílik s mi itt állunk és nem tudjuk, hogy juthatnánk ki. Tudtam, hogy baj lesz! Tudtam!

- Ne károgj folyton! - cserregte rá dühösen Wrook. - Rosszabb vagy, mint egy zaftos huorn eledel tálalás előtt! Bár az állandó félelem jót tesz, legalább porhanyós lesz a hús, hiiijjjj - vijjogta élvezettel. - Jó is az!

Melegkéz megy, Melegkéz kér! - suttogta váratlanul Susogó Fénymarék elméjében, és a kicsi sürgetően hadarta tovább. Aranyálom vár! Aranyálom türelmetlen!

A kis boszorkány a moa-moa szavára végre megértette, mit kell tennie, miről sustorognak körötte szűnni nem akaróan a falak. Azonnal sarkon perdült, és a trónhoz sietett, de nem a lépcsőt vette célba, hanem megkerülte azt, és letérdelt ott, ahol Xojertha hatalmas szemének ragyogása még mindig megtörte a trón-illúzió falát.

- Hmm - morrantott nagyot pislantva az Oltalmazó. - Lassú vagy és figyelmetlen! Tán nem hallottad eddig, hogy hívtalak? Vannak szavak, amik csak neked szólnak!

Fénymarék tisztelettel meghajtotta a fejét.

- Csak tapasztalatlan vagyok még, Fényességes Xojertha.

- Friss vér, friss élet - szusszant nagyot az aranysárkány, és egyre halkuló hangon mormogott tovább, mint aki mindjárt álomba merül. - Friss gondok, friss virág... Így van ez mindig. Nyíló bimbó az életfán... Ayostion-Qery Yeloy, én adtam neked ezt a nevet, amikor megszülettél. A szépséges Ayostion emlékére, aki már soha többé nem lehet velünk, s mi már nem gyönyörködhetünk fenséges röptében, és már nem csodálhatjuk meg delejes táncát, mit a pirkadó égbolt mezején lejtett, hogy megörvendeztesse megfáradt szívünk. Ayostion - merenget el Xojertha -, Ashbar egyik ősi klánjának utolsó leszármazottja, az ő tiszteletére neveztelek el így, gyermek! Azt remélve, méltónak bizonyulsz majd e névre. Ha én nevellek... ha Bhromsban maradsz... - Dühösen horkantott egyet e gondolatra, és hidegen szikrázott fel a szeme. - Azonban másként történt minden, még az álmok is csalókák! Miről ma azt hiszed, bizonyosság, holnapra az már csak szálló pára, gyenge köd, mely elillan a csendben... Brendon igaz ellenfél volt, s igaz barát, tiszteltem ezért! De azt hitte, nem tudlak majd megvédeni a kiorgok ármánykodásától, s inkább elrejtett kutató tekintetem elől. Mindenkit rászedett a ravasz, s még az én látásomat is elhomályosította. Minő badarság! Szembefordult velem, és becsapott. S ezzel a tettével minden szálat összekuszált. - Az Oltalmazó nagyot ásított. - De a múlt, az múlt. S minden veszteség letudható. Rég megbocsátottam már balgaságát... Sokáig hittem, hogy halott vagy, fény virága, míg végre meg nem láttam egy álomban az arcodat ismét, és fel nem ismertem szemed ragyogását...

Most menj, Ayostion-Qery Yeloy! Indulj, s végezd jól a dolgodat, kísérjen áldásom az úton... - Szeme fáradtan lecsukódott, s úgy mormogta oda: - Menj, ne zavarj tovább, mert végre álmodni kell új emlékeket, új jövendőt... Friss vér, friss élet... Így van ez mindig, friss gondokat teremt a fény gyermekének minden lépte...

Fénymarék nem tudta eldönteni, vajon még mindig hozzá beszél-e a sárkány, vagy már valahol nagyon messze jár a mágikus álmok tengerében. Megköszörülte a torkát, és sietve megszólalt, attól félve, hogy a szunnyadó sárkány már meg sem hallja őt.

- Fényességes Xojertha, kérlek, segíts! Ki kell jutnunk otthonodból, s én nem tudom, hogyan nyithatnám meg a Nardzsin Kaput.

A sárkány szemhéja megrezzent, aranyzöld szeme fényesen ragyogott rá.

- A bhromsi kapu az én felügyeletem alatt áll, s mindig tudja, hogy ki távozhat rajta, s ki nem! Engedélyezem neked, hogy használd! A kulcs ott van a kezedben. Használd a gyűrűt, shanob, de közben hallgass a szívedre!

Miközben e szavakat kimondta, hatalmas teste mögött, a kupolacsarnok falától pár lépésnyire szivárványszínek ragyogtak fel a levegőben. A bhromsi kapu semmiben sem hasonlított arra a kapura, melyet Fénymarék Krion magiszter házában látott, sem arra, mely Ornon várában állt. Ez a Nardzsin Kapu éppen olyan illúzióból volt szőve, mint az egész trónterem, de csak az láthatta meg, akinek Xojertha engedélyezte. Széles fénykapu volt, a szivárvány színei ragyogtak, kavarogtak benne. Mintha egy jégfalat világítottak volna meg színes lámpásaikkal a mindig játékos tündérkék, s most heves röpködésbe kezdtek volna a túloldalon. Misztikus rajzolatokkal kápráztatva el az ámuló tekinteteket.

Melegkéz nem álmodik, Melegkéz siet! - figyelmeztette őt Susogó.

S a kicsinek, most is, mint mindig, igaza volt, mert a trónterem bejárata ekkorra már résnyire kitárult, és fekete füst gomolygott be rajta. Az ajtótáblák csikorogva tárultak egyre szélesebbre, ahogy Kerwin der Ruhn fekete mágiájával túlvilági szolgáit szólította. Odakintről hátborzongató hangok hallatszottak.

Aymer is felfedezte a növekvő veszélyt, s a többieket is a kapu felé terelgette. A drakón pap, ha az volt egyáltalán, ebben Fénymarék egyre jobban kételkedett, hátrálva követte őket, s szemét egy pillanatra sem vette le a bejáratról.

- Nyisd meg a kaput, Yeloy! Siess! - kiáltotta felé, hátra sem pillantva.

Fénymarék határozott léptekkel indult meg a trón mögötti színes kavargáshoz, de aztán tanácstalanul megtorpant, és bután nézett maga elé. Előtte egy szilárdnak tűnő jégfal emelkedett.

- Nyissam meg - morogta -, könnyű azt mondani! De hogyan? Ezt nem mondaná meg végre valaki?

Melegkéz merül! - adott tanácsot egyből Susogó.

- Merüljek? Nem tó ez, hogy úszóleckéket vegyek. Ehhez inkább egy csákány kéne.

Melegkéz merül, Melegkéz emel, színek szólnak, vezetnek!

- Legalább az ilyen fontos pillanatokban ne beszélnél rejtvényekben, Susogó!

Melegkéz merül, Melegkéz emel! - sürgette újra, de Fénymarék tanácstalanul toporgott tovább.

A kis moa-moa megunhatta, hogy nem hallgatnak szavára, mert kissé lejjebb csusszant Fénymarék vállán, rövid ideig egyensúlyozott, bozontos farkincája a lány szemei előtt csapkodott jobbra-balra, majd egyenesen előrevetette magát a kapu felé. Gyönyörű ívben repült a Nardzsin Kapu közepét célozva meg. Hátán felborzolódott az ezüst csík, és hangos nyaffantással kísérte az ugrást.

Fénymarék félrekapta a fejét, és összeszorította a szemét, hogy ne lássa, amint a kicsi hangos csattanással csapódik a jégfalnak, s végül alig mert odapislantani, de szerencsére nem történt semmi végzetes. Susogó hihetetlen módon megkapaszkodott a fal közepén, körmeit mélyen a kapu falába vájta, s amikor visszafordult felé, kis pofájában egy színes fényfonatot tartott. Hogy kiharapta-e azt a falból, vagy magától tekeredett elő, ezt Fénymarék sosem tudta meg, de nem is érdekelte. Riadtan ugrott kis barátja után, hogy segítségére legyen.

Susogó merül, Susogó emel! Fénymarék fog! - közölte, miközben teli pofácskáját rángatva rázta a fejét.

- Remélem, az Oltalmazó megbocsátja majd nekünk ezt a szentségtörést! - suttogta Fénymarék miközben gyengéden leemelte Susogót a falról.

Ahogy magához ölelte a kicsit, a színes fényfonat tovább tekeredett.

Színek vezetnek!

Az ifjú boszorkány elmosolyodott, lassan kezdett előtte felderengeni, mire akarja rávenni őt kis barátja. Megérintette az avaraghgyűrűt, majd elővonta ruhája redői közül.

- Használjam... - mormogta Xojertha szavaira emlékezve.

A fényfonatot kiemelte Susogó szájából, és rátekerte a gyűrűre. Az ezüst karika halkan sistergett, de nem ellenkezett. Lüktetése átterjedt a kapura, végigfutott a fényfonaton, elmélyítette annak színét, s így egy ábrát rajzolt ki a jégfalon.

- Érdekes! - szólalt meg mögötte váratlanul egy hang. Gwelin állt ott, és csendesen szemlélte Fénymarék ténykedését. - Remélem, tudod, mit csinálsz!

Az elmúlt percek során valahogy megfeledkezett a többiekről, s most fölöttébb bosszantotta az elf leckéztetése.

- Tudom - pislantott le a nyakában függő gyűrűre, mely továbbra is lüktető fényeket küldött a kapu felé.

- S azt is, hová vezet minket a kapu? - firtatta Gwelin.

- Ahová a rajz vezet - bökött a lány a kapu felé.

- S jó lesz az nekünk?

- Bárhol jobb, mint itt maradni - tért ki gyorsan a válasz elől Fénymarék.

Éles hang harsant a hátuk mögül, s erre mindketten odakapták a fejüket. A hatalmas tróntól nem láthatták pontosan, mi zajlik a bejárat környékén. Csak azt látták, hogy Khosba meglepő fürgeséggel Aymer elé veti magát, testüket csapkodó lángok ölelik körül, majd hatalmas robbanás rázza meg a termet, és sűrű füst gomolyag borít el mindent. Aymer rikoltása hangzott fel hirtelen, hátborzongató kiáltás, majd a pap teste kibotladozott a füstből és a lángból, szakadt burnusza úgy lobogott utána, mint egy harcba szólító vérpettyes, barna lobogó, és Aymer heves mozdulatok kíséretében varázsolni kezdett. A robbanás pillanatában Truh hangos rikkantások közepette bevetődött a trón talapzata mögé. Fénymarékon ekkor átvillant a gondolat, hogy az öreg törpe pontosan Xojertha mancsa mellett ért földet. De Truh szerencsére nem sérült meg, egyből felszökkent, és rohant tovább feléjük. Ahogy elült a lángvihar, előtűnt Khosba is, öreges, megfáradt mozdulatokkal támaszkodott botjára, s hunyorgó szemét Fénymarékra vetette. Kissé előrelépett, de aztán megtorpant, mint akit már ez a csekélyke erőfeszítés is végleg kimerített, majd mintha szólni akart volna, felé emelte a karját, de aztán csak állt ott hosszan, némán, mozdulatlanul.

Aymer tenyeréből ekkor fénygömbök tucatjai pattantak ki, s repültek a bejárat táruló ajtaja felé. Hangos robbanások sorozatával rázva meg a termet, s még hangosabb sivalkodást, rikácsolást szülve az ajtó túloldalán. Khosba hirtelen megingott és előrezuhant, de Fénymarék nem láthatta jól, mi történt vele, mert a huorn pont ekkor ereszkedett le előtte, széles szárnyai eltakarták előle az eseményeket.

- Nyisd! - vijjogta közvetlen közelről a lány arcába. - Nyisd ki, shanob!

Fénymarék megrántotta a gyűrűre bogozott fényfonatot, és elviharzott a huorn mellett, majdnem feldöntötte a madárembert, rohant vissza Khosba és Aymer felé. A fonat sebesen tekeredett a nyomában, kifejtve a Nardzsinkapu közepébe rajzolt képet, de ő hátra sem fordult, csak miközben letérdelt Khosba mellé, vetett egy futó pillantást visszafelé.

Ez a Nardzsin Kapu nyugodt, színes örvényeivel, sokkal csendesebbnek tűnt, mint az a másik, amit a ghor-gasha támadása során Fénymarék avaraghgyűrűje megnyitott. Most azonban Bhroms kapuja életre kelt, széles, semmibe nyíló sötétség ásított azon a helyen, hol a fényfonat rajzolta kép látszott az imént. Gwelin egyből a nyílás elé szökkent, szőke fürtjeit vadul cibálta a mágikus vihar, mely a kapu belsejéből áradt. Az elf, megérezvén a hatalmas erőket, melyek a kapu körül tomboltak kissé elbizonytalanodott, tétovázott, de a huorn váratlanul mögé lépett, és nagyot taszított rajta. Gwelin átbucskázott a kapun.

Wrook elégedetten meglibbentette tollruháját, mint aki remekül szórakozik, majd hátrapislantott nagy fekete szemével Fénymarékra. Kiáltott felé valamit, de a lány nem értette, aztán a huorn a semmi tornácát átlépve követte Gwelint. Truh billegve állt, igyekezett megtartani egyensúlyát, és heves kézmozdulatokkal integetett Fénymarék felé, hogy kövesse őket, de a lány csak visszaintett a törpének jelezve, még dolga van itt.

- Khosba! - hajolt az öreg írnok fölé aggódva Fénymarék, de egyből látta, itt már nem sokat segíthet, minden gyógyító tudománya kevés lenne, hogy megmentse az öreg írnok életét. Khosba mellkasából horgas hegyű nyílvessző állt ki, s a kis boszorkány egyből megérezte annak sötétszínű, nehéz illatát, a pincemélyek dohos szaga keveredett a fekete mandragóra főzet jellegzetes bűzével.

Az öregember halkan zihált, s ujjai ráfonódtak Fénymarék csuklójára, magához húzta őt.

- Anyád boldog lenne, ha látna! - suttogta felé. - Boldog és büszke!

- Nem hallhatsz meg! - rázta a fejét. - Annyi mindent kell még megbeszélnünk! Annyi mindent kell még mesélnünk egymásnak!

- Már nincs idő - lehelte az öreg -, de a tekercsek... a tekercsek majd mesélnek.

Fénymarék közelebb hajolt, hogy jobban hallja.

- Krosium romvárosában, az ősi drén romok között, a tengerpart közelében megtalálod őket! Ott vannak... zöld fény vigyázza titkukat... zöld virágok alatt... zölden zöld... - elhalt a hangja, és a rátörő fájdalomtól megvonaglott az arca, aztán összeszedve maradék erejét a kapu felé tolta Fénymarékot. - Menj, gyermek menj!

- Nem hagyhatlak itt! - válaszolta kétségbeesetten a lány, és megpróbálta felemelni az öreg testét.

- Fénymarék hagyd!

Összerezzent a szóra.

- Khosba hozzátartozik Bhromshoz, nem viheted innen el!

Aymer állt mellette. A lány összezavarodva nézett fel rá, a pap azon a néven szólította, melyet elvett tőle a Finel. A drakón pap burnusza szakadt volt, több helyen megperzselődött, széles hasíték húzódott keresztben a mellkasán. Fénymarék pislogva emelkedett fel, s kitáguló szemekkel meredt a férfi elővillanó bőrére, az oldalán egy jellegzetes forradás hege fehérlett. Csak egy pillanatra látta, mert Aymer már tovább is mozdult, de végre megértett belőle sok mindent. Az emlék élesen bontakozott ki elméjében, egy régi, bár sosem feledett kép, egy sebesült férfi képe.

- Menj! - mordult ismét Aymer a lányra, és letérdelt Khosba mellé, nem törődve vele tovább, szavait már Bhroms első írnokához intézte. - Nem menthetlek meg, öreg barátom!

Fénymarék lélegzetvisszafojtva állt ott, de esze ágába sem volt továbbindulni.

- Tudom, nagyuram. De nem halhatok úgy meg - suttogta az öreg -, hogy nem tudom, mi történt szeretett úrnőmmel.

Aymer nem válaszolt, csak kissé mélyebbre hajtotta a fejét.

- Nagyuram, szólj! - esdekelt a haldokló. - Te voltál, igaz? Láttam azon a napon a vörössárkányt fent a várfalon. Láttam!

Válaszul Aymer ujjai lágyan végigsimították Khosba homlokát, az öreg írnok arca felfénylett. Nyugalom és békesség áradt szét öreg vonásain.

- Köszönöm, uram!

Fénymarék pislogva figyelt, s igyekezett olyan észrevétlen maradni, mint egy szellem. S bár Aymer nem parancsolt rá újra, hogy távozzon, már azt is tudta, ennek oka van. Mert az előtte térdelő férfi nem tesz semmit ok nélkül, mindig céltudatosan, érzelmek nélkül dönt. Azonban Fénymarék most mégis úgy látta, mintha annak a fekete álarcnak a vonásai megvonaglottak volna egy pillanatra, de végül újra megkeményedtek azok az arctalan vonások.

Aymer halk szavait továbbra is az öreghez intézte:

- Nem hagyhatlak itt az északi fattyú prédájául!

- Tudom, tedd, amit tenned kell!

- Nem fog fájni, barátom, ígérem! Khosba lehunyta a szemét, s úgy suttogta.

- Már semmi sem fáj, nagyuram, már megajándékoztál a bizonyossággal!

Aymer kihúzta a burnusza alá rejtett fekete tőrt, azt, melyet Murlok nagyúr szobájában vett magához. A tör láttán Fénymarék hevesen ökölbe szorította a kezét, mert végre megértette, mire készül a férfi. De bármennyire is szerette volna, nem bírta volna megállítani őt, s érezte, értelme sem lenne megpróbálkozni ezzel.

A mozdulat gyors volt és valóban kíméletes, ahogy Aymer ígérte.

A férfi felállt, kegyelettel nézett le Khosba élettelen testére. Halk szavakat mormogott, melyeket gyors mozdulatok követtek. Xojertha szemhéja ekkor felpattant, zöldarany szeme felparázslott, és a sárkány közelebb mozdult hozzájuk. Eltátotta a száját, és dermesztően jeges lehelete beborította őket. Az öreg teste megemelkedett a levegőben, rövid ideig ott lebegett, lágy, ezüstös pára lepte el, majd váratlanul eltűnt a szemük elől.

- Azt mondtam az előbb, menj! - szólt ingerülten Aymer, de nem nézett Fénymarékra.

- De azt is mondtad egyszer, ne csak nézzek, lássak is!

- Akkor most láttál! - mordult fel tettetett haraggal a férfi. - Ayostion-Qery Yeloy, egy shanob első számú erénye az engedelmesség!

Fénymarék elengedte a füle mellett a szavakat, s nem tette szóvá, hogy Aymer ismételten olyan néven szólította, melyet nem használhatott.

- Engedelmesség? - kérdezett vissza pimaszul. - Egy kitaszított mondja ezt nekem?

- S'almeyna nálad komiszabb shanobot nem is választhatott volna magának!

- Te is tudod, nem ő volt, aki kiválasztott engem!

Aymer szótlanul meredt rá sokáig, de a kis boszorkány állta a tekintetét.

- Menjünk inkább! - mondta végül a férfi.

- Mi történt Khosbával? - kérdezte Fénymarék.

- Nem hagyhattam magára - dünnyögte. - Kerwin der Ruhn sok mindent megtudhatott volna tőle. Az északi félvér ravasz, s túl jól ismeri a fekete mágiát. Azonban Khosba Bhromshoz tartozik s az Oltalmazó mindig meghálálja a neki tett szolgálatokat. Most azonban siemünk kell, Yeloy! Ne legyen több kérdésed!

Ezzel Aymer megragadta Fénymarék vállát, és a kapu felé fordította.

- Ne legyen? - háborogta egyből a lány. - Hisz' csak kérdéseim vannak! - De aztán csak csendesen, az orra alatt mormogva merte hozzátenni: - Brendon nagyúr!

Hátuk mögött ekkor a trónterem ajtaja hangos döndüléssel átszakadt, ők azonban már ott álltak a kapu előtt. A Nardzsin Kapu örvényei bonyolult mintákba csavarodtak, egyenletesen fénylettek és a kapu közepén, a sötét semmi hívogatón ásított feléjük.

Elégedett mormogása egyre csendesült. Hatalmas testének párája illatozva szétterült. A barlang falai sóhajtva fellélegeztek, és nagyot szippantva nyelték ismét az édes mágiát.

Apró remegések futottak még végig a sárkány aranyló oldalán, de lelke már messze járt. Átlépte a barlang falát, át a tér és idő kapuját.

Álmok tengerén suhant megint. Körötte kéklő hullámok emelkedtek és süllyedtek szüntelen. Lágy hullámok, tarajos hullámok. S az aranysárkány ismét álmodott... múltat idézett, régit, fájdalmasat...

...Hajóraj szelte a habokat, büszke drén hajók. Árbocuk, mint hajlongó rengeteg, élő erdő, mely vízre szállt, hogy a világot hódoltassa meg. S rajtuk a vitorlák feketén, sötétkéken, szürkén csapkodó szellemek, s a hajók, mint vízre szállt hatalmas viharfellegek, dagadva repültek a szélcsend tengerén. Mágikus szél feszült a vitorláknak és szállt, repült a had.

A távolban szigetek emelkedtek ki a vízből. Nőttek, növekedtek. Halványkék pára lepte be őket. Hívogatón tár-ták feléjük karjukat, de a hajóhad meg sem állt, siklott tovább, messze, dél felé, ismeretlen partok felé.

Ég és tenger peremén hatalmas árnyék lebegett, sebesen siklott a hullámok felett. Éles rikoltással röppenve kerülte meg az árbocrengeteget.

Hangosan dübörögtek fel a harci dobok, s a drén mágusok hatalmas erőket idéztek meg védelmet keresve. De a sárkány nem támadott, csak bátorítón rikoltott, és hangja új társakat hívott...

Ashbar sárkányai tanácskozásra gyűltek, s ott a tenger felett, lassú körözésben álmodtak új, dicső jövendőt maguknak. Mágia korbácsolta a haragos habokat, rázta, tépte a kötélzetet, s végül a sötét szövetség ember és sárkány között megköttetett...

A hajóhad tovább indult, útjukat sárkányröpte kísérte. Ashbar sárkányai vezették a drén hajókat Drakónia titkos partjai felé.

...A Bölcsősziget, az áldott, ismeretlen, végre kibontakozott előttük, s a sárkányok szent öblében ringtak estére a drén hajók. A hódító emberhad bátran partra szállt... Szemükben harcias fény, szívükben harcias lobogás...

Fent, az öböl vize fölé hajló sziklaormon egy hatalmas csatasárkány figyelte léptüket. A lebukó nap liláskék ragyogássá varázsolta testét. Ravasz szemében gyűlölet parázslott, aztán felszállt, s észak felé indult, a rivális klánok földjei felé, magára hagyva az elárult, csapdába csalt dréneket.

...Az eget, mint köröző madárraj sötétítette el a haragos sárkányok tömege. Vörös sárkányok csaptak le a betolakodókra, tüzük végigsöpört a drén táboron, lángba borítva a sátrak sorát. Rárepültek az öbölben ringó hajóhadra. A vitorlák lobogó fáklyákká váltak és az árbocok parázsló rengetege sisteregve süllyedt el a kéklő habokban. A sikoltva rohanó embereket egyenként vadászták le a parti fövenyen. S mire új nap pirkadt, csak a büszke sárkányhad rikoltása szállt a vérmocskos homokú tengerpart felett.

...Magányos, sebesült sárkány érkezett észak felől, és köréje sereglett az embert győző had. A vén sárkány kimerült volt, és sérülése számtalan. A haldokló matriarcha, Ashbar sárkányait gyalázta, az áruló klánokat és S'almeynát, Ashbar első csatasárkányát, ki ravasz módon mindenkit rászedett, s míg a szent partokat védő sereg drén hajókat pusztított, ő Krwoon megszentelt földjére szállt, s ott kifosztotta a védelem nélkül maradt, hátrahagyott szálláshelyeket. Gyújtott tüzet, nagyot, nagyot. S benne pusztultak el az erőtlenek, a vének és a klánok reménységét jelentő kicsinyek...

Az aranysárkány megreszketett, ahogy újra álmodta Ashbar bűnét. Fekete füstből és vörös lángokból orchideákat festett a barlang mennyezetére a libegő varázsaroma... Fázósan összébb gömbölyödött, s tovább álmodott.

Xojertha egy újabb, fájdalmas álomba libbent a mágikus álmok tengerén. Múltat álmodott, s remények nélküli jövőt... A letarolt Krwoonban összegyűlő, bosszúért kiáltó klánok történetét...