14.
A BENNSZÜLÖTTEK ALAPJÁBAN VÉVE VENDÉGSZERETŐK

A kishajó a Venus felé repült. Thurlow volt a pilóta, Matt a másodpilóta. Másodpercenkénti négy mérföld sebességgel indultak. A hadnagy azt akarta, hogy pontosan a cél fölött állapodjanak meg. Ez a négymérföldes sebesség ugyanannyi volt, mint az „Aes Triplex” sebessége, amellyel az egyenlítő körül körözött. Thurlow kénytelen volt igénybe venni az üzemanyagot, mivel a kishajónak nem volt szárnya. Mindezt nagy pontossággal kellett végrehajtaniuk, méghozzá minimális üzemanyag használattal. Némileg ki tudta használni a nyugat-keleti légáramlást, és a Venus óránként 940 mérföldes sebességű forgását. És mégis, a hajszálpontos leereszkedés nehéz feladat volt. Az indulás idejét úgy választották ki, hogy a leereszkedés nehéz görbéje a Venus megvilágított részére essen, hogy legalább a Napot, mint egy biztos pontot felhasználhassák a földrajzi hosszúság megállapítására, míg a szélességet csak körülbelül határozhatták meg felületes számítással.

A Nap az egyetlen égitest, amely a Venuson segítségül szolgálhat navigációs számításoknál, habár szabad szemmel az sem látható, a vastag felhőréteg miatt, amelynek vastagsága ugyanannyi, mint az egész bolygó átmérője. Matt oly módon célozta meg a Napot, hogy egyik szemével állandóan az infravörös sugarak szelektorjába nézett, így össze tudta egyeztetni röptüket a tervvel, amely szerint haladniok kellett. Nem akarták a robotot, a géppilótát bekapcsolni, mivel nem ismerték eléggé a várható légköri viszonyokat.

Matt a radar segítségével megállapította, hogy körülbelül harminc mérföldnyire vannak a megfelelő hosszúsági vonaltól. Értesítette erről Thurlow-t. Ez a kishajót a cél felé irányította. Minél lejjebb ereszkedtek, annál inkább csökkentette a sebességet, végül a sugárfékkel is fékezett, hogy a levegő ellenállása miatt egy kissé görbe parabola alakjában ereszkedjék le.

A Venus nehéz felhői össze-vissza lebegtették őket. A pilóta-ablakot már semmire sem lehetett használni. Matt a bolygó felületét már csak úgy tudta vizsgálni, ha igénybe vette az infravörös „felhőtörőt”.

Thurlow a műszereit nézegette és igyekezett a látottakat terveivel összeegyeztetni, majd Matthoz fordult:

– Ha egyáltalán le akarunk szállni, akkor most kell. Mit lát?

– Úgy látszik síkság van alattunk. Többet nem mondhatok.

Thurlow egyre lefelé nézett.

– Se víz, se erdő. Megpróbáljuk. – Egyre lejjebb zuhantak. Matt egyre, az alattuk kialakuló képet figyelte, amelyet bevilágítottak a vörösön inneni sugarak. Készen állt arra, hogy jelt adjon Thurlow-nak, hogy engedje meg motort, ha valami fa vagy ehhez hasonló lett volna alattuk. Amikor végre a részleteket is ki lehetett venni, akkor látta Matt, hogy milyen szerencséjük van. A terület sima és egyenletes volt, valószínűleg legelő.

Thurlow először lelassította a motort majd végleg kikapcsolta. Alig néhány láb magasságról estek le. Megérkeztek végre és kikötöttek a Venuson.

– Hűüű! – mondta a pilóta, és letörölte homlokáról a verítéket. – Ezt se szeretném mindennap csinálni.

– Nagyszerű leereszkedés volt, kapitány úr – kiáltotta Oszkár.

– De még mennyire – kotyogott bele Tex.

– Köszönöm, barátaim. És most eresszük le a kerekeket.

– És lenyomta a megfelelő gombot.

Ezeket a kerekeket, amilyennel a legtöbb sugárhajtású rakéta rendelkezett, egy hidraulikus prés irányította. Mihelyt ezek a kerekek földet érnek, a hajó mozgása azonnal megszűnik. A kishajón három ilyen kerék volt, amelyek háromszög alakban fogták körül.

Thurlow megvárta, amíg felvillant a három zöld jelzés és míg a hajó szikla-szilárdan nem állott. Akkor megszólalt:

– Most már minden rendben van, fiúk. Na, most gyerünk egy kis felfedező útra. Matt és Tex maradjon a hajón. Ez a te hazád, Oszkár, és felkérlek, vedd át a házigazda szerepét.

– Rendben van.

Oszkár feloldozta magát és a kijárás felé sietett. Nem kellett ellenőrizniük a levegőt, mivel a Venus emberlakta terület volt, és ők mint az Őrjárat valamennyi tagja, megkapták a szükséges védőoltásokat a Venus ragályos betegségei ellen.

Thurlow is kiment vele és Matt is feloldozta magát, s odaült Tex mellé, arra a helyre, amelyet Oszkár csak az imént hagyott el. A kijáratról éppen nem sokat láthattak, így azután nem akadt jobb dolguk, mint hogy várjanak. Oszkár ott topogott valahol a ködben.

– Na, hogy érzi magát itthon? – kérdezte Thurlow.

– Nagyszerűen. Ragyogó az idő!

Thurlow észrevétlenül nevetett és megszólalt:

– Gyerünk, eresszük le a létrát és nézzük meg, hogy hol vagyunk.

A kijárat ötven láb magasan volt és felvonó nem volt a hajó oldalán.

– Rendben van.

De ekkor váratlan dolog történt. Abban a pillanatban, amikor Oszkár meg akarta fogni a létrát, a kishajó váratlanul megingott, egy pillanatra megállt, majd egyre gyorsabban zuhanni kezdett az oldalára.

– Matt! – kiáltott Thurlow. – Szabályozd hát! Megkísérelte, hogy Oszkár mögé húzódjon, de nem sikerült és amikor a hajó felborult mindketten hátra estek.

Matt hallotta a pilóta parancsát, meg is kísérelte, hogy végrehajtsa, de ő is elvágódott, teljes hosszában. Görcsösen kapaszkodott az ülésbe, majd megpróbálta, hogy az ellenőrző szakaszhoz jusson, de ezzel csak azt érte el, hogy egyetlen támasztékát is elvesztette és végignyúlt a hajó falán, amely most vízszintes helyzetben volt.

Amikor feltápászkodott, elsőnek Oszkárt és Thurlow-t pillantotta meg. Egymás hegyen-hátán hevertek a hajó belső falán. Oszkár megkísérelte, hogy felemelkedjék, de sikertelenül.

– Jaaj! Jajjajjajjaaj!

– Megsérültél, Oszi?

– Igen, a kezem.

Ebben a pillanatban Tex hangját hallották, aki épen és egészségesen virult Matt háta mögött.

– Mi történt?

Oszkár a jobb kezére támaszkodva felemelkedett, majd megtapogatta a balt.

– Nem tudom. Vagy kificamodott, vagy eltört. Juuj! Biztosan eltört.

Matt hozzásietett.

– Biztos vagy benne? Add, hadd lássam.

– És mi van a kapitánnyal? – kérdezte Tex.

– Ja persze – kiáltott Matt és Tex egyszerre.

Thurlow mozdulatlanul feküdt. Tex odalépett hozzá és letérdelt.

– Úgy látszik, hogy elájult.

– Locsoljátok le vízzel.

– Nem, ne. Inkább...

A hajó újra imbolyogni kezdett. Oszkár nyugtalankodott. – Azt hiszem jobb lenne, ha kimennénk.

– Mit? Azt nem lehet. Előbb eszméletre kell térítenünk a kapitányt – ellenkezett Matt.

Oszkár nem felelt semmit, hanem mászni kezdett a kijárat felé, amely most tíz lábnyira a fejük felett volt. Közben vénuszi nyelven káromkodott, amint fájó balkezére vigyázva egy kézzel kapaszkodott.

– Mi van az öreg Oszival? – kérdezte Tex. – Olyan, mintha elmentek volna nála hazulról.

– Csak hagyd. A kapitányról kell gondoskodnunk. Letérdeltek Thurlow mellé, gyorsan és figyelmesen átvizsgálták. Nem látszott sérülés, de az ájultság nem múlt el, – Úgy látszik, hogy az ijedtségtől elállt a lélegzete.. Azért ájult el – találgatta Matt. – A szíve erősen és egyenletesen ver.

– De nézd csak ezt, Matt. – És Tex egy daganatra mutatott a hadnagy tarkóján. Matt óvatosan megtapogatta.

– A koponyacsont nem tört be. Akkor pedig nincs nagy baj.

– Csak legalább Dr. Pickering itt lenne.

– Lenne, volna! Ha a Kati néninek nagy bajsza lett volna, Kati bácsinak hívták volna. És főleg, ne izgasd magad. Majd magához tér.

Kívülről Oszkár hangja hallatszott.

– Hej, fiúk, azonnal száll játok ki.

– De miért? – kérdezte Matt. – Különben sem tehetjük.

A hadnagy mellett kell maradnunk, még mindig nem tért magához.

– Akkor hozzátok őt is magatokkal.

– De hogyan? A hátunkon, mint egy zsákot?

– Ahogy csak tudjátok! Süllyed a hajó!

Tex kitátotta a száját, de csakhamar becsukta és egy kis fiók felé rohant.

– Vedd a kötelet, Tex – kiáltotta utána Matt.

– Mit gondolsz, talán a síbotokat keresem!

Tex csakhamar megjelent, egy vékony, de erős drótkötéllel, amely azt a célt szolgálta eredetileg, hogy vele a kishajót az anyahajóhoz vontassák.

– Most már könnyebben megy. Emeld fel egy kissé, hogy kihúzzam.

– Különleges csomót kell kötnünk, különben még súlyosabban megsérül.

– Most erre nincs idő – hajtotta őket Oszkár felülről. – Siessetek.

Matt gyorsan felmászott. Kezében tartotta a kötél egyik végét, Tex pedig a hadnagy hóna alá hurkolta a másikat. Egy futó pillantás megindokolta Oszkár aggodalmait. A hajó az oldalán hevert és farkával csak alig érintette a földet. Az orra lejjebb feküdt a farkánál és lassan süllyedt a sűrű sárga iszapban. A láp beleveszett a ködbe és olyan volt, mint egy sárga mező, itt-ott békanyállal tarkítva. Csak egy igen kis része volt tiszta, ott, ahol a hajó áttörte a zöld békanyálat amikor az iszapba fúródott.

Mattnak nem volt ideje hosszas nézelődésre. Az iszap majdnem egészen a bejáratig ért.

– Készen vagy?

– Igen, készen vagyok. Most én megyek majd föl.

– Maradj ott, ahol vagy és tartsd magad. – Thurlow 140 fontot nyomott, de a Venuson ez mindössze 117 font volt. Matt úgy gondolta, hogy egyedül is elbírja.

– Félkézzel én is segíthetek, Matt, – mondta gondterhelten Oszkár.

– Te csak állj félre.

Matt húzta, Tex pedig tolta az eszméletlen hadnagyot, és nemsokára kijutott a kijáraton. A hadnagyot a hajó oldalára fektették.

A hajó most még jobban elferdült, mivel farkának egy része lecsúszott a szilárd talajról.

– Gyerünk fiúk – kiáltotta Matt. – Oszi, ki tudsz jutni a partra?

– Természetesen.

– Akkor menj. A kötelet nem vesszük le a kapitányról, hanem lehajítjuk neked a másik végét. Jó erősen tartsd az ép kezeddel. Ha beleesne az iszapba, akkor legalább kihúzhatjuk.

– Elég a meséből. Munkára fel. – Oszkár a hajó farka felé futott és magával vitte a kötelet. Azután leugrott s szilárd talajon találta magát.

Thurlow-t könnyen elvitték a hajó végéig, de azután szörnyű helyzetben voltak. Át kellett mászniok a sugárhengeren, amely még izzó volt és állandóan egyensúlyozni kellett magukat. Végül mégis sikerült nekik, mivel Oszkár ép kezével hatalmas erővel húzta a testet a part felé.

Amikor Thurlow már a szilárd talajon hevert, Matt visszaugrott a hajóra. Oszkár nagyot kiáltott:

– Hej. Matt! Hova mész?

– A hajóra.

– Ne menj. Gyere vissza azonnal! – Matt egy kicsit tétovázott és Oszkár hozzátette:

– Ez parancs, Matt.

Matt így felelt:

– Csak egy pillanatra megyek. Se fegyverünk se élelmünk nincs. Csak éppen beugrom és kidobom ami kell.

– Még csak meg se merd próbálni.

Matt megállt egy pillanatra. Meglepte ez a szinte feljebbvalói hang. Valóban furcsa volt, hogy a szobatársától kapott parancsot.

– Nézz az ajtóra, Matt – tette hozzá Oszkár, – csapdába esel.

Matt odanézett. Az ajtó már süllyedt és az iszap vastag sugárban ömlött be a hajóba, mint valami sűrű szirup. Amíg ezt nézte, a hajó újra fordult egyet. Matt egyetlen ugrással a parton termett.

Megfordult és látta, hogy az ajtó eltűnt. Egy hatalmas hólyag pattant fel, szétpukkant majd megjelent egy másik.

– Köszönöm, Oszi!

Ott álltak és nézték, hogyan csúszik le a hajó fara a szilárd talajról. Amikor a forró henger belesüllyedt a sárba, egy egész felhőnyi pára emelkedett fel és oszlott szét a ködben, majd felemelkedett a hajó hátsó része és néhány pillanatig majdnem függőlegesen állott, orrával lefelé, míg a hajófar ott meredezett az iszap fölött.

Lassan süllyedt. Nemsokára már alig látható vonal maradt az iszapban és számos hólyag tört a felszínre. A felkavart iszap mutatta, hol volt a hajó.

Mattnak megremegett a térde.

– A műszereknél kellett volna maradnom. Megmenthettem volna a hajót.

– Ostobaság, – mondta Oszkár. – A kapitány nem mondta, hogy hagyd bekapcsolva az emelőszerkezetet.

– Ezt magamtól is tudhattam volna.

– Ne tegyél magadnak szemrehányásokat. Az előírás szerint ez a pilótára tartozik. Ha valami gyanúsnak látszott előtte, az emelőszerkezetet nem lett volna szabad kikapcsolnia, amíg meg nem győződött róla, hogy mi a helyzet. De most az a helyzet, hogy nekünk kell a pilótáról gondoskodnunk, hagyd hát ezt az utólagos siránkozást. – Igazad van. – Matt féltérdre ereszkedett és a kapitány érverését figyelte. A szíve egyenletesen működött. – Egyelőre semmit sem tehetünk érte. Pihennie kell. De mutasd a kezed.

– Jó, csak óvatosan nyúlj hozzá. Jajj!

– Bocsáss meg. Félek, hogy fájni fog. Még sohasem igazítottam helyre tört csontot.

– De én, igen... – szólalt meg Tex. – Még amikor a ranchon éltem. Oszikám, feküdj a hátadra és lazíts az izmaidon. Fájni fog egy kicsit.

– Nem baj... Csak, tudod, én azt gondoltam, hogy ti ott Texasban egyszerűen megölitek az embereket, ha ilyesmi történik. – Oszkár alig tudott az arcára erőszakolni egy kis mosolyt.

– Áh, dehogy. Ezt csak akkor tesszük, ha valakinek a lába törik el. Az eltört karokat rendszerint kiegyenesítjük. Te pedig, Matt, gyorsan vágj le néhány egyenes ágat. Van késed?

– Van.

– Nagyszerű, mert nekem nincs. És most, Oszkár, vedd le a blúzod, – Nagy kínnal sikerült is lehúzniok. Azután Tex egyik térdét Oszkár vállának támasztotta, mindkét kezével megfogta a kirándult kart, s hatalmasan megrántotta.

A sebesült följajdult.

– Gondolom, hogy sikerült. Matt, siess már azzal a sínnel.

– Már itt is vagyok.

Matt talált valami fűfélét, amely 12-15 láb magasságú volt és első pillantásra igen hasonlított a bambuszhoz. Tíz kisujj vastagságút vágott le belőle, s az egészet odavitte Texhez.

– Jó lesz?

– Azt hiszem, igen. És most a te blúzodra kerül a sor, Oszkár. Megpróbálta eltépni, de sikertelenül.

– Hű de erős szövésű! Add csak a kést, Matt.

Tíz perc leforgása alatt Oszkár keze sínben volt. A vászonból lehasítottak még egy jókora darabot, Oszkár nyaka köré csavarták és felkötözték a sérült kart.

Tex levetette a blúzát és ráült. A talaj nedves volt, a nap pedig forró és párás, olyan, amilyen csak a Venuson lehet.

– Na, ezzel is megvagyunk – mondta, – de a mi kapitányunknak még a szeme sem rebben. Ez annyit, jelent, hogy továbbra is helyettesítened kell őt, Oszi. Mikor ebédelünk?

– Nagyon okos kérdés, – mondta Oszkár és összevonta szemöldökét. – Lássuk talán először mi van. Gyerünk, fordítsátok ki a zsebeiteket.

Mattnál volt a kés. Oszkár zsebeiben nem volt semmi használható, Tex pedig kihúzta zsebéből – a harmonikáját. Oszkár bizonytalanul kérdezte:

– Mit gondoltok, van jogom kikutatni a hadnagy zsebeit?

Tex engedélyezte:

– Azt hiszem, meg kell tenned! Még sohasem láttam ilyen hosszú ájulási esetet.

– Én sem, – tette hozzá Matt. – Fel kell tételeznünk, hogy agyrázkódást szenvedett és bele kell nyugodnunk, hogy egyhamar nem tér magához. Gyerünk, kezdjük el, Oszkár!

A kapitány zsebében csak néhány magántermészetű apróság volt, amelyet felületesen átnéztek. Találtak továbbá egy parancsot, amely expedíciójukról szólt és egy kést amelynek nyelén, talán díszként, egy iránytű volt.

– Biz’ Isten, megörültem ennek a csekélységnek. Már-már azt hittem, hogy nem fogunk tudni visszatérni erre a helyre bennszülött vezető nélkül.

– Na, és mit számít nekünk ez a hely? – kérdezte Tex. – Számomra egy cseppet sem vonzó, – De hiszen itt a hajónk!

– A „Triplex” pedig a fejünk fölött. Mindkettő egyformán közel hozzánk. Ó, jaj nekünk szegény csúszómászóknak!

– Hallgass ide, Tex. Ezt az ócskavasat mindenképpen ki kell húznunk a hínárból és üzembe kell helyeznünk, különben itt ragadtunk örökre!

– Miket beszélsz! Én pedig még benned bíztam, öreg vénuszlakóban. Azt hittem játszi könnyedséggel kiviszel bennünket ebből a vadonból!

– Úgy látszik nem tudod mit beszélsz! Lehet, hogy te tudsz öt-hatezer mérföldet gyalogolni mocsarakon, lápokon és sűrű nádasokon át, de én nem tudok. Tudnod kell, hogy itt nem létezik a települések hosszú sorozata, tudod a Venust még nem is derítették fel teljesen, és én ugyanannyira ismerem ezeket a tájakat, mint te Tibetet.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy mit keresett itt a „Garry”, – jegyezte meg Matt.

– Ezt ne éntőlem kérdezd!

– De, – kezdte újra Tex, – talán a „Garry”-n hazamehetnénk.

– Lehetséges, de egyelőre még meg se találtuk, de még ha rá is bukkanunk – se mehetünk el innen mindaddig, amíg el nem végezzük a ránk rótt feladatot. – Ezzel Oszkár felemelte a kapitány zsebében talált okiratot. – Valahogyan ki kell húznunk a hajót ebből a mocsárból.

Tex egy kissé harapósán válaszolt:

– Talán a mi rózsaszín kis kacsóinkkal? Nekem úgy tűnik, hogy a parancs most egyáltalán nem fontos. Azt hiszem, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy lázadókat fékezzünk meg, felkeléseket fojtsunk el. Még csak csúzlink sincs, hogy legalább babszemekkel lődözhessünk. Apropos, nagyszerű eszmém támadt – ha most lenne nálam bab, akkor... nos akkor megenném!

De Matt egyetértett Oszkárral.

– Neki van igaza – mondta. – Feladatot kaptunk, és kötelességünk, hogy annak eleget is tegyünk. Ezt mondaná Thurlow is. Csak azután gondolkodhatunk azon, hogyan jutunk haza.

Tex siránkozni kezdett.

– Okosabban tettem volna, ha cowboynak megyek. Na jó, rendben van, Oszkár, de mit tegyünk most?

– Először is, ti ketten egy hordágyat készíttek a kapitánynak. Indulnunk kell és nyílt vizet keresnünk és nem szeretném, ha szétszóródnánk.

Ugyanabból a nádból, amely annyira emlékeztetett a bambuszra, levágtak néhány karvastagságú rudat és hordágyat készítettek. Itt igen jó hasznát vették a késeiknek. Két körülbelül hét láb hosszúságú rúdra ráhúzták blúzaikat és a két hosszú rudat kis keresztrudakkal egymáshoz erősítették, felhasználva azt a kötelet, amely még a hajóról maradt. Ezeknek a fáradozásoknak eredménye az lett, hogy eléggé bizonytalan, de könnyű hordágyat készítettek.

Thurlow továbbra is ájultan hevert. Gyengébben lélegzett, de a szíve továbbra is egyenletesen vert. A hordágyra helyezték és a kis karaván, élén Oszkárral, aki az iránytűt vitte, elindult.

Majd egy óra hosszat meneteltek az iszapos talajon, taposva a sarat. Körülöttük hatalmas rovarfelhők gomolyogtak.

Mattot elhagyta ereje:

– Oszi! Pihennem kell egy kicsit.

Jensen megfordult.

– Jó. Itt úgyis befejeződik az utunk. Vízhez értünk.

Matt és Tex, akik a hordágyat vitték, éppen ebben a pillanatban érkeztek oda. A nád mögött egy hideg, vak tócsa feketéllett. Nem lehetett terjedelmét jól kivenni a ködben, az is lehet, hogy tó volt.

Letették a hordágyat. Oszkár letérdelt és elkezdte a vizet csapkodni.

– Na és most mit csinálunk?

– Várunk és remélünk. Hiszen a bennszülöttek alapjában véve vendégszeretők.

– Gondolod, hogy ők segíthetnek rajtunk?

– Hogyha akarnak, akkor itt a fejem, hogy úgy kihúzzák ezt a hajót a mocsárból, mintha sohase lett volna benne. És meg is tisztítják az iszaptól három nap alatt.

– Komolyan beszélsz? Azt már hallottam, hogy a Venus lakói kedvesek, de egy ilyen munkát...

– Csak te ne becsüld le a kis népeket. Habár ők egy cseppet sem hasonlítanak ránk, ezzel ne törődj!

Matt lehajolt és elhessegette a szúnyogokat az ájult tisztről, míg Oszkár egyenletes tempóban tovább paskolta a vizet.

– Tartok tőle, hogy ez lakatlan terület!

– Remélem, tévedsz, Tex. Ügy tudom, a Venus legnagyobbrészt lakott terület, de lehet, hogy ez a hely itt tabu.

Körülbelül tíz lábnyira tőlük, hirtelen egy háromszögletű fej emelkedett fel. Nagyságra egy juhászkutya fejére emlékeztetett. Tex felugrott. A vénuszlakó leány, mert leány volt a teremtés, csillogó, kíváncsi tekintettel meredt rá. Oszkár felállt.

„Ü d v n e k e d, k i n e k a n y j a b a r á t nő j e v o l t a z a n y á m n a k!”

A lány Oszkárra fordította tekintetét;

„A z a n y á d é l j e n m i n é l n a g y o b b, b o l d o g s á g b a n”, – szólt, majd, lebukott újra és eltűnt, szinte hullámot sem vert nyomában a víz.

– Ez annyit jelent, hogy nemsokára itt a segítség – mondta Oszkár. – Azt mondják, hogy ezen a bolygón csak egy nyelv létezik, de most először lesz alkalmam meggyőződni róla.

– És miért ment el ez a teremtmény?

– Valószínűleg értesíteni akarja a többieket. De nem szabad úgy hívnod őket, hogy „teremtmény”, hanem úgy, hogy „lány”.

– Ezt a megkülönböztetést legfeljebb vénuszi emberek értik.

– Lehet, hogy így van, de ez a becsmérlés egyáltalában nem jó szokás, – mondta komolyan Oszkár, és leült a fűre.

Kis idő múlva, amely azonban a rovarok, a forróság és a páratelt levegő miatt hihetetlenül hosszúnak tűnt, a víz felszíne egyszerre több helyen megtört. Egyik ilyen amphibia rugalmasan kimászott a partra, és felegyenesedett. Körülbelül Matt válláig ért. Oszkár megismételte a megszokott köszöntést, a lány nyugodtan nézett rá. Végül megszólalt:

„A z é n a n y á m a z t m o n d j a, h o g y n e m i s m e r t é g e d.”

„G o n d j a i k ö z e p e t t e v a l ó s z í n ű l e g e l f e l e j t e t t m á r e n g e m.”

„L e h e t s é g e s. G y e r e v e l ü n k a z a n y á m h o z, h o g y m e g s z a g o l j o n.”

„V a l ó b a n k e g y e s v a g y. E l t u d n á t o k v i n n i a r o k o n u n k a t i s?” – Oszkár ujjával Thurlow-ra mutatott. – „B e t e g é s s z á j á t n e m t u d j a a v í z b e n b e c s u k n i.”

A vénuszlakó beleegyezett. Odahívta kísérőinek egyikét. Oszkár csatlakozott hozzájuk és megindult a tanácskozás. Megmagyarázta nekik, hogy a kapitány szája be kell, hogy takarva legyen, orra bedugva – „e l l e n k e z ő e s e t b e n a v í z v i s s z a a d n á ő t a z a n y j a a n y j á n a k.” A másik bennszülött vitatkozott Oszival, de a végén engedett.

Tex szeme egyre jobban kikerekedett a csodálkozástól. Basic nyelven odaszólt Mattnak:

– Te Matt, tán csak nem akarsz víz alatt úszni?

– Jönnötök kell, ha nem akarjátok, hogy felfaljanak benneteket a rovarok. Csak ti ne izgassátok magatokat. Engedjétek, hogy húzzanak benneteket és csak arra ügyeljetek, hogy tüdőtöket megtöltsétek levegővel. Megtörténhetik, hogy néhány percig is víz alatt maradtok.

– De ez nekem éppenséggel nem tetszik.

– Ugyan! Kilencéves voltam, amikor először volt alkalmam egy vénuszi házat látni. Tudják ők, hogy mi nem tudunk úgy úszni mint ők. Legalábbis azok ott a gyarmataink körül tudták, – tette hozzá elgondolkodva.

– Talán jó lenne ha felhívnád erre a figyelmüket.

– Megpróbálhatom.

A vezető meggyőzte, hogy minden rendben lesz. Majd parancsára hat kísérője a három kadét mellé állt, úgy hogy mindegyikükre kettő jutott. Újabb három Thurlow-t emelte fel és beleengedték a vízbe! Közöttük volt az is, aki az utasításokat adta.

Oszkár fölkiáltott:

– Ne féljetek, barátaim.

Matt érezte, hogy a kis kezek beleteljék a tóba. Mélyet lélegzett, és lemerült.

A víz összecsapódott a feje fölött. A víz olyan meleg volt, mint a vér, és mégis friss. Kinyitotta a szemét s megpillantotta a víz felszínét, de azután újra alámerült. A kis kezek tartották és tolták előre. Gyorsan úsztak. Matt megkísérelte, hogy meggyőzze saját magát arról, hogy jobb ha nem fejt ki semmi ellenállást. Egy bizonyos idő múlva meg éppen úgy tűnt neki, hogy élvezi az úszást, mivel meggyőződött róla, hogy ezeknek a kis teremtményeknek nincs szándékukban őt lenyomni a fenékre. De emlékezett Oszkár tanácsára és ügyelt rá, hogy ne nyomják le hirtelen. Szerencséjére látta, hogy Texék lemerülnek, így aztán még idejében vett egy mély lélegzetet.

Egyre mélyebbre és mélyebbre szálltak alá, és Matt már-már azt hitte, hogy megreped a halántéka. Majd nagy gyorsasággal előre kezdtek úszni. Abban a pillanatban amikor újra fölfelé törtek, a fájdalmak a mellében, szinte elviselhetetlenekké váltak. Alig tudta magát visszatartani, hogy ki ne nyissa a száját. Lélegezni szeretett volna, akár a vízben is, de abban a pillanatban már fel is buktak a felszínre. Még háromszor buktak le ilyen hosszan, és amikor végül harmadszor felmerültek, Matt észrevette, hogy egy barlangban vannak, hogyha azt egyáltalán barlangnak lehetett nevezni.

 

 

A helyiség körülbelül száz láb hosszú és ötven láb széles volt. Közepén volt a vízi bejárat, amerről érkeztek. Felülről gyenge fény szűrődött alá, amely narancsszínű gömbből származott.

Matt mindezt akkor vette észre, amikor már szárazra jutott. A bejárat körül csak úgy hemzsegtek a vénuszlakók. Kíváncsian nézték vendégeiket és szakadatlanul fecsegtek. Egyes szavakat Matt is megértett, így például azt, hogy „piszkos fajzat” – és ez nyugtalanította.

Nemsokára megérkeztek Thurlow-val is. Matt otthagyta őreit és segített kihúzni őt a szárazra. Először még a lélegzete is elszorult, mert nem érezte a hadnagy pulzusát, de azután hamarosan rátapintott. Gyorsan és egyenetlenül vert, Thurlow, kinyitotta szemét és ránézett.

– Matt, az emelő szerkezet...

– Minden rendben van, hadnagy úr. Ne izgassa magát.

Oszkár odasietett.

– Hogy van, Matt?

– Úgy látszik, hogy eszméletre tért.

– Úgy látszik segített rajta az erős nyomás.

– Nekem aztán egyáltalán nem tett jót, – avatkozott bele Tex. – Amikor legutoljára lebuktunk, biztosan lenyeltem egy, gallon vizet. Ezek a kis békák egyáltalán nem figyelmesek.

– Engem inkább a fókákra emlékeztetnek, Oszkár szigorúan nézett rájuk.

– Sem egyik, sem másik. Ez is egy népfaj, mint ezer más. És most kíséreljük meg, hogy barátságos kapcsolatokat létesítsünk velük. – Ezzel megfordult és a főnöknőt kereste.

A tömeg utat nyitott. A fiúk felé egy amphibia lépdelt három kísérővel. Oszkár feléje fordult:

„Ü d v s o k a k l e g d r á g á b b a n y j á n a k.”

A nő végigmérte Oszkárt tetőtől talpig, majd övéihez fordult:

„P o n t o s a n ú g y v a n m i n t a h o g y g o n d o l t a m. V e z e s s é t e k e l ő k e t.”

Oszkár megkísérelte, hogy ellenkezzék, de sikertelenül. A „Kis Nép” négy képviselője már körül is fogta. Tex fölordított;

– Mit gondolsz, Oszi, néhány ökölcsapás megártana nekik?

– Ne, – kiáltott Oszkár, – ne ellenkezzetek.

Három perc múlva már egy kis homályos helyiségben álltak. Csak egy gyenge „narancségő” világított. A „Kis Nép” képviselői Thurlow hordágyát a földre helyezték, majd visszavonultak. A kijáratot kerítéssel zárták el. Tex lassan feltalálta magát. Szemét erőltette, hogy áthatoljon a homályon.

– Olyan barátságos itt – mondta – akár egy sírboltban.

Sajnálom, hogy nem engedted meg, hogy jól elverjük őket. Fogadok, hogy szétvertük volna az egész csürhét.

– Ne légy bolond, Tex. Először is kételkedem, hogy ez sikerült volna, de tegyük fel, hogy igen, még akkor is, hogy úsztál volna ki egyedül?

– Sehogy. Vannak késeink, egyszerűen kiástuk volna magunkat.

– Neked lehet, hogy sikerülne, de én még csak meg se kísérelném. A „Kis Nép” városait rendesen a tófenék alá építi.

– Látod, erre nem gondoltam. Nem jó, sehogyan se jó...

Tex olyan borzalommal vegyes tisztelettel meredt a mennyezetre, mintha az bármely pillanatban beszakadhatna.

– Te Oszi! Én azt hiszem, mi nem vagyunk a tó alatt, mert a falak a legkevésbé sem nedvesek.

– Sose törődj vele, tudják ezek, hogy mit csinálnak.

– Na jó. Ez annyit jelentene, hogy most az egyszer elcsíptek bennünket. Én nem akarok szemrehányásokat tenni, hiszem, hogy csak jót akartál Oszi, de egyre inkább érzem, hogy okosabban tettük volna, ha künn a vadonban próbáltunk volna szerencsét.

– Az ördögbe is, Tex, nincs nekem elég gondom a te fecsegéseden kívül is? Ha azt mondtad, hogy nem teszel szemrehányást, hát ne tegyél!

Egy pillanatra kínos csönd keletkezett. Végül Tex megadta magát:

– Bocsás meg, Oszkár, de tudod milyen nagyszájú vagyok.

– Te is bocsáss meg. Nem kellett volna idegeskednem, de lásd, fáj a karom.

– Nagyon fáj? Talán nem jól igazítottam helyre?

– Azt hiszem igen, de mégis fáj és viszketni kezdett a kötés alatt. Mit csinálsz, Matt?

Miután megvizsgálta Thurlow-t, és megállapította, hogy állapota változatlan, Matt az ajtó felé sietett, hogy meggyőződjék a zár tartósságáról. A kerítés valami vastag, erős anyagból volt. A végei valahova oda voltak erősítve. Éppen ki akarta rajta próbálni a kését, amikor Oszkár rákiáltott:

– Mit csinálsz, Matt?

– Semmit. Nem tudom átvágni.

– Hagyj békét az ajtónak. Nem megyünk ki egyelőre innen, most semmi esetre sem.

– Csak egyes számban beszélj. Miért ne mennénk ki?

– Éppen meg akartam magyarázni, Tex. Én nem állítom, hogy ez valami szórakozóhely, de ami engem illet, nekem legalább nyolcszáz százalékkal jobb, mint az a hely, ahol azelőtt voltunk.

– Hogy-hogy?

– Van neked fogalmad arról, hogy mit jelent egy éjjelt eltölteni a vadonban, fegyver és menedék nélkül. Amikor leszáll az éj és az iszapból kimásznak a csúszómászók és lerágják még az ujjadat is! Lehet, hogy egy-két éjjelt túlélnénk, ha minden erőnkből védekeznénk és nagy szerencsénk lenne, de mit érnénk vele? – És Oszkár a hadnagy mozdulatlan testére mutatott. – Azért is tartottam legsürgősebbnek, hogy rátaláljak a bennszülöttekre. Bár foglyok vagyunk, itt legalább biztonságban vagyunk.

Matt megrázkódott. A csúszómászóknak, amelyekről szó volt, nincsenek fogaik, hanem valamiféle savat bocsátanak ki magukból, amely mindent felold, amit ezek az undok lények meg akarnak zabálni. Átlagos hosszúságuk hét láb.

– Tökéletesen meggyőztél!

Tex fölsóhajtott.

– Ej, de szeretném, ha az én Bodie bácsim itt lenne...

– Én is szeretném – legalább elhallgattatna. Nem akarok innen kimenni mindaddig, amíg nem eszünk valamit és nem alszunk egy kicsit. Lehet, hogy addig felépül a hadnagy, így aztán már tudni fogjuk, hogy mit csináljunk.

– Miből gondolod, hogy ellátnak élelemmel?

– Nem tudom éppen biztosan, de mégis azt hiszem. Ha csak kicsit is hasonlítanak a sarkköri gyarmatok bennszülötteihez, akkor okvetlenül, ők nem hagynak senkit éhezni. A kegyetlenkedésnek ezt a módját nem ismerik. Ha ismernétek, meg is értenétek őket.

Matt rábólintott.

– Tudom, hogy gyenge, nem harcra termett törzsnek tartják a „Kis Népet”. Azok után a filmek után, amelyeket láttam, megállapíthattam, hogy nagyon kedvesek, de fellelkesíteni aztán igazán nem tudtak.

– Ez csak faji előítélet. Könnyebb megszeretni egy vénuszlakót, mint egy embert.

Tex egy kissé megsértődött.

– Pedig látod, ez nincs egészen így. Sem Mattnak, sem nekem nincsenek faji előítéleteim. Emlékszel még Peters hadnagyra? Vájjon zavart az bennünket bármiben is, hogy olyan fekete volt, mint a holló?

– Az nem ugyanaz.

– A Venus lakói lényükben mások. Gondolom, hogy közöttük kellett volna felnőnötök, hogy megértsétek őket. Minden másképp van náluk. Például mindig csak nőket láthatsz.

– Mondd csak, Oszi, hogy is áll ez tulajdonképpen? Valóban létezik férfinem a vénuszlakóknál, vagy ez csak olyan feltevés?

– Mindenképpen létezik. A „Kis Nép” kétségen felül kétnemű. De kételkedem benne, hogy valaha is találkozunk egy férfivel és kikérdezhetjük. Akik azt állítják, hogy látták őket, azok hazudnak, mivel meséik sohasem megegyezőek!

– És mit gondolsz? Mért olyan érzékenyek ebben a kérdésben?

– Miért nem esznek a hinduk marhahúst? Nincs ennek semmi komoly oka. Az általános elmélet szerint a férfiak kicsik és tehetetlenek, gyengédségre szorulnak.

– Örülök, hogy nem vagyok vénuszlakó, – mondta Matt. Tex nem osztotta nézetét.

– Én azt hiszem, hogy nem lehet éppen rossz dolguk. Most például egészen jól esne, ha egy kicsit kényeztetnének.

– Ne higyjétek, hogy én szaktekintély vagyok a vénuszi dolgokat illetőleg. Itt születtem, de nem itt – mondta Oszkár és lábával dobbantott. – Ismerem a sarkvidék bennszülötteit, akik szülővárosom körül élnek. Ezeket nem ismerem, habár a Venuson születtem. De különben a sarkvidékieken kívül más bennszülötteket még senki sem látott.

– Azt hiszed, hogy nagy különbség van köztük?

– Úgy vélem, hogy szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán meg tudjuk magunkat értetni velük, habár a hangsúlyuk még egyszer az őrülésbe kerget. Ami a többi különbséget illeti... Képzeld el, hogy soha mást mint eszkimót nem láttál. Milyen óriási volna az ellentét köröttük és mondjuk a mexikóiak között, ha egyedül a szokásaikat vennéd is alapul, amelyek mindenütt különbözőek.

Tex erre szomorúan jegyezte meg:

– Akkor talán megeshet, hogy még enni sem kapunk.

De tévedett. Nemsokára nyílt az ajtó, valamit a földre helyeztek láthatatlan kezek, és az ajtót azonnal újra bezárták.

A foglyok láthatták, hogy az valamilyen lábosféle volt telve holmi nyúlós kásával. A félhomályban színét nem tudták kivenni. A lábos mellett feküdt valami, amiről először nem tudták megállapítani, hogy mi. Strucctojás nagyságú lehetett. Oszkár felemelté a lábost, megszagolta, aztán vett belőle egy darabot és, megízlelte.

– Finom, – jelentette ki. – Gyerünk enni.

– De mi ez? – kérdezte Tex.

– Az... nem fontos. Csak egyél. Nem fog megharapni, viszont életben tart.

– De mégis, szeretném tudni, hogy mit eszem?

– Engedd meg, – vagy megeszed ezt, vagy éhen maradsz. Ahogy akarod. Ha megmondanám neked, a te előítéleteid még inkább akadályoznának. Képzeld, hogy hulladék és szokjál hozzá.

– Mikor hagyod már abba, hogy bennünket az orrunknál fogva vezess?

Oszkár véget vetett minden vitának. Gyorsan megette a maga részét, Thurlow-ra nézett és kedvetlenül mondta:

– Neki is kellene valamit hagyni.

Matt szintén belekóstolt.

– Milyen? – kérdezte Tex.

– Az őrölt szójababra emlékeztet. Nem rossz! Csakhogy sós és megszomjazunk majd.

– Szolgáld ki magad, – ajánlotta Oszkár.

– Mi? Hol? Hogyan?

– Vedd fel azt a vizes hólyagot – és Oszkár feléje nyújtotta a „strucctojást”. Matt a kezébe vette, miközben arcára kiült a csodálkozás, mivel a hólyag puha volt és minden oldalról zártnak látszott.

– Nem ismered a használatát? Nézd így... – Oszkár a kezébe vette a hólyagot, megnézte két végét, kiválasztotta az egyiket, a szájához vitte, majd megtörölte a száját.

– Vedd és próbáld meg. De ne nyomd meg túlságosan, mert kibuggyanhat az egész.

Mattnak sikerült is szomját eloltania. Az volt a benyomása, mintha cuclis üvegből ivott volna.

– Ez tulajdonképpen a halhólyagok egy fajtája, belülről szivacsszerű anyaggal bevonva, – magyarázta Oszkár. – Ugyan mért nézel olyan csúnyán, Tex? Hiszen ez steril. Tex félénken ízlelte meg a kását, majd elszántan tovább evett. Nemsokára már mindnyájan összehasonlíthatatlanul jobban érezték magukat.

– Nem rossz, – ismerte el Tex, – de tudod mit ennék most szívesen? Sok forró, puha és aranysárga omlettet...

– Ugyan hallgass!

–.. olvadt vajjal és mindez csak úgy ússzon a szirupban. Na jó, hallgatok. – – Erre aztán kivette zsebéből a harmonikáját.

– Mit szólsz hozzá, ez még száraz!

Lejátszott néhány akkordot, majd nagy virtuozitással rákezdett a „Bandzsal pilótá”-ra.

– Héj, hagyd abba. Nem látod, hogy ez bizonyos mértékben betegszoba is?

Tex zavart pillantást vetett a hadnagyra.

– Gondolod, hogy hallja?

Thurlow megfordult és mormogott valamit. Matt letérdelt hozzá.

„J’ai soif” dünnyögte a hadnagy, majd egész világosan megismételte: „J’ai soif”.

– Mit mond?

– Nem tudom.

– Mintha franciául beszélne. Senki se tud közületek franciául?

– Én nem.

– Én sem – moíjdta Matt. – De miért beszél franciául?

Mindig azt hittem, hogy északamerikai. A Basicet kifogástalanul beszéli.

– Lehet, hogy francia Kanadából való.

Tex letérdelt mellé és megtapintotta a homlokát.

– Mintha láza lenne. Talán jó volna egy kis vizet adni neki.

– Ezt megtehetjük.

Oszkár megfogta a tömlőt és a hadnagy szálához szorította. Egy kissé megnyomta, mire kifolyt egy vékony sugár. A beteg nem tért eszméletre, de mégis inni kezdett. Valamivel később kiengedte a hólyagot a szájából.

– Így ni, – mondta Oszkár, – lehet, hogy most jobban lesz.

Tex az ételmaradékok felé bökött:

– Meghagyjuk ezt neki?

– Csak egyetek, ha éhesek vagytok. Néhány óra múlva úgyis megavasodik.

– Köszönöm, nekem elég.

Aludtak, maguk sem tudták mennyit, amikor egy kétségtelenül emberi hang riasztotta fel őket Valaki üvöltött:

– Héj, hová vezetsz? Azt: akarom, hogy az anyádhoz vezess.

A hang közvetlenül az ajtó felől hallatszott.

– Fékezd a nyelved – felelt a bennszülött.

A függönyt félrehúzták, valakit belöktek, s az ajtó újra becsapódott.

– Hej, jövevény, – kiáltotta Oszkár. Az illető megfordult a tengelye körül.

– Emberek... – mondta, mintha alig merne hinni benne. – Emberek! – s ezzel zokogni kezdett.

Tex ráköszöntött:

– Szervusz, Büdöske! Hogy kerülsz te ide?

A jövevénynek valahogy nagyon Girard Burke feje volt, A következő néhány pillanat igen izgalmas volt. Burke hol sírt, hol remegett. Matt éppen ekkor ébredt és azon fáradozott, hogy megkülönböztesse az álmot a valóságtól, Mindnyájan egyszerre beszéltek, mindnyájan kérdéseket tettek fel, de senki se felelt.

– Csend! – vezényelte Oszkár. – Menjünk szép sorjában. Ha nem tévedek, Burke, te a „Garry”-n voltál?

– Én vagyok a „Garry” kapitánya.

– Micsoda? Gyertek, csípjetek meg, hogy felébredjek. Várj csak, hogy visszaemlékezzem. Mi tudtuk, hogy a „Garry” kapitánya valamilyen Burke, de eszünkbe se jutott, hogy az Büdöske Burke lehet. Ki volt az a bolond, aki rád bízott egy hajót, Büdöske?

– Az az én hajóm, illetőleg az apámé... és nagyon hálás leszek, ha jövőben Burke kapitánynak hívsz és nem Büdöskének.

– Rendben van, Büdöske kapitány. Matt még egészen kábán az álomtól kérdezte: – No, de hogy kerülsz ide?

– Hiszen éppen most magyarázta – felelte Tex. – Ő az, aki segítségért könyörgött. Csak az dühít, hogy éppen mi, jöttünk a segítségére.

– Én nem tudom – jegyezte meg Oszkár, – de engem ez a véletlen a legkevésbé se dühít. Ő légűri pilóta, segítségét kér és az őrjárat jelentkezik. Véletlenül éppen mi érkeztünk meg. Úgy gondolom...

– Várj csak – szólt bele Burke – jól értettem volna? Ti jöttetek az én hívásomra?

– Igen, természetesen.

– Na, hála az egeknek. Habár ti fiúk elég hülyék voltatok, és mindjárt elfogattátok magatokat. És most meséljétek el, hogy hány ember van az expedícióban és milyen a felszerelésük? Ez nehéz dió, nem olyan könnyű feltörni.

– Micsoda? Miről beszélsz itt nekünk, Büdöske? Hiszen az egész expedíció előtted áll.

– Hogyan? Most nincs idő tréfálni. Hiszen én egy egész osztag tengerészt kértem!

– Lehet, hogy kértél, de mindössze ennyit kaptál. A parancsnok Thurlow hadnagy, de ő úgy látszik agyrázkódást szenvedett és így egyelőre én helyettesítem. Tehát, velem beszélj. Miről van szó?

Úgy látszott, hogy ez a hír lehangolta Burke-öt, Oszkár viszont így folytatta:

– Térj magadhoz, Büdöske és add meg a szükséges adatokat, hogy valamiféle tervet dolgozhassunk ki.

– Hogyan? Ah, nincs semmi értelme. A helyzet kilátástalan.

– Mi a kilátástalan? Végeredményben úgy látszik, hogy a bennszülöttek barátságosak.

– Barátságosak! – Burke keserűen felnevetett: – Lemészárolták az egész legénységemet. Most megölnek engem, azután pedig benneteket is.