15.
A PÁSTÉTOMOT VILLÁVAL ESZIK

– Helyes, – mondta Oszkár. – És most, miután ebben megegyeztünk, szeretném tudni, hogy tulajdonképpen miről van szó. Gyerünk, Burke, szedd össze magad, és meséld el, hogy mi történt.

A „Garry” kereskedelmi rakétahajót, amelyet a „Reactors Ltd” gyártott, átengedte fióküzletének a „System Enterprises”-nek (a Naprendszer Kereskedelmi Vállalatnak). A „Garry” szárnyas rakéta volt, különlegesen alkalmas rövid repülésekre a Venuson. Az öreg Burke fiára bízta a parancsnokságot. Tapasztalt személyzetet válogatott össze neki. Az expedíció célja az volt, hogy nagy titokban uránérc után kutassanak a Venuson.

Az eredmények fényesek voltak. Ércet nagy mennyiségben találtak. A fiatal Burke vállalta, hogy megegyezésre jut a helyi vénuszi hatóságokkal a bánya kihasználását illetőleg, hogy így előjogot szerezzen az esetleges későbbi kutatókkal szemben.

Azonban minderről a helyi „Sokak Anyját” nem sikerült meggyőznie, úgy hogy az kurtán tudtára adta, hogy a mocsár, amelyet tőle kér, tabu. De sikerült elérnie, hogy meglátogassa a hajót. Burke a „Garry”-n próbálta beleegyezését kicsikarni, de az visszautasította. Erre aztán megtagadta tőle az engedélyt, hogy elhagyja a hajót.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy elraboltad? – kérdezte Matt.

– Szó sincs róla. Ő önként jött a hajóra, és én csak nem vettem magamnak fáradságot, hogy felkeljek és kinyissam az ajtót. Továbbra is igyekeztem meggyőzni őt.

– És hogyan? – kérdezte Oszkár. – Meddig tartott?

– Nem túlságosan sokáig.

– Határozd meg egy kissé pontosabban. Megmondhatod szabadon, mert úgyis megtudom a bennszülöttektől.

– Öö... izé, hát egy éjszakát. Olyan nagy bűn az?

– Nem tudom, hogy ez itt mekkora bűnnek számít, de a Marson, ahogy te is meg én is tanultuk, a büntetés az lett volna ezért, hogy védtelenül egy pusztaságon hagynak ugyanannyi ideig.

– Ördög és pokol! Hiszen én semmit sem csináltam neki. Olyan bolond mégsem, vagyok. Csak a beleegyezését kértem.

– Ezek szerint egyszerűen sarokba szorítottad. Csalás árán elfogtad, zsaroltad és túszként ott tartottad. Na jól van, egy egész éjjel ott tartottad... de mit csináltál, amikor már elengedted?

– Hiszen éppen erről akarok mesélni. Egyáltalán nem volt alkalmam, hogy elengedjem. Természetesen el akartam engedni, de...

– Éppen te ne engedted volna el!

– Csak te ne gúnyolódj. Másnap reggel megtámadták a hajót. Legalább ezren lehettek ezek a szörnyetegek.

– S legalább akkor elengedted?

– Nem mertem. Úgy gondoltam, hogy amíg a kezünkben van, semmi különös nem történhet. De alaposan tévedtem. Valamivel leöntötték az ajtót és az a „valami” azután vagy feloldotta vagy szétmarta, hogy tökéletesen eltűnt. Majd beözönlöttek a hajóba még mielőtt megakadályozhattuk volna őket. Megölték a személyzetemet... egész egyszerűen legázolták – de mi alighanem legalább kétszer annyit megsemmisítettünk ezekből a ronda dögökből.

– És hogy lehet az, hogy te még mindig lélegzel?

– Bezárkóztam a parancsnoki fülkébe és segélyt kértem a rádió útján. És itt van, ti érkeztetek. Nem találtak meg mindaddig, amíg át nem kutatták az összes fülkéket. Valószínű, hogy ájultan találtak, amikor betörtek, – csak akkor tértem magamhoz mikor már hurcoltak is ide.

– Úgy. – – Oszkár gondolkozott egy darabig, miközben állát térdére fektette. – Most vagy először a Venuson, Büdöske?

– Hát igen.

– Így is gondoltam. Világos, hogy nem tudtad, hogy a „Kis Nép” milyen nyakas tud lenni, ha valaki a terhére van.

Burke feléje pillantott a szeme sarkából.

– Most már tudom. Éppen ezért is kértem, hogy küldjenek egy csapat tengerészt. Nem tudom, hogy mit gondolnak a főhadiszálláson, hogy három akadémikust küldenek itt nekem és egy ügyeletes tisztet. Ez a szemtelenség legmagasabb foka. Ha visszatérek, az öregem majd megmondja nekik a véleményét!

Tex már alig tudta türtőztetni magát:

– Tán csak nem gondolod, hogy az Őrjárat azért van, hogy a hozzád hasonló idétlen hülyéket megmentse a méltó büntetéstől, azokért a fene nagy marhaságokért, amelyeket elkövetnek?

– Te, hallod-e...!

– Hallgass, Burke. És légy szíves, Tex, te is hagyd el a megjegyzéseidet. Ez kihallgatás és nem veszekedés. Hát nem tudod, Burke, hogy az Őrjárat sohasem küld tengerészeket, amíg fennáll a békés megegyezés lehetősége?

– Tudom, tudom. Éppen azért hangsúlyoztam is, hogy tengerészeket küldjenek. Azt akartam, hogy egyszer végre eltekintsenek bürokratikus álláspontjuktól és rugalmasabbak legyenek.

– Tévedtél. S annak sincs semmi értelme, hogy arról beszélj, mit teszel, ha majd visszatérünk. Még mi se tudjuk, hogy mi módon térünk vissza.

– Igazad van. – Burke az ajkába harapott és szemmel láthatóan gondolkozott.

– Hallgas rám, Jensen. Mi ugyan az iskolában nem voltunk éppen a legjobb barátok, de az most nem is fontos. Most együtt állunk, vagy bukunk. Végeredményben az érdekek közösek. Van egy ajánlatom. Te jobban ismered nálamnál ezeket a békákat...

– Ez egy nép. Ne nevezd őket békáknak!

– Rendben van... Szóval, te ismered a bennszülötteket. Ha ki tudnád vinni, hogy megszabaduljak innét, adhatnék neked bizonyos százalékot...

– Vigyázz a nyelvedre, Burke!

– Jó. jó. Csak ne add mindjárt a nagyot. Miért nem várod meg a végét? Először hallgass meg. Nekem is van szólásszabadságom, vagy nem?

Tex ajánlotta:

– Hagyd, Oszi, hadd beszéljen! Hadd köszörülje egy kicsit a nyelvét.

Oszkár hallgatott, Burke pedig folytatta:

– Semmi olyat nem akartam ajánlani, ami sértené a te feddhetetlen jellemedet. Végeredményben azért jöttél ide, hogy kihúzzál ebből a csapdából. Az aztán már igazán az én dolgom, hogy megjutalmazlak-e ezért, vagy sem. Tehát a mocsár, amelyet kiválasztottunk, bővelkedik uránércben, kezdve a kilencvenhetestől egészen a száznégyesig. Azt hiszem, nem kell bővebben megmagyaráznom, hogy ez mit jelent: a 101-es és 103-as rakétaüzemanyag, a 100-as a rákterápiára fontos, nem is beszélve arról, hogy milyen fontos katalizátorok. Csak mint katalizátorok milliókat érnek. Nem vagyok mégsem olyan disznó, mindegyikőtök részesedést kaphat belőle, mondjuk... tíz százalékot.

– Ez minden, amit mondani akarsz?

– Éppenséggel nem minden. Ha ki tudnád eszközölni, hogy szabadon engedjenek és, hogy magunkra hagyjanak bennünket, amíg ki nem javítjuk a „Garry”-t és, ha elhelyezhetjük benne az egész rakományt, húsz százalékot adnék nektek.

A „Garry” úgyis tetszeni fog nektek. Ez a legédesebb hajócska az egész naprendszerben. Abban az esetben, ha ez nem sikerülne és hazavinnél a te hajódon, ez is megér tíz százalékot.

– Befejezted végre?

– Igen.

– Most legalább felelhetek mindannyiunk nevében. Ha nem vettem volna tekintetbe, hogy ki az aki ajánlja, sértésnek vettem volna.

– Legyen tizenöt százalék. Ne gondold, hogy ez kevés, hiszen úgyis mindezt meg kellene tennetek a parancs alapján.

Matt nekidühödött:

– Meddig hallgassuk még ezt az utálatos fecsegést?

– Egy szót se többet, ő megmondta a magáét. Most hallgass rám, Burke. Én most csak a tényekkel törődöm; az egyéni véleményemet majd máskor. Te valószínűleg tudod, hogy az őrjáratot nem lehet megvesztegetni...

– Én nem akartalak téged megvesztegetni. Csak az elismerésemet akartam kifejezni.

– Most én beszélek, de különben is mi semmiféle hajóval sem rendelkezünk!

– Hogyan? Hát ez meg micsoda? – döbbent meg Burke.

Oszkár röviden elmondta neki a kishajó történetét... Burke kétségbeesettnek és csalódottnak látszott.

– Hülye banda! Felejtsétek el az ajánlatomat, ha már arra sem vagytok képesek, hogy ezt kiérdemeljétek.

– Én már elfelejtettem, s jobb lenne, ha örülnél ennek. Szeretnék rámutatni, hogy mi sohasem szálltunk volna le ebben a vadonban, ha nem csinálsz magadból bolondot és főleg, ha nem hívtál volna bennünket segítségül. De én mégis remélem, hogy hozzájutunk még a kishajóhoz, ha ugyan sikerül elsimítanom a viszályt, amit okoztál. De ez nem lesz csekély feladat.

– Ha sikerül rendezned a dolgokat s hozzájutnod a hajóhoz, akkor az ajánlatom újra fennáll.

– Ugyan, hagyd már abba ezeket a te buta megvesztegetési kísérleteidet. Még ha akarnánk se tudnánk neked semmi biztosat ígérni. Nekünk a feladatunkat kell elvégeznünk.

– Rendben van. A ti feladatotok, hogy engem elvigyetek innen. Az eredmény ugyanaz, csakhogy én nagylelkű akartam lenni.

– A mi feladatunk egyáltalán nem ez. Nekünk elsősorban a békét kell megőriznünk, mert ez az Őrjárat alapvető feladata is. Azt a parancsot kaptuk, hogy vizsgáljuk ki a bennszülöttek lázadását, s őrizzük meg a békét, de itt nincs semmiféle lázadás. A parancsban egy szó sincs arról, hogy Girard Burke-öt kiszabadítsuk a helyi börtönből és tegyük lehetővé szabad hazautazását.

– De...

– Még nem fejeztem be. Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy az őrjárat hogyan dolgozik. Hatása eljut a legtávolesőbb helyekre is és minden tisztje egyedül kell, hogy határozzon a hagyományok alapján.

– Ha éppen már olyan ósdi vagy...

– Elég! Ósdi csak az a felfogás lenne, ha azt hinnénk, hogy valaki a múltban jobban teljesített egy feladatot kevesebb tudással, mint egy képzettebb manapság. Ha másképpen használtad volna fel azt az időt, amit az Őrjáratban töltöttél, akkor tudnád, hogy a tradíció egészen más valami. A hagyományokat őrizni annyit jelent, hogy olyan szellemben cselekedni, ahogy elődeid cselekedtek, de ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy ugyanazt kell tenni.

– Jó, jó. Abbahagyhatnád a prédikációidat.

– Nekem csak még némi felvilágosításra van szükségem. Látott-e a „Kis Nép” előtted is embereket?!

– Hmm.... Egyes dolgokat kétségtelenül tudtak az emberekről. Bizonyára egész keveset. Ja, tényleg, itt volt Stevens is.

– Ki volt az a Stevens?

– Egy ásványtani kutató. Az apámnak dolgozott, ő végezte az előzetes kutatásokat, amelyek alapján a „Garry”-t ideküldték. És persze itt volt a pilótája is.

– S ezek voltak az egyedüli emberek, akiket a „Garry” személyzete előtt láttak?

– Amennyire én tudom, igen.

– S hallottak-e valamit valaha is az őrjáratról?

– Kétlem. Azaz, hogy mégis. Legalább is azt hiszem, hogy a fő anya ismeri az őrjárat nevét bennszülött nyelven.

– Hm, ez engem roppantul meglep. Amennyire ismeretes előttem, az őrjáratnak sohasem volt alkalma, hogy az egyenlítőhöz ilyen közel ereszkedjék le és ha lett volna, Yancey kapitány közölte volna velünk.

Burke vállat vont, Oszkár pedig folytatta:

– Dereng már előttem, hogy mit kell tennünk. Te nagy bajt csináltál itt. Mivel itt értékes ércet fedeztek fel, más emberek is jönnek majd. Ha azok is úgy folytatnák, mint ahogy te kezdted, még nagyobb zavar keletkeznék. A végén egész, gerilla-harc alakulna ki a bennszülöttek és az emberek között.

Ez egészen a Sarkokig terjedhetne. Az őrjáratnak kötelessége megakadályozni, még mielőtt nagyobb lendületet venne és látod, ezért vagyunk mi itt. Bocsánatot kell majd kérnem, és ki kell köszörülnöm a csorbát, hogy enyhítsem ezt az első rossz benyomást. Tudnál-e egyebet is mondani, ami megkönnyítené közeledési kísérletemet?

– Kétlem. De menj és csavard el annak a vénlánynak a fejét, hogy megpuhuljon kissé. Csináld ezt meg, úgy ahogy akarod. Még úgy is beállíthatod neki a dolgot, hogy mint foglyot viszel el innen, amennyiben ez egyáltalán használna. Hallod-e ez kitűnő eszme! Még az elfogatásomba is beleegyeznék, csakhogy elkerüljek innét. Oszkár a fejét csóválta.

– Én téged valóban elfoghatnálak, ha ő úgy kívánná. De amennyire tudom, téged egész törvényesen fogtak el, mivel megsértetted a helyi szokásokat.

– Mi jut az eszedbe? Miről beszélsz?

– Azt hiszem nem szükséges hangsúlyoznom, hogy az, amit te itt elkövettél, mindenütt bűnnek számít, ítélhetnénk fölötted a Földön is, ha a főnöknő úgy kívánná. De különben nekem tökéletesen mindegy, akár így, akár úgy. Ez az őrjáratot nem érdekli.

– De tán csak nem gondoltok itthagyni engem?

Oszkár vállat vont.

– Pedig tartok tőle, hogy így lesz. Thurlow hadnagy minden pillanatban feleszmélhet és akkor beszéld meg a dolgot újra vele. De mindaddig míg én helyettesítem, nem fogom megengedni, hogy megsértsék az őrjárat vezérelveit csak azért, hogy egy gyilkosnak, hangsúlyozom, gyilkosnak lehetővé tegyük, hogy kiszabaduljon a börtönből.

Burke hitetlenül nézett körül.

– De Tex! Matt! Ti megengeditek, hogy Oszkár a békák pártján legyen egy „e m b e r r el” szemben?

Matt fagyos pillantással mérte végig, de Tex felfortyant:

– Tartsd a szád, Büdöske.

Oszkár hozzátette:

– Igen, tartsd a szád. És gyerünk aludni. Fáj a kezem és ma este már nem akarom többé izgatni magam miattad.

A helyiségben tökéletes csend állt be, habár senki sem tudott rögtön elaludni, Matt még sokáig feküdt és gondolkodott a helyzetükről. Állandóan azt kérdezte magától, sikerül-e majd meggyőznie. Oszkárnak a békák anyját – mindig csak így tudott rájuk gondolni – jószándékukról? Azonkívül még mindig furdalta a lelkiismeret a kishajó elvesztése miatt. Csak sokára nyomta el az álom és aludt a holtrafáradt ember nehéz és mély álmával.

Nyögés ébresztette fel. Szeméből rögtön elszállt az, álom és a hadnagynál termett. Tex már mellette volt.

– Hogy van? Rosszabbul?

– Egész idő alatt mintha mondani akarna valamit – felelte Tex.

Thurlow kinyitotta szemét és Mattra nézett.

– Mamám – mondta szomorú hangon. – Pourquoi fait-il nuit ainsi?

Oszkár is odasietett.

– Mit mond?

– Mintha az anyját hívná – mondta Tex. – A többi valami értelmetlenség.

– Hol van a tömlő? Adjatok neki egy korty vizet.

A beteget megitatták s újra álomba merült.

– Ti ketten menjetek aludni, – mondta Oszkár. – Én úgy is akarok egy pár szót beszélni az őrrel, ha majd ennivalót hoz nekünk. Ki tudja, hátha kierőszakolhatok egy audienciát a nagyanyónál. Vigyázni kell a betegre is.

– Majd én őrzöm, Oszi.

– Ne. Én különben sem alszom valami jól. Viszket ez az átkozott kezem.

– Hát jó.

Matt még ébren volt, mikor a kerítés felemelkedett. Oszkár keresztbe vetett lábakkal ott ült közvetlenül az ajtó előtt, rögtön, amint a bennszülött betolta az edényt, kezét a nyílásba helyezte.

„V e d d k i a k e z e d” – mondta fojtott hangon az őr. „I d e f i g y e l j, b e s z é l n e m k e l l a z a n y á d d a l!”

„V e d d e l a k e z e d.”

Oszkár engedelmeskedett s a kerítés újra lezuhant.

– Úgy látszik nem tartozik a leghőbb vágyaik közé, hogy velünk tárgyaljanak, – mondta Matt.

– Ne veszítsd el a bátorságod – felelte Oszkár. – – Itt a reggeli. Ébreszd fel a többieket is.

Az élelem nyomorúságos volt, akárcsak az előbbi.

– Oszd fel öt részre, Tex. A hadnagy feleszmélhet és valószínűleg éhes lesz. – Burke csak beleszagolt a tálba és összerázkódott.

– Ezt még látni is szörnyű. Nem eszem.

– Rendben van. Akkor oszd négy részre.

Tex úgy is cselekedett. Evés után Matt elgondolkozva szólalt meg:

– Azt hiszem, hogy elbírnék egy kis narancsszörpöt vagy kávét is, de ez se volt rossz.

– Nem tudom, meséltem-e már nektek, hogy az én Bodie bácsim egyszer Juarezben bekerült a dutyiba, természetesen tévedésből...

– Hogy tévedésből, az magától értetődő. Na és aztán mi történt?

– Csak mexikói futóbabbal etették: Erre ő...

– Dühös volt, úgy-e?

– Á dehogy. A legkevésbé sem. Annyit evett amennyit csak bírt, és egy hét múlva átugrott egy tizenkét láb magas falat és köd előttem, köd utánam, hazáig futott.

– Mivel ismerem a te Bodie bácsidat, elhiszem. Mit gondolsz, mit tenne ő a mi helyünkben?

– Világos mint a nap. Szerelmet vallana az öreg hölgynek és három nap múlva már ő lenne itt a főparancsnok.

– Mégis reggeliznék, – hallatszott Burke hangja.

– Ezt a főhadnagynak hagytuk, elszalasztottad az alkalmat, – mondta határozottan Oszkár.

– Nincs jogod, hogy nekem parancsolgass.

– Tévedsz. Méghozzá két okból.

– Úgy, és mi az a két ok?

– Matt és Tex.

Tex azonnal fölugrott. – Felképelhetem, főnököm?

– Még nem.

– Kár!

– Mindenesetre én lennék előbb soron, – lázadt Matt.

– Idősebb vagyok nálad, Tex.

– Ti az én számlámra veszekedtek, úgy-e? Patkányok.

– Micsoda? Patkányok? Na mégis csak én fogom elverni.

– De ez most jó alkalom mind a kettőnknek.

– Hallgassatok már. Senki se nyúljon hozzá, míg nem bántja az ételt.

Nesz hallatszott az ajtó felől. Valaki félrelökte a függönyt és egy bennszülött jelentette:

„A z a n y á m l á t n i k í v á n. G y e r e.”

„E n g e m e g y e d ü l, v a g y a n ő v é r e i m e t i s?”

„M i n d n y á j a t o k a t. G y e r t e k.”

De amikor Burke is ki akart menni, két bennszülött visszalökte. Ott tartották mindaddig, amíg a hadnagyot is ki nem vitték. Azután az ajtó újra becsapódott. A kis csoport végigment egy folyosón.

– Jobban szeretném, ha megvilágítanák ezt a barlangot – dörmögte Tex, aki megbotlott.

– Az ő szemüknek elegendő ez a fény – mondta Oszkár.

– Hát igen, de nekem ez kész kín. Akár a zsákban. Az én szemeim nem tudják felfogni a vörösön inneni sugarakat.

– Hát, akkor csak úgy emelgesd a lábad.

Egy nagy helyiségbe vezették őket. Ez nem volt az előterem, mert a közepéről hiányzott a víz. Ugyanaz az amphibia, aki megparancsolta, hogy zárják be őket, a terem mélyén egy magaslaton ült. Egyedül Oszkár ismerte fel, a többieknek volt, mint akármelyik másik...

Oszkár meggyorsította lépteit és a kis csapat élére állt.

„Ü d v n e k e d, s o k a k ö r e g é s b ö l c s a n y j á n a k.”

Az felállt és Oszkárra nézett. Tökéletes csend volt. Körös-körül apró alakok álldogáltak. Hol a földi emberekre, hol főnöknőjükre néztek. Matt érezte, hogy tőle függ most a sorsuk.

„Ü d v” – viszonzá a nő, nem fűzvén az üdvözlethez semmiféle jelzőt, se jót, se rosszat. „T e b e s z é l n i k í v á n t á l v e l e m, m o s t b e s z é l h e t s z.”

„M i l y e n e k a t e v á r o s o d s z o k á s a i? V a j o n a n n y i i d e i g v o l t a m – e t á v o l i n n e n, h o g y e z e k a s z o k á s o k f e l e d é s b e m e n t e k?”

A „szokások” szónak a vénuszlakóknál sokkal tágabb; jelentősége van mint nálunk. Felöleli a szabályok egész rendszerét, beleértve azt is, hogy az idősebbek és erősebbek gondoskodnak a fiatalabbakról és gyengébbekről.

A teremben moraj keletkezett. Matt már-már azt gondolta, hogy Oszkár elhibázta a kellő hangot. A főnöknő arcán is változás látszott, de nem tudta, jót jelent-e, rosszat-e.

„A z é n v á r o s o m é s a z é n l á n y a i m m i n d i g t i s z t e l i k a s z o k á s o k a t. É s m é g s o h a s e n k i s e m v e t e t t e a s z e m e m r e h o g y, h i b á z t a m v o l n a.”

„H a l l g a t l a k s o k a k k e g y e s a n y j a, d e a t e s z a v a i d z a v a r b a e j t e n e k. É n é s n ő v é r e i m b i z a l o m m a l j ö t t ü n k h o z z á d, h o g y m e n e d é k e t a d s z é s, s e g í t e n i f o g s z a m i b e t e g a n y á n k o n. É n i s m e g s e b e s ü l t e m é s n i n c s m ó d o m b a n, h o g y f i a t a l a b b n ő v é r e i m e t m e g v é d j e m. É s m i v á r t r á n k a t e h á z a d b a n? M e g f o s z t o t t á l b e n n ü n k e t s z a b a d s á g u n k t ó l, a n y á n k p e d i g t e h e t e t l e n ü l é s e l h a g y a t o t t a n f e k s z i k. N e m t e t t e d l e h e t ő v é n e k ü n k m é g a l e g e l e m i b b t i s z t e l e t e t s e m, h o g y l e g a l á b b m i n d e g y i k ü n k n e k k ü l ö n f ü l k é j e l e g y e n, a h o l é l h e s s é k.”

A suttogás megerősödött a teremben és Matt ezt úgy fogta föl, mint az izgalom legmagasabb fokát. Oszkár vigyázatlanul ejtette ki azt a durva szót, hogy „enni”, ahelyett, hogy körülírta volna. Matt biztosra vette, hogy Oszkár elvesztette önuralmát, de az mégis ugyanolyan hangnemben, folytatta.

„T a l á n h a l a k v a g y u n k, h o g y e n n y i r e m e g s é r t e s z b e n n ü n k e t? V a g y t a l á n a t e l á n y a i d k ö r é b e n e z e k a s z o k á s o k?”

„M i a l á v e t j ü k m a g u n k a t a s z o k á s o k n a k” – szakította félbe a főnöknő. Matt és Tex érezték a hangjából a haragot.

„A t e t ö r z s e d n e k a z é n p a r a n c s o m r a n e m a d t á k m e g a t i s z t e l e t e t. A j ö v ő b e n m a j d r e n d e z z ü k e z t.”

Ezzel gyorsan és élesen odaszólt valamit egyik alattvalójának, mire a kis teremtés elszaladt...

„É s h o g y m e g f o s z t o t t a l a k s z a b a d s á g o d t ó l, e z t ö r v é n y e s v o l t. E z t a z é r t c s e l e k e d t e m, h o g y l á n y a i m a t m e g ó v j a m a v e s z é l y t ő l.”

„H o g y m e g v é d d l á n y a i d a t? K i t ő l? A z é n b e t e g a n y á m t ó l? V a g y a z é n s é r ü l t k e z e m t ő l?”

„A t e n ő v é r e d v o l t a z o k a, a k i n e m i s m e r i a s z o k á s o k a t.”

„H a l l g a t o m s z a v a i d a t, b ö l c s a n y a, d e n e m é r t e m.”

Az amphibia zavarba jött. Kérdezősködni kezdett Burke felől, földi nevén nevezve őt, de úgy ejtette ki mintha egy szó lenne: „Burkekapitány.” Oszkárnak sikerült meggyőznie őt, hogy Burke nem az ő anyjának lánya, sem pedig, az anyja anyjának a lánya.

Az anyák anyja megértette ezt.

„É s t i e l h a g y t o k b e n n ü n k e t, h a v i s s z a v i s z ü n k t i t e k e t a f e l s ő v i z e k r e.”

„D e m i t ö r t é n n é k a k k o r a z é n a n y á m m a l? – kérdezte Oszkár. – K i t u d n á d d o b n i i l y e n b e t e g e n, h o g y a m o c s á r c s ú s z ó – m á s z ó i m e g s e m m i s í t s é k?” – Ezúttal kerülte azt a Venuson durván hangzó szót, hogy „felfalni”.

„A t e a n y á d a l s z i k.”

A sokak anyja elrendelte, hogy vigyék hozzá Thurlow-t. A „Kis Nép” néhány asszonya összehajolt a tiszt felett és úgy suttogtak. Később csatlakozott hozzájuk a legöregebb anya is, majd megszólalt:

„D e e z b e t e g á l o m. A f e j é t m e g s e b e z t e e g y i k s z i l á n k.” – Oszkár odasietett és megmutatta a daganatot a hadnagy fején. A bennszülöttek összehasonlították Thurlow és Oszkár fejét, finom és ügyes kis ujjaik kutatón tapogatták végig Oszkár szőke haját. Azután ismét suttogtak, de Matt ebből nem értett meg semmit. A legtöbb szót nem ismerte.

„T u d ó s n ő v é r e i m a z t m o n d j á k, h o g y n e m m e r i k a n y á d f e j é t e l v á l a s z t a n i t ö r z s é t ő l, m e r t t a r t a n a k t ő l e, h o g y n e m t u d n á k t ö b b é v i s s z a k a p c s o l n i” – jelentette ki a sokak anyja.

– Még ez a szerencse – morogta a foga közt Tex.

– Oszi úgysem engedné meg, – suttogta Matt!

A főnöknő kiadta a parancsot, mire négy lánya felemelte az eszméletlen tisztet és kivitte a helyiségből. Tex felüvöltött:

– Hej, Oszi, biztos vagy te abban, hogy nem lesz semmi baja?

– Ne félj semmit – felelte Oszkár. Majd megmagyarázta a legidősebb, anyának:

„A z é n h ú g o m é r d e k l ő d ö t t a n y á n k b i z t o n s á g a f e l ő l.”

A teremtés úgy elfintorította az orrát, hogy Mattnak azonnal Dóra tantíja jutott eszébe.

„M o n d d m e g n e k i, h o g y n e m s z ü k s é g e s, h o g y m o r o g j o n.”

– Azt mondja, hogy ne ess kétségbe, Tex.

– Hallottam. Jól van, te parancsolsz – felelte Tex, majd rosszalóan dörmögte: „Persze, én ne morogjak.”

Amikor, Thurlow-t kivitték a főnöknő újra feléjük fordult:

„K í v á n o m, h o g y h ú g a i d d a l á l m o d j!”

„K í v á n o m, h o g y a t e á l m a i d u g y a n i l y e n k e l l e m e s e k l e g y e n e k, k e g y e s a n y a.”

„M a j d m é g b e s zé l g e t ü n k.”

A főnöknő büszkén rájuk nézett, a maga négy láb magasságáról, és elhagyta a termet. Amint elment, az őrség kivezette a kadétokat a díszteremből. Egy másik folyosón haladtak keresztül és nemsokára megálltak egy ajtó előtt. Az őrség vezetője ugyanolyan szavakkal búcsúzott tőlük, mint a legidősebb anya, majd leengedte a kerítést. Matt rögtön észrevette, hogy ezúttal a kijárat szabad maradt. Oszkárhoz fordult:

– Ha egyszer eleged lesz az Őrjáratból, Oszi, és nem akarsz majd a naprendszer elnöke lenni, kitűnően elhelyezkedhetsz. Havat adsz majd el az eszkimóknak. Neked bizonyosan az is sikerül.

– Igen, ez nem volt üres szalmacséplés, – ismerte el Tex is. – Valóban nagyszerű voltál, Oszkár. Még maga Bodie bácsi sem viselkedhetett volna méltóságteljesebben az öreg lánykával szemben.

– Ez nagyon magas elismerés, Tex. De tudd meg, hogy nem volt könnyű. Ha a „Kis Nép” nem ilyen tökéletesen fegyelmezett, semmi esetre sem sikerült volna.

Új lakásuk két szobából állt, amelyek körülbelül olyan nagyságúak voltak, mint az, amelyben először helyezték el őket, csakhogy annál sokkal kényelmesebbek. A falak mentén széles puha fekvőhelyek húzódtak. Sőt a terem közepén vizet is felfedeztek, de szinte feketének látszott a félhomályban.

– Mit gondolsz, Oszi, van ennek a víznek valami kapcsolata a külvilággal?

– Azt hiszem, igen.

– Talán még ki is úszhatnánk? – kérdezte Matt.

– Gyerünk, próbáld meg. Csak nehogy eltévedj a sötétben és ne felejtsd el, hogy csak a fele levegőt szabad elhasználnod, mert a másik fele kell a visszaúszáshoz. – Oszkár cinikusan nevetett.

– Értem.

– Mindenesetre itt maradunk, amíg le nem győzünk minden akadályt.

Tex átment a másik szobába.

– Héj, Oszi, ha látnád mi van itt!

Matt és Oszkár odasiettek. Minden fal előtt egész sor apró kabin állott, amelyeket lefüggönyöztek.

– Ó, hiszen ezek a mi étkező kabinjaink!

– Igaz, most jutott eszembe beszédednek egy része – mondta Matt – Azt hittem, hogy mindent elrontottál, amikor azt a szót kimondtad, hogy „enni”, de te mégis ügyesen kihúztad magad.

– Tévedsz. Szándékosan mondtam.

– De miért?

– Ez egy kockázatos lépés volt. Rájuk kellett ijesztenem azzal, hogy tiszteletlenek voltak, vagy legalább azzal, hogy mi azt hittük róluk. És éppen ezért ismernek el most már „népnek” bennünket, de nagyon kell ügyelnünk, nehogy elrontsuk a kedvező hatást. Természetesen én sem szeretek ezekben a sötét kabinokban enni, de nem szabad, hogy bárki is meglásson bennünket evés közben, nem szabad elfelejtenünk a függönyöket leereszteni, valaki bejöhet közülük. Ne felejtsétek el, hogy az evés itt valami intim dolog, amit senkinek sem szabad látni.

– Csak most érteni, hogy mit jelentett az mikor a kadét rám szólt, hogy: „A pástétomot villával eszik!”

– Micsoda?

– Semmi, semmi. Csak egy kínos emlék. Ebben az esetben sem Matt sem én nem fogunk hibázni.