HATODIK RÉSZ – RALPH ÉS MARJORIE RANSOM

 

1

Alig valamivel egy óra után leparkoltam John fehér Pontiacját a háromszintes épület előtt, a Victoria Terrace-en. A traktornyi méretű fűnyírót vezető férfi gyakorlott mozdulatokkal kerülgette a jókora tölgyfákat a ház oldalában, míg egy tizenéves srác éppen a kocsifeljáró mellett nyírta a szegélyt. Hatalmas, lenyírt fűvel teli szemeteszsákok álltak bálákként a felhajtón. John megrázta a fejét, hunyorogni kezdett a napfényben, végül a szó szoros értelmében eltátotta a száját.

– Hamarabb megvan, ha csak te mégy – mondta végül. – Addig én itt maradok a szüleimmel.

Ralph és Marjorie Ransom azonnal szabadkozni kezdtek a hátsó ülésen. Abban a precíz, automatikusan udvarias modorukban, melyet azóta gyakoroltak, hogy John és én reggel felvettük őket a reptéren.

John vezetett a repülőtér felé, de amint felvettük a szüleit – napbarnítottan és egymáshoz illeszkedő fekete-ezüst tréningruhába öltözötten –, megkért, hogy visszafelé én üljek a volánhoz. Apja azonnal tiltakozni kezdett, Johnnak illene vezetnie, végtére is ez az ő kocsija, nem igaz?

„Szeretném, ha Tim vezetne, apa", kérte John.

Ezen a ponton az anya is beavatkozott, feltartva az orrát és közölve, hogy John kimerült, különben is beszélniük kell, és nem kedves John New York-i barátjától, hogy hajlandó vezetni? John anyja alacsony, homokóra-formájú asszony volt, széles mellben és csípőben; és hatalmas napszemüvege teljesen eltakarta koponyája felső részét. Ezüstös árnyalatban játszó fürtjei tökéletesen illeszkedtek férje hajához.

„Johnnak illene vezetnie, ez minden", tartott ki álláspontja mellett az atya. Ralph Ransom – jócskán karcsúbban annál, mint amire számítottam – leginkább nyugdíjazott tengerésztisztre emlékeztetett, akit más sem érdekel, csak a golf. Fehér, jóvágású mosolya éles kontrasztot alkotott napcserzett bőrével. „Ahonnét én jöttem, egy fickó maga vezeti az autóját. A pokolba is, attól még tudunk vele beszélgetni, csak üljön oda és vezesse el ezt a kocsit."

John összevonta szemöldökét és kezembe nyomta a kulcsokat. „Egy ideig nem szabad vezetnem. Felfüggesztették a jogosítványomat." A harag és a mentegetőzés furcsa elegyével az arcán fordult felém.

Ralph egyenesen fia szeme közé nézett. „Felfüggesztették, he? Mi történt?"

„Mit számít az", kérdezte Marjorie. „Szálljunk már be a kocsiba."

„Ittas vezetés meg minden?"

„Elég nehéz időszakon mentem keresztül, igen", felelte John. „De most már minden rendben. Gyalog is eljutok mindenhová, ahová akarok. Mire megint hideg lesz, visszakapom a jogosítványomat."

„Szerencse, hogy nem öltél meg senkit", jegyezte John apja, mire a felesége felkiáltott, „Ralph!"

Reggel John és én áthordtuk a holmimat az irodájába, hogy a szülők megkaphassák a vendégszobát. John felvértezte magát egy jó szabású, kétsoros szürke öltönnyel. Én pedig előhúztam a csomagomból a fekete Yohji Yamamoto öltönyt, melyet egyik merész pillanatomban vásároltam; találtam hozzá egy szürke selyeminget – bár arra már nem emlékeztem, hogy azt is becsomagoltam volna –, majd miután mindketten kiöltöztünk, elindultunk a repülőtérre a Ransom házaspár elé.

Felvittük a vendégszobába a csomagokat, és magukra hagytuk John szüleit, hogy átöltözhessenek. Követtem Johnt a konyhába, ahol újra nekiállt a szendvicskészítésnek. „Nos, most már legalább tudom, miért kell gyalog mennünk mindenhová."

„A tavasszal kétszer is fennakadtam a szondán. Egy szarság az egész, de együtt kell élnem vele. Ahogy egy csomó más dologgal is. Érted?"

Megkopottnak tűnt, mintha az elvékonyodott felső kérgen keresztül bármelyik pillanatban felszínre törhetne az odalent fortyogó harag. Azután ráébredt, hogy belelátok, és lehűtötte magában az indulatot, mintha az csak parázsló szén lenne. Mire a szülei megérkeztek, már elkészült a szendvicsekkel és az időjárásról cseverészett.

Tucsonban a hőség néha a 43 fokot is elérte. És ez ráadásul száraz hőség, Az ember viszi magával a légkondit, bárhová is megy. A golfozást is jó, ha reggel nyolckor elkezdi az ember. John, ideje bevallanod magadnak, hogy kezdesz túlsúlyos lenni, ideje lenne venned egy jó ütőkészletet és nekiállnod golfozni.

„Már én is gondoltam rá", felelte John. „De egy olyan hájpacninak, mint én, már harminc fokos melegben is vigyáznia kell, nehogy még szívrohamot kapjon, míg egyáltalán kivonszolja magával az ütőket a pályára. Az ember nem tudhatja."

„Ugyan már, ugyan már, nem úgy gondoltam..."

„John, tudod, az apád csak..."

„Sajnálom, nem tudom, mi van velem..."

Mindhárom Ransom éppoly hirtelen hagyta abba a beszédet, mint ahogy elkezdte. Marjorie a konyhaablak felé fordult. Ralph fájdalmas, ködös pillantást vetett rám, majd kinyitotta a fagyasztó ajtaját. Kihúzott egy rózsaszín, címke nélküli üveget, és a fia orra alá dugta.

Johnnak elég volt egyetlen pillantás.

– Jácint vodka. Csempészáru a Fekete-tenger vidékéről.

John apja kivett egy poharat a szekrényből és kitöltött magának jó két ujjnyi rózsaszín vodkát. Kortyolt egyet, elégedetten bólintott, majd kütta a maradékot is.

„Háromszáz dolcsi egy üveggel", jegyezte meg John.

Ralph Ransom visszacsavarta a kupakot és helyére tette a palackot. „Igen. Helyes. Mikor megy a vonatunk?"

„Már megy", felelte John, és elindult kifelé a konyhából. Szülei egymásra néztek és követték, át a nappalin.

John ellenőrizte az utcát az oldalsó ablakon keresztül.

„Megint itt vannak."

Szülei követték a szabadba, mire Geoffrey Bough, Isobel Archer, és a többiek azonnal satuba fogták őket. Marjorie éles sikolyt hallatott. Ralph átkarolta felesége vállát és gyorsan tovább haladt a kocsi felé. Becsusszantak a hátsó ülésre.

John odalökte nekem a kulcsokat. Beindítottam a motort és kilőttem a járdaszegély mellől.

Ralph megkérdezte, honnét jöttek ezek, mire John azt felelte, „Soha nem mennek el. Ott verik az ajtómat és teleszemetelik a füvet."

„Nagy nyomás nehezedik rád." Ralph előrehajolt, hogy megpaskolja fia vállát.

John megmerevedett, de nem szólt. Apja újból vállon veregette. A visszapillantó tükörben láttam, hogy Geoffrey Bough lerobbant külsejű kék járműve és Isobel csillogó furgonja a nyomunkba ered.

Hátrébb maradtak, amikor lehúzódtam Alan háza elé. John összefonta karjait maga előtt és úgy járatta állkapcsát, mintha fogai között parázsló szenet őrölne.

Kiszálltam és otthagytam őket. A férfi a traktor méretű fűnyírón odaintett nekem, én pedig visszaintettem. Végtére is ez a Középnyugat.

Maga Alan Brookner engedett be, és intett, hogy lépjek be. Amikor betette mögöttem az ajtót, hallottam, hogy valahol a második szinten porszívó zümmög, és mintha az étkezőben is serénykedett volna valaki.

– Már itt is vannak a takarítók?

– Szorít az idő – felelte. – Hogy nézek ki?

Közöltem vele, hogy szerintem csodálatosan. A fekete selyem nyakkendő tökéletesre kötve. A nadrág pengeélesre vasalva, az inget mintha most csomagolták volna ki. Arcvíz kellemes illatát éreztem.

– Csak biztos akartam lenni benne. – Hátralépett és körbepördült. A zakó hátsó gallérja kissé meggyűrődött, de eszem ágában sem volt ezt megmondani neki. Amikor befejezte a forgást, komolyan, sőt szigorúan nézett rám. – Nos?

– Ezúttal egymaga is fel tudta húzni a zakót.

– Le sem vettem magamról – vágta rá. – Semmit sem bízunk a véletlenre.

Szinte láttam magam előtt, ahogy nekitámaszkodik a falnak, összezárt térdekkel.

– És hogyan aludt?

– Nagyon, nagyon óvatosan. – Alan megrázta magát a zakójában, majd begombolkozott. Elindultunk kifelé.

– Kik azok a vén szarok Johnnal? 

– A szülei. Ralph és Marjorie. Épp most érkeztek Arizonából.

– Csak szóljon, ha mehetünk, C. B. – mondta Alan. (Nem értettem meg az utalást, már ha az volt egyáltalán, és azóta sem értem.)

John a kocsi mellett állt, leplezetlen ámulattal és megkönnyebbüléssel figyelve Alan közeledtét.

– Alan, fantasztikusan nézel ki – szólt elismerően.

– Gondoltam, teszek némi erőfeszítést az ügy érdekében – felelte Alan. – Hátra ülsz a szüleidhez, vagy szívesebben ülnél inkább előre?

John szorongva fordult vissza Geoffrey kék roncsa és Isobel dagályos furgonja felé, majd becsusszant apja mellé. Alan és én egyszerre ültünk be.

– Meg szeretném mondani, milyen nagyra becsülöm, hogy eljöttetek ide egészen... – Itt habozni kezdett, majd diadalittasan fejezte be a mondatot. – ... Alaszkából.

Rövid csend állt be.

– Annyira sajnáljuk, ami a lányoddal történt – kezdte Marjorie. – Mi is annyira szerettük.

– April szeretetreméltó is volt – jelentette ki Alan.

– Micsoda szégyen, ez az egész szerencsétlen história Walter Dragonette-tel – vette át a szót Ralph. – Nem is tudom, hogyan történhetnek meg ilyen dolgok.

– Nem is tudom, hogy létezhetnek egyáltalán ilyen emberek – toldotta meg Marjorie.

John a száját harapdálta és visszatekintett a minket követő riporterekre, akik egy kocsihosszal lemaradva mögöttünk egészen a Trott testvérek ravatalozójáig a nyomunkban jártak.

Marjorie-n volt a kérdezés sora.

– Visszatérsz az iskolába Johnnal a következő tanévben, vagy végleg nyugdíjba vonulsz?

– Közkívánatra visszatérek.

– A te szakmádban nincs legfelső korhatár? – Ez volt Ralph.

– Az én esetemben kivételt tesznek.

– Tegyél csak meg magadnak egy szívességet – mondta Ralph. – Sétálj ki onnét és vissza se nézz. Én tíz éve mentem nyugdíjba, és ezek voltak életem legszebb évei.

– Azt hiszem, én azokon már túl vagyok.

– Gondolom, szép kis summád lehet a dugeszban? Úgy értem, itt volt neked April, meg minden...

– Zavarba ejtő összeg. – Alan megfordult az ülésben. – Te magad is igénybe vetted April szolgáltatásait?

– Nekem megvan erre a saját emberem. – Ralph szünetet tartott. – Mit értesz azon, hogy zavarba ejtő összeg? Túlságosan is sikeres volt? – A tükörben újból rám nézett, mintha segítséget várna.

– April túlságosan is sikeres volt – jelentette ki Alan.

– Barátom, sikerült pár százezer dollárt összelapátolnod, igaz? Élj egészségesen, figyelj, mire költesz, keress valami jól menő kötvényt, és meg is ütötted a főnyereményt.

– Nyolcszázezer – mondta ki Alan.

– Micsoda?

– Pár dolcsival kezdte, és nyolcszázezer dollárt sikerült összelapátolnia. Zavarba ejtő összeg.

Megnéztem Ralphot a tükörben. A férfi szemei valósággal ködben úsztak. Hallani lehetett, ahogy Marjorie ki-be lélegzik.

Végül Ralph volt az, aki megkérdezte:

– És mit szándékozol tenni vele?

– Azt hiszem, ráhagyom a közkönyvtárra.

Befordultam a sarkon a Hillfield Avenue-n, és a láthatáron megjelent a Trott testvérek ravatalozójának viktoriánus épülettömbje. Palatetős tornyocskáival, gótikus mézeskalácsfiguráival, csúcsíves manzárdablakaival, és hatalmas első tornácával mintha egy Charles Addams karikatúrából lépett volna elő.

Lehúzódtam a kőből faragott lépcsősor lábához, mely a Trott testvérek pázsitjára vezetett.

– Mi a további menetrend, John? – kérdezte az apa.

– Egy ideig magunkban maradunk Aprillel. – Kiszállt a kocsiból. – Azután következnek a részvétnyilvánítások, vagy a bevonulás, vagy akárhogy is nevezik.

John apja végigvonaglott az ülésen, hogy az ajtó közelébe kerüljön.

– Várj már, nem hallom, mit beszélsz. – A férje után Marjorie is kikászálódott a kocsiból.

Alan Brookner felsóhajtott, kipattintotta ajtaját és csendben kiszállt.

John elismételte szavait.

– Azután lesz a búcsúztatás. Amikor vége, kimegyünk a krematóriumhoz.

– Elég egyszerű, nem igaz? – kérdezte az apja.

John már megindult a lépcsősor felé.

– Ó. – Hátrafordult, egyik lábával már az első fokon. – Szeretnélek előre figyelmeztetni benneteket, hogy az első részben nyitott koporsó lesz. Az itteni vezető úgy gondolta, hogy így a legillendőbb.

Hallottam, amint Alan élesen szedni kezdi a levegőt.

– Nem szeretem a nyitott koporsót – jelentette ki Ralph. – Mégis mire várnak? Hogy bemegyünk és beszélni fogunk a halottal?

– Bárcsak beszélhetnék a halottal – sóhajtott fel Alan. Egy pillanatra teljesen reményvesztettnek tűnt. – Más kultúrákban persze magától értetődő dolognak számít, hogy beszélhetünk a holtakkal.

– Tényleg? – kérdezte Ralph. – Indiában, meg az ilyen helyeken?

– Induljunk. – John róni kezdte a lépcsőfokokat.

– Az indiai társadalomban ez egy kicsit összetettebb – felelte Alan. Ő és Ralph megkerülték a kocsi elejét, és felzárkóztak John mögé. További beszélgetés foszlányai szűrődtek hátra.

Marjorie nyugtalan pillantást vetett rám. Látható kétségeket és bizalmatlanságot ébresztettem benne. Vagy csak a japán öltöny díszes cipzárja zavarta.

– Menjünk – mondtam, és felkínáltam a könyökömet.

Marjorie keze úgy kulcsolódott rá a könyökömre, mint egy papagáj karma.

2

Joyce Brophy kitárta előttünk a gigászi bejárati ajtót. Sötétkék öltözéket viselt, ami úgy hatott rajta, mint egy koktélruha kismama változata; haját mintha ragasztóval állították volna be a helyére.

– Szűzanyám, már azon töprengtem, hol tudnak ilyen sokáig elmaradni! – Furcsán diadalittas, ujjongó mosolyt villantott felénk, és apró, gyors mozdulatokkal invitált bennünket az ajtón belülre.

John egy hetvenes éveiben járó apró, meghajlott öregemberrel beszélgetett – vagy hallgatta a beszédét –, kinek szürke arcát mély, megfáradt barázdák és ráncok hasogatták. Alan felé indultam.

– Nem, nem, miszter, nem, találkoznia kell az apámmal – állított meg Joyce. – Essünk csak túl a formalitásokon, mielőtt belépnénk a kiállítási terembe, tudja, mindennek megvan a maga ideje és ehhez hasonlók.

A meggörnyedt ember a laza szürke öltönyben ragadozóra valló mosolyt küldött felém és a kezét nyújtotta. Amikor megragadtam, alaposan megszorongatta a kezemet, én pedig visszaszorongattam.

– Igen – mondta –, kellemes egy napunk van.

– Apa – szólalt meg ünnepélyesen Joyce Brophy –, ismerkedj meg Ransom professzorral és Brookner professzorral, ő pedig Ransom professzor barátja, öö...

– Tim Underhill – mondta John.

– ...Underhill professzor – folytatta Joyce.

– Ő pedig Mrs. Ransom, Ransom professzor édesanyja. Az apám, William Trott.

– Maguknak csak Bill. – Az öregember még tovább feszítette szét amúgy is bősz mosolyát, majd a baljával megragadta Marjorie jobb kezét, és így egyszerre kettőnkkel is kezet foghatott. – Tetszett a gyászjelentés, igaz? Keményen megdolgoztunk érte, de megérte.

Egyikünk se látta még a reggeli lapokat.

– Ó, igen – mentett ki bennünket Marjorie.

– Mi csak illő módon ki akarjuk fejezni mélységes gyászukat. Mostantól kezdve csak nyugodtan eresszék el magukat, élvezzük ki a munkánk gyümölcsét, és emlékezzenek rá, mi mindig itt leszünk, hogy segítsünk. – Elengedte mindkettőnk kezét.

Marjorie összedörzsölte a kezeit.

Maguknak-Csak-Bill felvillantott egy együtt érzőnek szánt mosolyt és hátrébb lépett.

– Az én kislányom elkíséri magukat a Végső Nyugalom Kápolnájába. A vendégeket majd a búcsúztatás előtt engedjük be.

Míg ezt elmondta, jó hat lépésnyi utat tett meg hátrafelé, hogy az utolsó szónál hirtelen megpördüljön és bámulatra méltó sebességgel elviharozzon egy hosszú, sötét folyosón.

Maguknak-Csak-Joyce kedvesen nézett utána, még jó pár másodpercig.

– Most indítja el a zenei program első részét, mely aláfestésül szolgál az önök személyes meditációjához, meg ilyesmi. Valamennyi széket felállítottuk, és amikor a vendégek meg a többiek megjönnek, szeretnénk, ha a bal kéz felőli részhez mennének, az első sorban, azt tartottuk fel a közvetlen családtagoknak. – Pislantott egyet felém. – És a közvetlen barátoknak.

Jobb kezét gyengéden rátette hatalmasra dagadt hasára, miközben baljával a folyosó irányába mutatott. John megindult mellette, és együtt léptek be a folyosóba. Orgonazene kezdett áradni a távoli hangszórókból. Alan úgy lépdelt az átjáróban, mint egy alvajáró. Ralph húzódott oda mellé.

– Szóval akkor az ember folyton újjászületik? Ez a jutalom?

Nem hallottam a halkan elmotyogott választ, de a kérdés pillanatnyi megtorpanásra késztette Alant, aki ezután felemelte fejét és sokkal határozottabban indult tovább.

– Nem is tudtam, hogy maga is egyike John professzor barátainak – szólított meg Marjorie.

– Csak nemrég neveztek ki – feleltem.

– Ralph és én olyan büszkék vagyunk magára. – Megpaskolta a karomat, mialatt követtük a többieket egy bálteremnyi méretű helyiségbe, teli lágy fényekkel és a szinte mozdulatlan orgonazenével. A felkoszorúzott és felvirágozott emelvényhez vezető központi folyosó mentén összehajtható székek sorai álltak. Egy emelvényen, a pódium mögött, felpolírozott bronzkoporsó feküdt egy hosszú, fekete lepellel takart asztalon. A koporsó tetejének felső negyedét visszahajtották, akár egy zongora fedelét, hogy felfedjék a belső fehér, párnás kárpitját. April Ransom profilja, szögben megdöntve az alá helyezett fehér, tömött szaténpárnával, a nyitott koporsón túlra, a mennyezet akusztikai elemei felé nézett.

– Itt találhatóak a brosúrák – mutatott Maguknak-csak-Joyce egy fal mellett álló, felfényezett mahagóni asztal felé. Összefűzött sárga papírlapok takaros halmai álltak egy kancsó víz és néhány műanyagpohár társaságában az asztalon. Az asztal túlsó végében kávéskanna.

Alan Brookner kivételével a helyiségben mindenki levette a tekintetét April Ransom koporsójáról és a sárga brosúrák felé fordult.

– A Még ha a halál völgyében járok is remek választás, mindenkinek ezt ajánljuk.

Alan mozdulatlanul meredt lánya holttestére, alig egy-két méternyire az ajtótól.

Joyce törte meg a csendet.

– Olyan gyönyörű, még innen is.

Magával kezdte húzni Alant. Egy esetlenül hosszúra nyúlt pillanat után Alan követte.

John a nyomukban járt, szülei közvetlenül mögötte. Joyce Brophy egészen a koporsóig kísérte Alant. John is fellépett melléjük. A szülők és jómagam kicsit hátrébb lemaradva.

Ilyen közelségben a koporsó akkorának tetszett, mint egy evezős csónak. Aprilt derékig lehetett látni, ahol egymásba fonta ujjait. Joyce Brophy előrehajolt és kisimított egy ráncot a fehér ruhán. Amikor felegyenesedett, Alan Brookner hajolt előre, hogy megcsókolja lánya homlokát.

– Itt leszek a folyosó végén, az irodámban, ha szükségük lenne bármire is. – Joyce tett egy lépést hátra, majd megfordult és elviharzott a folyosó irányába. Most látszott csak, hogy bárkányi méretű, lekoszlott edzőcipőt visel.

Maguknak-csak-Joyce túl sok rúzst tett fel, hogy April ajkait élénkítse, és a pofacsontok mentén is természetellenes rózsaszín vonal futott végig. A vibrálóan szőke hajkoronát úgy igazították el, hogy elfedjenek vele valamit, amit a boncolás során műveltek a testtel. A halál feloldotta az apró vonalakat a szemek és a száj körül. April olyan volt, akár egy lakatlan ház.

– Hát nem gyönyörű, John? – kérdezte Marjorie.

– Aha – felelt John.

Alan megérintette April bepúderezett arcát.

– Szegény gyermekem – suttogta.

– Ez olyan... rettenetes... – motyogta Ralph.

Alan már megindult az elő széksor felé.

A Ransom család is otthagyta a koporsót és elfoglalt két széket a bal oldali folyosó első sorában. Ralph összefonta maga előtt karjait, gyakorolva azt a gesztust, amit fia is eltanult tőle.

John egy széknyire anyjától és két széknyire tőlem telepedett le. Alan a sor másik végén ült, tanulmányozva a kezében tartott sárga füzetet.

Egy ideig némán hallgattuk a mozdulatlanná merevedett orgonazenét.

Visszaemlékeztem a leírásokra nővérem temetéséről. Az Aprilt gyászolók félig megtöltötték a Holy Sepulchre-t. Anyám szerint nővérem „gyönyörűnek" és „békésnek" tűnt. Az én nyughatatlanul lüktető, némelykor lüktetően boldogtalan nővérem, az a dühödt szőke örvénylés, az ajtócsapkodás, az unalom démona, annyira kiürült volna, hogy egyenesen békésnek tetszett? Ez esetben mindenét rám hagyta, mindent az én gondjaimra bízott.

Szét akartam szakítani a múltat, hogy egy véres boncasztalon aprítsam darabjaira. 

Felálltam és elsétáltam a helyiség végébe. Elővettem a brosúrát zakóm zsebéből és elolvastam a szöveget a címlapján.

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is,

Nem félek a gonosztól.

Leültem az utolsó széksorban.

Ralph Ransom sugdolózni kezdett a feleségével, majd felállt, megpaskolta fia vállát, és elsétált a kápolna túl végébe. Amikor elég közel ért, hogy hallhassam, halkan megszólított.

– Hé! – Mintha csak most vette volna észre, hogy átköltöztem az utolsó sorba. Hüvelykujjával a terem hátsó részébe bökött. – Gondolja, hogy kávét is tartanak abban a micsodában?

Valójában nem ezt a kérdést akarta feltenni.

Odaléptünk az asztalhoz. A kávé szinte minden ízhatást nélkülözött. Néhány pillanatig ott álltunk némán a terem hátsó végében, a többieket figyelve, amint a hatalmas bronzcsónakban April Ransom holttestét nézik, vagy nem nézik.

– Hallom, Vietnamból ismeri a fiamat.

– Ott is találkoztunk párszor.

Végre megkérdezte.

Rám nézett műanyagcsészéje felett, ivott, és elfintorodott.

– Maga egész véletlenül nem Millhavenből származik, Underhill professzor?

– Kérem – mondtam. – Magának csak Tim.

Elmosolyodott, és én visszamosolyogtam.

– Maga millhaveni fiú, Tim?

– Egy háztömbnyire a St. Alwyntől nőttem fel.

– Akkor maga Al Underhill fia – szögezte le. – Az istenit, tudtam, hogy emlékeztet valakire, és míg a kocsiban ültünk, végre beugrott. Hát persze. Al Underhill. Teljesen az apjára ütött.

– Azt hiszem, igen, legalábbis valamennyire.

Úgy meredt rám, mintha a távolságot latolgatná az apám és énközöttem, majd megrázta a fejét. – Al Underhill. Nem gondoltam rá már vagy negyven éve. Gondolom tudja, hogy valamikor nekem dolgozott, amikor még az enyém volt a St. Alwyn.

– Akkor tudtam meg, amikor John elmondta nekem, hogy valamikor a maguké volt a hotel.

– Nagyon utáltam, hogy szélnek kellett eresztenem. Tudtam, hogy családos ember, tudtam, miken kellett keresztülmennie. Ha csak egy kicsit is távol maradt volna az italtól, minden másként alakulhatott volna.

– Képtelen volt fordítani az életén – mondtam. Ralph Ransom próbált előzékeny lenni – nem említette a lopásokat, melyek végül elvezettek apám kirúgásához. Talán nem lopott volna annyit, ha sikerült volna józannak maradnia.

– A nővére, igaz? Úgy értem, az készítette ki ennyire?

Bólintottam.

– Borzalmas dolog. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna.

– Én is – mondtam.

Idővel megkérdezte.

– És mit csinál Al mostanában?

Tudattam vele, hogy az apám négy évvel ezelőtt meghalt.

– Milyen kár. Kedveltem Alt – ha nem történt volna ez a szörnyűség a maga nővérével, még ma is sínen lenne.

– Akkor most minden más lenne. – Leküzdöttem a haragot, ami egyre csak gyülemlett bennem – amikor az apám bajban volt, ez az ember kitette az utcára. Nem volt szükségem az értéktelen dicshimnuszaira.

– A maga és John közti kötelék is abból ered, hogy az apja egykor az alkalmazásomban állt?

Haragom, amit az ezüstös hajú, vidéki öntetszelgő irányában éreztem, feltöréssel fenyegetett.

– Az egy másféle kötelék.

– Ó, én értem. Persze.

Arra számítottam, hogy Ralph végre visszaül a helyére, de valami még motoszkált a fejében. Amint meghallottam, tűhegynyire zsugorodott a mérgem.

– Micsoda napok voltak azok. Rettenetes napok. Maga talán túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen, de akkoriban élt itt a városban egy zsaru, aki megölt vagy négy-öt embert, és mindegyikük fölé felírta a falra, hogy KÉK RÓZSA. Az egyik áldozat épp az én hotelemben lakott. Az volt ám a megrázkódtatás, képzelheti. Majdnem tönkre is mentünk. Ez a holdkóros, ez a Dragonette, azt hiszem, azt a fickót próbálta utánozni.

Letettem a csészét.

– Tudja, Ralph, engem nagyon is érdekel, hogy mi történt akkoriban.

– Hát, olyan volt, mint most. Felfordult az egész város.

– Kimehetnénk a folyosóra néhány percre?

– Persze, ha azt akarja. – Kérdően megemelte szemöldökét – ez nem szerepelt a Hogyan viselkedjünk? kézikönyvben –, majd kilépett előttem a folyosóra.

Becsuktam az ajtót magam mögött. Két vagy három méterrel odébb Ralph Ransom támaszkodott a vörös mintás tapétának, kezeit a zsebébe dugva. Még mindig ott őrizte arcán azt a kérdő kifejezést. Nem tudott rájönni érdeklődésem mozgatórugójára és ez nyugtalanná tette. A nyugtalanság visszaható agresszivitásban jutott kifejeződésre. Eltolta vállait a faltól és szembefordult velem.

– Gondoltam, helyesebb, ha ilyesmiről inkább idekint beszélget az ember – kezdtem. – Néhány évvel ezelőtt végeztem némi kutatómunkát, melynek nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy nem William Damrosch követte el azokat a gyilkosságokat.

– Kutatómunkát? – Vállai megereszkedtek, ahogy szétáradt benne a nyugalom. – Ó, már értem. Maga is olyan történészféle, vagy minek nevezik. Akit a történelem foglalkoztat.

– Könyveket írok – mondtam, próbálván annyira hűnek maradni az igazsághoz, amennyire csak lehetséges.

– Publikálj vagy véged, meg minden?

Elmosolyodtam – ebben az esetben nem üres szólamról volt csak szó.

– Nem vagyok biztos benne, hogy én mondhatok bármi érdekeset.

– Nem volt senki, akit maga gyanúsított; akiről maga úgy gondolta volna, hogy elkövette azokat a gyilkosságokat?

Ralph Ransom vállat vont.

– Én mindig úgy gondoltam, hogy csak egy vendég lehetett – valaki, aki jött és ment. Jobbára ilyen vendégeink voltak, ügynökök, akik felbukkantak néhány napra, kijelentkeztek, majd néhány nap múlva újra be.

– A prostituáltak miatt?

– Hát, igen. Volt néhány lány, aki állandóan fellógott a szobákba. Próbálkozik az ember, de nem tudja kizárni őket. Gondolom, valaki rajtakapta, hogy lopni próbált tőle, vagy egyszerűen csak, tudja, belemelegedtek a dologba. Azután pedig azt gondoltam, hogy az a zongorista véletlenül megláthatta, mi történt – az a szoba éppen a hotel hátsó részére néz.

– Zenészek is laktak a St. Alwynben?

– Ó igen, mindig volt néhány dzsessz zenész. Tudja, nem voltunk túl messze a belvárostól, kedvezőek voltak az áraink, és egész éjjel biztosítottuk a szobaszervizt. A zenészek jó vendégek. Az igazat megvallva, a leginkább, azt hiszem, Glenroy Breakstone miatt kedvelték a St. Alwynt.

– Ott lakott a hotelben?

– Ó, igen. Glenroy bent volt, amikor megvettem a szállodát, és benne maradt azután is, hogy eladtam. Talán még mindig ott van! Egyike volt a keveseknek, akik nem költöztek el, amikor a gondok kezdődtek. Az a zongorista is azért lakott a szállodában, mert Glenroy személyesen ajánlotta be. Glenroy- jal soha nem volt semmi probléma.

– És kivel volt?

– Hát, néha, ha némelyik fickónak rossz napja volt, érti, akkor éjjel szétverte a berendezést – bármi megtörténhet egy ilyen szállodában, higgye el nekem. Ha valakire rájött az öt perc, azt a rács mögé küldtük. Mindig a nappalos gondoskodott erről. Az a fickó ügyelt a rendre, már amennyire lehetett. Dölyfös kis fasz volt, de lehetett rá számítani. Vallásos volt, meg ilyesmi. Megbízható.

– Nem emlékszik véletlenül a nevére?

Ralph Ransom hangosan felnevetett.

– Mérget vehet rá, hogy emlékszem. Bob Bandolier. Az biztos, hogy ilyen emberrel nem állna le golfozni az ember, de vezetőnek baromi jó volt.

– Talán beszélnem kellene vele.

– Talán. Bob tovább maradt, hogy eladtam a helyet – az a fickó gyakorlatilag vadházasságban élt a St. Alwynnel. És ajánlok magának még egy valakit – Glenroy Breakstone-t. Az ő figyelmét semmi sem kerülhette el, abban biztos lehet. Ő aztán tudott mindenről, ami azon a helyen történt.

– Ő és Bob Bandolier barátok voltak?

– Bob Bandoliernek nem voltak barátai – felelte Ralph, és újra nevetni kezdett. – És Bob soha nem melegedett volna össze egy, tudja, egy fekete fickóval.

– Hajlandó lesz beszélni velem?

– Ki tudhatja? – Ránézett az órájára, és a szőnyegről a kápolna ajtajára emelte a tekintetét. – Hé, ha megtud valamit, elmondaná nekem is? Érdekel a dolog.

Visszamentünk a hatalmas helyiségbe. John felnézett ránk az asztal mellől.

Ralph megszólította.

– Mégis kinek kellene betöltenie ezt a rengeteg széket?

John morózusan tanulmányozni kezdte az üres sorokat.

– A Barnett alkalmazottjainak és ügyfeleinek, gondolom. És a riporterek se maradnak el. – Mogorván meredt a műanyag pohárra. – Úgy keringenek körülöttünk, mint a döglegyek.

Pillanatnyi csend ereszkedett közénk. Marjorie Ransom és Alan Brookner tűnt fel a központi folyosón. Marjorie szólt néhány szót Alannek, aki bizonytalanul bólintott, mintha nem igazán hallotta volna.

Kávét töltöttem mindkettőjüknek. Egy pillanatig valamennyien szótlanul meredtünk a koporsóra.

– Szép virágok – jegyezte meg Ralph.

– Én is épp most mondtam – fontoskodott Marjorie. – Igaz, Alan?

– Igen, igen – felelte Alan. – Ó, John, még nem is kérdeztem tőled, hogy mi történt a kapitányságon. Hogy ment a kihallgatás?

John lehunyta a szemeit Marjorie suhant Alan felé, kiloccsantva a kávét a jobb kezére. Gyorsan átadta a műanyag csészét és rázni kezdte kezét igyekezetében, hogy megszárítsa. Ralph adott neki egy zsebkendőt, de eközben is John és Alan között járatta tekintetét, oda-vissza.

– Kihallgattak?

– Nem, apa. Nem hallgattak ki.

– Nos, akkor miért akartak veled beszélni a rendőrök? Már elkapták a rossz fiút.

– Úgy tűnik, Dragonette hamis tanúvallomást tett.

– Micsoda? – kiáltott fel Marjorie. – Hiszen mindenki tudja, hogy ő tette.

– Nem passzol minden részlet. Nem volt rá elég ideje, hogy felkeresse a kórházat, elmenjen a vaskereskedésbe beszerezni a szükséges eszközöket, és még időben haza is érjen. A boltos, aki eladta neki a fémfűrészt, elmondta, hogy hosszan elbeszélgetett Dragonette-tel. Dragonette egyszerűen nem mehetett el a keleti oldalra és vissza, ennyi idő alatt. Csak magára akarta vállalni az ügyet.

– Nahát az az ember komplett őrült – húzta fel az orrát Marjorie.

Aznap első alkalommal, Alan is elmosolyodott.

– Johnny, én még mindig nem értem, hogy miért akart kikérdezni a rendőrség – erősködött Ralph.

– Te is tudod, milyenek a rendőrök. Újra meg újra át akarják rágni az egészet. Azt akarják, hogy emlékezzek mindenkire, akit csak láttam a kórházba menet, a kórházból jövet – bármilyen apró részletre, ami segítheti őket.

– Nem próbáltak meg...

– Nem, persze, hogy nem. Eljöttem a kórházból és egyenesen hazamentem. Tim hallotta is, hogy nyolc után öt perccel hazaértem. – John felém fordult. – Lehet, hogy igazolnod is kell majd.

Azt feleltem, örülök, ha segíthetek.

– Eljönnek a temetésre is? – kérdezte Ralph.

– Ó, igen. Örökké éber őreink is tiszteletüket teszik.

– Egy árva szót sem szóltál az egészről. Nem is tudnánk róla, ha Alan nem szól.

– Most egyedül az számít, hogy April elment – mondta John. – Valamennyiünknek erre kell gondolnunk.

– Nem arra, hogy ki tette? – robbant ki Alan, minden egyes szavát ágyúgolyóvá formálva.

– Alan, ne kiabálj velem – kérte John.

– Az az ember, aki ezt tette a lányommal, egy mocsok! – Valami természetfeletti képesség révén Alan hangja amúgy is kétszeres erősségű volt a normál emberi hanghoz viszonyítva, és amikor igazán elengedte, mintha egy versenyautó dörrent volna végig egy hosszú, egyenes útszakaszon. Még most, hogy hangjára megzörrentek az ablaktáblák, még most sem mutatta semmi jelét, hogy kiabálni akarna. – Nem érdemli meg, hogy éljen!

John elpirulva odébb lépett.

Maguknak-Csak-Joyce kukucskált be az ajtón.

– Valami baj van? Uramatyám, ekkora zajban még a tudják kire gondolok is felébredne.

Alan megköszörülte a torkát.

– Azt hiszem, kicsit nagy hanggal vagyok, amikor felhúzom magam.

– A többiek tizenöt perc múlva itt lesznek. – Joyce felvillantott felénk egy teljességgel őszintétlen mosolyt és kihátrált. Az apja bizonyára ott őgyelgett mögötte a folyosón. Az ajtópanelen keresztül is tisztán hallhatóan Joyce azt mondta: – Ezek az emberek még csak nem is hallottak a nyugtatóról.

Egy pillanatra még Alan is szélesen elmosolyodott.

Azután megfordult, hogy megkeresse Johnt, aki lassan újra felénk indult, zsebre dugva kezeit, akárcsak az apja, és közben a fakó szőnyegre meredt.

– John, Grant Hoffmann is eljön?

Emlékeztem rá, hogy Alan akkor is Hoffmann felől érdeklődött, amikor egy szál koszos alsóba öltözve jelent meg, és a csótányok ott rohangásztak a mosogatóba süllyesztett pizzás dobozokon.

– Fogalmam sincs – felelte John.

– Talán a legjobb tanítványunk – magyarázta Alan Marjorie-nek. – Még nálam kezdett, de két évvel ezelőtt átigazolt Johnhoz. Mostanában nyomát se látni, ami nagyon különös, lévén Grant kiváló diák.

– Biztos minden oké vele – nyugtatgatta John.

– Grant rendszerint engem is megkeresett, miután konzultáltak Johnnal, de a legutolsó alkalommal hiába vártam.

– A hatodikai konzultációra sem jött el – vetette közbe John. – Egy órát vesztegettem rá, nem is beszélve arról az időről, amit a buszozgatással töltöttem.

– A házába járt? – kérdeztem Alant.

– Persze – felelte Alan. – Egy héten egyszer. Néha segített kitakarítani a konyhát, miközben megvitattuk valamelyik tézisét, meg ilyesmi.

– Akkor miért nem hívtátok fel a fickót? – kérdezte Ralph a fiától.

– Kicsit elfoglalt voltam – mentegetődzött John. – Akárhogy is, Hoffmannak nincs telefonja. Valahol a belvárosban él egy szobában, és csak a háziasszonyon keresztül lehet elérni. Nem mintha egyszer is próbáltam volna telefonálni neki. – Felém fordult. – Hoffmann régebben egy középiskolában tanított, valami kisvárosban. Sikerült félretennie egy kis pénzt, és eljött ide, hogy Alan segítségével ledoktoráljon. Már akkor legalább harminc éves volt.

– Szoktak így eltűnni a diákjaid?

– Néha előfordul, hogy olajra lépnek.

– Az olyanok, mint Grant Hoffmann, nem lépnek csak úgy olajra – jelentette ki Alan.

– Eszem ágában sincs most arra vesztegetni az időt, hogy Grant Hoffmann miatt aggódjak. A maga idejében mi is meg fogjuk tudni, ha elütötte a busz, vagy ha nevet változtatott és Vegasba költözött.

Megnyílt az ajtó. Maguknak-Csak-Joyce egy sor konzervatív szürke és kék öltönybe öltözött embert vezetett be a kápolnába. Idővel néhány sötétkék kosztümöt viselő, a férfiaknál szemmel láthatóan fiatalabb nő is feltűnt a tömeg közepén. Az újonnan érkezettek egyenesen Johnhoz mentek, aki bemutatta őket a szüleinek.

Leültem a székemre. Ralph és egy idősebb bróker, akinek a hajszíne csak árnyalattal volt sötétebb az övénél, kioldalazott a terem szélére és halkan beszélgetni kezdett.

Az ajtózár újra kattant. Megfordultam a székben és láttam, amint Paul Fontaine és Michael Hogan lép a helyiségbe. Fontaine egy viharvert barna táskát hordozott magával, valamivel nagyobbat annál, amit diplomatatáskának neveznek, ő és Hogan a terem külön oldala felé indult. Az az erőteljes és hamisítatlanul természetes tekintély, mely kisugározott Michael Hoganből, szinte auraként ölelte körül a nyomozót, arra indítva a teremben tartózkodókat – különösen a nőket –, hogy álmélkodva forduljanak felé. Azt hiszem, a nagy színészek sajátja az efféle kisugárzás, mely automatikusan rájuk vonja a figyelmet. Hogannek ráadásul birtokában volt a készség, hogy színésznek látszódjon minden fajta teátrális külsőség híján; ezt a fajta férfias jóképűséget – a megbízhatóság, egyenesség, őszinteség jegyeit, és a sugárzó intelligenciát – a külső szemlélők sokkal inkább tartották megnyugtatónak, mint fenyegetőnek. Miközben figyeltem Hogant átvonulni a helyiség túlsó felébe – April gyászolóinak elégedett pillantásaitól övezve, melyeknek ő láthatóan nem volt tudatában –, felötlött bennem, hogy ő épp olyan személyiség, amilyennek a régi vágású bankvezetőket szokták megörökíteni a vásznon, és hálás voltam, amiért őrá osztották April ügyét.

Megbújva felettese árnyékában, Fontaine töltött magának egy kávét és leült mellém. A táskát leejtette a lábai közé.

– Amilyen helyeken én magába botlok – szólalt meg.

Nem jegyeztem meg, hogy ezt én is mondhatnám.

– És amiket hallok a maga szájából... – Felsóhajtott. – Ha van olyan dolog, amit az átlagnyomozó ki nem állhat, akkor az a nagyszájú civil.

– Nem volt igazam?

– Ne feszítse túl a húrt. – Felém hajolt. A táskák a szeme alatt most kevésbé tűntek lilának. – A legjobb becslése szerint mennyi lehetett az idő, amikor a maga Ransom barátja szerda reggel hazaérkezett a kórházból?

– Ellenőrizni akarja az alibijét?

– Azt is megtehetném. – Elmosolyodott. – Hogan és jómagam képviseljük a törvényhatóságot ezen a fennkölt eseményen.

Zsaruk és az ő humorérzékük. 

Felfigyelt reakciómra, és újra felsóhajtott.

– Ugyan már. Maga is tudja, mi történik itt.

– Ha kérdezősködni akar, be kell vinnie a városba.

– Nocsak, nocsak. Emlékszik arra a szívességre, amire megkért?

– A rendszámtábla?

– A másikra. – Előrébb csúsztatta a bőrtáskát és megmutatta a sűrűn teleírt papírlapok vaskos kötegét.

– A Kék Rózsa dosszié?

Bólintott, majd elmosolyodott, mint egy uborkaorrú vadmacska.

A táskáért nyúltam, ő pedig visszacsúsztatta a lábai közé.

– El fogja mondani nekem, mikor ért haza a barátja szerda reggel.

– Nyolckor – feleltem. – Húsz percébe telt, hogy gyalog hazaérkezzen a kórházból. Mintha azt mondta volna, hogy nem lesz könnyű előkeríteni.

– Az egész ott csücsült az irattár alagsorának legelső polcán. Valaki más is kíváncsiskodott, és nem bajlódott azzal, hogy visszategye a dossziét a helyére.

– Nem akarja elsőként elolvasni?

– Lemásoltam az utolsó lapig – felelte. – Hozza vissza, amilyen gyorsan csak tudja.

– Miért teszi meg nekem ezt a szívességet?

A maga módján újra elmosolyodott, anélkül, hogy mozdítani látszott volna egyetlen arcizmát is.

– Maga írta azt az ostoba könyvet, amit az őrmester annyira imád. És nekem soha többet nem lesz még egy ilyen őrmesterem. Azonkívül, lehet, hogy mégis van valami ebben a nevetséges ötletben.

– Azt gondolja, hogy nevetséges összekötni az új Kék Rózsa gyilkosságokat a régiekkel?

– Persze, hogy nevetséges. – A táska fölé hajolt. – Mellesleg, megkérhetném rá, hogy ne nyüzsögjön ennyit a kamerák előtt? A nagyközönség szempontjából Mrs. Ransom most még Walter egyik szerencsétlen áldozata. Ahogy a Livermore Avenue-i férfi is.

– Még mindig nem azonosították?

– Így van – felelte Fontaine. – Miért?

– Hallott valaha John egy eltűnt diákjáról, akit Grant Hoffmannak hívnak?

– Nem. Mikor tűnt el?

– Néhány hete, azt hiszem. Nem ment el egy konzultációra Johnhoz.

– És gondolja, hogy ő lehet az áldozatunk?

Vállat vontam.

– Nem tudja, mikor lett volna az a konzultáció, amiről lemaradt?

– Hatodikán, azt hiszem.

– Másnap találtuk meg a holttestet. – Fontaine tekintetével megkereste Michael Hogant, aki John szüleivel beszélgetett. Marjorie csak úgy itta magába a szavait, akármit is mondott. Mint egy bakfis az iskolabálon.

– Nem tudja véletlenül, hány éves lehetett az a diák?

– Úgy harminc körül – feleltem, elszakítva tekintetem a hatásról, amit Michael Hogan gyakorolt John anyjára. – Végzős diák volt.

– A temetés után talán... – Felállt és megpaskolta a vállamat. – Egy-két nap múlva juttassa vissza ezeket.

Elindult lefelé az üres széksorok mentén és odalépett Michael Hoganhez. A két nyomozó elvált a Ransom családtól és néhány lépést arrébb lépett. Hogan hosszú, latolgató pillantást vetett rám, ami alatt mindvégig magamon éreztem összpontosításának súlyát, majd John felé fordult. Figyelmének nyomása még ekkor sem enyészett el teljesen. Marjorie Ransom továbbra is elragadtatottan figyelte az idősebb detektívet, míg Ralph gyengéden oda nem fordította az ősz hajú brókerhez, és még ezután is vissza-visszatekintett a válla felett. Tudtam, hogyan érez.

Valaki megállt mellettem.

– Elnézést, nem maga Tim Underhill?

Felnéztem a nagyjából harmincöt éves, vastag fekete szemüveget és könnyű tengerészkék öltönyt viselő testes férfira. A széles, semmitmondó arcon várakozásteli kifejezés ült.

Bólintottam.

– Dick Mueller vagyok, a Barnettől. Beszéltünk telefonon. Csak azt akartam elmondani, mennyire hálás vagyok a tanácsáért. Amint a sajtó tudomást szerzett rólam... tudja, mindenki teljesen be van csavarodva. Szerencse, hogy előre figyelmeztetett. Így legalább megtaláltam a módját, hogy ki-be járjak a saját irodámban.

Leült elém, mosolyogva az elégedettségtől, amit az imént ecsetelt történet felett érzett. Az ajtó újra kinyílt, és ezúttal Tom Pasmore csusszant be a résen át a kápolnába, egy farmert és sötét kabátot viselő fiatal férfi mögött. A fiatalember közel olyan sápadt volt, mint Tom, de a sűrű sötét haj és a tömött fekete szemöldök miatt szemei valósággal lángolni tetszettek. A szemek azonnal a koporsóra tapadtak, amint a férfi a terembe lépett. Tom biccentett felém és megindult előre a jókora helyiségben.

– Tudja, maga, miken mentem keresztül, csak hogy dolgozhassak? – kérdezte Mueller.

Meg akartam szabadulni Dick Muellertől, hogy mielőbb beszélhessek Tom Pasmore-ral.

– Megkértem Ross Barnettet is, hogy...

Félbeszakítottam plasztikus, Hogyan Jutottam Az Irodámba című előadását.

– Mr. Barnett valóban San Franciscóba akarta küldeni April Ransomot, hogy ott egy irodát vezessen, egy másik brókerházzal történő fúzió esetén?

Mueller pislogni kezdett. A szemek hatalmasnak tűntek a sötét lencsék mögött.

– Ezt kitől hallotta?

– Nem hallottam senkitől – feleltem. – Ez csak afféle szóbeszéd.

– Nos, régebben valóban sok szó esett arról, hogy San Franciscóba költözünk – Mueller kezdett nyugtalannak tűnni.

– Erre akart utalni azzal a híd tervezettel?

– Híd tervezettel? – Majd egy oktávval feljebb. – Híd tervezettel?

– Azt mondta, hogy mondjam a titkárnőjének..

Elmosolyodott.

– Ó, már értem, milyen hídra gondol. Igen. Hogy így emlékezzem rá, ki maga. És azt hitte, hogy a Golden Gate-re gondolok?

– April Ransom miatt.

– Ó, igen, nem, semmi ilyesmi nem volt benne. A Horatio Street hídjára utaltam. Aprilnek mindene volt a helytörténet.

– Azzal a híddal foglalkozott behatóbban?

Megrázta a fejét.

– Én csak annyit tudok, hogy sokat foglalkozott a helytörténettel. De ezt hallgassa meg. Ross – és itt oldalt sandított, hogy a tekintélyes megjelenésű, ősz hajú figura felé intsen, aki még mindig Ralph Ransommal beszélgetett – fantasztikus tervet dolgozott ki.

Mueller szövevényesen elmesélte kalandjait –, hogyan ment be a Palmer Streeten a kalapboltba, onnét le az alagsorba, majd a hátsó tűzlépcsőn fel a negyedik emeletre, ahonnét saját kulcsával beengedte magát a Barnett másolószobájába.

– Ügyes – mondtam, ha már mondanom kellett valamit. Mueller az a fajta ember volt, akinek tovább kellett adnia, ami örömmel töltötte el, és erre a célra megfelelt bárki, aki hajlandó volt odafigyelni. Próbáltam magam elé képzelni a találkozásait Walter Dragonette-tel – Mueller mindenféle kötvényekről zagyvált, miközben Walter az íróasztal túlsó felén arról ábrándozott, hogyan fog mutatni legújabb szerzeménye a hűtőszekrény polcán.

– Bizonyára hiányzik magának April Ransom – vetettem fel.

– Ó, igen. Ő kiemelten fontos volt az iroda számára. Mint egy sztár, vagy ilyesmi.

– Milyen volt a személyes kapcsolatuk? Milyennek írná le Aprilt?

Megnyalta az ajkait és a főnökére sandított.

– April keményebben dolgozott, mint bárki a földkerekségen. Okos volt, az emlékezőtehetsége páratlan, és rengeteg időt áldozott a munkára. Kifogyhatatlan energiával vetette magát minden feladatra.

– Az emberek szerették?

Vállat vont.

– Ross, ő bizonyára kedvelte.

– Ez úgy hangzik, mintha maga egészen másként vélekedne.

– Hát, nem is tudom. – Mueller újra a főnökére pillantott. – Olyan személyiség volt, aki mindig kétszázzal repesztett. És ha valaki nem tudott vele egy iramban haladni, rég rossz volt neki.

– Hallotta tőle valaha is, hogy kilépne az üzletből és gyerekeket szeretne?

– Patton kilépne? Mike Ditka kilépne? Csak hogy gyerekei lehessenek? – Mueller gyorsan szája elé kapta húsos tenyerét és körülnézett, hogy látta-e valaki kuncogni. Egy elegánsan metszett gyűrűt viselt egyik ujján, a közepén apró gyémántmorzsával, mellette jókora iskolai gyűrűt. Mindkét ékszert felgyülemlett zsírpárnácskák szegélyezték.

– Nyugodtan nevezhetjük agresszív típusnak – zárta le a beszélgetést. – És ezzel nem kritizálni akarom. Mitőlünk elvárják, hogy agresszívek legyünk. – Egy pillanatra próbált mindent elsöprően agresszívnak mutatkozni, és valóban sikerült egy kis sunyiságot erőltetnie a vonásaira.

Az emberek kettes-hármas csoportokba verődve gyülekeztek a teremben, mialatt beszélgettünk, feltöltve a széksorok jó kétharmadát. A helyi hírek nyomán felismerten John néhány szomszédját is. Amikor Mueller végre felállt, én is otthagytam székem és elvittem a súlyos táskát a kápolna hátsó részébe, ahol Tom Pasmore épp egy pohár kávét töltött magába. 

– Nem gondoltam volna, hogy eljössz – szólítottam meg.

– Csak nagyritkán van rá lehetőségem, hogy láthassam a gyilkosomat – felelte.

– Úgy gondolod, hogy April gyilkosa is itt van? – Körülnéztem a tanárokkal és brókerekkel teli teremben. Dick Mueller odaólálkodott Ross Barnetthez, aki dühösen rázta valamiért a fejét – talán éppen letagadva, hogy valaha is máshová akarta volna helyezni Aprilt. Miután az ember sohasem tudhatja, mikor mi lehet a hasznára, arrébb léptem és elővettem jegyzetfüzetemet, hogy felírjak egy frázist egy olyan brókerről, aki annyira gyenge a szakmájában, hogy állandóan magán hordja az iskolai gyűrűjét, így próbálván hatni üzletkötés közben azokra, akikkel valaha egy iskolába járt. Az utolsó lapon találtam egy számot és betűsort is. Beletelt néhány pillanatba, míg visszaemlékeztem, mit is jelentenek. Tom Pasmore elmosolyodott. Visszatettem a jegyzetfüzetet a zsebembe.

– Kiváló alkalom ez nekem. – Lenézett a táskára a lábaim között. – Még véletlenül se a Kék Rózsa dosszié van abban a micsodában, ugye?

– Ezt meg hogy találtad ki?

Lehajolt és felemelte a táskát, hogy közvetlenül a kapocs alatt megmutassa az elhalványult, aranyszínű kezdőbetűket: WD.

Fontaine William Damrosch saját táskáját adta oda nekem – amit valószínűleg utazásai során, és irattartóként használt.

– Lenne kedved áthozni a dossziét ma este, hogy másolatot csináljak róla?

– Neked van másológéped? – Akárcsak Lamont von Heilitz, Tom is mindig azt a benyomást keltette, mintha ellenére lenne a technikai fejlődés.

– Még számítógépeim is vannak.

Azt hittem, csak szórakozik – még abban se lehettem biztos, hogy be tudna kapcsolni egy elektromos írógépet.

– Az emeleten tartom őket. Mostanában a legtöbb információt a modemen keresztül szerzem be. – Látva elképedt arckifejezésemet elmosolyodott. Feltartotta jobb kezét. – Komolyan. Számítógépes kalóz lettem. Egy csomó helyre sikerült már betörnöm így.

– Egy adott illető nevét is meg tudod mondani, egy rendszámtábla alapján?

Bólintott.

– Néha. – Kérdő pillantást vetett rám. – Nem minden államban.

– Egy illinoisi tábláról lenne szó.

– Gyerekjáték.

Beszéltem neki a rendszámról, amit épp az előbb fedeztem fel a noteszemben, és amit Fontaine-nek is odaadtam. A helyiség előterében a fiatalember, aki Tommal együtt érkezett, elfordult April Ransom koporsójától és széles kört írt le John körül, aki – véletlenségből avagy szándékosan – mindvégig hátat fordított neki. A zene felerősödött, amint Mr. Trott tűnt fel egy eddig láthatatlan fehér ajtó mögül és lecsukta a koporsó fedelét. Ugyanekkor a helyiségben mindenki a kápolna hátsó részében nyíló hatalmas, kétszárnyú ajtóra vetette tekintetét, melyen át két, a hatvanas évei elején járó férfi érkezett. Egyikük – egy ökrös szekér szélességű férfi – egy sor kitüntetést viselt rendőrségi uniformisa mellrészén, akár egy orosz generális. Társa fekete karszalagot viselt sötétszürke öltönye ujján. Haja, mely éppoly ezüstös árnyalatban csillogott, mint Ralph Ransomé, borzas rendezetlenségben borult koponyájára. Feltételeztem, hogy neki kell a lelki atyának lennie.

Isobel Archer és csapata is betüremkedett a helyiségbe, nyomában tucatnyi más riporterrel. Isobel visszaintette embereit, talán öt méternyire Tom Pasmore-tól és tőlem, miközben a többi tudósító zajosan felsorakozott a terem falai mentén, máris jegyzetfüzetébe firkálgatva és diktafonjába beszélve. A hatalmas, ősz hajú férfi egyenesen odamasírozott Ross Barnetthez és a fülébe súgott valamit.

– Ki az? – kérdeztem Tomot.

– Nem ismered Merlin Waterfordot? A polgármesterünket?

Az egyenruhás férfi, akivel együtt érkezett, erőteljesen megmarkolta John kezét és magával húzta az első sor felé. Élénk fények villantak, kimosva a színeket a helyiségből. A zenének vége szakadt. A sápadt fiatalember a fekete öltönyében utat tört magának a tömegben a székek felé. Isobel Archer mikrofont tolt az orra alá, majd beszélni kezdett a kamerának és reflektoroknak. John előrehajolt és kezébe temette arcát.

– Hölgyeim és uraim, April Ransom családtagjai és barátai – lépett a polgármester a pódium mögé. A fehér fényben hajkoronája valósággal izzani látszott. A mosolya csak úgy tündökölt. Bőre, akár a karibi tengerpart homokja. – Néhány héttel ezelőtt abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy részt vehettem egy ünnepi vacsorán, melyen egy briliáns tehetségű fiatalasszonynak a helyi üzletemberek egy díszes trófeát nyújtottak át, elismerésük jeleként. Tanúja lehettem annak, milyen tisztelettel viseltetnek iránta kollégái, barátai, üzletfelei, és osztozhattam vele jóleső és helyénvaló büszkeségében. April Ransom üzleti eredményessége, tisztessége, embersége, és közösségünk iránti elkötelezettsége valamennyiünkre nagy hatást gyakorolt akkor este. Ott állt előttünk, barátai és munkatársai előtt, ékesen fénylő példájaként mindannak, amit próbáltam bátorítani és magam is képviselni, amikor abban a kiváltságban részeltettem, hogy e csodálatos város polgármesteri székében immár harmadik ciklusomat tölthetem.

A polgármesternek remek érzéke volt a szónoklathoz, ha valakit az ilyen dolgok érdekeltek. Megfogadta, sőt szent esküvel ígérte, hogy April Ransom egyéniségének és eredményeinek emléke jottányit sem halványul benne, mialatt éjt nappallá téve tovább dolgozik majd, Millhaven törvénytisztelő közösségének javára. Ennek fogja szentelni minden hátralévő idejét, ami csak megadatik neki...

És ez így ment tovább még jó tizenöt percig, majd a rendőrfőnök Arden Vass ragadta magához a mikrofont, összevonta szemöldökét, és három sűrűn telegépelt papírívet húzott elő zakója belső zsebéből. A papírlapok hangosan zizegtek, miközben öklével kisimította őket. Most láttam csak, hogy nem is ráncolja a szemöldökét – ez a normális arckifejezése. Előhúzott egy acélkeretes szemüveget zakója felső zsebéből, a kitüntetések alól, és határozott mozdulattal az orrára ültette.

– Én nem mondhatok olyan ünnepélyes szónoklatot, mint barátom, a polgármester úr – kezdte. Nyers, erőteljes hangjával minden egyes mondatot beledöngölt a talajba, mielőtt egy újabbhoz fogott volna. – A rendőrség fantasztikus munkát végez. Minden egyes férfi – és nő – szakképzett profi. Ezért mondhatjuk el, hogy a bűnözési ráta az egyik legalacsonyabb az országban. A nyomozók épp a napokban fogták el minden idők legvérengzőbb gyilkosát. Az a szörnyeteg már rács mögött ül, várva az ellene felhozott vádakat és a bírósági ítéletet. Az az asszony, akinek végső búcsújára ma itt összegyűltünk, nagyon is jól értette a közösség és az oltalmára felesküdött bátor emberek közti kapcsolattartás fontosságát. Ez az a Millhaven, melyet April Ransom egész életével képviselt. Ennél többet egyikünk sem mondhat el magáról. Köszönöm.

Vass ellökte magát a pódiumtól és nehéz léptekkel megindult az első sor felé. Egy pillanatig mindenki bizonytalanságba merevedve állt, az üres pódiumot és a kifakult virágokat bámulva. Azután villódzni kezdtek a fények.

4

April kollégái tömör csapatba szerveződve tartottak a parkoló felé. A sápadt fiatalember a sötét öltönyében mostanra eltűnt. A gondozott pázsiton túl Isobel és csapata éppen lehúzódott a szegély mellől, míg a Boughmobile már a forgalmi lámpa felé haladt az utca túlsó végében. John szomszédai az utcában parkoló autók hosszú sora mellett gyülekeztek, sóvárogva figyelve Isobel és társai indulását.

Megkövülten a méregtől, John Ransom a lépcsősor tetején állt, szülei társaságában. Fontaine és Hogan néhány lépéssel Tom Pasmore és mögöttem álltak, magukba fogadva a jelenet minden egyes részletét, ahogyan azt a zsaruk már szokták. Biztos voltam benne, hogy valami szokatlan, szinte ironikus közönyt is felfedezni vélek Hogan arcán, ami arra utalt, hogy felettese beszédét nevetségesen önelégültnek és öncélúnak tartotta. Szólt néhány szót, ajkait alig mozdítva, mint egy kisdiák, amikor valami maróan gunyoros dolgot jegyez meg tanárával kapcsolatban, és tudtam, hogy igaza van. Hogan észrevette, hogy őt figyelem – a szemében hirtelen felismerés és öröm villant. Tudta jól, mit láttam, és azt is tudta, hogy egyetértek vele. Fontaine otthagyta, és a kiszikkadt füvön fürgén Ransomék felé indult.

– Velünk tartasz a krematóriumba is? – kérdeztem Tomot.

Megrázta a fejét. A napfényben arca még inkább olyannak tűnt, mint egy alig kisimított pergamen, én pedig eltűnődtem azon, hogy aludt-e egyáltalán.

– Mit kérdez a nyomozó Johntól? – kérdezte ő tőlem.

– Talán arra akarja kérni, hogy segítsen azonosítani a Livermore Avenue-i áldozatot. 

Szinte látni lehetett, ahogy az agya működésbe lendül.

– Beszélj még erről.

Meséltem neki Grant Hoffmannról, amitől némi szín költözött Tom arcára.

– Átjössz?

– Azt hiszem, Alan Brookner is jönni akar. – Körülnéztem, ráébredve, hogy jó ideje nem láttam már Alant.

– Gyertek át, amint időtök engedi. Azt is tudni akarom, mi történt a hullaházban.

A bejárati ajtó kinyílott és becsukódott mögöttünk. Joyce Brophy karjának támaszkodva Alan Brookner botorkált ki a napfénybe. Joyce intett nekem.

– Underhill professzor, talán lekísérhetné Brookner professzort a kocsihoz, hogy megindulhasson végre a menet. Nekünk is határidőket kell tartanunk, mint bárki másnak, és a következő csapat kettő-harmincra jelentkezett be. Talán kicsit nógathatná Ransom professzort és a jónépet.

Alan belém karolt. Megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.

– Még megállók a lábamon, fiam.

Megindultunk a Ransom család felé.

Paul Fontaine lépett oda hozzánk.

– Négy-harminc?

– Persze – feleltem. – Alant is akarja?

– Ha kibírja.

– Én kibírok bármit, amit maga ki tud találni – morogta Alan, rá sem nézve a nyomozóra. – A hullaházban?

– Igen. Egy tömbnyire van az Armory Place-től, és...

– Egy hullaházat még meg tudok találni – vágott közbe Alan.

A halottaskocsi befordult a sarkon és leparkolt a Pontiac előtt. A menetet két, az Ely Place lakosaival teli kocsi zárta.

– A polgármester igazán gyönyörű szónoklatot tartott – mondta éppen Marjorie.

– Lenyűgöző ember – toldotta meg Ralph.

Elértük a lépcsősor alját, és Alan erőteljesen megszorította a karomat.

– Harmincöt éve Merlin is egyike volt a tanítványaimnak. – Marjorie hálás mosolyt villantott felénk. – Igazi tökfilkó.

– Ó! – sikította Marjorie. Ralph komoran kinyitotta a hátsó ajtót, felesége pedig gyorsan becsusszant az ülésre.

John és én megkerültük a kocsi elejét.

– Kampányfogást csináltak a feleségem temetéséből – vicsorgott John. – Mintha mi ott se lettünk volna, csak a sajtónak produkálták magukat. – Beszálltam a néma autóba és követni kezdtem a halottaskocsit.

5

– Miért kell elmenned a hullaházba? Egyszerűen képtelen vagyok megérteni.

– Én sem értem, apa.

– Az egész ötlet nevetséges – tette hozzá Marjorie.

– A zsaruk nyilván kihallgattak bennünket – mondta John.

– Kihallgattak? Mit?

– Amikor az eltűnt diákról beszélgettünk.

– Nem hallgattak ki – mondtam. – Én említettem a diákot Paul Fontaine-nek.

Pillanatnyi sűrű csend után John szólalt meg.

– Akkor már értem.

– De mi értelme ennek az egésznek? – kérdezte Ralph.

– A hullaházban egy azonosítatlan férfi fekszik. Lehet, hogy a meggyilkolásának köze van April halálához.

Döbbent csend ereszkedett Raphra és Marjorie-re.

– Talán éppen az eltűnt diák az a férfi a hullaházban.

– Uramisten – suttogta Ralph.

– Nem lehet, hogy ő az – szögezte le Marjorie. – Az a fiú egyszerűen csak kimaradt, és kész.

– Grant sosem tenne ilyet – közölte Alan.

– Éppen el is mehetek a hullaházba, ha a zsaruk azt akarják – egyezett bele John.

– Én magam megyek – szólt közbe Alan. – Johnnak nem kell jönnie.

– Fontaine engem akar. Neked nem kell jönnöd, Alan.

– De igen, kell – jelentette ki a professzor.

Több szó nem is hangzott el, míg le nem húzódtam John háza elé. Ransomék kikecmeregtek a hátsó ülésről. Amikor Alan mozdult az utasülésen, John odahajolt az ablakához. – Nem jössz be, Alan?

– Tim majd hazavisz.

John eltolta magát a kocsitól. Anyja cikk-cakkban közeledett a ház felé, felszedegetve a szemetet.

6

Alan nehézkes léptekkel vágott át a járdán. Frissen vágott fű fénylett a pázsiton. Bementünk a házba, ahol Alan hátrafordult és egy pillanatig felhős, bizonytalan tekintettel meredt rám. A szívem kihagyott egy ütemet. Elfelejtette, hogy mit is akart tenni. Hogy zavarát elrejtse, elfordult és határozott léptekkel megindult az előtérben.

A nappali előtt torpant csak meg. A függönyöket félrevonták. A fa tündökölt, a levegőben polírozószer illata terjengett. A posta – jobbára katalógusok és szemét – takaros halmokban állt a kávézóasztalon.

– Helyes – szólalt meg Alan. Leült a kanapéra és nekidőlt a barna bőrtámlának. – Kitakarítottak. – Végignézett a szikrázóan tiszta szobán. – Gondolom, már senki sem jön. – Megköszörülte a torkát. – Mindig azt gondoltam, hogy az emberek eljönnek a házba a temetés után.

Elfelejtette, hogy a lánya egy másik házban élt.

Lerogytam egy túlpárnázott székre.

Alan összefonta a karjait maga előtt és az ablaktámlákra meredt. Egy pillanatig mintha valami titkolt érzés gyúlt volna fel a szemeiben. Azután lehunyta szemhéját és elaludt. Mellkasa emelkedett és süllyedt, a légzése szabályossá vált. Egy vagy két perc telhetett el, míg újra kinyitotta a szemeit.

– Tim, igen – szólalt meg. – Helyes.

– Még mindig úgy érzi, hogy el akar jönni a hullaházba?

Csak egy pillanatra tűnt zavartnak.

– Arra mérget vehet. Jobban ismerem a fiút, mint John. – Elmosolyodott. – Neki adtam pár régi ruhámat is – néhány öltöny valahogy túl nagy lett nekem. A fiú eleget félretett ahhoz, hogy fizesse az oktatást meg a lakbért, de azon felül nem sok maradt neki.

Súlyos léptek közeledtek a lépcsőn. Bárki is járt a házban, befordult az előtérbe. Alan hunyorogni kezdett, én pedig felálltam és odamentem a szoba ajtajához. Fekete nadrágot és University of Illinois feliratú pólót viselő testes nő közeledett felém, maga után vontatva porszívóját.

– Meg kell mondjam, ez a legrohadtabb meló, amit csak életemben csináltam. A másik lánynak haza kellett mennie a családjához, úgyhogy majd az egészet egyedül csináltam. – Úgy nézett rám, mintha engem is felelősség terhelne a ház példátlan állapotáért. – Hat órámba telt.

– Fantasztikus munkát végzett.

– Jó, hogy mondja. – Ledobta a porszívó gégecsövét és nehézkesen nekitámaszkodott az ajtókeretnek, miközben Alanre nézett. – Maga aztán nem valami pedáns ember, Mr. Brookner.

– Kicsit kiszaladtak a kezemből a dolgok.

– Jobb lesz, ha kicsit összeszedi magát, hogy ha azt akarja, hogy visszajöjjek.

– Minden másképp lesz – válaszoltam én. – Minden nap eljön majd egy nővér, amint el tudjuk intézni.

A nő felvetette a fejét és egy pillanatig engem méregetett.

– Százhúsz dollárra lenne szükségem.

Alan öltönye zsebébe nyúlt és előhúzott belőle egy maréknyi húsz dollárost. Leszámolt hat bankjegyet és felállt, hogy átadja őket a takarítónak.

– Nagy franc maga, Mr. Brookner. – Becsúsztatta a húszasokat a zsebébe. – Csütörtökönként tudok jönni.

– Rendben – egyezett bele Alan.

A takarítónő elhagyta a szobát és felvette a földről a gégecsövet. Azután tovább rángatta maga után a porszívót, ezúttal a bejárat felé.

– Akarja, hogy csináljak valamit azzal a kegyeleti micsodával?

Alan értetlenül nézett rá.

– Meglocsoljam vagy ilyesmi?

Alan szóra nyitotta a száját.

– Hol van?

– Kitettem a konyhába.

– A koszorúkat nem kell locsolni.

– Nekem csak jó. – A porszívó végigbucskázott a hallon. Az ajtó kinyílt és becsukódott. Néhány perccel később a nő visszatért, és én kísértem ki az ajtóhoz. Egész idő alatt tovább méregetett. Amikor kinyitottam az ajtót, nem is bírta tovább szó nélkül. – Maguk olyanok, mint az a Dr. Jekill meg a Mr. Hekill, igaz?

Alan közben visszahozta a fehér szegfűkből és sárga rózsákból font koszorút a hallba.

– Tudja, hol a Flory Park, ugye?

– A város egy másik részén nőttem fel – feleltem.

– Akkor majd én mondom, hogyan juthat el oda. – Odahozta a koszorút a bejárati ajtóhoz. – Gondolom, a tavat majd csak megtaláljuk. Keletre fekszik.

Kiléptünk az ajtón.

– A kelet tőlünk jobbra van – mondta Alan.

– Igenis, uram.

Végigmasíroztunk a járdán és újra átkeltünk az úton a fehér Pontiachoz. Alan beszállt az első ülésre és a melléhez ölelte a koszorút.

Alan instrukcióit követve északnak fordultam az Eastern Shore Drive-on. Megkérdeztem, hogy a kis part menti negyedet akarja-e, a tőlünk délre nyíló függőleges sziklafal tövében.

– Az a Bunch Park. April sosem szerette. Túl sok az ember.

Mindvégig a koszorút szorongatta, míg az Eastern Shore Drive-on északnak tartottam. Tíz vagy tizenkét mérföldnyi út után átértünk Riverwoodba.

Az Eastern Shore Drive kétsávos úttá zsugorodott, majd két ágra oszlott – az egyik tartott nyugatnak, a másik egyenesen tovább északnak, a hatalmas, nemrég épült házakkal teliszórt fenyvesek közé. Alan úgy rendelkezett, hogy tartsam az irányt. A következő kereszteződésnél jobbra fordultunk. A kocsi egyre mélyebb árnyékok közt tört utat magának.

A barna fatáblába hornyolt narancssárga betűk már messziről hirdették a hely nevét, FLORY PARK. A hosszú erdei út kígyózva érte el a nagy kör alakú parkolót, ahol néhány Jeep és Land Rover állt a fák karéjában. Alan megszólalt.

– Talán a leggyönyörűbb park ebben a megyében, és még a létezéséről sem tud senki. – Kikászálódott a kocsiból. – Erre. – A parkoló túlsó felén átlépett az alacsony betonkerítésen és elindult egy keskeny csapáson. – Egyszer már jártam erre. April még gimnáziumba járt.

Megkérdeztem, hogy vihetném-e helyette a koszorút.

– Nem.

Az ösvény fenyőkből és bükkfákból álló erődsávhoz vezetett. Én Alan előtt haladtam, néha félresöpörve a behajló ágakat az utunkból. Alan könnyedén lélegzett és tartotta a kényelmes gyalogtempót. Végül egy nagyobb tisztásra értünk, mely kisebb emelkedőbe torkollott. Az emelkedő tetején újabb fák csúcsait láthattam, és azon túl a tó nyugodt, kék tükrét. Iszonyú volt a hőség a tisztáson. Veríték áztatta csatakosra az ingem.

Megtöröltem a homlokomat.

– Alan – ziháltam. – Lehet, hogy nem tudok továbbmenni.

– Miért nem?

– Mindenféle gondjaim akadnak az ilyen helyeken.

Összevonta a szemöldökét és próbálta kitalálni, hogy mire gondolhatok. Tettem egy puhatolózó lépést előre, és abban a pillanatban nyomás-érzékeny aknák tépték fel előttem a talajt, feldobva a levegőbe társaimat. Vér spriccelt elő azokról a helyekről, ahonnét egykor a lábuk kinőtt.

– Miféle gondok?

– A nyílt terek feszültté és nyugtalanná tesznek.

– Akkor miért nem hunyja le a szemeit?

Lehunytam a szemeimet. Fekete ruhába öltözött apró alakok suhantak a fák között. Mások kúszva közeledtek a tisztás pereméhez.

– Segíthetek valahogy?

– Nem hiszem.

– Akkor, azt hiszem, magának kell ezt megtennie.

Két buggyos fürdőnadrágot viselő tizenéves bukkant ki a fák közül és haladt el mellettünk. Visszanéztek a válluk felett, amint keresztül vágtak a tisztáson és elindultak felfelé az emelkedőn.

– Muszáj ezt megtennünk?

– Igen.

– Hát akkor gyerünk. – Tettem egy újabb lépést előre. Az apró fekete alakok az erdősáv felé tartottak. Egész testemen patakzott a veríték.

– Maga előtt megyek majd – biztatott Alan. – Figyelje a lábamat, és csak oda lépjen, ahová én lépek. Megértette?

Bólintottam. Szám mintha gyapottal és homokkal lett volna teli. Alan elém lépett.

– Ne nézzen mást, csak a lábamat.

Előrébb lépett, otthagyva lábának jól látható lenyomatát a poros csapáson. Pontosan erre helyeztem rá a talpamat. Tett egy újabb lépést. Én közvetlenül mögötte haladtam. Az egész hátam bizsergett a várakozástól. Az ösvény emelkedni kezdett a lábam alatt. Alan apró, szabályos lábnyomai vezettek előre. Végül megállt előttem.

– Most már felnézhetek?

A domb aljában álltunk. Előttünk majdnem láthatatlan ösvény kígyózott lefelé a fákkal borított lankán. A csapás fő iránya egy vaslépcső felé tartott, mely levezetett a szikrázó homoksávra és a csendes, kék vízhez. Messze a tavon vitorlás csónakok rótták lusta, ötletszerű köreiket. – Végezzünk mielőbb – mondtam, és megindultam lefelé, a fák biztonságába.

Alighogy rátettem a lábam az út főágára, Alan felkiáltott.

– Hová megy?

A vaslépcsó és a homokos part felé mutattam.

– Erre – mondta és a kisebb csapás felé mozdult.

Utána indultam.

– Vinné ezt egy kicsit helyettem? – kérdezte.

Kinyújtottam a karomat. A koszorú nehezebb volt, mint amire számítottam. A rózsa tövisei belemélyedtek a karomba.

– Még gyerekkorában April sokszor bepakolt egy könyvet és valami útravalót, és órákat eltöltött egy kis ligetben, ennek a csapásnak a végén. Ez volt a legkedvesebb helye.

Az ösvény eltűnt a lábunk alól, amint a fák sűrűjében találkozott egy sziklafallal. Szűrt fény hullott a tarka kövekre. Az agyagos talajt bükkök és juharfák törték át. Alan végül megálljt parancsolt egy hatalmas görgetegkövekből álló halom előtt.

– Nem tudok egyedül boldogulni ezzel a dologgal.

A koszorú nélkül gyerekjáték lett volna; a koszorú is csak legfeljebb nehézzé tette. A problémát az okozta, hogyan vigyem a koszorút és húzzam fel Alan Brooknert az egyetlen szabad kezemmel. Egyedül és hátráltató akadályok híján nagyjából öt perc alatt átküzdöttem volna magam. Kevesebb idő is elég lett volna. Mondjuk három perc. Alan és én együttes erővel húsz perc alatt teljesítettük a távot. Amikor átértünk, izzadtságom még a kabáton is átütött, és leszakadt cipzáram ott fityegett az anyag végén.

Letérdeltem egy lapos palatáblára, levettem a koszorút a vállamról, és lenéztem Alanre, amint komor tekintettel nyújtózkodik felém. Ráfontam kezemet a csuklójára és addig húztam magam felé, míg meg nem ragadhatta a galléromat. Úgy lógott rajtam, akár egy majom, míg meg nem kaptam a derekát és fel nem vonszoltam a testét az agyagpalára.

– Már látja, miért kellett jönnie? – Alig kapott levegőt.

Megtöröltem a homlokomat és tanulmányozni kezdtem a koszorút. Néhány drótszál itt-ott előbukkant, néhány rózsaszál elszabadult, és egy sötétzöld páfrány macskafarokként csüngött le róla. Visszadugtam a rózsákat a helyére és megkötöttem őket a meglazult drótokkal. Azután talpra álltam és a kezemet nyújtottam Alan felé.

Végighaladtunk a több száznyi kerek szikla találkozásából kialakult szabálytalan felszínen. Alan újra elkérte a koszorút.

– Milyen messze vagyunk még? – kérdeztem.

A sziklapad túlsó pereme felé mutatott. Az öt vagy hat juharfa vöröse élesen vált el a tó távoli kékjétől.

A juharfák túlsó felén a domboldal újabb harminc méteren át megint lejteni kezdett. Az ösvényt kijelölő keskeny vízmosás egyenest átverekedte magát a fák sűrűjén. A juharliget közepén lapos gránitképződmény feküdt, akár egy felfelé tartott tenyér. A gránit pereme alatt pedig ott szikrázott a tó víztükre.

– Ez az a hely. – Alan lassan előreindult a barna csapáson. Újabb féltucatnyi lépés után ismét megszólalt. – April azért jött ide, hogy magában legyen. – Újabb néhány lépés. – Kedves volt neki ez a hely. – Vett egy mély lélegzetet. – Itt újra láthatom őt.

Nem szólt többet, míg meg nem álltunk a lapos gránit fennsíkon, mely a tó felett függött. Kiléptem a sziklaperem szélére. Tőlem jobbra a két fiú, akit a tisztás elején elhaladni láttunk, a partvonal egy görbülete által kirajzolt mély tómedencében lubickolt, jó hét-nyolc méternyire a szikla kiugró széle alatt, ami olyan volt, mint egy természetes ugródeszka.

Hátrébb léptem a peremtől.

– Ez April temetése – mondta Alan. – Az igazi temetése.

Betolakodónak éreztem magam.

– Búcsút kell mondanom neki.

A tett végtelen nemessége valósággal megbizsergette a tagjaimat, ahogy visszaléptem a fák közé.

Alan lassan kisétált a kőtábla közepére. A távolban apróvá enyésző ősz hajú férfi fenségesen méltóságteljesnek tűnt a szememben. Azóta tervezgette ezt a pillanatot, mióta csak értesült a lánya halálhíréről.

– Drága kis szívem – suttogta. Megremegett a hangja. Odaszorította a koszorút a mellkasához. – April, én mindig az apád maradok, és te mindig az én kislányom leszel. A szívemben foglak hordozni, egészen halálom percéig. Megígérem neked, hogy aki ezt tette veled, nem ússza meg szárazon. Nem maradt sok erőm, de ennyinek elegendőnek kell lennie mindkettőnk számára. Szeretlek, gyermekem.

Előrelépett a sziklatányér pereméig és átvette a koszorút a jobb kezébe. Azután a jobb lábával hátrébb lépett, hátrahúzta és előrelendítette jobb karját, és elvetette a koszorút a tündöklő kékségbe, akár egy diszkoszt. Három-négy méternyit repült szakadatlanul a koszorú, mielőtt a víz felé bukott volna, többször is átfordulva a levegőben.

A fiúk mutogatni és kiáltozni kezdtek, amint meglátták a koszorút a víz felé bucskázni. Úszni is kezdtek a becsapódás várható pontja felé, ám ekkor meglátták Alant és engem a sziklafal csúcsán. A virágokból font gyűrű a vízbe hullt. Fénylő hullámok szakadtak fel a mozdulatlan víztükörből körülötte. A koszorú tutajként rebbent meg a vízen, majd sodródni kezdett a partvonal felé. A két fiú elindult kifelé a keskeny partszakaszra a lépcső aljában.

– Még mindig az apja vagyok – suttogta Alan.

7

Amikor lehúzódtunk John háza előtt, már csak a szemhéjai közt nyíló fénylő hasadék és az alsó ajak tanúskodott arról, hogy Alan ébren van.

– Itt várok – mondta.

John kinyitotta az ajtót és behúzott a lakásba.

– Hol voltál? Tudod te, hány óra van?

A szülők a nappaliban álltak, nyugtalanul figyelve bennünket.

– Alannel minden rendben? – kérdezte Marjorie.

– Egy kicsit elfáradt – feleltem.

– Nézzétek, most már rohannunk kell – szólt közbe John. – Fél óra múlva már itt is leszünk. Annál tovább nem tarthat.

Ralph Ransom mondani kezdett volna valamit, de John jelentőségteljesen rám nézett és gyakorlatilag kitolt maga előtt az ajtón. Bevágta az ajtót maga mögött és megindult lefelé a járdán, menet közben begombolva magán a kabátot.

– Uramisten, az öreg elaludt – nyögött fel.

– Nem elég, hogy elkésünk miattad, de még őt is kirángatod az ágyából, amikor pedig alig tud magáról.

– Nagyon is tudja, hogy kicsoda – feleltem élesen.

Beszálltunk a kocsiba, és John megkopogtatta Alan vállát, ahogy elváltam a járdaszegélytől.

– Alan? Minden rendben?

– És veled? – kérdezett vissza Alan.

John visszarántotta a kezét.

Úgy döntöttem, hogy a Horatio Street hídján hajtok keresztül, és erről eszembe jutott valami, amit Dick Muellertől hallottam.

– John – szólaltam meg –, nem is mondtad, hogy April érdeklődött a helytörténet iránt.

– Néhanapján végzett egy kis kutatómunkát, ez minden.

– Nem mutatott különös érdeklődést a Horatio Street és a híd iránt?

– Semmi ilyesmiről nem tudokm

A fénylő csíkok Alan szemhéja alján lassan becsukódtak. A légzése méllyé és rendszeressé vált.

– Mi tartott ilyen sokáig?

– Alan el akart menni a Flory Parkba.

– Mit akart Alan a Flory Parkban?

– April oda szokott járni.

– Mégis mit akarsz ezzel mondani? – A hang színtelenné vált a benne fortyogó haragtól.

– Van ott egy sziklapad, ami egyenesen a tóra néz, és amikor April még középiskolába járt, gyakorta kiment oda napozni és kikapcsolódni.

John elernyedt.

– Ó. Ezt megértem.

– Alan még egyszer látni akarta azt a helyet.

– Mit csinált? Ott sétálgatott és Aprilre gondolt?

– Valahogy úgy.

Felmordult, hangot adva nyugtalansággal vegyes helytelenítésének.

– John – kezdtem újra. – Hallottad Walter Dragonette tanúvallomását a Horatio Street-i hídról, mi magunk is jártunk ott, és te mégis úgy érzed, hogy April érdeklődése a híd iránt csupán elhanyagolható részlet?

– Nem sokat tudok erről – mondta.

– Micsoda? – motyogta Alan. – Mit mondtál Aprilről? – Megdörzsölte a szemeit és felült, kikémlelve az ablakon, hogy lássa, merre járunk. 

John felmordult és elfordult tőlünk.

– Bizonyos kutatásokról beszélgettünk, amit April végzett – feleltem.

– Aha.

– Nem hallott ezekről?

– April rengeteg mindenről beszélt nekem. – Kivárt egy pillanatot. – Nem emlékszem pontosan az ügyre. Valami hídról volt szó.

– Arról a hídról, ami pontosan előttünk fekszik – jegyezte meg John. A Horatio Streeten jártunk. Egy háztömbnyire előttünk feltűnt a Millhaven-folyó betonszegélye és a régi híd alacsony fala.

– Nem történt itt valami bűntény?

A Green Woman söntést figyeltem, amint elhaladtunk előtte, és abban a pillanatban, mielőtt a betonfal végleg eltakarta volna a szemem elől, egy kék kocsit láttam lehúzódni a taverna előtti betonútra. Két kartondoboz feküdt a kocsi mellett az úton, és a csomagtartó nyitva állt. Pár perc múlva a hídon rázkódtunk. Egy pillanattal később pedig arra gondoltam, hogy a kocsi éppúgy festett, mint a kék Lexus, amelyik követte Johnt a Shady Mounthoz. Előrehajoltam és próbáltam még egyszer kiszúrni a visszapillantó tükörben, de a híd betonfalai eltakarták előlem.

– Nagyon odáig vagy ezért a helyért. Akárcsak Walter Dragonette.

– Akárcsak April – mondtam.

– Aprilt túlságosan is sok minden foglalkoztatta ahhoz, hogy különösebb figyelmet szentelhetett volna a helytörténetnek. – Szavai mögött mély keserűség bujkált.

Még jóval azelőtt, hogy az Armory Place-re értünk volna, meghallhattuk a tömeg morajlását a térről. „Waterfordnak mennie kell! Vassnak mennie kell! Waterfordnak mennie kell! Vassnak mennie kell!"

– Úgy látszik, nekik hiába beszélt a közösség béketeremtő egységéről – jegyezte meg John.

– Itt jobbra kell fordulni a hullaházhoz – mutatta az utat Alan.

8

Egy rámpa vezetett fel a Millhaven megyei hullaház bejáratához. Amikor lehúzódtam a rámpa előtt, Paul Fontaine szállt ki egy jeltelen szedánból, és irányított egy CSAK HIVATALOS ÜGYBEN feliratú parkolóhelyhez. Kezeit buggyos szürke öltönye zsebébe süllyesztve várta ki, míg beállunk. Tíz percet késtünk.

– Sajnálom, az én hibám – mentegetőztem.

– Inkább vagyok itt, mint az Armory Place-en – intett le Fontaine. Felfigyelt Alan kimerültségére. – Brookner professzor, ön helyet foglalhat a váróteremben is.

– Nem, nem hiszem, hogy helyet foglalhatnék – felelte Alan.

– Akkor essünk túl rajta. – A rámpa tetején Fontaine beengedett minket az előcsarnokba, a bejárat mellett két műanyag székkel és egy csikkekkel telizsúfolt magas hamutartóval. A következő ajtó mögött szőke, szemüveges fiatalember dobolt ceruzájával egy viharvert íróasztal lapján. Széles pattanásnyomok éktelenkedtek az álla alatt.

– Mindenki megjött, Teddy – szólt oda neki Fontaine. – Elviszem őket hátra.

– Csak vidd.

Fontaine az épület belseje felé intett. Két sor poros neoncső függött a mennyezetről. A falakat a katonai járművek egyenzöldjére mázolták. – Jobb lesz, ha előre felkészülnek majd a látottakra. Az arcából nem sok maradt. – Megállt a negyedik ajtónál a folyosó jobb oldalán és Alanhez fordult. – Lehet, hogy csak felzaklatná magát.

– Miattam ne aggódjon – nyugtatta meg Alan.

Fontaine kinyitotta az ajtót a bútorzat és ablakok nélküli helyiségre. A fluoreszkáló fénycsövek itt is a mennyezeten villództak. A helyiség közepén egy test feküdt, tiszta fehér lepedővel letakarva, egy guruló boncasztal tetején.

Fontaine odalépett a holttest túlsó végéhez.

– Ez az a férfi, akit a St. Alwyn hotel mögött találtunk. – Hátrahajtotta a lepedőt, egészen a férfi mellkasáig.

Alan hirtelen, mély lélegzetet vett. Az arc javarésze vékony, nyers szalonnára emlékeztető húscsíkokra volt szabdalva. A fogsor ennek ellenére megmaradt kifogástalan állapotban, érintetlenül a ronggyá foszlott bőr alatt. A pofacsont fénylően fehér csíkot formált az egyik üres szemgödör alatt. Az alsó ajak lefoszlott egészen az állig. Hosszú vágások választották szét a nyakat; a mellkas ennél is mélyebb sebei folytatódtak a lepel alatt is.

Fontaine hagyta, hogy hozzászokjunk a látványhoz.

– Van olyan vonása, ami ismerősnek tűnik a maguk számára? Tudom, hogy nem könnyű.

John felelt a kérdésre.

– Ezt senki sem tudja azonosítani. Alig maradt belőle valami.

– Lehetséges, hogy Grant. – Alan elfordult az asztaltól, és Johnra nézett. – Grant haja is ilyen világosbarna volt.

– Alan, ez még csak nem is emlékeztet hajra.

– Kész rá, hogy azonosítsa ezt az embert, Brookner professzor?

Alan újból az asztalon fekvő testre nézett és megrázta a fejét.

– Semmit sem mondhatok biztosra.

Fontaine kivárt, hátha van Alannek bármi hozzáfűzni valója.

– Segítene, hogy ha megmutatnám a ruháit?

– Igen, szeretném látni a ruháit.

Fontaine visszahajtotta a lepedőt a tetemre és elhaladva mellettünk kilépett a folyosóra.

Azután ott álltunk egy másik parányi, ablaktalan szobában, ugyanabban az elrendezésben. Fontaine a guruló asztal túlsó felén, mi hárman előtte. Gyűrött, vérrel áztatott ruhadarabok feküdtek szerteszét az asztalon.

– Itt láthatják azokat a ruhadarabokat, melyeket az elhunyt viselt halála estéjén. Könnyű kreton vászonkabát, Hatchett és Hatch címkével; sötétzöld póló a Banana Republictól, khaki színű nadrág a Gaptől, Fruit of the Loom alsó, barna gyapjú zokni, szattyánbőr cipők.

Alan felkapta a fejét.

– Kreton vászonkabát? Hatchett és Hatch? Ez az enyém volt. Ez Grant. – Az arc színtelenné fakult. – Még mondta is, hogy vesz magának néhány jobb ruhadarabot a pénzből, amit adtam neki.

– Te pénzt adtál Grant Hoffmannak? – hitetlenkedett John. – A ruhákon felül?

– Biztos benne, hogy ez a maga kabátja? – Fontaine megemelte a rongyosra szaggatott, rozsdásnak tűnő kabátot a vállánál fogva.

– Biztos vagyok, igen – felelte Alan. Hátrébb lépett az asztaltól. – Tavaly augusztusban adtam neki. Kiválogattunk néhány alkalmasabb ruhadarabot. Felpróbálta ezt a kabátot és éppen jó volt rá. – Ajkára préselte a kezét és némán meredt a tönkrement kabátra.

– Tehát biztos benne – engedte vissza Fontaine a ruhát az asztalra.

Alan bólintott.

– Ez esetben, uram, megkérhetném rá, hogy vessen még egy pillantást az elhunytra?

– Már látta az elhunytat – avatkozott közbe John, túl hangosan az apró szobához képest. – Nem látom értelmét, miért kellene még egyszer kitennie az apósomat egy ilyen tortúrának

– Uram – mondta Fontaine, csakis Alanhez intézve szavait –, bizonyos benne, hogy ez az a kabát, amit ön Mr. Hoffmannak ajándékozott?

– Bárcsak ne így lenne – felelte Alan.

John kirobbant.

– Ez az ember épp most veszítette el a leányát! Hogy képzeli, hogy kiteszi egy ilyen rettenetes...

– Elég, John – intette le Alan. Legalább tíz évvel idősebbnek tűnt most, mint amikor behajította azt a súlyos koszorút a tóba.

– Maguk ketten várakozhatnak az előcsarnokban – javasolta Fontaine. Megkerülte az asztalt és Alan vállára tette a kezét. A kedvesség és a tőle szokatlan modor, ahogyan egész este bánt Alannel, teljesen készületlenül ért.

– De azért várjanak meg bennünket.

Egy fehér pólót és fehér nadrágot viselő alkalmazott lépett elő a szomszédos helyiségből és anélkül, hogy pillantására is méltatott volna bennünket, elkezdte összehajtogatni, majd egy átlátszó zsákba rakni a véres ruhadarabokat. John a szemeit forgatta, azután kimentünk az előcsarnokba.

– Micsoda egy fajankó – morgott John. Megállás nélkül fel-alá járkált a hallban. Én a falnak támaszkodva várakoztam. A másik szobából csak néhány fojtott hang szűrődött ki.

A léptek zajára John is abbahagyta a járkálást. Paul Fontaine a szobában maradt, míg Alan határozottan kilépett a folyosóra.

– Hamarosan kapcsolatba lépünk – kiáltott utána Fontaine.

Alan végigmasírozott a folyosón anélkül, hogy válaszolt vagy visszanézett volna.

– Alan? – szólt utána John.

Ő csak ment tovább.

– Valaki más az, igazam van?

Alan elsietett Teddy mellett és kinyitotta a bejárati ajtót.

– Tim, kidobnál otthon?

– Persze – feleltem.

Alan áthatolt az ajtón és hagyta becsukódni maga után.

– Mi az isten – morogta John. Mire a szélfogóhoz értünk, már a külső ajtó is bezárult a professzor mögött. Amikor kiértünk, ő már a rámpán sietett lefelé.

A rámpa aljában értük utol. John próbálta átkarolni a vállát, de Alan lerázta magáról.

– Sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget kellett látnod – kezdte John. 

– Haza akarok menni.

– Persze – mondta John. Amikor odaértünk az autóhoz, kinyitotta az ajtót az öregember előtt, majd be is csukta utána, mielőtt bemászott volna a hátsó ülésre. Beindítottam a motort.

– Legalább már vége – mondta John.

– Valóban? – kérdezte Alan.

Kifaroltam a parkolóból és megindultam az Armory Place felé. John előrehajolt és megpaskolta Alan vállát.

– Hosszú volt ez a nap mindkettőnknek – mondta John. – Van valami, amit tehetnék érted?

– Befoghatnád egy kicsit a szád – javasolta Alan.

– Grant Hoffmann volt az, igaz? – kérdeztem.

– Az isten szerelmére... – vágott közbe John.

– Persze, hogy ő volt – felelte Alan.

9

Lelassítottam, ahogy elhaladtunk a Green Woman taverna előtt, de a kék autó mostanra eltűnt.

– Miért akarta volna bárki is megölni Grant Hoffmannt? – kérdezte John.

Senki sem felelt. Ebben a néma csendben hajtottunk hazáig, melyet inkább csak mélyített, és nem megtört az elhaladó autók zaja és a letekert ablakokon beszüremlő erőtlen szél. Az Ely Place-en John megkért rá, hogy siessek vissza, és kiszállt a kocsiból. Azután egy pillanatra megdermedt és bedugva arcát az utasoldali ablakon, egyenesen a szemembe nézett. Keménnyé merevedett, átlátszó film borította be szemeit, akár egy pajzs. – Szerinted beszélnem kellene a szüleimnek Grantről?

Alan nem mozdult.

– Tedd, ahogy jónak látod. Én majd hozzád igazodom – feleltem.

Közölte, hogy nyitva hagyja nekem az ajtót, és már fordult is el.

Miközben követtem a házába, Alan felment az emeletre, ahol leült az ágy szélére és előretartotta karjait, mint egy gyerek, hogy lehámozhassam róla a zakót.

– A cipőt – mondta, én pedig kifűztem a cipőket és lehúztam őket a lábáról, míg ő a nyakkendővel bajlódott. Próbálta kigombolni az inget is, de az ujjak nem engedelmeskedtek az akaratának, így nekem kellett végeznem ezzel is.

Alan egy robbanásszerű morajjal megköszörülte torkát, majd erőteljes, parancsoló hangja töltötte be a szobát.

– April is olyan szörnyű volt, mint Grant? Tudnom kell.

Beletelt egy hosszú pillanatba, míg megértettem, mire gondol.

– Egyáltalán nem. Láthatta a ravatalozóban.

Alan felsóhajtott.

– Ó. Hát persze.

Kicsúsztatta karjait az ingujjakból és elterült az ágyon.

– Szerencsétlen Grant.

Nem szóltam semmit. Alan kikapcsolta övét és felállt, hogy áttolhassa nadrágját a csípőjén. Azután újra leült az ágyra és lehúzta magáról a nadrágot.

Zavartan és ködös tekintettel figyelte, hogyan veszem elő a zsebkendőt, a kulcsokat, és a bankjegyeket a nadrágzsebekből, és teszem az éjjeliszekrényre.

– Alan, nem tudja, miért érdeklődött April a Horatio Street-i híd iránt?

– Ahhoz a Vuillard képhez van valami köze, a nappaliban. Látta maga is?

– Igen, láttam.

– Azt mondta, hogy a festmény egyik alakja egy férfira emlékezteti, akiről csak úgy hallott. Egy rendőrre, aki még az ötvenes években öngyilkos lett. Nem tudott úgy ránézni arra a képre, hogy ne őrá gondolt volna. Végzett egy kis kutatómunkát is. Tudja, April nagyon értett a kutatáshoz. – Összehajtogatta a párnát a feje alatt. – Muszáj aludnom egy kicsit, Tim.

Odaléptem a hálószoba ajtajához és azt feleltem, hogy majd valamikor az est folyamán még felhívom, ha akarja.

– Jöjjön el holnap.

Azt hiszem, aludt, mielőtt leérhettem volna a lépcsőn.

10

Ralph és Marjorie Ransom, visszatérve az ezüst-fekete szabadidőruhához, egymás mellett ücsörgött a kanapén.

– Egyetértek Johnnal – mondta éppen Ralph. – Vászoncsíkok és összeráncolt pamut, ez a kretonkabát. És ez a lényeg. Minden kretonkabát egyforma. A Hatchett és Hatch talán egymaga több tízezer ilyet legyárt egy évben. 

Ekkorra már én is visszaértem a nappaliba, és Marjorie Ransom előrehajolt, hogy elnézzen a férje orra előtt.

– Maga is látta azt a szerencsétlen fiút, igaz, Tim? Valóban olyan volt, mint John egyik tanítványa?

Ralph kitört, mielőtt válaszolhattam volna.

– Alan Brookner ebben az állapotban Frank Sinatrát és Groucho Marxot se tudná egymástól megkülönböztetni.

– Hát, nem tudom – szóltam közbe.

– Mama – vágott szólalt meg erélyesen John, néhány itallal a kezében visszatérve a konyhából. – Timnek fogalma sincs róla, hogy nézett ki Grant Hoffmann.

– Igaz – mondtam. – Olyan, mintha vadidegen lennék itt.

– Csinálj magadnak is egy italt, fiam – javasolta Ralph. – Eljött a Magatartás Módosítás Minutája.

– Felénk így szokták nevezni – mondta Marjorie. – A Magatartás Módosítás Minutája. Hát nem elmés?

– Csinálok magamnak valamit a konyhában – feleltem és megkerültem a kanapé hátát, megnézve magamnak az illusztris Vuillardot Ransomék feje felett.

A vásznon mindössze egyetlen alak, egy gyermek nézett előrefelé, és mintegy kifelé a képből, mintha viszonozná a szemlélő figyelmét. Mindenki más – az asszonyok, a szolgálók és a többi gyermek – elmerült a fényárban és a gyülekezés előkészületeiben. A gyermek, aki szembe nézett velem, magában ült a buja fűpárnán, néhány hüvelyknyire egy tündöklően aranyló fényfolttól. Alig egy-két centiméternyire lehetett a kép mértani középpontjától is, ahol egy asszonyalak fordult a teáskészlet felé, melyet a képen a boróka egyik kinyúló ága metszett el. Amióta csak megláttam, ő volt a kép valódi középpontjában – egy nyugodt, sötét hajú, hét-nyolc éves fiúcska, aki boldogtalanul, ám elszántan meredt kifelé a jelenetből és a keret adta valóságból, úgy tűnt, egyenesen rám. Tudta, hogy része a festménynek, melynek jelentését mélyen magába zárta.

– Tim csak azért jött el, hogy megcsodálja a festményeimet – mondta éppen John.

– Ó, némelyik egyszerűen fantasztikus – áradozott Marjorie. – Az a nagy vörös kép?

Kimentem a konyhába és töltöttem magamnak egy pohár ásványvizet. Amikor visszatértem a nappaliba, Ralph és Marjorie egy eseményről beszéltek, melynek emlékét a mai nap újra felélesztette bennük; egy időszakról, mely életük legboldogtalanabb periódusa volt.

– Soha nem felejtem el – emlékezett Marjorie. – Azt hittem, ott helyben elájulok.

– Az a fickó ott az ajtónál – vette át a szót Ralph. – Abban a pillanatban tudtam, ahogy a kocsi megállt a ház előtt. Kiszállt és csak állt ott, alaposan ellenőrizve, hogy a megfelelő helyen jár-e. Azután az a másik, az őrmester is kiszállt és átadta neki azt a zászlót. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy verjem ki a fogait.

– Azután megkaptuk azt a táviratot, és az állt benne feketén-fehéren, hogy a különleges erők századosa, John Ransom egy küldetés során Lang Veiben életét vesztette.

– Senki se tudta, merre járok, és egy másik fickóról hitték azt, hogy én vagyok.

– Így történt? – kérdeztem.

– Micsoda felelőtlenség – méltatlankodott Ralph. – Ha valaki az üzleti életben ekkora hibát csinál, megnézheti magát.

– Meglepő, hogy ehhez hasonló hibát máskor nem vétettek – jegyeztem meg.

– Véleményem szerint Johnnak legalábbis egy Ezüstcsillagot kellett volna kapnia, ha nem mindjárt Becsületrendet – szögezte le Ralph. – A fiam valóságos hősként viselkedett.

– Túléltem – szólt közbe John.

– Ralph összetört és úgy zokogott, mint egy kisgyerek, amikor közölték velünk – mondta Marjorie.

Ralph ügyet sem vetett rá.

– Komolyan mondom, kölyök. A szememben te mindig is egy hős maradsz, és átkozottul büszke vagyok rád. – Letette maga elé az üres poharat, felállt, és odalépett fiához, aki engedelmesen felállt és hagyta magát megölelni. Látnivalóan egyikük sem szokott az ölelkezéshez.

Amikor az apja elengedte, John megszólalt.

– Miért nem megyünk el valahová vacsorázni? Ideje lenne.

– Ezt most én fizetem – mondta Ralph, megint a fiát juttatva eszembe. – Jobban teszitek, ha kihasználjátok az alkalmat, én sem élek örökké.

Amikor visszaértünk a Jimmy's-ből, közöltem Johnnal, hogy sétálni akarok egyet. Ralph és Marjorie még ledöntött néhány italt lefekvés előtt, én pedig kiengedtem magam, kivettem a Damrosch dossziét a kocsi csomagtartójából, és megindultam a csendes utcákon, a gyönyörű csillagfényes égbolt alatt, Tom Pasmore háza felé.