1. AZ AVARAGHGYŰRŰ

Kéklő, cikázó villám szakította ketté az égboltot, s hangos dördüléssel csapott le a közeli hegycsúcsok szikla rengetegében, Ornon várának fehér kövekből faragott, csipkézett bástyafalai beleremegtek a dördülésbe. Ítéletidő tombolt odakint, mintha Drakónia összes démona és rég halott istene, Crymhoon földje fölött tartotta volna násztáncát. A mázas, saromi cserepekből kirakott tetőkről hangos, dübörgő kopogással pattogtak szét az öklömnyi jégdarabok, fehér sziklamorzsalékként borítva el a várudvart. A vár karcsú, hófehér, kisebb tornyai hajladozni látszottak az őrült felhőszakadásban, de az ősi falak szilárdan tartották a sziklaorom tetején álló várat, mintha mély gyökereket eresztettek volna a gránit talapzatba. Még e sűrű eső függönyén át is jól látható volt, ahogy a vár közepén ég felé törő Öregtorony kékes fényű kupolája keresztülvilágította a földöntúli sötétséget. Az Öregtorony úgy állt ott, rendületlenül, mintha csak üdvözölni kívánná az égi világ tombolását, mintha minden színét és energiáját ebből a túlvilági tobzódásból szívná magába. S ahogy erősödött a vihar ereje, úgy világított mind fényesebben az Öregtorony hagymakupolája. Sercegő, kékeslila fények övezték, melyek végigfutottak a torony oldalán, és sziszegve fonták be az ősi falakat. Mágikus fények, lidérces villódzások ölelték. Ősi mágia, ősi tűz lobogása.

A vár népe csendben megbújt Ornon védelmező falai között, arra várva, hogy a vihar végre elcsendesüljön. Semmi sem moccant, se kint, se odabent. A folyosók néptelenek voltak csak a néma testőrök álltak a folyosók kanyarulatában és néhány szolga sietett a dolga után.

Az öregtorony legfelső szintjén, közvetlenül a kékfénnyel villódzó kupola alatt, a körfolyosó kanyarulatában egy magas, karcsú alak tűnt fel; a testőrök egyből megmerevedtek láttán, és még jobban kihúzták magukat. Vigyázó tekintetük követte csak az asszony útját, ahogy energikus léptekkel elsietett előttük, s indulatosan belökte a körfolyosóról nyíló egyetlen ajtót.

A díszesen faragott tölgyfaajtó halk nyikordulással tárult ki, és az ajtótáblába illesztett, zöldopálból metszett sárkányos címeren átderengő fény halvány glóriaként fonta körbe a küszöbön megjelenő asszony karcsú alakját. Határozott mozdulattal lépett beljebb, majd gyors türelmetlenséggel hajtotta be maga mögött az ajtót. A királynői jelenség megállt a félhomályos szoba közepén. Az odakint dúló égiháború fel-felvillanó fényei, pillanatokra megvilágították a szoba belsejét, kísérteties rajzokat metszettek a hímzett bársonykárpitokkal borított falakra.

- Bújj elő! - szólt az asszony parancsolón, s türelmetlenül toppantott hozzá a lábával.

A szóra meglibbent az ágy sáfránysárga baldachinjának leomló selyme, és mögüle tömzsi alak óvakodott elő.

- Úrnőm! - suttogta köszönésképpen a sötétben eddig megbúvó alak és tisztelettel meghajolt az asszony felé.

- Akkora zajjal érkeztél, Truh, hogy fellármáztad vele az egész várat! - korholta a törpét a nő, s bár könnyed mosoly játszott az arcán, hangjából mégis kiérződött az elfojtott feszültség.

- Teleportálnom kellett, úrnőm, s nem volt lehetőségem a finomkodásokra. - mormogta válaszul a törpe, de nem mentegetőzésnek szánta szavait.

- Teleportálni? De miért pont az én hálószobámat választottad célpontul, Truh? S ráadásul micsoda mocskot hurcoltál magaddal! - Az úrnő megbökte a földön heverő, vérmocskos farkastetemet selyemtopánba bújtatott lábával. - Eh - legyintett végül fintorogva -, akármi is történt, egy biztos, ez pocsék időzítés volt! Koms és Lork nagyúr már megérkezett a várba. Ők ezer mérföldről is megorrontják a mágia legapróbb rezdülését, már nem titkolhatom el előlük jelenlétedet!

- Már? - kérdezett vissza csodálkozva a törpe. - Mit jelent az, úrnőm, hogy már megérkeztek? S mit keresnek Ornon várában a sárkányurak?

Az úrnő végigsimított sötétkék bársonyruháján, s e mozdulatra mintha karcsú alakja még jobban megnyúlt volna a félhomályban.

- A Finel három nap múlva vizsgálatot tart! - jelentette be jelentőségteljesen. - A Kiorg Tanács úgy döntött, a helyszínen vizsgálja ki a vitás ügyet, és itt hoz majd döntést a szent ereklye további sorsáról.

- Három nap múlva? - Dermetnol de Truhnska érezte, hogy a hír hallatán gombócba gyűrődik a gyomra. - Ilyen súlyos lenne a helyzet, úrnőm? Elkéstünk volna?

- Lassan valóban kifutunk az időből. - suttogta maga elé az asszony, s a mindig kortalannak tűnő, gyönyörűen metszett arcon apró ráncok futottak végig, szeméből most a fáradtság lángjai parázslottak elő, s ezek a lángok egy szívdobbanásnyi időre eltompították a harcias fények lobogását, azokban az acélszürke szemekben, melyek villanásait egy egész tartomány leste rettegve.

Ám amikor Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő ismét feltekintett és megszólalt, annyi hit izzott a hangjában, hogy attól Truh valóban megrettent. Sokkal jobban megrémült, mint az előbb, amikor a bejelentés hallatán elveszni látta maradék reményeiket is. Ismerte jól az úrnőt, ismerte ezt a tekintetett. Pontosan tudta, mi mindenre képes a Qwebeh klán nagyasszonya.

- Talán nincs még veszve minden, barátom! - mondta határozottan, mintha csak olvasott volna Truh gondolataiban. - Harcolni fogok minden erőmből! Harcolni, s ezt ők is tudják! S ha így lesz, véres napok köszöntenek ránk! De ez még előttünk áll, ráérünk tépelődni rajta akkor, amikor elérkezik az a pillanat. És most haljam! - villant reményekkel telve a szeme. - Mire jutottál Morván várában?

- Nem tudok eredményekről beszámolni, úrnőm! - horgasztotta le a fejét a törpe. Bármennyire is szeretett volna jó hírekkel a kiorgúrnő elé állni, ebben a küldetésben kudarcot vallott. - Eljutottam Morván várába, kerestem a mágikus tükröt, de...

- De?

- Nem leltem meg, s így nem tudtam feltenni kérdéseidet az Igaz Szó Tükrének.

Yenmon úrnő mereven állt, rezzenéstelenül fogadva az újabb rossz hírt.

- Bocsáss meg, úrnőm! - mentegetőzött tovább a törpe. - De Brokhwawang, a démon nem tartotta meg neked tett ígéretét, alattomosan rám támadt, és végül nem volt más választásom, mint a teleportálás, én... De ha kívánod, én visszamegyek ismét, úrnőm, és...

- Ssss, most hallgass! - intett kezével az úrnő, és hosszú percekre mélységes némaság ülte meg a szobát. Végül az úrnő újra megszólalt, hangja tompa fájdalommal hullott a csendbe. - Vajon sosem tudom már meg, hová lett a fiam, Truh?! Soha?! Jugshajga álma, az Igaz Szó Tükre volt az utolsó reményem! A tükör beszélhetett volna, a tükör sohasem hazudik! De most már késő! Ez lenne hát a sorsunk, Truh? Brendonnal együtt a Qwebeh klán is pusztulásra van ítélve?

Ornon várának úrnője, Ejnoyin-Qwebeh Yenmon úrnő egész testében megremegett. A kiorgúrnő soha nem engedte meg magának, hogy mások gyengének lássák, vagy akár csak egy röpke pillanatra is bepillanthassanak lelke rejtet zugaiba. Azonban Truh, a törpe más volt, ő különleges szerepet játszott Yenmon életében. Az öreg törpe volt az egyetlen lény, akit a kiorgúrnő közel engedett magához, s aki nagyritkán megláthatta a sárkányálarc mögül kibukkanó emberi gyarlóságot.

Az a régi keserűség, mely évek óta mérgezte a lelkét, csak pillanatokra téríthette el határozott elképzeléseinek kivitelezésétől a sárkányúrnőt; Yenmon céltudatos életében nem volt helye a gyengeségnek. Közel egy évszázada már, hogy egy beavató, avaragh szertartás során kiorggá változott és attól a naptól kezdve emberi testében hordozhatta Ashbar egyik renegát sárkányának Ejnoyinnak a lelkét. S egy sárkány, főként egy nagy klán vezetője, nem törődhet kicsinyes, földhözragadt, emberi kötődésekkel, főként akkor nem, amikor a nagy játszmában - melyet a sárkánycsaládok folyamatosan egymás ellen vívtak -, pont az ő klánjának jövője volt a tét.

Yenmon úrnő összerázkódott, mint aki le akarja rázni magáról a lelkére telepedett fásult kábulatot, s már ismét a fáradhatatlan, kiismerhetetlen asszony állt a szoba közepén. Felvetette a fejét, s hátrarázta éjfekete sörényét, pont úgy, mint egy harcba induló paripa. Keskenyvágású, acélszürke szeméből vad, engesztelhetetlen ezüstfények csaptak elő. A kiorgúrnőn láthatólag nem fogott az idő, hideg szépsége ma is ugyanúgy elkápráztatta a férfiszíveket, mint évtizedekkel ezelőtt. S ahogy megszólalt, vészhozón emelkedett a hangja.

- Háború lesz, Truh! Olyan háború, amilyet rég nem látott Crymhoon földje. Háború lesz, ha a Finel rákényszerít! - Az úrnő keze hevesen ökölbeszorult a szavakra, s arcán alig látható sejtelmes vonalak hullámzottak át.

A törpe szeme előtt véres látomások képe futott át ennek hallatán. Megborzongott.

- Talán szövetséget kellene kötnünk. - köszörülte meg kiszáradó torkát.

- Szövetséget? Én nem egyezkedek senkivel! - csattant egyből Yenmon úrnő indulatos hangja.

- De, úrnőm, talán szerencsésebb lenne, ha titokban... ha egyenként tárgyalnánk a sárkányurakkal, vannak számosan, akik nem értenek egyet a Finel döntéseivel. Számtalan szövetségesünk lehet a kisebb klánok között, ha tárgyalnánk velük...

- Erre már nincs időnk! - legyintett az úrnő.

- Akkor talán... khm, talán... - de aztán gyorsan elharapta a szavakat.

Truh érezhetően feszengett. Kár volt belevágni a hirtelen jött ötletbe, még ki sem mondta a gondolatot, de már azt is megbánta, hogy egyáltalán eszébe jutott.

- Nos? - meredt rá Yenmon. - Ne nyekegj itt nekem!

- Bhroms most Kerwin der Ruhn kezén van - szögezte le Truh. - A városállam jelentősen meggyengült Szruhanna halála óta. Egy koncentrált támadás elsöpörheti az északi fattyút. Köztudott, hogy Kerwin der Ruhn nem birtokolja Xojerthának a Bíbortrón Szellemének védelmező kegyét. Helyzete így igen ingatag. Ha felajánlanánk Xojerthának a jövő évi áldozás egy részét, az Oltalmazó elégedett lenne. Ez csak csekélyke áldozat részünkről és...

- Csekélyke áldozat? - háborodott fel az Úrnő. - Truh, én nem mondok le egyetlen morzsájáról sem annak, ami jog szerint engem illet! Jegyezd meg magadnak egy életre: sem az északi fattyúval, sem a csaholok hordájával nem kötök szövetséget! Nem! És te ne akard nekem megmondani, hogy mit tegyek s mit ne! - ingatta zord tekintettel a fejét - Még az irántad érzett hálám sem jogosít fel arra, hogy befolyásolni próbálj döntéseimben!

- Ez eszembe sem jutott, úrnőm! - sápadt el Truh arca. - Én csak fel akartam hívni arra a figyelmed, hogy mindazt, amit a fiad, Brendon egykor megteremtett, elveszítheted. Xojertha, az Oltalmazó tisztelte Brendont, jobban, mint bármely más kiorgot! Ha Xojertha segítségét kérnénk...

Az ötlet, amit Truh végső kétségbeesésében felvetett, szentségtörésszámba ment a kiorgok között. A nagyasszony szisszenve szívta be a levegőt ennek hallatán, s rövid ideig szólni sem tudott a döbbenettől. A törpe jó szándékú szavai valósággal megalázták és arcul csapták. Xojertha segítségét kérni, egy kiorg számára azt jelentette, hogy tehetetlennek bizonyult, méltatlannak a Szunnyadó Nagyok szellemi örökségéhez.

- Ne aggódj emiatt, Truh! - sziszegte Yenmon úrnő, s a visszafojtott dühtől vészesen felfénylett acélszürke szeme. - Az én figyelmemet semmi sem kerülheti el! Kerwin der Ruhn már nem sokáig páváskodik Bhroms trónusán, és az Oltalmazó is időben megkapja majd jussát.

A törpe jobbnak látta, ha nem erőlteti tovább ezt a témát, sem Bhroms, sem Xojertha, sem Brendon további felemlegetése nem vezethetett jóra. Az úrnőt felbőszíteni még neki is veszélyes lehet, és a Qwebeh klán nagyasszonya minden bizonnyal pontosan tudja már, hogy mit fog cselekedni. Truh idegesen toporgott, bár tisztában volt vele, hogy nem épp a legjobb pillanatot választja, de mégis meg kellett kockáztatnia egy kérést.

- Úrnőm, nekem vissza kellene térnem Morván várába. Egy barátom bajban van ott, és segítenem kellene rajta. Ha megengednéd, hogy távozzam rövidke időre... s akkor talán a Tükröt is...

- Ezzel már elkéstél. Nem mehetsz sehova, Truh! Szükségem lehet rád, míg a Finel tagjai itt tartózkodnak a várban!

- De, úrnőm!

- Truh, ne feszítsd tovább a húrt! Ma már úgyis többet szóltál, mint amennyit megengedhetsz magadnak! - sziszegte indulatosan az asszony, és még a félhomályban is jól látszott, ahogy szabályos metszésű arca megnyúlik a haragtól, és pofacsontján kifényesedik a bőr. Arcszíne fémes árnyalatokat vett fel, és halvány erezetek futottak rajta végig, enyhén lüktetve emelkedtek ki a kék színben játszó pikkelyek domborulatai. Ez mindig biztos jele volt a sárkányúrnő kirobbanni készülő dühének.

- Úrnőm, ez nagyon fontos nekem! - kérlelte Truh már-már könyörögve, nem is törődve a nyilvánvaló veszéllyel.

- Azt mondtam, nem! - förmedt rá indulatosan az úrnő, s ahogy közelebb toppant, halk szisszenéssel csapott előre a hosszúkás sárkánynyelv. - Itt az én szavam a törvény! Amit mondtam, megmondtam! Nem hagyhatod el a várat, Truh, a következő parancsomig!

Az úrnő megperdült, és indulatos léptekkel megindult kifelé. Az ajtó előtt azonban még megtorpant, és gyorsan rendezte vonásait. Könnyed mozdulattal megrázta a fejét, és e mozdulatra a jellegzetes sárkányvonások a semmibe enyésztek. Vissza sem tekintett, ahogy finnyásán elhúzta a száját, és a földön heverő, félbevágott, lassan oszlásnak induló vérfarkas teteme felé bökve, leereszkedő hangon vetette oda Truhnak:

- Ezt az ocsmányságot pedig azonnal takarítasd el a hálószobámból!

Ezzel kiviharzott az ajtón, magára hagyva a tanácstalan, reményvesztett törpét.

Fénymarék a Feketesás-mocsár ifjú boszorkánya két nappal korábban rejtőzött el a mocsár mélyén. Kedvenc rejtekhelyén, a vén akáciafa gubancos gyökerei által egyben tartott kicsiny szigeten pihent meg, ott, ahol néhány nappal korábban, amikor Morván várába indult, rátalált Susogóra, a kis moa-moára. Brokhwawang, Morván várának démona, csúnya, hosszanti sebet ejtett a lábszárán^[1], miközben Fénymarék a vár összeomló falai közül menekülni próbált, így a kis boszorkány már örökké magán viseli a démon jelet annak emlékéül, hogy Morván várában elpusztította Jugshajga álmát, a mágikus tükröt. Fénymarék miután több gyógyító varázst elmormogott, és a sebekre gyűjtött, gondosan szárított, válogatott gyógyfüveinek nagy részét is elhasználta, több mint egy napig lázasan, kimerülten aludt a mocsár rejtekén. Csak Susogó, a kis moa-moa, és Shondra, a mágikus jogar vigyázták álmát. Amikor végre felébredt lidérces álmaiból, a láz már csillapodott, és a seb is csak három, párhuzamosan futó, vöröslő, puffadt csíknak látszott a lábszárán. Azonban a lábára ráállni még nemigen tudott, ezért úgy döntött, megvárja a másnapot, s csak azután indul tovább.

Itt nem kellett tartania senkitől és semmitől, annak ellenére, hogy a Feketesás-mocsár az idegenek számára gyakran tartogatott nem várt meglepetéseket, de a kis boszorkánynak ez volt az otthona. Jól ismerték öt a mocsár lakói.

A kis boszorkány Crymhoon földjén, a druloni határvidék mentén élt, Drakónia dél-nyugati részén, a Shim-mocsár peremén, közel a régi drén városokhoz és az Elhagyott Bányákhoz - ám mégis távol azok elfajzott lakóitól. A Shim-mocsár kitárt kar gyanánt ölelte át az édesvizű Shimfei-tavat - amelyben nyüzsögtek a vízitündék és más édesvízi kreatúrák. S a mocsár cuppogó, zsombékos világát csak észak felé szakította meg a csillogó, tiszta vízfelületet, mely a végtelenbe vesző rónaságra nézett. A hullámzó puszta egészen az Arnon-hegység lábáig húzódott. E hegység közepén tört az ég felé Drakónia szimbóluma, a három gigászi vulkán, a Három Szülő.

A hegyek mozdulatlanul, komor, őrző tekintettel figyelték a lábuk előtt fekvő, élettől nyüzsgő vidéket. A dombok között népes manófalvak üregei tátongnak, a mocsárban sárga képű gyíklények építgetik egymásra rozoga nádkunyhóikat, és idegesítően kacarászó, pikkelyes mocsári manók bujkálnak a zsombékok között. A végtelennek tűnő erdőségek mélyén tündék, elfek és fekete elfek őrzik titkaikat, szárnyas tündérkék vedelik a nektárt a színpompás tisztásokon, s menekülnek kacagva az őket űző, bosszús tündemanók elől. Aztán még messzebb a zord hegyek között trollok, óriások és kétfejű ogárok ritkítják a vadállományt és a hegymélyi tárnákban munkálkodó szorgos törpe népeket. Ám bármilyen népes és titokzatos is ez a földrész, az igazi titkokat mindig is az Arnon-hegység rejtette. Az ég felé törő hegyek tiltott vidéknek számítottak az már a sárkánynép titokzatos világa volt, s oda nem igen merte betenni a lábát más fajba tartozó. A zord szépségű, szakadozott peremű, meredek sziklafalak kirekesztik onnan a külvilágot és elzárják a kíváncsiskodók elől Drakónia igazi urainak titkait. Az Arnon-hegységben, a legkülönbözőbb sárkányfajok uralkodnak, szigorú rendben felosztva egymás között a területeket. A sárkánycsaládok gondosan felügyelik barlangotthonaik biztonságát, melyek szépsége és nagysága gyakran a legnagyobb várakkal vetekszik. Harcosaik, a csatasárkányok óvón vigyázzák a klánbirodalmak rendjét és a családok jövőjét jelentő, rejtett fészkelő területeket.

De mindez messze volt, nagyon-nagyon messze attól a száraz akáciafától, ahol Fénymarék a Morván várában átélt viszontagságok után megpihent, és a kis boszorkány is csak Dermetnol de Truhnska, az öreg törpe meséiből ismerte ezeket a távoli, félelmetes tájakat. Mindeddig biztonságban élhetett itt, a nagy mocsár déli szegletében meghúzódó sűrű, sötét növényzetéről nevet kapó Feketesás-mocsárban. Annak ellenére, hogy a Shim-mocsár a gyíkemberek, a mocsári manók és a legkülönfélébb mocsári lények lakhelye volt, s olyan szörnyetegek és jámbor kreatúrák éltek a sustorgó nádszálak zsombékos tocsogók fölé hajló fűzfák árnyékában, amelyek a világ egyéb részén még csak a mesékben sem fordultak elő. Fénymaréknak ez a vidék jelentette a biztonságot, az otthon melegét. A mocsár különös lényei valamennyien jól ismerték a kis boszorkányt. Tisztelték szerették vagy épp félték szertelen bolondozásai miatt. Fénymarék hozzátartozott ehhez a világhoz, éppúgy, mint a nádszálakat cirógató napsugarak vagy a csendesen permetező eső.

Mindeddig biztonságban élhetett itt, de immár nem tudhatta, mit hoz majd számára a holnap. Ez a kérdés azóta motoszkált benne, amióta elolvasta a tekercset, melyet a vár kincstárában talált, s amelyet évekkel korábban Bhroms bűvös hatalmú úrnője, Szruhanna írt. A tekercs számtalan kérdést szült benne, sötétnél sötétebb gondolatokat.

Fénymarék kényszerű pihenőjét azzal töltötte, hogy tanítgatta Susogót, a kis moa-moát. A sebesült kölyökre napokkal korábban lelt rá a vén akáciafa tövében. Egy kerecsensólyom ragadta el az apróságot anyja vackáról, de a ragadozómadár végül kiejtette zsákmányát karmai közül. A kerecsensólyom mély sebeket ejtett a kicsi testén. Fénymarék meggyógyította Susogó sérüléseit, és a kis szőrgombóc azóta elválaszthatatlan társául szegődött. Az álatka egész testét hosszú, selymes, szőr borította, a fekete bundában, a kicsi fejebúbjától bozontos farka végéig egy világító, fehérezüst csík futott végig.

Fénymarék hamar felfedezte Susogó rendkívüli képességét, mert a kis moa-moa rendhagyó módon, a gondolatok útján beszélt hozzá. Így időnként Susogó segítségével szót válthatott Shondrával is - ha a büszke természetű jogarnak épp kedve volt szóba állni velük -, de még így is bőven maradt ideje arra, hogy eltöprengjen az elmúlt napokban átélt különös eseményeken.

Váratlanul Sah-ja-jan, a kis tündemocsok bukkant elő a nádszálak közül. Régi ismerőse volt Fénymaréknak, gyakran követte a lányt a mocsárban tett sétái során. Most is örömmel cserfegett oda neki, miközben körberepkedte a fát.

Susogó eddig a lány ölében szunyókálva élvezte a délutáni napfény melegét, de most felemelkedett, berzenkedve borzolta fel a bundáját, és fejét kapkodva figyelte a gyorsan libbenő nádi tündérkét.

A játékos kedvű tündérke ruhája friss sártól csepegett. Sah-ja-jan előszeretettel fürdőzött a meleg iszapban, és még nagyobb kedvét lelte abban, ha a testére, ruhájára tapadt sárdarabkákkal bombázhatta a nálánál nagyobb lényeket. Sah-ja-jan Fénymarék arca elé repült, és kacagva megrázta magát.

- Jaj! Sah-ja-jan, hagyd abba! - tolta félre mosolyogva a lány, mert pontosan tudta, hogy ezt várja tőle a kis tündemocsok.

A kis tündér kacagva, cserfegve repkedett tovább körülöttük, mint egy kolibri, és újból lecsapott gyanútlanságot tettető áldozataira.

A második támadás után már Susogó fényes, tiszta bundáját is sárfoltok éktelenítették, s a kis moa-moa ezt fölöttébb zokon vette. Hangos prüszköléssel, acsarkodással szökdécselt a levegőbe, hogy éles fogacskáit belemélyessze a szemtelen kis lény átlátszóan vékonyka testébe. Fénymarék alig tudta lefogni.

- Ne bántsd, Susogó! Sah-ja-jan nem akar rosszat, csak játszik.

A kis tündemocsok ezt látva elégedett mosollyal szállt le a fűre, majd felszökdécselt a lány vidrabőriszákjára, kíváncsian kukkantott bele, finom, édes kalács után kutatva, de mivel nem talált semmit, tovább szökkent a másik zsákra. Fénymarék figyelmesen követte tekintetével.

Amikor Morván várának falai omladozni kezdtek Fénymaréknak sikerült magával ragadnia Truh iszákját is, melyet a törpe menekülése közben hagyott hátra, s melyet, ha nehezen is, de végül kimenekített a romba dőlő várfalak közül. Azt remélte hamarosan rátalál majd az eltűnt törpére és visszaadhatja neki. Fénymarék türelmetlenül várta ezt a pillanatot, nagyon szeretett volna már elbeszélgetni öreg barátjával, hiszen már rengeteg megválaszolatlan kérdés gyűlt össze benne.

Ki ő valójában? S ki az a Fénymarék, akinek haláláról a kincstárban megtalált tekercs szólt? S mit akarhatnak tőle a kiorgok? Mi köze lehet neki, az egyszerű kis boszorkánynak a sárkányurak civakodásához?

Sah-ja-jan mérges cirpegésére kizökkentette gondolataiból. A kis tündemocsok két lábbal ugrált Truh zsákjának tetején, mert sehogy sem sikerült kioldania annak összecsomózott kötőjét. Fénymarék ahogy figyelte, mind jobban ráncolta a homlokát. Egy gondolat vibrált fel benne. Ahogy máskor sem, most sem töprengett hosszan el azon, vajon helyesen cselekszik-e? A benne élő olthatatlan kíváncsiság ismét olyasmire sarkallta, ami talán nem volt épp helyén való, s amiért idővel majd biztosan megkapja a fejmosást Truhtól, de végre tudni szerette volna a válaszokat az őt körülvevő rejtélyekre. S arra gondolt, talán a törpe féltve őrzött kincsei között találhat valamit, ami magyarázatul szolgál számára. Úgy gondolta, ez a „talán” elfogadható indok lesz később, és így megbocsátható a cselekedete. Legalábbis ezzel nyugtatgatta magát, miközben izgatott kíváncsisággal kiborította a fűcsomók közé Truh zsákjának tartalmát.

Lelkiismeret-furdalás nélkül kutatta át a zsákot. Rég látott ennyi haszontalan kacatot, de azért a szétgurult tárgyak felöl innen-onnan megcsapta érzékeny orrát a mágia oly kedves illata is. Sorra tolta félre az értéktelen holmikat. Végül egy hosszúkás alakú bőrtarsolyra lett figyelmes, melyet bélhúrból sodort iszalaggal kötöztek össze. Óvatosan kezdte bontogatni, és már meg sem lepődött, amikor kibogozva a tarsolyt összefogó zsineg csomóit, sárguló, megviselt pergamenlapokat pillantott meg.

Ujjai mégis enyhén megreszkettek, amikor kiterítette azokat a fűben. Ez a tekercs több lapból állt, de nem sokban különbözött a Morván várában talált pergamenlaptól. Azonban látszott rajtuk, hogy sokszor olvasgathatták őket, mert annak ellenére, hogy gondosan ügyeltek épségükre, a lapok szélei itt-ott már beszakadtak, s több, ismeretlen eredetű folt is éktelenkedett rajtuk. A tekercsből a már korábban megismert jellegzetes kézírás alig olvasható, kissé kusza betűi incselkedtek vele kihívóan.

Fénymarék sokáig nem is mert beleolvasni, csak ült ott szótlanul, és azon merengett; hogyan, s miért kerülhetett ez a tekercs a törpéhez? Tudta, hogy Szruhanna egy újabb tekercsét tartja a kezében; Bhroms úrnőjének egyik titkos fóliánsát, azét az asszonyét, akiről az elmúlt napokban már oly sokat hallott. S már azt is sejtette, hogy az iratokért heves csatározásokat folytatnak ismeretlen hatalmú erők. Csak azt nem tudta még, hogy vajon miért? Mint ahogy azt sem tudta eldönteni, vajon tudni akarja-e valaha is erre a kérdésre a választ.

Nagyot szusszant, ahogy óvatosan lepillantott a pergamenlapokra. Az írás sorai hívogatón nyújtózkodtak előtte. Mintha beszélnének hozzá.

- Gyere! Ismerj meg minket! - suttogták felé. De vajon tényleg meg akarja ismerni a tekercsek tartalmát? Vajon van hozzá elég bátorsága?

- Mi olyasmit mondhattok el nekem, ami tovább visz a megismerés útján? - suttogta maga elé.

- Nagyon is sokat! - duruzsolták a sorok, s úgy tűnt, mintha a betűk megmoccantak volna a papírlapon.

Fénymarék összerázkódott, és hevesen megrázta a fejét, mélyeket lélegzett.

- Csak képzelődöm! Viszont ha nem olvasom el, sosem tudom meg, hogy mit jelentenek számomra ezek a sorok - ismerte el gondterhelten.

Nehéz szívvel mégis rászánta magát az olvasásra. Félt az újabb felismerésektől, az olyanoktól, mint amit a korábban olvasott tekercs jelentett a számára. Ugyanis abban a múltkori tekercsben egy bizonyos „Fénymarék” haláláról olvasott.

De vajon ki lehetett az az idegen, akit egykor épp úgy neveztek, ahogy őt?

„Ez egy ártatlan világ, s remélem még sokáig az is marad, nem fertőzte még meg egyetlen Garamor-féle sem.

Ártatlant írtam az előbb, de sokaknak biztos nem tűnne annak. Azonban ártatlan, a maga módján. Sokszor valóban nyers, olykor kegyetlen, és igen csak mozgalmas. Ez Drakónia, ez Crymhoon földje. Nekem legalábbis a mai napig ezt jelenti.

De most inkább a kezdetekről írnék, életemnek sokat vitatott eseményéről, arról a pontról, amikor végleg eldőlt, hogy szembenézek a rám váró kihívássokkal.

A halálra készültem azon a napon. Arra, hogy beteljesítsem a sorsomat. És az a folyópart, hová a végzetem, vagy a véletlen szeszélye vetett, igazán megfelelő helynek tűnt a halálra. Nem tudtam elfogadni Garamor átkát, sem az átváltozás lehetőségét, sem a rám váró örökös kitaszíttatás gondolatát. Nagyon fiatal voltam még ahhoz, hogy felfogjam ennek valódi mélységeit, s a bennük rejlő értékeket. Brendon mindezek megértésében nagyon sokat segített nekem!

Brendon tanított meg rá, hogy a csodák, ha léteznek egyáltalán, csendes lépttel járnak, mint a szeretet. Halkan lopódznak az emberek közelébe, megkörnyékeznek minket, és ekkor a csodák észrevétlenül, de megtörténnek velünk. Igaz, mire feleszmélünk, már csak gyengécske lenyomatait érzékelhetjük, s amit mi emberek csodának nevezünk, az már nem több mint a valóságban bekövetkező jelenségek halovány árnyéka.

Az én csodám csak aprócska rezdülés volt, számomra mégis elhozta a reményt. Két életem egymásba fonódásával magyarázom, bár lehet, hogy ezzel a gondolattal oly messze járok az igazságtól, mint a nhormiuoni szekta tagjai az emberszeretettől.

De tagadhatatlan, a remény, talán a legeslegutolsó pillanatok egyikében mégiscsak megcsillantotta magát a számomra.

Nagy kegyetlenség, és nagy kísértés ez egy halálraítélt ember számára. De a lélek csalóka tündérálmai nem válogatnak az eszközökben, ha arról van szó, hogy tovább lendítsék a vég peremén egyensúlyozó halandót. A kérdés csak az, merre sodor majd minket tovább a lendület ereje?

Az én csodám apró kis rebbenésnek indult, mint egy lepke szárnyának billenése. Egy pillantás volt, mely belém hasított!

Nem láttam meg azonnal, de egyből megéreztem a szívemmel. Milyen sokat jelentett számomra az a rezdülés! Az első tétova lépés volt egy több mérföldes úton. De mit számított abban a sorsfordító pillanatban, hogy milyen messze van előttem az ismeretlen cél?!

Mondd, mit mondasz a haldoklónak, mikor utoljára felnyitja a szemét, és te bátorítón fölé hajolsz? Talán azt; siess már barátom, annyi dolgom van ma még? Ó, dehogy! Kegyes hazugságokat mormogsz neki, arról a jövőről, ami számára már nem is létezik, esetleg fogadkozol, és ígérgetsz, csak azért, hogy megszabadulj saját félelmeidtől, gyötrő lelkiismereted furdalásától, vagy egyszerűen csak szorongatod a kezét, és ütődött mosollyal nézed az üdvözültet. Én is pont így tettem magammal abban a pillanatban.

A remény, azonban remény, és még én sem vehettem el magamtól.

Hosszú utat tettem már meg a tenger irányából, hol a hajótörés után partra vetettek a hullámok. A távoli, magas hegycsúcsok felé igyekeztem, egy számomra ismeretlen hegyláncot, Ashbar szikláit keresve. Csak azt tudtam róluk, oda kell jutnom, és meghalnom ott. Erre neveltek, erre tanítottak. Egész életemben azt sulykolták belém, hogy EZ az ÉN sorsom.

Egy ismeretlen, nevesincs folyó vonalát követtem, remélve, hogy rábukkanok majd egy alkalmas helyre, mely örök nyughelyem lehet. Kiszolgáltatott magányosságom közben már rég nem érdekelt, hogy ezek vajon azok a sziklák-e, ahol sorsomat az Úrnő parancsára be kell végeznem? A szívembe égetett jel fojtogató érzése egyre elviselhetetlenebbül nehezedett rám. A jel, a halál jeléé. S ha nem történik az a szerencsétlenség, már minden bizonnyal megszabadultam volna a létezés minden nyűgétől.

Mindig arra vágytam, hogy hatalmas sziklák terpeszkedjenek majdan sírom felett. S az a szurdok és az a folyókanyarulat, amelyben haladtam, igazán kellemes érzésekkel töltött el. A táj békés volt, talán túlságosan is az. Néptelen és csendes volt a környék, csak a távoli zúgok és kisebb vízesések mormogó hangját lehetett hallani. A folyócska vad iramban vágtatott el előttem, de a nagy tavaszi esőzések ideje még nem érkezett el. Jól látható volt, hogy a folyó olyankor hatalmas köveket és hordalékokat sodorhatott magával, és itt, a kanyarulatban széles ívben teríteti szét őket.

Kimondhatatlanul élveztem azt a békességet, ami körülvett, sokáig ücsörögtem összegömbölyödve egy nagyobbacska sziklán, figyeltem az erdő végtelenbevesző zöldjét, élveztem a napsugár cirógatását a bőrömön, s hallgattam a kisebb állatok neszezését a fák közül. A lelkem ujjongva élvezte a tavaszt, pontosan úgy, ahogy tette ezt minden évben. De ez az ujjongás csalóka volt, hisz közben a halálra készültem.

Akkor még nem ismertem ezt a világot eléggé, nem tudtam, hogy a béke itt mindig csak viszonylagos, sőt, fölöttébb gyanús! Nem tudtam, hogy minden pillanatban éberen kell figyelni a hátunk mögé, és az életével fizethet az, aki magányosan, fegyvertelenül kóricál Harnion hegyei között. Számomra ez a partszakasz csak egy kellemes erdei sétát jelentett, az utolsó sétát, s nem kívántam már mást, minthogy megleljem azt a sziklát.

Komor gondolataim lekötötték a figyelmemet. Ösztöneim még fejletlenek voltak, s így nem vettem észre, hogy a fák között egy árnyék suhan a nyomomban, nem éreztem meg rosszindulatú pillantását a hátamban.

Hirtelen valami szokatlan dolog keltette fel a figyelmemet. A távolban egy színes folt tűnt fel, amely sehogy sem illett bele a táj nyugalmat árasztó zöld és drapp színei közé. Óvatlanul indultam felé, hajtott előre a kíváncsiság.

Ahogy közelebb értem, már jobban ki tudtam venni. A víz fölé hajló lombok takarásában egy emberi test körvonalai sejlettek elő. Az ismeretlen, arccal előrebukva hevert a fövenyen, félig a vízben, félig a part bokrai közé szorulva. Mozdulatlanul feküdt ott, s első pillantásra halottnak véltem.

Mit tesz az az ember, aki távol innen, a Jurghi zárda biztonságában, Zhénia Úrnő kiválasztott gyermekeként nőtt fel? Akit egész korábbi életében arra okítottak, hogy élete mások életének megmentéséről szól majd. Olyan áldozatról, melyet könnyű szívvel kell majd meghoznia. Az az ember odarohan, letérdel az ismeretlen ember mellé, a hátára fordítja, és megpróbál rajta segíteni.

S vajon mit tesz az az ember, aki Crymhoon földjén, e sárkánypapok uralta földeken született és nevelkedett? Előhúzza a tőrét, a legnagyobb elővigyázatosság mellett az ismeretlen közelébe oson, és kérdések nélkül a torkának szegezi a pengét.

Természetesen, ha biztosra akar menni, akkor egyből el is metszi, közvetlenül az ádámcsutka fölött, jó mélyen megmerítve a tőrt a puha emberi húsban, csakhogy ne érhessék a későbbiekben kellemetlen meglepetések. Tudom, ma már én is így tennék!

Azonban bizonyára sejthető, hogy én melyik lehetőséget választottam akkor, s ez a választás döntött további sorsomról.

Odasiettem, és a hátára fordítottam az ismeretlen embert. Ez nem ment könnyedén, mert nagydarab férfi volt. Az arcára nedves homok tapadt, ami összekeveredett a homlokából csordogáló vörös vércsíkokkal. Jól beverhette a fejét valamibe, de élt!

Első pillantásra csak ennyit sikerült megállapítanom. A férfi kissé szakadozottan lélegzett, és amikor nagy nehezen följebb ráncigáltam a parton, felnyögött a fájdalomtól. A bal csuklója igen furcsa szögben állt, és nem kellett hozzá alaposabb gyógyító ismeret, hogy egyből rájöjjek; a kézfeje eltörött.

A férfi szempillái ekkor megrebbentek, és az acélszürke szempár úgy metszett belém, mint egy rumshai acélpenge, bár szerintem az sem okozhat akkora döbbenetet és fájdalmat, amikor áldozatába hatol, mint egy kiorg védekező reflexből felvillanó tekintete. Még soha nem láttam, ilyen mélybehatoló, lelket marcangoló tekintetett, teljesen váratlanul és felkészületlenül ért ez a szellemi támadás. Szerencsémre azonban a sebesült túl gyenge volt, és a következő pillanatban már ismét lehunyta a szemét.

A sors furcsa fintoraként, ilyen körülmények között akadtam össze Brendonnal. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor teljesen magatehetetlen és kiszolgáltatott volt velem szemben. Soha többé nem adódott ennél jobb lehetőségem arra, hogy megöljem. De akkor ez eszembe sem jutott, és ma sem hibáztatom ezért magam. Mindennek eljön a maga ideje! Nem tehetünk meg valamit előbb, minthogy az sorsszerű lenne. Akkor nem volt okom rá, hogy megöljem, most lenne rá okom, de nincs rá lehetőségem. Az élet már csak ilyen, kár tépelődni ezen!

Ott, a folyóparton térdelve még semmit sem tudtam a kiorgokról, sem különleges képességeikről. No és arról sem, hogyan védekezhetünk ellenük. Ezt csak jóval később, Brendon mellett tanultam meg, amikor még barátok voltunk és nem ellenségek!

Azonban nem tagadom, egy pillanatra valóban elálmélkodtam a dolgon. Ha Crymhoon földjének szülötte vagyok, minden bizonnyal azonnal felpattanok és eszeveszett gyorsasággal elmenekülök a környékről. De ekkor még nem tartoztam szorosan a kiorg világhoz, fogalmam sem volt íratlan törvényeiről, melyeket minden épeszű ember betart. Nem tudhattam, hogy egy kiorg veszedelmes barát lehet, mert nincs olyan lény, aki megszelídítheti. De én akkor még tudatlan voltam és naiv, csak rövidke ideje éltem itt, azóta, hogy küldetésünk végcélja előtt, hajónk viharba került és darabokra tört ennek az ismeretlen földnek parti sziklazátonyain.

Így csak csodálkozva és kíváncsian ültem ott tovább, magamban elmélkedve azon, hogy vajon mit is éltem át az előbb? A Brendon tekintetéből kipattanó szikra fellobbantotta a lelkemet, és nem hagyott nyugodni. Talán másságom miatt történhetett meg, de rám egész különös módon hatott a „tuel", szeretetet és aggódást szült bennem, gondoskodást egy kiorg iránt! No, azt hiszem, ennél vadabb gondolatot még Crymhoon igen szövevényes mesevilágában sem találhat az ember! Nem is szoktam hangoztatni ismerőseim körében, így is épp elég különcnek tartanak.

A tenyerembe vizet merítettem, és lemostam a férfi arcára tapadt véres homokot, kitisztogattam a sebeit. Akadt belőlük jó néhány. A helyzetből arra lehetett következtetni, hogy valahol feljebb eshetett a folyóba, s a sebes áramlású víz magával sodorta, majd itt vethette partra a kanyarulatban. Hogy hogyan került a vízbe, csak később tudtam meg. Én szerencsétlen balesetre gyanakodtam, de természetesen nem ez volt az igazság.

Nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek az ismeretlennel. Még mindig ájultnak tűnt, nem hagyhattam ilyen állapotban magára. De egy hang odabent a lelkemben egyre sürgetőbben hívott magához, arra várva, hogy bevégezzem korábbi elhatározásomat.

Késő délután volt, s ahogy a nap lebukott a hegyek mögé, a levegő rohamosan hűlni kezdett. Tüzet kellene raknom!

Az ötlet jónak tűnt, de vajon megvalósítható-e? Száraz fa akadt épp elég a környéken, de nem volt nálam semmi, amivel lángra lobbanthattam volna az ágakat. Magam is napok óta fagyoskodtam, s éjszakánként a zörgő avarból kotortam össze vackot magamnak. Minden vagyonom az a ruha volt, melyet a hajótörés estéjén viseltem.

A sebesültnél azonban lehet valami tűzszerszám! - villant át rajtam hirtelen.

Micsoda ostoba gondolat volt ez! Micsoda hallatlan merészség, átkutatni egy kiorgot! De én megtettem! Az, hogy Brendon meghagyta közben az életem, szintén a csodával határos. Mert ő már rég nem volt ájult, mint ahogy azt én még mindig hittem. Lehunyt szempillái alól rezzenéstelenül figyelte ténykedésemet.

Hogy miért nem ölt meg? Talán kíváncsiságból. Ő legalább annyira furcsállhatta magában ezt az egész dolgot. Vajon hogy lehetséges, hogy még mindig itt vagyok és nem menekültem el a közeléből? Hisz az előbb, ha akaratlanul is, de jelét adta származásának.

Mikor végre előkerült a tűzszerszám az övére kötött kis bőrzsák mélyéből, sokáig bizonytalanul forgattam a kezemben.

Életemben nem láttam még ilyet, és soha nem szorultam rá, hogy magam gyújtsam meg a tüzet. Jurgh zárdájában, a védett falak között, úgy éltem eddig, mint egy királynő. Kivételezett sorsom volt, s én ennek eddig a percig nem voltam tudatában.

Rövid idő alatt összeszedtem annyi fát, amennyi egy kisebb tűz meggyújtásához kellhetett. Bizakodva rakosgattam egymásra a gallyacskákat, és halmoztam belőlük egy kisebb kupacot.

Miközben azon ügyködtem, hogy valami módon tűzet csiholjak észre sem vettem a gyenge neszezést a közeli bokrok közül. Egy halk surranó hang, egy kicsiny gallyacska reccsenése, a tovasodródó levelek nesze. Ki figyelne fel erre? Az a leány, aki akkor voltam, biztosan nem.

Elégedetten ujjongtam magamban, amikor végre gyenge füst-kígyócska tekeredett az ég felé, és én egész közel hajoltam, hogy lehelgessem egy picit.

Ez a mozdulat mentette meg az életemet, mert ebben a pillanatban egy kő süvítve szelte át a levegőt, és csak centiméterekre suhant el a fejem mellett. Időm sem volt rá, hogy felfogjam, mi történik körülöttem, mert ezzel egy időben, egy üvöltő szőrcsomó zuhant a hátamra, és ledöntött a földre. Karmos mancsok fonódtak a torkomra. Nyakamat forró lehelet csapta meg, és olyan bűz, hogy majdnem elhánytam magam, de a váratlan támadás keltette döbbenet teljesen megbénított, nemhogy mozdulni, de még hányni sem lett volna erőm. A fülemben éhes, csaholó hangok zúgtak.

Ezek azok a pillanatok, amikor az ember elgondolkozik azon, hogy mit is keres itt ő valójában, és ezek azok a pillanatok melyek túl rövidek ahhoz, hogy választ is tudjunk adni rájuk!

Már-már éreztem, ahogy éles fogak marnak belém, és feltépik az ütőeremet. Ez a gondolat belém hasított, és végre cselekvésre ösztönzött. Kapálózva próbáltam szabadulni a hátamon lovagló támadótól. Ide-oda hemperegtünk a földön, előbb elsodorva a kicsiny tüzet, majd nekicsapódva a sebesült férfi testének. Ekkor hirtelen éles, nyivákoló hang hallatszott, mely bugyborékoló hörgésbe fulladt. Egy ismeretlen erő valósággal letépte a nyakamba csimpaszkodó terhet. Mikor felnéztem, már csak annyit láttam, hogy Brendon meglóbálta a fejünk felett a visítozó, kapálódzó szőrkupacot, majd úgy csapta a földhöz, mint egy vinnyogó kutyakölyköt. Hangos reccsenés hallatszott, és Brendon utálkozó mordulása. Még csak fel sem ült közben, törött bal kezét sem mozdította meg, egyszerűen csak átnyúlt felettem, felkapta és megölte azt a valamit. Széles ívben hajította a tetemet a folyóba.

Úgy tátogtam ott, a fövenyen hasalva, mint egy megriadt kis állat. Nem tudtam szólni, csak bámultam rá. Hosszú másodpercekig néztünk farkasszemet. Tisztában voltam vele, hogy ennyi erővel ezt könnyedén velem is megtehette volna. De nem tette! Átható pillantásába lassan óvatos kíváncsiság vegyült. Nem szeretem bevallani, de tudatlanságom többször mentette meg az életemet, mint az sejthető lenne. Ez volt az egyik ilyen eset. Ha lesütöttem volna a szemem, gyanítom, rövid úton követtem volna a grizzwót a folyóba. De én hosszú ideig álltam Brendon pillantását, és ő nem látott benne sem félelmet, sem viszolygást. Ez új volt számára, meglepően új. Elég ahhoz, hogy adjon számomra egy esélyt.

Körbepillantott, majd visszadőlt a földre, az eget bámulta.

- Egyedül volt - közölte.

- Köszönöm!

- Hmm - mordult fel bársonyosan mély hangján, és összeráncolta a szemöldökét. - Máskor jobban figyelhetnél! Már percek óta matatott a közelben, tán süket vagy? Meggyújtod végre azt a tüzet, hogy ismét átmelegedhessünk, vagy inkább megvárjuk a reggelt?

Nyers modora kissé meglepett.

- Ha nem vetted volna észre - fortyantam fel egyből és a szétdúlt ágkupac felé pillantottam -, épp azon igyekszem.

- Szólj, ha segítség kell ehhez is! - mondta, de még csak rám sem pillantott közben.

A gúnyos hangból megérthettem, hogy sikerült elnyernem megvető lenézését, hiszen a legegyszerűbb dolgokra sem voltam képes. Nem lett volna jogom megsértődni ezen, tökéletesen igaza volt, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Honnan és miért kellene nekem értenem a tűzrakáshoz?

- Egy kis segítség valóban nem ártana, különben fagyoskodhatsz még egy darabig.

Csodálkozva meredt rám. A tekintetéből ezt lehetett kiolvasni: ez a nő vagy bolond, vagy megunta az életét.

- Mindkettő - bólintottam rá. Újabb fagyos pillantás volt a válasz.

- Jól játszod az ártatlant! Majdnem sikerült megtévesztened, de ha azt hiszed, hogy rászedhetsz egy kiorgot, nagyon tévedsz! Utálom, ha bárki megpróbál a gondolataim között turkálni!

Vállat vontam, közben az ágakkal bajlódtam tovább.

- Miért, ki szereti azt? - kérdeztem szórakozottan, akkor még nem érthettem meg szavai kétértelműségét. - Bár én nem hiszek az ilyen dolgokban.

- És miben hiszel? - kérdezte nagy sokára.

- Lassan már semmiben.

Újabb hosszú csend következett. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon szavaim értelmén töpreng, vagy egyszerűen nem kíván rólam tudomást venni.

- A kezedet nem ártana sínbe rakni - mondtam végül, hogy megtörjem hallgatását -, szerintem eltörött.

- Van nagyobb bajom is, mint egy törött csukló.

Ismét hallgattunk egy sort.

- Szívesen segítek - ajánlottam fel.

- Ebben is olyan ügyes vagy, mint a tűzcsiholásban? Mert akkor inkább ne tedd!

Elhúztam a szájam szélét, kezdett elegem lenni a szemtelen fickóból, nem voltam hozzászokva, hogy ilyen hangon beszéljenek velem. Elvégre én az Úrnő kiválasztott gyermeke voltam. Nem mintha ebben a helyzetben ez már számított volna valamit.

- Én csak segíteni akartam! - néztem rá durcásan, és felálltam.

- Nekem nem szoktak segíteni! - hunyta le a szemét Brendon. - Nem szorulok rá!

- Ahogy gondolod. Akkor én most megyek tovább. Gyújtsd meg a tüzedet egyedül.

- És hova mennél? - kérdezte gúnyosan.

- Haza - közöltem vele. - így is túl sokáig késlekedtem.

- Haza? - értetlenül pillantott körbe. - A legközelebbi település is többnapi járóföldre van innen.

- Az én otthonom már csak egy karnyújtásnyira van - mosolyogtam.

Csodálkozva meredt rám, de én sarkon fordultam és mentem tovább. Keresve az én nagy sziklámat, ahol végre megpihenhetek, ahol örök álomra hajthatom végre a fejemet.”

Fénymarék izgatottan forgatta a pergamenlapokat a kezében. Kereste a következő oldalt a folytatáshoz. Találomra olvasgatott bele a lapokba, végül megakadt a szeme az egyiken, amelyiknek a szélét a kis tündemocsok éppen rágcsálni kezdte.

Gyengéden félresöpörte Sah-ja-jant. A tündérke berzenkedett ugyan, de odébb röppent és az akáciafa lelógó ágán kezdett hintázni, onnan ingerkedett tovább Susogóval, aki még mindig nem békült meg vele. Fénymarék felemelte a tekercslapot, és olvasni kezdte.

„...Vajon miért mentem másnap reggel vissza? Ezerszer feltettem azóta magamnak ezt a kérdést. De igazán jó és hiteles választ még nem találtam rá. Néha azt mondom erre, azért, mert aznap este már nem találtam meg a kedvemre való sziklát.

Ami persze nem igaz! Vissza akartam menni hozzá. Határozottan éreztem, hogy ez nem a helyes döntés, hogy nem lenne szabad belevágnom ebbe a dologba. Tudtam, hogy messzire vezethet, és magával sodorhat, hogy az események láncolata maga alá gyűrhet, mint egy lezúduló lavina. Az eszemmel tudtam, hogy sokkal jobban tenném, ha korábbi elhatározásomat követném.

Mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Vonzott magához az ismeretlen férfi. Valahol odabent egy hang azt hajtogatta bennem; meg kell őt ismerned! Volt benne valami rendkívüli, ami vonzott és taszított egyszerre. Kettős érzés volt. Mintha ismertem volna őt egész életemben, mintha bizonyos mértékig hozzátartoztam volna. Ugyanakkor tudtam, hogy nagyon veszélyes játék ez, hogy menekülnöm kellene, és soha-soha többé nem találkozni vele.

Végül az érzelmek győztek az értelem fölött. Ez mindenkivel előfordulhat, mert sajnos, semmi sem óvhat meg minket saját magunktól!

Vannak nagyon ritka, becses dolgok az életben. Ilyen a barátság is. Valamennyien azt hisszük, ismerjük ezt az érzést, és persze azt is hisszük, ismerjük barátainkat. Valójában akkor ismerjük meg igazán, mit jelent a barátság, amikor hozzám hasonlóan egy kifacsarodott, életidegen helyzetbe kerülünk. A hajótörés napjáig abban a hitben éltem, hogy barátok tucatjai nyüzsögnek körülöttem, de csalatkoznom kellett. Ott a hajón, a vihar eljövetele előtti vacsorán megértettem, hogy egyedül vagyok a világban. Mikor Garamor hangos kántáló szavakkal rám mondta a jövendölés szavait, s a többiek úgy húzódtak el tőlem, mintha halálos, fertőző betegségben szenvednék, vagy mintha egyetlen pillantásom is elég lenne, hogy halált hozzak a fejükre, rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem ismertem addig az embereket. Ez most nem egy megkeseredett ember vádaskodása. Szó sincs róla. De érdemes elgondolkodnia mindenkinek azon, vajon mit is jelent ez a szó, „barátság”, és vajon meg tudja-e tartalommal is tölteni?

Az igaz barátot a bajban ismerjük meg?! Így igaz! De hadd bővítsem én ezt tovább egy kicsit. Te magad is csak a baj idején tanulod meg, mit jelentenek a legmélyebb érzelmek. Amíg nincs rájuk szükséged, amíg látszólag életed természetes részét képezik, addig fogalmad sem lehet arról, valójában milyen ritka kincs. Csak ha megvonják tőled, akkor derül ki, hogy oly nagy szükséged van rá, mint a levegőre.

Emberismeret? Elismerem, az első alkalommal megbuktam. Jó lecke volt! De gyorsan tanultam, és ma már csalhatatlan érzékkel látok át az embereken.

Azért írtam le mindezt, hogy érthetőbb legyen, mi volt az, ami a kezdetekkor Brendonhoz vonzott. Ez pedig nem más, mint a magány! Ő volt az első ember, aki ha pár szó erejéig is, de szóba állt velem ezen a földön. A hajótörés óta az első, akit, ha akartam, megérinthettem. Üdítő színfolt volt! És Ő volt az Első! Ennek is megvan a maga varázslata. Egy ismeretlen, új világ legelső kapcsolatát jelentette, és én sokáig ragaszkodtam hozzá. Még azok után is, hogy megcsalt és elhagyott, hogy megtagadta a barátságunkat! Fontos volt nekem... bevallom, még ma is az! Ezt nem tagadhatom! Sokan megkérdezték már azóta tőlem, mit szeretek benne, miért védem még mindig az árulót? Sajnos tehetetlen vagyok, mert nem száműzhetek senkit önmagamból, ha már egyszer beengedtem lelkem legrejtettebb zugaiba. Brendon, már örökre velem marad!

Ahogy mindig, most is csak azt mondhatom: Minden jó valamire, az életben nem történnek meg véletlenül a dolgok!

A fájdalom, amit barátságának elvesztése okozott, erőt adott. Attól kezdve már én is akartam az életet, és már nem csak görcsösen kapaszkodtam bele, hanem valódi céljaim lettek. Nem kedvelem bevallani, de a bosszú is lehet cél. S így én végre elkezdtem komolyan venni ennek az idegen világnak a kusza dolgait.

Ma is sokat töprengek még azon, hogy vajon áruló volt-e valójában? Vagy csak hagyta, hogy sodorja az élet, és a könnyebbik utat választotta? Ha akkor kitart mellettem, szembe kellett volna fordulnia a népével, a horgokkal, a Finellel. Nyíltan felvállalni összetartozásunkat, ez egyet jelenthetett volna számára az ismételt kitaszítással. Még mindig fáj, hogy nem mellettem döntött, de nem vagyok olyan önző, hogy ne értsem meg tettei mozgatórugóját.

Amit nem értek, amit nem tudok elfogadni soha, amitől még ma is annyira fáj, az maga a mód, ahogy ezt megtette!

Ennek ellenére, mindennap ezerszer mentem őt fel önmagamban. A szeretet már csak ilyen, és én azon szerencsések közé tartozom, akikben a megcsalt szeretet nem válik vak gyűlöletté. Bár lehet, hogy ez nem is szerencse? Ezt döntse el mindenki saját maga…”

A pergamen lap itt megtört, pár sor olvashatatlanná vált, de Fénymarék hamar rátalált a folytatásra, izgatottan olvasta tovább.

„...Barátság, vagy csak egy út a pokol tornácára? A mai napig nem tudtam eldönteni, vajon hová vezetett engem az a döntés.

Korán reggel tértem vissza a folyópartra, hogy megtudjam, mi történt az idegennel. Azt reméltem, ott találom, de csalódnom kellett. Nyoma sem volt sehol. Nyirkos, hűvös reggel volt, épp hogy megvirradt. Vékonyka köd derengett, a talajból nedvesség lehelete áradt, az éjszaka folyamán nagy felhőszakadás söpört végig a környéken. A parti föveny homokos sávja olyan volt, mint egy pöttyös, nyomott mintás terítő.

Csalódottan, rosszkedvűen ácsorogtam ott egy ideig. Már épp tovább indultam volna, amikor feltűnt valami. Azon a helyen, ahol előző délután tűzet próbáltam rakni, az odahordott gallyak kupacát valaki szétterítette, az ágak mélyen belenyomódtak a talajba, és egy bőrdarab kandikált ki a nedves homokból. Kirángattam a vékonyka iszapos réteg mélyéről, és csodálkozva forgattam. Az a kis bőrzsák volt, amit a férfinál láttam. A tűzszer-szám most is benne volt, és még jó néhány számomra ismeretlen rendeltetésű tárgy, száraz növénycsokrok gondosan összekötözve, egy kis faragott szobor, egy vékony lánc, rajta flitterszerűen lila színű kagylócskák két nyílhegy, egy kicsorbult penge markolat nélkül, egy kis üvegcse, egy vékony bőrtekercs, egy törött cserépdarab, melynek mindkét oldalát fekete tintával írt apró írásjelek borították, és még sok apróság.

- Miért vált meg tőlük? - morfondíroztam hangosan. Nem tűnt valószínűne,k hogy véletlenül hagyta el. Annak a kis doboznak a tartalmára emlékeztetettek, amiben a számomra értékes tárgyakat, emlékeket gyűjtöttem, s ami most a kolostor falai között várja, hogy visszatérjek. Múltam emlékei. De már pontosan tudtam, soha többé nem fogom őket újra a kezemben tartani.

- Nem - ingattam a fejemet. - Ilyesmit nem hagy el az ember.

Gyanakodva meresztgettem a szemem, és egyre nagyobb köröket leírva kezdtem átvizsgálni a környéket. Szakértelmem a nyomok olvasásában nagyon csekélyke volt. A tanítványok a rendház falait sosem hagyhatták el, s mindig csak titokban, az ablakmélyedésekben meglapulva mertük meglesni a felnőttek kedvelt szórakozását, a rókavadászatokat.

Ha ma állnék ott a folyóparton, egy röpke pillantás elég lenne, hogy a nyomokból megfejtsem az éjszaka történteket, de akkor legalább fél órán keresztül matattam a bokrok szegélyét és a közeli erdősáv mentét, mire eredményre jutottam.

A fáktól takart sűrűben, az eső ellenére jól kivehető nyomok húzódtak az erdő mélye felé.

Még csak nem is töprengtem el azon, vajon mit is tegyek? Gondolkodás nélkül indultam el a csapásnak alig nevezhető ösvényen. Jó pár láb mélyítette, és egy súlyosabb teher, amit magukkal cipeltek, vonszoltak a fák között. Valami azt súgta nekem, hogy újdonsült ismerősöm, nem a két lábán tette meg ezt az utat. Hajtott előre az aggodalom.

Írtam már, hogy milyen rendhagyó módon hatott rám a „tuel”, a kiorg szemmágia. Jóval később, mikor Chumanjin városában megpihentünk, egyik este feltettem azt a kérdést Brendonnak, hogy szerinte véletlen volt-e, vagy készakarva ő irányította így a tuelt?

- A tuel kiszámíthatatlan - válaszolta akkor nekem -, használom, de nem irányítom. Nincs fölötte hatalmam. Egyetlen kiorg sem büszkélkedhet azzal, hogy teljes mértékben uralná a tuelt.

- Akkor is különös véletlen ez, nem gondolod?

- Az - mosolygott rám, azzal a szelíd mosollyal, amit csak számomra tartott fenn. - De soha ne felejtsd el, dzsindzsin, a tuel minden élő felett áll. Valami célja volt vele, vagy inkább veled ebben biztos vagyok, mert nincsenek véletlenek!

De bármi volt is ez a cél, sem akkor, sem most nem tudom, vajon mi lehetett az. Az erdőben trappolva pedig még csak nem is gondolkodtam ezen.

Egyre csak az járt a fejemben, hogy elveszíthetem a nyomot, de nem így történt, mert egy meredek kaptató után azonnal rábukkantam arra, amit kerestem. Egy kisebb tisztásra és egy lovascsapatra.

Kora reggel volt, és még félig álomban szendergett a tábor. A két őr, akiket láttam, a már alig parázsló tűz mellett kuporogva melengette a kezét, és álmosan pislogtak egymásra a hajnalban felszálló gomolygó párás levegőben. Az előző esti mulatozás eltéveszthetetlen jeleként az üres hordók, szétdobált fegyverek, szanaszét heverő, hortyogó zsoldosok látványa megnyugtatott. Amitől kevésbé lettem nyugodt, az egy nem messze álló nagy fa ágán kókadtan előre hajló alak látványa volt.

Szemét széles, fekete pánttal kötötték be, két karjánál fogva húzták fel a fára. Lábujjhegyen éppen csak elérte a talajt.

Mit tegyek? - kérdeztem magamtól.

A kérdés teljesen felesleges volt. A stratégiám pedig eléggé eszement. Odamegyek és kiszabadítom, és ha valami balul ütne ki, akkor menekülök. Ennyi volt a terv.

Nem volt bennem félelem. A halál megváltás lett volna, a halál már rég nem rémített.

Egyáltalán nem érdekelt, hogy miért tartják fogva? Csak azt tudtam, hogy egy sebesült embert elfogtak és megkötöztek!

Azon a törött csuklón egyensúlyozni egész éjszaka, bizony nem kis fájdalmat jelenthetett.

Akkor még nem tudtam, hogy egy kiorg sosem szorul rá egy ember segítségére. Fogalmam sem volt róla, hogy Brendon nem véletlenül hagyta magát elfogatni: tervei voltak ezzel a zsoldos csapattal. Hogy miért ment bele mégis a véletlen kínálta játékba? Utólag bevallotta nekem, hogy kíváncsi volt rá, mit keresek én ott. Csapdát gyanított váratlan feltűnésem mögött.

Akkor még nem is sejtettem, hogy jó szándékú igyekezetemmel belekeveredtem egy olyan csendes háborúba, mely évszázadok óta folyt már, s mely kiterjedt Crymhoon egészére. Egy politikai csatározás közepébe csöppentem, melytől nem volt mentes egyetlen kiorg klán sem, s melynek végkimenetelét még ma sem láthatjuk tisztán.

De azon a reggelen mindez még nem létezett a számomra, csak a sebesült férfi létezett, akit meg akartam menteni. A fa mögé osontam, amilyen halkan csak tudtam. Szerintem Brendon már akkor meghallotta ténykedésemet, mikor még csak a folyóparton toporogtam, és a nyomokat vizsgálgattam. Ennek ellenére ugyanolyan tehetetlenül, látszólag félájultan lógott ott tovább. Meglapultam mögötte, és azt méregettem, hogyan vágjam el a karjait magasba húzó kötelet. Brendon majdnem két méter magas, és így, felemelt karokkal esélyesem sem volt rá, hogy elérjem a csuklóját. De mintha olvasott volna a gondolataimban, mert váratlanul megszólalt, szinte csak lehelte a szavakat.

- Ott, ahol a fához kötötték ki!

Pofonegyszerű a megoldás, de mint oly gyakran megesik; nem látjuk a fától az erdőt. Én az ágtól nem láttam a fát. A kötelet áthurkolták a fenti faágon, és a törzséhez erősítették egy alacsonyabban lévő ágnál.

Kioldoztam a bogot, a kötél kissé megereszkedett, de Brendon ugyanolyan mozdulatlanul állt ott tovább, mint korában, még csak meg sem roggyant a lába. Lábujjhegyen egyensúlyozott, furcsa, dőlt tartásban szinte lebegett a föld felett. Fogalmam sem volt, mi tarthatja meg ebben a lehetetlen pózban.

- Látod őket? - kérdezte halkan.

- Igen.

- Hmm, szóval te vagy az? - mormogta. Vélhetően ráismert a hangomra.

Hmm, gondoltam erre én, tehát mégsem olyan tökéletesek azok a képességek.

- Sajnos be kell érned velem - válaszoltam.

- Mi a terved?

- Nincs tervem.

- Nincs terved? Gondolhattam volna - dünnyögte Brendon, de szerencsénkre ő sosem volt híján az ötleteknek -Menj a lovakhoz, találsz ott egy fekete csődört, a nyeregkápáján széles ezüst veret van, könnyen felismered majd. Oldozd el, és ott várj rám. Ne csapj zajt!

Ez egyszerű feladatnak tűnhet, de nekem még ez is gondot okozott. Rátalálni kéttucatnyi ló között a megfelelőre, miközben még csak ne is csapjak zajt! Remélem, mindenki tisztában van azzal, milyen böhöm nagy állat egy ilyen ló, és azzal is, hogy egyáltalán nem kedvelik, ha idegen emberek járkálnak közöttük.

A lovak egyből megélénkültek, ahogy a közelükbe értem, és persze, hogy nem tudtak csendben maradni. Mellső lábukkal dobogtak, és ide-oda faroltak, ahogy melléjük léptem, majdnem eltapostak, és egyre csak szaglásztak nedves orrlyukaikkal.

Az a fekete ló, amit Brendon említett, rendkívüli állat volt, magasabb, testesebb, mint a többi, és vad tekintetű. Hangosan horkantgatott, amikor megpróbáltam eloldani a kötőféket. Olyan nagy összevisszaság volt ott, hogy fogalmam sem lehetett, melyik bőrszíj lehet az igazi. Sokáig matattam. A fekete mén dühösen döfködte a kezem, mint akinek nem tetszik, hogy a közelébe mentem. A vége az lett, hogy eloldottam az összes ló kötőfékét, remélve, hogy a nagy keveredésben a fekete méné is elszabadult. Brendon lova megérezve ezt, egyből hátrálni kezdett, farolni ki a többiek közül, és én nem tudtam visszatartani.

Magamban kellőképpen füstölögtem persze. Életemben egyszer lovat akartam lopni, és egyből el is veszítettem. Ezt a fondorlatos trükköt sokáig nem bocsátottam meg Merdzsahnak, de ő okosabb és tapasztaltabb volt nálam. Lefogadom, hogy előre tudta, mi fog történni. A gazdájára figyelt és cseppet sem érdekelte, hogy nekem mi lenne a dolgom vele.

Aztán olyan gyorsan történtek meg az események, hogy a részletekre már nem tudtam figyelni. Hirtelen feltűnt Brendon, felpattant a ló nyergébe, egyetlen mozdulattal lehajolt értem, és maga elé rántott keresztbe, mint egy zsákot, aztán már repültünk is. Hallottam a kiabálást a távolból, a hangos csattanások és robbanások zaját, amit nem tudtam mire vélni, de nem volt időm ezen gondolkodni. Leginkább azzal voltam elfoglalva, hogy a testemnek és fejemnek csapódó ágaktól megvédjem magam.

Nem tudom meddig tartott az őrült rohanás. Elveszthettem közben az időérzékemet. Ide-oda verődtem, mint egy rongybaba, a nyeregkápa kegyetlenül nyomta az oldalamat, végül már teljesen elgémberedtem, de hiába próbáltam arrébb evickélni, Brendon mindig visszanyomott. Egyfolytában morogtam és szájaltam, de ő meg sem hallotta szavaimat. Végül azért csak meglassult az iram, és lassú ügetésbe váltott, majd egy kis tisztáson végre megálltunk.

Ugyanolyan könnyed mozdulattal tett le a földre, mint ahogy felkapott. Hosszan nézett rám.

- Jól megkeverted a dolgokat. Azt mondtam: csendben!

- Nem én kevertem meg, hanem ez a… - nem mondtam ki hangosan a szót: „dög", pedig már a számon volt.

- De azért köszönöm!

Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondat, csak igen kivételes alkalmakkor hagyja el egy kiorg száját. Milyen kár, mert így nem értékeltem kellőképpen.

- Hová tartasz? - kérdezte.

- Fogalmam sincs, nincsenek céljaim.

- Bajba kerülhetsz az erdő mélyén egyedül.

- Elég nagy bajban vagyok én az erdőn kívül is!

Túlságosan is fájdalmasan nézhettem magam elé, mert eltöprengett szavaimon.

- Talán itt bujkálsz? Üldöz valaki?

- Komoran ráztam meg a fejemet, de nem válaszoltam.

- Segítettél nekem - szögezte le. - Tartozom neked, kérhetsz tőlem valamit.

- Veled tarthatok?

Elég őrült ötlet volt, és fogalmam sincs, hogy honnan jutott eszembe. Csak kimondtam azt, amit szerettem volna. Vele akartam maradni!

- Velem szeretnél jönni? - Láthatóan ezen még ő is nagyon elcsodálkozott. Minden bizonnyal ennél nagyobb őrültséget ő is régen hallott már. - Én kiorg vagyok! - figyelmeztetett, de mivel látta, hogy nincs rám nagy hatással ez a kijelentés, megkérdezte. - Tudod te egyáltalán, ez mit jelent?

- Nem - ráztam meg a fejemet.

- Honnan csöppentél te ide? - ráncolta össze a homlokát. Ekkor kérdezték ezt meg tőlem először a Crymhoonban, de nem utoljára. Soha nem tudtam erre a kérdésre megfelelő választ adni, hiszen pontosan én sem tudtam, hogy honnan, és legfőképp azt, hogy miért!

- Egy nagyon-nagyon távoli helyről - válaszoltam inkább. - És te hová tartasz?

- Délnek, a tengerpartra, Madrandba.

- Az messze van ide?

- Nincs közel. Legalább háromheti út.

A tengerpart pont az ellenkező irányban volt, mint amerre én tartottam, hisz a tengerparttól jöttem fel ide a hegyek közé.

De már nem éreztem magamban vágyat arra, hogy folytassam az utat és megkeressem azt a sziklát. Nem, már nem kerestem a halált. Sokáig tipródtam, míg újra fel nem tettem a kérdést.

- Veled tarthatok?

- Nem vagyok túl szórakoztató társ...

Vállat vontam.

- Én sem.

- Egy kiorggal utazni nagyon veszélyes lehet!

- Veszélyes?

- Egy embernek mindenképpen.

- Nem félek a veszélyektől.

- Nem akarlak bántani, ennyivel tartozom neked, de aztán ne mondd utólag, hogy nem figyelmeztettelek! - villantotta rám kiismerhetetlen mosolyát. - Sok minden megtörténhet, ha velem tartasz!

Akkor nem tudtam még, pontosan mire gondol. Így félelem nélkül nézhettem a szemébe. Brendon figyelmesen vizsgálgatott engem, de azt, hogy végül milyen következtetéseket vont le magában, nem árulta el.

- Erről a környékről gyorsan tovább kell állnunk - nyújtotta végül felém a kezét, hogy felsegítsen maga mögé a nyeregbe. - A Grosgok klán emberei nem szokták egykönnyen feladni az üldözést. Segítettél, én is segítek neked. Holnap reggel majd meglátjuk, hogy végleg elválnak-e útjaink.

Ezzel elnapolta a kérdést. Soha többé nem vetődött fel, hogy elválnánk egymástól. Soha többé, addig a napig!

Így kezdődött el az új életem. A halál helyett az életet választottam. A szikla helyett egy kiorgot. Ezzel a tettemmel fellázadtam a Zöld Úrnő akarata ellen, bár ezt még magam sem tudtam. S hogy mindez hová vezet el minket? Ezt talán még a Bíbortrón Szelleme sem tudhatja!”

Fénymarék sokáig bámult maga elé. Végül hosszas töprengés után, a Truh zsákjából előkerült tekercsek mögé illesztette a Morván várában talált tekercset, majd nagy gonddal összetekerte az egészet és elcsomagolta őket. Jó ideig merengett még az olvasottakon, de sehogy sem értette, mi rendkívülit sejthetnek ezekben a tekercsekben, amiért egymást ölik az emberek, kiorgok, démonok?

- Nem, ennek így semmi értelme sincs - mondta ki hangosan. - Ha a kezemben lenne a többi tekercs, akkor talán megérteném ezt a rejtélyt, de így? Mit gondolsz erről, Susogó? - nézett le a cirógató ujjai alatt összegömbölyödve pihenő kicsire.

Melegkéz, Susogó, megy! Keres!

- Igazad van, kicsi, keressük meg a tekercseket. De előbb indulnunk kellene haza! Aztán majd eldöntjük, hogy merre keressük őket.

Sah-ja-jan Fénymarék térdén ült, szárnyacskáját lassan mozgatta, de nem repült fel. A mozgás hatására teste halvány fényt árasztott magából. Esténként ezzel a fénnyel csalogatta maga után a mocsárba tévedő, gyanútlan lényeket. S amikor Fénymarékkal együtt járták a sustorgó nádrengeteget, ezzel a csalóka lidércfénnyel világított a kis boszorkánynak is. A kis tündemocsok hívogató esti fénye, végre cselekvésre ösztönözte a lányt. A játékos tündérke felrebbent és köröket írt le az akáciafa körül, s a kis boszorkány bizakodva indult meg a nyomában.

Ki kell bújnia végre a láp mélyéről, nem maradhat itt élete végéig.

Naivan úgy gondolta, hogy a jövőről ráér majd később is elmélkedni. Az otthon közelsége feledtette vele a rá leselkedő veszélyeket. Gondtalan volt, megkönnyebbült, hogy túlélte az elmúlt napok veszélyeit. A lelke vidáman dalolt, örömét lelte az életben. Nem gondolt arra, hogy Prendr-Rholnoy Murlok, a kiorg nagyúr nem feledkezik majd meg róla, mint ahogy arról sem, hogy nem teljesítette parancsát, nem szerezte meg a mágikus tükröt a sárkányúr számára. Nem gondolt rá, hogy a nagyúr nem bocsátja majd meg engedetlenséget, és hogy a hatalmasságok nem fogják megdicsérni azért, hogy mérgében összetörte Jugshajga álmát, majd menekülése közben elpusztította a nagyúr mágikus gömbjét és végpusztulást hozott Morván várára.

Fénymarék a mocsár békéjétől körülvéve, azonban úgy gondolta, mindezek a dolgok megmagyarázhatóak és nem bírnak különösebb jelentőséggel. Vidáman dudorászva lépkedett hát Sah-ja-jan nyomában a lassan alászálló esti félhomályban. A mocsár mindig éber népe végre békés estére készülődhetett, látva kedvenc boszorkányuk nyugodt jókedvét, a sásvilág megkönnyebbült, hajladozó sóhajjal követte a lány útját.

Sötét este volt már mikor végre ismét szilárd talajra tehette a lábát. Susogó csendes szuszogással aludt a vállán. Fénymarék fáradtan hajtotta félre a mocsár szélén hajladozó embermagas nádszálakat. Innen már nem kellett minden lépés előtt gondosan kitapogatni a hosszú járóbottal az utat. Pár kőhajításnyi út választotta már csak el a kunyhójától, s odáig már a fűzfákkal szegélyezett parton haladhatott. Végre hazaért!

Az utóbbi pár napja mozgalmasabbnak bizonyult, mint egész korábbi élete. De végre kikecmergett a mocsár rejtekéből, ami sebesült lábával nem is volt olyan egyszerű dolog, bár a gyógyítóvarázs jótékony hatását már érezhette testében. A fáradtságtól azonban már alig látott, s nem vágyott másra, minthogy végre megpihenhessen saját otthonában. Ha nincs vele Susogó, biztosan későn fedezi fel a rá leselkedő veszélyt.

Könnyelműen lépkedett, és nem látta meg az esti égbolt peremén feltűnő, két sötét árnyat, ahogy lassú, kimért körözéssel egyre lejjebb ereszkedtek a kicsiny tisztás fölött. A kis boszorkánynak csak a tűz melege járt a fejében, s a kiskonyhában felhalmozott élelem, a gőzölgő bodzatea, és kedvence, a szederből és mentából főzött, édes szirup. Már a gondolatára összefutott szájában a nyál és hangosan megkondult a gyomra. Gondtalanul haladt tovább a fűzfák és égerbokrok között, és csendesen dudorászott egy bolondos dalocskát. Azonban mielőtt kiléphetett volna a mocsár szélén húzódó tisztásra, ahol kunyhója állt, az eddig szunyókáló kis moa-moa felkapta a fejét, és Susogó belemetsző gondolata kizökkentette ábrándozásából.

Susogó fél! Éleskarom száll! - állította meg váratlanul a kicsi figyelmeztetése.

Fénymarék azonnal megtorpant, és meglapult egy nagy fűzfa törzse mellett. Szemét meresztgetve kémlelt kunyhója felé.

Krion magiszter halála után költözött ki ide. Sehogy sem lelte helyét az elárvult, nagy kőházban, és ő mindig jobb szeretett közel lenni a lápvidékhez. Ennél közelebb azonban már nem is mehetett volna. A kunyhót vaskos cölöpökre építették, és a hátsó fal pillérei, nyirkos lében tocsogtak, amikor az esős évszak rájuk köszöntött. A viskót eredetileg terményraktárnak építették, körülötte keskeny vizesárok húzódott, hogy szárazon tartsa a cölöpökön álló falakat. Tavasztól késő őszig a házacska előtti napos réten szárították a gyógynövényeket. A kunyhó két kőhajításnyira állt a mágus többemeletes, gránitkockákból emelt otthonától. Krion magiszter háza a legnagyobb épületnek számított széles e vidéken, s ezért a közeli falvak lakói egymás között „vár”-nak nevezték annak ellenére, hogy masszív falain kívül semmi másban nem hasonlított a várakhoz. Nem voltak jól védhető bástyái, nem ölelte több méter széles vizesárok, s egyetlen tornyocska sem emelkedett belőle az ég felé.

Széles, kétszárnyú kapuja lakóit megvédhette a hívatlan látogatók zaklatásától, de nem állt volna ki egy igazi ostromot. Hogy a magiszter mi módon tett szert rá annak idején, amikor Khobírból áttelepült Drakónia belsejébe, a Feketesás-mocsár és a druloni tartomány határvidékére, arról Fénymaréknak fogalma sem volt. Azt viszont biztosan tudta, hogy a ház több száz éves, s korábbi tulajdonosai igencsak különös lények lehettek, akiknek vajmi kevés közük volt az emberekhez.

Fénymarék megtorpant a rétet szegélyező vén fűzfasor rejtekében, miközben Susogó halkan, figyelmeztetően kurrogott a lány fülébe, és farkincáját, biztonságot keresve azonnal a nyaka köré tekerte. A földig hajló ágak közül gyanakodva kémleltek kifelé az ezüstös holdfényben derengő tisztásra. Ekkor már az ifjú boszorkány is meghallotta az éjszaki csendben a hatalmas szárnyak félelmetes suhogását. Egy taszító küllemű alak ereszkedett lefelé körözve. Fénymarék a szemét meresztgette a sötétben. Most már bánta, hogy nem figyelt eléggé Krion magiszter szavaira, amikor az idős mágus az idegen lények szokásaira okította. Homlokát ráncolva koncentrált, és próbálta magában felidézni a szárnyas lények fajtáit. Drakóniában igen számos fajtájuk élt, az ősidők sárkányai előszeretettel teremtettek szárnyas fajokat.

- Talán egy sefforg? Vagy egy maoors a keleti határhegyek közül, esetleg egy varmani joiph... bár, azok jobb kedvelik a tenger közelségét, minthogy idáig felmerészkedjenek... - töprengett magában, félhangosan sorolva a madárszerű lények közül az ismertebbeket. - Vagy inkább egy kuold? - morfondírozott tovább, de aztán mérgesen megrázta a fejét. - Nem, ez sem jó, a kuold jóval kisebb, és világító vörös csíkok vannak szárnyának belső, pikkely borította felszínén.

Tovább meresztette a szemét. A sötét árnyék közvetlenül felettük suhant el ismét, széles ívben fordult, és eközben kitárt szárnya elsodorta a tisztás túloldalán álló fa egyik nagyobb ágát. A fa szinte térdig hajolt az ütközés erejétől, és a combvastagságú ág reccsenve tört derékba, de a lénynek ez az ütközés mintha meg sem kottyant volna. Következő szárnycsapásával máris a kunyhó fölé érkezett, és elsodorta a kéményt. Hatalmas termetű lény volt, bár teste vékony és hosszúkás, repülésre termett, de a mellrészen fénylő bőr alatt roppant izomkötegek sejlettek. Most olyan közel szállt el a vén fűzfa takarásában lapuló Fénymarék mellett, hogy még az éles pengeszerű tollak villanását is láthatta, melyek a szárny utolsó tollsorának helyén nőttek. Borotvaéles pengék voltak, kékesfekete szegélyük elütött a hófehér tollruhától.

- Egy huorn! - ismerte fel végre Fénymarék a lényt. - Mit kereshet ez itt? - találgatta, és sajnos hamarabb választ kapott kérdésére, mint szerette volna.

A huorn nem bízott semmit a véletlenre, látványos érkezését varázslattal folytatta. Az útjára bocsátott tűzgolyó végigsöpört a kunyhó előtt, és csóvája feketére perzselte a füvet, valósággal felszántva a gyógynövényekkel beültetett veteményest.

Ezt látva a fűzfa mellett lapuló kis boszorkány levegő után kapkodott felháborodásban. S amikor a huorn pont a kunyhója tetejét használta leszállóhelyként és ettől az egész építmény megroggyant, mint egy törött árboccal süllyedő hajó, Fénymarék kezdett feldühödni, s haragtól zöld szemeiben felragyogtak a bíborpöttyök.

- Susogó! - Fénymarék alig bírta visszafogni a hangját, reszketett benne az indulat -, ez... ez az ocsmány dög tönkreteszi az otthonomat!

A huorn ekkor elrugaszkodott a tetőzetről, és lehuppant a kunyhó előtti földre, aminek az lett a következménye, hogy a nádtető a szoba felett félig beszakadt, és a keresztgerenda hangos reccsenéssel kifordult a helyéből. Odabentről csörömpölő hangok hallatszottak, ahogy a korsókkal és üvegcsékkel teli polcok összedőltek.

Fénymarék úgy hördült fel ennek hallatán, mintha szíven döfték volna. Az értékes gyűjteménye, több évnyi kitartó kutatómunkájának gyümölcse lett oda egyetlen pillanat alatt!

Olyan féktelen, esztelen harag gerjedt benne, hogy meg sem hallotta Susogó könyörgő kérését:

Melegkéz, nem! Nem!

Dühödten szökkent előre a fűzfa rejtekéből, hogy kérdőre vonja otthona feldúlóját. Haragjában mindenről megfeledkezett, az életét fenyegető veszélyről épp úgy, mint arról, hogy egy huorn másfélszer olyan magas, mint ő, ráadásul erről a madáremberről már messziről látszott, hogy a harcosok rendjébe tartozik. Sőt, Fénymarék mérgében még azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a madárember nyakában fényes medál függött - egy kiorg klán büszke jelvénye. Azonban haragjában megfeledkezett még valami másról is; a fűzfasor előtt húzódó, hánccsal letakart vízgyűjtő vermek árokrendszeréről, mely körbefutott a tisztás szélén, hogy elvezesse a felesleges nedvességet. Ahogy Fénymarék előreugrott, a háncsszövet puhán szétnyílt súlya alatt, ő pedig egyensúlyát vesztve előrebukott és nagyot huppanva elterült a méter mély, sáros gödör alján. Ez volt a szerencséje, mert a másik huorn éppen ekkor ereszkedett le a földre társa közelében, faágakat, bokrokat tarolva le szárnyával. Karmos mancsai dobbantva értek földet, alig pár lépésnyire Fénymaréktól. A szárnyas ragadozókra emlékeztető lények gőgösen tekingettek körbe a tisztáson, hajlott, karvalycsőrös pofájukat forgatva jobbra, balra. A két huorn mély torokhangon kezdett társalogni, a Crymhoon földjén használt köznyelv keleti dialektusát a felismerhetetlenség határáig eltorzítva. Fénymarék eleinte alig értett meg szavaikból valamit, ráadásul dühös is volt az elhibázott ugrás miatt, és így alig figyelt a betolakodók torz mordulásaira, de végül megütötte egy ismerős név a fülét, és ettől kezdve megfeledkezett minden másról, kunyhóról, gödörről, oldalába nyilalló fájdalomról, a dühös bosszúságról, csak a két huorn párbeszédére figyelt.

- Ne vitatkozz folyton, Tvreyk! - hörrente az egyik huorn. - A fényességes nagyúr, Prendr-Rholnoy Murlok személyes parancsa, hogy kerítsük elő a tolvajt és az ékszert!

A Tvreyknek nevezett erre kicsit visszafogta a hangját, de továbbra is mogorván topogva állt, majd komótosan meglegyintette szárnyát a levegőben, és lekicsinylő pillantással tekintett végig a félig romba dőlt kunyhón.

- Gondolod, Wrook, hogy itt kellene keresnünk? Ebben a romhalmazban? Nevetséges! Ha már választanom kellene, én inkább a kőházban rejtenék el egy ilyen kincset...

- Megnézzük itt is, ott is. Nem akarok újabb hibát elkövetni, Tvreyk! A fenséges úr azt már nem bocsátaná meg nekünk!

Semmi kedvem megtapasztalni, milyen sors várhat ránk a halálon túl, ha a nagyúr küld minket át Garbash fekete kapuján. A gyűrű és a lány nélkül nem kerülhetünk urunk szeme elé!

- Ha itt vannak, megtaláljuk mindkettőt, Wrook, efelől kétségem sincs. A lány miatt nem is aggódom, könnyű préda lesz, de az a gyűrű, az már bonyolultabb kérdés! Biztos vagy benne, hogy nem esik majd bántódásunk? Talán okosabb lenne visszafordulni és...

- Megtagadod Murlok nagyúr parancsát? - fortyant föl egyből a társa. - Vagy tán kételkedni mersz szavában?

Tvreyk idegesen tekergette hosszú nyakát, és csak sokára bökte ki, mi aggasztja annyira:

- Nem, dehogy! De én még emlékszem rá, amikor Bhvang megkísérelte lehúzni a haldokló Jessina úrnő ujjáról a gyűrűt!

Hiiij! - vijjogott fel élvezettel az emléken merengve. - Micsoda ronda halála volt!

Wrook rosszkedvűen meredt rá.

- Nem is érdemelt jobbat az esztelen. Micsoda szentségtörés! Érdemtelen, mocskos karmaival érinteni az avaragh szent ereklyéjét! De a Finel most Jessina úrnő gyűrűjét akarja, és joguk van így rendelkezni, ha az úrnő klánjában nincs várományosa az avaraghnak. Sok év telt el azóta, hogy fényességes Jessina úrnő lelke eltávozott körükből. Itt az idő, hogy S'almeyna szelleme visszatérjen végre, s bemutathassák az engesztelő szertartást.

- Pont ezért aggódom, Wrook. Közeledik az avaragh éjszakája, a csillagtalan csillagéj és a gyűrű egyre forróbb lesz. És ha olyan érdemtelenek érintik, mint mi...

Wrook azonban meg sem hallotta társa aggodalmas szavait, csak mérgesen rázta hosszú nyakon ülő, csőrös fejét.

- Meg kell kaparintanunk, mert ha most elveszik a kedvező alkalom, évekre lesz szükség, míg újra megfelelőek lesznek a körülmények. Murlok nagyúr unokája megérett a szertartásra. Mi megszerezzük a gyűrűt, s az ifjú Raswin, a Rholnoy klán kijelölt shanobja, a nyári napfordulóra kiorg lehet! A Finel nem fog akadályt gördíteni a fényességes úr elképzelései elé.

- De ha így lesz, akkor Yenmon nagyasszonynak le kell mondania Ornon váráról és a fél Qwebeh tartományról Raswin javára! Gondolod, hogy beleegyezik ebbe? Hiiiij - vijjogott fel ismét élvezettel és nagyokat cuppogott. - Micsoda vérengzés lesz ott!

- Nincs más választása! - torkolta le egyből Wrook. - A törvény, az törvény, és még rá is vonatkozik! Csak ő tehet róla, hogy a fia, Brendon renegát lett és kitaszította a Finel! Az már Yenmon nagyasszony személyes tragédiája, hogy fényességes Jessina úrnő oly fiatalon elhalálozott a Grosgok klán vezette támadásban, amikor megpróbálták bevenni Ornon várát.

Tvreyk hangosan felröhögött, és jelentőségteljesen kacsintott társára.

- Murlok nagyúr már akkor is pontosan tudta, mit akar!

- Tvreyk! - mordult fel, és fenyegetően egész közel nyomakodott társához. - Jobb, ha befogod azt az állandóan fecsegő, locsogó csőröd, és bölcsen hallgatsz arról, hogy mi történt Ornon várában azon az éjszakán! Különben nem kell megvárnod, hogy Murlok nagyúr küldjön át a másvilágra, megteszem ezt a szívességet neki én magam!

- Jó, jó! - hátrált meg a huorn robusztusabb társa elől, és tarkóján az ég felé meredeztek a hófehér tollpihék.

- De most végre elérkezett az idő, hogy befejezzük a sok éve megkezdett munkát! - szónokolt tovább Wrook. - Yenmon nagyasszonynak nincs törvényes utóda, s most, hogy megtagadta a Kiorg Tanács kérését, és nem hajlandó átadni az avaraghgyűrűt, ő is fia sorsára juthat.

- Ezért nem értem, Wrook, miért itt keressük a szentséges talizmánt? Csak vesztegetjük a drága időt. Szerintem a kegytárgy Ornon várában van, és ha sárkányúrnő nem akarja átadni a Finelnek, akkor Murlok nagyúr csak háború árán szerezheti meg azt a nagyasszonytól.

Láthatólag Wrook jóval többet tudott ezekről a dolgokról, mint társa, mert újból letorkolta.

- Ne okoskodj folyton! Az avaraghgyűrű már rég nincs Ornon várában, ezt a fürkészők már rég jelentették a fényességes nagyúrnak. S ha Prendr-Rholnoy Murlok nagyúr azt parancsolja nekünk, hogy az utolsó fűszálig kutassunk itt át mindent Fénymarék gyűrűje után, akkor mi ezt fogjuk tenni!

A kis boszorkány a mélyedésben hasalva most úgy meglepődött nevének említésétől, hogy még korábbi felháborodásáról is megfeledkezett, és nem figyelt tovább a két huorn beszédére. Gondolatai riadt madárként röpködtek körbe-körbe.

Miféle gyűrű? S már megint ezek az ismeretlen nevek! Yenmon? Ornon? Brendon? Mi köze lehet neki hozzájuk? Ezek a nevek, amióta Morván várába betette a lábát azon a végzetes éjszakán, egyfolytában kísértették. De mi az, hogy Fénymarék gyűrűje? Neki nincs is gyűrűje! Soha nem is volt.

Hosszan töprengett ezen az újabb furcsaságon. Lehet, hogy nem is róla beszél a két huorn, nyugtatgatta magát. Mást is hívhatnak Fénymaréknak! De valami azt súgta neki, hogy igenis köze van ehhez a történethez, nagyon is sok köze, csak épp nem ismeri még az összefüggéseket.

Avaraghgyűrű? Vajon mi lehet az? És miért pont itt keresik?

Fénymarék gyűrűje? - elmélkedet tovább, lázasan keresve a válaszokat. Hacsak nem!... Ösztönös mozdulattal nyúlt a nyakában lévő vékony ezüstlánc felé, ujjai babrálva húzták elő, és tenyerébe ejtette a láncon függő, ezüstszínű karikát. A legjobb jóindulattal sem nevezte volna gyűrűnek, hiszen akkora volt, hogy vékony kézfejét nyugodtan átdughatta rajta, az amulett inkább egy kopottas felszínű karkötőnek tűnt.

Tízéves korában kapta. Nagyon jól emlékezett arra a bizonyos napra, az események örökre belevésődtek emlékezetébe.

Egy idegen férfi érkezett hozzájuk a késő esti órákban. Különös fickó volt. Sötét kámzsát viselt, s ő alig tudta kivenni arcát a félhomályban. Igencsak megrémült tőle, amikor a hangos dörömbölés végén ajtót nyitott. De nem a hatalmas termetű, esőtől csöpögő alak rémítette, hanem a kámzsa mögül elővillanó merev arcél, s az a különös, halálváró tekintet, melyhez hasonló még sosem érintette meg a lelkét. A férfi határozott mozdulattal félretolta őt az útból, pont úgy, mint amikor a ház gazdája hosszú útjáról megérkezvén félretessékeli útjából az üdvözlésére elésiető kutyakölyköt. Az idegen betocsogott a kinti felhőszakadásból, majd mereven lecövekelt az előcsarnokban. Minden bizonnyal betévedhetett az ingoványba is, mert hosszúszárú csizmája térdig sármocskos volt, és cafatokra szakadt köpenye szegélyére bogáncs és tépett liáninda tapadt. Fél karja tehetetlenül lógott az oldala mellett, és ahogy Fénymarék ijedten meresztette rá a szemét, egyből felfedezte, hogy a férfinak több súlyos sérülése is van. Combján hosszú, nyílt seb húzódott, s a hús úgy nyílt fel, mint egy bíborszínű rózsa, az oldalából is szivárgott a vér, köpenye beleragadt a sebbe, és tenyérnyi barna folt terjengett egy csonka nyílvessző letört szára körül. A combjából alulcsorduló vérpatak összekeveredett a csizmáját borító sárrögökkel, és lába körül zavaros sötét tócsába gyűlt.

Fénymarék egyre csak pislogott, az idegen pedig csak állt ott mozdulatlanul és bámult rá, hosszan, nagyon hosszan. Szája néma szavakat formált, de a szemei halottak voltak és nem beszéltek Fénymarékhoz. Mintha egy élőhalott állt volna előtte, s valóban, ez a férfi nem járt már messze a túlvilágba nyíló kapuktól. A férfi megingott, felé kapott, mintha meg akarta volna ragadni Fénymarék vállát, de aztán megtört ez a mozdulat, s mereven eldőlt, mint egy zsák. Hangos csattanással terült el a színes mozaikkal kirakott padlón.

A kislány végre felocsúdott, sarkon perdült és iszkolva futott keresztül a ház zegzugos folyosóin, hangos kiabálásával felverte Krion magisztert. Az öreg mester mérgesen bújt elő hálófülkéjéből, és dohogva követte a hangosan cserfelő, hadonászó kislányt. De hitetlensége csak addig tartott, míg ő is meg nem pillantotta a földön heverő, halottnak látszó férfit. Fénymarék csak ekkor fogta fel, hogy valami nagyon komoly és súlyos dolog történik velük ezen az estén, mert legnagyobb csodálkozására a mindig higgadt Krion magiszter remegve térdre rogyott az idegen mellett, kétségbeesetten jajongott, majd heves imádkozásba kezdett. Olyan istenekhez intézte szavait, akikről Fénymarék még soha sem hallott. Az öreg mágus reszketett, és láthatóan percekig össze volt zavarodva. A kis boszorkány rángatta végül fel a földről, és javasolta neki, hogy vigyék beljebb az idegent, és talán vizsgálják meg, hátha nem is halt még meg, tán kár lenne idő előtt elsiratniuk.

Miután felcipelték az egyik emeleti vendégszobába és lefektették, Fénymarék heves tiltakozása ellenére az idős varázsló azonnal elzavarta a kislányt, és megtiltotta neki, hogy a sebesült közelében lábatlankodjon. Inkább egyedül vesződött tovább a férfival. Egyedül vetkőztette le, maga indult vizet forralni, kötszert készíteni, gyógyfüveket előkeríteni. Mindez a titokzatoskodás nagyon bosszantotta a kislányt, égett a kíváncsiságtól, hogy kiderítse, ki lehet az ismeretlen férfi, és ismételten elgondolkoztatta a magiszter furcsa viselkedése. Azonban Fénymarék nem lett volna Fénymarék, ha engedelmes kislányként csendben visszavonult volna a szobájába. Talán, ha az idős mágus egy erős varázslattal lezárja a szobát és környékét, megakadályozhatta volna, hogy titokban visszasettenkedjen, de a nagy kapkodásban Krion magiszternek kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Fénymarékkal foglalkozzon. Így, amikor a magiszter figyelme elterelődött, a kislány csendben visszaóvakodott a szobába, és meglapult a vaskos sötétítőfüggöny mögött. Ott összehúzta magát, mint egy kisegér, s onnan kémlelt kifelé. Fantáziáját nagyon izgatta az ismeretlen férfi. Még sosem látott közelről halottat, és meg volt róla győződve, hogy a csuklyás idegen hamarosan kellemes meglepetésekkel szolgál majd neki. Vagy ha mégsem távozik az élők sorából, akkor talán kiderítheti a rejtélyt, hogy mi a csuda ütött hirtelen a magiszterbe, amikor meglátta az ismeretlen férfit.

Azonban csalódottan kellett tapasztalnia, hogy hosszú ideig semmi izgalmas dolog sem történik, csak a magiszter futkosott ki-be, s időnként újabb és újabb varázslatokba kezdett. Már annyi mágiát pocsékolt a férfi gyógyítására, amennyi egy egész falu népének elég lett volna, hogy vígan megéljék a százéves kort, de még mindig nem történt semmi. Fénymarékot nagy unalmában végül elnyomta az álom. Aztán amikor elgémberedve felriadt, már nem látta a magisztert a szobában, a gyertyák tövig leégtek, s már csak egy-kettő pislákolt közülük. Halk nyögés ütötte meg a fülét az ágy felől, s ez eszébe juttatta, mit keres ebben a vendégszobában, az ablakpárkányon, a függöny mögött. Közelebb óvakodott, és a fekvő sebesült fölé hajolt. Tátott szájjal szemlélte a félmeztelen férfit. Nem a meztelensége lepte meg, látott ő már ilyet, sokkal inkább azoknak a szörnyű, mély sérüléseknek behegedt nyomai késztették csodálkozásra, melyek beborították a férfi testét. Olybá tűnt, mintha szétmarcangolták volna egykoron, s valami ügyetlen felcser összetoldozta volna a testet. A kislány álmélkodva nézegette őket, mindig is érdekelte a gyógyítás tudománya, de ehhez foghatót még sosem tapasztalt. Meggyőződése volt, hogy ilyen sérüléseket nem lehet túlélni még a legerősebb varázslatok segítségével sem. Ennek ellenére ez a férfi még mindig életben volt, s ez Fénymarék számára felért egy csodával!

A kislány pont olyan volt most, mint egy kis éjszakai állat, mely előbújik a vackáról, és kíváncsian sündörög a sötétben.

Most ő is úgy szimatolgatott, mint egy éhes kisegér. A férfi teste nehéz, édeskés szagot árasztott magából, de nem csak a meleg, alvadó vér illata áradt belőle, mert ez keveredett egy sokkal mélyebb és töményebb illattal, mely a legdrágább parfümöket juttatta Fénymarék eszébe, s ez az aroma becsesebb volt számára mindennél. Mágia lengte körül a férfi testét. Erős mágia! Olyan titkos kötelék mely nem a magiszter varázslataiból eredt, hanem ebből az izmos testből áradt!

Fénymarék mélyeket szippantott, s már nem is csodálkozott azon, vajon hogyan élhette túl annakidején az idegen azokat a szörnyűséges marcangolásokat. Akiben így túlcsordul az esszencia, az még holtából is visszatérhet.

A férfi édes volt, tömény és... és... Fénymarék nem tudta volna szavakba önteni ezt az érzést, gyakorlatlan érzékeire úgy hatott az idegen közelsége, mintha egy üveg jófajta pálinkát ivott volna meg egy húzásra. A kis boszorkány egyre jobban és jobban eltelt ezzel a mámorító mágiaillattal. Teljesen belefeledkezett, feltelepedett az ágy szélére, és lehunyt szemmel itta magába a férfi lényét. Ujjai tapogatva simítottak végig a bőrén, és amikor a nyakához ért, egy lánc hideg, fémes szemeit tapintották ki ujjai. Óvatosan babrált velük. Ujjbegyén zsibbasztó bizsergés kelt életre, forróság kúszott végig a karján, fel egészen a szívéig. Beleborzongott a perzselő lángok hevességébe, ahogy utána kapkodtak.

Váratlanul egy kéz ragadta meg a karját, s durván arrébb taszította. Azonban az a vasmarok nem engedte el, és így Fénymarék félig a levegőben lógva, kapálódzva csapkodott, mint egy röpképtelen madár. Annyira megrémült, hogy még sikoltani is elfelejtett, csak tátogott néma döbbenettel. Két valószerűtlenül kék szem döfött bele, valósággal felnyársalta az a tekintet.

Úgy érezte, keresztülmarja magát az elméjén, s mint egy dárda, a tarkóján robban keresztül.

- Mit csinálsz itt? - sziszegte egy mély, érdes hang a sötétben.

Fénymarék képtelen volt a válaszadásra, és már a tátogást is feladta.

- Ki vagy? - reccsent az idegen újabb kérdése. Fénymarék végre dadogott valamit válaszul, de ez leginkább halk nyüszítésnek hangzott. Ügyetlenül szabadulni próbált a szorításból, de ez reménytelen próbálkozásnak tűnt. Lába kapálódzva taposta a levegőt, ahogy a férfi kinyújtott kezével a magasban tartotta őt. Az idegen egyáltalán nem tűnt gyámolításra szoruló betegnek, sokkal inkább egy békés álomból felriasztott, dühös harcosnak.

A férfi felmordult, mint aki végre felfogta, hogy hová is keveredett. Lassú mozdulattal leengedte a kislányt az ágy mellé, és talpra állította. Elfordította róla a tekintetét, amiért Fénymarék fölöttébb hálásnak érezte magát, mert végre megszűnt az agyát szorító zsibbadás, és újra gondolkodni tudott.

- Szomjas vagyok! - közölte a férfi.

Fénymarék azonnal felocsúdott, készségesen perdült a kisasztalra odakészített kancsó felé, és teletöltött egy poharat a mentából és különféle gyógyfüvekből főzött teával.

Átnyújtotta, és szolgálatkészen állt ott, míg a férfi lassú, kimért mozdulatokkal ivott. Eszébe sem jutott, hogy az imént történtek miatt elfusson, vagy Krion magisztert riassza. Nem! Előbbi rémülete már rég elmúlt, és már a megismerés kíváncsisága munkált benne. A férfi annyira titokzatosnak tűnt a kislány szemében, hogy bármit megtett volna azért, hogy minél tovább vele maradhasson és megfejthesse titkait.

- Mi a neved? - kérdezte tőle újra az idegen.

- Fénymarék.

- Fénymarék - nyugtázta a férfi olyan hangon, mint aki előre tudta ezt a választ. - Krion jól bánik veled?

- Jól.

- Jól? - kérdezett vissza, de nem nézett rá. - Mit jelent az, hogy jól?

A kislány egyik lábáról a másikra állt, próbálta megfogalmazni a benne felmerülő érzéseket. Gyermeki eszével nehéz volt összegezni, mit is jelent az a "jól".

- A mester mindenre megtanít - bökte ki végül. - Megmutatja nekem a világot, megtanít a varázslatokra... és... és megengedte az is, hogy hazahozzam a törött lábú nyuszit, és ott gyógyítgassam a kunyhóban, a kiskonyhában. És már nagyon jól van, és hamarosan újra szabadon száguldozhat.

- A nyuszi?

Az idegen figyelmesen nézte őt. Fénymarék elvörösödött, érezte mennyi butaságot hordott össze, de hogy mondhatná el neki, milyen is az élete a magiszter mellett?

- Gyere közelebb, Fénymarék! - intette oda a férfi, és az ágy szélére mutatott.

A gyertyák fénye ekkor utolsókat lobbant, és teljes sötétség telepedett a szobára. A vihar odakint tovább tombolt, és éles villanások hasítottak bele az éjszakába. Fénymarékban egyre nőtt a feszültség, ahogy ismét a férfi közelébe került. Ijedten összerezzent egy váratlan villanásra és csattanásra, mely szinte egy időben robbant be a szoba csendes sötétjébe.

- Mit gondolsz rólam? - kérdezte a férfi.

Fénymarék most sokkal jobban megfontolta szavait, mint az előbb.

- Mikor ideérkezett, azt gondoltam, hogy hamarosan meg fog halni. Csoda, hogy él, hogy beszél. Ezért most azt gondolom, maga lehet a legnagyobb varázslók egyike, aki a földön él.

A férfi különös mosollyal nyugtázta szavait, majd kinyújtotta felé a kezét, egészen közel intette magához, és végigsimított az arcán. A szemében most először villant fel az élet fénye.

- Mindennek másként kellett volna történnie! - közölte. - De a megbocsátás nem a gyilkosoké! Mikor majd megtanulsz gyűlölni, és tisztán, hideg fejjel ölni, ne feledkezz meg rólam sem!

Fénymarék értetlenül pislogott, egy kukkot sem értett az egészből, de nem merte ezt szóvá tenni.

- Fénymarék én nem vagyok varázsló! - biztosította az idegen.

- Nem? Pedig az illata... - Gyorsan elharapta a szavakat, a magiszter megtiltotta neki, hogy bárkivel is erről beszéljen.

- Folytasd! - noszogatta a férfi, és most már akkora figyelemmel nézte őt és annyi élet villogott a szemében, hogy a kislány nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megossza vele titkát.

- Én látom az illatokat - suttogta, hangját teljesen lehalkítva - ízlelem a szagokat, tapintom a fényt...

- S mindezek összegzéseként átéled a mágiát - fejezte be helyette az idegen.

- Igen! - ragyogott fel a lány arca boldogan, hogy végre megérti valaki. - Csodálatos zamata van, a mágia a legfinomabb nektár!

- Tudom! Nélküle úgy érzed, elpusztulsz, éhen halsz.

- Igen, igen! - bólogatott lelkesen.

Csak kis idő elteltével értette meg, mit jelenthet a férfi szájából elhangzó „tudom". Elkerekedő szemekkel bámult rá, és gyermeki lelkében a rajongó csodálat az ismeretlen iránt tovább növekedett.

- Fénymarék, ez egy ajándék - okította a férfi. - Használd mindig okosan! A neved is erről kaptad.

- A nevem?

- A neved jelentéssel bír, Fénymarék! - ejtette ki csendesen.

S ahogy kimondta a szót a szoba csendje borongós fájdalommal telt meg. A hangok felrebbentek, majd ezüst virágszirmokként hullottak alá pörögve, rózsa és jázmin nehéz illatát árasztották, és a bőrükön simogató meleg léghullámok ringtak.

Fénymarék kinyújtott tenyerébe hullott egy virágszirom, és belső meleget árasztva olvadt bele a bőrébe. Tudta jól, hogy mindez csak illúzió, apró trükk, varázs, mégis felmelegítette a lelkét, hogy láthatta, érezhette, tapinthatta saját nevét, pontosabban azt, ahogy az idegen gondolt erre a névre. Szeretett volna többet tudni róla, azonban mielőtt megragadhatta volna a varázslat lényegét, az már csendesen szertefoszlott és elenyészet a szobában.

- Láttam!

- A név maga a lélek! Vigyázz rá! Te képes leszel arra, hogy a fényt marokba zárd!

Hosszú áhítatos csend telepedett közéjük. A kislány arra gondolt, hogy a magiszter hosszú órákon át tartó, száraz magyarázatai alatt sem tanult annyit, mint most néhány perc alatt. Vajon ki lehet ez a férfi? De nem merte megkérdezni; valami azt súgta benne, úgysem kaphatna egyenes választ.

- Valóban nem mondanám meg - közölte szárazon az idegen, és gyorsan elfordult, sietős mozdulatokkal kicsusszant az ágyból és öltözködni kezdett.

- Kitalálja a gondolatimat? - hökkent meg a kislány.

- Nem! - rázta meg a fejét a férfi, és belebújt szakadt, véres ingébe, mint aki észre sem veszi az odakészített tiszta gyolcsinget. - Csak túl jól ismerem a kérdéseket.

Felcsatolta a kardját, és a köpenye után nyúlt.

- Háborúból jött? - kérdezte sietve Fénymarék. Szerette volna, ha a férfi tovább marad, és még többet megtudhat róla.

A kérdésre az idegen keze megállt a levegőben.

- Csatából.

- Izgalmas lehetett!

- Izgalmas? - vonta fel a szemöldökét.

- Ó, igen, harc, küzdelem, ember, ember ellen, és mágia sok, sok - cuppantott élvezettel a levegőbe -, és sok vér, és... és sok...

- Halál! - mordult fel a férfi rosszallóan. - Sok halál!

Komoran villantotta rá tengerkék szemét, és Fénymarék beharapta a szája szélét zavarában, de a férfi már ismét elnézett a feje fölött.

- A halál nem egy izgalmas játék, Fénymarék! Tudod te, milyen a halál? - Választ sem várva csettintett az ujjával.

A hang tompán koppant a padlón, orrfacsaró bűzt árasztott, hideg félelemvirágokat szült és nyirkos verítékkel borította el a testét.

- Én meghaltam már ezerszer, Fénymarék! - S ahogy e mondat végén felé kapta a fejét, a férfi arca helyén csak egy torz húsmaszat vicsorgott a kislányra.

Fénymarék rezzenéstelenül állt, és olyan természetességgel fogadta az átváltozást, mintha mindennap ehhez hasonlókban lenne része.

- Nem félsz? - buggyant elő harákolva a kérdés a torz maszatból; nem látszott benne a száj, mely e kérdést formálhatta volna.

- Nem! - közölte határozott, meglepően nyugodt hangon.

A féregrágta arc elvigyorodott, bár e mosolyt inkább csak sejteni lehetett a vonagló, rángó izomrostok változásából.

- S miért nem?

Fénymarék két szemhunyásnyi ideig töprengett csak a válaszon, azonban nem kellett sokáig keresgélnie. Elméje tükrére, mint a tófenekéről felbuggyanó levegőbuborék pattant fel a válasz. Gondolkodás nélkül mondta ki, nem törődve azzal, hogy nem érti lényegét, csak azt tudta, ez az igazi válasz.

- Mert ezerszer haltam már magam is!

Az idegen harsogó hangon felkacagott e szóra, nevetése gyöngyöző, csilingelő esőként szitált alá.

- Jól válaszoltál, kicsi lány! Ne feledd soha e kérdést, s a reá adott válaszodat!

Odakintről váratlanul hangoskodás harsant az éjszakában. Durván megdöngették a kaput. Fénymarék az ablakhoz futott, és kilesett a sötétségbe. Fáklyák lobogó fényét látta, fekete vértes katonákat. Egy egész csapat várt bebocsátásra.

A férfi nem kérdezett semmit, mintha tudta volna kik érkeztek e hajnali órán a mocsárszéli házhoz. Keze egyből kardja markolatára csúszott, az ajtóhoz lépett, óvatosan résnyire nyitotta azt, és kikémlelt. A folyosó végén, a csigalépcső irányából durva szóváltás zaja szűrődött feléjük.

- Van másik kijárata is a háznak? - vetette oda a kérdést a férfi a háta mögött topogó Fénymaréknak.

- Van!

- Mutasd az utat! - parancsolta, de aztán sietve, sokkal szelídebb hangon hozzátette: - Ha ezek itt találnak engem, az nem lesz jó sem neked, sem Krionnak!

A kis boszorkánynak azonban nem kellett magyarázni, meg sem fordult a fejében, hogy ne segítene az idegennek. Kisurrant a férfi hóna alatt az ajtórésen, és sietős léptekkel megiramodott a sötét folyosón. A férfi olyan hangtalanul követte, hogy a kislány pár lépés után megtorpant és visszafordult, mert azt hitte, az idegen máris nyomát tévesztette, de közvetlenül a háta mögül két izzó szempár meredt le rá, s olyan rőt fényben izzott az a tekintet, hogy a kislány meg mert volna esküdni rá; ezek a szemek tökéletesen látnak a sötétben.

- Siess! - sziszegte a férfi, és megszorította a vállát, hogy tovább ösztökélje a girbegurba folyosón.

A hátuk mögül ekkor már hangos dübörgés, csizmás lábak dobogása hallatszott, és a folyosókanyarulatban fáklyák fényének lánglobogása ugrált a falakon.

Fénymarék megperdült, és megszaporázta lépteit. Sebes iramban, hangtalanul futott. Lesurrantak a hátsó lépcsősoron, átvágtak több termen és szobán, a mindig néptelen, nagy ebédlőn, végül a ház hátsó traktusában árválkodó kisajtónál állapodtak meg. Az ajtó egyenesen a mocsárra nyílt, a kunyhó felé, ahol nyaranta a növényeket szárították. Az idegen szó nélkül félretolta őt, és kilépett a szélcibálta éjszakába. A ház sarka felöl lovak nyihogását hozta feléjük a szél, de nem lehetett látni a hátasokat; minden bizonnyal a ház főbejárata előtt várakoztak a katonákra.

Fénymarék beleszippantott a hűs éjszakai levegőbe; vízpára és édes rothadás szaga kúszott be orrába. Megérintette a férfi kezét.

- A lovaknál ketten vannak - közölte olyan nyugodt természetességgel, mintha nem is egy csapat fegyveres nyüzsgött volna a hátuk mögött.

A férfi lenézett rá és elmosolyodott. Különös mosoly volt ez: büszke és elégedett. És ettől Fénymarék szívét melegség járta át.

- Ketten - bólintott rá egyetértően.

- Egy lóval messzire juthat!

- Messzire - hagyta jóvá az idegen. Sietősen megindult, hogy megkerülje a házat, és jobban szemrevételezze a lovakat őrző katonákat.

- Elfoghatják! - szólt utána.

Az idegen megtorpant a nyugodt szóra, és lassan visszafordult.

- El - ismerte el.

- A mocsár jobb választás - intett fejével bal felé Fénymarék, a szélben sustorogva hajladozó nádszálak felé.

Az idegen mozdulatlanul állt, az ismeretlen sötétséget fürkészte, majd félrehajtotta a fejét, és szemei résnyire szűkültek, ahogy a kislányt szemlélte.

- Ismered?

- Mint a tenyeremet! - ragyogott fel Fénymarék arca.

- Akkor menjünk!

Fénymarék boldogan iramodott meg a sejtelmesen zizegő nádtenger felé. A szíve vidáman, lelkesen dobogott; ez volt eddigi életének legizgalmasabb éjszakája.

A lápvilág hamarosan ölelő, rejtő karjaiba zárta őket, és Fénymarék egész éjjel vezette az idegent a mocsáron át. Biztos léptekkel haladt, annak ellenére, hogy a holdat sűrű, fekete esőfelhők takarták el. De már a láp szélén társukul szegődött Sah-ja-jan, a kis tündemocsok és a kislány kérésére a tündérke játékos lidérc-fénnyel világította meg számukra az utat.

Hajnalodott már, mikorra újra szilárd partszakasz tűnt fel előttük. A mocsáron át vezető út jókora kerülőtől kímélte meg az idegent. Fénymarék biztos volt benne, hogy a lovasok, ha erre vetődnek egyáltalán, csak napok multával érhetnek ide, s addigra a hajnalra megcsendesedett, de szüntelenül szemerkélő eső már rég elmossa a férfi nyomait. Fáradtan, de elégedetten pislogott fel rá, mikor a mremeri ormok felé tekeredő út közelében végre kisegítette a mocsárból. Az egész úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, mégis érezte, hogy erős kötelék szilárdult meg kettejük között ezen az éjszakán.

- Ez az út Mremer várához vezet - mondta csendesen.

- Valóban jól ismered a vidéket - ismerte el a férfi, majd csendesen hozzátette. - Megmentetted az életemet.

Fénymarék az elismeréstől boldogan vigyorgott fel rá. Az idegen tekintete azonban már messzire kalandozott, mintha neki is nehezére esett volna az elválás, s nem akart volna lepillantani rá. Olyan sokáig állt ott mellette némán, hogy a kislány már-már azt hitte, a férfi állva, nyitott szemmel alszik.

- Ugye szereted a mágikus tárgyakat? - pillantott le végül a férfi.

Ő hevesen bólogatott.

- Megőriznél a számomra valamit? Erre az útra, ami előttem áll, nem vihetem magammal.

Fénymarék szeme elkerekedett az ámulattól, és még a szája is tátva maradt, ahogy a férfi a nyakában függő ezüstlánccal babrált, majd az ő nyakába akasztotta azt. A láncon egy fémkarika lógott, s ahogy a kislány beleszippantott a levegőbe, ugyanazt az édes, tömény, fűszeres illatot érezte áradni belőle, mint ami a férfi testét is beburkolta.

- Vigyázz rá nagyon! - kérte, és a kislány ujjait rákulcsolta a karkötőre. Mélyen a szemébe nézett, és a hangszíne is egészen ellágyult. - Ez a legdrágább kincsem, s most rád bízom, Fénymarék!

A kislány megbabonázva bámult fel rá.

- Visszajövök majd érte, ígérem! - bólintott rá a férfi komoly tekintettel Fénymarék ki nem mondott kérdésre.

Ő szólni sem tudott a megilletődöttségtől, s ahogy mind erősebben szorította markában a karikát, érezte, hogy egész eddigi, rövidke életében erre vágyott; egy ilyen fontos feladatra, egy ilyen bűvös tárgy őrzésére, és egy ilyen férfi bizalmára.

Azóta mindig magánál hordta a kincset. A karika egyfajta belső melegséget, nyugalmat árasztott, és Fénymarék nagyon kedvelte mágikus illatát. A karpánt felületén ősi rovásírások sorakoztak, de Fénymarék csak egyet-egyet ismert közülük. A karika külső felületén három, pontszerű bemélyedés is látszott, mintha eredetileg ékköveket foglaltak volna beléjük, csak éppen azok a kövek idővel kilazultak, és elvesztek.

Nagyot sóhajtott az emlékeken, miközben azon kapta magát, hogy a sáros gödör mélyén hasalva ugyanúgy szorongatja a karkötőt, mint azon a hét évvel ezelőtti hajnalon, amikor az idegen a gondjaira bízta. Bánatosan gondolt rá, hogy a férfi, akinek még a nevét sem tudta, soha nem tért vissza a kincsért, mint ahogy azt megígérte neki. De azért még mindig ott élt benne a ki nem hunyó remény, hogy egyszer majd megtalálja és átadhatja neki a karpántot, amit oly gondosan rejtegetett ennyi éven át, hogy még Krion magiszter sem tudott róla. Azonban ahogy teltek az évek, a remény egyre jobban megfonnyadt, s ő mind gyakrabban gondolt rá, hogy az a csodálatos férfi talán már nem is él.

- Fénymarék gyűrűje? - suttogta maga elé, ahogy a ház felé tartó huornok hátát nézte.

Mint a villámcsapás hasított bele váratlanul egy gondolat.

- Az idegen tudta! Tudta, hogy ez az én gyűrűm, ezért adta nekem... Az enyém? - pillantott le a kopottas karpántra. - Az enyém!

Ahogy hangosan kimondta e szavakat, mintha a bűvös tárgy is megérezte volna ezt és helyeslően simult bele a tenyerébe.

Eddig mindig úgy gondolt a karpántra, mint egy becses kincsre, ami a rajongva tisztelt idegen tulajdona, de most... most megértette, hogy a karpánt az övé! E gondolatra ismeretlen erő kezdett ébredezni benne.

- Nem adom nektek! - villant meg a szeme idegen fényű gyűlölettel.

Melegkéz, Susogó fél!

A kicsi gondolata úgy hasított bele, mint egy fehér villanás, elsöpörte az előbbi gyűlölet-érzést.

- Nincs miért - pislogott nagyokat, mintha csak egy rossz álomból riadt volna.

Melegkéz, árnyék ölel! Árnyék túl nehéz!

- Csak emlékek között kutattam, Susogó - válaszolta szórakozottan alig figyelve a kis moa-moa szavára.

A két huorn eközben tovább vitatkozott, lassan eltávolodtak a félig romba dőlt kunyhótól, és Krion magiszter háza felé indultak, hogy elsőként azt kutassák át.

- Kész csoda, hogy eddig nem vettek észre - állapította meg Fénymarék. Végre lenyugodott kissé, és kezdte átértékelni a helyzetet. - Susogó, azért valamit mégiscsak tennünk kellene, nem gondolod?!

Melegkéz, Susogó, megy, most! Fénymarék csendesen hümmögött.

- Jó, jó, megyünk. De szerinted, hagynom kellene, hogy ezek a szárnyas dögök feldúlják az otthonomat?

Melegkéz, Susogó, megy! - szögezte le sokkal határozottabban a moa-moa.

A kis boszorkánynak azonban nem sok kedve volt a megfutamodáshoz. Bár a bölcs belátás erre sarkalta volna, valami belső kényszer továbbra is arra ösztönözte, hogy valahogy megakadályozza a két huornt a tervük véghezvitelében.

- Mit szólnál hozzá, Susogó, ha megtréfálnánk őket? Látod, kicsi, most lépnek be a házba... - A boszorkány csinos arcán széles, elégedett mosoly terült szét, - Krion mágusnak megvolt a hatalma hozzá, hogy megvédelmezze azt, ami az övé, s ezek a huornok most lopni jöttek ide.

Susogó rosszallóan kurrogott, és heves képsorozatokat küldött a lány elméjébe, melyekkel azonnali távozásra akarta rábírni, de Fénymarék nem nagyon figyelt rá, szemében csintalan fények csillogtak. Megigazította a hátára kötött iszákot, gyors mozdulatokkal lesöpörte a ruhájára tapadt sarat, és kilábalt a mélyedésből.

- Mit gondolsz, apróság, ezeket a huornokat az anyjuk., már, ha volt nekik egyáltalán - hümmögte grimaszolva -, nem tanította meg arra, hogy sose lépjenek be hívatlanul egy idegen mágus otthonába? Az ilyesmi fölöttébb veszélyes lehet! - sziszegte komoran, s szeme szinte megfagyott, mint egy mély tó tükre.

Fénymarék összeráncolta a homlokát, ahogy koncentrálni kezdett. Halk varázsszavai, mint a gyorsan növő, zöldszikrájú indák kúsztak át a tisztáson. Sziszeregve tekeregtek előre, mint az éhes csörgőkígyók és mind több és több ágra szakadva siklottak át a rét dús füvel benőtt halmain. A térdig érő fű hullámzott és engedelmesen szétnyílt útjukból, mintha egy hatalmas fésű túrt volna beléjük. Mikor a varázslatból font indák elérték a házat, csendesen befonták a falakat, és felfelé nyújtózkodtak a tető felé. Ahogy elhaladtak, a rejtett, mágikus csapdák mellett, sorban életre keltették azokat. A huornok akik, addigra már beléptek a ház hátsó bejáratán és eltűntek a kis boszorkány szeme elől, ezekből az apró változásokból semmit sem észleltek.

Fénymarék felemelt fejjel, egyenes tartással vágott át a réten, szemét egy pillanatra sem vette le a házról. Susogó riadtan lapult meg a vállán, és szólni sem mert.

A ház belsejéből váratlan rikoltás hangzott, majd dühös szitkok fékezhetetlen özöne harsogott elő; ezt csörömpölés és tompa puffanások követték, mintha a két huorn víg matróztáncot járt volna odabent. Ennek hallatán az ifjú boszorkány gúnyos, elégedett mosolyra húzta a száját. Mikor odaért a házhoz, simogatva megérintette a kőfalat. Hozzá simult, s lehunyt szemmel szívta magába szavait. A ház éppúgy, mint a mocsár, a fák vagy az állatok szívesen meséltek neki, mert ő nyitott volt a gondolataikra és mindig szívesen meghallgatta őket.

- Ne engedjétek ki őket! - utasította a falakat, s a ház ősi kőkockái halk egyetértő morranást hallattak, mintha nekik sem tetszettek volna az idegen betolakodók.

Az ajtó, melyen egykor az ismeretlen férfit vezette ki a szabadság felé, most félig nyitva állt. Fénymarék besurrant a résen, és a madáremberek nyomába eredt. Ujjai a folyosó falát cirógatták és a fal pontosan közvetítette neki a huornok mozgását. A betolakodók a földszinti nagyteremben toporogtak így még a kövek útmutatására sem volt szüksége, hogy rájuk találjon, mert a terem nyitott ajtaján át kihallatszott ideges, cserregő hangjuk. Fénymarék, mint az árnyék osont tova, felsietett a csigalépcsőn a fenti szintre, és megbújt a nagyteremre nyíló karzat oszlopsora mögött. Onnan szemlélődött és hallgatózott kíváncsian lefele.

- Híííínye, Wrook! - vijjogta elképedve Tvreyk megtorpanva a terem végében, csodálkozva nyújtogatta, tekergette a nyakát. - Hisz ez pont olyan, mint egy Kapu, egy Nardzsin Kapu. Hogy kerülhetett ez ide?

Amit most a huorn csípőre biggyesztett szárnyvégekkel szemlélt, az sokakat megtéveszthetett volna, de aki már egyszer is látott Nardzsin Kaput működés közben, azt bizony nem téveszthette meg a csupasz kőfalon körbefutó alig arasznyira kiálló peremű boltív jellegtelensége. A falszakasz teljesen elütött a terem többi, gazdagon díszített, vakolattal és freskókkal borított oldalától, pont olyan volt, mintha szabálytalan alakú kő- és tégladarabokkal sebtében befalaztak volna egy átjárót. Csakhogy ez a nyílás akkora volt, hogy egy óriás, nyakában egy hegyvidéki trollal kényelmesen átcammoghatott volna rajta.

Társa felfedezésén még Wrook is láthatóan meglepődött. Bizalmatlan tekintettel méregette ő is a hatalmas boltívet, mely uralta az egész terem nyugati falát.

- Nagyon rossz előérzetem támadt, Tvreyk! Valami nagyon nincs rendben ezzel a házzal!

- Csak most jöttél rá, hogy nincs rendben, Wrook?! - cserregte dühösen a másik - Gondolod, hogy ha rendben lenne, akkor a nyakamba szakadt volna az a csörgőkígyókkal teli kosár, vagy váratlanul megnyílt volna alattam a padló? Na, és az a kátrányos gusztustalanság? Ezt aztán tényleg nem nevezném én normálisnak!

- Nem erre gondoltam! - reccsente dühösen Wrook. - Ez mind csak illúzió!

- Illúzió vagy sem, attól még összemocskolta a tollaimat...

- Hallgass már! - förmedt rá most már valódi haraggal Wrook. - Nincs még egy huorn, aki ennyit jártatná feleslegesen a csőrét, mint te!... Azonban ez itt valóban úgy néz ki, mint egy Kapu, és ez teljesen érthetetlen! Nardzsin Kapuk csak kiorg várakban találhatóak! S ez itt nem egy vár! Érted már?

Tvreyk tanácstalanul toporogva állt és továbbra is a nyakát nyújtogatta.

- Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, Wrook te ismered jobban a kiorg dolgokat...

- Ilyen Nardzsin Kapukat a szent ligetekben állítottak fel, a megközelíthetetlen hegycsúcsok ormára, vagy az éjsötét barlangok mélyére építették őket még az ősidőkben a guarnik - okította tovább a társát. - Ashbar kitaszított sárkányai, amikor száműzetésük kezdetén elfoglalták Crymhoon földjét, köréjük építették fel váraikat, hogy megvédelmezzék és birtokolhassák a mágikus kapukat. Sok kapu pontos helye feledésbe veszett idővel, de az biztos, hogy itt, ebben a távoli porfészekben, egy bűzlő mocsár szélén nem állhat egy Nardzsin Kapu, Tvreyk! Ennél különösebbet még sosem láttam! Hogy kerülhetett ez ide?

- Pont ezt kérdeztem én is!

Wrook figyelmen kívül hagyta társa motyogását, és egész közelről vizsgálgatta a falat. Tanácstalanul ácsorgott előtte, miközben halkan mormogott.

- Ez a khobíri nem bírhatott akkora erővel, hogy működtetni tudja a kaput. De a házat valaki a Nardzsin Kapu fölé építette, hogy elrejtse a külvilág elől... ez a napnál is világosabb! Vajon ez egyike az elveszett kapuknak? Ha ez tényleg az, aminek látszik, akkor erről Murlok nagyúrnak haladéktalanul tudomást kell szereznie!

Fénymarék a karzatról minden szót jól hallott. Amikor két évvel ezelőtt Krion magiszter eltávozott az élők sorából, őt magát is meglepte a nagyterem átváltozása. A magiszter halálával a ház környékén állandóan ott vibráló mágia jelentősen megcsappant, és varázslatok sora enyészett el, köztük az az illúzióvarázs is, mely elrejtette a kíváncsi szemek elől a befalazott boltívet. A kis boszorkánynak azonban eddig sejtelme sem volt róla, hogy valami fontos dolgot is rejthet a terem. Bár most sem lett sokkal okosabb, de az a távolságtartó tisztelet, amivel a huorn a kapunak kinevezett boltívet és a sárkányurakat együtt emlegette, egyből felkeltette kíváncsiságát.

Susogó lesurrant a válláról, és végigfutott az emeleti karzat faragott fakorlátján, egészen a nyugati falig surrant, majd felkapaszkodott a kövekre. Úgy siklott a merőleges falon, mint egy kis gyík, ezzel újabb képességekről téve tanúbizonyságot.

Fénymarék érdeklődve szemlélte, vajon hová tart kis barátja? A moa-moa egészen a kapu boltívének csúcsáig kapaszkodott fel, és ott megtelepedett a nagy kőgombot formáló csúcsdíszen. Elégedetten tekintgetett onnan körbe. A félhomályban alig látszott belőle valami, és a lány is csak azért vehette észre, mert mindvégig nyornon követte az útját, mégis félő volt, hogy valamelyik huorn felfedezheti. Fénymarék nem tudta pontosan, milyen képességekkel bírnak ezek a szárnyas lények és nem akarta megkockáztatni, hogy idő előtt felfedezzék őket. Hunyorogva nézett a kicsi felé, és amennyire lehetett, széles, heves mozdulatokkal integetett Susogónak, hogy azonnal jöjjön vissza, de a kis moa-moa nem hallgatott rá. Melegkéz, lát.

- Persze, hogy látlak! - morogta az orra alatt. - Gyere már le onnan!

Melegkéz, lát kőarc?

- Kő, mi?

Végre felfogta, hogy Susogó egy kérdést intézett hozzá. De bárhogy nézelődött is, nem látott arcot sehol.

- Nem, Susogó, nem látom - türelmetlenkedett -, de most gyere inkább vissza!

Susogó vár, Szárnyaskarom vak, - jelentette ki magabiztosan.

A kis boszorkány végül vállat vont, láthatólag a kis szőrpamacs nem akart távozni a kétemeletnyi magasságban elfoglalt megfigyelőhelyéről, ő pedig nem mászhatott utána. Susogó kényelmesen elhasalt azon a nagy kerek kövön, ami a csúcsdíszt alkotta, farkincáját lelógatta, fejét a kőgömbre fektette, és nem mozdult.

A két huorn még mindig a fal előtt ácsorgott. Tvreyk fehér tollruháját tisztogatta elmélyülten, Wrook azonban merev mozdulatlansággal bámulta tovább a falat. Különös pózban állt. Két szárnyát maga elé vonta, és ezzel mintha egy függönyt emelt volna maga köré. A kis boszorkány akárhogy nyújtogatta a nyakát, az emeleti karzatról nem láthatta jól, mi történik odalent, de egyből megérezte az esszencia illatát. A huorn mágiát használt, vagy egy mágikus tárgyat aktivált. Wrook továbbra is halkan motyogott, s most úgy tűnt, mintha beszélne valakivel. Fénymarék hegyezte a fülét, hogy elkapjon a belőle valamit, de csak szavak foszlányait sikerült elcsípnie.

- Khobír... jelölő... utazás... Ashbar urai... avaragh...

Végül a huorn kitárta szárnyait, és a kaput rejtő fal felé fordult, a nyakában függő klánjelvény fényesen világított. A levegőben megcsillant valami, de Fénymarék csak egy káprázatnyi villanásig látta, mert ekkor Wrook gyorsan összezárta hófehér szárnyait, s a varázslat máris elenyészett.

Az idegen varázslat hatására azonban a ház is megelevenedett. A kis boszorkány érezte ujjai alatt a vibráló erők ébredését.

Krion mágus otthona ugyan hatásosan nem szállhatott szembe a betolakodókkal, de szolgálhatott váratlannál váratlanabb meglepetésekkel, még Fénymarék sem tudta pontosan, milyen apró trükkök elfeledett, évek óta lapuló varázslatok rejtőznek a falak között. A terem túloldalán az egyik tálalószekrény hirtelen előrebukott, lehetetlen szögben imbolygott, mintha hatalmas szellemkéz tartotta volna a levegőben, csörömpölve gurultak szét a fémkupák és a porcelán tányérok egyenként vitorláztak lefelé a megdőlt, billegő szekrény felső polcairól. Hangos csattanásokkal törtek ezernyi darabra a kőpadlón. Halk sóhajtozás hallatszott a falak felől, és az egyik oldalajtó csikorgó hangok kíséretében kinyílt, majd becsukódott.

Tvreyk meglepetésében felvijjogott, és idegesen nyújtogatta hosszú nyakát.

- Kerítsük már elő azt a gyűrűt, aztán tűnjünk innen, Wrook! Egyre kevésbé tetszik nekem ez a hely!

Wrook figyelmesen szemlélődött, de a sóhajtozások abbamaradtak és újra csend telepedett a házra.

- Van itt valaki! Érzem a szagát!

A karzaton kuporgó Fénymarék meglapult a szóra, még összébb gömbölyödött. Most nem mert kileskelődni a faragott korlát oszlopai közül, de jól hallotta a madárember tollainak halk surrogását a ház csendjében, ahogy Wrook mind közelebb óvakodott a nagyterem fölé behajló, függő erkélysor felé.

Valamit sürgősen tennie kell, hogy elterelje a huornok figyelmét! Talán ha sikerülne elcsalni őket a közelből, észrevétlenül kiosonhatna. Bár nem látta őket, de érezte, hogy mindkét huorn feszülten figyeli az emeleti karzatot. Fénymarék moccanni ugyan nem mert, de azért varázsolni még tudott. Lehunyta a szemét, és egy illúzióvarázst bocsátott útjára.

A nagyterem távoli pontján, a huornok háta mögött váratlanul éles, követelődző hang csattant a csendbe:

- Csak nem ezt keresitek tolvajok? - Fénymarék alakja jelent meg ott, miközben két ujja között lengette a hosszú láncon függő karikát.

A két huorn értetlenül fordult a hang irányába. Elég meglepő jelenség volt a kis emberi lény, aki szakadt, elnyűtt ruhájában, dacos tekintettel állt a nagyterem távoli ajtaja mellett, és láthatólag cseppet sem riasztotta, hogy vele szemben két jól megtermett huorn áll. Két olyan lény, akik messze a feje fölé magasodtak, s akik szárnyaik egyetlen legyintésével elsöpörhetik őt az útból.

- Csak nem ezt keresitek? - tette fel újra a kérdést a lány, és zöld szeme pimasz, kihívó mosollyal villant a huornok felé.

- Látod, Wrook - cserregett fel Tvreyk elégedetten -, mondtam én neked, hogy nem lesz nehéz dolgunk. Itt a lány, itt a gyűrű, már mehetünk is. A nagyúr elégedett lesz!

Wrook azonban nem válaszolt, figyelmesen szemlélte az ajtóban álló lányt. Egy pillanatra visszafordította a fejét a karzat felé, nagyot pislantott, majd újra a váratlanul feltűnt alak felé fordult. Hatalmas fekete szeme hosszan fürkészte a karcsú alakot. A lány megjelenésében volt valami szokatlan, ami fölöttébb zavarta. De mielőtt megfogalmazhatta volna kétkedését, Tvreyk máris cselekvésre szánta el magát. Heves rohammal indult előre. A huorn kihasználva jelentős testi fölényét egyből le akarta rohanni, és egyetlen lendülettel a földre dönteni a törékenynek tűnő emberlányt. Tvreyk előrevetődött, nagyokat csapott szárnyával, és felemelkedett kissé a levegőbe, keresztülvitorlázott a terem közepén álló hosszú asztal felett, mely körül akár harmincan is helyet foglalhattak volna. Röptében elsodort néhány karszéket, majd a túloldalon földet érve, nagyot dobbantott, és horgas csőrű fejét előreszegezve vetődött rá a lányra. Az eredmény azonban egészen más lett, mint amire számított. Hangos csattanással gyalogolt bele a terem freskókkal díszített falába. A kis boszorkány képe eltűnt, és a szemközti fal előtt jelent meg újra.

- Remélem, fájt - mosolygott szemtelenül Fénymarék a dühösen tápászkodó Tvreyk felé.

A huorn olyan mély hangon hörgött, mint egy felbőszített fenevad; valóságos csoda volt, hogy csőrével ilyen hangok képzésére is képes volt. Szárnyával dühösen csapkodott, minek hatására az éles pengék mély karcolásokat ejtettek a falat borító freskóban. Tvreyk kegyetlen hangon felvijjogott, ahogy kihúzta magát, hogy újabb rohamra induljon a lány ellen, de Wrook kimért hangja megállította.

- Ez nagy ostobaság volt, te lány! Jobban tennéd, ha előbújnál, és nem várnád meg, míg Tvreyk vagy én előkerítünk!

Fénymarék képmása felkuncogott, csúfondárosan billegtette a csípőjét, és az ujja körül megpörgette a láncon függő karkötőt. Az avaraghgyűrű fényes kört húzott a levegőben.

- Erre vadásztok hát keressétek meg! - kiáltotta. Ezzel alakja eltűnt a huornok szeme elől, és csak a hangja csilingelt tovább a terem falai között ide-oda verődve. - De jobb, ha tudod szárnyaspatkány, ez a kincs az enyém!

- Ostoba! - forgatta a fejét komor képpel Wrook. - Fogalmad sincs, miket beszélsz!

Fénymarék eközben, mint egy kis gyík surrant hátrafelé a karzaton, hogy eltűnhessen a teremből, de Wrook szavai megállították, a benne élő örök kíváncsiság megint felülkerekedett és legyőzte a józanságot.

A kis boszorkány képmása pont a huorn előtt jelent meg ismét, dacos tekintettel meredt rá. Fénymarék ugyan a madárember válláig sem ért, de cseppet sem látszott rémültnek.

- Fogalmam sincs? S ugyan miért? - tudakolta pimasz hangon.

- Tudod te egyáltalán, mit tartasz a kezedben?

- Nem kell tudnom, elég, ha érzem!

- Az a gyűrű a halálod lesz, ha nem szabadulsz meg tőle hamarosan! Add át nekem!

Fénymarék képmása felkacagott.

- Viccelsz velem?

Wrook láthatóan nagyon komolyan gondolta iménti kijelentését, és szánakozó tekintettel méregette a fiatal lányt.

- Komolyan beszélek! A kezedben egy avaraghgyűrűt tartasz! S a szertartás éjszakája közeleg... a hold megtelik, a hét csillag együtt áll, s a szentséges talizmán érzi ezt! Vagy áldozunk neki, vagy vadászni kezd önmaga! Test kell neki, hús és vér!

- Nem rémítenek meg a szavaid!

- Nem is azért mondom, hogy rémítgesselek! Te már úgy is elvesztél, rajtad már nem segíthet senki, még a kiorg nagyurak sem!

- Nem szorulok senki segítségére! - vágta rá fennhéjázó hangon Fénymarék.

Wrook csőrös arca meg sem rezzent.

- Fogsz te még sírni, könyörögni.

A huorn hangjából kiérződött, hogy valóban nem fenyegetésnek szánja szavait, csak kinyilatkozta véleményét, s ettől valóban vészhozók voltak a szavak, olyanok, mint egy sötét jövendölés. Ez töprengésre késztette Fénymarékot.

- Add át! - ismételte újra Wrook a tőle telhető legszelídebb hangon. - S én elviszem az avaraghgyűrűt a nagyúrnak, cserébe talán ő segít rajtad, talán sikerül megmentenie kóbor lelkedet. Ha szerencséd van, a gyűrű meghallgatja majd a nagyúr könyörgő szavát, megelégszik nyomorúságos testeddel, és nem fal fel mindenestül.

Fénymaréknak számtalan kérdése lett volna ezzel kapcsolatban, és úgy tűnt, a huorn elég jól tájékozott a kiorg dolgokban.

Úgy gondolta, jelenleg nem kockáztat sokat, hisz teste meglapult a karzaton, közel a folyosóra nyíló ajtóhoz, s alakját csak az illúzióvarázs vetíteti a terem közepére, abban pedig kárt nem tehettek a betolakodók. Valahogy beszédre akarta ösztönözni a huornt. Ezért ártatlannak tűnő arccal pislogott fel rá, és igyekezett olyan képet vágni, mint aki megrémült és tanácstalan.

- Gondolod, hogy a nagyúr segítene rajtam?

- Segítene, biztosan! - vágta rá buzgón bólogatva Wrook.

- De ha oly veszélyes ez a karika, mint mondod - lóbálta tovább látványosan messze tartva magától -, veszélyes lehet rá is.

- Ne félts te egy sárkányurat!

- De mi célt szolgál ez a karpánt?

- Karpánt? Ez egy avaraghgyűrű, te ostoba! Hát fogalmad sincs, mit tartasz a kezedben?

A kis boszorkány illúzióképe a tőle telhető legártatlanabb képpel nézett fel rá, a teljes tudatlanság ott ült az arcán. Ebben a kérdésben nem is kellett nagyon megjátszania magát.

- Krmmm - krákogott Wrook bosszúsan, majd gyors szavakkal kezdte kioktatni. - Az avaraghgyűrű egy sárkány lelkét hordozza! Ashbar renegát sárkányai közül egyét. A Szunnyadó Nagyok a gyűrűk segítségével pillanthatnak ki a világba, míg büntetésük ideje le nem jár. Testük a titkos, lepecsételt barlangok mélyén pihen, de szellemük egy szeletkéje áttörhet a mágiából font rácsokon. Ezeket a gyűrűket használják, hogy elfoglalhassanak egy testet és kiorggá tegyék, rajta keresztül térhetnek vissza hosszabb-rövidebb időre! Mikor kipillantanak, s valódi mivoltukban is megnyilatkoznak, mikor sárkányalakjukban köztünk járnak, híííjj - vijjogott fel élesen - reszketve búvik meg minden halandó széles e vidéken! Ha túl sokáig birtokolod e gyűrűt, a sárkány lelke bekebelezi a testedet, elemészti a lelkedet, és a helyedre lép! Embertest kell neki, semmi más! S hamarosan a tested nem lesz több mint egy porhüvely, egy vékonyka burok, egy eszköz, mely a sárkány szolgálatában áll.

Szellemed felolvad a sárkány lelkének végtelenében, mert hozzá képest te nem vagy több, mint egyetlen csepp egy tó vizében. Ez a sors vár rád, ha nem szabadulsz meg a gyűrűtől hamarosan, s nem adod át olyasvalakinek, akit felkészítettek rá, hogyan birtokolja és hordozza súlyát. Az avaraghgyűrű ad és elvesz! Hatalmat ad, de amit cserébe kér... híííjjjj - vijjogott ismét, de aztán nem folytatta tovább, így is már túl sokat mondott.

- Egy sárkány lakozik a gyűrűben? - kérdezte Fénymarék hitetlenkedve, láthatólag egyből megakadt ennél az egyszerű kérdésnél. - Ekkora oktalanságot sem hallottam még! Még sosem tapasztaltam, hogy benne lakozna valaki. El sem férne benne egy sárkány!

A huorn mérgesen toppant közelebb Fénymarék alakjához, bár ő is tisztában volt vele, hogy nincs ott előtte a lány, de bőszítette, hogy türelmes magyarázatára ilyen gyerekes ostobaságokkal válaszol.

- Ez Lángőrző Fénymarék gyűrűje! - horkantotta, s meglegyintette szárnyával az illúzióból font alakot. Az éles pengeszélek keresztül hasították a levegőt, enyhe vibrálással töltve meg azt, s Wrook szeme ismét a karzat felé villant. Tvreyk felé vijjogott valamit idegen, huorn nyelvén, amit Fénymarék nem értett, de most nem is igen figyelt erre. A gyűrűről akart megtudni többet, csak ez számított.

- Mit mondtál, kié?

- Fénymaréké - vágta rá Wrook gyorsan, hogy továbbra is lekösse a lány figyelmét - Lángőrző Fénymaréké, a hatalmas csatasárkányé, aki valaha Ashbar ormán lakozott. Ő volt az, aki annak idején harcba szólította Ashbar klánjait, s hitszegő módón szövetségeseik ellen vezette őket. Széthúzás, békétlenség, véres, öldöklő csaták kísérték mindig, bármerre járt. Szerintem, jobb, ha nem ismered meg kíméletlen, embergyűlölő természetét! Ne akard látni, amikor megjelenik, hogy az avaragh szertartás végén újra köztünk járjon! Bár szerintem ezt te már úgysem fogod megélni! - nevetett fel vijjantó, reszelős hangon.

Fénymarék elengedte a füle mellett a huorn rosszindulatú megjegyzését, azonban egy valami továbbra is nagyon izgatta.

- De hogyan bújik elő a sárkány? - kérdezte, s kíváncsian keresztül kukucskált a karikán.

- Aki felhúzza kezére a gyűrűt, az megtudhatja.

- Ilyen egyszerű? Én... én azt hittem... - de már nem tudta befejezni a mondatot, mert Susogó hangja váratlanul felsikoltott a fejében.

Melegkéz! Veszély! Veszély!

Fénymarék ösztönösen odébb gördült a karzaton. S azon a helyen, ahol az előbb még békésen lapult, most éles karmok vájtak bele a keményfa padlatba, és egy éles csőr koppant hangosan. Hatalmas szárnyak suhogtak körülötte, s a keskeny karzat megingott a lecsapó huorn súlya alatt. Tvreyk fölé tornyosult, és felé kapott, Fénymarék kétségbeesetten gördült tovább, az éles pengék a hátán söpörtek végig. Ha nincs hátára kötve az iszákja, s nem lapul benne Shondra, az ayhmorok, az erdei aprónép jogara, akkor már minden bizonnyal csíkokra szabdaltan hevert volna a földön. De a bűvös kő, melyből Shondra arcát formálták keményebbnek bizonyult Tvreyk éles karmainál. Az iszák felhasadt, és a jogar kibukkant belőle. Sziszegve köpködte mágikus fényét a huorn felé. Pont elég időt adva ezzel Fénymaréknak, hogy felpattanhasson.

A kis boszorkány egyetlen menekülési lehetőségként átvetette magát a korláton. Az emeletnyi magasságból most is talpra érkezett, mint a mindig. A teste még nem felejtette el azokat a csintalan trükköket, amiket gyermekfejjel a házban bujkálva elkövetett. Számtalanszor tréfálta meg a magisztert azzal, hogy a magasból leugorva, a nagyterem nyitott ablakán át kiiszkolt a szabadba, hogy a mocsár mélyén eltűnhessen az idős mágus elől.

Most is egyből felpattant és tovább menekült, de sajnos az ablaktáblák most zárva voltak. Fénymarék hátrapillantott, feje fölött a karzat korlátjába kapaszkodó, kitárt szárnyú Tvreyk épp rá akarta vetni magát, a huorn már csak a távolságot méregette az ugráshoz. Csapdában volt, mert vele szemben néma mozdulatlansággal állt a másik huorn. Wrook elégedetten billegtette a fejét. A zsákmány már itt hevert a lába előtt.

Fénymarék egy pillanatig kétségbeesetten pillantott rá. De aztán dacosan összeszorította a száját, és mint egy fegyvert, maga elé emelte a karkötőt. Nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mit tesz, de ha meg akarta védeni az életét, ez volt az egyetlen kapaszkodója a két huornnal szemben. A huornok a gyűrűt akarták s neki fogalma sem volt, hogy vajon képes lesz-e rá, hogy megtartsa. Wrook előbbi szavai azonban egy esztelennek tűnő ötletre sarkallták.

- Állj! - kiállotta Fénymarék. S a gyűrűt bal kézfeje elé emelte, úgy tartotta, hogy egyetlen mozdulattal belebujtathassa a kezét. - Felhúzom a gyűrűt, ha közelebb jöttök!

- Ne tedd! - Wrook figyelmeztetően megsuhogtatta a szárnyát, de ez a mozdulat inkább Tvreyknek szólt, mint a lánynak.

- Ha rám támadtok megteszem! - Óvatos léptekkel hátrálni kezdett, hogy távolabb kerülhessen a huornoktól, bár ezzel a pár lépésnyi távolsággal még nem oldotta meg a helyzetet, azonban lassan sikerült elérnie a terem távolabbik végét.

- Ostobaságra készülsz - kezdett óvatosan utána araszolni a nagyobbik huorn. A hangja most egészen kellemes, mély altba váltott, s emberi zöngékkel telt meg, ahogy le akarta beszélni a lányt e végzetes tettről. - Csak halált nyerhetsz általa. Add ide az avaraghgyűrűt, és én ígérem, szólok majd az érdekedben!

- Ne közelíts! - kiáltotta a lány, és még közelebb nyomta ujjvégeihez a gyűrűt. - Még egy lépés, és megteszem! Mi veszteni valóm lehet?

- Az életed! - válaszolt Wrook komoran.

De a lány ennek hallatán csak felkacagott, s szeméből olyan lázas fények villantak elő, hogy a huorn egyből megtorpant.

- Ne tedd! - figyelmeztette újra. - Az avaraghgyűrűt nem illetheti idegen kéz! Élve kell, hogy a fényességes úr elé vigyelek, mit kezdjek az elszenesedett holttesteddel?

- Szerintem viszont ki kellene próbálnom! Ez egyre jobb ötletnek tűnik!

Wrook teste ugrásra készen megfeszült. Leste az alkalmas pillanatot; arra várt, hogy Fénymarék figyelmét egy pillanatra más kösse le, és akkor ő egyből rávethesse magát, megakadályozva a lányt esztelen cselekedetében. Az elszánt boszorkány azonban határozottan nézett a szeme közé, az iménti lázas fények már kialudtak a tekintetében, s most csak hideg némaság villogott elő belőle. Olyan jeges lehelet, mely Wrookot a kiorgok tekintetére emlékeztette. Egy pillanatra kénytelen volt lesütni a szemét, mert nem bírta elviselni ennek a pillantásnak a súlyát. Amikor ismét feltekintett, a lány ajkán kiismerhetetlen mosoly vibrált, és a huorn szívébe szörnyű sejtelem költözött.

Tvreyk azonban nem volt olyan türelmes, mint társa. Megunta az értelmetlennek tűnő fecsegést, és hangos vijjogást hallatva alábukott a karzatról, s mint egy kő zuhant előre, majd nagyot csapva szárnyával siklott tovább egyenesen Fénymarék felé. A heves mozdulat bútorok sorát tarolta le a fal mellett, s az értékes berendezési tárgyak hangos robajjal dőltek fel. A nagyterem porlepte függönye széltében félbehasadt, és az egyik üvegtábla csörömpölve robbant szét. Vakolat porzott, ahogy a falon arasznyi mély csík maradt a lecsapó huorn nyomában. Tvreyk éles, vijjogó hangja megtörte a néma mozdulatlanságot, szilánkokra zúzva a viszonylagos tétlenséget.

Fénymarék ujjai megrándultak - s mint egy álomban cselekedvén -, azonnal karjára húzta az avaraghgyűrűt. Maga sem tudta, mi lesz ennek a következménye, s vajon megsegíti-e ez a huornnal szembeni harcban? De nem volt más választása. Diadalmas mosollyal pillantott fel a támadó huornra. A gyűrű megfeszült az alkarján, mintha ráforrt volna a bőrére. S ebben a pillanatban a széles elégedett mosoly az arcára fagyott. Éles fájdalom hasított a testébe. Elviselhetetlen kín. Úgy érezte, mintha lemetszették volna a kézfejét, a fájdalom hullámokban zúdult rá. Lökésszerűen, újra és újra végigviharzott rajta, és rázta, rázta, úgy remegett tőle, mint a kocsonya. Tántorogva próbálta megtartani egyensúlyát miközben bal kézfeje ide-oda rándult és hihetetlen sebességgel átváltozott. Kékes, fémes színt öltött, s a bőr felszínén bonyolult rajzolatok futottak végig, mint egy ibolyalila színű erezetű háló. Amúgy is karcsú ujjai még tovább nyúltak, körmei kifényesedtek, s apró szikrák pattogtak elő belőlük.

A karkötő e pillanatban felizzott, fénye vörös izzásig hevült fémre emlékeztetett. A rúnák vonala kiemelkedett a felszínéből, és eleven lángfolyam tajtékos hullámaiként kergetőztek körbe-körbe az ősi jelek. A három pontszerű bemélyedésből, melyek ékkövek foglalatának tűntek eddig, most vakító fénycsóvák csaptak ki, egy-egy vörös, kék és zöld színű fénysugár, melyek, mint egy szekér küllői, forogni kezdtek. A fénycsóvák pörögve hasították a levegőt, s mint egy fénylő kúp vetültek előre, fényhálóba szőve a levegőben szálló, támadó huorn testét.

Mindez azonban oly gyorsan és hirtelen történt, hogy felfogni is alig lehetett. A nem várt eseményektől Fénymarék is megrettent kissé, de képtelen volt rá, hogy megállítsa az avaraghgyűrű ébredését. Mivel nem készült fel az eseményekre, a karpánt irányítatlanul ide-oda rángatta a karját. Pár pillanatig úgy érezte, nem tudja megfékezni ezt az őrült csapkodást és a karkötő kitépi karját a helyéből, de végül valahogy rákényszeríttette az akaratát, és ha pillanatokra is, de abbahagyta a csapkodást. Fénymarék ólomnehéznek érezte a bal karját, s mintha vér helyett tüzes folyam áramlott volna az ereiben. Ez a forró, lüktető erő odabent a testében is tovább áradt felkúszott a karján, rácsavarodott a szívére, elárasztotta a tüdejét. Lángok lobogtak benne, forró, engesztelhetetlen lángok! Izzó tűznek érezte az egész testét, melyet hatalmas, belső láz emésztett.

Wrook felvijjogott döbbenetében; erre a látványra még ő sem számított. Tudta, ha érdemtelen halandó érinti a szent gyűrűt, azt azonnal elemésztik a földöntúli lángok. Látott már ilyet. Most azonban valami egészen más volt kibontakozóban. A levegőben zúgva érkező Tvreyk is döbbenten bámulta az előtte vonagló lányt, de már nem bírta megfékezni röptét. Kétségbeesetten hátrafelé csapdosott a szárnyával, de a korábbi lendület ereje tovább sodorta az őrülten csapkodó, pörgő test felé.

Teljes testsúlyával zuhant rá, és ledöntötte a lányt a lábáról.

Az avaraghgyűrű egyre rángatta Fénymarék karját, s ő a megfékezésével volt elfoglalva, így nem tudott kitérni a lezúduló hatalmas test útjából. Amikor csonttörő dübbenéssel rázuhant a huorn, újabb meglepetés érte mindkettejüket. A lányt ért támadást valami módon a karpánt is érzékelhette, mert azon nyomban megsokszorozódott az ereje, és így Fénymarék ismét elvesztette felette az irányítást. Az avaraghgyűrű az őket ért támadásra azonnal támadással válaszolt. S Tvreyk úgy repült hátra az ütéstől, mintha egy gigászi troll taszította volna mellkason; becsapódott a falba, és idétlenül kaszáló szárnyai újabb értékes bútorokat törtek darabokra. De ezzel az avaraghgyűrű még nem fejezte be ténykedését, permetező lángnyelveket köpködött magából mindenfelé, a szó szoros értelmében a karjánál fogva felrángatta a földről a sajgó testű Fénymarékot, és Tvreyk felé vonszolta a lányt. A megdöbbent boszorkány szinte lábujjhegyen lebegett a föld felett. Fénymarék próbálta megfékezni, de képtelen volt szembeszállni a gyűrű akaratával, a keze nem neki engedelmeskedett. Kétségbeesetten döbbent rá, hogy végleg kicsúsztak irányítása alól az események.

A huorn kábán tápászkodott fel a földről, egyik szárnya esetlenül, törötten lógott az oldala mellett. A távolban, a Nardzsin Kaput rejtő fal előtt álló Wrook döbbenten meredt a hihetetlennek tűnő látványra. A bábként rángatott Fénymarék végül odaért Tvreyk elé, aki még így, meggörnyedten is magasabb volt nála. Ám az átváltozott kéz, rajta az avaraghgyűrűvel, ezzel mit sem törődött. Pallosként lendült előre, s Fénymarék kézfején a bőr most még élesebb, fémes fényben ragyogott, mint korábban. Az ujjak úgy meredtek előre, mint egy-egy éles tőr, s kíméletlen mozdulattal mélyedtek ezek az eleven késpengék a hófehér tollruhás testbe. Könnyedén hatoltak át bőrön, csontokon, izomkötegeken. Reccsenve nyílt fel Tvreyk mellkasa, s az ujjak mohó karmokként záródtak össze a huorn lüktető szívén. Ahogy a karomszerű ujjak enyhén megcsavarták, a madárember halálsikolya és a Fénymarék torkából feltörő mély, hörgő mordulás hangja összekeveredett azzal a cuppanó hanggal, mely Tvreyk szívének kiszakadását kísérte. A nagydarab huorn megingott, szeme üvegessé vált, a liláskék erezetű kéz diadalmasan hátralendült, s a fröccsenő vér sűrű vérpatakként csurrant alá. A bábként rángatott Fénymarék a kar mozdulatával együtt rándult hátra, kitérve ezzel Tvreyk elzuhanó testének útjából. Tántorogva távolodott tőle, imbolyogva, lihegve bámulta az élettelen tetemet. Szájában kesernyés ízt érzett. Édeskés, nehéz illatok szálltak körülötte, és vörös, kék, lila fényű látomások pattogtak a szeme előtt. Haragot érzett és vad gyűlöletet. Kielégítetlen vágyakat, keserű diadalt.

Fénymarék teste Wrook felé perdült, ezüst fények csaptak ki szeméből, ősi lángok lobogtak a tekintetében. Ezt látva a huornon eszelős, hisztérikus félelem uralkodott el, és botladozva hátrált el a falig.

Fénymarék ezekben a percekben nem uralta sem a karját, sem a testét. Kézfején a bőr úgy szívta magába a huorn langymeleg vérét, mely a kitépett szívből fröcskölt elő, mint egy szivacs, s ahol ez az eleven testből származó nedű vörösre festette a karját, ott apró pikkelyek domborodtak elő a lila erezet mintáját követve. Az avaraghgyűrű földöntúli fényben izzott, mint egy vulkánból feltörő, föld alatti lángfolyó, s ez a ragyogás beburkolta a megszeppent boszorkány egész testét.

- Elég! - hörögte Fénymarék önmagától iszonyodva. - Elég!

Gyűlölettel meredt átváltozott kézfejére, csikorgó fogakkal küzdött, hogy ismét ő uralja a testét. Végre nagy-nagy nehézségek árán ismét parancsolni tudott saját kezének, és utálkozva messzire hajította Tvreyk szívét. Ettől kicsit csillapodtak az avaraghgyűrűből felcsapó fények, s a karja sem rándult irányítatlanul, ahogy Wrook felé indult.

A huorn várakozásteljesen állt, már legyűrte korábbi eszelős félelmét, amit a nem emberi tekintet keltett benne az imént. Kész volt harcolni az életéért, vagy térdet hajtani a lányt uraló sárkány szellemének. Azonban nem tudta eldönteni, hogy az avaraghgyűrű elpusztítja-e a lányt, még mielőtt eléri őt, vagy vérgőzös hangulatában harcba vezeti ellene, esetleg a kis emberi pondró győzedelmeskedik, és rákényszeríti akaratát a szentséges talizmánra. Wrook, ha fogadnia kellett volna, az utóbbi lehetőségnek adta volna a legkisebb esélyt. De Fénymarék egyre csak lépkedett felé, merev lábakkal, merev tekintettel, s csak pillanatokra látszott igazi élet a tekintetében.

A magasból, a huorn feje fölül ekkor harcias kurrogás hallatszott, de a gondolatokat Wrook nem hallhatta, csak a lány elméjébe hasított bele a szó.

Melegkéz fáj! Susogó ssharganhsss!

Fénymarék megtorpant, és lassan, mint egy álomban felemelte a fejét a hang irányába. A moa-moa minden szőrszála az égnek meredt, mereven, hátát domborítva, ugrásra készen vicsorgott le fentről a gömbölyű kőről.

Árnyék graghhsssahaaa! - sivította Susogó gondolata, s bár Fénymarék nem értette a szó jelentését, mégis egy gyengécske kapaszkodó volt a számára, vékony fénysugár, melybe belecsimpaszkodhatott. Lelke ezekben a pillanatokban nagyon közel járt az őrület határához.

- Elég! - vicsorogta, és tébolyultan meredt maga elé.

Hihetetlen fájdalom vonaglott keresztül az arcán. Hányingerrel küzdött, és lábai úgy reszkettek, hogy alig tudták megtartani. De sikerült rákényszerítenie magát, hogy jobb kezével az avaraghgyűrű felé nyúljon, és erővel letépje azt a kezéről.

Ahogy keresztülhúzta kézfején, mintha halk sóhajtás szakadt volna fel a falakból, didergő hangok hallatszottak. S a gyűlöletes varázslat úgy mállott le a kézéről, mint egy kifordított kesztyű. A látomás pillanatokig még ott lebegett a gyűrűre forrva, aztán elenyésztek a lilás erezetek, semmibe olvadt a gyűrű ragyogása, és ismét az a kopottas karika volt csak a kezében, amit oly jól ismert.

Hálás tekintettel pillantott fel Susogóra. Ha a kicsi kiáltása nem állítja meg, talán nem lett volna képes rá, hogy legyőzze a gyűrű vérre szomjazó szellemét. Fénymarék szeme elkerekedett és szinte megdermedt a csodálkozástól. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy még mindig a ránehezedő idegen tudat terhe zavarja-e a látását és még mindig a varázslat hatása alatt van-e, vagy valóban látja, amit lát. Mert meg mert volna rá esküdni, hogy a kő, melyen a moa-moa továbbra is feszült testtartásban állt, egy pillanatra átváltozott. Hatalmas szem nézett le rá belőle. Színe, mint a homok aranyáé, vékony fekete metszés benne a pupilla. Hideg hüllőszem, de mégis élettel teli. A hatalmas szem egyet pislantott. S bár elképesztő gondolat volt, és tán egyetlen szem, egyetlen villanó tekintetéből ez nem is érzékelhető, de Fénymarék mégis úgy érezte, miközben az a szem ráhunyorít a magasból, elégedett fények keltek életre benne.

Káprázat! - rázta meg gyorsan a fejét. S mikor újra rámeredt a Nardzsin Kapu csúcsdíszére, már nem látta ott a sárkány szemét. Mert hogy az volt, ezt egészen biztosra vette. Feszülten figyelte még pár lélegzetvételnyi ideig a kerek, omború követ, melyet most már nem kőgombnak, hanem hatalmas kőszemnek látott, de nem ismétlődött meg az előbbi látomás.

Kőarc figyel! - hallotta meg a kis moa-moa gondolatát, s végre ő is meglátta az arcot, melyre kis barátja már korábban is fel akarta hívni a figyelmét.

A szabálytalan vonalú, a huornok által Nardzsin Kapunak nevezett kőperem hatalmas, kitátott szájat formált, tűhegyes, éles fogakkal, alul domború nyelv vonalával. Az arc félprofilból látszott s odafent a csúcsdísznek vélt kő fölött is volt néhány vonala, melyeket eddig még nem vett észre, mert belevesztek a terem magasában uralkodó félhomályba. A Nardzsin Kapu egy arc volt; kőarc, ahogy Susogó mondta, egy hatalmas, tátott szájú sárkány pofáját formázta. S Fénymarék már azt is sejtette, hogy a kapuban élet lakozik, szokatlan élet, melyet ismeretlen erejű mágia mozgat.

A huorn csak pár lépésnyire állt előtte, csendben figyelte őt. Nem támadott rá, még nem, a madárember várt.

Fénymarék tudta, hogy most képtelen lenne még egy ilyen harcra a gyűrűvel, nem húzhatja fel ismét a karpántot. Még a gondolatára is kiverte a hideg veríték, de Wrook veszélyes közelsége továbbra is fenyegette az életét. Menekülnie kellene, de nem volt hová, védekeznie kellene, de nem volt mivel. Csak a szavak maradtak, de túl fáradt volt még a gondolatokhoz is. A huorn azonban továbbra sem támadt rá.

- Miért? - tette fel végül a kérdést.

- Nekem úgy tűnik, a gyűrű választott - mondta csendesen Wrook, s nem vette le róla a tekintetét -, de nekem nem tisztem, hogy döntést hozzak ez ügyben. Ez a Finelre, a Kiorg Tanácsra tartozik. Az avaraghgyűrűt én erővel el nem vehetem tőled, de megteszik ezt majd a sárkányurak, ha úgy látják jónak.

Ezekben a percekben Fénymarék legszívesebben önként odaadta volna a gyűrűt. Amit az imént átélt, azt nem volt kedve megismételni soha többé. A fájdalom emléke még mindig a testében hullámzott, a lángok, melyek körbenyaldosták a szívét, valahol mélyen még mindig benne parázslottak.

- Mióta van nálad? - kérdezte a huorn.

- Hét éve.

- Hiiijjj - vijjogott fel a madárszörny élesen, és Fénymarék úgy látta, mintha részvét villant volna a szemében, bár ez elég vad ötletnek tűnhet egy huorn esetében.

- Sok, nagyon sok - harákolta Wrook.

Tovább álltak. Csendben, némán. Végre Fénymarék rádöbbent, hogy a huorn valamire vár. Olyan békésen ácsorgott tőle pár karnyújtásnyira, mintha a lány nem az előbb ölte volna meg a társát. S mintha Tvreyk halála és annak módja a legszokványosabb lett volna a huornok között. Oldalt pislogott, a terem túl felén a földön hevert a madárember teteme, a kitört ablaktáblán beszökő szellő lágyan borzolta hófehér tollruháját, melyet vörös foltok színeztek el. Halotti mozdulatlanságában volt valami lenyűgöző, az elmúlás szentsége lebegett felette. Ősi misztika. S Fénymarék érezte e mágia enyhe, szomorkás illatát.

Nem érzett megbánást, de haragot sem. Tvreyk már a múlt volt, de Wrook még a jelen. A huorn azonban egyetlen pillantást sem vetett halott társa felé.

Fénymarékba kezdett visszatérni az élet, és egyre kevesebb kedvet érzett hozzá, hogy megfejtse, mire vagy kire vár ily nagy türelemmel a huorn. Beleszippantott a levegőbe, hátha megérez valamit, egy illatot, egy színt, a mágia zamatát de semmi szokatlant nem tapasztalt. Csak a kezében láncon tartott avaraghgyűrűből szállt fel az ismerős aroma, kissé mélyebben, kissé töményebben, mint eddig. Úgy terjengett körötte, mintha egy füstölőt lóbált volna a kezében. Végre megértette, hogy ez a számára kedves, fűszeres illat, a kiorgok illata. Fénymarék egy pillanatig elbizonytalanodva nézte a karpántot, magában még mindig így gondolt rá az átélt iszonyat ellenére is, majd határozott mozdulattal újra a nyakába akasztotta. A huorn nem szólt rá egy szót sem, csak egyet pislantott pupillanélküli, fekete szemével. Fénymarék hátrált pár lépést, és felpillantott a Nardzsin Kapu magasában trónoló Susogóra.

- Gyere, kicsi, megyünk! - hívta magához.

Susogó nem szeret Melegkéz kitüremkedő Hideg-Árnyék! Hideg-Árnyék fáj! - jött egyből a berzenkedő válasz.

- Én sem voltam tőle boldog! De most indulunk, gyere!

Susogó Melegkéz-árnyék szeret! - közölte. Hideg-Árnyék rossz! Hideg-Arnyék nehéz! Hideg-Árnyék…

- Jó, jó, Susogó, majd megbeszéljük, csak gyere már! - türelmetlenkedett a lány, de a kis moa-moa továbbra sem mozdult a magasból, s egyre csak azt a félelmetes Hideg-Árnyékot emlegette.

Wrook megcsóválta a fejét, és a hosszú nyak lassú mozdulattal előre, hátra hajlott, s ettől a gesztustól most nagyon hasonlított egy nagy vízimadárra, amely egy tó víztükre fölött bólogatva lesi zsákmányát. Hatalmas fekete szemei ridegen meredtek a lányra.

- Mondtam már, velem kell jönnöd, shanob - cserregte, azt a kifejezést használva, mely megillette az avaragh várományosát -, ez Murlok nagyúr szigorú parancsa!

- A te urad nekem nem parancsol! Nekem más terveim vannak! - vetette oda Fénymarék felbátorodva.

- Tervek? Ugyan minek tervez az, akinek holnapja sincs? - Nem lehetett eldönteni, Wrook vajon csak gúnyolódik, vagy csak a rideg tényeket közli a maga sajátos huorn módján. - Megtagadod egy sárkányúr akaratát? Hát csak tedd! Most azt hiszed, bátor vagy, pedig én csak egy bolondot látok itt, aki a sorsa ellen hadakozik. A gyűrű választott egy shanobot magának, de hogy ez a választás jó vagy rossz, mi nem dönthetjük el!

Az ifjú boszorkány tovább hátrált, lassan, oldalazva próbált a kitört ablak közelébe kerülni.

- Velem jössz önként? - kérdezte Wrook s úgy tett, mint aki észre sem vette, miben mesterkedik a lány.

Fénymarék válaszul tagadólag megrázta a fejét és újabb lépést tett az ablak felé.

A huornon nem látszottak az érzelmek, társával ellentétben ő nem ragadtatta magát meggondolatlan cselekedetekre, de sugárzott róla, hogy bármi történjen is, megkísérli végrehajtani ura parancsát.

Melegkéz, ne! Vigyázz! - csattant ekkor a lány elméjében Susogó figyelmeztető hangja, s annyit már megtapasztalt az elmúlt napok alatt a moa-moa egyre inkább feltárulkozó képességeiből, hogy az ilyesfajta kiáltásra azonnal felfigyeljen.

- Mit ne? - kapta egyből oldalra a fejét, keresve a közeledő veszélyt, de nem tudta megfejteni, mi lehet az.

Azonban mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel, a padló megremegett alattuk. Odakintről félelmetes hangok hallatszottak, s az egész épület beleremegett, mintha egy óriás csapat rohamozta volna meg az oldalát. Újabb dübörgés kelt életre, és a betört ablaktábla felől félelmetes, csikorgó hangok hallatszottak. A kis boszorkány rémülten nézte amint egy ormótlan, de nagyon fürge csáp kezd el befelé tekeredni a terembe. Sok száz apró tapadókorong meredezett rajta, mintha egy óriás polip kúszott volna elő a föld méhéből, és most megpróbálta volna magával ragadni a ház kőkockáját.

A huorn továbbra is némán állt, szárnyait összevonva maga előtt, mint egy hófehér palástot, s cseppet sem látszott meglepetnek.

- Mi... mi ez? - dadogta Fénymarék rémülten. - Mit szabadítottál te ránk? - kérdezte a huornra meredve, mert végre megértette, hogy Wrooknak valami köze lehet az eseményekhez.

Fénymarék sietve ellépett az ablak és a tekergődző, cuppanva egyre beljebb nyomakodó csáp közeléből.

- A nagyúr ébresztette fel, nem én - igazította ki egyből a lány tévedését a huorn. - Ez csak egy ghor-gasha, tán nem ismered elég jól a lápvilág lakóit, Feketesás-mocsár boszorkánya?

Az ifjú boszorkány ereiben meghűlt a vér ennek hallatán. A ghor-gasha olyan mitikus lény volt, amiről eddig azt hitte, csak a mesékben létezik. Ha hinni lehet a legendáknak ez a szörny jóval nagyobb, mint a magiszter otthona, valahol a mocsár mélyén pihen, s csak ezerévente egyszer indul vadászatra, de olyankor letarol mindent, és nyomában csak pusztulás és romok maradnak.

- Az uradnak elment az esze! - kiáltotta a huorn felé döbbenetéből felocsúdva. - A ghor-gasha felemészti a lápvilág jó részét, mire rettentő bendője megtelik!

- Murlok nagyúr így kíván rábírni téged az indulásra - csapott nagyot a levegőbe a szárnyával a huorn. - Ha akarod, máris indulhatunk!

A ház ismét megremegett, a padló megindult alattuk, ferde szögbe megemelkedett, mintha a ghor-gasha ki akarta volna tépni a földből. A lény ismét nekiveselkedett a feladatnak, amitől falak omlottak be, és az egész tetőszerkezet jól halhatón recsegve, ropogva omlott össze. A Nardzsin Kapu és annak környéke volt az egyetlen hely, mely még ellenállt a romboló erőnek. A padló tovább emelkedett, lehetetlen szögben állt, és a Nardzsin Kapu felé lejtett. Fénymarék négykézláb kapaszkodva, félig hasalva próbált talpon maradni, de egyre csak csúszott, csúszott a kaput rejtő fal felé. A ghor-gasha iszonyatos erővel rázta a házat, odakint sorban pukkantak el a védelmező varázslatok, melyeket Fénymarék korábban aktivált, de csekélyke kárt tehettek a mitikus lényben, és csak azt érték el, hogy a szörnyeteg még bőszebben támadott és dobhártyaszaggató, dühös bömbölése harsogva szállt a mocsár fölött.

Ekkor már a huorn is elvágódott a földön, és korábbi magabiztossága jócskán megcsappant. Minden bizonnyal ő sem ilyennek képzelte a felmentő csapatok érkezését. A szétmálló ház omló falai, kőkockái záporozva hullottak szerte.

- Miért van az, hogy mostanában minden darabokra hullik köröttem? - morfondírozott ironikus hangon Fénymarék, miközben tíz körömmel kapaszkodott, és igyekezett fékezni magát a lejtővé vált padlón, ahol a nagyterem bútorai, székei és az asztal egymás hegyén-hátán szintén lefelé tartottak a Nardzsin Kapu fala felé.

A lány nyakában függő avaraghgyűrű, mintegy megorrontva a veszélyt, váratlanul megelevenedett. Hatására forróság áradt szét az ereiben, és Fénymarék döbbenten bámulta, ahogy a karperec kicsusszan ruhája redői közül, a levegőbe emelkedik, és halk sivító hangot ad ki magából. Fény- és lángnyelveket köpködött szerteszét, de ezek a lángok nem perzselték meg őt, pedig a gyűrű közvetlenül a szeme előtt ugrált. Az avaraghgyűrű sebesen pörögni kezdett, a rúnák sora ismét felfénylett és a színes fénynyalábok a kapu falát ostromolták, miközben egyre hangosabban szállt a süvítő, hátborzongató dallam.

A hatalmas sárkányszáj, a Nardzsin Kapu megvonaglott előttük. A gyűrű szólította, ébredésre ösztönözte. Unottan ásított, mint egy most ébredező sárkány, s az eddig közönséges téglafalnak látszó felület elhomályosult. Színes, sziporkázó szivárványháló feszült ki a száj belsejében. Kavargó örvény kelt a mélyén. Jeges szellő borzolta Fénymarék testét, egyre erősödő szélroham cibálta ruhája szegélyét. A szélroham orkánszerű széllökésekre váltott, és mint egy hatalmas örvény szippantotta őt magához. A kis boszorkány kapálódzott, és ahogy lefelé csúszott, a huorn mellé sodródott. Mindketten küszködve hadakoztak, hogy megtartsák magukat, de már nem is figyeltek egymásra, az életükre törő ismeretlen veszély kötötte le a figyelmüket. Azonban a száj megállíthatatlanul tágult, az avaraghgyűrű veszett hangon, velőtrázó sikoltásokkal „énekelt" neki, és az örvény szippantva egyre közelebb vonta őket magához.

Fénymarék felkapta a fejét, amikor a magasból riadt, segítségkérő kurrogást hallott. Susogó minden szőrszála az ég felé meredt, ahogy egyensúlyozni próbált a gömbölyű kövön, mely már valóban nem kő volt, hanem a Nardzsin Kapuból kipillantó sárkány szeme.

- Ugorj, kicsi! - kiáltotta a lány, és Susogó megfogadva tanácsát egyből előre vetette magát.

Mint egy zúgó kis szőrgomolyag bomba érkezett, s egyenesen a lány vállán és fején landolt. Kimeresztett karmai végigszántottak Fénymarék nyakán, ahogy megpróbálta sebességét fékezni. De a lány már fel sem szisszent, nem korholta a kicsit ezért, hisz' meg sem érezte a jelentéktelen sérülést. Nem is érezhette, mert ennél jóval nagyobb erők játszottak a testével. Az örvény megforgatta őket, miközben többször is a földhöz csapódtak, majd a levegőbe pördültek. Susogó visítva, foggal-körömmel kapaszkodott a ruhájába és a vállán verdeső iszákba, melyből Shondra világítva kandikált kifelé. A jogar hangos koppanásokkal csapódott a padlóhoz, vergődve fénylett és sziszegett.

Újabb szédítő pörgésbe fonta őket az örvény, szemük előtt összemosódott a nagyterem körvonala, és már csak maszatos csíkként forgott körülöttük tovább. Már nem tudták, hol van a fent, és hol van a lent. Wrook teste ott pörgött velük az örvényben, épp oly tehetetlenül, mint ők. A Nardzsin Kapu végleg elszabadult, és irányítatlanul, saját kedve szerint játszott az életükkel. Végül nagyot ásítva beszippantotta őket a hatalmas száj. Keresztül bukfenceztek a peremén, és megkezdődött a végtelen utazás egy ismeretlen cél felé.

Az aranysárkány megrezzent álmában. Felpillantott. A varázslat hömpölyögve gomolygott körötte. S amikor ismét lehunyta szemét, a föld méhe mély mordulással megreszketett.

S a végtelen álom tovább szállt a barlang gótikus oszlopokra emlékeztető boltozatos kupolájában...

A sárkány álmodott...

...Fekete lovas vágtatott az éjben.

Fekete volt az álom, feketék a színek, fekete a szó...

A lovas szívében fekete üresség dobolt. Halotti csend, csak az a ritmikus dobogás. Az is csak egyetlen szót vert; halál... halál... halál...

Gyűlölte magát azért, amit tenni készült. S úgy ölelte magához az aprócska gyermeket, mint egy élettelen, kicsiny csomagot. Nem akarta érezni az aprócska test mocorgását, nem akarta hallani a halk nyögdécseléseket. Egyre erősebben szorította magához, s a ló egyre sebesebben vágtatott vele az éjben. A fekete lovas úgy vágtatott, mintha üldöznék, pedig csak saját árnyai elöl menekült, saját lelkének rémképei csaholtak a nyomában.

Ezen az éjszakán fekete lett a lelke, s feketék lettek örök időkre a gondolatok.

Vágtatott, mintha az arcába csapó szél megtisztíthatná a lelkét, mintha kifújhatna belőle minden fájdalmat és keserűséget.

Arca merev maszk volt csupán, megfagyott kőként ölelte át. Csak odabent sírt, zokogott valaki. Az elfeledett, ostoba ember.

Az eltemetett szív, az öntudatra ébredő emberi lélek.

Zokogj csak, zokogj! - kiáltotta némán a szája.

A fekete mén vágtatott, és nyergében a kiorg, fekete halállal az ajkán vicsort mosolygott az éjbe... Csak odabent, odabent ne sírt volna az a hang! Csak odabent, odabent ne lett volna az a végtelen feketeség, az a kongó üresség, az a tátongó mélység, mely magába szívta alábukni vágyó lelkét.

Fekete volt a hegyek orma... fekete a szirtfok... fekete a katlan... fekete az oltár, s az oltár köve éj sötét obszidián...

A csillagtalan égre emelte sötét tekintetét, kezében a fekete penge villanástalan ívben lendült, s a kis csomag az oltárkövön néma volt, mint a sír.

Fekete ágon holló gubbasztott... ruhája éj színe, csőre, mint érc, oly szürke, csak a szeme éles aranyszín. Holló szeme, mint a gyémánt világított az éjszakában. S ült mereven, hosszan, hosszan és nézte a tébolyult tekintetű férfit. Holló szeme; aranyszínvirág...

Fekete a hold fenn az égen, fekete fénnyel világít éppen, s az oltárkő a rászikkadt, fagyott vértől olajos feketén csillan...

Lendült a kéz, már fenn a magasban, de megszakítja útját a Fény...

Az aranysárkány megrázkódott álmában. Összerezzent, s a cseppkövek, mint milliónyi száncsengő csilingeltek fel. A varázslat füstként csavarodott, de a hatalmas test moccanására a levegőben gomolygó árnyként megfagyott. A sárkány nagyot szusszant. S az édes pára hömpölygött tovább, befonva komor álmait.

A sárkány álmodott...

...Fenn, magasban a fekete tőr, s reszket az éjben, mint az ág-vég ormán billegő száraz falevél. A tőr reszket, lesújtana, de nincs erő, mely azt a kart tovább mozdítaná.

Az oltáron a fekete csomag, a fekete lepel takarta élet, most moccan és sir. Hangja éles kristályszilán,k robban a csendben, s megtörik a katlan falán.

A fekete alak térdre rogyott, s versenyt zokogott a néma széllel. Kiorgkönny így még nem omlott soha.

Csak ott bent, ott bent, csak ott hallani, ahogy valaki segítségért kiált.

A tőr koppanva hullott, földre szállt, mint fagyott madár. S a férfi könnyáztatta kőarcát az égre emeli. A rideg, csillagtalan éjbe kiált. Kiált, hogy megreszketnek tőle a hegyek. Kiált, s könyörgő imaként száll elő a szó: az Istent káromoló.

Fekete a táj... fekete az éj... fekete a szó... fekete a vágy.

Sötétülő szívében már csak halált talált... Nincs már számára jövő, és már darabokra hasadt a múlt, s a jelen... a jelen is csak egy pillanat, mely immár a múltba fúlt.

A holló figyel. Ágat mozdít a könnyű szél. Tollruhája lebben, s szeme, az aranyvirág, úgy tágul, hogy elférne benne a nagyvilág. Figyel, majd nagyot pislant, s e feketére égett tájon az egyetlen szín is elenyész. A holló felszáll, s messze repül...

Viszi a hírt, messze, messze... Drakónia belsejébe...