18.
A PARANCSNOKNÁL

Dodson és Jarman vizsgázott kadétok New Aucklandból a P. R. S. „Pegasus”-on tértek vissza a Terra Állomáson át, ahonnan a „Randolph” kishajója magára a „Randolph”-ra szállította őket. Jensen nem volt már velük. Az Akadémia hathavi szabadságot adott neki azzal, hogy a szabadság lejárta után vegye át ideiglenesen az első konzul segédtisztjének állását a Venus egyenlítő vidékén, hogy megteremtse az állandó kapcsolatokat a bennszülöttekkel.

Matt és Tex bemutatták írásaikat az ügyeletes tisztnek és nála hagyták a szükséges másolatokat. A tiszt a „Malac utcában” jelölte ki szobáikat és habár a szobák száma más volt mint annak előtte, a berendezés nagyon hasonlított a régihez.

– Nekem olyan itt, mintha sohasem hagytuk volna el – mondta Tex.

– Csak az a furcsa, hogy se Pete, se Oszi nincs itt.

– Egyre várom, hogy Oszi bedugja a fejét és megkérdezze, akarunk-e együtt lakni.

Megszólalt a telefon. Tex jelentkezett. – Jarman kadét?

– Igen.

– A parancsnok üdvözletét küldi és kéri, hogy azonnal jelentkezzenek nála.

– Értem, uram.

Letette a kagylót és Matthoz fordult:

– Nem sokat teketóriáznak – mondta, majd gondolkozott egy kicsit és hozzátette: – Tudod mire gondolok?

– Talán igen.

– Egy ilyen gyors hívás jelent valamit. Különben is mi tettünk valamit, azt neki is el kell ismernie.

– Úgy gondolom én is. Elhozni az „Astarte”-t, száznyolc év után, már ez is valami. Még ha kerekeinél fogva is húztuk volna, még az is valami. Nem akarlak még „hadnagynak” nevezni, de azt hiszem, hogy előléptethetnének bennünket.

– Várj csak. Hogy nézek ki?

– Nem vagy valami szép, de tizenkilencszer jobban nézel ki, mint amikor leereszkedtünk a Déli sarkon. Gyerünk, indulj már.

– Megyek.

Tex elment, Matt pedig idegesen várt. Valamivel később hívás érkezett, hogy jelentkezzék a parancsnoknál. Tex még benn volt. Mattot zavarba ejtették azok a pillantások, amelyek a parancsnok előszobájában fogadták és úgy határozott, hogy a folyosón vár. Bizonyos idő múlva Tex eltávozott. Matt kíváncsian kérdezte:

– Mi van?

Tex furcsán nézett rá.

– Menj be, majd meglátod.

– Nem tudsz beszélni?

– Majd később beszélgetünk. Menj be.

– Dodson kadét! – kiáltotta valaki az előszobában.

– Jelen! – felelte Matt és néhány másodperc múlva már a parancsnok előtt állt.

– Dodson kadét jelentkezik parancsára, uram. – A parancsnok arcát Matt felé fordította, akit újra az a szörnyű érzés kerített hatalmába, hogy Arkwright beteg szemével is jobban lát mint akárhány egészséges.

– Ah igen, Dodson. Pihenj! – Az öreg őrjárati ember meglepő biztonsággal nyúlt az Íróasztalán lévő jegyzet-csomó felé. – Átnéztem bizonyítványait. Behozta késését az asztrogációban és még néhány gyakorlati munkában. Úgylátszik, hogy Yancey kapitány jó véleménnyel van önről, de figyelmeztet, hogy ön néha túlzott; hajlamos arra, hogy túlságosan elmélyüljön egyik munkájába a másik kárára. Szerintem ez nem komoly hiba ilyen fiatalembereknél.

– Köszönöm, uram.

– Ez nem dicséret, csak egyszerű megjegyzés. És most mondja meg nekem, hogy mit csinálna, ha... – Csak negyvenöt perc múlva vette észre Matt, hogy vizsgáztatáson esett át. Úgy ment be a parancsnok irodájába, hogy kilenc láb magas és legalább négy láb széles, de önbizalma később határozottan csökkent.

A parancsnok elhallgatott egy pillanatra, mintha gondolkodna, majd folytatta: – Mikor áll majd készen az előléptetésre, Dodson?

Egy pillanatra Matt torkán akadt a szó, végül mégis sikerült kinyögnie:

– Nem tudom, uram. Lehet, hogy három vagy négy év múlva.

– Gondolom, hogy egy év is elég lenne, ha komolyan dolgozna. Most leküldöm önt a Hayworth Hallba. Még ma délután indulhat. Természetesen a rendes szabadság.

– Köszönöm, uram.

– Kívánom, hogy töltse kellemesen szabadságát. Van itt valami még az ön számára... – A vak ember tétovázott egy darabig, majd felmarkolt egy másik papírköteget.

– ...ez Thurlow hadnagy anyjának levélmásolata. A másik másolat az ön irataihoz van csatolva.

– Hogy van a hadnagy?

– Tökéletesen meggyógyult. És még valamit mielőtt elmegy.

– Igen, uram.

– Szeretném, ha jegyzeteket készítene azokról a nehézségekről, amelyekkel az „Astarte” rendbehozásánál kellett megküzdenie. Emelje ki különösen azt, amit nem tudott, amíg dolgozott rajta.

– Értem, uram.

– Az ön megjegyzéseit tekintetbe vesszük, ugyanis egy tankönyvet akarunk kiadni az elévült berendezések karakterisztikus vonásairól. Ez nem olyan, sürgős, elkészítheti akkor is, ha visszatér a szabadságáról.

Matt lelépett. Sokkal kisebbnek érezte magát, mint amikor bement, de csodálatosképpen nem volt levert, sőt felvidult. Szobájába sietett és ott találta Texet. Ez végigmérte:

– Látom, te is megkaptad a magadét.

– Telitalálat.

– Hayworth Hall.

– Igen... sehogyan sem értem. Amikor bementem hozzá meg voltam róla győződve, hogy előléptetnek, és most mégis nagyszerűen érzem magam. Honnan van ez?

– Mit nézel rám? Én ugyanígy érzem magam, habár nem emlékszem, hogy legalább egyetlen barátságos szót mondott volna. Egyszerűen mintha tudomást sem vett volna a mi vénuszi dolgainkról.

– Hát éppen ez az!

– Micsoda?

– Az, hogy tudomást sem vett róla. Éppen azért érzem magam olyan jól. Nem csinált belőle kérdést, mivel nem várt tőlünk kevesebbet és ez annyit jelent, hogy mi most már valóban az őrjárathoz tartozunk!

– Hogyan? Aha most már értem. Ő mintha harminckét fokkal állna fölöttünk, de mégis egy közösséghez tartozunk.

– Most még jobban érzem magam – mondta Matt. – Az előbb is jól éreztem magam, de most már tudom is, hogy miért. De figyelj csak, még valamit akarok kérdezni.

– Mit?

– Nem beszéltél neki az én harcomról Burke-kel New Aucklandban?

– Természetesen, nem!

– Csodálatos, esküdni mernék, hogy csak neked mondtam el, és hogy senki más nem is látott.

– Ő tudott róla?

– Természetesen tudott.

– Nagyon éles volt?

– Nem. Azt mondta, hogy tudja, hogy Burke-öt nem kötik az őrjárati szabályok és szabadságon voltam és hogy ő nem akar az én magánéletembe beavatkozni, de mégis tanácsolna valamit.

– Úgy? És mit mondott?

– Hogy sohase használjam a balkezemet.

Tex először meglepődött majd elgondolkozott.

– Alighanem azt is mondta, hogy ne tartsd oda az állad se.

– Lehet.

– Mikor megy a következő kishajó az Állomásra? – Ezzel Matt folytatta a csomagolást.

– Körülbelül harminc perc múlva. Úgy-e te is szabadságot kaptál?

– Igen.

– Mi lenne ha elfogadnád a meghívásomat és néhány hetet Jarmanéknél töltenél? Szeretném, ha megismerkednél a családommal és Bodie bácsival.

– Bodie bácsival mindenképpen. De Tex?

– Igen?

– Lesz reggelire omlett?

– Még véletlenül sem!

– Biztos? Nehogy becsapj!

– Itt a kezem!