12.
P. R. S. „PATHFINDER”

Az ügyeletesség első hetei alatt Matt néhány filmet vitt magával a kishajóra. Ki akarta használni a hajón lévő kis projektort. Ez alig sikerült neki, mivel négy órát szakadatlanul őrködnie kellett a radar mellett, míg újabb négy órát alvással, evéssel, apró dolgok elvégzésével kellett töltenie, sőt ha bírta, még tanulnia is ez alatt az idő alatt kellett.

Viszont Thurlow hadnagy nagyon szeretett beszélgetni...

A tiszt azt várta, hogy ez után a feladat után áthelyezik a Földre, hogy ott tudását tökéletesítse.

– Akkor aztán el kell majd határoznom, Matt, hogy a fizika egy különleges részét tanulmányozzam-e, vagy lemondjak és kutatómunkára vessem-e magam.

– Ez attól függ, hogy mit szeretne inkább.

– Lehet, hogy kissé banálisán hangzik, de az az igazság, hogy habár mindig tudós szerettem volna lenni, nem tudom elhagyni az őrjáratot. De nézze csak azt a sziklatömeget, amely most félénk közeleg. Világosan látható az ablakból. Matt belenézett a radarba, és egy szabálytalan alakú tömeget látott. Különböző vonalakkal volt beszőve és néhol sötét árnyékok látszottak rajta.

– Nézze csak meg a szikla közepét, hadnagy úr. Látja-e, hogy valami útfélék vannak rajta.

– Igen. Ügy látszik. Már ráakadtunk jónéhány ilyenre.

– Ezek szedimentális eredetűek. Tudja-e, hogy ez volt az első bizonyíték arra, hogy egyes aszteroidok bolygók részei voltak.

– Úgy tudtam, hogy az első bizonyíték Goodman kísérlete volt.

– Á, nem, semmi esetre. Goodman nem volt abban a helyzetben, hogy a probléma mélyére hatoljon, mindaddig, amíg föl nem építették azt a nagy ballisztikus megfigyelőt a Terra Állomáson.

– Tudok róla. Nem régen tanultam.

Évek hosszú során át elvetették azt az elméletet, hogy a Mars és a Jupiter között levő aszteroidok valaha egy bolygót képeztek, azzal a megokolással, hogy röppályájuk nem azonos. Ha azok egy bolygó részei lettek volna, akkor röppályájuknak a robbanás pontjában metszeniök kellett volna egymást. De azon a nagy számológépezeten, amelyet a Terra Állomáson építettek, Goodman professzornak sikerült bebizonyítania, hogy a szilánkok röppályái nem is metszhetik egymást, mert évek hosszú sora alatt, más bolygók letérítették ezeket az aszteroidokat eredeti pályájukról. Ő még a katasztrófa időpontját is meg tudta határozni. Azt állította, hogy az körülbelül félbillió év előtt következett be és matematikai úton bebizonyította, hogy a szétrobbant bolygó legnagyobb része elhagyta naprendszerünket. A megmaradt rész még az eredeti tömeg tíz százalékát is alig éri el.

Thurlow hadnagy feljegyzett néhány adatot a szikladarabról – a távolság szögét és nagyságát. Bármilyen nagy is volt ez a szikla, mégis túl kicsi volt ahhoz, hogy röppályáját is nyilvántartsák. A legegyszerűbb módon bejegyezték a többi világűri áramlat jelenségei közé. A kisebb aszteroidokat egyszerűen csak feljegyezték, míg az esetleges összeütközéseket egy elektronkészülék fogta fel egészen pontosan, amely a hajó páncéljába volt szerelve.

– Tudja, Matt, mi kínoz engem? – folytatta azután Thurlow. – Szeretném tudni, mi az alapvető különbség az őrjárati ember és a többi ember között.

– Erről már én is gondolkoztam...

– Nos, hát miben áll?

– Hogy miben? Hát mi a világűrhöz tartozunk, ők pedig nem. Gondolom, hogy innen van az ellentét az ő gondolkodásmódjuk és a miénk között.

– Bizonyos mértékben. De azért abban, amit mond, van némi túlzás. Az a néhány százmillió mérföld, amelyet mi megteszünk az űrben, nem hathat annyira – az űr sivár! Nem, Matt, ennek az ellentétnek más okai vannak. Mi az emberiségnek száz évre biztosítottuk a békét, és ma már nincs senki, aki emlékeznék a háborúra. Az emberek azt tartják, hogy a béke és kényelem a világ rendes sora, holott nem így van. A történelem millió éveket ismer, amelyekben veszély, éhség és halál leselkedett az emberiségre, és ez a század csak egy parányi része a történelemnek. Nekem úgy tűnik, hogy csak az őrjárat van tisztában ezzel.

– Azt akarja, hogy feloszoljék az őrjárat?

– Ó nem. Semmi esetre sem, Matt. Én csak azt szeretném, ha valami módon megmagyarázhatnánk az embereknek, hogy milyen kevés választja el őket az őserdő vadságától. – Thurlow zavartan mosolygott. – Szeretném, ha megértenék, hogy mi tulajdonképpen mik vagyunk, ők azt hiszik, hogy mi egyszerű kitartottjai vagyunk az adóköteleseknek, hogy mi egyszerű közlekedési rendőrök vagyunk.

– Így valahogy. Ismerek egy embert, aki koptereket árusít. Megkérdezte tőlem, hogy az őrjárat tagjai miért kapnak nyugdíjat, ha visszavonulnak a tényleges szolgálattól. Kifejtette, hogy ő harmincöt éves korában még nem vonulhat vissza és mégis megelégedett. Nem érti, hogy miért kell eltartania azokat, akiknek ez lehetővé van téve... de egyidejűleg felmagasztalja az őrjáratot és szeretné, hogy a fia az Akadémiára kerüljön. Nem tudom őt sehogyan sem megérteni.

– Igen. Éppen erről van szó. Mi az ő szemükben nem jelentünk mást, mint egy drága és haszontalan mulatságot és azt tartják, hogy mi az ő tulajdonuk vagyunk. Nem tudják megérteni, hogy mi nem vagyunk kibérelhetők. Egy őr akit fölbérelhetsz ugyanannyit ér, mint egy nő akit megvehetsz.

A következő héten Mattnak elegendő ideje volt, hogy átnézze a hajó könyvtárát. Adatokat keresett a szétrombolt bolygóról. Nem sokat talált. Amit talált az mind száraz statisztika volt, az aszteroidok nagyságáról, egyes darabjairól, adatok azok röppályájával kapcsolatban és Goodman számvetései. Semmi olyat nem talált, ami érdekelte volna. Például az érdekelte, hogyan történt a katasztrófa, de csak holmi elméleteket talált.

Amikor második alkalommal végeztek őrjáratot, újabb beszélgetést kezdett Thurlow-val. A hadnagy vállat vont. – De hát mit várt?

– Nem tudom, de mindenesetre többet, mint amennyit találtam.

– Időbeosztásunk nem olyan, hogy sokat tanulhatnánk. Nem láthatunk a dolgok mélyére. Tegyük föl, hogy tanulmányozás céljára egy filmet akar felhasználni, melynek címe „A marsbeliek társadalmi rendszere”. Ezen a filmen bemutatnak néhány képet. Tud ebből puszta logikával képet alkotni arról, hogy hogyan alakult ki a rendszer és mi a lényege? Meglátja-e így az ezer és ezer apró részletet?

– Természetesen nem.

– Íme, ez a mi esetünk is. Ha néhány millió évre megállíthatnánk az évek folyását, akkor talán megtudhatnánk egyet-mást, de amíg ezt nem tudjuk elérni, addig még helyes kérdéseket sem tudunk feltenni.

Ezek a gondolatok nem elégítették ki Mattot, de nem akart megjegyzéseket tenni. Thurlow összevonta szemöldökét.

– Lehet, hogy olyan a helyzetünk, hogy sohasem tehetünk fel megfelelő kérdéseket. Ismeri a marslakók elméletét a „kettős” világról?

– Ismerem, de nem értem.

– Ki érti? Vegyük úgy, hogy a marslakók azon elmélete, hogy mi csak az egyik világban élünk, ők pedig mind a kettőben, nem vallási jellegű, mint ahogy mi azt gondoljuk. Képzelje el, hogy mindaz, amit a marslakók hisznek, reális. Képzelje el, hogy ők tényleg mindkét világban élnek, mi pedig csak az egyikben, még hozzá abban, amit a marslakó kevésbé fontosnak tart. Ha elfogadjuk ezt, akkor világos, hogy a marslakó feleslegesen vesztegetné ránk idejét, amikor ezt magyarázgatja. Vajon maga odaállna megmagyarázni egy gilisztának hogy milyen színű a szivárvány?

– De az nem ugyanaz.

– Lehet, hogy egy marslakónak igen. A giliszta egyáltalán nem lát és arról beszélni sem érdemes, hogy a színeket nem tudja megkülönböztetni. Ha elfogadjuk a kettős világot, mint valóságot, akkor nekünk nem lesz elég agyvelőnk ahhoz, hogy megfelelő kérdéseket adjunk föl a marslakóknak.. De ki zavar itt bennünket?

A rádió zúgni kezdett. Thurlow ránézett és így szólt:

– Valaki keres bennünket, Matt. Nézze meg, kicsoda és mondja, hogy semmire sincs szükségünk.

– Igenis.

Matt bekapcsolta a készüléket és az egyes számú kishajó jelentkezett, a „Triplex”.

– Itt „Triplex”, – jelentkezett Cleary hadnagy jól ismert hangja. – Készüljenek a visszatérésre.

– Micsoda? Ne tréfáljon! Csak három nappal ezelőtt indultunk útra.

– Hivatalosan beszélek. Készüljenek a visszatérésre. A kettes számú kishajó megtalálta a „Pathfinder”-t.

– Mit beszel? Hallotta hadnagy úr? Hallotta?

És valóban igaz volt. Peters és Gomez a második számú kishajón véletlenül akadt rá a hajóra, amely egy kis aszteroidon horgonyzott, melynek legnagyobb átmérője sem tett ki egy mérföldet. Mivel ez az aszteroid már ismert volt SD 1987. szám alatt, a kishajó személyzete nem fordított rá nagyobb figyelmet, amíg észre nem vette a „Pathfinder”-t.

Yancey kapitány úgy határozott, hogy először visszarendeli Thurlow-t és Dodsont, és csak azután csatlakozik a második számú kishajóhoz. Mihelyt megérkezett, az „Aes Triplex” a SD 1987-es felé indult. Mindkét rakéta röppályáját az aszteroidhoz idomította. Peters alhadnagy viszont feláldozta tartalékja egy részét, és maga is ráment ugyanarra a körpályára.

Matt a végletekig türelmetlen volt, mikor kishajójukat bevontatták a főhajóra. Nem láthatott semmit, mivelhogy az ablakok foglaltak voltak és ő nem volt szolgálatban.

Yancey kapitány hajmeresztő bátorsággal maga erősítette rá Gomezzel együtt a „Pathfinder”-re a „Triplex” vontatókötelét. Az egész személyzet a pilóta-kabinban várakozott. Matt és Tex felhasználták az alkalmat, hogy kivallassák Peterst.

– Nem tudok sokat mondani. Első pillantásra sértetlennek látszik, csak a külső ajtó van nyitva.

– Lehet, hogy valaki életben van? – kérdezte Tex.

– Lehet ugyan, de nem hiszem.

Yancey kapitány levette egy pillanatra a tekintetét a műszerekről:

– Elég a beszédből – jegyezte meg. – Ez pilótafülke, nem pedig vénlányok klubja!

Ezután megparancsolta Petersnek és Gomeznek, hogy kövessék, majd légűri ruhájukban elhagyták a hajót.

Egy óra is beletelt, mire visszatértek. Az ebédlőben a kapitány gyülekezőt parancsolt.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy társaink közül egy sem maradt életben. – Majd, valamivel csendesebben folytatta: – Most már teljesen világos, hogy, mi történt. A külső páncélajtó sértetlen maradt. A belső ajtó azonban összetört. Egy ökölnagyságú meteorit vágódott bele. Úgy látszik itt szerencsétlenségről van szó, mivel a kő éppen akkor találta el a hajót, amikor ki nyitották a külső ajtót.

– Egy pillanatra, kapitány úr – szólt közbe Miller. – Valamennyi belső ajtó nyitva lett volna? Egyetlen meteorkőtől különben bizonyosan nem történt volna ekkora szerencsétlenség!

– Ezt, nem tudom, mert nem tudtunk behatolni a hajó mélyébe, mivel ott még magas a nyomás. De körülbelül rekonstruálhattuk a történteket, mert megszámolhattuk a holttesteket... hét halott... az egész személyzet. Mindnyájan ott álltak a kijáratnál, világűri felszerelés nélkül, egyetlenegyen kívül, akinek burkát átszakította a meteor. Úgy történhetett, hogy az éppen megérkezett és a többiek odagyülekeztek köréje. – A kapitány komoly pillantást vetett az embereire, – Azt hiszem, jó lesz, ha most elrendelem, hogy a személyzetnek tilos olyan helyen gyülekeznie, ahol világűri felszerelésben dolgoznak, így megakadályozzuk, hogy hasonló esetben az egész legénység elpusztuljon.

– Megértettük, kapitány úr! De kellemetlen lesz egy kishajón.

– Mennyivel kellemetlenebb, ha nem kap levegőt! És most néhány szót a vizsgálatról. Te, Red, te leszel az elnök, Novak és Brunn a bizottság tagjai. A többiek mind a hajón maradnak, mindaddig, míg ti el nem végzitek a vizsgálatot. Ezután áthozzátok a „Pathfinder”-ről az egész anyagot, ami bizonyítékul szolgálhat, és ti többiek majd aztán kielégíthetitek kíváncsiságotokat.

– És az orvos? Szeretném, ha ő is szakvéleményt mondana.

– Helyes, Red! Doktor úr, menjen ön is a bizottsággal!

A kadétok Matt és Oszkár közös szobájába vonultak.

– A mennykőbe is! Mi a véleményed? – kérdezgette dühösen Tex. – Itt kell ülnünk tétlenül egy hétig, vagy esetleg tíz napig is, míg a bizottság meg nem állapítja, hogy mekkora a repedés az ajtón!

– Ugyan hagyd, Tex – szólt rá Oszkár. – Az öreg nyilván nem akarja, hogy te odamenj és belevésd a neved a sérült ajtóba, vagy esetleg elhozd emlékbe azt az ajtót, még mielőtt a bizottság megállapíthatná, hogy hol mennyi a kár.

– Eredj a csodába!

– Ne veszekedj folyton. Hiszen megígérték, hogy aztán kedvedre körülszaglálhatsz mindenfelé, lefényképezhetsz mindent. Közben élvezd azt a kivételes fényűzést, hogy nem négy hanem nyolc órát alhatsz egyfolytában. Most egyáltalán nincs ügyeletesség!

– Tényleg, az áldó ját, mondasz valamit, – lelkesedett Matt – erre nem is gondoltam. Nem kell ügyeletesség, mert lehorgonyoztunk és nem kell a repülő szikláktól tartanunk.

– Csak úgy ne járjunk, mint a „Pathfinder”.

Másnap búcsúztatták a „Pathfinder” halottait. A holttesteket az elnémult hajó egy külön szakaszába vitték, és azt le is pecsételték. A végtisztesség szertartása az „Aes Triplex” tiszti kabinjában folyt le. Elég soká tartott, mert három felekezet gyászimáit kellett felolvasni, csak azután térhetett át a kapitány az őrjárat egységes gyászindulójára: „Mi az űrben teremtjük az otthont., .”

Véletlenül éppen elegen voltak a névsorolvasáshoz. Az „Aes Triplex” személyzete a kapitánnyal együtt tizenkét főből állott, míg a „Pathfinder”-en tizenegyen voltak, hat tiszt, egy planetológus, és az a négy, akinek nevét mindig felolvassák. A kapitány sorra felolvasta a „Pathfinder” halottjainak nevét és emberei jelentkeztek helyettük. Egész idő alatt a „Halott őrség” halk akkordjai hallatszottak, halkari, mintha rekviem lenne.

Matt érezte, hogy a torka úgy kiszáradt, hogy alig tud felelni. Tex duzzadt orcáján könnyek peregtek le és meg sem kísérelte, hogy letörölje őket.

A vizsgálat első napjaiban Brunn hadnagy szolgáltatta a legtöbb felvilágosítást. Elmondta, hogy a „Pathfinder”-en minden jó állapotban van, kivéve a tönkretett ajtót. De harmadnap váratlanul elnémult.

– A kapitány nem akarja, hogy addig beszéljünk a bizottsági leletről, amíg ő maga át nem tanulmányozza az egészet, – közölte Matt a többiekkel.

– Dehát, mit akarnak tulajdonképpen – kérdezte Tex. – Mit titkolóznak ennyire?

– Honnan tudjam?

– Én azt hiszem, tudom – mondta csendesen Oszkár.

– Mit tudsz? Beszélj végre!

– A kapitány be akarja bizonyítani, hogy még senki se halt bele a kíváncsiságba. Szerinte Tex kitűnő kísérleti nyúl erre.

– Menj a pokolba!

Másnap a kapitány újra összehívta őket, – Megértem, hogy türelmetlenek, uraim. De nem akartam, hogy tárgyaljanak arról, hogy mi mindent találtak a „Pathfinder”-en, amíg nem döntöttem, hogy mi a teendőnk. A következőkről van szó: A „Pathfinder” planetológusa, Thorwald professzor megdönthetetlen bizonyítékokra talált, hogy a szétrobbant bolygó lakott volt.

Valamennyien hangosan adtak kifejezést meglepetésüknek. – Csendet kérek! – folytatta a parancsnok. – A „Pathfinder „-en szikladarabok vannak, fosszilis maradványokkal, amelyekről a professzor azt állítja, hogy értelmes lény keze munkája. Ezzel a felfogással egyezik Dr. Pickering, Miller első tiszt és egyezem én is. Ez az egy tényező elegendő arra, hogy az aszteroidok övezetébe egy egész tucat kutatóhajót küldjenek ki. Meggyőződésem, hogy a Holdon végzett ásatások óta ez a legjelentékenyebb felfedezés a naprendszer tanulmányozása terén. De Thorwald professzor még egy másik felfedezést is tett, amely még meglepőbb. A hajó tüzértisztjének segítségével – egészen különleges módszerrel – radioaktív sugarakkal kísérletezett és arra a feltevésre jutott, hogy a bolygó, amelyet ő Lucifernek nevezett el, mesterségesen, atomrobbantástól pusztult el, más szóval, maguk pusztították el magukat.

A közlés nyomán beállott csendben csak a ventilátor halk búgása hallatszott.

– De kapitány úr, hiszen ez teljességgel lehetetlen – kiáltott fel Thurlow.

Yancey ránézett.

– Tud ön mindenre feleletet lelni, fiatalúr? Én, részemről, nem tudok!

– Bocsásson meg, uram!

– Ebben a kérdésben még azt sem állíthatom, hogy egyáltalán van véleményem. Nem is vagyok illetékes. De ha Thorwald állítása helyes, akkor még büszkébbek lehetünk az őrjáratra, és felelősségünk jóval nagyobb, mint gondoltuk.

– És most dologra. Nem akarom, hogy a „Pathfinder” ott maradjon, ahol van, nem pusztán érzelgős okokból, hanem azért is, mert a hajó az Őrjárat tulajdona és megér jónéhány milliót. Alighanem könnyen kijavíthatjuk, és visszavihetjük a Földre.